TÜKÖR DARABOK
AZ
ÖNISMERET
ÉS
EMBERISMERET
VILÁGÁBÓL.

A MŰVELT KÖZÖNSÉG OLVASMÁNYÁUL,

IRTA:

TASSY EDE.

SZEGED,

NYOMATOTT BÁBA IMRÉNÉL,

1867

-3-

„Ismerd meg magadat s magad által az embereket; ez ismeret nélkül tudományod holt tudomány.“ Thalestől napjainkig e szavak viszhangzottak a bölcsek ajkain: s valljon mi sikerrel? Az ember különös lény: feledve önmagát a külvilág forradalmaiba sovárg, déltől éjig, kelettől nyugatig bolyong; féregkint vájja be magát a föld gyomrába, vagy kifejtekezve a porból, magasra emelkedik, de belvilágát figyelemre sem méltatja. Sokan csak azért rohannak a fonnyasztó kéj és életölő gyönyörök posványába, hogy elnémithassák a rémletesen viszhangzó, vádló öntudatot, hogy önmagukat feledhessék, és örülnek az őrültek, ha egy nap, egy óra, egy percz elviharzott szenvedélyeik tengerén! Sokan, midőn mindent tudnak és mindent ismernek, önmagukat legkevésbé ismerik. Ez oka, hogy a bölcsészet évezredeken által sem vergődhetett ki ingatag alapjából; a bölcsek nem indultak ki lélektan úton, „pedig csak ez az egyetlen igazí célhoz vezető.“ (Szontagh, Rónay.)

„Veniamus nunc ad eam scientiam, ad quam nos ducit antiquum oraculum, nempe ad scientiam nostri. Cui quo magis nostra intersit, eo incumbendum est diligentius Haec scientia homini quamvis naturae ipsius portio tantum pro fine est omnium scientiarum.“ (Baco: de dign: et augm. scient. IV. 1.)

-4-

Az emberiség concrét alaku szellemvilága sok tekintetben hasonlit a tengerhez, mert az, ennek roppant dimensioit nemcsak eléri, s ezzel nemcsak a hullámzás és árapály azonos törvényeit követi, de egyszersmint ép ugy be van népesítve mint a tenger; az ember szellemvilágában mint a tengerben a delfinek és czápáktól a tengeri szörnyek és csavargőzösöktől kezdve, le a sima ángolnáig, a tehetetlen halászbárkáig, az atomszerű parányig, mozgó szellemalakok lakoznak. Itt is a felszinen csábító syrenek, félemberek, vészt sápító szárnyasok, tőkehal, dúshajó, tört árbocz és több effélék mutatkoznak. Az ember szellemvilágában is van szélcsend, olykor szélvészek, hajnalpir, hideg fény, és az emberek szivében ott van a hajók mágnes-tűje: a jobb ösztön, mely partra vezérel, és a szélrózsa: a sziv lángja, mely az érzelem változandóságát jelképezi. Van az ember szellemvilágának is kikötője az önérzet, melyben jobb meggyőződését szokta az ostromló viharok ellen oltalmazni, és e kikötő felett mint világító torony őrt áll az értelem, hogy az eltévedt hajóst magához intse. Az emberek szellemvilága külömböző világitásban szintén különböző szint mutat, s majd a káprázat koralgyöngyei usszák körül a hajót, majd ismét más világrész vándor madarai telepednek oda. A szellemvilágnak is vannak mélységei, vadregényes szigetei, veszélyes köszirtei s homokpadjai, melyen az emberi szellem olykor megtörik, vagy megfeneklik. A szellemvilág szinvonala (niveau) olyan mint a tenger viztükre: a tudósok minden magasságot ehez mérnek. A mint a tengerben egy egy sziget a viz alól feltolja magát s idők folytán ismét alámerül, úgy az ember szellemvilága is egy egy uj eszmét hoz a felszinre, de a mely eszme aztán évszázadok vagy évezredek multán ismét eltünik a felszinről, alámerül. Háborgó tenger az ember szellemvilága, mely majd ájtatosságot, majd iszonyt, majd bátorságot, majd ismét félelmet kelt az emberben. -5- Miként a föld a tenger vizének határokat szab, úgy a test a szellem korlátja s a mint a tenger csak párolgás által, de sohasem képes egészen kiemelkedni ágyából: úgy az ember szelleme sem bir a test élő hajlékától külön válakozni. És hányszor vivott eszmeharczot az emberi szellem a rögeszmék hullámai ellenébe, s hányszor szenvedett az hajótörést, mely után néma siri csend, olykor hosszú szünet állott be; de miként az ércztekintetű rettenthetlen tengerész, úgy az emberi szellem is belső ösztönétől űzve, hajtva, uj hajót épít, százszor és ismét kiszáll a magas hullámokra, hogy czélját érje, vagy alámerüljön a nagyszerű, dicső küzdelemben, mindenesetre pedig betöltse azon helyet s alkossa azon összekötő lánczszemet, melyet részére végzetszerűsége a világ egyetemben kijelölt.

Ha a tengert csak e homályos földtekéhez, a szellemet pedig emberi parányiságunkhoz mérjük: mindkettő nagyszerünek tünek fel előttünk, – de ha a tengert a nagy mindenséghez az emberi szellemet pedig az őserőhöz mérjük akkor elnémul az értelem s megszünik minden arány. A mint a tenger mélyében lehet igaz gyöngyöt találni, ugy az ember szellemvilága is rejt méhében igaz gyöngyöket: az értelem és érzelem igaz gyöngyeit.

Lépjünk be tehát a kutatás buvárharangjába s e ponton ereszkedjünk a szellemvilág mélyébe megtekintendők hogy mi van ott? Gyujtsuk meg az önismeret szövétnekét és világitsunk be egy kevéssé abba a végtelen ürbe, mely az ember szellemvilágának – hogy úgy mondjam – légkörét képezi.

Előre bocsájtva azt, hogy ezen szűk keretbe szoritott tükördarabok feladata nem lehet terjedelmes s így mélyebb lélektani visszatükrözését adni az ember lelki természetének, s hogy a ki a psychologia s erkölcstan szellemi nagy mappáját akarja egész terjedelmében maga előtt kiterítve látni, az a -6- nevezett három tudomány ressort iróinál keresse fel azokat. Itt csak a gyakorlati lélektan (antropologia) s a philosophia magvának az önismeret s ember ismeretre vonatkozó részéből s magából az élet gyakorlatából kivántam annyit bemutatni, a mennyi a gyakorlati önismeret s emberismeret tanulmányozására tán némi világitással szolgálhat legalább az ifjuságnak; ugyanazért nem a szakembereknek, hanem a laikus, de művelt nagy közönségnek olvasmányául van szánva e mű: szükséges tehát hogy felvett tárgyunkhoz minden további bevezetés nélkül hozzá szóljunk, s az adott viszonyokat, nem pedig azok előzőit tárgyaljuk. Ott kezdem tehát hogy:

Minden ember többé vagy kevésbé egy oldalú felfogással bir, ugy az irástudatlan mint a tudós, ugy a szegény mint a gazdag, ugy a sírásó mint a fejedelem; bizonyos értelemben minden ember nagyon is egyoldalú felfogású, mivel hogy egyes ember szellemi tisztán látása előtt talán soha sem fog feltárulni azon egyetemes, tehát sok oldalú tudalom, mely az emberiségnek összeségében igen, de egyesnek kivételképen sem adatott: mégis az egyoldalúságról most csak közelebbi vonatkozásban kivánok szólani, – s itt is csak annyiban, a mennyiben az a gyakorlati, hogy ugy mondjam mindennapi élet s különösen annak localis utilizálására szokott alkalmaztatni.

Az emberi élet, vagy is inkább az öntudatra ébredés kezdete csak ösztönszerű felfogással ruházza fel a gyermeket, mely akkor hasonlit például a nyúlhoz. t. i. amely bokorban fejlődött kezdetleges eszmélete, ugyanoda, bár olykor megriasztva a szokatlan körülmények feltünése által s nagy kerülővel, de ismét visszatér. Ezen ösztönszerűsége az embernek részben, többnyire örökös, mert például a honvágy az embert mint az éjszaki sark a delejtűt folyvást vonja ősi fészkéhez; de épen igy örökös az észjárás azon irányzatának is egy része, mely -7- bennünk serdült gyermekkorunkban fejlődött, s az ember, észjárásának azon kora ifjuságában ismert és frequentált ösvényére, a késő korban is sokszor akaratlanul vissza visszatér. És ha ezen ifjuságunkban frequentált észjárás irányzata az elfogultság vagy előitélet homályában mozog, tehát a valótlanság, képzelődés, avagy káprázat világából való: akkor az elfogultság meglett korunkban is gyakran homályossá fogja tenni szellemi tisztán látásunk légkörét.

Ki merné tagadni, hogy a mint egyes családok ősatyjának, ősanyjának gondolkozása iránya, észjárása, a tölök származott ivadék- lépcsőzeteinek lelkületére, gondolkozása irányára alapjában véve már a priori nagy befolyással volt és van? épen úgy áll ez a nemzetekre, népcsaládokra nézve is, kik kifejlésük-áldását avagy hátramaradásuk átkát, talán egy-két erélyes véralkatú, nagy befolyású, de hibás, t. i. bizonyos irányban elfogult vagy fordítva, helyes nézetű embernek tulajdoníthatják a multban. Mentül miveletlenebb, tanulatlanabb valamely akár egyes, akár népcsalád, annál nagyobb a receptivitás az adott lendület irányának megtartására; innen a közmondás: „nem messze esik az alma fájától.“

Az értelmi felfogás az ösztönszerütől teljesen különbözik, és a szoros értelemben vett tudományossággal csak kevéssé kapcsolatos, sem a 20 sem a 70 éves kortól nem függő; azért az elfogulatlant felvilágosodott embernek nevezzük habár csak 20 éves lenne, ellenben 70 éves daczára is egyoldalúnak, együgyünek nevezzük az elfogult embert. E tekintetben tehát az ifju vagy öreg kor csak relativ fogalom.

„Elfogultság“ e szónak önmagában rejlő átka sok ember életén át mint vörös fonál huzódik. Ismerkedjünk, meg tehát ennek definitiojával s fürkésszük, miként s mily sokféleképen nyilvánul ez mint kórjelenség az ember szellem-életében. -8-

Az egyoldalú felfogás: elfogultság.

A képzelődés erejével vagy máskint belénk rögzött hiszeme a valótlanságnak: elfogultság. („Der schrecklichste der Schrekken ist der Mensch in seinem Wahn!“)

Az előitélet nem más mint: elfogultság.

Ha ember ember társa előtt csak azért, mivel ez magasabb rangú, gazdag, vagy nálunknál műveltebb, tanultabb, genirozva van: szintén elfogultság.

Egy előkelő embertől a közönség – hogy büszkének ne tartsa – több leereszkedést kiván, mint önmagához hasonlóitól (ez is elfogultság.)

Ha (már művelt ember létünkre) például az irmodorban vagy bármi másban, másokat utánzunk, a helyett hogy önálló, saját viszonyainkhoz, körülményeinkhez mért conceptiónkkal lépnénk elő s abban bensőleg meg is nyugodnánk: ez is elfogultság (habitualis.)

Nem sorolhatjuk fel itt mindazon alakját és esetét az előitéletnek s elfogultságnak, mely az ember életében előfordul, mert azok száma végtelen; legyen elég e helyt csak általánosságban még annyit mondani, hogy midőn például úgynevezett szokásainkba, szenvedélyeink gyakorlatába, a divat majmolásába s még általánosabban saját „én“ünk szük valójába belemélyedünk, hasonlitunk azon táblabiróhoz ki magát a világ közepének képzeli.

(R) „Az emberek egymást csak ritkán birják megérteni, olykor nagy messze állanak egymástól felfogásaikban, bár az életben egymás mellett vannak; igy aztán olykor gyülölve látjuk azokat, kik azt meg nem érdemlik, s szeretve azokat, kik arra legkevésbé sem méltók. Az elfogultság, vagy a rosz akarat terjesztette hir itt is erősen szoktak szerepelni.“

Az elfogultság, vagy is megrögzöttsége valamely eszmének -9- csak rendkivül nehezen tisztázható, tapasztaljuk ezt oly tudósoknál is, kik bár átaljában mindent alapos nyomon szoktak megbirálni, s még is midőn egy vagy más tudalmuk, állitásuk megtámadtatik: azt makacsúl védik, sokszor még akkor is, midőn szerzett fogalmuk nem az értelem meggyőződésére volt alapítva. Az embernek nemcsak hiuságát bántja az, ha fogalmának helyessége kétségbe vonatik, vagy kézzel fogható világossággal megczáfoltatik, de egyszersmint ösztönszerüleg vonakodik azon elfogultságot, melyet már önvalójának harmoniájába beleillesztett, más eszmével, fogalommal helyettesiteni, s igy concrét értelme, felfogása műhelyét egy eddig ismeretlen s most szokatlan darabbal pótolni, s az egészhez idomitani vagy viszont az egészet ehhez.

E nyomon elmondhatjuk hogy bizonyos értelemben bár minden ember többé vagy kevésbé „idiota,“ még is legkevésbé idiota- és elfogult az, a ki szemléletét, összehasonlitásait s átaljában itéletét, mentül szélesebb – önmagán kivül fekvő körből is, – tehát legegyetemlegesebb, sőt lehetőleg neutralis szempontból veszi.

Hogy ezen széles terjű látkörből vegyük észjárásunk kiindulási pontját; szükséges egy kissé recapitulálnunk, miszerint:

a földön és ennek közvetlen körében létező minden tárgy, ezek vegyi alkatrészei, a természeti – látható és láthatatlan erők, ezeknek egymásrai hatása, azok is melyekről a titok fátyolát fellebbenteni az emberi kutatásnak még nem sikerült, mint szövevényes gordiusi csomónak egymásba miliószor át és visszafutó, de szakadatlan összefüggő szálai a kutató emberi elmének türelmes tovább fejtése által, egykor bizonyára mint kibontott, megfejtett talányok fognak az emberi szellem óriási hatalmának engedelmeskedni; – de az összefüggő szálak nyomozását, ha még oly kúszáltaknak látszanának is azok, kifogyhatlan -10- türelemmel kell fürkésznünk, annál is inkább, mivel ezekkel – eddigelé csak felületesen ismert – de mint tudjuk közvetlen, szerves összeköttetésben áll saját „én“nünk. Az anyag és szellem csak egymás kölcsönösségével müködhetvén az emberben: az önismeret teljességére megkivántatik hogy nemcsak az anyag müködését, de a szellemi részt is, annak belső természetében, müködéseiben, olykor sajátságos nyilatkozataiban, még inkább kutassuk, ismerjük, – mert ezen müködés szövevényének is teljesen összefüggő – hogy ugy mondjam – „szellem-fonálszálai“ vannak, melyek a fentebbi gordiusi csomóhoz hasonlitván: akarat enély, szenvedélyes vizsgálódás, kifogyhatlan türelem segélyével nagy részben áttekinthetők, felfejthetők.

Vizsgálódjunk tehát tovább.

Kérdjük először is mi az oka annak, hogy a korlátolt felfogású emberek rendszerint általánosságban szoktak beszélni azonnal készek lévén mindenről itéletet (birálatot) mondani, – itéleteiknek feltétlen igazat (Recht) követelnek; felelet: mivel ilyen embereknél nem csak a szerénység hiányzik, de némileg sejtett felületességüket is eltakarni igyekezvén, egy egy általános „szólam“ segitségével parirozzák a netaláni rendre utasitásokat. Ilyen általános szólam például ez: „no hisz’ olyanformán gondolom én is,“ vagy „affélét szoktam én is tenni.“

Ezen felekezet emberei, mert nagyon szük, parányi lyukon (saját „én“jük szemüvegén) át nézik a világ folyását, – másnál rendszerint mindent jobban vagy különbözőleg akarnak tudni, – az ellenmondásokat nem türik,1) s a mit birálatképen kimondanak -11- nem igen szokott egyéb lenni rosszalásnál; – holott az értelmes emberek egyik föismérve az, hogy nem csak rosszalni, elitélni, hanem eszélyesen méltányolni, dicsérni is tudnak.

Álljon még itt megjegyzésül miszerint tagadhatlanul legkényelmesebb módja a birálatnak midőn valakinek tetteit, inditó okait a tettre, – az eredmények2) mivoltából itéljük meg; de az is bizonyos hogy e nyomon birálataink csak nagyon is gyakran a legnagyobb botlások és csalódások ingoványát tapossák. – Ha valahol igen, ugy bizonyára birálataink megejtésénél szükséges azon közmondást szem előtt tartanunk, hogy „kétszer mérd, egyszer mesd.“

Qui bene distinquit, bene docet. A susbtilis distinctiók azok, melyekre az emberek itéleteik s méltánylásaiknál oly keves gondot s tán nem kevesebb jóra való röstséget forditanak, amellett pedig saját „én“jük szük valójába elmélyedve, észre sem veszik hogy épen ezen subtilitások – precis, exact – természete szerint igazodhatnának csak el megfelelőleg, való hiven (richtig), – anélkül azonban hogy ez által a kákán csomót keresés hasztalan (tehát a dolog valóhüségenélküli) kutatásába esnének. -12-

Továbbá bizonyos az is, hogy olyan ember e földön még nem élt, a kinek ugy nevezett „fixa-ideái“ épenséggel ne lettek volna, mert ez, az emberi gyarlósághoz tartozik: alapoka leginkább az ember szellemi képességének és külső, tárgylagos életének – többé vagy kevésbé – localizáltsága; de nem kevésbé bizonyos az is, hogy mentül kevesebb fixa-ideák, (s tulajdonképen a rosz szenvedélyek is ide tartoznak) szállották meg elménket, annál józonabbak vagyunk. Minden egyes fixa-idea, mint meg annyi gnom uralkodik szellemünk szabad mozgása felett s szülőanyja több más fixa-ideáknak, végre keserű csalodásoknak.

„Kiknek sajkája az élet tengerén számtalan bajjal küzdött meg, azok renditlen állanak, mint a vészedzette szirt melyről a sors hullámcsapásai visszamorzsolódnak. Kik sokat utazván, figyelmüket az emberiség lelkületének, szellemének tanulmányozására forditották s nemünket ezer szinben, alakban, hullámzani – s majd haladva, majd hátrálva enyészni vagy emelkedni látták: azok végre is azon meggyöződéssel térnek vissza, hogy az ember mindig ugyanaz. t. i. ábrándjainak bábjátéka, előitéletének, szokásainak rabja.“

„Képzelődés az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz.“

A képzelődő ember egész élete csalódás, mert alaptalan s igy jogosulatlan reményeket táplál.

Bátran elmondhatjuk azt is, hogy a legtöbb ember nem helyes, vagy is nem valóhű felfogással bir önmagáról; – már most, ha az alapfogalom téves, hogyan lehetne erre helyes következtetéseket alapitani? Hogyan fejthet ki az ilyen ember „jellemet“? Honnan származtatható ez esetben azon biztonság, mely az embert elhatározásaiban, cselekvéseiben kell, hogy vezesse? – Az önmagunkróli téves, nem valóhű felfogás, tehát -13- voltaképen képzelődés, vajmi sokszor falnak vezeti az embert, s csak midőn odaütköztünk, vesszük észre, hogy eszméink tévesek voltak s azért jöttünk összeütközésbe a valósággal.

Valamint minden egyes embernek külön külön specificus változatosságu felfogása van3) az életről, a tárgyakról, a világról, ezek viszonylatairól s. a. t. ugy különböznek, – sokszor igen lényegesen, – az öt világrész, ezekben ismét az országok s különösen a nemzetiségek általános csoportozati vagy felekezeti felfogásai, nézetei a fentebb emlitettekre nézve;

ismét tovább: valamint egyes ember kiskörü ismerete, homályos felfogása, szellemének nagyon is kicsiny körre szoritkozó müködése, észlelete, a felvilágosodott ember előtt szánandó localizáltságban tünik fel, – épen ugy tünik fel például, Europa civilizáltsága előtt Ázsiának vagy Afrikának localizált észjárása; –

és ismét: az egyes ember épen ugy mint egy világrész vagy nemzetiség, – mentül inkább localizált, vagy is minél kisebb körü felfogással bir, annál kevesebb akarat erélylyel és vágyodással van képesitve eszmeköréből kilépni.

A kik gyakran unatkoznak, azok mindennel birhatnak, csak szilárd akarattal nem, mert lelkületük gyengébb, vagy is elfogultabb hogysem az emberiség közös czéljait, a szellemi tökélyt, fáradalmaikkal is előmozditani képesek volnának.

A szellemi életben, tehát concrét fogalmaink világában is, nagyon sok circulus vitiosus van – mint örvény a tengerben – melybe ha bele kerülünk, vagy elnyel, vagy legjobb esetben idegen segély nélkül nem tudunk onnan kimenekülni; – azért mindenek előtt a tudomány és tapasztalás tájékozottságára, tehát az elme és értelem világitására, továbbá a szellemi -14- szabad mozgásra van szükségünk, – mert keves embernek adatott az, hogy magát az alapösztönök (s temperamentumok), a formulák és szokások, járszalagából kibonthassa, – s ha ez sikerült, még is biztossággal, bátran, szédelgés nélkül tudjon járni, haladni a józan eszélyesség utján,

„Ignoti nulla cupido.“ Az ember természetében fekszik, hogy ha csak puszta sejtelme keletkezett is valamiről, már arról kezd magának fogalmakat alkotni s kutatni hogy megismerhesse mi az a homályos, sejtelemszerü ismeretlen valami. – Innen van aztán hogy a mint a népcsoportozatok, különböző climaticus és földrajzi helyzetben, különböző nemzeti ösztönnel, különböző szellemi érzékiséggel (Vitalsinn) felruházva, adott viszonyaikhoz képest felötlő különbséggel haladnak a tökélyesedés közös czéljához, avagy tovább is nyügölődnek rövid látásaiknak circulus vitiosusában. – épen ugy az egyes emberek különböző miveltségi, ismeretben gazdag vagy szegény körben fokozatosan különbözőleg fejthetvén ki eszméik tisztaságát, szellemi érzékiségeiket, (Vitalsinn) jellemüket s. a. t. egyszersmint ezeknek megfelelőleg, vagy a rövidlátás, vagy is fejletlenség átkát hordozzák és terjesztik egész életükön át, – vagy a semidoctusság félhomályában botorkálnak – vagy végre világosan, valóhiven látják relative mind azt a mi egyes embernek látnia s tudnia adatott.

A felvilágosodott ember elbontva köréből a kötelékeket, melyeket arra az őstermészet az által illesztett, hogy mielőtt szabad, önálló szellemi egyeniséggé fejleszthette magát, tehát mielőtt tiszta öntudatra ébredhetett volna, mint anya gyermekét, ölében bepolyázva gondozta, később pedig az ösztön és szellemi érzékisége járszalagán odáig vezette, hol már pályája elméjének fényénél megvilágositva, tehát gyarlóságának esélyei meglehetősen kevésbitve lévén, – az ember magára önállóságot, -15- szabad akaratot, szabad szellemet, tehát erélyt, erkölcsi bátorságot, lelki emelkedettséget s a mi ezen tulajdonságokat „jellemé“ olvassza össze, az általános harmónia érzet, t. i. az emberbaráti szeretet napmelegét határozott alakban felöltő heti.

A szellemi tisztán látáshoz csak ugy juthatunk el, ha saját „én“ünk minden – külső belső – sajátságait, képességét ezeknek szélesebb értelembeni környezetünkhöz mért viszonylatát, a külső tárgyakat épen ugy mint embertásaink lelkületét, gondolkozás – módját valóhiven felfogtuk, áttekintettük – s az emberi élet száz- és ezer-féle tényezőiről, rugóiról, következetes összefüggéseiről, a moral becséről tiszta (való igaz) fogalmakat szereztünk; azonban hogy ilyen fogalmakat szerezhessünk, tanulmányainkat az önismeret és emberismeret a, b, c-jén kell kezdenünk – s a higgadt szemlélődést részre hajlatlan igazság szeretettel vagy is valóhűséggel, az erkölcsi vagy is lelki-élet természetszerü nemességével, emelkedettségével kell párositanunk.

Semmi sem igényli oly feltétlenül azt, hogy mielőtt egyik lábát az odább lépésre felemelje, a másik lába meg nem rendithető, biztos talpköhöz legyen támasztva, – mint épen az önismeret és emberismeret, mert egyedül ezen biztonság szolgáltatja a meg nem dönthető logicat s az, ezen alapuló helyes birálatot.

Az emberismeretre ugyan általjában szükség van, de különösen hasznos lehet az oly országban, hol az uralkodó politika rosz, viszás, mert itt igen szükséges – s általjában minden hivatalkörben – felismerni hogy hol és mennyiben uralkodik az igazság és erkölcsiség helyett a szeszély, bosszu, önkény vagy ostobaság.

Az emberi értelem mindenekben, ugy egyes – s főleg -16- – concrét alakban bevégzett, kikerekitett synthesist, azonkivül pedig absolut kezdetet igényel, máskint csak a töredékesség és esetleg játszik velünk. – Nem elégséges, hogy mint Kant tevé, – csak a külső szemléletben birjunk tárgybőséggel s tapasztalással, hanem – hogy elménkkel magasra emelkedjünk – feltétlenül szükséges megismerni, hol s miképen függenek össze az egyes s általános eszmék fonálszálai egymással fel a legmagasabb fogalomig, – szükséges továbbá, hogy ezen összefüggések, – ismét – egyezzenek, a valóssággal (t, i. az igazsággal) és az egyetemlegesség (világ) szellemével, – vagy is ezeknek ekkint kifejtett helyes philosophiai fogalmával.

Mig az ember saját énjéről, mint más embertől csak külsőleg külön álló egyénről bir fogalommal – (ilyen a tudatlan nagy tömeg és a gyermekek fogalma,) addig helyes, tüzetes önismeret és emberismeretre szert nem tehet.

Az emberismeret önismeretet s e kettő együtt világismeretet már előlegesen feltételez. Az elme és észjárás olyatén fejlettsége, mely az ember szellemi egyéniségének önállását, illetőleg ezen önállás valóhű fogalmát és tudatát megszerezte, képes egyedül az emberismeret elsajátitására. Ezen ismeret megszerzesére bár a tudomány általjában, de a világtörténelem, életrajzok, szindarabok és a jeles regények különösen is szövétnekül szolgálnak, de csak akkor, ha azokra figyelmünket leginkább ezen szempontból irányozzuk.

Az önismeret és emberismeret oly szép és szükséges tudomány, hogy leginkább csak ezen tér cultiválása mellett tehetjük érdemessé magunkat az emberiség hálájára, mert csak az emberismeret nyomán tudhatjuk egymást kellően méltányolni, s ha igy: akkor már a tiszta értelem és a lélek benső nyugalmával meg is értettük egymást, a mire pedig legnagyobb szüksége van az emberi társadalomnak, mert csak ily -17- uton képes az, az ember tökélyeit kifejteni s az emberiségi közszellemét is a tökély magasabb stadiumába eljuttatni.

Óh hogy az emberek oly ritkán tudják egymást megérteni!!

A philosophia jelen magaslatán, a modern eszmék annyi salakja közt, birunk egy felséges vivmánynyal is, melyet, Hegel az emberiség észjárásának fejlesztésére s javára tantételkint a felszinre hozott, s ez nem más, mint szellemi egyéniségünk szabadságának eszméje, vagyis a gondolat elfogulatlansága. Lehet, hogy ezt igy, három szóval ide irva a Hegel által értelmezett valódi philosophiai jelentőségében; nem minden laikus fogja megérteni, holott az a müvelt embert is, szellemileg egyéni szabadságába csak akkor engedi belehelyezkedni, ha arról idevonatkozó értelemben tiszta felfogással bir, – s ha tehát az, az ember önérzetének s öntudatának benső lényegét (substantiáját) igazságát alkotja, – azonban a további tárgyalás folyamában talán sikerülni fog ezen eszmét és tantételt érthetőbbé tennem. Olyan fogalom ez (t. i. az egyéni szellemi szabadság eszméje és fogalma) melynek világitó tisztaságával sem az ókor műveltsége sem annak nagy nevü bölcsei nem birtak, mely tulajdonság pedig a szellemi önállóságuk tudatára ébredt nemzeteknél épen ugy mint az – ezen öntudatra emelkedett – egyes embereknél rendkivüli fölénynyel ruházza fel birlalóit olyanok fölött, a kik ezen (ily alakban már) lelki erővel nem birnak.4) -18-

Ha az elfogultságot – a többi közt az által is, hogy kiemelkedve saját „én“ünk szük valójából, mindent lehetőleg neutralis szempontból tekintünk és birálunk, – levetkezzük; ha ekkint nem csak lehetőségét látjuk az igazság (Wahrheit) megismerésének,5) de ezen igazságokat voltaképen és akkint meg is ismerjük, hogy azok az értelem meggyőződéseivé válnak: tehát minden ingatagságot kizárnak;

ha észjárásunk ezek szerint nem csak korlátlanul hatalmunkban tartható, de egyszersmint az igazság, valóhüség, felismerése által vezéreltetve olyan önállóságra emeli magát, mely törvényt és szabályt csak önnön értelmének meggyőződése által alkot, s mások egyoldalúságainak, sajátságainak utánzásától magát lehetőleg elvonja,

akkor valónak tarthatjuk hogy szellemi egyéniségünk szabadságába bele helyezkedtünk, – és csak is akkor mondhatjuk méltán, miszerint: „tantae molis erat se ipsam cognoscere mentem.“ -19-

A világhirü csillagász, ki a naprendszert felfedezte, minden üldözés és kigúnyolás daczára állhatatosan megmaradt értelmének meggyőződése mellett. Az önálló, magukat semmi külbefolyás által korlátozni nem hagyó szellemek természete az, hogy ha egyszer egy felismert igazságnak valója feltünt előttük, nem vesztik azt el többé szemük elől, sőt a practicus eszélyesség azt azonnal felhasználja a gyakorlatban is. – Nagy Frigyes midőn egy alkalommal II. József császárral több miniszter és tábornok jelenlétében találkozott, igy szóllott egy miniszteréhez: „Ez a fejedelem (t. i. II. József) igen szép s derék ember, – szeretném mellszobrát birni; nagy dolgokat feszeget, nem szabad őt szem elől tévesztenem, – csak egy hibája van, az t. i. hogy mindig a második lépést teszi meg először.“6)

A philosophiának ezen Hegel által megérlelt magva, ezen legfelsőbb eszméje, mely önmagát tárgylagossá tette s igy önmagát megismerte, – az egyedüli lélektani s logicai okfő, melyből szükségkép kellemanálni minden ésszerű szellemi munkás- ságunknak, tevékenységeinknek; – s viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az értelem s a morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és morál minden egyes momentuma. Ezen vivmány nélkül minden emberi okoskodás, észjárás, bölcselkedés, csak szakgatott (fragmentarisch) tapogatodzás, találomszerüség.

A morál dolgában pedig azon ember, aki jobbösztönének, vagy is lelke sugallatának szavára hallgat s azt követi, nem -20- hibázhat a morál ellen, mert Isten szava az, mely e tekintetben szive dobbanásait vezérli, de nem is lehet más, mivel hogy a természet, a világ lelke, emberi nemes teremtményeibe csakis saját isteni szikrájának részecskéjét gyujtotta egyéni életre. Igy értelmezhetjük tehát azt is, hogy az ember „Isten (t. i. szellemi) képére van teremtve.“ Azonban ezen szikra oly kicsiny, hogy amphibiumi, vagy is duplex (t. i. szellemi és anyagi,) életünknél fogva ha a test árnyékába rejtjük azt, világítása nem állhat szolgálatunkra, mig ellenben ha előtérbe állítjuk, nem csak saját énünk vezércsillaga lehet, hanem messze ki elvilágít az, s fénye összefolyik a világ lelkével.

Ha emberi életünk általános s benső természetének megbirálására s valóhü felfogására eljutni akarunk, két fő tényezőt kell megismernünk: ezek egyike az, hogy minden tárgynak és határozottan körvonalazott eszmének csak egy valóhű lényege (substantiája) lehet, mi természetesen nem más, mint épen ezen lényegnek önmagában vett igazsága, melyet elménk, értelmünk is ezen igazság valóhűségének megfelelőleg s igy tisztán felfogott.

Minél inkább ki van valakiben fejlődve az értelem és okosság, s tehát minél erősebb conbináló tehetséggel bir az, annál tisztábban bele lát a jövendőbe; s minél inkább felfogta az igaz valónak miségét, tárgyilagosságát annál több morális érzettel van felvértezve; de mindezen észbeli tehetségeket kell hogy a sziv nemes tüze az érzelem hevítse s alkalmazásaikban hajlékonynyá tegye: mert az eszmék csak akkor lesznek cselekvők, hatalmasak, életre valók, midőn az érzés megeleveníti azokat;

a másik főtényező az, hogy egyéni életünk legfőbb vezéreszméjét, t. i. egyéniségünk szellemi szabadságát, a most jelzett valóhüség nyomán megismertük légyen, mely megismerés -21- ekként az értelem meggyőződése leend, és szolgáltatja azon biztos alapot, mely eszméink, gondolkozásunk, észjárásunk irányzatánál szintén biztos iránytű gyanánt teend jó szolgálatokat, mely habár emberfeletti absolut tudással nem ruház fel, még is mint mágnestű a hajóst, a nem látott partra elvezet.

A valódi felvilágosodás s az értelem meggyőződése útján magát szabaddá, elfogulatlanná tett lelkület, a gyakorlati lélektan értelmezése szerint vett „indulatnak“ és „szenvedélyeknek“ (t. i. szomorúság, félelem, irígység, harag, csodálat, öröm s a t.) alig, vagy csak igen mérsékelt fokig van alávetve, mert elméje az emberi gyarlóságoknak forrásait, a nálok működő szellemi gépezetet és a természetben mindenütt váltózhatlan örökigazságokra fektetett okokat és következéseket nappali világításban áttekinteni van képesítve, s mert határozott különböztetést tud tenni a való és a káprázat, az igaz és az igaznak látszó között, annálfogva tisztán átlátja, hogy a nagy közönség számos egyeseinek a kellő szellemi tisztán látás hiányában megejtett itélete indokaink és tetteink felett, ingatag alapon nyugszik, s így vajmi gyakran igaztalan.

Az ember csak azt tudja bizonyosan, mire nyomról nyomra az okosság, az értelem meggyőződése vezérlette; – a külső világot, csak testi érzékeink által vesszük észre, itt tehát a felfogás csak érzékeinkhez viszonyitva formálódik, – mig az örök igazságok a bizonyosság világos szineivel rajzolódnak az értelem meggyőződésének érczlapjára. – Az önbizalmat az önhittségtől igazságosan és eszélyesen megkülönböztetni tudni, – az értelem meggyőződésének egyik legkiválóbb ismerve.

Szellemi egyéniségünk szabadsága az öntudat, önérzet s az értelem meggyőződésének oly mély áttekintése, minél mélyebbre hatolni még embernek nem adatott. -22-

Valamint a földszinén, úgy a lélek világában is vannak magaslatok, hova csupán a képzelet hűségével feljutni nem lehet, – oda csak az erőteljes, életbölcsesség hármoniájával biró lélek emelkedhet. –

Ha megbirtad szerezni lelkednek azon nyugodtságát, békességét, mely mint az iránytű, a déli tájakon, csendesen tekint czélpontja felé: akkor bölcs vagy és független, akkor átértetted egyéniségedet s ennek viszonylatát az universumhoz.

A szellem teljes szabadsága azon bölcsesség, mely lelki nyugalmat vagy is sorsunkoni megnyugvást, sőt elégedettséget eredményez, mert az ember csak ezen esetben van teljesen felkészülve minden eshetőségre; – az az: bármely veszteség érje, ezen önhatalmában lévő lelki erőnél fogva nem fog megtántorodni, hanem miként Jugurtha az afrikai udvaroncz, – önmagának mestere, ura és mindene leend.

Mentül kevésbé engedi magát az ember phisikailag valamire kényszeriteni, – s ellenkezőleg, mentől inkább hajlik a morális érzet sugallataira; annál inkább birtokában van szellemi egyénisége szabadságának; – azért páldául a kik csak hosszas szoktatás által tettek szert morális érzetökre, a nélkül, hogy szellemi egyéniségük szabadságának átértését meggyőzödésszerűleg birnák: azok lelki ereje nincs minden eshetőségre felkészülve, sem pedig az iránt biztositva, hogy valami rendkivüli kisértés esetében morális érzetök ellen kihágást nem követnek el, – szóval ezekre bizton számitni nem lehet.

Szellemi egyéniségünk szabadsága, – a lelki erő legmagasabb foka; az erős lélek, erős jellem pedig sem kitörő örömre sem leverő kétségbe – esésre nem sülyed, – mert semminek sem tulajdonit oly jelentőséget, horderőt, – még magának az élet elvesztésének -23- sem – hogy annak következtében szellemi önállóságát megingatni, vagy épen megdönteni engedje.

Köztetszést, átalános elismerést csak ott várhatunk, hol ítéleteink függetlenül állnak kivánatainktól, ellenesetben nembirjuk szellemi szabadságunkat.

Egyébként az ember szelleme, lelki nagysága – mint a növény – rendkivüli, bámulatos arányokban is elterül, felmagasul, csak hogy annak magva termékeny, dús földből nőjjön ki s kedvező légkörben részesüljön s a nagyság minden feltételét egyesitse magában.

A magát kiforrott s tisztult szabadszellem kifolyása az erkölcsi bátorság (jól megjegyezni kivánom, hogy nem a vakmerőség, mely = szellemi vakság, akkor is, ha gonosz indulatból származik) az erkölcsi bátorság egyik ismérve a vállalkozási szellem, mely találó illistratióját ezen ismeretes német tantételben mutatja ki legjobban: „Um zu unternehmen muss man wagen, und um zu wagen muss man frei sein.“

Az ember a szokások rabja. – Igy tehát a magát szabaddá tett ember ismérve az is, hogy életrendjének esetleges változásainál nem érez érzékeny hiányt vagy hézagot, innen a közmondás: „Grosse Geister genirt nichts.“

A ki azon lelki erővel bir, miszerint az akadályokat, veszélyeket, lelki rázkódások nélkül tudja elviselni: annak szelleme már birja szabadságát. De meg kell itt különböztetnünk a megfontolás müködését, mely mint a tarpei kőszikla, mindent keményen és rendületlenül felfog – a test beteges idegességétől, mely ha benne esetleg nagy lelki erő, vagy is szellemi egyéniségének teljes szabadsága van is kifejlődve, a pillanat benyómása alatt áll, – s percznyi megrázkodás után a megfontolás erős vértje mögé vonulva, mindent elbir, a mi embert érhet. – Ilyen eshetőség a nőknél is előfordul, – mire vonatkozva -24- a nőkről szólló külön fejezetben tüzetesebben fogok szóllani. –

A lelki erő mérfokát, kisebb részben, spontán cselekedeteinkből, vagy is abból, hogy mire használjuk fel szellemi egyéniségünk szabadságát, – nagyobb részben pedig a felmerülő akadályok, veszélyek, és az önmegtagadás szüretén át lehet felismerni.

Mondva volt fentebb, hogy az ember szellemi egyéniségének szabadsága az egyedüli logicai s lélektani okfő, melyből szükségkép kell emanálni minden ésszerű szellemi munkásságunknak, tevékenységeinknek, – s viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az értelem s morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és morál minden egyes momentuma. – Lássunk már most egy két példát, miként történik ez a gyakorlatban.

„Ez az ember önálló, vagy nem önálló gondolkozású,“ szoktuk olykor mondani, t. i. a szerint amint az nem- vagy megszerezte szellemének szabadságát; már pedig önállóság nélkül nem a magunk meggyőződését, hanem többnyire a másét követjük: – ámde a meggyőződés az embernek legdrágább kincse, minélkül szellemileg tévelygők, vagy alacsony eszközök vagyunk.

Valamint a napból s az igazságból csak világosság áramlik, úgy az embernek szellemi szabadsága azon világitó fény és meleg nap, mely az igazságot keresi s önmagát megtalálja s élteti; – ez azon szemüveg, melyen át az „önismeret“ és „emberismeret“ szövevényét átlátszóvá tehetjük. És ismét az önismeret és emberismeret fonalaiból szőhetjük a helyes „itélő tehetséget s fejthetjük ki a jól alkalmazott „méltánylást.“ – Az önismeret és szellemi tisztán látás szüli az erős meggyőzödést, – és az ekképen keletkezett meggyőződés valódi nagyhatalom a sötétségben habozó törpe sereg közepette. -25-

E terjedelmes szellemi látkörben találjuk fel az „örök igazságok“ eszméit s az „ember“-nek illetékes, valódi hazáját. E magaslatról legelőször a morál mint egyetlen reális tér tünik fel előttünk, – azután a „jellem“ az „erkölcsi bátorság“ a „becsületérzés“ s több más kiegészitő részei az „embernek.“ – A rokonszenv, mely bizonyos fokig nem egyéb mint „méltánylás“ – helyes itéletet, tapasztalást és az emberi méltóság elismerését, sőt ennek méltatlan, de le nem küzdhető megtámadtatását feltételezi.

Nagy garral szereplő, szenvedélyes emberek szive – bár mint mutassák magukat – a valódi rokonszenv és méltánylás hiával szokott lenni, – mert őket rendszerint szenvedélyük, s hevök túlragadja a kellő határon, s az általuk keltett nagy zaj olyan mint a rendkivül zajgó viszhang, mely épen a felidézett nagy hang és zsibongás miatt érthetetlen, összefüggés és rokonszenvnélküli.

Önismeret tehát s emberismeret mindenek előtt – mert ezek nélkül nem vagyunk képesek kellően „méltányolni,“7) s ha nem méltánylunk, nem vagyunk igazságosak birálatainkban8), – ha továbbá birálatunk nem igazságos, hol van akkor a morális érzet alapja, – s ha nincs moralis érzetünk s meggyőződésünk, -26- honnan fogunk „jellemet“ s „becsületérzést“ kifejteni, – s a hol nincs jellem, hogyan lehetne ott erkölcsi bátorság, s. a. t.

Mielőtt másnak megbirálásába belebocsátkozunk: felette szükséges, hogy ugyanazon hibáknak avvagy jelességeknek, melyeket birálatunk egyéniségében gáncsolni, kárhoztatni, avvagy méltányolni akarunk, előbb önmagunkbani jelen nem létét vagy jelenlétét s ennek ismét mikénti jelenlétét szorosan megvizsgáljuk, mert csak ezen esetben vagyunk képesek a méltánylást s birálatot valóhiven, tárgyilagosan felfogni s tehát kellőleg méltányolni, vagy kárhoztatni.

Ha valakire, kit eszménk igazságáról meggyőzni akarunk, – előbb az „értetlen“ „ostoba“ nevet ráadjuk s tőle még is értelmet okosságot követelünk, melylyel felfogja magasabban szárnyaló észjárásunkat, eszméinket, – hogyan kivánhatjuk tőle, hogy tévedéseit belássa, főleg midőn elméjének homályát észjárásunk ilyen viszássága által épen nem világositjuk. – (Tanitók, szülök és cselédtartók hibája). -27-

Helyes itélő tehetséggel, – t. i. az igazság és valóhűség elismerésével kevés ember rendelkezik. – A tudományos ember még korántsem egyszersmint helyes birálatú; a helyes biráló tehetség megszerzéséhez sok gondolkozás, próbálgatás, csalódás és szellemi szemmérték, – tehát önismeret és emberismeret kivántatik.

A tudomány emberei állítják elő az anyagot, az itélő tehetség feldolgozza, alkalmazza azt s a lángész (genie) uj alakot teremt, vagy is a magasabb értelmiségé az inventio, a józan észé a birálat, a köznapi képességé a munka.

Csak egy, a szónak philosophiai értelmében szellemileg szabaddá lett egyén képes ismert embertársának lelkületét valóhíven felfogni, áttekinteni s felfejteni.

Az embernek megitélésében igen kevesen illetékes birák, mert s főleg a tökéletes ember művészileg összeállitott lény, a művészi tökélyü műnek pedig csak hasonló művész lehet illetékes birája.

Midőn két ember versengve áll szemközt egymásnak s az egyik egyik szélsőségben a másik a másikban bukdácsol, biztosan feltehetjük róluk, hogy egyik sem bir kellőleg méltányolni, és többnyire csak ezen múlik hogy nem tudják egymást megérteni; ha mindketten neutralis szempontból indulnának ki, azonnal megértenék egymást. Az egymással szemben, differálló viszonyban álló emberek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy a méltányló közép utat ritkán tudják és akarják alkalmazásba venni. Igy van ez a politikai érvelések és ellenérveléseknél is, hol az ellenfél álláspontját, elodázhatlan érdeke, olykor szerfelett kényes helyzete nem kellőleg avagy nem kiegyeztetőleg méltányoltatik.

„Moralis érzet“ nélkül az értelem nem egészen tiszta, mert ez esetben nem csak embertársai, hanem önmagának -28- jól felfogott érdeke ellen is cselekszik az illető. Önkint megdől tehát azok állitása, a kik nagy bünök, merényletek elkövetöinél nagy lelki erőt vélnek feltalálni, mert az nem lelki erő, hanem az értelem zavara, betegsége, már pedig zavarodott, beteg kedély épen úgy nem képes lelki erőt producálni, mint a beteg test nem képes még a közönséges erőfejtésre sem, nemhogy ennél még nagyobbra is képes volna.

Egy kifogástalanul erős lelkületű és jogosult önérzettel, szellemi méltóságának becsülésével biró ember soha sem feledkezik meg magáról annyira, hogy ha bár csak egyszer is például részegség által egyszerre elveszítse azt, a mit megszerezni, nem kevés embernél, egy egész élet is rövid volt.

A ki előtt nincs oly földi nagy dolog, mit kivihetlennek tartana s nincs oly csekélység mit figyelmére méltatlannak vélne: annak lelkülete szabad, önálló, az tud méltányolni és helyesen birálni, annak van okos és alapos önérzete s abban teljes bizodalma.

A szellemi tisztán látással biró ember szemlélődése, észlelete, olyan képességű mint a méhek munkássága, melyek mérges virágokból is mézet tudnak színi.

Tény az, hogy a bölcs ember soha sem esik kétségbe, innen ered ismét, hogy a kétségbe esett embernél igen hajlandók vagyunk elme zavarodást feltételezni.

Hol a fogalmak, distinctiók tiszták, erősek, az okossággal egyezők, csak ott lehet a lélek a szép jó s igaz irányába fogékony.

Tiszta értelem nélkül tiszta hazafiságot sem képzelhetünk, mert a ki hazafiui czéljainak elérésére vissza nem riad az aljas, vagy ha csak cselfogásokra alapított eszközöktől, az hasztalan hoz más oldalról bárminő áldozatokat, hasztalan hordja ajkán a hazafiságot, sikertelen annak politikai elvhűsége is, -29- mert a moralitás és férfias jellem ellen vétetni soha semmiféle körülmények között sem szabad. A hazug azt véli, hogy olykor hazugnak lenni, önbecsületének megmentésére (?!) kötelesség. A cselfogásokat eszközül használó hazafiság olyan mint a tolvaj, a ki azzal védi aljas, nem szabados tettét, hogy éhező családjának kenyeret akart szerezni, amaz is azzal mentegeti magát, hogy hiszen ő hazafias czélok elérésére használta az ártatlan (ezerszer és ezerféle alakban használt) cselfogásokat, államcsinyeket; de magának a czélnak is legtöbbször ártalmára válik, ha álutakon éri el valaki a czélt. A bosszuálló azt véli, hogy csak a rajta ejtett méltatlanságot bünteti, holott oktatlanul, mert még több ellenséget szerez magának, kik ezt társukért rajta vissza fogja torlani.

A természettől, a társadalom és emberi intézmények kedvéért soha sem szabad annyira eltávozni, hogy természetszerűségünket mintegy megtagadjuk, levetközzük, még akkor sem, midőn az emberben a természet ellenkezésbe jön a társadalmi véleménynyel. Midőn a vélemény és a természet küzd egy más ellen az ember vagy polgár szivében: a természetre kell hallgatni, mert a vélemény gyakran csalatkozik, de a természet csalhatlan, azonkivül a hibákat, melyeket az ember a természet ellen elkövet, az isten kárhoztatja, az emberek pedig soha sem bocsátják meg.

A növények és állatok (vad állapotjában az ember is ide tartozik) érzéki élete az idő és a természeti jelenségek változataival, többé vagy kevésbé, de mindenkor összefügg s azoktól feltételeztetik, míg az „ember“ azon fokozat szerint a mint ismereteiben, szellemi tisztán látásában gyarapodik, azoknak közvetlen behatásától elvonja magát, s önállóbb egyéni életet -30- folytathat, mert az embernek egyéni „önállósága“9) szellemi szabad mozgása, sőt sokszor (megfontolt, tehát nem vakmerő) „bátorsága“ is azon otthonosságtól függ, melyet magának a világismeret, önismeret s emberismeret összefüggő országaiban szerzett.

„A bátor ember fél ugyan, de csak okosan a veszélytől, nem keresi azt fel hogy öt érje, sőt elháritani törekszik és kerüli, de ha már egyszer benne van, nem riad vissza gyámoltalan módra, hanem teljes erélylyel és odaadással védi magát; uj baj, uj szenencsétlenség csak fokozza lelki erejét s tevékenységet; a vakmerő oktalan pazarolja erejét“ azt pedig tudjuk, hogy a pazarló függetlenségét nem sokáig képes fentartani.

A ki nem az értelem meggyőződéséből meríti külső és erkölcsi bátorságát, az, bátor lehet a csatatéren, a párbajban s a t. de szemben az emberek gúnynyilaival, kinevetésével, a kötelességek s a legerényesebb tettek véghez vitele daczára is rendszerint gyáva lelket árul el. Ugy szintén az értelem szerfeletti korlátoltságának, de különösen a lélek törpeségének biztos ismérve az, midőn valaki hogy dicső halált ne kelljen szenvednie, például párbajban vagy a csatamezőn, inkább gyáván s elbujva megöli magát.

Ugy szintén, kit nem saját életereje tart fen, hanem mások gyámolitása támogat, annak nincs jövője, – ilyen a burocrata, a „rendszer“ embere, ki ha rendszerét megsemmisitetted: fejét veszti, megdől.

Továbbá: mivelhogy a „becsületérzés“ nem más, mint -31- határozott morális nézetekből és elvekből levont „kötelességérzet:“ ugyanazért a becsületérzés practicus eszélyesség s igy az életphilosophia helyes magvának, vagy is a szellem szabadságának közvetve corollariuma „Die sittliche Volkommenheit, oder die Tugend ist Sache der Freihet, Sie zu erwerben, ist nur ein ernstlicher Wille, ein fester Entschluss, ein beharrlicher Eifer im Gutem nöthig.“

A „jellemről“ alább lévén szó, itt még csak nehány idevágó eszmét kivántam bemutatni.

Az igaz keresése s felderitése legfelsőbb s legnehezebb rendeltetése az embernek, s a kik e téren ujabb igazságokat hoztak napfényre, azok a világszellem nagy s mély oceánjába bámulatos lélekerővel s bátorsággal szállottak le, nagy szellemük munkája és eredménye az emberiség hálájára valóban érdemes.

A mely emberi szellem önálló conceptiókra nem képes, az csak nyomorult másolata az emberi köznapi tehetségeknek, Csak az igazban és eredetiben van oly forrás, mely soha ki nem apad.

Á hatalom birása az észnek és értelemnek szabad, független, elfogultságtól emancipált itéletet hozni rendszerint akadályoz, sőt a már más által hozottat is elrontja; – nem igy a teljesen felvilágosodott szabad szellem, mely zsarnokságra10) soha sem sülyedhet.

A mint nem férfihoz, nem emelkedett lelkületű emberhez illik zsarnoknak lenni a gyengék irányába, úgy disztelen gyávának lenni az erősebb iránt.

-32-

Az élet gyakorlata, az eligazodás, – annyi fény, homály, káprázat, fogyatkozás, mélység és magosság közepette – oly nehéz – s ha tudni akarjuk hogy tetteinket egyenkint s általjában miként intézzük: szükséges azt is tudnunk, hogy erre nézve sem a törvények, sem a szokások, sem az erkölcs, s ennek netalán szintén szokásból vett szabályai, nem szolgáltatnak oly biztos eligazódást, mint a minőt a felvilágosodott értelem (s ennek kifolyása a jóakarat) nyujt; – felvilágosodott értelem pedig csak az „elfogultság“ s „formulák“ leküzdése után keletkezik, holott ezeket csak a szellem szabaddá tétele után vetkőzhetjük le.

A felvilágosodott embereknek is egymástól ezerfélekép eltérő, kicsinyes sajátságaira, sokszor jogosulatlan érzékenykedéseire nem szabad nagy súlyt fektetnünk, mert az igazság és valóhüség, a jellem, az emberiség közös érdeke és czélja mindig és változhatlan örökigazságokul ragyogván, ha ezeket meg nem sértjük, nyugodtak lehetünk, bármiként látszassanak is azok genirozva lenni határozott magunk-tartása által.

A tudás, a magas fokú értelem, az önismeret és emberismeret, a lelki erő és a morál minden ágazata, a szellem szabadságát alapjául követeli.

A magasabb fokú értelmi fejlettség kifolyása a müveltség és finomság s ezek legkiválóbb ismerve az eszély és mérsékeltség. Egyébkint pedig a valódi lelki (tehát nem csak külmázos) müveltség sem egyébb, mint a szellemi tisztán látás nyomán keletkezett „méltánylás“ és az értelem magas fokára jutott lélekemelkedettség összemunkáló nyilatkozata.

Testi vagy lelki nagy fájdalmak, – nagy szükség, – kellemetlenségek, – nagy berzerőt keltenek az emberben a moralitás elleni vétségekre; mig ellenben a jó testi erő, önbizalom, egészség, jólét, vagyon, kényelem, nem csak hogy oly -33- kisértéseket nem idéznek elő, de sőt naponta az illem szokásaival társalogván, már puszta szokásból is, – olykor például a hiúság gyengeségéből, – negativ erényeik megőrzését tartják szem előtt: ugyanazért jogosulatlan cselekmény, midőn például a vagyonos ember a vagyontalant, a müvelt, tanult s ez által ügyességre szert tett ember a tanulatlan, müveletlen, tehát olyan ügyességre szert nem tehetett – s nem is tett – embert, annak tetteiben, saját „én“jéhez méri, s tőle épen olyan eljárást, felfogást, kifogástalan, correct cselekedeteket követel, mint a milyenre ő magát saját helyzetében képesítve érzi. – Ezen igaztalanság mértékét közéletünkben leggyakrabban használják az emberek például a cselédek irányábani igényeik s követelményeiknél. – Hányszor méltatlankodunk igy gyermekeink irányában is, ki tudná megmondani?! E tárgy megérdemli, hogy felette gondolkozzunk.

A mint okszerüleg nem kivánhatjuk, hogy a kóczból font kötél oly erős legyen, mint a jól készített szálkenderből való, – ép ugy csak saját vakságunkra mutat, midőn gyermekektől, a szolgaszemélyektől, a tudatlan s tanulatlantól cselekedeteikben oly tökélyt, nem ritkán még nagyobbat várunk, s igénylünk, mint a milyennel magunk gondolunk birni. –

A ki lelkületét, szellemét, gondolkozását, egészen szabaddá nem tette, az nem lehet erényes, mert a hol nem szabad elhatározásból, hanem talán szükségből vagy szokásból erényes az ember ott nem lehet valódi erényt képzelni. – Eléggé kiviláglik ebből, hogy a fatalisták, kik az egyén szellemének szabadságáról mitsem akarnak tudni, leginkább mélyebb gondolkozás hiányában, commoditásból lesznek fatalistákká. Lustaság, vagy gyávaság oka annak, hogy az emberek nagy része egész életén át lelki önállóság nélkül, vagy is kiskorú marad s a miért aztán másoknak, kik magukat azok fölibe -34- tútor gyanánt feltolják, oly könnyüvé lesz őket orruknál fogva vezetni. – Azt meg kell vallani, hogy az ilyen kiskorúságban való maradás igen kényelmes, mert ha helyettem a könyvtár bir ismeret gyüjteménnyel, – ha lelkiismeretem tisztaságának eszközlését a ház lelkészére bizom, ha az életrendet orvosom szabja meg, s. a. t. akkor önmagamnak nem szükséges fáradnom, mindezt mások teszik helyettem fizetésért.

A szellem tisztultságának, szabadságának, sok részletes ismérve van, azonban legyen elég itt csak nehányat általánosságban megemlitenem: ilyen átalános ismérve annak az is hogy birlalója szellemi lobogóit mindig a tökélyesedés közös czélja felé fesziti, – mig az elfogult s tehát magát szabaddá nem tett ember ismérve viszont az, hogy mindig s közvetlen legfeljebb csak saját énjének földi üdvössége s kéje megszerzésében fáradozik. A szellem tisztultságának, szabadságának, tehát a világos felfogású embernek egyik átalános ismérve az is, hogy vallás dolgában mindig tolerans, mert átlátja, hogy például azon ezer féle vallás mellett, mely a földön cultiváltatik, ezer különféle megkeményedett vélemény szólván, – bármely vallás (melyet más néven „hit“-nek nevezünk) követőit hitükben megingatni még ma nem tartja sem ésszerűnek sem szükségesnek.

Eltekinteni, elvonatkozni valakinek viszonyaitól s benne, csupán az emberi méltóság fejlettségét, ezen méltóságra annak jogosultságát venni tekintetbe: ehez több lelki erő, szellemi nagy korúság kivántatik mint a mennyivel a közönséges, elfogult ember bir, – ilyen emancipalt szellem korunkban nem mindennapi jelenség. Ime ez is egyik ismérve a tisztult, magát szabaddá tett emberi szellemnek.

A mely embernek gondolkozása semmiféle rögeszméhez -35- rossz szenvedélyhez11) kötve nincs, csak annak szelleme szabad, csak az tud valóban igazságos és méltányos lenni.

Nem árt itt megemlékeznünk arról is, hogy a mely eszmének szabadsága ma talán véteknek, merényletnek tartatik, sőt valóban fenálló törvényekbe, szokásokba ütközik: lehet, hogy az holnap vagy is egy érettebb korban egy részről legyőzött álláspontnak, más részről dicső vivmánynak, vagy épen polgári erénynek fog tekintetni. – Az embernek tehát, vagy is a gondolatnak elannyira elfogulatlannak, szabadnak kell lennie, hogy birálatainál ne csak a multat és jelent, de ezekből az eszméknek jövőbeni alakulhatását, érlelődését is szem előtt tartsa. Az elaggott vagy holt eszméknek nincs, csupán az élő korszerű eszméknek, van igazuk s keletük.

Ha a természet mesterkeze is producál rosszul sikerült jelenségeket: micsoda, ha az ember, ezen részecskéje a természetnek, – eszméiben, értelmében, sok olyan dolgot nem tud még ma megérlelni, melyek egy világosabb sugárú időnek bővebb napmelegében, mint önkint megérett gyümölcs fognak a fejlettebb szellemi erő ölébe hullani.

A jellem az ember tetteinek vezérszelleme; azonban a jellem értelmezése a köznapi életben rendszerint hibás felfogásra van fektetve, mert igen gyakran jellemet keresünk ott, a hol pedig csak köznapi becsületességet vagy épen tehetetlenséget találunk. A becsületesség és jellem közt igen nagy a különbség. Valódi jellemmel kevés ember bir, mert valódi jellemet magas értelmi fejlettség nélkül alig is képzelhetünk. A becsületes ember nem fog ugyan rosz szándékból rosszat tenni; de -36- ha érdekei úgy kivánják, a passivitás terén marad, – lesz belőle se jó se rosz, se hideg se meleg, – negativ erény, Tyúk Miska, úgynevezett „jó ember.“

A pangó ész, kedély s átaljában olyan lelki állapotú emberre, – a ki más különben igen jámbor, de akaraterélynélküli s úgynevezett „jó ember“, elmondhatjuk Hallerrel:

A becsületesség többnyire csak kétféle indokból ered, t. i. vagy félelemből a rosz cselekedetek következései viselésétől, – s ekkor vagy a vallás vagy a törvénytőli félelem szinezetét viseli s csak negativ értelemben vett erény; – vagy pedig az értelem tisztaságából s ekkor az, az önbecsülés s embertársai irányában érzett méltányosság kifolyása, s mint ilyen valódi erényt képez, jellemmé jegeczül, mert kútforrása tiszta, állandó, cselekvő, üdvhozó.

Értelméből kiforgatott s divatos szólásmód, midőn a becsületes és értelmes férfiut szilárd elvünek, a tisztességes, becsületes nőt pedig szigorú elvűnek mondjuk; holott csak a ki saját „én“jének önmaga volt nevelője, s képzettségét jóformán csak sajátlag szerzett lelki erejének köszönheti, tehát csak a ki hosszú évek során önmagában rendszeresen fejlesztett meggyőződést érlelt meg, csak az olyan emberről mondhatjuk hogy szilárd elvű, mert ezen szilárdság lelkének benső természet, melyre a külsőségek változandóságai legfeljebb világitásképen de megdöntőleg soha sem képesek hatni. – Mivel pedig ilyen ember nem minden bokorban terem, világos, hogy sok szilárdelvűséget fitogtató ember berzenkedése nem egyébb mint ál-kincs, melyet azonban tulajdonosa igazgyöngynek tart, s ehhez képest alakitott hiszemében midőn a vásáron megjelen, nem érti, -37- miért hogy jó pénzen nem akad vevője ragyogó vásári portékájának.

A hol becsületességet magasabb jellem nélkül, tudományt s müveltséget mélyebb s concrét alakú combinatio nélkül találunk, ott – s erről erősen meglehetünk győződve, – az értelem még nem jutott el az igaznak megismerésére vagy legalább imitt-amott homály fedi még értelmét.

Az önálló jellem ismérve az, hogy nem hagyja magát félre vezetni másoknak az ő elvei ellenében netalán történő erősködései, nyomása által, s igy önmagához mindig következetes marad, mert irányát, elveit az értelem meggyőződésére, tehát nem „tekintélyekre“ alapitotta; – az erélyes jellem ismérve az, hogy akár saját, akár mások kezdeményezése folytán vállalkozott valamire, mindenütt kész teljes odaadással, áldozattal is ha kell, mindvégig a kitüzött czél elérésére hatályosen munkálni.

A lélektan a „jellem“ alatt nem épen csak a moralitást érti, sőt inkább az egyén érett szellemi szabadságának pregnans kifejezését keresi abban, ellentétül az önfejüségnek, mely úgylátszik mintha jellem volna, holott csak parodiája annak, mely tehát ezen alakjában mint jogosulatlan követelés lép fel,12) de mint ilyen nem egyezhet meg az igazsággal, a mi pedig nélkülözhetlen alapja az ember szellemi szabadságának, jellemének.

Az önfejüséget, tehát mindenesetre meg kell törni, avvagy még jobb, ne engedjük azt kifejlődni, mert aki nem tudja magát a közjónak engedelmességgel alárendelni, például szenvedélyei -38- miatt, az nem önálló szabad szellem, önmagának helyes kormányzatára épen úgy elégtelen, mint a társadalom közös nagy czéljainak előmozditására; az önfejű ember mindig vagy önmagának, vagy másnak a fejét üti, hogy meg ne sántuljon.

A középszerűség, sőt olykor az önfejűség vagy makacsság is azt hiszi, hogy hasonlit a lángészhez, ha túllép az okosságon. Ha a hősiesség nincs arányban a lángészszel és erővel: hasonlit az eszelősséghez.

Vannak emberek, kik azt hiszik, hogy ha a jellemről némi fogalommal birnak, az már annyit ér, mintha annak birtokában is volnának. Az ilyen emberek többnyire tolakodók s nagy emberismeretet affectálnak, szeretnének mindenkit egyszerre kitalálni s ezen czél elérésére a spionirozáshoz folyamodni sem irtóznak, holott embertársainkat kiismerni alkalmilag kell igyekeznünk, nem pedig spionirozva annak netalán létező gyengéit előtérbe csalva tolakodjunk azt mentül előbb kitalálni. Kell-e mondanom, hogy ez oly szemtelenség melyet emberestül együtt vissza kell utasitanunk. Sokan nem jó szemmel nézik ha önérzettel biró ismerőik némelyike nem hagyja magát egy könnyen kitalálni; az ilyen embert gyanusítják, megszólják, sőt készek azt egészen elitélni. Az ilyen emberek igen felületes ész és biráló tehetséggel birnak, s többnyire könnyelműek, mivel meg nem gondolják, hogy magát az első találkozások alkalmával átpillantani csak a könnyelmü vagy bárgyú engedi, s hogy az eszélyes, jogosult önérzettel biró ember nagyon is megválogatja emberét kinek keblét bizalommal feltárja, mivel érzi, és tapasztalásból is tudja, hogy az igaz barát, vagy a valódi jellem nem a könnyelműek soraiban keresendő.

A ki eléggé önálló s józan, az nem sokat gondol azzal hogy mit mondanak róla az emberek; a ki elég okos, az nem -39- hizeleg; a ki elég becsületes, jellemteljes önérzetü, az kegyért nem rimánkodik, kegyet nem hajhász. A ki mindenki iránt felötlőleg nyájas, abban több kevesebb alattomosság szokott lenni.

Azt mondja Kant: „Tudomány, művészet, és mesterség által nagy mértékben műveltek vagyunk; továbbá: civilizálva vagyunk az illem és külső szerénykedés által egész a túlságig, sőt egész az elviselhetlen teherig, de moralizálva még csak ezentúl leszünk, ha leszünk.“

Azon igazság miszerint némely, az emberek által elnézett, nem ritkán csekélységnek vett vétkek (például hazugság, fösvénység, szinlett alázatosság s a t. usus fructuáriusai bármily pompával s külső, úgynevezett tekintélylyel jelenjenek meg a társadalomban „jellemmel“ nem birhatnak, nem szorult bővebb magyarázatra.

Azonkivül a tapasztalás arra tanit, hogy sokkal több oka van az embernek az alattomos rosz akarótól (ki szembe nem ritkán még hizeleg is13)) tartani mint a nyilt ellenségtől, mert nyilt ellenfél többnyire csak a határozott jellemű ember szokott lenni, hogy pedig a határozott jellemű embernél a méltányosság és nagylelkűség ritkán hiányzik, azt tapasztalatilag úgy mint lélektanilag egyként bebizonyitva látjuk.

Egyébkint az embernek gondolkozását, szivét, lelkét, jellemét olykor abból is fellehet ismerni, hogy kizárólag mire szokta pénzét költeni.

A magasztos jellem, terjedelmes szellemével és szokásos szerénységével (e tekintetben magába vonultságával) nem ritkán eltakarja azon szép, nemes lelki tulajdonok egy részét, -40- melyek keblének világát képezik. Lehetnek ezek közt a közönségestől elütő, rendkivül magasztos, fenkölt eszmék és morális kincsek, melyeket tulajdonosa az értetlenség és tökéletlenség fagyos lehe elől eltakarni óhajtván, azokat magával együtt kora sirba temeti (lásd: Madách Imrét, Kölcseyt, s a t.)

Azon életelvek, melyeknek alapján az ember jelleme épül lehetnek tévesek is, mert absolut tökéletességre ember szert nem tehet14) mind a mellett a morális elvek olyan szigorú tisztelője, ki ezen szigorúságot az ember szellemének egyéni szabadságával s a természet törvényeivel egyezményessé tudja tenni, tiszteletünk egész összegét megérdemli, mert jót akar, mert ebben következetes, mert megbizható.

Az észtehetség (talentum) általános értékkel bir, amiért az ilyen embert a mezei gazdaságnál lehet leginkább haszonhajtóvá tenni, hol minden egyes esetnél külön kell a teendők minőségét, módját, idejét s. a. t. helyes birálat által megállapitani. (Viszás, sőt nevetséges eljárás tehát a szülék azon intézése, midőn fiaik gyenge észtehetségét látva, nyugodt lélekkel, s quasi helyes tapintattal mezei gazdáknak szánják azokat.)

Megjegyzem még itt, miszerint azt mondja a közönség, hogy ritkán lehet olyan emberre találni aki talentuma mellett becsületességgel és jellemmel is birna, – s mégis ha valakit tettleg alkalmaz valamely állásra, – bár esetleg hatalmában volna olyant választani, elsőséget ád az úgy nevezett „nexiónak.“ – Ime ilyen az ember, t. i. panaszkodik, helyes elveket állit fel, de nem követi azokat, mert erkölcsi ereje gyenge, ez pedig azért ilyen, mivel értelme még nem eléggé tiszta, jelleme és önállósága tehát ingadozó. -41-

Az ember véralkatának minősége (temperamentum,) esetleg mint kellemes társalgó, vagy sokat tűrő egyén szintén figyelmet érdemel, – de a jellem hasonlithatlanul több belbecscsel bir az előbbi tulajdonságoknál, mert tulajdonosa az emberek azon igen kicsiny számához tartozik, kiket eléggé becsülni nem lehet, s kiket a nagy tömeg eléggé becsülni nem tud, – holott ezek vannak, a gondviselés által kiszemelve, hogy az emberiség általános tökélyesedését elősegéljék, s hogy tehát időközben a társadalom corruptióját elháritsák. – Minden tulajdonságot adhat a természet ajándéka, de a jellemet csak önmagunk fejthetjük ki lelkünk s értelmünk belsejéből. Idevágó világitásul szolgál első Jakab angol király párbeszéde, melyet felnevelő dajkájával tartott uralkodása idejében; midőn a dajka a királyt arra kérte hogy tenné az ő fiát gentlemanná, – a király igy felelt: „azt nem tehetem, gróffá, báróvá igen, de gentlemanná kell hogy ő maga magát tegye.

„Jellem, – mondja Rónay Jacint – erkölcstanilag meggyőződés szülte elv- és ész-szerinti ingatlan cselekvést, jelent; kizárólag érzéki eszes lénynek tulajdona (szerintem csak az értelem magas fejlettségének) s csak ott gondolható, hol a cselekvés felett nem indulat nem szenvedély, sem körülmények, hanem elvek határoznak; hol a multból a jelenre s ebből a jövőre lehet következtetni, hol nyugodt szivvel mondhatjuk: ezen embert ismerem, bizom benne.

A jellemes ember nem utánzó, de azért nem különcz; állhatatos, de nem konok; elveit nem változtatja ugyan, de szükség esetén javitja, céljaitól sem áll el mert azok ésszerintiek; de megismerve tévedését, változtatja az irányt s a czélra vezető eszközöket. – A jellem csak erényes emberek közt lehető, mert elvből erénytelennek lenni annyi, mint a roszszat ingatlan következetességgel gyakorolni csupán azért, mivel rossz; -42- ily tévedést emberről nem akarunk hinni. – A jellem lelki erőt és akarat szilárdságot feltételez, mely magát soha tul nem becsüli s mások érdemeit elismeri;15) melynek czélja: igazság, s törekvése igazságosnak lenni ön maga és mások iránt. – Minél ritkább tulajdonok ezek, annál bizonyosabb hogy a valódi jellem nem mindennapi tünemény az életben. – Az önfejűséget, konok daczolást, önzés-szülte állhatatosságot – sokszor, de elég hibásan jellemnek mondjuk.

A gyermek, az ifju, jellemnélküli, mert a jellem hosszú küzdés és nagylelküleg kivivott győzelem eredménye, mire csak érettebb kor tarthat számot. Ritkán találjuk fel eredeti tisztaságában a jellemet azoknál, kiket alárendeltség, élelmi gondok, mostoha körülmények lebilincselve tartanak, kik játékai a nagyok vagy a sors szeszélyének: az ember minél többet vár mástól, jelleme annál ingatagabb. Végre ne keressünk jellemet a hivatal, hir, s kegyvadászoknál és sima börü hizelgőknél, kiknek nyelvén mindig „igen“ és arczukon mindig nyájas, megelőző mosoly ül, kik, valamint átalában a jellemtelenek mind, hasonlók a szélvitorlához, arra fordítják a köpönyeget, honnan a szél fú.

Jellem lélektanilag azon ismérvek összegét foglalja magában, melyekben az emberekközti különbség alapszik. Végetlen tér, melyen leggyakoribb a tévedés.“ (eddig Rónay.)

Midőn nemes, nagy jellemek, kicsinyes körülmények között élni kénytelenittetnek, – nem ritkán különczöknek, rátartóknak, -43- inpracticusoknak, vagy épen embergyülölőknek (pl. Roussou) tartatnak a nagy tömeg által.

Ime, az igaz való megismerésének alapján megszerzett önismeret és emberismeret, – szellemi egyéniségünk szabadsága, önállósága, a lelki erő, morális érzet, életbölcsesség, erkölcsi bátorság, jellem, itélőtehetség, jól, valóhiven alkalmazott méltánylás, mind megannyi összefüggő idegszálai az értelem magas fejlettségének s meggyőződésének mint összekötő gyupontnak, honnan azok természet szerint és szükségképen kisugároznak.

A valódi jellem s a dicsőség el nem érhető valódi nagyság nélkül, ezt ellenben önkint és válhatlanul követi; mert a dicsőség nem egyéb, mint a valódi érdemek kisugárzása, mely nem kivülről tapad az érdemre, hanem magából a benső érdemekből fejlik ki.

A természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez mért szoros követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhűségnek, tehát az észszerű méltánylatnak követelményei már benfoglaltatnak) – képezi az emberi méltóságot.

Kézzel foghatólag kiviláglik ezekből, hogy az iskolák, a népnevelés és tanrendszer világos s az örökigazságokra alapitott berendezése a talpkő, melyre aztán a jövendő nemzedék a tökély tornyait épitheti. Ettől függ a jövő nemzedéklépcsőzet sorsa.

Tanitsátok a philosophiát végzett ifjakat egy évig – a szónak mélyenható értelmében – rendszeresen az önismeret és emberismeret tudományára, – s meglátjátok, hogy mily nagyot változand csak egy nemzedék ujulásával is az emberiség ábrázatja.

Az emberiség szellemének nemesitésére sokat tesz ugyan a nevelési rendszer tökélyesitése, de az önképzés hozzájárulása -44- szintén azon főtényező, mely minden egyes embernek önálló belbecsét leszen meghatározandó s megszerzendő. – Az ember szellemi önvalójának alkatrészeiben az öszhangzatos kerekdedséget, totalitást, csak saját irányú fejlesztés útján érheti el. Ezen állitás igazságából azon körülmény, hogy ezen álláspontot kevesen érik el, – mit sem von le.

A végzet akarata, hogy az ember tökélyeit s tehát erényeit önmagából fejtse ki; – minek bizonysága az, hogy a teremtés őt azoknak kifejthetésére képesitette. – Az embert a nevelés, tanitás, útmutatás, felvilágositás tökélyesiti ugyan, de a tudásnak nyomról nyomra felfogott értelemszerü meggyőződése (tehát ezen tudásnak nem csak sejtelemszerü fogalma,) s ennek önvalójávali egyezményessé tétele hozza létre benne, a lelki önállóságot, függetlenséget s a szellem szabadságát.

A természet óriási erejének ellenébe erőnk vajmi parányi, de ha lelkünk röpte gyakorlott és szabad, akkor ezen különbség csak növeli erőnk érzetét.

„Wie die Seele sich erhebt, verkleinert sich ihr das Gepränge des Lebens, die Hőhen der Gesellschaft und Alles, wovor die Menge Kniet und erschrickt.“

A fejtegetve felsorolt emberi lelki kellékek, a logicai gondolkozás és az igaz való nyomán röviden vázolt lelki tulajdonokon kivül, még az ember finomsága a jellem magasztossága a szellem emelkedettsége, azon korona, mely emberi méltóságunk, lelki érettségünk legfőbb ismérve.

Ez utóbbi most emlitett tulajdonságok nem rendszerint és okvetlen találhatók ott, hol az előbbi, már eddig fejtegetett s bemutatott tulajdonságok és tökéletességek rendszeres összefüggésben már feltalálhatók. A lélek finomságát a jellem magasztosságát a szellem emelkedettségét csak a végzet által -45- esetleg adott körülmények adják és fejtik ki az emberben. – Igy a születés vagy is családi kör, hol az ifju nevelkedett, a véralkat minősége, melyet a gyermek szülőitől öröklött, s átaljában azon iskola és kör milyensége, melyben az ember lelkülete eszmékkel és elvekkel megrakodott, – azon alapokok, melyeknek kedvező jelenléte, vagy épen több esetleg összetalálkozása életre serkenti az alapjában már létező s szendergő lelki finomságot, jellemmagasztosságot és szellemi emelkedettséget.

Az alant szülöttek s a szegényes körülmények között növekedett emberek kebelében sokkal kisebb számmal találjuk fel az itt utóbb említett lelki tulajdonságokat, mert ezek, habár nagy tudományt, tapasztalást és önismeretet szereztek volna is maguknak, rendszerint bizonyos hidegség, merevség, szigorúság és önzés nyomásának vannak alávetve. Ezeknél a sziv nemessége rendszerint nem olvad fel annyira s tetteikben nem is érvényesíti magát oly mértékben, hogy lelkük erőssége mellett egyszersmint a lelki finomság, emelkedettség és magasztosság koronáját úgy szólván mennyi fényességében s önfejükön mutathatnák be.

A nemes gondolkozás és lelki emelkedettség oly szép jellemvonását látjuk egy stoicus bölcsnek im ezen ismeretes mondatában; „Én nem olyan barátot kivánok magamnak, aki nekem szegénységemben, betegségemben, avvagy fogságomban segítségemre legyen, hanem olyant, a kin én segíthetek.“16)

A szív legnemesebb érzeményeit, az értelem mélységének világítását csak azok ismerik, kik mint elméletileg is kiképezettek, azon kivül gyakorlott emberismerők, a lélek működésének mélyébe betekinteni képesítvék. -46-

Kiben érett értelem, emelkedett lélek lakik, az metsző fájdalom érzetével szemléli, hogy napjainkban hon, barátság, szeretet, áldozat, hivatal: csak mint ugyanannyi ága a kenyérkeresetnek tekintetik.17)

A valódi lélek nagyság sértést nem ismer, mert a bölcs, érdemei díját keble önérzetében találja fel, azonkivül minden sértésnek szándékosnak kell lenni, más különben nem lehet sértés, ámde ezen különbözőségre kevesen ügyelnek.

Igaz, hogy az önérzet embere nem mindenkinek tetszik, mivel hogy a nagy tömeg emberei közül kevesen birván ezt megérteni, s még kevesebben méltányonni csakhamar büszkének tartatik. De sokkal kisebb baj s alkalmatlanság ez, mint midőn valaki a korpa közé vegyül, avvagy oktalan állattá vagy épen féreggé devalválja magát s aztán esetleg lábbal tapodtatik. Sokan vannak azok, kik gyanút hintenek az erény ellen mert az nem akarja magát lealjasítani.

Az életgyakorlatában az erős nagy lelkek, az emelkedett jellemek is bukkannak számításaik ellenére áthághatlan akadályokra s őket is megszállja egy egy pillanatra a tehetetlenség érzete s talán némi félelem rezgése, de a nagy lélek bilincseiben s tehetlenségében is nagy, mert tud tűrni resignatióval s ebben némi megnyugvást talál. A kis lelkű elveszti fejét a veszélyben s annyira kétségbe esik, hogy gondolkozása, külső érzékei egyiránt megtagadják tőle szolgálatukat, a növekvő veszély ellenében ő fokozatosan törpül s midőn lelkének legtöbb erőt kellene kifejteni, akkor legparányibb.

-47-

Mentül világosabban látó észtehetséget s lelki műveltséget szerzett magának az ember, – szellemi érzékisége (Vitalsinn) annál finomodottabb, – miszerint előre megsejti a még tisztán nem látható következéseket is, – ez is hasonló a hajó mágnes-tüjéhez, mely nem látja még a partot, de oda vezet.

A kinek értelmében az igaz való megismerése s ennek nyomán az önismeret és emberismeret meghonosult, az, az élet helyes útjait tisztán látja; a ki pedig ezen tisztán látással bir, az, ha csak önmagának is ellensége lenni nem akar immoralis avvagy jellemtelen nem lehet, s ha ezt mind ekképen az értelemnek mély meggyőződésével átlátta és átértette: akkor már lelkének s gondolkozásának röpte szabad, s így minden adott alkalommal fog tudni méltányolni, s a ki ekképen méltányolni tud, az a hummanitás, a jóakarat és igazság mérlegének kétoldalú serpenyőit biztos kezekkel tartja egyensúlyban. Az emberi lélek és értelem ezen felkészültségéhez ha még a szívérzésnek s lélek emelkedettségnek azon finomságát is megszerezhettük, melyet rendszerint csak a végzett vak esete szokott alapjában véve megadni, s az emberi lélek nagyra törekvése ezen adott alapon kifejteni, de a melyet szoktatás (habitualitás) által is fellehet némileg ölteni (mert a szokás második természetté válhat) akkor az „ember“nek tökélyeit már birjuk.

Hasonlítva tehát a fentebbiekben kifejtett eszme- és lelkiharmonia, vagy is az ember lelkületének s az igaz- valónak, röviden igazságnak- természetes, tehát logicai összefüggését, kerekdedségét, totalitását azon iskolai felfogáshoz mért szaggatottság és hosszadalmasság kicsinykedéséhez, melyet a legtöbb philosophiai s antropologiai munkában oly részletezett ágakra osztva s oly igen szétszedve s a mi fő, mint az ember lelkületében s annak észjárásában mindannyifelé elkülönözve s ágaikban -48- egyenkint és önállólag feltalálhatónak s létezhetőnek feltüntetett alakban és miségben találunk: ezeket s ezen alakban a harmonikus észjárás terhéül tekintem.

A haladás valamint egyes embernél, úgy a népeknél is lényegben és alakban, (nem egyedül a külső tényekben s formákban, hanem) az eszmék tisztulásában, kifejlésében is nyilatkozik. A megtisztult eszmék míg a multnak eredményei, ugyan akkor egyszersmint a jövőnek csírái is.18)

Az emberi lélek és észjárás harmoniája, kerekdedsége, totalitása a szellem egészségére mutat; de vannak az ember lelkületében s észjárásában kórtünetek is; megkell ezekkel is némileg ismerkednünk, hogy lássuk az ember véralkatának lelkileg is mozgató rugóit, a testi vér szellemi trichinjeit, a szenvedélyek szemhályogát, az indulatok siketségét, a czikázó érzelmek időszerű és idétlen szülötteit, a képzelődés rajongó örjöngését, mely a fictió légkörében szárnyal s mint az éjjeli bogár röpülése közben rendszerint a nem látott tárgyakba, t. i. a valóságba ütközik és szárnyaszegetten aláhull; mig más bogarak ismét az égőtűz világosságába vakmerően és tudatlansággal rohannak s ott tudatlanságuk és vakmerőségük áldozataivá lesznek.

Ismerjük meg tüzetesen hol s mit lehet az emberben gyarlóságának felróni, mit ismét a vétkes mulasztásnak beszámítani s mit végre a végzet avvagy véletlen esélyek játékául tekinteni.

Nagy, de kevés ember által méltányolt igazságot mond -49- Madách, midőn igy szól: „Az ember nincs egyénileg lekötve de az egész (emberi) nem hordja lánczait.“ És még is vajmi ritkán veszik tekintetbe a törvényhozók, hogy az emberiség épen úgy, mint az egyesek, a legtöbb esetben nem képesek magukat, a legjobb akarat mellett sem teljesen emancipálni a körülmények localis behatásától s nem áll tehetségükben a legkifejlettebb értelmeknek sem, hogy magukat a végzet széttéphetlen polyp karjaiból, vaslánczaiból egészen kiszakithassák. A test s az emberi gyarlóság, a szellem korlátja és a végzetszerűség tárgya és alanya.19)

Nem lehetetlen, hogy évezredek elforgásával, – ha t. i. addig létezni végzete e földön az emberiségnek, – a mikor már a földi természet egyenkint s összes erői, tényezői ismerve, felfedezve leendenek, az ember mostani tökélyeinek általunk ez idő szerint nem is sejtett magaslatára, vagy is szellemi életének második stadiumába fog felemelkedni, hogy ekképen az összes emberiség szelleme, mely az egyesekben szétforgácsolva egyéni életet él, tökélyeiben a világ egyetem lelkéhez közeledvén, – a sejtelmek homályából a valódi tudás birodalmába eljutand.

Az ember élete igen rövid arra nézve, hogy az egyes ember tökélyeit egészen kifejthesse; – és talán ebben rejlik a végzet munkássága, hatálya. – Midőn az ifju pezseg, ront-bont, kutat inkább mint alkot; midőn a férfikor cselekszik, alkot sőt nem ritkán erején is fölül mer, vállalkozik; midőn az öreg helyéből is alig mozdul, de tapasztaltságával vagy épen megszerzett széles körü tudásával ügyesen intéz, kormányoz, uralg a természeten, – e változó stádiumok -50- és változó képesség szülte eredmények képei lehetetlen, hogy fel ne költsék a lélektanilag s gyakorlatilag szemlélő ember elméjében azon eszmét, miszerint ha az ember egyénileg is örök életű volna, azon isteni szikrának, mely benne rejlik, a világ egyetem lelkéveli közvetlen összefüggését teljes világosságban átláthatná, átismerhetné.

Mi emberek azt tartjuk, hogy az ember a teremtés remeke, localizált észjárásunk legalább igy fogja fel „én“-ünk egyéni megjelenését szervezetét e földön. Igyekezzünk tehát legalább e kicsiny, nagyon is localizált emberi körben az önismeret és emberismeretre lehetőleg behatóan szert tenni.

A természetnek szünetnélküli productiv, vagy helyesebben szünetnélkül átalakitó erőfejtése, éltető működése a természet vizsgálók ismeretkörébe már meglehetősen belevonvák, – de ha még az állati delejesség, magneticus rapport, s ezek hatásának, működési törvényeinek felismerése nyomán, azon a világ lelkével tán közvetlen érintkező rapportot is felfödözhetnők, mely az állati delejesség és magneticus rapportnak, szellemi érzékiségünkön (Vitalsinn) kezdődve, s a delejesség és magneticus rapporton átalakulva, a világ lelkének megismerésére elvezet: akkor emberi tökélyeink netovábbját el- és megérettnek tarthatandjuk.

Most azonban vizsgáljuk az embert, miként azt a természet alkotá; – igaz, hogy e részben le kellene szállanunk a természettannak s az orvosi tudományoknak legkisebb részletességeig, ha az ember alkatrészeit összetételét is bemutatva akarnók látni e helyen, – mivel azonban e munka foglalatjában csak az ember empiriájának, tragoediajának, észjárásának s szellemének némely, az önismeret és emberismeretre vonatkozó tükördarabjait kivántam bemutatni ugy miként én azt felfogtam, csak e szükkörben és a gyakorlati téren kell maradni. -51-

A teremtés ereje, a végzet akarata különféle alaptehetséggel és véralkattal ruházta fel az embert, s ezen, hogy ugy mondjam – esélyek határoznak nagy részben életünk boldogsága avagy boldogtalansága felett, – s részben és alapjában ezek vetik meg ágyát az ember jövőjének, észjárásának, képességének s. a. t.

Rendszerint négy véralkatot különböztetnek meg a gyakorlati lélektan tudósai; Vérmest (sangvinicus.) Epést (Cholericus) méla véralkatot, (melaacholicus) és nyálkást, (flegmaticus.)

A vérmes (sangvinicus) külsője többnyire szőke, de epés vegyülettel itt ott barna is találkozik, – szemei s átaljában külérzékei elevenek, melyeken a kültárgyak és események gyorsan átvillannak, vérkeringése gyors idegei igen érzékenyek, mindent gyorsan felfognak, de csak felületesen, arcza többnyire kellemes, nyájas, piros, pozsgás, gondtalan kifejezésű, mozgása, járása, társalgása, táncza, ügyes és könnyü, azonban cselekedetei, tevékeny munkássága többnyire elhamarkodottak s gyakran tökéletlenek s ügyetlenek; nem egy könnyen jön zavarba s divatosan, tisztán öltözik, beszédje hadaró, vére nyughatatlan, magatartása egészben véve igen változékony, ő mindenkor és mindenben a körülmények embere, állhatatlan, azért elve az elvtelenség; becsületes szándéka és érző szive van, de jelleme – nincs miből alakuljon. – Epéje alig van, azért csak heves vére szokott egy egy pillanatra felfortyanni, tehát gyülölni nem is tud, annál kevésbé boszút állani. A vérmes mindig jó reménységben él, könnyen igér, de annál ritkábban tartja meg szavát, – mindenkinek készséges jóakarója s udvarias, tetteit jószándék vezérli, de meg nem szünő könnyelmüsége miatt legtöbb emberét a sárba vezeti, saját családját sem kimélve. – Jó, vidám és kellemes társalgó, -52- ennek mindenki barátja, ő nem bánt senkit s ha mégis megbántott volna valakit, neki könnyen megbocsátanak. Javulását ezerszer is igéri jó hiszemmel, de soha sem javul. Szünet nélkül nyüzsög, foglalkozik, de többnyire csak kicsiségekkel. Rendszeres, mélyenható, vagy épen komoly tanulmányoknak nem embere. – A vérmes a jelennek él, a jövőre nem igen gondol. Némelyek rosz lelküséggel, romlott szivvel is vádolják a vérmes véralkatúakat, de rosz lelküség csak rosz szándékból eredhet s ahhoz az elme munkáló akarata is szokott járulni, ámde a vérmes – bár gyakran követ el aljasságot sőt olykor vétket is – mindezt nem rosz akaratból s meg fontolva, sőt inkább a leggondtalanabb könynyelműségből, vére által üzve hajtva cselekszi, – nála az ész nem bir uralomra vergődni, ő véralkatának rabságában szenved,

Midőn az e fajta könnyelmü emberek a sors kemény csapásai által sujtatnak, – kétségbe esetten szoktak feljajdulni s kislelküséget, gyávaságot, tehetetlenséget tanusitanak, de csakhamar kibékülnek, – sujtott rosz helyzetükben gyakran gondolnak az öngyilkosságra, de azt végrehajtani nincs elegendő önállóságuk, bátorságuk.

Elméje a tárgyak, dolgok és események felületét külszinét könnyen és gyorsan felfogja, de ugyan olyan könnyen is felejti. Tudománya sok oldalú lehet, mert ő mindenhez kapkod és semmit sem visz tökéletességre, de rendszeres studiuma, kitartása nincs. – Ha orvos, igen csacska s az időt eltársalogja, betege körül nem lelkiismeretes, de szeretve látott vendég, mert ő mindvégig jó reménységben van s biztatja betegét, neki minden csak „bagatella,“ – ha betege meghalt, oda se néz neki, – „ki tehet róla“. – Ha ügyvéd, hevesen allegál, de a barátságos egyezségre mindenkor kész, mert hoszszasan harczolni nem szeret, – elménczsége gyakran pótolja -53- a mély combinatio hiányát, – nem igen önző, s ha az, azért teszi, hogy máskor adakozó bőkezü lehessen, „Hivatalban, bár milyen ingatag is lelkülete, rendes; de csak addig mig függ; azonban a hivatal korlátait csak szükségtől kénytetve türi.“ Ha mezei gazda vagy kereskedő – jaj annak a gazdaságnak vagy üzletnek, – csak rendszeres szerencse tarthatja fel azokat, s ebbeli sejtelmükben a vérmes egyének igen szeretik úgy választani foglalkozásaikat, hogy pénzeikhez, jövedelmeikhez ne egy könnyen férközhessenek, hanem olyan félig meddig sequestrált állapotban legyen vagyonuk. Nagy pénzösszegeket természetesen soha sem tanácsos kezére birni, személyére nézve azonban korlátokat nem tür. A politikában minden szélsőségre rávehető s a habbal uszik.

A vérmes, különben ha szorongatva nincs; őszinte, de ha szorongatott állapotban van, rovásra hazudik. Bár jó cimbora s a részegségig iszik barátai kedvéért, még is barátai őt gyakran csak jó bolondnak s élcztáblának tartják, a mellett az ilyen embernek kevés benső barátja van, mert ő kevés ember bizalmát birja – ugyan kinek is lehetne a könnyelmü emberben bizodalma.

R. J. azt mondja ezen véralkat emberéről hogy „jó tanitó, előadása kellemes, világos. A körülményeket és tanítványai tehetségeit soha sem feledi; nyájas, leereszkedése, példái és hasonlatosságai, melyekben igen szerencsés, a legszigorúbb tanulmányokat népszerűkké teszik. A világ itélete felületes, mert többnyire a külszinen alapszik; igaztalan, mert egyről sokra, többről az egészre következtet: boldognak mondja a dús gazdagot, szerencsésnek a fényes palotában kéjelgőt, bátornak a kérkedő szájhőst, jónak a szelid arczu nyájas ajkú embert. Ha gazdag, fényüző, pazarló; ha szegény, munkás. Jó alattvaló, de annál roszabb parancsnok; elv és czél, hatás és -54- önállás nélkül, majd szerfelett leereszkedő, majd gőgösen pöffeszkedő. Mint szolga hű, mint úr barátja és ostora szolgáinak, miként szeszélye hozza.

Az ifjú ha vérmes, könnyelmű, a lány kaczér, csapodár, a nő házias, a férj udvarias; mind kettőnek hűsége ingatag, botlásaikat hamar feledik, leplezetlen gyöngéiket tűrik, nem féltékenyek. És midőn fürteik őszbe borulnak, ama ritka aggastyánokat öleljük bennük, kik a házi békét nem zavarják, kik örömmel látják a serdülő kornak arczán az életet piroslani, kik nyugodtan tűrik a hanyatló élet terheit s mosolyogva intenek végbúcsút unokáiknak.“

A vérmes vér alkat ellentéte a méla (melancholicus) ha ezen véralkat tisztán, keveretlen fordul elő, tulajdonosa azon phantásia-gazdag, csendes, mérsékelt emberek közé tartozik, kik a megtébolyodásra legtöbb hajlandósággal birnak. Ha fekete vére némi epés (cholericus) véralkattal vegyült, akkor higgadt, eszélyesen óvatos, igazság szerető, szerény de kissé alattomos és bizalmatlan embert találunk fel benne. Egyébkint külsője ritkán más, mint barna egész a feketeségig, mely szint annak lassú, folyásában akadozó, fekete vére kölcsönöz. Termete szabályszerű, arcz- és átaljában koponya csontjai többnyire kiállók, hegyesek (marquirozottak) szárazak, szemei csendes pillantásuak, s csak félig nyitvák, tekintete bús komor, arczán a mélyen gondolkozó lélek és elme fontolgató kinyomata ül. Szeret egyedül lenni s gondolataiban mindig saját énjével foglalkozni. Külső magatartása csendes, járása, taghordozása lassú, mondhatni kissé lomha. Egész élete örömtelen, de olykor, ha kedve szerinti jó ismerősök közé jut, vigkedélyű, élczes is tud lenni. Életelveiben határozott, nem ritkán szigorú életelveket követ, de önmaga és mások iránti bizalmatlansága és túlzó követelése nyomán nem igen méltányos és kevéssé emberszerető. Mig valamiben megállapodásra jut, addig -55- sokat gondolkozik, tépelődik, mondhatni kínlódik; megállapítván feltételeit, s elveit, ezektől senki kedvéért sem tágít. Mindenben nehézséget lát és sokszor kiállhatatlan. Legkiállhatatlanabbak legscrupulosusabbak azonban azok, kiknek véralkata a melancholico-phlegmaticus vegyületből áll. Ezen véralkat emberei között találjuk fel a legvastagabb, legsötétebb elfogultságot. A méla szive nem igen érzékeny s önálló nemes tettek műhelyévé ritkán válik, sőt ellenkezőleg, túlzó követelése, igényei miatt gyakran csalódván, mogorva visszavonultságában jég hideg, kőkemény szive az ember gyülölésre leszen hajlandó.

A véres és méla véralkatú ember nem igen bizik önmagában, azért mástól rendszerint illetéktelenül sokat vár, ugyanazért az ilyen embereket legkönnyebb eszközül felhasználni.

A méla (melancholicus) véralkatról Rónay igy ir: „Érzelmi és szellemi tehetségeit munkára csak erős ingerek serkenthetik. Elméje nem fogékony, csak ismétlés vagy rendkivüli élénk benyomás hat reá; de hű, s évek hosszú során sem feledi az egykori benyomásokat, kivált ha azok önszeretetével kapcsolatosak; innét ered bosszuállása. (Szerintem a melancholicus bármily szivtelen legyen, bosszuálló nem szokott, nem tud lenni.) Képzelete élénk s közönségesen zsarnoki önkényt gyakorol az értelem felett; ez oka, hogy agyrémeit valóknak hiszi. Értelme habozó, itélete lassú, esze mély; ismereteit, itéleteit s következtetéseit ovatosan rendezgeti; ismeretei korlátoltak, ő maga fontolva haladó. Tudománya rendszeresebb, alaposabb mint a vérmesé; nem találékony ugyan, csak tört utakon szeret járni, de a figyelmeztetést fontolóra veszi, a más által kitaláltakat tökélyre viszi.

Az élet küzdelmeiben ritkán lép fel, (mert önálló szereplésre nem érzi magát eléggé határozottnak,) de a hol fellép, -56- ott annál szilárdabb és alaposabb működése. (Egyébkint türelmesen fürkésző száraz tudománya nem melegíti fel a szivet, nem hat vonzólag környezőire, mert az nem hordja szárnyain a viruló élet himporát s igy ezen véralkat emberi például mint tanárok igen kétes sikerü szolgálatot tesznek.

A méla nem vesz fel kölcsönt, de nem is ad, s ez bizalmatlanságának természetes következménye. A divat, komoly szemében kábaság, melynek ingatag-szabályait szerinte, szeszély, kaczérság vagy alacsony pénzszomj szüli, mindig a józan ész rovására.

Társalgása kellemetlen (untató és semmit mondó) mig a vérmes sima udvariassággal körüllengi a kört, addig a méla kizárólag kedveltjének hódol, de soha sem bókol (és nagyon ritkán élccel, mert a méla és a nyálkás, phlegmaticus, lassú észjárással bir, a méla azon fölül az eszmékbeni gyors megállapodás hiányában is szenvedvén, alig képes az élczelésre) mogorva különczködése, udvariatlansága és önzése mindenkit visszatart tőle: a világ becsüli sőt szereti szilárd jellemét, mely akarva ritkán sülyed a vétek vagy kihágás hínárjába, de gúnyolja önzését és kaczagja önfejüségét.

Vallásban ábrándozó s mély okoskodásai daczára néha a legsetétebb előitéletek rabja.

Mint iró mély, alapos, irálya feszes, szabatossága erőltetett. Következetessége és hideg okoskodása miatt néha untató, a nyilvánosság mezején mint iró ritkán lép fel; mert nem bizik tehetségeiben és rettegi a birálatot, kevésbé kedvező birálat képes őt örökre elnémitani.

A mélának az élet göröngyös utain ritkán virit a boldogság, – legkevésbé pedig a tanitói pályán. Az ifju tüz fellobbanása sérti, a vidor kedv kitörése terhére van, s a legcsekélyebb kihágásnál haragra gyúl. A bünt és erkölcsöt túlbecsüli -57- azért ha büntet, kegyetlen, ha jutalmaz, oktalan; itt a gyermeket szerfeletti dicséreteivel elbizottá teszi, amott megszégyenités által, mi szerinte a legjobb orvosló szer, a becsület érzeményeit fojtja el szivében. Tanitványai rettegik, nem szeretik. Ilyen a méla, a tanitói pályán fellép hatás nélkül, küzd siker nélkül; a tudományok magvait sürögve hintegeti, de gyümölcseit meg nem érleli.

Ha gazdag: fösvény; mert senki iránt nincs bizalommal, a mindenható pénz leghivebb barátja az életben, ez mindene. Ha szegény: munkátlan, csüggeteg s igy nyomorai sulyát mind inkább nagyitja, hamar kétségbe esik. Mint úr zsarnok, mint szolga álnok; amaz bérét csonkitja szolgájának, ez javait urának.

A méla ha parancsnok, féltékenyen őrködik jogai felett; czélja anyagi jólét, melynek a szellemit, sőt még a fényt és dicsőséget is alárendeli.

Az élet első felvirultában, kivált a nőnemnél e nedvalkat ritkán túlnyomó, – s hahogy mutatkoznék is, testi bajok, vagy kora érettség következménye, ennek sorsa kora enyészet szokott lenni.

A férj udvariatlan, féltékeny, – s minél gyöngédtelenebb s erénye minél ingatagabb, annál több figyelmet s benső szerelmet követel.

A nő rendtartó, hü, és mégis féltékeny; férjén, gyermekein szenvedéllyel csügg, érzékeny szivét, kicsiny hitüségét szünet nélküli aggály és balsejtelmek gyötrik; ábrándjai, előitéletei; babonái ellen sikeretlen harczolsz, szavaid a pusztában elhangzanak.

A méla az élet alkonyán csüggeteg, mogorva: az élet terhére van s ő terhe a körüle viritó életnek. -58-

Az epést (cholericus) forrongó meleg vére gyors és erélyes tevékenységre serkenti. Testalkata többnyire csontos, erős; izmai feszültek, küzdésre teremtvék; arcza marquirozott, kiálló csontokkal s több kevesebb barnaság jellegzi; járása, taghordozása feszes és heves, azonban nem csak mások; de önmaga iránt is illedelmes; s ez hevét némileg mérsékli, – szemei tüzesek s átható tekintetüek, olykor a kellemetlen érzésig, mert ezen vasvilla hegyességű a veséket is átpillantani akaró tekintet, környező és illető embertársát zavarba is ejti olykor, s azoknál olyan – a magneticus rapport avagy magiai hatás által villanyszerűleg átfutó – kellemetlen érzést kelt, hogy ez ösztönszerűleg kerüli amannak társaságát és tekintetét, mert érzi amannak fölényét és sejti annak uralmi vágyát, – amellett pedig annak fürkésző éles látása elől netalán létező gyengéit elrejtve kivánja tartani. – Többnyire domború, széles mell, bátor vagy épen daczos magatartás, finom hallás és látás jellegzi; egyébkint benne nem csak őt érzéke s idegei, de állati, és az ember szellemi ösztöne is jól ki van fejlődve.

Ezen alaptehetségek birtokában lévén, különös hivatással és képességgel bir a dolgok lényegét, sulypontját rögtön észrevenni s azokat conbinálva rögtön fel is használni. Ezen alaptehetségek birtokában lévén: észjárása eleven, gyors; ő maga erélyes tevékeny, de tevékenységében nem igen kitartó, mert ő – érezvén tehetségeinek fensőbbségét, – inkább mint parancsnok mással kivánja a kivitel részleteit eszközöltetni; – az eszmét és a kivitel útját, módozatait már előbb ő maga megállapitván. Testi tökélyt és lelki erőt, erélyt érezvén magában, saját felfogását, véleményét tartja a legjobbnak, s ellenmondást nem igen tűr. – Olykor hanyag (s többnyire kényelem szerető, vagy egészen a confort embere) de ha a szükség vagy a körülmények -59- szoritják, űzik: rendkivül munkás is tud lenni. Előtte nincs lehetetlenség és tekintély, mert ő tud önálló, munkás és okos lenni. Az epés némi tekintetben olyan mint az oroszlán, – egymaga is merészel megindulni avvagy csatázni a legjáratlanabb sivatag vadonban, út- és nyom nélkül: mert ő testileg és lelkileg erős, ennélfogva önálló s mint ilyen alkalmilag engesztelhetlen, fékezhetlen, rettentő zsarnok, avvagy nagylelkü és háladatos is tud lenni. – Az ész uralma nála leginkább csak addig tart, mig vére fel nem pezsdül – mi nála könnyen megtörténik – azontul indulat és szenvedély vakon és tartózkodás nélkül magával ragadják; azonban ha a műveltség, férfikor, érettség és tudományosság stádiumába léphet, s ha tehát nála a korlátlan tűz nemes hévre, a vad erőbajnoki szilárdságra, a zsarnoki erély nagy lelküségre tisztul és emelkedik: akkor az, egyikévé szokott válni a renditlenül igazságos, szellemi tisztán látással biró, széles és mély combinátiójú tökéletes embereknek.

Az epés szive igen érzékeny, kérésre, könyörgésre könnyen hajlik, s ha azt visszautasitja is olykor, lelki küzdelem nélkül alig tudja meg tenni s többnyire megbánja, hogy ha valakinek kérését nem teljesitette; parancsnak hódolni nem tud. Egyébkint nemes czélú áldozatra mindenkor kész, nem pazarló ugyan, de szabad röptü gondolkozása fösvénynyé lenni sem engedi. Ha gazdag, csak ez tud a szónak nemesebb értelmében, miként az angol főurak, úr lenni; ha szegény, sokat tud tűrni és munkás. Hirtelen felfortyanó indulatja epés, túlbuzdult, azonnal megsemmisitésére tör ellenfelének, még az élettelen tárgyaknak is; – de szintoly hamar csillapodik s már ekkor bánja hevességét, még duzzog magában, de már arra gondol, hogy megbékéljen, mitől azonban magát megalázni nem tudó lelkülete, olykor oktalan büszkesége, álszégyene, -60- gyakran visszatartja. Ha megbántója bár mennyire megsértette, de öt megkérleli, szivből megbocsát; azonban ha hiuságát sértette, vagy tehetségeit vonta kérdés alá, akkor nem gyülölve ugyan s nem igen gondolva vissza torlásra, de szivének mélyében mindig visszaemlékezve kisebbitőjére, azt holtig sem feledi. – A ki felsőbbségét elismeri s vele nem ellenkezik, annak javára dolgozni mindenkor kész; felinduló hevességének pillanatát kivéve, – bár tehetné – soha nem küzd egyenetlen fegyverrel, mert természete a nagylelkűség. Élczes, elannyira, hogy mindig szokott magának valakit czéltáblául kiszemelni, gyermekekkel és felnőtekkel egyaránt ingerkedő.

Az epés a nyilvános közdolgokkal örömest foglalkozik, mert e téren széles és mély combinatiójú tehetségének kitüntetésére tág mező kinálkozik. A formalitásokat, külső illemet s némi ceremoniákat jól tűri, mert ő maga is szereti a fényt, pompát, udvarias és feszes: a rendesség kedvelője, de nem pedans; szóvitában csalhatatlannak hiszi magát s azért ellenmondást nem tür és igy kiálhatatlanná teszi magát. Való ugyan hogy állitásai többnyire igazak, mert átlátó világos itélettel bir, de a modor és követelés, melylyel azt előadja, igazságából sokat levonnak, mert a közönséges emberek nem tudván élesen megkülönböztetni s mélyen hatólag birálni: még ha kölcsön adott pénzét követelné is valaki, de azt a törvényes formák megtartása nélkül önkényt, karhatalommal tenné: igaztalansággal méltán vádoltatnék. Képzelődése heves s szüntelenül munkás, esze mély, de a valót könnyen túlszárnyalja. Ha az e fajta egyének szellemi tisztán látására például ifjuságukban a helytelen nézetek hályoga ereszkedett volna, avvagy talán ehez még szilaj erélyük képzelt hősiessége is vakitólag hatott volna, akkor ők rendszerint az önhittség és nyakasság circulus vitiosusába esve a tanulmányoktól egész éltükön át elidegenednek, -61- nem haladnak, s így rendszerint helyi zsarnok szellemekké (Localgeister) válnak. Ezek a társadalom kulláncsai, melyeket az magáról lerázni alig bir.

Az epés határozataiban s az eszközök megválasztásában gyors s többnyire szerencsés; a kivitel nem aggasztja, mert testi és szellemi tehetségeiben bizik. A közönséges mindennapit lenézi, mert rendkivüli tehetségeinek csak a rendkivüli felel meg. Az epés az ő átérzett terjedelmes nagy szellemével, vétkeiben és erényeiben, emelkedésében és bukásában egyiránt nagyszerű.

A telivér epés a buvárkodó tudós szerepét ritkán veszi át, mert ő inkább a gyakorlati életben akar szerepelni, hol éles és gyors átpillantása és ügyes felhasználása a helyzeteknek adja a szerencsét, ugyanazért rendesen olyan pályát választ magának, mely független természetét legkevésbé látszik korlátolni.

Rónay J. azt mondja az epésről, hogy az nem a zajos társas élet embere, hogy elbizottsága, büszkesége, mely állitásait soha vissza nem vonja, és hajthatatlan jelleme türhetlenné teszik; szép tehetségei, melyeket csak felsőbbsége kivivására használ, egyiránt hóditnak és sértenek. Ha az egész társaságot nem képes hatalmába kerítni, fog mindenesetre egyet kiszemelni, kit gúnyai, csípős szavai, és kicsinlő észrevételei czéljául tüz ki. Szóvitában csalhatatlannak hivén magát, kiállhatatlan. Ellenmondást nem tür, ellenét a legérzékenyebb oldalán sérti s ha okokkal győzni nem képes a leggorombább személyességre szokott vetemedni (de ez utóbbi térre csak a müveletlen, durva lelkületű, ha bár tanult epés ember szokott csak lépni.) Ez oka hogy állitásaiban igaza lehet, de nem kifejezéseinek modorában avvagy szavaiban, mert azok sértők. Vele a szóvitában ingerkedve játszani mindig merész vállalat. Utánzásnak nem barátja, apróságokkal bibelődni nem -62- szeret, gyöngéit gondosan leplezi, bár más tekintetekben nyilt szokott lenni.

Vallásban szigorú, szertartásaihoz ragaszkodik, még akkor ha meggyőződése ingatag. Az epés nem büszke vallástalanságára mint a vérmes, sem vallásosságára mint a nyálkás. Irmodora alapos, dagályos, szavai és mondatai válogatottak. A feszes modor, valamint testi magatartásában általán véve, úgy irásaiban is feltünő.

Mint tanitó szigorú, de egyébkint is az élet gyakorlatában, és rendtartó szokott lenni. Tekintélyét meg ne sértsd, mert idétlen hevességében avvagy bősz haragjában aljas bosszúra is vetemedik.

Hivatalban rendes, uralgó, véleményét csalhatlannak hiszi s épen ezért társait tanácsaival szünetlen elhalmozza, azokat is, kik felette állanak. Mint biró megvesztegethetlen s az igazság kiszolgáltatásában rendítlen. Mint alattvaló nyughatatlan, hasonló az elfojtott lánghoz, mely rést keres a kitörésre. Ilyen természetü levén a teli vér epés, igen természetes, hogy két epés együtt ritkán tud szorosra füzött tartós barátságban élni. Ha egy ország (lásd spanyolországot) többnyire epés véralkatú lakossággal bir, ott a háborgás, pártütés, csatározás, véres bosszú napi renden van.

Az epés jó apa, gyermekeit szereti, de el nem kényezteti, bünteti, de szivtelenül meg nem veti.

A nő önmagát jobban szereti mint férjét s gyermekeit. Nem szokott dicsérni, de annál inkább szeret dicsértetni, ha szép, szépségét, ha rút, szenvedélyeit használja hóditási fegyverül, mert neki hodítni, győzni kell minden áron, minden úton. – Férjét nem félti, de igen önszépségét és tekintélyét. Háza küszöbén túl álarczot ölt, szende, gyöngéd, kegyes, – de családja -63- körében mérges növény, melynek lehellete a házi élet öröm virágait leperzseli.

És midőn az epésnek fején a leélt idők hamvai mutatkoznak, visszavonul mint a vihar, mely kitombolta magát, – s minél zajgóbb, követelőbb volt a világban, annál csendesebb és igénytelenebb a magányban.“

Egyébkint ezen véralkat tulajdonosai a legnyughatatlanabb életet élvén, lelküknek különben meglevő derültsége mellett, gyakori és nagy adag lelki gyötrelem, kin is szokott osztály részül jutni, – mivel önálló, bátor, olykor kihivó, az emberi hibákat, gyengeségeket azonnal fenyiteni, vagy az embereket fegyelmezni kivánó – magatartása mások jogkörét, vagy legalább azok gyengeségének érzetét vagy hiuságukat és erkölcsi fogyatkozásaikat érintve, törekvéseik czélját csorbitani, akadályozni látszatik, – s igy önmaga ellenébe embertársait s főleg az erkölcsi fogyatkozásban szenvedők összetartó tömegét ellenállásra, vagy legalább parallyzálásra zuditja fel.

A nyálkás (flegmaticus) véralkat a legszerencsésebbek közé tartozik, mert vére kevésbé meleg s lassú keringésű levén, reá a külvilág és az emberek gyarlóságai és roszlelküségei nem igen érzékeny benyomást tesznek. Rendszerint inkább szőke mint barna, szeme homályos, nem ritkán savó szinű, bágyadt tekintetű, arcza kifejezés nélküli komoly, hallgatag és szabályos. Magatartása egészben véve olyan – mint a lassú folyamé. Ő senkit sem geniroz, de őt sem genirozza senki és semmi. Lassúsága ismeretes, valamint udvariasságának hiánya is, taghordozása nehézkes, lomha, kissé merev, és nyugalmas. Ő nem a társaság embere, mert ott rendszerint szótlan, szenvedőleges magatartású szokott lenni, – egyébkint pedig a társadalom szokásai, etiquettje terhére van s ő mosolyogja magában -64- az emberek hiúságát, aprólékos ügyes bajoskodásait. Szivérzeményei fejletlenek, tompák, – ő maga csak az észhez szokott szóllani, a szivhez soha; – öt érzéke is csak középszerűen van kifejlődve, azért őt külsőleg és aránylag érzéketlennek tapasztaljuk. – Nem egy könnyen hevül fel, mire jellemző példa egy németországi úrnak történt utazási esete kocsisával, t. i. utközben rablók által megtámadtatva először a kocsis kapott kemény ütlegeket, azután ura, miközben a kocsis földön hevertében egy darabig csak nézte a nem épen divina comoediát, egyszerre azonban csak neki fohászkodik a kocsis és lesujt egypárt a rablók közül, mire a többiek elfutottak. Ekkor a kocsis ura által kérdeztetve miért hogy kezdetben mindjárt nem riasztotta el a rablókat? – ilyen választ adott: Joa i mus hold erst warm werden!

A nyálkás sokat tud türni, mindenesetre többet mint más véralkatú, de azért fel ne boszantsd, mert bosszúja iszonyú, szivtelen, sőt embertelen.

Hideg vére az egy helyben maradást kedveli, azért kényelem és nyugalom szerető, – gond – és mindenesetre aggodalom nélkül óhajt élni. Önmagát s különösen nyugalmát egész a szivtelen és igazolatlan önzésig szereti, szükségből szorgalmatos is tud lenni. Ezen véralkatúak, hacsak szerét tehetik, biztositott, állandó, hanem is valami zsiros hivatalba törekszenek jutni, s nem annyira a papi mint a tanitói székbe avagy számhivatalokba vágyódnak. – Ők nem ujitók s nekik az idő nem pénz. – Eszélyesek mint a kigyó, a jó alkalmat kilesik s csak akkor cselekszenek, ha a körülmények egészen kedvezők, mit tehát rendszerint jó siker szokott követni; nekik semmi sem sietős, ők ugy gondolják hogy majd megjön minden magától, – körülbelül ugy gondolkoznak mint a nilusi tartományok fejedelmi tanácsa, mely a Nilusnak hajókázható folyammá leendő -65- a szabályozási kérelemre azt felelte, hogy ha isten a Nilust hajókázható folyammá akarja vala tenni, már kezdetben úgy alkotta volna azt.

A világ kicsinykedésével, hiúságával, haladása avvagy hátrálásával nem törődik, ő önmagában visszavonulva akar élni s önmagával meg is elégszik, azért benső barátja ritkán van.

A nyilvános közdolgokkal bibelődni nem hajlandó, de ha vállalkozik, eljárása sikeres szokott lenni.

Elméje nem fogékony, de hű; tudománya leginkább citatiókból áll, mert a betanultat nem egy könnyen felejti, mindig alapos akarván lenni előadását rendesen Ádámon és Éván kezdi, és a végtelenbe nyujtja; különben egy oldalú s megrögzött eszméi vannak. – A flegmaticusról elég hibásan azt tartják némelyek, hogy talentuma a philosophiai eszmékre fogékony; azonban ez téves nézet, mert ő elégli a külső okokat s rendszerint nem szokott az eszmék mélyére hatolni. Hallgatagnak, nyugodtnak, türelmesnek avvagy bölcsnek lenni: nem mindegy. A ki az értelem meggyőződése fonalán elv- és jellemszilárdságra jutott s igy önmagát szellemileg naggyá, lelkületét erőssé, edzetté tette, csak az lehet bölcs, – ellenben kinél a véralkat flegmája az értelem, mély meggyőződése nélkül adja a lélek nyugodtságát, a türelmet s. a t. az, csak külsőleg olyan mint a bölcs, de értelme, jellemiránya homályos, szivderűje tompa, szivnemessége kiképezetlen.

Ügyetlen, untató a társalgásban, noha ő szótlanul is jól érzi magát baráti körében. Jó családfő s különösen kegyes apa; vallásában a vakbuzgóságra hajlandó. Jó bogarász, fűvész és régész; hatástalan szónok. Egész tudománya inkább elméleti s az úgynevezett életphilosophiából vagy is az élet gyakorlati -66- ügyességéből neki csak kicsiny részecske jutott. Hivatalában rendes, a fegyelmet, gépiességet és burocratismust jól tűri: felsőbbségének vakon engedelmes, de mint főnök hiányosan tölti be tisztét. Inkább szeret kormányoztatni mint kormányozni.

Birói hivatalra épen nem való, még csak békebiráskodásra sem, mivel igen felületes s hajlandó mind a két félnek igazat adni, sőt ha neje által ezért intetik, ennek is igazat ad.

Rónay az ifjut daczosnak, önfejűnek, a lányt csendesnek, visszavonultnak s minden háziassága mellett rendetlennek mondja, úgy szintén azt állitja, hogy mint férjezett nő szenvedélyes, kegyetlen s ritka ügyességgel tanárkodik a rágalom iskolájában.

Megöregedvén a nyálkás véralkatú, gyermekiesen könnyelmű lesz.

A vérmes és méla kislelkűségre, kétségbeesésre bir hajlandósággal, mig az epés és nyálkás, erős, szivos lelkületű.

A méla (melancholicus) és a nyálkás (flegmaticus) rendszerint több hajlandósággal bir a fösvénységre mint a vérmes (sanguinicus) avvagy az epés, (cholericus) mivel amazok inkább a külvilágra forditják figyelmüket, mig az utóbbiak inkább ujitók, találékonyak s a szellem és lélek belsejébe reflektálnak.

Véralkat vegyülék nem csak lehető, de sőt száz és ezerféle árnyalatban olykor mind a négy véralkat vegyitve található; azonban kiválólag uralgó rendszerint csak egy szokott lenni.

A lassú felfogásu (flegmaticus) emberek közt is nem ritkán successive biztos és alapos felfogást tapasztalhatunk valamint ellenkezőleg könnyü és gyors (nem ritkán kapkodó) felfogásuak sem mindenkor alapos és genialis belátással birnak; -67- azonban humoristikus elmeéllel (Vitz) csak a gyors észjárással birók vannak felruházva.

A politicailag szabad elvű emberek közt sokkal több elmeélell (Vitz) biró ember van mint a conservativ elvüek közt, mert azok a mint észjárásaikban sajátságos könnyüséget, szabadságot birnak, ezen sajátságaikat az élet minden viszonylataiba átvinni mintegy ösztönözve érzik magukat. – Kérdés marad azonban, hogy valljon szintoly alaposak-e mint a milyen élczesek?

A természetes tiszta észnek (telentum) ha az, az elmeéllel birók közül való (ezeknél a testi öt érzék és az általános szellemi érzékiség: Vitalsinn, sensorium commune, rendszerint igen jól kifejlődvék) a többi közt azon előnye is van a hét köznapi ész felett, hogy szellemi érzékével a helyeset az igazságot mielőtt annak alapokait jól magyarázni tudná: megsejditi észreveszi. Ezek rendszerint sensitiv-alkatásuak, bármilyen külsővel birjanak más különben.

A testnek és léleknek kifejlődött, avvagy csak mulatkozó tulajdonságai az alaprajz szerint fejlődnek ki, mert képtelenség volna feltenni, hogy attól el is térhetnének.

„Terem az ember mint a suba gallér.“ Ezen közmondást én úgy értelmezem, hogy valamint a szegfűvirág gyenge zöldségéből nem fejlődhet egyébb virág, mint épen szegfűvirág- és mag – bármily keverékü földet vagy trágyát adjunk is termő talajának, – úgy a gyermeknek kifejlendő jellege és jelleme véralkatától, vérkeverékétől függ, de csak jellege és jellemémének alapjára nézve, úgy hogy ezekből bármely körülmények között és bármily mesterkélt készakarattal sem lehet egészen kiforgatni. Igy például egy sanguinicus szőke gyermekből soha sem lehet olyan teljesen önálló, akarat erélylyel biró kemény „jellemet“ fejleszteni, mint egy hasonló észbeli -68- tehetségű s hasonló körülmények között növekedett barna cholericus, vagy bármely szinű flegmaticus gyermekből. Azonkivül a cholericusok mindig több hajlammal fognak birni az uralkodásra, – mivelhogy a természet adományozta fensőbbségüket érzik, – mint például a sanguinicus szőke. Továbbá például a vérmes ügyvéd vagy orvos minden bajt csak úgy könnyü szerrel megorvosolhatónak véleményez, mig például a cholericus orvos vagy ügyvéd ösztönszerűleg drasticus curát szeret aplicálni; – s igy tovább.

A gyermek temperamentumának minősége tehát olyan alap, melyet az egészen soha sem vetközhet le – bár mit mondjanak is ez ellen a puritán philantropok s melyből ered kezdetleg azon berzerő és irányzat, melyet ösztönszerűségnek, alaptehetségnek nevezünk, – később pedig a jelleg és jellem.

Midőn Rónay J. „Jellemisme“ czímű munkájának századik lapján azt mondja, hogy: „a magyar kérkedő elbizottságának kell tulajdonitani, hogy vélemény harczaiban sokkal kitartóbb mint egyébbkint vérmes természetétől várnók,“ – tán nem vette kellő figyelembe, miszerint a magyar szerepelő státus férfiak és népvezérek, mint minden országban, úgy itt is legtöbbnyire az epés vagy flegmaticus véralkatuak közül válnak ki, – s hogy ezen véralkatnak megfelelő állhatatosság, erély és kitartás a természete.

A vérmes és méla véralkat rendszerint nincs hivatva állandó, nyomatékos és befolyásos szereplésre, azonban nincs szabály kivétel nélkül.

Az emberek legnagyobb részének igényei és birálatai embertársuk irányába jogosulatlanok, igaztalanok. Igy nem ritkán jogosulatlan érzékenykedést és igényeket látunk feltünni, midőn például a szülék gyermekeik sajátságai (vagy épen maznaságai) következtében azt kivánják a tanitótól -69- hogy az, egészben és egyenkint is alkalmazkodjék gyermekeik sajátságaihoz, meg nem gondolva, hogy ha a tanitó máskülönben humánus és felvilágosodott ember, az, a gyermekeket csak általános szabályok, t. i, az észszerűség és a társadalmilag jónak itélt egyöntetűség értelmében képezheti, s igy a gyermekek sajátságait nem legyezheti, sőt inkább ezen sajátságokból azokat kivetkőztetni van hivatva, mert elvégre is megdönthetlen igazság az, hogy minél müveltebb az ember, annál kevésbé nyilatkoznak benne kicsinykedő sajátszerűségek; épen igy át kell olvadni az úgy nevezett temperamentumok élének az ember önállóságába, magát szabaddá tett szellemébe, a társadalmi egyöntetűségbe (melyet a tanitó mindig mint absolute legjobbat igyekszik alakítani) ha csak jogosulatlan kiváltságokat nem akarunk magunknak vindicálni embertársaink rovására. Való, hogy az ember saját véralkatának uralma alól csak az önképzés útján elsajátított magas értelmi fejlettség nyomán szabadul fel, midőn egyedül az értelem veszi át az uralmat, – de ha erre már a tanár által is ideje korán figyelmeztetik, ezért az csak köszönetet érdemel. Leszállani a gyermek értelméhez méltányolni annak sajátságait, véralkatát: egészen más, – mint annak fogyatkozásait legyezni, ferdeségeit nem egyengetni, az egységet, a harmóniát a gyermek sajátságai miatt szem elől téveszteni.

Az igazvaló megismerésének, az önismeret és emberismeret megszerzésének nyomán magas értelmi fejlettségre jutott egyének száma igen kicsiny, még a müvelt osztálybeliek között is, ugyanazért jóformán általános igazságot mond Rónay J. midőn állítja, hogy „a benyomások élénk felfogása, a visszahatás erőssége és tartóssága, az embernek érzeményei és indulatai, ösztönei és szenvedélyei, szóval lelkülete, jelleme, -70- ha nem is épen egyedül, de nagyobb részben a vérmérsékétől, a nedvek minő és mennyiségétől, gyors vagy halk folyásától és ingerlékenységétől vegy- és nedvalkatától függ;“ mert „nehéz természeti hajlamainkat leküzdeni, és szabályozni, nehéz a vérmes könnyelműségét fékezni, a méla borúit eloszlatni, az epés hevét mérsékelni s a nyálkást nyugalmából felriasztani; de nem lehetlen.“

Azon lélektanárok logicáját, észjárását nem értem, a kik azt állítják, hogy az embernek lelki állapotjában ellenmondások is vannak; – mert a homály még nem ellenmondás, de a változó helyzet és körülmények szülte változékony tünemények sem azok, – és a látszat nem mindig a való. De hogyan is lehetne feltenni a teremtő bölcsességéről, hogy az, az ember lelkébe harmoniátlanságot ültetett volna?!

* * *

Az igazság megismerése általános értelemben, vagy is az embernek szellemi tisztán látása mint ragyogó nap teljes pompájában világítja meg a tárgyakat, eszméket, életre ébreszti s jótékony melegével növeli fogalmainkat a moralitás becséről; ennek segélyével tanuljuk átérteni a harmoniát, mely az ember létezésében s a világ egyetemben egy iránt nyilatkozik; a szellemi világosság sugárai, napmelege, szeretetet, rokonszenvet lehelnek belénk.

-71-

Az életnek van heve, (ifjúság) termékeny ideje, (férfikor) árnyéka (öregség) és csendje (aggság.)

Az embernek szabad akarata kezdetben (a gyermekkorban) csak a természettől nyert bizonyos iránybani berzerő s csak később az okosság és bölcsesség megérlelődésével válik az jogosult (autonom) önhatósággá.

Midőn az ép egészséges test, milyennel rendszerint az ifjuság szokott birni, testben lélekben jól, megelégedve érezvén magát, akkor egyszersmint azt is érzi hogy a természettel mely körülötte s reá mosolyog, harmoniában van; ez oly, még ekkor csak sejtelem, melyet később a tapasztalás, ismeretek, szellemi tisztán látás a felfogás és bizonyosság képében tüntetnek fel, s ama sejtelem tudássá, megismeréssé változik. És mivel nehéz meghatározni azt, hol végződik az ösztönszerű sejtelem s hol kezdődik a megismerés vagy tudás, azért ne higyjük hogy például a gyermeki szenvedések nyom nélkül enyésznek el; keresztül szövődnek azok sokszor egész életén át s részben okai a szeretetlenségnek, vagy épen gyülölségének az emberek irányába, mely szenvedések nyoma egész életükön át is vörös fonálkint húzódik.

A férfikor, mely már annyira tájékozta magát, hogy magának elveket, irányt, czélt alapitott meg, még ingadozik az ifjuság álmai, reményei és az öregség álmatlansága és reménytelensége között, mind a mellett a munkásság korszaka ez, melyben az ember erőteljének érzetében mind két karjával emeli a végzet göngyeit, az Atlász golyót ónsulyával; egyik szemével előre néz, hogy a botlást kikerülje, a másikkal visszapillant, hogy ifjú korának rózsás útját látva, abból reményt és erőt merithessen; görnyed a teher és reménytelenség súlya alatt, még is folyton munkás, mert életereje arra ösztönzi. Az életerő, ha nincs mit tennie, önmagát emészti -72- fel: „Den alle Kraft dringt vorwärts in die Weite, um zu leben und zu wirken, hier und dort.“

Mig az ifjú egy egész életet lát maga előtt feltárulni, mig a férfi erejének érzetében bizik s mindketten harmoniában érzik magukat a természettel, addig a beteg, avvagy öregsége által kimerült ember nem érzi többé ezen saját énjének a mindenséghez életerővel vonzódó harmóniáját, mert a szellemnek alaptétele, a testnek alkatrészei már egymáshozi viszonyukban is lázulni kezdenek, s ha már az egymásba forrt kisebb részek harmóniája tünedezni kezd, hogyan álljon az egyén vonzodó egyéni életviszonyban az universumhoz?: az aggsága, vagy hosszas betegsége miatt elgyengült s érzékeit vesztett ember vágyva vágyik a természet ölébe vissza feküdni,20) honnan öt nehány évtizeddel előbb a világ lelke emberi életre ébreszté.

Midőn az ember egy ismeretlen országba jut s azt hosszú évek során keresztül kasul járja: eleinte sok mindenféle újnak, megfoghatatlannak, különösnek s. a. t. fog nekie feltünni, de mikor már egészen othonossá vált benne s egészben véve felfogta annak phisiognomiáját, megismerte külső és belső természetét s. a. t. alább hagy érdekeltségével s lassan-lassan közönyös lesz minden iránt a mit már megismert, nem hajhász többé az ismeretlen után, mert tudja, hogy körülbelül „nil novi sub sole;“ – épen igy van az ember midőn férfikort ért, a tapasztalás gyümölcse fejére hull s tudja már mit várhat az élettől s miben csalatkozott, megérti, hogy az élet olyan -73- értelemben miként azt az ifjú reménylette: nem fizeti ki magát, beáll tehát előbb a munkásság, később a közönyösség, s a férfi kész öreg emberré lesz.

„Szomorú, örömtelen ifjúság – mondja Rónay – ritkán szokott jót szülni; minden kornak vannak jellemző sajátságai, melyek el nem maradnak, ugrás a természetben nincs, végig kell futni a pályát mindenkinek. A magyar közmondáskint legalább is egyszer életében mindenki eljárja a bolondját, és ha már ennek meg kell lenni, jobb ha a maga idejében történik.“

Majd minden ember fél a meghalástól, s ez természetes iszonyú a lét után a nem lét gondolatja, – némelyeknél kétszeresen iszonyú, mert szivük, lelkük, egész erejével ragaszkodnak szeretteikhez, forrón érző szivüknek rendkivül fájó érzést okoz, hogy azoktól örökre el kell válni.

De vannak emberek, kik a végzeten megnyugszanak: ezek vagy az értelem fejlettségének oly magas fokán állanak s szellemüket annyira szabaddá tették, hogy mindent, magát az élet megszünését is a bölcs nyugalmával tekintik, – vagy érzéseik a sok szenvedés nyomása alatt elfásulván (majd ilyen forma helyzetben vannak az elaggottak is) vágyva kívánkoznak egészen beleolvadni a természet csendes, nagy oceánjába.

A ki elméjében az egyén szellemi részét tekinti embernek, mely ideig óráig egyéni életet él, – az magát holta után nem holt testnek (cadaver) képzeli, hanem olyan szellemnek, mely ha földi életének emlékezetével nem birna is, s ha többé elkülönzött szellemi egyéniséget nem képezhetne is, élni fog az őserőben.

-74-

Az úgy nevezett lavaterizmus tudománya, simbolicus ismérvei, nem egyebek a sötétben való tapogatódzásoknál. Találósága majd olyan esetleges, mint midőn az egyik ember azt mondja hogy lesz eső, mert a jelek oda mutatnak, a másik ellenben azt állítja, hogy nem lesz, mert az ő észleletei ezt mutatják.

Van ugyan az ember arczában, szemeiben, járásában, arczjátékában, magatartásában, s a t. sok jellemző, de ezen ismérvek csak kevéssé körvonalozott s csak inkább általános következtetésekre engednünk sejtenünk.

Azonban szabályul elfogadható, hogy például a kézzel lábbal kapálódó, vagy előadása közben nyugtalan ember ha a müvelt osztályhoz tartozik, orátori előadásának, nem ritkán logicai rendjének átérzett hiányait akarja pótolni taglejtései által. Az önmagával, előadandó tárgyával és logicájával tisztában levő ember, nyugodtan s csak szavaival szokta kifejteni eszméit, elbeszéléseit; de minthogy minden szabály alól vannak kivételek: legbiztosabban fogjuk megitélhetni az embert cselekedeteiból21) például, ha valaki pénzét könyvekre költi, feltehetjük róla, hogy kedvelője a tudalmaknak vagy regényeknek; azonban, ha azt nem hiúságból teszi: emelkedett lelkülettel is bir egyszersmint. Ámde a megszerzett könyvtár nem mindenkor ismérve gazdája olvasottságának, még kevésbé tudományosságának. Vannak emberek, kik egy csinos könyvtárt hiúságból is megszereznek, mert az ember gyengéje az is, hogy szeret többnek látszani, mint amennyi, s mert végre az, ma már a „bon tónhoz“ tartozik.

Midőn valakivel tálálkozunk, először is a szeme közé szoktunk nézni, mintegy ösztönszerü vizsgálódást teljesitvén, -75- hogy ugyan a mágiai hatás avvagy azon kifejezés, mely emberünknek nyugodt állapotában arczáról elömlik, rokonszenves benyomást tesz-e ránk? Amit azonban e nyomon a legjobb esetben is megtudhatunk, nem egyébb, mint ösztönszerű ugyan, de tökéletlen sejtelme annak, hogy emberünk saját énünk természetéhez felvett szokásaihoz (habitualitas) gondolkozásunk módjának formáihoz vagy lényegéhez hasonlit-e vagy sem? – E szerint csak is saját egyéniségünk sajátságaihoz viszonyithatjuk a keletkezett benyomást, vagy érzést, – és korántsem (birhatunk azon képességgel, hogy átalánosan érvényes, való igaz) képét ismerjük fel abban emberünk lelkületének.

Van azonban némely általánosságban elfogadható szabály (nincs szabály kivétel nélkül) e tekintetben is, például ritkán hibázunk, ha egy minden tekintetben szabályos arc (Bild ohne Grad) mögött csak igen közönséges, szellemnélküli embert látunk.

Némelyek azt is állitják, hogy a tökéletesebb testben tökéletesebb lélek is lakik; – ámde a hol ezen felállitott szabály alól annyi a kivétel mint itt: ott az szabály lenni megszünik. – Egyébkint elfogadott általános szabály: hogy a nőknek nincs, de a férfiaknak van joguk rútnak lenni; csak hogy az, az ijesztő túlságba ne csapjon át, mert akkor méltán azt mondhatják róla a nők, a mit egy franczia delnő Pelison, franczia academiai tudosról mondott, hogy t. i. Pelison anynyira rút, hogy visszaél a férfiak szabadalmával, miszerint ezeknek joguk van csúnyáknak lenni.

Kifejezés nélküli arcz a férfit nem igen ajánlja, mert ez rendszerint gyenge lelkület bélyege; mig a férfias, komoly arczon, erő, erkölcsi – és külső bátorság s tán a leküzdött bajok győzelme sugárzik. A halvány arczszinezet; hanem betegség jele, a mély felindulások tükre szokott lenni. -76-

A bőven lerakodott kövérség arra mutat, hogy viselőjében a lélek erélytelen, ezekkel ellentétes egyénekről mondja Johnson: „vizsgáld meg azt, ki lelkét felvonva tartja: soványnak és halaványnak fogod találni.“ Az ilyen ember idegei igen érzékenyek, észjárása és tekintete átható, szelleme vállalkozó, erkölcsi bátorsága nagy.

A mely ember mély gondolkozású s szorgalmas megfigyelője midnennek, annak szemöldöke rendszerint igen közel van a szemhez, – mig ellenkezőleg, kiknek szemöldöke mintegy ujnyival van feljebb szemüknél, azok gondtalanok s köznapi tehetségüek szoktak lenni.

Goethe életirójának egy recensense azt mondja, hogy mikor valamely jeles emberről hall s irányába érdeklődik, nagyon óhajt végére járni, hogy milyen lelki tulajdonokkal birt annak anyja, – és ez természetes, mivel bennünket az élet gyakorlata arra tanit, hogy a fiú gyermek rendszerint anyja ábrázatját, külső formáját és lelki tulajdonságait szokta átörökölni, úgy hogy száz közül kilenczven eset igazolja ezen állitást. – Való ugyan, hogy a leány-gyermek viszont atyja tulajdonságait s vonásait örökli rendszerint, de már itt több kivételre találunk.

A rövid, erős, izmos nyak phisicai erőre és nem ritkán erélyes lélekre mutat. Lavater azt mondja: „nem láttam egy nagy gondolkodót, nem még egy csak állhatatos okos embert sem, kinek gyenge, magasan fekvő, – a homlokot mintegy két részre szakasztó szemöldökei lettek volna. Ellenben, minél közelebb feküsznek a szemöldökök a szemhez, annál komolyabb, mélyebb a lélek jelleme. Bágyadt, lankadt szemek gyengeségre, félelemre mutatnak. Apró tündöklő szemek, főleg ha be vannak esve, többnyire ravaszságot jelentenek. A kidülledt szemmeli meredt nézés ostobaságot, vagy a lélek munkálkodásának pillanatra -77- történt fennakadását bizonyitja; az erős, egyenes-nézés, erős és nyilt jellemre mutat, gyakori mozgatása a szemnek, könnyelmüséget, de gyakrabban csalárdságot árul el, (ha t. i. nem a szemizmok betegsége az.) Nyitvaálló, nagy, kiduzzadt szemek őszinteséget, reményt fejeznek ki, s ha ez esetben a szemnek felső héja nagyon fel van vonva; parancsoló lélek kifejezése (igy festették Junót is a régiek). A közép tájon erős vagy átaljában jól megtermett sasorr, bátorságra, lelki erőre mutat, mig a felpittyedt (fitos) orr büszkeséget árul el.

Komoly, vagy épen komor ember a sötétszint, a vidám a világosat, az erős szemű s a feltűnni igen vágyó pedig a vöröset kedvelli inkább.

A folytonosan csinos, rendes, tiszta öltözködés (ha hiú piperévé nem fajul) lélektani tapasztalatból meritve, a belső vagy is erkölcsi tisztaságnak ismérve; mintegy önkénytelen nyilatkozata annak, hogy a szennyet, a tisztátalanságot, a feslettséget sem kivül sem belül tűrni.22)

Mint már fentebb is emlitve volt: az úgy nevezett indulatok, szenvedélyek s a t. nem működhetnek önállólag ott, hol az értelem megtisztult, vagy is az igazvalónak megismerésére eljutott, azért ilyen részletességeknek (melyek az ember értelmének s valójának totalitásából kiszakitva úgy is érthetlen, harmoniátlan eszmék) itt csak kicsiny tért nyitunk. Szoritkozom egyedül a társadalmi élet nehány az önismeret és emberismeretbe vágó kinövésének rövid rajzára és fejtegetésére, -78- mert ezek a mindennapi életnek mindinkább elfajzó senyvei. Ilyen főleg az önzés és fösvénység, mely senyvek a summum ius summa saepe iniuria újjmutatása szerint mindinkább aláássák az emberiség morális érzetét, örömeit elégedettségét s a t.

Az önzésnek három féle fő osztálya van, egyik a vélemény-önzése, másik a cselekmény-önzése, harmadik a közönséges-önzés vagy is kapzsiság, fukarság, s a t.

A vélemény önző, saját véleményébe annyira szerelmes s ahoz oly föltétlenül ragaszkodik, hogy semmi esetre sem tartja szükségesnek saját véleményét mások értelmének próba kövén szigorlani; azonban az ilyen észjárás, mely leginkább csak öntelt, a társas körökben henczegő, bőbeszédű emberek sajátja, az elfogultság és felületesség labyrinthusában tévelyeg s értelmével nem képes a kivezető fonál végét feltalálni. Az egyes ember észjárásának, tudalmának épen úgy regulátora a mások értelmessége, mint a hogy a sajtó szabadsága, nem egyébb az eszmék tisztázásának szellentyűvel ellátott retortájánál. Ámde az önteltség és önhittség idült és veszélyes bajában többé vagy kevésbé, de sokan szenvednek, és hogy számszerint mennyien? azt azon régi bölcs kimutatta, a ki boltja fölé felirá: „itt ész árultatik“ s a hová csak egyetlen egy ember ment be észt vásárolni, de a ki épen ezáltal bizonyitá be, hogy arra a többiek közt legkevésbé van szüksége. Sok ember önhittsége s büszkesége nem engedi, hogy a dolgok s történetek okát kérdezze, nyilvánosan fürkésze, inkább gondosan leplezi tudatlanságát, inkább görbed a tudatlanság járma alatt, mintsem okulna vagy tehetségei korlátoltságát elismerné.

Az önzés másik neme a cselekmény önzés, midőn valaki saját szokásaiba, cselekményeibe, alkotmányaiba egész az apró -79- részletekig annyira szerelmes, hogy például irása közben egy hosszú „s“-et a világért sem csinálna; ilyen önzők az izlés ben például a zeneszerzők, festők, költők egy része, kik saját, olykor idétlen szerzeményeiket kürültömjénezik és az ekkint élesztett füstben mintegy megdicsőülve élvezik észjárásaik hamis trilláit.

A teljesen önző, fukar ember egyik főismérve az, hogy ő csak odáig tart lépést embertársaival, a meddig az reá nézve közvetlen élvezetet, vagy anyagi hasznot igér; (a szellemi haszonról nem igen bir fogalommal, vagy rá nézve azt örökre elveszettnek tartja) mihelyt közös czélokról, közös érdekekről van szó: ő, különféle ürügyök alatt nincs odahaza. Ezen felekezet egyénei kik többnyire egyedül, elvonulva élnek a társas köröktől, az ilyenféle beszédre csakhamar készen vannak a felelettel (ha ugyan olvasnák azokat, – de ők nem igen szoktak egyebet olvasni pénznél és szelvényeknél) s többnyire ilyen forma ellen észrevételt tesznek: „ezek a szegény ördögök, már t. i. a kik pennájuk, észbeli tehetségük és nem a szelvények, kamatok s dominiumok után élnek, – tendentiosus feszegetéseikkel ki akarnának minket csalni körültekintő eszélyességünkbül s közös czélokat emlegetnek, de mi nem közösködünk senkivel, az ilyen attentátorokat jól ismerjük, majd ha fagy.“ Ezek pénzimádók s gyógyithatlan elfogultságban szenvednek, a megtérő közülök nagy ritkaság ezek közt nem igen találkozik hite hagyott. Az önzők vagy fukarok ezen osztálya az ember kötelességeiről mit sem akar tudni. Ő embertársában nem ön magát tekinti, azon gondolatra pedig soha sem tér, hogy hátha minden ember olyan fukar, önző volna mint ő: mi lenne a társadalomból s a társadalomban legelőször is ő belőle?!

Az istentagadó neveti kigunyolja a hivőket; az elvetemedett gonosztévő kaczag a törvény morális hangjára; az értelmetlen -80- kéjencz vagy a naplopó földterhe gúnyolja az értelmet; a ki a betűt teljes életében szándékosan kerülte s magáról még is azt hiszi, hogy practicus életphilosophiával bir, az, a tudományt merő handabandának tartja; a ki becsületességgel bir ugyan de valódi értelem szülte, okszerű férfias jellemmel nem az, az egyenes és erős férfi jellemet nyakasságnak vagy büszkeségnek tekinti. Igy mindenki mentegeti magát, mindenki önmagát tartja a helyes úton haladónak. Innen van, hogy az emberek egymással folytonosan mérkőznek; mindenki a maga módja, véleménye szerint iparkodik felsőbbségét érvényesíteni embertársa felett,23) a mi napjainkban leginkább a vagyonnak sikerül, mert a mindenható pénz s más önző érdek majóritásban van egyebek felett.

A legtöbb embernek csak a vagyon kell s a tudományt is csak mint ismeret gyüjteményt tekinti, melyet rakásra halmozva majd alkalmilag vagyon szerzésre avvagy hiú fitogtatásra fog felhasználni. Az igazvalónak, az örök igazságoknak megismerése alapján az önsimeret és emberismeretre szert tenni, hogy ez által az emberiség nemesebb hivatásának, feladatának megfeleljenek, vajmi hevesen törekszenek még azok, körül is, kik az emberiség közös czéljait és az önzetlenséget szünet nélkül nyelvükön hordják.

Mentül belterjesebb műveltségű, mentül finomodottabb az ember lelkülete, annál inkább magasra török lelkének átérzett és átértett benső vágyai24); saját énjének anyagi érdekeivel -81- csak annyira foglalja el magát, a mennyire az okvetlen szükséges a megszokott korlátok közötti önfentartásra; és viszont, mentül kevésbé van valakiben a lélek finomsága, a szellem gazdagsága kifejlődve, annál inkább csak saját énjének anyagi tekintetben leendő kielégitésére forditja munkásságát testben lélekben és képzelődésben.

A bölcs embernél a gazdagság szolgálatban van, a fösvénynél pedig a gazdagság uralkodik gazdája felett, – igy tanit Seneca.

A ki a fösvényt szivesen köszönti, attól retteg, mert fél, hogy annak tán tudomása van rejtve tartott kincseinek hollétéről s hogy ezen előzékenység közeledés akar lenni. – A fösvény a legboldogtalanabb ember, mert ez önmagának sem ad, másoktól pedig csak gúnyt és méltó megvetést várhat. – „Crescit amor numi, quantum ipsa pecunia crescit“ (Horatius.)

A ki sokáig szegény volt (de nem iszákos) az, ha gazdaggá lesz, hajlandó a fösvénységre, mert fél hogy ismét szegénnyé lehetne.

„Hasztalan keresünk könyört az önzőknél, mert e nyomorult kis lelkűek ösztönszerű állati félelmükben az emberi érzeményeket nem ismerik. Mig az ember teherhordó és tisztességesen élhet e világon; addig caeteris paribus becsülve van; – de ha összeroskad a teher alatt s ügyefogyottá lesz: terhére van mindenkinek. Az öregség is ugyanaz: azért az öregek és tehetlenek, meg a kislelküek igen hajlandók a fösvénységre, mert a mindenható pénzben keresik egyetlen cserben nem hagyó támaszukat.“

A fösvény azt véli, hogy neki sokra, igen sokra van szüksége, s hogy vagyonából s legcsekélyebb részt sem nélkülözheti, holott valósággal, minden vagyonát nélkülözi, mert arra önkintes zárlatot kulcsolt. Nem kevesen vannak, kik csak azon -82- iparkodnak, hogy a jobblétet megszerezzék, nem pedig azon, hogy azt egyszersmint meg is érdemeljék.

Valóban a civilisátionak egyik feladata a jövőben, hogy az emberi kötelességekről megfeledkező s tehát a társadalomnak csak terhére és kárára élő lelketlen önzőket, mint valóban bünösöket, szemmel tartsa, – megbüntesse és lehetetlenné tegye. –

A jelenkor önzéstől pőffeszkedő embereinek fogalma sincs azon patriarchalis szivélyességről mely a társas életet anynyira kedvessé tette a letünt korban s teszi még ma is itt ott.

Az anyagiakkal foglalkozó ember, például a kereskedő, rendszerint csak egyedül önérdekből indul ki. – Csak a magas értelmi fejlettség és a szellemi foglalkozású ember tudja magát az önérdeken felülemelni.

A nagyvilág egyetemben minden egyes alkatrész csak akkor társul s csak akkor vonzódik bensöleg a másikhoz, ha a szükségesség, az ős erő, az örökös átváltozás periodusa s hatalma ugy kivánják. – Igy az ember is nem tud, nem bir egyedül csak a keresztyén jámborság égi erényével szeretni, vonzalmának, ha jól megvizsgáljuk a földi önzés egyik vagy másik neme mindenkor alapul szolgál. – Ámde a közép utat eltalálni nem nehéz; mert midőn az önzés és önzetlenség eszméjét, határát akarjuk különválasztani, bár gyakran nem találjuk a demarcaationalis vonalat, még is, ezen két ellentétesnek látszó eszme határvonala olyan mint földgömbünk éghajlat vonalain az isothermák, – melyek sok helyen átcsapnak egymás rayonjába, de az élettapasztalás, és az életbölcsesség átlagai kimutatják ezen kigyódzó határvonalak fekvését, – csak tudjunk és akarjunk méltányolni. (Leben und leben lassen.) -83- Az angol abban különbözik a mindennapi önzőtől, hogy magától és hazájától mit sem tagad meg.

A fösvénység vétek, a takarékosság pedig erény; hogy tehát az elkülönző határvonalat felismerjük, tudnunk kell azt is, hogy a tulságos takarékosság még magában véve nem fösvénység, tehát nem vétek; fösvénységgé s vétekké csak akkor válik a takarékosság ha oly tulságba csap át, hogy azzal sem magunknak sem másoknak szellemi javát elő nem mozditjuk, s igy illetéktelenül lefoglalva, meddőn hevertetve tartjuk azt, mit mások fáradalmaikkal kicsinyenkit előteremtenek, hogy mint a természet adományát, az emberiség közhasználatára forditsák az utódok vagy átöröklők.

Valaminthogy a bizalmatlanság nincs messze a gyülölségtől s a gyülölség nem retten vissza a visszaélésektől sőt olykor a vétektől sem: ugy az irigy kezdetben keveset igényel, de mindig többet és többet, végre mindent, – mert hol ez indulat megfogamzott szenvedélylyé fajul; s ha szépségre vonatkozott: hiuságot, ha gazdagságra: fösvénységet, ha hirnévre: rágalomkórt, ha mások szerencséjére: gyülőlséget.

Az irigységtől különbözik a vetélkedés, ez nemes, amaz nemtelen indulatból ered.

„Az emberek megvallják hogy az indulatok s gyarlóságaik rabjai, de hogy irigyek volnának, azt makacsul tagadják, sőt csendes magányukban azt önmaguk előtt is mentegetik: – vetélkedésnek, vagy állitólag méltó haragjuknak tulajdonitván az irigység munkálodását, – mert ezen tulajdonság (humanitás elleni vétek) igen lealázó természetü, embertársaival méltatlankodó szokott lenni s az ilyennek legtöbb megvetéssel kellene találkoznia embertársai részéről, de az ember itt is rövidlátó s haszonleső. – Az irigy szomszédja zsiradékán soványodik. -84-

„Az irigység leginkább honos kisebb társulatokban (faluhelyen, vagy kis városban) itt mindenki egyenlő akar lenni, (respublica) jogosulva vagy jogosulatlan, de ragyogni, látszatni élvezni s első lenni akar mindenki, s épen a hátramaradók azok, a kik kaján szemmel kisérik a haladót. Nyomorult emberkék, kik aratni szeretnének ott is hol nem vetettek, és gyüjteni hol nem fáradtak. Ez is egyik oka, hogy honában senki jós nem lehet s csak midőn már elfogulatlanabb körökben méltányoltatik, akkor indul utánna szülőföldjének közönsége is.25) Hol az élet küzdelmeiben hir és név a czél, hol erény s nem születés, rang ad érdemet, elsőséget: feltünő az irigyek száma. – Alkotmányos országban sok ember irigye a másiknak; köztársaságban még több, (lásd Americát.)

Az irigy egykorúak soha sem birnak felemelkedni az igazságosságig a nagy jellemnek és nagy emberek irányába. -85-

„A magyart nagyravágyás és hivatalkór teszik irigygyé.

Midőn valaki nagy áldozatot hozott, az vagy annyira emelkedett lelkű, tehát magas értelmi fejlettségű, hogy a közjóért önmagától mindent megtagadni kész, – vagy nagyravágyó, s ezen esetben ugy is tudjuk hányat ütött az óra. – Ha valaki meglepő áldozatot hozott: tekintsünk végig előéletén s tudni fogjuk milyen rugók müködtek.

Képzelet és szenvedélyek irányozzák az ember tetteit. Vannak aljas eszélytelen szenvedélyek, melyektől meg kell különböztetnünk a nemes szenvedélyeket, mert nemes szenvedély nélkül még ember nagy dolgokat nem vit véghez, azért még az eszélytelen szenvedélyeket is csak mint, szánandó elfogultságot kell tekintenünk s csak midőn azok gonoszságba nyúlnak át, lesznek bünös okfökké, melyek azonban birnak azon rejlő tulajdonsággal, hogy jó alkalommal, ritkán bár, mint a milyen ritkán történik, hogy egy hatyu a posványba leereszkedik, nemes tettek forrásává is válhatnak.

Helyesen mondja Rónay, hogy az emberek nagyobb része felett a képzelődés uralg, melynek játékától még a rendszeres tudós sem ment. – A képzelet rokon a földdel, mely alattunk elterül, a természettel, mely virúl vagy szomorog köröttünk, a hegyekkel, melyek körülvesznek. A kedély hangulat változatai szerint idomul képzelődésünk is.

A félelmet képzelet szüli, ki mitől fél: bensőleg olyan. – Attól félünk a mi veszélyes lehet ránk nézve s a mi gyenge oldalainkat fenyegeti. – Egyébkint, ha jól meggondoljuk, minden csak akként és akkor veszélyes a miként képzeljük.

A képzelődés okozta, hogy Neró császár mint vers iró -86- és declamáló képzelte magát nagynak, hogy Herostratus megbélyegezve is megörökiteni kivánta nevét és emlékét.

A képzelődés idéz elő az emberben vágyakat, sőt nemcsak egyesekben, de nemzetek irányuló eszméiben is részben a képzelődés adja meg a lendületet. Igy például a német tudósnak, a franczi szeretetre méltónak, a spanyol hatalmasnak, az olasz müvésznek, az orosz urnak, a magyar gazdagnak, az angol eredetinek akar látszani.

„Képzelődés az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz.“ A képzelődő ember, ki saját elméjének a valóságtól elkülönitett képzeményeit valóságoknak tartja, csak keveset különbözik az eszelősségtől. Ilyen emberek különösen azok is, kik maguk körül mindenütt ellenségeket látnak, s környezőik, jó embereik minden szavát, mozdulatát, ön magukra czélzottaknak tekintik. – Mindig latolgatják, hogy ugyan mit akart mellesleg ez, vagy amaz, a midőn eszméjét kifejezte, valjon nem ötet gunyolta-e, vagy épen oktatta?! – E része az embereknek nagyon boldogtalan, azonkivül ők a társas körök nyügei; mert tőlük mindenki, (csakhamar felismervén az uralgó rögeszmét) elvonul, az ilyen egyéneknek alig akad barátja, mert mindenki óvakodik olyan gyanúba jönni, mintha egyebet is czélzott volna annál amit jóhiszemmel kifejezett. A képzelődés, ha mint a felnőtteknél, már megrögzött: rendszerint örökös, gyógyithatlan.

Nagyobb részben a képzelődés s a tudatlanság eredménye hogy a „tekintély“ szó megalkotva s eszméje érvényben van.

„Nem ismerünk tekintélyt.“ „A tekintélyek kora lejárt,“ ez az ujabb nemzedék szavajárása; és ez helyes és korlátolt értelemben való is. – Valamit feltétlenül hinni és elfogadni, egyedül azért mivel azt egy „tekintélyes“ ember valóságkint állitá elibünk: annyit tesz, mint saját eszünkben, helyes felfogásunkban -87- nem bizni s igy szellemi szabadságunkat, szellemi egyéniségünk önállását már a prióri feladni, más részről pedig annyit tesz, mint bizonyos tekintélyes ember véleményét a csalhatatlansággal határosnak tartani. Ki merné tagadni, hogy megtörtént már, miszerint a tanitvány tanitóját, a fiu atyját, az ifju ember az öreg embert helyesebb nézetre figyelmezteté. – Ha valakinek pronunciált tekintélyessége a tudomány vagy belátás terén jogosult, abból mindössze is csak a helyes vélekedés valószinűsége következtethető, t. i. ő nála nagyobb a probabilitás, hogy helyesen tud valamit felfogni mint más tekintélyesnek nem tartott embernél; igen de igy minden ember tekintélyes a tudatlanabb előtt.

Mit mondjunk azokról, kik vagy azért mivel öregek s tán még táblabirák is hozzá, vagy mivel nagyobbacska vagyonnal rendelkeznek, vagy végre mivel ők eléggé magasan születtek (Hoch wohl geboren) avvagy csak mivel finomabb kelméjű s ujabb divatu ruhát viselnek: tekintélyes embereknek tartják magukat, avvagy tán a közönség által is olyanokul tiszteltetnek?! Ha a nagy kor tekintély, akkor Mathuzalem volt a legtekintélyesebb ember, – ha vagyon adja a tekintélyt, akkor Rotschild és Perrier a legnagyobb tekintélyek, ha észtehetség a tekintély, akkor a nagy philosophusok azok, a kik némely része tán éhen halt, annyira nem nézettek tekintélyeknek, – ha magas születés ad tekintélyt akkor Spanyolország grandjai a legnagyobb tekintélyek; – ha finom és divatos ruha tekintély, akkor a járda-taposó dandy kiváló tekintétly.

Azon együgyü felfogás, melylyel némely öregúr vagy gazdag ember bizonyos (jogosulatlan) tekintélyt vindicál magának, a szellem éllel, reális józansággal biró embert mosolyra gerjeszti. Ugyszintén igen korlátolt felfogásra, vagy önhittségre -88- mutat, midőn némely, kisebb-nagyobb hivatalban lévő ember elhiteti magával, hogy mert hivatal kezelésének formuláit ügyesen és gyorsan tudja kezelni, ő egyszersmint jó és hivatott tisztviselő. Ily önhittség leginkább az absolut kormány-forma alatt szokott lábra kapni, hol (magasabb értelemben vett) önálló conceptiókban nem csak a gyakorlat, de a theoria is hiányzik. A burocraták tehát nem egyebek egy fásult rendszer chablonszerű képviselőinél, kik közül a kezelési szakban igen, de a fogalmi szakban csak elvétve kerül egy-egy alkalmas (hivatott) tisztviselő.

A felületes fejlettségü emberek s átaljában a nép (Pöbl) téves felfogással birnak a „tekintély“ valódi értelméről, azt hiszik t. i. hogy a biró, tisztviselő, vagyonos ember, s. a t. rangfokozata, avvagy gazdagsága szerint és hatalmának terjedelme értelmében többé vagy kevésbé tekintélyes, s hogy ezen tekintély egyszersmint elmaradhatlan accessorium, mely az egyén állása s vagyona mértékével karöltve jár; holott a tekintély oly benső, az egyén jellemének megfelelő dicssugár, mely például a birót csak akkor ragyogja körül, ha az, az „igazságos“ „megvesztegethetlen“ előnevet kiérdemelte, – s a mely a nemes jellem koronája márvány palotában úgy mint szalma kunyhóban, – mely a nemes önérzettel ikertestvérkint egy ugyanazon napon születik. Az igazság a tekintély.

Az egyes ember anyagi érdeke, haszonlesése, a bűn és tökéletlenség takargatása, alkalmazásában már sok szót kiforgatott annak valódi értelméből: avvagy Belizár és Márius szerencséjük korszakában nagyobb tekintélyek voltak-e, mint midőn számkivetésben éltek? – Ha a jellemek nem változnak, tekintélyük is ugyanaz marad.

Az ember, csak azért, mivel irigyei vagy gyülölői vannak nem kisebb vagy becstelenebb, mint a milyen emberi becsre -89- benső, valódi érdemei, tulajdonságai emelték; épen úgy mint a véletlen vagy összevágó viszonyok által, de valódi érdemek hiányzásával nimbusra vergődött egyének nem nagyobbak belbecsüknél; mert teljes világitásnál a nimbus köde feloszolván, emberünket teljes fogyatkozásaiban láthatjuk. Azért a kit ma pongyolában látva, szelid képü, becsületes pékmesternek néztél, az holnap diszruhában, vérttel mellén, karddal kezében, egy rettenetes világhóditó tábornokot mutathat, és megforditva.

Ha valaki csak azért nagyobb nálunknál, mivel magasabb helyre vagy tárgyra állitatott: nem irigyeljük nagyságát. – Hogy valaki kiváló helyet foglaljon el, nem mindenkor szükséges hogy kiváló helyre állittassék.

Ki hinné, hogy az egykori tisztes táblabirákból még most is birunk több példánynyal, kik magukat tartják a világ közepének, s azt hiszik hogy minden csak körülöttök forog,26) kik uraknak érzik magukat minden tekintetben, mert felfelé pillantani nem szeretnek, lefelé pedig még aristocraticusabbak, hogysem ott magukat érvényesiteni kivánnák; tehát a büszkeség, önelégültség, elbizakodottság, obscurus világnézet, társalgási s egyéb ügyetlenségeik érzete mindenütt – nolle velle – visszavonásra késztetik őket s a kik még sem akarják belátni, hogy a mai korban már ők keves hasznot képesek sikerbe hajtani. Ezen genreű egyének nem haladván a korral, elvesztették látkörükből a vezér-eszmét, kiestek szerepükből, túlszárnyaltattak s helyzetükbe nem tudják magukat beletalálni és siker nélkül erőlködnek. Küzdenek az ujabb eszmék és átalakulás ellen, mert minden lényeges átalakulás küzdelem a -90- megifjodás és elenyészés, az élet és halál között és épen azért küzdenek a jelen és a jövő emberei a mult embereivel, – kik védik a régi álláspontot s a megifjodás eszméjét – a régiekkel lévén saturálva – befogadni, megemészteni nem képesek. – Nem akarják elhinni, hogy azon hullámtorlatok, melyeket a közművelődés, a haladás s nemzetgazdászat tengerén a civilisatio nyugoti szele felénk csapkod, nálunk is elmossák az elavult, tarthatlan romokat, melyek helyébe aztán új, korszerű irányunk talpköveit rakhatjuk. – Nem akarják elhinni, hogy az eszméket nem a pangó (stationär) hanem a növekedő értelmesség világánál lehet csak tisztázni.

Az irányadó eszmék, melyek a civilisált Europa és America által cultiváltatnak s a melyek elodázhatlan hatalommal uralkodnak ezen világrészek lakói felett, elvégre is két főtényező az anyagi jólét és a szellemi világosság felé irányulnak; azonban e két főtényezőnek előteremtésére sem tekintélyekre, sem magas születésre, sem czimekre, sem más illusióra avvagy fictióra szükség nincs, sőt ha előhaladásában szabadon akar mozogni, ezen fictiókról le kell mondania.

Az emberileg létező bölcsesség köve, mint tűzoszlop megállapodás nélkül halad az emberiség életében, melyet keresve követve, változnak, tisztulnak nézeteink; azért a ki a haladó korral lépést nem tart, csakhamar elveszti láthatárából a vezéreszmét, kiesik szerepéből s csak legmegszokottabb otthonos körében érzi magát jól, egyébb levegő neki idegen.

A tekintélyre csak azok szeretnek hivatkozni s a tekintély-cultust fentartani, a kik önmagukat is tekintélyül ohajtanák egyben másban nézetni, – vagy pedig a kik saját elméjüknek itéletében avvagy tudományuknak parányiságában nem biznak.

Az emberek közönségesen túlbecsülik magukat, hibáikat -91- mentegetik, tehetségeiket pedig a lehető legfeltünőbb szinekben fitogtatják. A kik pedig szellemileg a zeruson alól állanak azok azzal kérkednek, hogy mennyit tudnak inni, milyen verekedési bravourokat tettek, milyen testi erővel birnak, egy szóval minden ember akar valaminek látszani, (valamiben tekintély gyanánt feltünni) mert a nem látszó nyomorult féreg sorsa oly szánandó, irtózatos. – Elismerést követelnek, méltánylást igényelnek, s ha a világ nem tömjénez képzelt nagyságuknak, magukat igazolva, másokat szünetlen vádolnak, sőt hogy ők annál jobbaknak látszassanak, mást elmártani, rágalmazni nem irtóznak, mert igy azt képzelik, hogy ők egyedül maradván a téren, a legbecsültebbekül fognak tekintetni.

Mentül tovább élünk az emberi társaságban s mentül bővebben, tüzetesebben tanultuk ismerni embertársainkat, annál inkább gyökeret ver bennünk a hit, hogy a legtöbb ember belbecse s átaljában az emberiség sok oldalú gyarlóságai, nem ritkán közmegegyezéssel elfogadott vagy türt igaztalanságai, sőt utált vétkei becsülésünket kiérdemelni kevéssé hivatvák; és a mint e kép mutat nagyban, ép oly kellemetlen játékot űz velünk az élet gyakorlata kicsiben, a midőn például a mindennapiság, a megszokás, a gyengeségek kiismerése után különben pedig előbb nagyrabecsült egyes embertársunk iránt tiszteletünk s nagyrabecsülésünk adóját leróni képesnek alig éreztük magunkat, tiszteletünkkel s hódolatunkkal rendesen alábbszállunk,27) holott birálatunk embere nem változott, legfeljebb -92- csak a hályog hullott le szemünkről; innen is a közmondás: „nemo profeta in patria sua.“

A társadalom műveltebb osztályai azért vették szokásba az illem szabályait s vonnak maguk körül illem korlátokat, tekintély-fátyolt, mivel ezek által a kevésbé művelt, vagy emberi méltóságukról megfeledkező egyéneket, legalább külalakban mintegy szokásbeli törvény által kényszeritsék önnön művelt gyengéd érzetük tiszteletben tartására; ezen szokásbeli illem szabályaira a valódi lelki műveltséggel biró emberek közt szükség különben nem volna, mivelhogy ezek moralis érzetüknél s műveltségüknél fogva már birják a költsönösség s gyengédség helyes tapintatát.

Elfogultság, képzelődés, tekintély, egymással rokon természetűek. Minden ember a maga képzelődő szempontjából indúl ki. Helyesen mondja Rónay: „Az emberek közönségesen önbecsük szerint becsülnek másokat; oly egyént, ki nem tudja, nem érti azt mit ők, mindenben járatlannak, mindenre alkalmatlannak hisznek. Egy franczia tánczmester kérdezé egykor barátait, valljon igaz-e, hogy Harley oxfordi gróf Angliának főkincstárnoka lőn? s midőn igennel feleltek, „csodálom, mond a franczia, mit találhatott a királyné ez emberen: két évig siker nélkül tanitám tánczolni.“ A korszerű, finom nevelésű uracs, műveletlennek tartja azt, ki lovakról, futtatásról, ebekről, vadászatról nem tud hosszasan, mint ő és alaposan, értekezni. A ház küszöbén naphosszat ásitozó földesúr csodálja, miként pazarolhatja valaki a drága időt könyvirásra vagy olvasásra. A költő kicsinli a prózairót, s ez kaczag amannak szóhalmazán. A philosophus feleslegesnek tartja azt tudni, mikor dúltak honunkban a tatárok, s a történet buvár meg nem foghatja, miként irhat valaki józan fővel a tér és időről. A csillagász megvetőleg pillant Napoleonra, midőn itt alant -93- népek hóditásával és trónok szétrombolásával vesződik: mig ő csövével világokat talál. A művész lenézi a kézművest, és ez becsmérli a szerinte naplopó mázolót vagy faricskálót. A nemes ember vagy mágnás csodálja, miként lehet a nemtelennek esze, pénze, tekintélye; s a nemtelen meg nem foghatja, miként lehet valaki egy rongyos oklevélre büszke? A felpiperézett úrhölgy csodálja, miként szorithatja napbarnitotta férjét keblére és szurtos gyermekét a pórnő? azt hivén, e durva anyagban érzeményeknek nincs helye! A falusi nép bámulja, miként mehet a városi hangversenybe, mikor dudást is hallhatna? miként mehet sétálni, midőn hon pamlagán kényelmesen ülhetne? Ki nem olvasott vagy utazott, azt hiszi, szülőfölde határán túl vége a jó világnak. A magyarnak birtoka hajdan Ober-Ennsig terjedett; ennek emléke fenmaradt az utókornál s a föld népe még ma is, ha mesél, a mese hőst az Oberensián túl viszi s ott kell neki nem tudom mi rémekkel küzdeni. Ilyen az ember; szemében csak annak van értéke, becse, a mit ismer, a mivel bir, s e szerint méri, itéli meg a világot s embereket.“

A gazdag emberek környezete többnyire hizelgő, (haszonlesésből vagy más érdekből) azért birlalója alig képes magának önön erkölcsi becse vagy értéke mérveit meghatározni mert az ember, ha nem gazdag is, hajlandó magát jobbnak tartani mint a milyen valóban, hát még ha a hizelgők szünetnélküli dicséretét hallja, hogy ne jönne tévedésbe az iránt!? holott lélektanilag bebizonyitott tény, hogy nem az a gazdag, ki sokkal bir, hanem az a ki kevéssel is beéri. Az embert barátja mindig jobbnak, ellensége mindig rosszabbnak festi, mint a milyen valóban. Midőn az ember barátait ellenségeinek tekinti, néha kényszeriti őket hogy azokká legyenek.

A közélet gyakorlatában épen úgy mint a hitvallás dolgában -94- nagy azok száma, kik istent és embert a behizelgés által akarják maguknak megnyerni, nem pedig az őszinte egyenes érzelmek valóban létező hajlandóságával. Ezen szinlés által az ámitást és önámitást annyira viszik: dass sie auch unsern Herr Gott anplauschen zu können glauben. Igy esküszik a nép a mester szavára, akár azok irva legyenek, akár nem, akár egyezzenek meggyőződésével és az igazsággal, akár nem.

Némely tudákosnak vagy épen mély értelműnek látszani akaró ember olykor egészen mysticus homályba takaródzik, olykor csekély fátyol vagy rostély mögé vonul eszméivel, hogy ekképen – ha lehet – optikai csalódásba ejtse saját szellemének és jellemének megitélésében társasági környezetét; ámde az emberismerő előtt ez esetben is csak hamar előtünnek a mesterkélt homályban alig látszó lólábak.

Aránylag csekély azok száma, kik az erényt az emberi méltóság – és kötelesség érzetéből, tehát belső meggyőződésszerüleg cultiválják, – nagyon sokkal többen vannak azok, kik az erényt (morált) önmagában véve csak kétes értékű szellemi vagyonnak tekintik, melyet – főleg hol azzal nem egyes ember, hanem a közönség előtt kell megjelenniök – külsőleg betanult correctséggel szoktak feltüntetni, de a kik, ha ennek cultiválása, avvagy csak egyszerű gyakorlata önhasznukkal vagy szenvedélyeikkel ellentétességbe jön; szép csendesen elsikamlanak a moral hidja alatt; azután másfelé néznek s elhitetik magukkal hogy igy cselekedniök rendén volt, s hogy ha nem volt is rendjén, talán kevesen vették észre; – ilyen emberek a mundus vult decipere: ergo decipiatur-féle elvből indulnak ki.

A befolyással, rendelkezési hatalommal biró nagyok, az előttük csúszva – mászva kegyet vagy hivatalt ostromlók kivánságait ha teljesítik is, részint azért hogy kegyeket osztogathassanak, -95- részint talán azért, hogy ezeket is lekötelezettekül birják, – a felsőbb körök finomabb szellemi érzékiségével birván, – az ilyen embereket nem sokra becsülik s csak eszköznek tekintik.28) (Lásd Miksa császár és Madách elveit.)

A tanult emberek között nem kicsiny azok száma, a kik midőn (anyagi vagy szellemi) jogokat, befolyást, avvagy hivatalt nyernek, elfeledkeznek arról, hogy minden jog és kiváltság egyszersmint és okvetlen viszonyos kötelességekkel kapcsolatos, mert néha ott is büntett a hol nem kellene néha pedig ott is felment a hol el kellene marasztalni; igy válik aztán a törvény-biró a törvény zsarnokává; igy ölti magára a jogczim a jogosulatlanság bitor eljárását, mert a ki a jogot kötelesség érzete nélkül akarja utilisálni, az, jogosulatlanságot követ el; – igy eshet végre a befolyásos ember – a társadalmi czélok elérésére lévén authorizálva – a társadalmi czélokkal s vég analysisban önmagával is ellentétességbe, és pedig a nélkül, hogy szükségkép rosz embernek kellene lennie; a nép, mely előljárójában jóra való embert lát és ismer, de tovább nem gondolkozik, csak az eredmények meddőségén töprenkedvén, ritkán jut azon gondolatra, hogy jó, becsületes, tanult, de nem hivatott ember áll a teendők élén, – holott igen viszás állapot, midőn az alattvalónak több felfogása, tehát mélyebb és helyesebb belátása van mint az előljárónak, fájdalom, hogy az ügyvédek jelentékeny része is ma már nem az igaz ügy védője, hanem a törvény és igazság kínpadra -96- vonója, – azért jogosítva vagyunk felkiáltani hogy esküdtszékek és békebiróság, jöjjön el a te országod!

A tudósok és státus férfiak, kik mindenhez nagy képpel szeretnek hozzá szóllani,29) körülbelül azon értelemben rendre utasitandók, miként Tycho de Brache csillagászt ki éjjel vélte a csillagokat legrövidebb úton megközelithetőknek – kocsisa imigyen figyelmezteté, hogy megengedi ugyan miszerint ura az ég boltozatján s a csillagok honában igen is jártas, belátó lehet, de itt a földön bizony nagy bolond.

A miről az úgy nevezett tudósok- legkevesebbet s leghiányosabban tudnak, arról rendszerint leghosszabb értekezéseket szoktak tartani, melyeknek végén kisül, hogy azt nem tudásuk eltakarására kellett oly hosszúra nyujtani, miszerint az olvasó, ha abban a felfogás és összefüggés értelmének fonalát elvesztette, ezt saját gyenge eszének s nem az értekező zavartságának tulajdonitsa. Tudósul feltünni tehát a szónak hétköznapi értelmében nem ritkán elégségesnek látszik, ha például valaki a szépségről 18 vastag kötetben értekezni merészel, és nem unatkozik – s viszont a midőn a másik tudós ismét 18 kötetben demonstrálja nem csak azt, hogy amaz semmit sem tud, de egyszersmint azt is, hogy a mikor ő jobban tudni látszik, annyit sem tud mint az a kit czáfolni akar. Az élet gyakorlatának ilyen tanulságaiból nyilván kitünik hogy például philosophiae doctornak lenni, vagy valamely facultas diplomájával birni, avvagy valamely, bár jelentékeny hivatalban benne ülni, még magában véve korántsem -97- annyit tesz, mint azon szakmát egyszersmint jól, vagy legalább tűrhetően érteni.

Midőn Haller azt mondja, hogy az ember közép valami az angyal- és az állat-világból, csak azt tanusitja, hogy mennyire hajlandó még a tudományos ember is a némileg találó, analog, vagy jól hangzó eszmének, avvagy szólamnak fél homályával megelégedni, egyszersmint pedig tanusitja azt, hogy értelme műhelyében a fogalmak körrajza nincs kellőleg kiszinezve s körvonalazva – és hogy az értelem, a concrét felfogás harmoniája, nála nem szükségképeni megkivántatóság.

Téves fogalommal bir az emberek nagyobb része az egyenlőségről is, mert azt gyakran oda magyarázza, hogy mindnyájan egyformák vagyunk, – holott az egyéni és társadalmi szabadság és az egyenlőség eszméje közt melyeket a nagy közönség brevi manu azonosoknak tart, igen lényeges különbség van, mivel hogy a művelt státusok s társadalmak nagyon is egyenlőtlen egyéneket képeznek s mert a szabadság körében az egyének igen eltérő s nagy különbségü kiképezést nyernek s igy épen a szabadság légkörében a legegyenlőtlenebb emberek tünvén elő, az egyenlőségnek csak is az összes társadalom és a törvény fenhatósága irányába van értelme; jogosulatlan, sőt értelmetlenségre mutató felfogás tehát az, midőn az emberek a szabadság örve alatt az egyenlőséget, daczára a tényleges és igen feltünő egyenlőtlenségnek, minden irányban és értelemben, egymásra rá tukmálni -98- akarják. Például égy művelt és egy műveletlen embernél azt szoktuk találni, hogy a művelt mindig kellő megbecsüléssel méltányolja a műveletlen embert is, aki azt tán nem annyira érdemli, mig a ki azt jobban megérdemelné a művelt ember amattól nem mindig tarthat arra számot.

Mig az emberiség tökélyeinek s igy képességeinek jelen stadiumában marad, addig bizony az értelem s a morál magas fejlettségi fokán álló egyének mindig s méltán nem fogják magukat az emberi méltóságból kivetkezettekkel, avvagy a tudatlan, obscurus emberekkel egyformáknak tartani. A szabadság szép és nagy neve alatt, úgy a politikai, mint a társadalmi, úgy a családi, mint az egyéni életben igen sok visszaélés történik

Ki milyen fegyverrel bir, olyannal küzd; igy analog az állat körmeivel, fogával és dühével; a majom doronggal, kővel és egy kevés esetlen fortéllyal, a műveletlen ember gorombasággal, erőszakkal és kezebelivel, a katona fegyverrel és hadtani fogásokkal; a tudomány embere tollal; az uralkodók mesterfogásokkal; (diplomatia) a népek türelemmel és kitartással; a müvelt világ összes moralis erejének nyomatékával; az emberiség saját (szellemi) vivmányaival, (hogy uj vivmányokra szert tegyen.) A müveltség és előhaladottság ezen fokozatai szerint küzdenek az egyes emberek is, – és az obscurusok azt hiszik, hogy ők egy formák azokkal, kik az emberi méltóság magaslatán állanak.

A fortélyoskodó emberek nem ritkán nagy eszű embereknek tartatnak, pedig semmi sem áll oly távol az okosságtól, mint épen az ilyen emberek észjárása, mert ők az okosságnak csak látszatját birják, s hogy sok embert rá tudnak szedni, az nem az ő okosságuk kifolyása, hanem a mások becsületességével s jóhiszemüségéveli visszaélés müve; ugyanazért -99- a kit rászednek, megcsalnak, az, s általjában a józan többség soha sem fogja őket okos, hanem gaz-embereknek tartani.30)

Vásott ember az, a ki (bárki előtt) mintegy bravour – érzettel szokta elbeszélni, hogyan „megmondta neki“ – hogyan gorombáskodott másokkal s mit fog még ellene tenni ha az nem úgy cselekszik mint az, az elbeszélőnek tetszésére volna, s. a. t. – mert az ilyen ember azzal dicsekszik, hogy milyen méltatlan és durva tud lenni, reszkessen tehát mindenki az ő haragja előtt, mert jaj annak, kivel éreztetni fogja, Fiának szól ugyan, de azt akarja, hogy menye is értsen belőle.

Némely ember a társaságban rendesen hallgatag, azt véli, hogy „hallgatni: arany; beszélni: ezüst,“ – s csak olykor ejt egy egy közönséges birálatott, ezt is okosnak tartják az ignotusok, gondolván „si tacuisses, philosophus mansisses.“ – Ugy szintén bizonyos durvaságok, gorombaságok, némely ember által egyenes lelkűségeknek, becsületességnek, magyaros tempónak tartatnak. (Similis simili gaudet.)

A részeges, a kicsapongó, a naplopó, a tolvaj, az aljas lelkületű, a jellemtelen, s. a. t. szégyenli, hogy valaki jobb mint ő, azért azokat a kikkel szemben az ő becstelenségük felötlő, ha kezük ügyébe kerithetik, rágalmazás állal igyekeznek önmagukhoz legalább látszólag, kápráztatólag hasonlóvá tenni. – Innen van aztán, hogy az emberek mindig több hajlandósággal viseltetnek az akaraterély nélküli, ugy nevezett „jó emberek“ iránt, mint az akarterélylyel, szilárd elvekkel és az értelem meggyőződésével felpánczélozott, lelkileg önálló egyének -100- iránt, mivel amott a befolyást és uralmat gyengeségeik és szenvedélyeik elnézése mellett is megtarthatónak vélik: mig az értelem-szülte akarat-eréllyel, szilárd önállósággal biró embernél ilyen elnézésre nem számolhatnak s befolyásukat is csak józanságuk és értelmük mérfoka szerint tarthatják meg. – Igen jellemző példa erre Mátyás király halálának ideje, midőn többen a magyar főnemes urak közül azt irták Erdélybe hogy már most nekik olyan fejedelem kell, a kinek az üstökét ők tartsák kezükben, nem pedig az, az övékét.

A tudákos, (tulajdonkép önhitt) de kevés olvasottsággal s talán még kevesebb rendszeres (logicai) gondolkozással biró emberek állitják, hogy egészen más a theoria mint a praxis – s hogy tehát a praxis sokszor messze elmarad a theoria tételeitől. – Ezek nem gondolkoznak rendszeresen, (logice) mert ha ugy gondolkoznának, tudniok kellene, hogy ha valaminek a theoriája valóhü felfogás és ebből fejlesztett hibátlan következtetés fonalán alapitatik meg, ezen theoriának tárgyilag (obiective) megfelelő valósága épen olyan azonosságot (csalhatlanul) feltételez, mint például ha valamely nehezebb tárgyat a levegőbe felhajitunk, az, csalhatatlanul egyszer úgy, mint másszor, vissza esik onnan, – mert az ok és okazat egymáshozi viszonyában csak idő, hely, és körülmények -101- szerint, nem pedig alapjában és természetes viszonylatában van változandóságnak alávetvé.

Abból, hogy az emberek nem ritkán hamis elvileges tantételeket (theoriákat) állitanak fel s ettől a valóság messze visszamarad: csupán csak az következtethető egész bizonyossággal, sogy a tantétel (theoria) hamis, valótlanságra alapitott volt, nem pedig az, hogy a theoria a gyakorlati valósággal nem mindenkor egyezik.

Ilyen tudákos emberek (mivelhogy ők okos ember módjára hátul szokták a dolgot kezdeni t. i. a praxison) egyenesen és kizárólag egyéni empiriájokból indulván ki, gúnnyal emlegetik a theoriával is foglalkozókat (ilyeneknek tekintik az irókat is átaljában) meg nem gondolva, hogy ép ezen ignorálás következtében ők maguk az ujabb kornak méltó gúny- vagy szánalomtárgyai, (antidiluvianusok.)

Az új nemzedék, avvagy egyesek ujabb felfogása, érzelmei, tisztultabb, avvagy csak változott felfogása, szülemlett egyes eszméi, szükségei, érdeke s. a. t. épen ugy megszüllik az ezen eszméknek megfelelő kifejezéseket, miként a szükség találékonnyá, mesterré szokta tenni az embert; világos ebből, hogy a mi bennünk határozott alakban eszmévé, érzelemmé, a szükség kivánalmává valóban kifejlődött, annak mi szavakban és adott jó alkalommal cselekedetekben is tudunk kifejezést adni, – mert ha nem, akkor nem birunk még azon eszmének határozottan körvonalozott, tehát világos felfogásával, annál kevésbé vagyunk képesek azt átérezni, – s ha még is tudni véljük, az nem egyébb mint puszta sejtelem. És itt azon pontnál vagyunk, hol az emberek legnagyobb részének elméje megfeneklik, t. i. az -102- ilyen ember értelmi felfogásával nem bir kilábolni a „sejtelmek“ és lidérczek honából.

Tudni valamiről, avvagy azt a valamit benső természetében is áttekintve felismerni: ég és föld közi különbség; az emberek legtöbbnyire megelégszenek azzal, ha valamiről felületes tudomásuk van, – s innen ered aztán, hogy ezen tudomásuk hiányosságairól is csak felületes, tehát hiányos fogalommal birnak; – igy aztán hiányos eszmekörükből a kivezető utat nem tudják, mert határozott akaratrúgók hiánya miatt nem is képesek megtalálni. (Ignoti nulla cupido.)

A mint némely ember a közbeszédben valamely meghatározott tárgy vagy dolog helyett gyakran „izét“ mond, ugy mások (de legtöbbször ugyanazok) fogalma, a midőn annak határozott körvonalakban kellene kidomborodni, kifejezést adni, a homály miatt, melyben előadatik, nem kevésbé hasonló a fentebbi „izéhez.“ A concrét gondolkozás és előadás mindkettőnél nem egyébb mint „izé“ – legjobb esetben pedig valami analogia-féle, melyből a való s az igaz hiányzik, (aequivalet „izé.“) A kinek stylusa zavart, feltehetjük róla, hogy eszméi is tisztátalanok, azok összefüggése rendetlen, hiányos, hézagos. A franczia azt szokta mondani, hogy a „stylus az ember,“ – és ez igaz.

Kinek öt érzéke és szellemi érzékisége jól ki van fejlődve, az öt percz alatt többet tanul valamely felmerült tüneményből, avvagy előadásból, mint más, ilyen elme éllel nem biró ember egy év alatt. – Például egy botanicusnak egy növényszálon, mit egy nem botanicussal vizsgál, ugyanazon idő alatt sokkal több oldalú észrevétele van mint a másiknak; épen ugy egy kellőleg kiképezett avvagy világos átlátással biró embernek áttekintése valamely adott esetben, -103- csupán csak emlékezésének, vagy eleven eszének czikázásával körülfutva a tárgy avvagy kérdés minden oldalát, – a dolog sulypontját azonnal felismerő észrevétele egészségesebb és sokkal több oldalú, mint a felületes képességü szemlélőjé. – A szemlélődésben gyakorlott éles elme fölénye az, hogy ismert embertársának, környezetének lelkületét, gondolkozás módjukat gyorsan áttekinteni van képesitve. – Az ilyen elmeéllel biró ember legelőször is a felmerülő tárgyak, dolgok, eszmék sulypontját keresi ki gyors szemekkel s azután vizsgálja annak részletes horderejét, jelentőségét. – Igy az értelmes szelleméllel biró ember még mulatságaiban, szórakozásaiban, humorjában is mélyebb jelentőségű észrevételeket keres, anélkül hogy professorkodna, – sőt élczeiben olyanokat rögtönözve is szokott pro- és re-producalni, mert az ilyen értelmes embernek gazdag emléktára van, – s a felmerülő tárgyakat, eszméket, s. a. t. elméjének ezekben otthonos játsziságával, könnyüségével, fantastikus, allegoricus, symbolicus vagy költői szinben és kapcsolatban képes azonnal előrántani. Ezen tulajdonságainál fogva a szellemdús embert a társas körökben csak hamar fellehet ismerni,

Különös játéka a végzetnek, hogy azon ember, kiben a szellemi erő nagyobb mértékben meg van, ereje érzetében hanyagabb, vagy legalább több kényelmet és rendellenességet enged meg magának, mint más, ki ezen erőt önvalójában nem érzi. – Áll ez az iskolás gyermektől fel a státus férfiúig.

Nem törődnek a siker eszközeinek megszerzésével azok, kik nagy szellemi erőt éreznek magukban, olykor hanyagok, tétlenek, de a határozó pillanatban bámulatos erőt és sikert fejtenek ki. – Azt irja a történelem, hogy a franczia nagy -104- forradalomban szereplők feje és kitünő szónoka a girondiáknak, jegyzeteit mindig csak aprócska szelet haszontalan s másik felén beirt papirokra a térdére téve irogatta. – Az ilyen emberek ellentétesei a pedans, rendtartó, munkás szorgalmu emberek, kiknek minden ereje és tehetsége csupán a rendszerben s szorgalmában rejlik.

Az egyik embernél az ész, az értelem meggyőződése. – a másiknál a sziv, a mély érzelmek, – a harmadiknál az érzékiség, állatiság uralkodik:31) ezért oly tarka a világ s eltérők a szokások és gondolkozás módja. Ha minden embernél ki volna fejlődve az értelem tisztasága, sokkal boldogabbak volnának az emberek, mert jobban megtudnák egymást érteni, tehát méltányosabbak is lennének egymás iránt.

A mely ember folytonosan vidám, mérsékelt jó kedvű, de józan életű: feltehetjük róla, hogy semminemű gonoszság avvagy roszakarat s arra való hajlam nem lakik szivében, mert a kinek szivében, lelkében, a roszakarat, vagy a gonoszságnak csak némi árnyalata is megfészkelte magát, ott a lélek nyugodtsága nem lehet zavartalan, ott a vidámság csak köpönyeg és erőszakosan alkalmazott ir az erkölcsi sebek eltakarására.

„A ki önmagát (indulatait, szenvedélyeit stb.) legyőzet, az, legnagyobb ellenségét győzte le.“ – A világos, érett értelem, sem tulkapó haragra, sem gyülölségre vagy épen bosszúállásra -105- nem vetemedik,32) s bármilyen értelmes okos embernek ismerünk is valakit, mig ily tévedésekre tényleg hajlik, addig bizonyosak lehetünk hogy lelkülete nem elég erős, tehát az ember nem eléggé tökéletes.

Nézeteink és cselekedeteink kiindulási pontjának csak egy kapuja és sikátora van, mely a tökéletesség egyenes vonalába vezet, t. i. az igazvaló megismerésének nyomán az értelem meggyőződésére alapitott méltánylás; mert ha az igazság (igazvaló) és lelkiismeret határát csak egyetlen egy lépéssel túllépjük, nem tudjuk hol fogunk megállapodni.

Az értelem tisztasága, a morális érzet, szellemünknek önmagábani s az universumhozi viszonyában fenálló harmoniája, lényegében egy és ugyanaz, csak elnevezésben különböznek egymástól. – Az iskolák helyes berendezése s a politikai institutiók33) tehát, nagy mértékben befolynak a tiszta erkölcs és tiszta értelem kifejlesztésére.

-106-

Vannak emberek, kik, mivel maguk rendszerint mesterkélt, tekervényes útakon járnak, nem akarják elhinni, hogy az egyszerű dolgok, természeti igazságok, oly tiszták, igazak és egyszerűek lehetnek, mint külszinben mutatkoznak; ezek a természet újjmutatását mibe sem veszik, saját énjük elbizakodott bölcsességét akarják uralomra ültetni a természeti igazságok felett. Igy az uralkodók, a hatalmasak, befolyással birók, ritkán veszik figyelembe, hogy valamint a politikai, úgy a társadalmi élet berendezésében legkielégitőbb, mert legtermészetesebb szokott lenni, a mi alólról áramlatképen fölfelé törekszik, – mig ellenben a mi fölülről lefelé, bár jóakarólag czéloztatik, az, több kevesebb gyarlóságot, igaztalanságot, méltatlanságot hord méhében.

Azok, kik az emberi társaságot kerülik: ezt vagy azért teszik, mivel neveletlenségük érzetében szegletességeiket, fogyatkozásaikat kimutatni rettegnek, vagy azért, mivel lelkük komoly hangulata szigoru tárgyak tanulmányozásába mélyed; – vagy végre azért, mivel az udvariasság korlátai, a szokások sajátságos ferdeségei s az emberek által felöltött színeskedés, korlátokat elviselni nem igen hajlandó szellemüknek terhére van. – A mai kor ferdeségei közé tartozik a többi közt a tettetés, szineskedés, -107- például jó képet vágni akkor is a mikor kedély állapotunk ellenkezőleg van hangolva, vagy sima, mosolygó, örvendő tekintetet vetni arra, a kinek látásán vagy közelségén pedig bizony bensőleg örvendeni okunk nem igen van; hogy az ilyén ellentétességeket miért ne lehetne kiküszöbölni a civilisatio szokásai közül, részemről átlátni nem vagyok képes: – (lásd az angolok szokásait).

Az emberek nagyobb része a szokások rabja, elannyira, hogy sokan például az ujitásban csak veszélyt, az eredetiségben általuk komolyan fel nem fogható nevetségest látnak. – Ezen egyének saját énjük szük valójába annyira belemélyednek, s felfogásaiknak oly kicsiny gyürü köre van, hogy önmagukon kivül – mint a tormába esett féreg – alacsony állásukból sem kilátni, sem vágyodni nem tudnak, nem képesek.34)

-108-

A nőkről.

E szakaszban a nőket akarom ismertetni; nagy feladat! Nőt csak nő ismerhet mélyen hatólag, a nőt csak nő értheti meg bensőleg. – A nők lelkülete, érzeményei, szivvilága némi részben talán örökké rejtély marad a férfi sereg előtt; és azt a természet akarta igy, hogy ez által is oda füzze őket a nőkhöz, mert a szerelem vonzodása csak addig szokott teljes erejében fennállani, mig annak tárgya rejlő, kifürkészetlen varázs erővel – kellemekkel bir. – Midőn rokontermészetü tárgyak, vegyi részek, mintegy kiegésziteni, tökéletesiteni akarják magukat, gyors és erős vonzalommal futnak egymáshoz, mint például mágneshez a vasnemüek ha egymás közelében vannak; midőn pedig csak a szükség logicája s törvénye egyesiti a tárgyakat s vegyi alkatrészeket, az egyesülés csak mechanicai marad. – Igy a szerelem is – a nők éltető eleme – csak akkor egyesül az emberi kebel vonzalmával bensőleg, ha azon magneticus rapport avvagy mágia hatás, melyet szerelmi érzésnek nevezünk, (de a melynek megbüvölő hatását bár érezzük, tapasztaljuk, teljesen kimagyarázni még sem tudjuk,) rokontermészetű egyének közt fejlődik ki hatályosságában, ellen esetben a hevély, mely első pillanatban szerelemnek látszik, csak az érzékek káprázata, az -109- egyesülés pedig csak mechanicai. – Az ifju sziv, vagy idősbeknél is az életerő érzete, szerelemre lobban, élni akar mielőtt meghalna. Szeret, mert nem szeretni majd annyit tesz, mint nem élni. – A kiégett anyagban nincs élet csak pangás.35)

A szerelem világa azon ködfátyol, melyen át meglátjuk, vagy legalább megsejdítjük, hogy az őserő nem más mint adhaesio, cohaesio, vonzalom, szerelem. Vonzódás, szerelem tartja életműködésben a világot, – szerelem, vonzódás van minden élő lényben, legyen az fű, fa vagy ember, – szerelem vonzódás egyesit mindent. A szerelem tehát a legszentebbnek, a legnagyobb hatalomnak, az ős-erőnek nyilatkozata az emberben. Igy fogta fel ezt a lánglelkű költő is, midőn imigyen énekelt:

A ki valódi, éltető szerelmet érez egy rokonkebel iránt annak lelkülete felmagasztosult, mert éltető isteni szikrát érez keblében, fenséges érzeménye magasan szárnyal, isten országához közelit, mert ez a legfenségesebb érzemény, mely embernek adatott; egyszersmint azon kapocs, mely közvetlen az őserővel hozza kapcsolatba az embert. A valódi szerelem áldozatkész, elannyira, hogy megtagad mindent, csak önnön nemes, fenséges, mennyei természetét nem.

Valamint nem mind arany az a mi fénylik, úgy századrésze sem szerelem annak, mit az emberek annak tartanak. – -110- A mely szerelem nem volt áldozatkész, higyjétek meg, hogy az nem volt valódi szerelem.

Óh az ember, ezen földi salak és mennyei szikra keveréke, de sokszor a porban hurczolta már a legszentebb érzeményeket, de sokszor megkisérlette kivetkőztetni lelkét mennyei eredetéből! Az emberek mindennel vásárt ütnek, sok embernek még mennyei üdvössége is eladó. – Az emberek szerelmet hazudnak hol jó parthie mutatkozik, – egy fokkal lejebb már pillanatnyi élvezetére is azt hazudják, – és ismét lejebb már gúnyképen is szerelmet hazudnak, mert az náluk már csak közönséges- és szójátékká van aljasitva.

Vannak oly elfogult, viszás, harmoniátlan észjárású, túlszerény emberek, kik az állatiság ingereit s magát a galanteria actusát, még ha valódi szerelmi vonzalomból erednek is, az emberi méltóságon alulinak tartják; vannak ismét mások, kik ezt nem tartják a nemes szerelem követelményének, holott ha enni, inni, aludni, nem derogál az embernek, akkor ugy vélem, hogy az is csak a természet rendjén van. Tekintsünk elfogulatlanul mindent és ezen az emberek elfogultsága által localizált szégyen folt is ép oly természetesnek, megszokottnak fog feltünni mint bármi más közönyösen vett tárgy és dolog; sőt ha az egyesülést valódi, nemes érzeményű szerelem idézte elő, annak czélja nem más, mint kölcsönös és közös szerelmüknek örök életet, felszármazást szerezni egy születendő lényben. És e czél, mint ilyen bizonyára nemes czél és az össztermészettel igy az ös erő akaratával is egyezményes.

Sokan a szerelmet egy ugyanazon egyén iránt életfogytiglan tartó lángnak akarnák beültetni s majdnem kényszeriteni, holott, mint már fentebb is mondva volt, a nagy világ-egyetemben minden egyes alkatrész csak akkor társul s csak akkor vonzódik -111- bensőleg a másikhoz, ha a szükségesség, az ős erő, az örökös átváltozás periodusa s hatalma ugy kivánják.

Ismétlem, mit már fentebb is mondtam, hogy az emberi méltóságot nem egyébb kepezi, mint a természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez mért szoros követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhüségnek, tehát az észszerü méltánylásnak követelményei már benfoglaltatnak) tehát a mi a szerelemben földiekkel játszó égi tünemény, az nem sérti, nem sértheti az emberi méltóságot.

Sokan a szükség kénytetéséből, az esetlegből, vagy véralkatuk milyenségéből, sőt némelyek a tehetetlenségből is erényt akarnak csinálni. – Sehol sem találkozunk oly gyakran igaztalan, méltatlan birálattal mint a szerelem dolgaiban. – Az öreg döreségnek nézi már a szerelmet, azért a fiatalt, nem ritkán méltatlankodva, rendre utasitja, de ha az sulyósabb kihágást követett el a társadalmi szokások s a társadalmi rend ellen, még is megbocsát neki, mert visszaemlékezik ifju korára. De ha ezen eset nőről, nő birálata alá esik, jaj annak a szegény eltévedtnek! részére nincs kegyelem. – Az ilyen tévedéseket a világ leginkább csak a nőknél szokta számba venni, hogy minő alapon, azt nehéz volna megállható érvekkel támogatni. – Oh ki mondja meg, hogy azon ezer vallás közül, mely a földön az emberek által cultiváltatik, melyik a legjobb, melyik az üdvözitő?! Ki mondja meg hogy azon ezer féle társadalmi szokás és rend közül, melyet az emberek e földgömbön követnek, melyik a legmegfelelőbb, a legerényesebb?! – Az eszmék folyvást tisztulnak; a politikai és társadalmi szabadságnak csak az egyéni szabadsággal karöltve van értelme. – Az izlam követője, a mormon, becsülettel tisztességgel tarthat magának több nőt. – Az egyik -112- felekezet az egy nőt is csak ágytól asztaltól választja el, máskint nem. – A másik felekezet már elválasztja s uj szövetséget is enged. A harmadik polgári házasságot is engedélyez. A negyedik a természet által utalványozott szabad társadalmi rendet követi, a nőt egyszerüen a férfi mellé rendeli, – s nagyot kaczag ha valaki őt a papi áldásra avagy szerződésre figyelmezteti. Mind ezen eltérő szokást, társadalmi rendet, csak azért állitottam igy egymás mellé, hogy ne mondhassuk miszerint a mai civilizált társadalmak egyike vagy másika már feltalálta volna e tekintetben is a bölcsesség kövét. Majd ha az emberi társadalom miveltebb osztályai magas értelmi fejlettségre, tehát elfogulatlan szellemi tisztán látásra, vagy is szellemi teljes szabadságuk magaslatára fognak emelkedni akkor bizonyára szét fogják bontani azon korlátokat, melyek ma, a kis korúak fékezésére még fennállanak. – Az ember szabadságra törekszik minden irányban, mert az egyéni életnek csak úgy van értelme, önállósága, ha az egyén a természettel, annak minden tényezőjével, szabadon érintkezhet.

A megtisztult eszmék eredménye lesz az is, hogy az anyagi tekintetben szükségesnek vélt convenience házasságok mellet vagy előre ki fogja magának kötni a fél, hogy szerelmi vonzodásával ezentul is szabadon kiván rendelkezni, vagy csak hallgatag s szokásilag fog az igy utilisáltatni, miként ez már a francziáknál mint szabadszellemü népnél gyakorlatban is van.

Korunk az anyagiság kora, kenyér, étel és ruházat nélkül nem élhetünk, azért helyet engedünk a convenience házasságoknak is, hol például egy vagyontalan egy vagyonossal lép házasságra, de a mely esetben, ha a sziv nem vonzódik a hozzá kötött egyénhez, fogja-e valaki, s lehetne-e kényszeríteni -113- arra, hogy azt szeresse? Azt mondják: minek ment hozzá, minek esküdött örök hűséget, ha olyat nem érzett? – de mikor ezt a másik fél s a szülék jól tudták, azonkivül a szülék, a pap és minden „okos“ ember azt tanácsolták például a fiatal tapasztalatlan leánynak, hogy csak menjen hozzá, tehát erőltették, s most meg ujra erőltetik, hogy szeresse. Mennyi ellenmondás, mennyi igaztalanság, méltatlankodás, kigúnyolása a természetnek s az ember önállásának!

Ha tudjuk az egyént lelkileg teljesen önállónak, egyénileg szabadnak gondolni, akkor a szerelmi viszonyt a kenyérszövetségtől avvagy a házi kommoditás családias berendezésétől szintén megtudjuk különböztetni. – Az erény fictiója tévutra vezet, s innen már nagy messze útról kell vissza térni a természethez, a valóhoz, – s mentül messzebb távoztunk a természettől, annál bizonyosabban vissza kell térnünk.

Némelyek azt kivánják hogy a szerelem, melyet egy egyén iránt éreztünk, minden egyes esetben örökhűségű legyen, de ők nem tudják mit kivánnak. – Nem, mert először is nem vizsgálták meg jól, valljon valódi szerelem volt-e az? S ha már kezdetben nem az volt, hanem annak csak látszatja, hogyan lehetne később más, mint annak csak látszatja vagy tán az sem. – Másodszor: az egyház, bár megkérdezi a feleket összekelésük alkalmával, hogy szeretik-e egymást? de nem törődik vele tovább, ha a fél, avvagy felek, a szerelmet csak hazudták magukra. Harmadszor: mivel az egyház elválást is enged és uj frigyesülést, itt tehát már megengedi, hogy előbbi, esküvel is pecsételt örök hüségüleg fogadott szerelme, tárgyát változtassa. Negyedszer: bár egy igen jeles német költő azt mondja „Ewigkeit geschwornen Eiden!“ még is, eltekintve attól, hogy az egyház a szerelmi fogadalom megmásítását megengedi, midőn -114- az tényleg már úgy sem áll fenn: a mi tényleg nem létezik, az sikertelen fogna erőszakoltatni, legsikertelenebbül pedig a nem létező szerelem, mert:

De értsük meg egymást, én a fentebbi sorokban a valódi nemes érzeményű szerelemről mondtam, hogy annak teljesen szabad rendelkezésére kell állani egy lelkileg önálló embernél minden körülmények között, nem pedig a házas-élet elkötelezett adóját vagy a szerelem álczája alá rejtőzött szenvedélyt, mely szerelem nélkül, s főleg tulzásában csak olyan szellemi vakság, mint bármely más szenvedély.

Némely iró azt állitja, hogy a szerelem mindenkor, képzelt vagy való tökélyre vonatkozik, ámde ez nem igy van, mert a szerelem: igézet, büvös, titokszerü, kifürkészhetlen szellemi magneticus rapport, mely mihelyt ki van fürkészve, mihelyt nincsenek rejlő tulajdonai: megszünt szerelem lenni s ez esetben csak becsülésünk, kegyeletünk tárgya marad az illető. Vannak emberek, kik az ész rostáló fontolgatásával gondolnak szerethetni; s ez úton valóban ragaszkodnak is vélt szerelmük tárgyához, de az ilyen szerelem csak hideg bunda, (bár állandó) de nem valódi szerelem. – Sokan egész életüket is leélik s még sem éreztek valódi szerelmet. – Igaz, hogy például a flegmaticus egyén szerelme némileg más alakban mutatkozik, mint például a vérmes, vagy epés-véralkat emberénél, mert a flegmaticus és melancholicus évekig tud plátoi szerelmet viselni szivében és phantásiájában, – mig a vérmes és epés, teli lévén pezsgő élettel, ha szerelme tárgyát viszont szerelem mellett egészen nem birhatja, saját nagy hevétől emésztve s a pezsgő életerő által ösztönöztetve, vagy olyan lépésre ragadtatik, mely életét kioltja, vagy zajgó szenvedélyek -115- karjaiba veti magát, vagy pedig irtóztató lelki küzdelmek közt visszavonul s emésztődik magában, mig a Párkák élete fonalát el nem metszik.

A tökély birhat ugyan befolyással arra, hogy általa is szerelmet ébresszünk, de kizárolagos befolyást nem bir gyakorolni, mert gyakran, nagyon is gyakran találkozunk olyan szerelemmel, mely sem lát, sem hall, s igy a tökélyt nem keresi, nem is képzeli, – ő szeret, mert ez élteti, szeret, mert kimagyarázhatlan igezet alatt áll, – szeret, mert bár mennyire akarja, nem képes eszközölni hogy ne szeressen.

A fiatal szeret, szerelem nélkül nem élhet, mert a midőn életerejét s lényének a természetteli harmoniáját érzi, a természet éltető szavát, intését, nem követnie nem lehet. – A közép korú is szerelemre lobban, de már itt több az ovatosság, több a fontolgatás, azért nála ritkábban is szokott előfordulni az, hogy valódi szerelmet érezzen, de ha még is előfordul, ez a legjózanabb szerelem, mert azt nem homályositja sem az ifjunak ködös phantásiája, sem az öregség36) bolonderiája. – Olykor öreg urakat is látunk a szerelem tisztitó hevében izzani, kik rendszerint fiatal leányok után esengenek és szerelmi bódulásuk mámorában még viszont szerelemről is álmodoznak, mit azonban tiz ezer eset közül legfeljebb csak egyszer érnek el, mert ők majd nem lehetetlent, de minden esetre természet ellenest kivánnak, mivelhogy az élet nem ragaszkodhat az enyészethez, mivelhogy az egyik az élet belépő ajtajánál, a másik a kilépőnél áll, tehát utjaik nem vezethetik őket egy ösvényen.

Azonban az öregek rendszerint már csak bolondságnak tekintik a szerelmet s azt mondják, hogy ők már kiábrándultak; -116- a nem öreg, vagy bár ifju, ki valamely testi defectusban szenved, ritkán lobban, szerelemre, mert érzi hogy valója nincs helyes életviszonyban a természettel, körülbelül az öregek is ilyesmit éreznek; ő náluk már az átváltozás periodusa s hatalma, valamint az anyagi és szellemi életerő müködése, nem igényel szerelmi magneticus rapportot avvagy tenyészetet, mert ők a pangás stádiumába léptek, hol netalán fellobbanható szerelmük ugy is csak kinókat, igen igen rövid létet teremhetne, mint ősszel az ibolyának viritása, melyet „ujra költe álmaiból, csalfa őszi napsugára.“

A szerelemben a testi és lelki gyönyörnek eggyé kell olvadni, más különben a legfenségesebb valódi szerelem is csak kiegészitlen, elégedetlen, tehát nem teljes. Az ember természetét, hogy t. i. az, az anyag és szellem vegyüléke, – soha se feledjük: – soha se igyekezzünk a természettől eltérni, mivel például a társadalmi rend és szokások attóli eltérést igényelnek, mert a józanság nem mindenkor található fel a társadalmi szokásokban, holott a természet ujjmutatása örökigazságkint kalauzol. –

A műveletlen lelkületű ember rendszerint csak a testi kellemeket, a szépséget tekinti szeretetre méltónak, mig a művelt lelkületű a szellemi szép tulajdonoknak is jelentékeny befolyást enged gyakorolni önmagára, szerelmére, innen is következik, hogy a valódi szerelem csak rokon természetűeknél fejlődhet ki.

A philosophusok azt állítják, hogy a fügefa levélnek nagyobb jelentősége volt már Éva idejében is, mint közönségesen gondolnók, – mert a szerelmi vonzódás, mint már említém, anyagilag és szellemileg rejtett bájakat igényel. A nőnek tartózkodóbb természete szintén odamutat, hogy a nőt nem kellene oly hamar kitalálni akarni, mint azt ifjaink – az anyagiság -117- spleenjében szenvedvén – oly életúnt modorban mai napság tenni szokták.37)

Az ember csak akkor simul, minden önző vágyak és számitás nélkül az emberhez, s önön természetét egész fenségében csak akkor ismeri meg s érzi át, midőn szeret. Valami mennyei megtisztultság glóriája járja át a szerelmest. Azonban, hogy boldog-e hát mindenkor az ember midőn szeret és viszont szerettetik? ez olyan kérdés, melyre nem merek feltétlenül igennel felelni.

Rónay azt mondja, hoy az összeköttetés csak ott remélhető, hol a szerelem viszonyos; a szeretők ennek előidézésére minden eszközt, minden útat megkisértenek, szóval és tettel, kecses testmozgással és nyájas arczkifejezéssel iparkodnak tetszeni egymásnak; gyöngéiket gondosan takargatva, testi és lelki tökélyt szinlenek, vagy tehetségeiket a lehető legragyogóbb szinekkel felcziczomázva hordozzák mutatványul. Szóval, használtatik minden mi kellemeket, szeretetre méltó tulajdonokat varázsolhat elő: elvek cseréltetnek, törvények sértetnek, erény, vétek, egyiránt eszközül szolgálnak itt. Ilyen a szerelem mint szenvedély, képes feledni, tűrni, leküzdeni mindent.

Mivelhogy a szerelemnek bármely kiegészitő része csak akkor lehet valóban kedves, ha őszinte vonzalomból ered s önkint részelteti magát; azért nem tartom valódi szerelemnek az olyat, mely a viszont szerelmet forcirozott eszközökkel, elvek fölcserélésével vagy épen az erényesség útjának elhagyásával -118- is kész felidézni akarni; mert a mellett, hogy ez különben is ritkán sikerül, és ha sikerülni látszik is, ritkán egyébb az érzékeknek káprázat általi csalásánál, – az ilyen önámitás rövid, igen rövid életű szokott lenni.

A szenvedély, mely többnyire nem akar tudni szenvedély nélkül élni, – mint ilyen természetesen nem lehet valódi szerelem, mert erőszakolni a szerelem folytonos lobogását s elhitetni magával hogy a szenvedély, szerelem: nem egyébb, mint önámitás, szenvedélykór, káprázata az érzékeknek s szórakozottsága, vagy épen vaksága az értelemnek.

A koronkinti hevély, mely a szerelem jelmezében szokott feltűnni, már lágymelegebb kiadása a szenvedélynek, mert ez, t. i. a hevély, már csak adott alkalommal s nem mindenütt és minden áron keresi és képzeli a szerelmet. A hevély is, mint a szenvedélykór, keresi a harmoniát, szerelmi vonzódást, mert érzi hogy olyanra szüksége van, hogy az élteti s fentartja lelkét az élet terhének érzete mellett, de észrevevén a káprázatot, odább áll, s másnál keresi azt, mig végre vagy megtalálja a rokonkeblet, vagy lemond az életnek ezen éltető mannájáról, mely az ő részére nem akart harmatozni.

„Vannak szenvedélyek, melyek néha még jókor kiábrándulnak, futtokban megállithatod őket; a szerelmet soha, végig futja ez pályáját, legyen az sima vagy göröngyös, mindegy, kiábrándulást csak akkor várhatsz, ha sziveik egyesültek és vágyaik egygyé olvadtak. Szakítsd el őket erőszakkal, gördits legyőzhetlennek látszó gátakat elibe, – s ő óriási erőre fog emelkedni: álj elő okokkal, merítsd ki a bölcsesség és ékes szóllás minden forrásait, hit és méltánylás helyett elidegenülés és rosz szándék gyanuja leend jutalmad. A szerető minden öröme, minden boldogsága, csak viszhangja kedvese boldogságának: -119- „két lélek egét egy nap világítja“ itt. A szerelem annál tartósabb, minél mentebb az állatiságtól és önzéstől, minél szentebb s erősebb a viszonyos szerelem hite; birni akarjuk a szeretett egyént, birni kizárólag, mienk legyen minden lépte, minden eszméje, szive legtitkosabb vágyai, minden mosolya miénk oly szenvedélyességgel, melyet a megosztott szeretetnek még csak árnyéka is kétségbe ejt. A féltékenység hitevesztett szerelem.“ Ime ezen tényezők és okok eszközlik azt, hogy a szerelmesek csak nagyon ritkán előforduló esetben érzik magukat teljesen boldogoknak. „Denn die Eifersucht ist eine Leidenschaft, welche mit Eifer sucht was Leiden verschaft.“

Az ifjú s általában a szerelmes azt hiszi hogy oly forrón, oly előtörő hatalommal senki sem tud szeretni mint ő. Erre mondja Madách: „Ez régi dalja a szerelmeseknek; azt tartja mind: hogy ő fedezte fel a szenvedélyt, előtte senki még szeretni nem birt, és ez igy megyen nehány évezred óta szüntelen.“ De hogy az ember gyakorlati életének képe kiegészitve legyen, azt is mondja, hogy: „Szerettél, megcsalódtál, szerettél újra, s akkor már te csaltál. Ismét szerettél, hősödet meguntad; s üres szived most uj lakóra vár.“ A vidék, távolról, mintegy homályba burkolva regényesebb; a kedves, ha távol van, vonzóbb.

Bocsánat e hosszas kitérésért, melyet a sziv és szerelem országába kirándulásképen tettem; de úgy tartom, hogy a midőn a nőket akarom szellemileg anatomizálni, ezen mezejét a nők éltető világának recognoscirozni, nem volt fölösleges.

A nőt, mivelhogy az, az értelmi fejlettség és tudományosság, tehát a szellemi tisztán látásnak oly magas fokán, neveltetésének korlátai miatt rendszerint nem áll, mint a férfi, leginkább szivérzeményei vezérlik; tehát a nőt nem anynyira elvek, mint inkább a szemérem, becsületérzés, és a szégyentőli -120- félelem tartják féken. Ha ezekből kivetközött, az értelem hiányossabb volta miatt is mélyebben sülyed mint a férfi.

Ha mindenhol szükséges az elfogultság nélküli szabadszellem, a neutrális kiindulási pont: úgy az a nők megbirálásánál, jellemzésénél legszükségesebb, mert a nőnek különböző ismeretkörén, női természetén alapuló észjárása, gondolkozásának iránya s általjában egész lénye és valója könnyen kisikamlik a férfiunak ész és okszerű kezelése köréből, – mert a folyadékot nem lehet rőffel mérni, sem pedig a rőfös portékát akonázni; holott az ember hajlandó mindent saját kaptafájára rámázni, – azonban nem mindenkit lehet egyforma mértékkel mérni. A férfiú azt keresi s becsüli a mi ész és ok-szerü a nő megérti ugyan ezt is, de leginkább csak a sziv sugallataira hallgat.

Valamint a művelt ember egészen más megbirálás alá esik mint a műveletlen, – úgy a nők is idő- hely- körülmények- s véralkatuk minősége szerint különböző jellemzés alá esnek.

Vannak nők, kiknek sziv- és kedély-világa megelégszik szerelem dolgában a phantásiával s az érzelgéssel, – ezen túl lépni nem is óhajtanak, részint mivel lelkük erélyének hiánya egyébre nem is igen ösztönzi, részint mivel gondolkozásuk iránya s egész lelkületük milyensége már úgy beleélte magát a „sohajok“ hidjába, hogy boldogságukat csak boldogtalanságuk érzetének ködfátyolképei között keresik; – különös, de igy van.

A természet teremtő keze a nőt mélyebb s tán nemesebb érzelmekkel áldá meg, mint a férfiút; a természet úgy akarta, hogy a sziv legnemesebb érzelmei női ápolás által éledjenek s utóbb, midőn az emberiség magas értelmi fejlettséget fog -121- elérni, ezen, párhuzamban fejlő nemes érzemények kenetteljességével párositsa az értelem szigorát. Képzeljük magunknak egy pontot s mondjuk, hogy ezen pont a nő, (ezt némi értelemben talán fix-pontnak is lehetne nevezni) képzeljünk ismét egy másik pontot s nevezzük ezt férfiunak, már most e két külön álló ponttól képzeljünk két vonalat felfutni a magasba, hol azok végre összeérnek, egygyéolvadnak, culminálnak; – igy két különböző gyökérszálon fogjuk látni az emberiség tökélyesedésének felfutását, mely a magasban akkor fogja elérni rendeltetésének czélpontját, midőn az emlitett szivérzemények nemessége s az értelem magas fejlettsége (t. i. a szellemi tisztán látás) össze ér, egyé olvad, egy és ugyanaz lesz.

Szeretni, nagyon szeretni a nőt s annak helytelen, czélszerűtlen ohajtásait, kérelmét, künnyűit elodázni vagy visszautasitani: ahoz a férfiunak magát teljesen szabaddá tett lelkülete kivántatik, – s igy az még is lehető s egyeztethető; ime ezen tényállásból is kitünik, hogy annyi és annyi státus férfiú, uralkodó, hadvezér, bölcsész, keménynyaku zsarnok, stb, kik nők uralma alatt állottak s azoknak befolyásától magukat emancipálni nem voltak képesek, mennyi lélekerő hiányával voltak s ezen viszásság csak azért történt, mivel előbb, semmint magas polczra emelkedtek, lelkületük teljes függetlenségét megszerezni elmulasztották. Ily viszásságok napjainkban is előfordulnak csak azért, mivel az ész és szellemi tisztánlátás helyett az elfogultság működik s mivel a látszatot igen is gyakran valóság gyanánt adoptáljuk.

De utóvégre a nő is kinyomozható, kitalálható, ha az huzamosan szemlélődése tárgyát képezi a lélekbuvárnak. Igaz, hogy a nők gondosan leplezik gyengéiket sajátszerűségeiket s mindig rejtegetnek valami titkot, olykor nagyon is kicsinyszerűségeket, -122- és alig van nő, ki valamely titkát magával a sirba ne vigye: még is közlékeny, csacska természetüknél fogva hamar kikottyantanak egy szót, egy eszmét, mely aztán világot vagy árnyékot vet lelkületükre, gondolkozásuk irányára, észjárásaik milyenségére.

A ki idegen segélyre szorul (pedig a nők átaljában ilyenek) az örömmel, erős vággyal, hévvel simul az erősebb rokon érzelmüekhez (t. i. a férfi kebelhez). A ki erőt érez magában (már mint a férfiak) az, mint az oroszlán egyedül is ki mer lépni az élet bármely sivatagába.

Szellemi és morális előhaladást csak azon társadalomban találunk, hol a nő nincs leigázva, nincs egyszerű, dolgozó házi álattá alacsonyitva. A nő is, mint mindenki, csak akkor fejtheti ki nemének erényeit, szép tulajdonait, ha szabad.

Mint már fentebb is mondva volt, a szellemi tisztánlátás nappali világitásban tünteti fel az élet helyes utjait, a természet szabatos rendjét s igy a határvonalakat is hol a tulzás kezdődik. Ne aljasitsuk a nőt teherhordó állattá, de ne is mesterkéljünk annak a társadalomban olyan állást, mely azt testi lelki tulajdonainál fogva meg nem illeti. – Való, hogy hacsak az erősebbek joga volna megalapitva és érvényben, ez nem volna egyébb ököljognál, ugyanazért szükséges, hogy a gyengébbek joga szintén jogczimet képezzen, s igy a nők a gyengébbek (jogosult) jogczimével birván, előzékenységben, kiméletben részeltessenek, – de tulzás lenne, ha őket oly befolyással biróknak authorizálnók, miként azt az udvaronczok s a tulzó finom francziák életbe léptették.

Nemünk ritkán marad a középuton, az előbbi korban a férfiak, az utóbbiban pedig a nők éltek vissza befolyásukkal, hatalmukkal.

Vannak nők, kik oly hidegek mint a kevélység, oly ünnepélyesek -123- mint a halál, vagy nagyszerűek mint egy catastrofa, vagy oly rettentők mint a kétségbeesés.

„Vannak oly, a túlzásig bölcselkedő nők, kik azt hiszik, hogy a nemi különbség pusztán külsőségekre szoritkozik, hogy a nő, ha szokások és nevelés nem zsarnokoskodnának felette, mindenütt odaléphetne, hova egy férfi. Csalatkoznak, a természet a nőnek kimérte saját hatáskörét, s csak az van helyén, ki a természet intézkedéseit nem zavarja.“ A nemi különbség nagyszerű eszméket rejt méhében.

A férfiunál a felső testrész, a mellkas, a tüdő, a csontok a gögsip nagyobb, erősebb, mint a nőnél; az altest aránylag kisebb, a lábak vékonyabbak s nem oly gömbölyüek. A nőknek testalkata s egész lénye finomabb természetű s szerkezetű, külsején úgy mint szellemében több a kellem, kevesebb a ridegség. „A nő szép, a férfiú fenséges.“

„A nő oly kép, mely ragyogó szineivel megigézi a nézőt, a férfiut Humboldként merész ecset festé, hol nem kellem, hanem erő és szabatosság volt czélja a müvésznek.“

A nőnek 18–20 gögsip gyürüje van, a férfiunak csak 16, ezért a nők hangja vékonyabb s hajlékonyabb.

„A férfiu cselekvéseiben sokkal nagyobb mint szenvedéseiben. A nő többet tud türni mint tenni, s szenvedéseiben sokkal béketüröbb,“ (mert a férfiu lelki fájdalmai az észen át hatnak a szivbe s igy iszonyúbbak, marczangolók, mert leküzdhetleneknek látszanak s ezen tudat kétségbe ejtő, a mi aztán irtóztató rázkodássali feljajdulást idéz elő; mig a nő fájdalmai a sziven át szivárognak az észre s igy útjokban megcsendesülve, s némi reménnyel vegyülve nyilatkoznak.) Azt mondja Rónay, hogy e részben úgy képzeli a nőt mint gyenge virágot, mely a vihar és vész alatt földig lekonyúl, s midőn a vihar elvonult felette, sértetlenül felemelkedik: a férfiu erős tölgy, -124- ellenáll, daczol a viharral, de küzdés közt galyai hullanak, gyökei szakadoznak s kidől helyéből.

Egy országban két fejedelem s mindegyik egyenlő hatalommal nem uralkodhat, szünetlen súrlódás sőt tettleges czivódás nélkül; épen úgy nem lehet a családi életben nőnek és férjnek egyenlő hatáskört, egyenlő hatalmat gyakorolni, egyiknek alárendeltségben kell lenni egy részében a családi kör életviszonyának, mig másik részében a nőnek is önálló hatáskört kell engedni, mert az ember szabad akaratra volna eredetileg teremtve, habár abból gyakran kiforgattatunk is a visszás körülmények és az emberi intézmények hatalma által. Ezen szabad akaratot lehetőleg érintetlenül hagyni s azt biztositani minden egyes, nagy korú ember részére: ez a társadalmi institutiók javitásának kivánalma.

A bibliai történet, miszerint isten Évát Ádám oldalbordájából alkotá, nem puszta szüleménye a képzelődésnek s mesélő tehetségnek, mert abban mély jelentősége tükröződik az emberiség eredetének s majdan végkifejlésének, – mintha a kettős természetnek, mely eredetileg ugy is egy volt, ismét nemi külünbség nélkül, fent a tökély magas fokán össze kellene olvadni.

„A természet felruházta a nőt testi kecsekkel és szellemi bájakkal, melyek a férfiu erejét lebilincselik; gyengédséggel, melyek a férfiu indulatainak szilaj kitöréseit fékezik; szelidséggel, mely a fellázadt szenvedélyeket csillapitja; engedékenységgel, mely az akarat szigoruságát mérsékli, és ügyes tapintattal, mely enged, tűr, simul, hizeleg, mig a férfiu homlokán fellegek borongnak, és hol ez mind sikertelen, ott a nő könnyüit használja. Hány gyenge kéz vezetett már rózsa szinű szalagon oroszlánt! – A férfiu még akkor is ha szenvedélyek rabja, többnyire elvből indúl ki; a nő meleg szivének dobbanásait -125- olvassa – s eszerint határoz. – Átaljában férfiúban az erő, mint teremtő és romboló, nőben mint képező és fentartó munkás. A férfiu mindenben inkább hasznot, ésszel, czélszerüséggel egyezőt, – a nő rendet, szivvel egyező kellemes érzemény-öszhangzást keres. – A nőnek ifjusága, hajadon kora, dúsabb örömben, mint a figyermeké, ki a tanodai évek hosszú során elkomolyodik, rideg keblüvé is válik olykor.“

A nőnek lefolyt ifjusága mindene; ezután csak könnyelműsége és szivóssága tartják föl azon sok oldalu és szakadatlan kellemetlenségek, küzdés és betegeskedés közepette melyeknek mint férjezettek rendszerint kitéve vannak. Sok férfitől hallottam olyan forma nyilatkozatot, hogy helyzetét mint férfi, százezer herczeg asszony összes jódolgáért, jóléteért el nem cserélné.

Mit mondjak azon válpontról, melyet férjhez menetelnek nevezünk? Mennyi aggály sőt félelem, olykor örömmel vegyült szorongás fogja el a lány szivét ha ezen elhatározó lépésre gondol. Ez határoz boldogsága, türhető sorsa, avvagy boldogtalansága felett, – de a legtöbb lány, mint az őzike, vigan szőkdécsel ezen elhatározó lépés felé, holott alig van nő, ki a rá nehezedett kellemetlenségek miatt egyszer másszor meg ne bánta volna azt hogy férjhez ment. Ámde az ember sorsát el nem kerülheti; az élet terhe s bajaitól nem menekülhet élve, bár merre vegye utját, bár hova rejtözzék. – És a természet rendjét nem követni oly nehéz!

Az emberek sokat okoskodtak már a páros élet berendezésének mikénti helyességéről, de még nem birták eltaláni a leghelyesebb módját. – Legujabb időben a polgári házasság tartatik az egyén szabadságával leginkább megegyeztethetőnek, de ennek is vannak hátrányai. – Előnye az, hogy ezen intézmény gyürü körében az ember szabadabb lévén, természetes hajlamainak megfelelő módon társulhat választottjával, s az, hogy az illető e szerint jobban megbecsüli magát és párját, -126- mivel attól tart, hogy az majd elválik tőle s igy jövője a bizonytalanság lenge sajkájára leend bizva, a mi aztán elrettentő szinben is szokott többnyire feltünni. – Hátránya ellenben szintén kézzel fogható, mert ha az ilyen szövetség többször felbontva ujra meg ujra köttetik, az ezen házasságokból származó gyermekek némely része szivtelen elbánásban részesül s nem ritkán elhagyatottságban is; – a mellett a szabadság eszméje foglalván el a tért, a gyermekek szivérzeményeinek kiképezésére az önzőbb és feledékenyebb szülék kevesebb gondot forditanak.

A nőnek házi körén kivül szerepelés nem igen jut, azért annál inkább kiván odahaza szerepelni, mert a nő is érvényesiteni akarja egyéniségének önállását, életerejének erélyét, akaratának kifolyását. Örökös alárendeltségben élni, járszalagon vezettetni csak a tehetetlenek óhajtanak, A ki érzi nagy korúságát, tehetőségét, az, önálló hatáskört ohajt és vi ki magának. A nő szerepelési vágya is tehát természetes következése az egyén lelki önállóságának; azonban a nő többnyire csak ott szokott hatalmaskodni, hol a férj gyávasága arra alkalmat ád. – Ha valaki azt hinné, hogy a férfiak mindig csak félelemből, kis lelküségből, vagy túlzó bálványozás miatt engedékenyek tán ott is hol nem kellene, az csalatkoznék, mert a férj rendszerint mélyebben a fenekére tekint a dolgoknak s azért nejét hagyja csatarázni, gondolván hogy a házi béke oly kincs, melyet áldozattal is meg kell vásárolni ha máskint nem lehet. – Azon nők, kik férjeiket papucs alatt tartják, igen ügyesen mentegetik ezen körülményt és soha sem vallják be nyiltan hogy a kalapot ők viselik. – A férfi, erejében bizva s az igazság szeretetétől vezéreltetve, dolgaiból titkot nem igen csinál; mig a nő gyengesége érzetében, s a világ itéletétől rettegve, a titkolódzásra hajlandóbb, – azonban azt mondják, hogy mások -127- titkainak megőrzésében a nők nem egészen megbizhatók. A nőt tehát titkolódzó természete miatt is nehezebb kiismerni mint a férfit.

A mely nő uralg férje fölött, bizonyos hogy azt nem szereti, mert a kit valódilag szeretünk, a felett hatalommal uralkodni, bár sehol, de a házas életben legkevésbé kivánunk.

Nők által már sok férfiu nagygyá lett, magas polczra jutott, de tán még többen elmaradásukat vagy épen hanyatlásukat nőnek vagy nőknek köszönhetik.

A férfi erejével, zsarnokoskodásával, a nő mesterkedésével (praktikájával) könnyeivel és hizelgései által szokott visszaélni.

A nőt nem a férfiak zsarnokoskodása, nem a társadalmi berendezések hiányos volta zárja ki a nyilvános élet zajából, – mint azt némelyek hiszik, – hanem maga a teremtés keze, mivelhogy a természet nőre bizta az emberi-nem fentartását; ily hivatással pedig az élet külzajában, nem ritkán veszélyes helyein megjelenni, nem felel meg a nő töredékenységeinek, sőt ellenkezőleg meg kell azt óvni mindentől, gyengédség által is, de különösen a nagy gondok, aggodalmak és a nyilvános élet örökös harczaitól. A szivérzemények nemessége, finomsága rendszerint csak nők által hozatik elő. A társas élet finomságát, kellemeit csak a nők tudják tisztán kezelni.

„A férfiut szenvedélyei üzik, ragadják ki az életbe, s hogy sivár üzelmében czélját végkép el ne tévessze, hogy küzdés közt szivében a rokonszenv, kegyelés és a tiszta emberi szeretet szent tüze el ne hamvadjon, a nő vissza-vissza vonja a családi élet csendes körébe, hideg szivét fel-fel melegiti, s gyengédséggel, szelidséggel, engedékenységgel fékezi szenvedélyeinek vad kitöréseit. A férfiu végre is a nőktől tanulá, hogy nemcsak a világ zajában, hanem odahaza a családi -128- élet körében is lehet boldogságot élvezni. A „Talmud“ azt mondja, hogy a nő erős falkint környezi a férfiut.

A férfi szilárd, elvekre épitő, kitartóan munkás, edzett, bátor; a nő kedélyes, gyengéd, finom, érzés teljes, szelid, (kivéve a kiveendőket) tartózkodó, szemérmes, – s ezt a természet is úgy akarta, hogy a férfiú ezen tulajdonságait a nőnek felismervén, azokat keresse fel, nem pedig a nő által kerestessék. Alig van olyan férfi, ki azon nőt, mely a gyengédséget, szemérmet félretéve, önkint ajánlkoznék szerelmének tárházával, megszeretni tudná, sőt ellenkezőleg, még elidegenednék attól, mert a küzdésre termett férfiu előtt annak van valódi becse, mit tetterejével s lelki nagyságával kivivott. A nő úgy van alkotva, hogy sokáig is képes békével lenni várakozó helyzetében, nem úgy a férfiú, ki vágyait, kivánalmát, azonnal tettlegesiteni akarja, s ezért magát nagy akadályokon is képes átküzdeni.

Rónay azt mondja, hogy minél tisztább fényben ragyog nőnél a gyengédség és szemérem, annál mélyebb a férfiunak hódolata, szeretete pedig belterjesebb s ingatlanabb. A férfiu szivében sokszor meghült már a szerelem csak azért, mert a nő szeretete túlságos, odaengedő volt; a nő lángoló de kába szerelmével ekként öntudatlanúl is elaljasodik a férfiu szemében, kinek szivéből a tisztelettel többnyire visszaidézhetlenül ellebben a szerelem is. A nő sokszor tulságos szeretetével eljátszva férjének szivét minden útat megkisért előbbi hajlamának visszanyerésére, – szivét feltárja, lelke legtitkosabb gondolatait leleplezi, s többnyire ez által veszt értékéből; férjének ellenében nincs akarata, megelőzi minden vágyait, nélküle élni sem tud; – hasztalan, a férj szive mindig hidegebb lesz, mert a szerető, de gyenge nő terhére van a férfiunak (mert a férfi a gyámoltalan tehetetlenséget, a gyáva erélytelenséget nagyon -129- lenézi) ki nejében nem csak részvevő; de önálló lelki erővel is biró, vigasztaló szivet keres, – ki nem örömest látja, ha neje csak tehetetlen báb s bánkódó, ájuldozó szerelmes gerlicze, mert a férj végre is nem akar kerestetni, hanem keresni, nem akar meghóditatni, hanem meghóditani. A férfi szabadságát a nő ne igyekezzék korlátozni, mert ezt a férfiú természete nem tudja elviselni, ily korlátozás miatt már sok férfi asszonyt cserélt.

Az erős, bátor, küzdésre termett férfiú ezen sajátságainak megfelelő kört keres magának, sőt csak is ott érzi jól magát, hol ezen tehetségeit érvényesitheti; a nő pedig szelid, szemérmes, érzés-gazdag, finom izléssel, és testi kecsekkel, szellemi bájakkal biró lévén, igen természetes, hogy szintén ezen sajátságainak tehetségeinek előnyeit kivánja érvényesiteni s igy azoknak játéktért (Spielraum) keres, mit szélesebb körü társashelyeken, zene, táncz szinészet s a t. közepette fel is talál, hol a férfiaktól elismerést, bámulatot vagy épen szerelmet nyerhetnek, a nőktől pedig irigyelve bámultatnak, vagy gyülölve rágalmaztatnak. Én azt hiszem, hogy a közmondás, miszerint „jobb száz irigy, mint egy szánakozó“ nőtől ered, mert a nők csak a férfiaknak tulajdonitanak nagyobb jelentőséget.

A nő gondolatában majd mindig csak önmagával foglalkozik, nem igy a férfi, kit hivatása, tettereje s tettvágya kiűznek az élet zajába.

Sok vita folyt már a felett, hogy szerelem dolgában úgy mint egyébben is a férfi állandóbb-e vagy a nő? A felelet nem nehéz, mert a férfiúnál, hol a kiindulás elvekből történik, hol a szilárdság nagyobb, ott minden tekintetben több állandóságot feltételezhetünk, mint a nőnél, ki annyi kisértésnek van kitéve, s a kinél a szilárdság s elvekbőli kiindulás kivételesebb. -130-

A fisiologok és lélekbuvárok épen úgy bebizonyitották, valamint az élet gyakorlata is mutatja, hogy a nők a változékonyság törvényeinek nagyon alávetvék, innen van, hogy egy tárgyra figyelmüket hosszasabban szegezni nem képesek, innen van, hogy a komolyabb tanulmányok felfogására nem oly alkalmasak, mint a férfiak, sőt innen van az is, hogy szerelemben kevésbé állhatatosak, mert lelkük figyelme inkább a kül- és szivvilágra irányul természetszerűleg, semmint magának a léleknak s értelemnek mélyébe. A nők emlékezetében az aprolékos és mellékes körülmények, dolgok, hamar megragadnak s azt emlékezetük is hiven megőrzi. Mélyebb conbinatióra rendszerint nem alkalmasak, s teremtő erővel alig birnak, úgy hogy a nők, kik a szép mesterségeket gyakorolják, többnyire csak utánzók szoktak lenni.

Az emberek felületessége, elfogultsága rendszerint csak azt vizsgálja a nőnél a mit külszinben lát, s ha ez igy az illem és társadalmi szokások ellen vétene, azt a világ nem tudja elfelejteni; mig a férfiunál a tett indokait kutatja s ha maga a tett roszalandó volna is, a világ nem itéli el egészen csakhogy a tettre indokul szolgáló rugókban némi mentséget találjon részére. A megcsalatott fél természetesen csak egyszer hisz a másik félnek.

Bár majd minden ember gyakran és szivesen lovagol a képzelet vessző paripáján, még is a nő kinek különben is több csendes óra jutott osztályrészül háza otthonos körében, leghajlandóbb a képzelet szárnyain édelegni, vagy bús szivét merengésében föröszteni.

Azt mondja Rónay, hogy a nő mindent feled csak hiuságát meg ne sértsd, csak évei számát szemére ne lobbantsd (még saját nődnek sem) mert ezt soha sem bocsátja meg. Megvallja gyengéit, feltárja előtted csalatott szive ellebbent reményeit, még -131- hiuságát sem titkolja; de évei számát mélyen, mélyen rejti szivébe s leghittebbjei előtt is gondosan leplezi, fiatalságát még szépségénél is többre becsüli; mert szépsége, legyen bár mi igéző, általános elismerést ritkán nyer, de fiatalsága a nőnek általános értékkel bir.

„A férfiú okoskodik, a nő érzeleg; ez összeilleszti, amaz szétválasztja, bonczolja a tárgyakat s a kérdés részleteit; a férfiú ismerete alapos, elvont, a nőé felületes, összetes (concréta.)

„A férfiu fájdalma kinos lelki harcz, a nőé csendesebb szenvedés; ott cselekvöleg, itt szenvedőleg tünik fel az akarat. A gyermek, a nő felzúdul fájdalmában, sir jajong kétségbeesetten, de fájdalma rövid, még ragyog szemében a köny, s arczán már is mosoly vonaglig. A férfiú látszólag nyugodtan áll az élet csapásai között, de mélyen érzi azokat; szemei szárazak, de szive vérzik; fájdalma nem kitörő, de mély és tartós. Ki nem látja itt mennyire ellenkezik a valósággal a világ itélete érzeményeink felett? A mélyen szenvedőt, a nyugodt bölcset, ki elég lelki erővel bir érzeményeit fékezni, – hidegségről közönbösségről, vagy szivtelenségről vádolják, – mig az őrülten jajongót mindenki szivszakadva szánja.

„A nőnek sebzett, de szerető szive sokat megbocsát, és szerettei mellett néha oroszlány-bátorsággal, elszántsággal is fellép.

„Társalgása a nőnek könnyed, fesztelen, elméssége olykor meglepő, tapintata ügyes, esze találékony. Honnan e tulajdonok? A nő felfogása könnyü, élénk, itélete gyors, nedvalkata vérmes, világa korlátozott s lelke nem annyira a jövővel, mint inkább a jelennel és külszinnel foglalkozik; (falra borsót hány tehát a ki a nőt érvekkel, logicával akarja kapacitálni) innét van, hogy hirtelen s könnyen határoz. A nő gyengeségének -132- öntudatában a férfiúnak védelmére, nagylelkűségére számot tart, mi határozatait, társalgását természetszerűleg könnyiti. Nőknél az akaratszilárdság ritka tünemény, – és ez igy van mindenütt, hol nem annyira az ész, mint a sziv határoz.“ Ime ez is bizonyitja, hogy a nő nincs hivatva a közélet külső zajában, dolgaiban szerepelni.

„A nő erénye feltünő, mert külsőségekre vonatkozik, – ingatag, mert szivből származik, mert mig érzelme meleg, értelme többnyire hideg.

„A nő közelebb áll a természethez, mint a férfi, – és a nő maradjon hű a természethez, mert erényei legfényesebbike az egyszerüség, őszinteség, (naivság) és szemérem. – A férfiú csak úgy felel meg rendeltetésének, ha természeti szilajságát fékezi, ha az élet és szenvedélyek csatáiban ingatlanul áll, – ha jó és balsorsban csüggedetlenül előrenyomul – s ha öngyözelmén kezdi meg az ellene tornyosuló gátak leküzdését. A férfiú nyers erőt öröklött a természettől, – s ezt kell nemesitenie; a nő szelidséget, gyengédséget, szemérmet – s ezt kell hiven őriznie.“

A szabadság eszméjével karöltve halad a nők emancipatiójának kérdése is, de ha ezt megfelelőleg akarja a világ megoldani, még sok, igen sok elfogultságot kell leküzdenie; az ember a szokásoknak és rövid látásának szánandó rabja, ezért még nagy csatákat kell küzdenie, mig az oktalan szokások kemény szikláit ledönti, – mig rövid látásának circulus vitiosusából kigázolni képes leend.

A nőnek annál pergőbb a nyelve, minél tehetetlenebb ő maga, – s mivel az embernek átaljában, de különösen a nőnek természetében van a maga iránti figyelem-gerjesztés vágya, (mert valamiben csak ki kell tünnie) – ha ezt egyébben nem teheti, avvagy lelki műveltsége vissza nem tartja, -133- tehát nyelvének sarlóját a más vetésébe is bele-bele vágja; azonban szapora beszélő tehetségének legalább odahaza hasznát venni ritkán mulasztja el.

„A nők kandisága igen kiváló sajátság, akár kicsinység az, akár nagy dolog, akár kedélyes, akár vérfagylaló az ujdonság mit megtudhatnak, szemlélhetnek, az mindegy, egyiránt érdekes.“

Midőn a férfi elbeszéli, hogy milyen iszonyú vérontással, rohammal vették meg a hidfőt az ellenségtől egy negyed óra előtt, – a nő azon megjegyzést teszi, hogy kár azért a fiatal hadnagyért hogy csatába mén, mert csinos ember. –

„Magas és alantabb – müvelt és müveletlen körökben egyiránt szállong a hir s küzdetnek (nők által,) a rágalom vérontás nélküli de könyzáporral kisért csatái.“ Ha a rágalomkór és kandiság a nőnél veleszületett gyengeség, – a férfiunál mindenesetre lealázó, menthetetlen,

A nő nevetése és sirása egyiránt hangosabb mint a férfiué, ha megbántatik, vagy fájdalma nagy s e miatt sirása hangosan kitör, ez iszonyú, egetrázó szokott lenni, mert ez által mintegy ösztönszerüleg akarja a férfiak segedelmét vagy bántójának meglágyulását felidézni.

A cultura terjedésével terjed a fényűzés s a kényelmivágy, hol mindenki kényelmét és korlátozatlan egyéni szabad ságát akarja élvezni. Az előhaladás ezen stádiumában (lásd átaljában a nagy városokat s ezek között kitünően Párist,) a szabadság és könnyelműség keveréke, a nők sajátságos életét s maguktartását idézi el, Páris lakóiról irja Irinyi, hogy ott a házasfelek soha sem czivódnak egymással, mert ritkán látják egymást, s azt sem lehet mondani, hogy rosszúl élnének egymással, mert tulajdonkép nem is élnek egymással. -134-

A nő ha szigorú elveket követ is, ha eszeágában sincs egyébb férjénél és családjánál, még is úgy kiván öltözni, hogy ha csak lehet, minden férfinak megnyerje tetszését, s ez irányban és értelemben minden nőt elhomályositson maga körül. És ha a férfi hasonló okból, hasonló keresettséggel öltöznék s kedveskedő magatartást tanusitana átaljában a nők iránt: – ez a nő részéről helyeslésre nem találna, mig ellenben a nőknél az nem is feltünő. Ime mennyivel kevésbé féltékeny a férj mint a nő, – és még is a nők vádolják féltékenykedéssel férjeiket.

Az idevonatkozó erényességnek nincs tüzesebb, és szigorúbb védője s birája mint a hajadon leány, főleg a nem épen fiatal.

Azt mondja Hume, hogy a nők (tehát az idősb leányok is) sokkal érzékenyebbek a házas életre tett satyrikus megjegyzések miatt, mintsem a nőnemet csipkedő satyrák hallatára, mert nő nélkül utóvégre is nem élhetnek a férfiak, de igen is házassági kapocs nélkül. – És ha az ily házasság nélküli élet lábra kap, divatba jön, akkor a nők ugy anyagi mint erkölcsi tekintetben érzékeny vesztességet szenvednek. A férfiaknál a nőtlenség, mai napság sokkal gyakoribb mint előbbi időkben volt, mert a férfiú tudja jól, hogy a házasság által a nő felszabadul, a férj pedig elveszti szabadságát.

Egy nősülendő fiatal embert, ki vásott és feslett életmódja miatt rossz hirben áll, – a leány, ki annak jegyese, mindig megjavithatónak vél, gondolván, hogy majd szelid, okos, lekötelező modorával, elbánásával, megtéritendi férjét; azonban ez ritkán sikerül, mert a fiatal ember vásottságának lélektani okai mélyebben gyökereznek, mint sem azt egy fiatal hölgy átpillantani s az okokat elháritva, azt javára felhasználni képes volna. A kicsapongó-hős a változatosságban találja -135- gyönyöreit, s igy az egynejüség rá nézve csak mint egyel több változék tünik fel. – Az ilyen ember sziv-érzeményei oly desperátus állapotban vannak mint a kormány vesztett hajó sorsa, melyel az esélyek és körülmények lapdaként játszanak, s melynek csak az alámerülés a kilátása.

Kant azt mondja, hogy a sziv érzeménye s a hajlandóság, tehát nem kiváló birlalói, a nők uralkodjanak; a férfi pedig vagy is az értelem képviselője: kórmányozzon. Azért felmerülő esetekben a férj olyan szerepet vigyen, mint az uralkodók oldala mellett a miniszter, ki midőn észreveszi, hogy uralkodója csak a kellemetes, élvezhető oldalait veszi tekintetbe felmeritett szándéklatainak, – például egy kéjpalota felépitését vagy költséges lakomák rendezését sürgeti – azt válaszolja, hogy igen is készséges alázattal nyujt segédkezet, csak hogy most épen nincs pénz a kasszában s hogy épen más előbbvaló, sürgős kiadásokat kell fedezni. – Igy aztán az uralkodó mindent tehet és rendelhet, a mi neki tetszik, csak hogy a kórmányzó férj adja annak az irányzatot s lehetőséget. (Zárjel közt megjegyzem, hogy Kant aligha volt nős, mert különben tudnia kellene hogy e részben a nők állhatatossága, kitartása, ügyessége, felülmulja a férjekét.)

Midőn a férj fiatalabb nejénél, a nő rendesen igen szembetünöleg megadja magát, lesi férjének kivánatait, s majdnem rabszolgája férjének, mert érzi az egyenetlenséget s félti férjének hajlamait; de ilyen magaviselete a nőnek természetellenes, vagy legalább nincs hivatva a szerelmet lebilincselve tartani: – azért az ilyen házasságokat a tapasztalt emberek nem is szokták javasolni. -136-

Ha az emberek szokva és képesek volnának az élet zsibongó zajának, élveinek közepette egyszer-másszor komoly elmélkedésre, tanulságos vizsgálatára annak, hogy mi az ember? minő nevettséges hiúság, kicsinykedés mind az a mi az ember keblét fesziti? talán kevésbé örülnének mindannak, mit az emberek nagynak, dicsőnek tartanak.

Az örökkévalóság mérhetlenül tátongó nagy üregén van egy rövid hidacska is, melyet mi életnek nevezünk, s melynek karfáin az emberek gondtalanul, könnyelműen ugrálnak, kergetődznek a tarka pillangók és szappanbuborékok után, anélkül hogy jól megfigyelnék a sikamlókat, melyeken át az emberek egyenkint, de csalhatatlanul mindnyájan a végtelenség és örökkévalóság sötét ködébe enyésznek. Némelyek világosságot, csillámló fényt, új életet vélnek amott túlnan belátni s elérni; mások meg azt tartják, hogy „más tavasszal más virág hajt, de ők többé soha sem.“

De mig az élet lángja lobog, az ész fénye világit, s a sziv nemes heve életre ösztönöz, addig tanulmányozzuk az embert, és mindenek előtt az emberiséget öleljük szeretve s ebben legyünk önzők, t. i. „szeresd felebarátod mint önnön magadat.“ E rövid tantételben rejlik az emberiség üdve, mert az egyes emberek egyéni élete, mind megannyi részecskéje az összes emberiség szellemének. Ezen részecskék összetartozók a rokontermészetűek, – s mentül inkább szeretettel, benső vonzódással simul egyik ember a másikhoz, annál inkább s annál hamarabb megalkotják az egységet s elérik a tökély magas fokát, – melyhez máskülönben oly tévelygő -137- s oly hosszú út vezet; a mostani irány útja az anyagiság gyarmataiba vezet, tehát nem a szeretet egyesíti, hanem a czivódás tépi szét a kivánatos egységet, mi sem természetesebb tehát mint a nagyszerű visszaesés.

Ezen „tükördarabokat“ a lélektan induktivmódszere alakjában állitottam össze, mivel igy az ember lelkének, szivének és elméjének müködését összesitett (concrét) alakban s gyakorlatibb úton véltem megvilágithatni, mintsem azt a lélektan deductiv – tehát hosszabb módja szerint lehetne. Azon kivül az inductiv módot természetesebbnek is találtam, mert ez alolról fölfelé törekszik, tehát épen úgy, mint az emberiség szelleme; mig a deductiv-módnak már kiindulási pontjai is csak változatos fixpontok lehetnek, – elágazásában pedig igen fárasztó s tán lehetetlen a szálakat, összekötő pontjaiban mind feltalálni, – és tán annál inább lehetetlen, mert némely antropologiában azon állitással is találkozunk, hogy az ember lelkületében ellenmondások is vannak: a mi természetesen lehetetlen, és a teremtő erő s bölcsesség kigúnyolása; – addig az inductiv módszer oda vezet a valósághoz, az észhez és szivhez, s e kettős erő, együttleges culminátióján kimutatja, hogy a sziv (képviselve a nő által) legnemesebb érzése s az értelem (képviselve a férfiu által) magas fejlettsége, egy és ugyanaz (vagy is az emberi lélek harmoniája.) -138-

Tekintetbe veendő még itt az is, hogy ezen kis mű, bármily hézagos, bármily hiányos legyen is, – mint töretlen úton törtető s mint első lépés, mely ezen szakmának népszerüvé, könnyen felfoghatóvá tételére is irányozva van, tán némi elnézést érdemel.