The Project Gutenberg eBook of De kár megvénülni! by Mór Jókai

Először azt a czimet akartam adni ennek az izének, (mely, fájdalom! rám nézve nem regény), hogy «egy becsületes ember gonosztettei». Mert hát én az vagyok: becsületes ember; egyéb czímem sincs: se «tisztelt hazafi», se «szeretett polgártárs», se «elismert szakférfiu». Csak becsületes ember: minden pontban; még a pontok pontjában is.

Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha meghalok, porrá égetnek, s mint Artemizia királyné tett Mauzolusz királylyal, italba keverik hamvaimat s úgy adogatnak be, de nem a nőknek, hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hűtlenség bakteriumai ellen.

És ez nem is lett volna rossz regényczím: egy becsületes embernek a gonosztettei. Hanem hát ez még is nagyon hasonlít a sviháksághoz, egy neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, a mi nincs. Sohasem szerettem a dicsekedést. Mit dicsekedjem a bűnömmel? Elég ha a feleségem így szólít, hogy te «bűnöm!»

De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom a derekamon, a szakállamat odáig, a meddig bicolor lett, kiborotválom, senki sem mond többnek negyvenyolcznál. Ebben is megmaradok állhatatosan negyvennyolczasnak. -2-

Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetrans szekfüszeg bűze, mely három lépésről elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!

Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háboruban már hadnagy voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát tudom adni, hogy hogyan szereztem.

Mikor Benedek kiadta azt a korszakalkotó ordre du bataillet, mely szerint a katonáknak megtiltatik a pipát a patrontáskába dugni, én voltam e rendelet végrehajtásánál a legserényebb. Én magam a századomnál negyvennyolcz makrapipát koboztam el a bakáim tölténytartóiból; be is szolgáltattam a generalintendaturának.

Szereztem ugyan Szadovánál egy kardvágást is a fejemre; ha egy tüzérhadnagy kollegám fel nem szed a földről, az ágyujára felültetve, Nikkelnek hitták a derék embert, hát ott taposnak össze.

Holmi svihák ember azzal dicsekednék, hogy ezért kapta a vitézségi érmet; de én jobban ismerem a dolog meritumát: nem azé az érdem, a ki a vágást kapta; hanem a ki adta. Fődolog a disciplina. Az én Tapferkeitsmedaillem a 48 pipáért jutott ki.

Igaz, hogy a régi módi magyar hadvezérek más szisztémát követtek mint Benedek: ezt bizonyítja az a megörökített adat, a mely szerint Damjanics a szolnoki ütközetben, mikor az ordináncz huszárja alól egy ágyúgolyó ellőtte a paripát, azt kérdé a talpra ugró legénytől: «no fiam, hát ég-e a pipád?» «Az enyim ég: csak az üvé égjen!» felelt a huszár. A mi azt bizonyítja, hogy a régi magyar harczregula megengedte, hogy a katonák az ellenséges ütegek tüzelése alatt is pipázzanak.

Maradok a szadovai rangomnál. Főhadnagy. Penziót nem adnak: tehát aktiv állapotban vagyok. Még annyira -3- nem jutottam a becsületességben, mint Gyulay Pali, hogy a férjek rám bizzák a szép asszonyaikat gardirozni. Tőlem rettegjenek!

Valljuk meg őszintén, hiszen úgy is hiába titkolnám, hogy én nekem a feleségem már a hetedik rubrikában következik.

Az első lángom klasszikus oltáron gyulladt meg: egy fekete haju, de kék szemü görög leány volt az. A görög nyelv professzorának a leánya, a kihez privátára jártam. (Azt kérded, hogy a kettő közül melyikhez?) Hát hiszen ha az elébbit értettem volna, azt mondanám, hogy «mihez».

Majd azután elmondom én mindegyiknek a tragédiáját sorba, csak elébb hadd mutatom be a szinlapot.

A második szerelmem volt egy pompás rácz leány: ennek meg szőke haja volt és fekete szeme.

A harmadik lángom egy hővérü asszony volt. Férjes nő, erős temperamentummal. Micsoda szemei! Tűzbe ugrottam volna érte – hűtőzni.

A negyedik volt egy színművésznő. Már ennek az arczát nem próbálom meg leírni; mert az annyiféle volt, a hány szerepet játszott. Azt pedig a szinpadon kivül többet játszott, mint a szinpadon. Ez volt rám nézve a legveszedelmesebb láng. Képes lettem volna érte elhagyni a juridikus pályámat s elmenni vele szinésznek. A mire ő is biztatott. Én persze primo amorozónak képzeltem magamat, csakhogy ő meg apaszerepkört szánt nekem. Ez volt a legczifrább történet.

Az ötödik ideálom volt egy «Sáron rózsája». Igazán -4- mélyen szeretett polgártársné! Az is nagyon szeretett engem. De nem érhettünk czélt, mert az a bizonyos törvényczikkely még akkor nem volt szentesítve.

A hatodik volt egy szelid tekintetü, ártatlan gyermek, a kinek a komoly arczába, az okos beszédjébe voltam szerelmes. Egy septemvirnek a leánya, a kinek az apja is szivesen látott. A mellett még lett volna belőlem valami. Annak volt ambitiója. Gesztenyeszin haja volt és olyan szemei, mint az őznek.

(Te most lecsapod a tollat az asztalra, s azt mondod: «de hát megbolondultál te öreg, hogy ilyen leleplezéseket adsz magadról? Hát ha a feleséged olvasni fogja? Rád ismer a történetedről álnév alatt is.» Légy te a felől nyugodt. Ez a hat rózsa mind huszonöt év előtt virágzott számomra és most huszonöt év mulva mind összekerültek egy csoportba a házamnál: mindennapos látogatói a feleségemnek; néha mind a heten együtt ülnek az ozsonnázó asztalnál; hat fertályszázados ideálom, hetedik a feleségem: képzelheted, hogy mi mindent beszélnek azok én rólam! Meg van én nekem számlálva minden hajamszála; de annyi nincs, hogy minden bűnömet fedezné egy hajszál.)

No ez ellenmondásnak látszik a bevezetésben előadott jellemrajzommal, melyben Mauzolus királylyal egy ugyanazon taplóból faragott férjnek vázoltam magamat. Hja ezt csak a világ hiszi rólam: az egész világ; de azt, hogy titokban milyen gonosztevő vagyok, azt csak azoknak a párkáknak a törvényszéke tudja, a kik a szivekben és vesékben és asztalfiókokban olvasnak.

Χ.

«Hát ez már micsoda schwindli megint? Egyszerre a X-ik fejezeten kezdeni a regényt! Az olvasó, meg a kiadó becsapására van-e ez fundálva? Higyjék, hogy már -5- kilenczet átforgattak belőle s a szerint számítsák a honoráriumot?

… Nem a! Kérem alássan; nem római X-es szám az odafönn, nem is egy kétlábra állított érdemkereszt, sem pedig ama bizonyos mathematikai föladványokban szereplő «egy ismeretlen», hanem valósággal az első regényszakasznak a czíme: a fatális görög «Ch» betü, a hellen alfabetben = Χ.

Az a kiakolbólitott «ch», a mit az új magyar irók, mint szittya ajkakhoz érdemetlen indigenát a köztünk lakhatás engedélyétől megfosztottak s helyette, váltogatva, hol a «k»-t, hol a «h»-t sorakoztatják, a használt szó természete szerint. Így például, a hol anarchiáról van szó, ott azt irják, hogy «anarkia», (mert az kemény falat) ellenben, a hol psychologia fordul elő, ott azt irják, hogy «pszyhologia» (lágy az!) A bacchanál a kezdetén iródik «bakkanálnak», a vége felé aztán jó neki a «bahhanál»; a machinatiót pedig az határozza meg, hogy ki követi el? ha a néppárt részes benne, akkor «makináció»; de ha a púroszok csinálják, akkor «mahináczió».

De bár hamarább tették volna derék nyelvigazítóink ezt az idegen betü számkivetést! De sok keserűségtől megőriztek volna egy egész generácziót: különösen pedig engem.

Azt persze nem is sejti már a jelen ivadék, hogy micsoda nagy szenvedéseken kellett átlábbadozni a megelőző bácsiknak.

A Bach-korszakban azzal sanyargatták a szittya legények porczikáit, hogy németül tanulni muszájoltattak. Hát persze azt tették, hogy nem tanulták meg. Az érettségi vizsgánál azonban erre is rákerült valahogy a sor. Calculust kellett belőle kapni, külömben nem adták ki a bizonyítványt. A vizsgázó tanár megmondá őszintén a vizitátor tanfelügyelőnek: «egy szót sem tud ez a fiú németül: nem vette be a nyaka.» «Dehogy nem tud! biztatá a hatalmas úr; állj elém fiam Szekeres: hát hogy -6- mondják németül azt, hogy «ember?» «Mensch!» felelt rá készen a diák. Például: «az ember próbál?» «Das Mensch próbirt.» (Ezt a tarokkból tanulta.) «Hát azt hogy mondanád magyarul, hogy «Ferd?» «Lú!» «Nagyon jól van fiam Szekeres! Hiszen tudsz te németül». S adtak neki «elégségest».

Mikor aztán következett az új politikai korszak, a rájkszráttal, akkor a furfangos állambölcsek azt eszelték ki, hogy fordítanak egyet a közérzületen: ne szidják már a mérges dentumogerek a «német»-et, szidják inkább a «görögöt».

Maig sem tudom, hogy miért kellett nekünk görögül megtanulnunk! Hiszen nem mi járunk Athénásba Wertheim-kasszákat feltörni.

Abból pedig most már komolyan kellett vizsgázni, nem úgy, mint hajdan a «Márton gramatikából»; mert ezzel az intézkedéssel magasabb kormányzati és állampolitikai czélok voltak összekötve: gátat vetni az intelligenczia túltengésének. Hogy ne legyen annyi jogász Magyarországon. Erre volt jó a görög nyelv.

Engem a közgyámom, (árva gyerek voltam) nehogy a fővárosi erkölcstelen világnak idejekorán martalékul essem, elküldött egy vidéki városban hireskedő középiskolába; ott is, nagyobb biztosság kedvéért kvártélyra és kosztra állandósított magánál a nagytudományu igazgatótanárnál.

Nagyérdemű, tudós Poprádi Esdrás uram igazán megérdemelte a czimeit; mert ő maga négy kathedrát látott el. Ő tanította a geografiát, a mathezist, az antikvitáteszt, meg a görög nyelvet.

A beszélő organumának bizonyos sajátságaért úgy hitták, hogy «szuszka.» (Ugyanaz, a mit a német tájszólam úgy határoz meg, hogy «der Knyaufete.») A ki a mássalhangzókat elvetéli: az «m»-et «b»-nek, az «n»-et «d»-nek, a -7- «g»-t «k»-nak, az «ny»-et «ty»-nek, a «z»-t «sz»-nek ejti: az «r»-et pedig úgy elköszörüli, hogy «ch» lesz belőle.

Ez az átkozott görög «ch»! Soha sem volt vele a tanár megelégedve, a hogy a görög «chi»-t kiejtettem: – úgy kell azt mondani, a hogy ő mondja az «r»-et.

Ennélfogva a mit a clarissime praelegált, abból a szittyák nem értettek semmit, a miből az a jó következett, hogy kénytelenek voltak a könyvből is elolvasni az illető tudományt; mikor aztán felelni kellett, akkor iparkodtak épen olyan szuszka (Dunántúl «tutma») kiejtéssel felelni, mint a minő a professzor úré; a miből megint a professzor úr nem értett semmit, de azért meg volt vele elégedve. – Egyáltalában nem üldözte a studiózusokat az egzaminálással. Életelve volt: «quieta non movere.» Bejött a tanterembe: fölolvastatta a katalógust, azzal leült a pulpitusa mögé, fölnyitotta a könyvet, a hol a szamárfül be volt hajtva; rákezdte a prelekcziót, ledarálta a penzumot; mikor az óra ütött, becsapta a könyvet, leszállt a pódiumról s elballagott.

Ezek között különösen a görög nyelvtanból adott magánleczkék voltak látogatottak, mivel hogy reggel hét órakor volt a terminusuk; télen úgy, mint nyáron.

Nem, mintha a diákok nagyon tartanák magukat az «aurora musis amica»-hoz s szeretnének korán fölkelni, hanem inkább azért, mert akkor még a professzor aludt. Soká szokott aludni, soká fenn volt éjszaka.

Az bizony supleáltatta magát a külön tanórán a leánya által. Ő ott aludt a mellékszobában, nyitott ajtónál, semmi vétség nem volt a dekorum ellen; aztán a professzor fia is ott volt, – egy notórius árulkodó. Az is velem egy klasszisban tanult. -8-

Ψ.

Ez megint egy új fejezetnek a czíme; egy görög betü, úgy mondják ki, hogy «pszi.»

Sajnálom, de nem tehetek róla; – minden nyelvet az alfabeten kell kezdeni. – Majd lesz itt még orosz «asbuki» is.

Hárman ültünk a hosszú asztalnál, a kik ezt tanultuk. Én, – a ficzkó, – a báró, meg az Amarillis.

Hát engem ismersz; valamivel csinosabb voltam, mint most, akkor még olyan sűrű szőke hajam volt, hogy beletört a fésű foga; ezúttal még lelógott a homlokomra, később aztán kefemódra lenyiratott; de ez majd utóbb jön; bajusz, szakáll még csak akkor ütközött; karcsu legény voltam, de jól megtermett; én voltam az első táv- és magas-ugró a tornában. Büszke voltam a szép fogaimra, a profilomban volt valami napoleonias, ellenben a két pofám olyan kidudorult, hogy sokszor azt kérdezték tőlem: min nevetek? most is olyan; az volt a gúnynevem, hogy «lomkiri» (L’homme, qui rit).

Az egyik szobatársam volt a «ficzkó», a tanár fia. Volt ugyan keresztneve is: Agezilaus, de ezt nem használták, legföljebb a végét, megtoldva egy «pub»-bal, – az apja maga is csak ficzkónak titulálta. Ezt ki nem állhattuk, mert ő volt a legjobb tanuló a klasszisban. Már akkor stréber volt.

Valamennyiünk között ő volt a legvéznább termetü, nyápicz legény; azért még is ő készült tiszti pályára lépni. Azt mondta: ezredes lesz.

A másik szobatársam volt a báró. A báró Nikkel. No ennek nem kellett gúnynév; elég volt annak a maga neve. Báró is, meg Nikkel is. Az apja würtembergi volt; mint -9- dragonyos tiszt került hazánkba; beleházasodott egy felvidéki tótkirály familiájába s lett a fiából a legpogányabb magyar sovinista, a ki csak valaha ablakokat beverni segített. Attila nevet kapott a keresztségben. Széles vállu legény volt; karja hoszszú, tenyerei éktelen nagyok. Erős inai voltak, különben szikár termete; arczbőre odafeszült a koponyájához, hatalmas orral volt megáldva s annyi bajusza volt már, hogy hegyesre kipödörhette s követelte, hogy azt meglássák. Ez is jól tanult; a mathezisben különösen előtte járt a professzornak. – Szünetszüntelen verekedtünk; ökölre, botra, birokra, a vivó oskolában karddal csupasz testre; és a mellett a legjobb pajtások voltunk; egy életünk, egy halálunk, egy erszényünk – és még az is megesett rajtunk, hogy egy szeretőnk. Az egész életfonalám úgy össze-vissza van szőve, gubanczolva a jó Nikkel Attiláéval, hogy le nem tudom a kettőt egymás nélkül gombolyítani; s végül is tartok tőle, hogy csomóra fog fulni.

A negyedik volt az asztalunknál a bennünket oktató vezérszellem: Amarillis kisasszony…

… Megálljunk elébb egy szóra. Nem így hitták az én első ideálomat. A szent keresztségben igazi kalendariumi martyrnő nevét viselte.

Azonban hát noblesz oblizs. Hölgyek irányában tartozik az ember diskrétus lenni.

Én a hölgyek neveit, a kik ezt az én regényemet szövik-fonják, jónak látom virágnevekkel helyettesíteni.

S végül a törvényes összeköttetésem vezéralakjának érdeme szerint jut a «Palma.»

Amarillis kisasszony tökéletes görög szépség volt; valódi Minerva, külsőleg és szellemben is.

Arczban ugyanaz a kép, a mit a rajztanárunk másoltatott velünk krejonnal, csak a sisak hiányzott a fejéről, a négy ágaskodó paripával.

No, ha én lettem volna Parisnak a bőrében, mikor a három istennő közül választani kellett, én már csak Pallas-nak adtam volna az arany almát. S milyen bolond fordulat lett volna ebből! Ha megszöktetem az Olympról az alma matert! Most nem volnának diákok a világon!

Amarillis kisasszony is úgy ugrott ki készen fegyverzetestül az életbe, miként hajdan Minerva Jupiter fejéből.

De ez nem az apja fejéből ugrott ki. Az anyja volt görög nő. – Igazi, Maczedoniából hozott görög nő, kinek szülői, mint kereskedő-család honosultak meg a városban. Esdrás urat a görög nyelv ismerete segíté a boldog házassághoz. Amarillis az anyatejjel együtt szívta be a görög tudományt, maga az anyja játszva tanította meg rá. A ficzkó már nem részesülhetett ebben a könnyü methodusban, mert az anyja korán elhalt. Amarillis valami öt évvel lehetett idősebb az öcscsénél: lehetett húsz éves, a ficzkó tizenöt, én és a báró (engedelmet kérek: az «ember» az «én»-nél kezdődik és nem a «báró»-nál) voltunk tizennyolczasok.

Ezekre a statisztikai adatokra szükség van egy olyan históriánál, a melyet nem a költői fantázia nemzett, de melyet az objectiv contemplatio költött ki a pszihologia és fiziologia, valamint a pozitiv helyzetek studiumának kemenczéjében.

Mert ha például az a helyzet áll elő «most» (a század X-ik évtizedében), hogy két 18 esztendős diák beleszeret egy 20 esztendős leányba, előre tudja az olvasó a végét: – vetélytársak fekete golyót húznak, – amerikai párbaj, – megmaradt pár boldogságát szülők ellenzik, – mennek -11- vendégfogadóba, este vacsorálnak, – reggel két agyonlőtt gyerek egymás mellett. – Ez már a rendes befejezés ma napság; akár ne is olvassa az ember végig. Hanem ez még a hatvanas években nem volt általános társadalmi sablon. Mi ifjak még akkor szerettük az életet s arra meg épen nem voltunk képesek, hogy egy szeretett leánynak a szép fejét golyóval szétzuzzuk; ha a mienk nem lehet, a másé se legyen. Ez csak a mostani kényes, nyaffadt, nyámnyila nemzedéknek a kibuvója.

Tehát az én időmben a gyerekek közti szerelemnek, kivált a hol a leány idősebb a fiunál, kellett valami praktikus megoldást keresni.

Talán emlékezel is arra az adomára, a mit ez időben szájról-szájra adtak az akkori osztrák kultuszminiszterről? Ő exczellencziája, a kinek a görög kedvencz eszméje volt, egyszer egy diszlakománál kihúzta a chronométerét a zsebéből s így szólt: «most az én órámon félnégyre és én bizton mondhatom, hogy ebben a perczben a Gesammtmonarchia összes iskoláiban kétszázhatvanhétezer diák mondja ezeket a szavakat: «ΤΕΤΥΦΟΣ, ΤΕΤΥΦΙΑ, ΤΕΤΥΦΟΝ.»

Mi is azok közé a Gesammtstudentek közé tartoztunk, a kiknek összesített himnusza eként szállt az égbe.

Amarillis ajkairól tanultuk a helyes kiejtést. Készakarva nehezen, hogy többször szájunkba rágja azokat a kimondhatlan görög betüket.

Én persze azon törekedtem, hogy ő tanulja meg tőlem «Ψ»-t úgy ejteni ki, hogy «puszi».

Χ? vagy ξ? Görög X.

Amarillis kisasszony dolga volt a mi irásbeli egzerczicziumainkat revideálni és kiigazítani, nehezebb föladatoknál kerékvágásba segíteni.

– Ohó! Ez nincs helyesen irva! disputáltam én. A «kszi» nem helyettesítheti a «cs»-ét.

A miből a laikus olvasó is kitalálja, hogy a két görög betüs sor magyar frázist takargat. Az enyim azt mondja «kisasszony! én magát halálba imádom», az övé pedig így szól «halál ellen nincs orvosság!»

Én azt állítottam, hogy a magyar «cs» betünek a görög «chi» felel meg; ő pedig azt mondta, hogy a jóni kiejtés szerint a «kszi» a valóságos «cs.»

Amarillis nagy árt szabott; egy autogrammot korunk leghiresebb költője: Dombiratosi Leótól, a kinek a daliás alakja rendes rovatképe vala a «Bolond Miska» czimű -13- lapnak. Amarillisnek az autogramm-gyüjtés volt a szenvedélye.

– Én pedig, ha nyerem a fogadást, kapok öntől egy görög Ψ-t: az én kiejtésem szerint.

Hiszen ha szokása lett volna Esdrás úrnak csak egyetlenegyszer is beletekinteni az irás-gyakorlatainkba, csodadolgoknak jöhetett volna nyomára; de ő ezzel nem rontotta a nyugalmát.

Tudta, hogy istentelenségeket csinálunk; inkább ránk sem nézett, hogy meg ne botránkozzék benne. A lustaság volt a szignaturája. A két órai priváta alatt rendesen aludt, mi költöttük föl, mikor már közeledett az iskolábamenés ideje.

Hanem délben aztán annál beszédesebb volt. Sokat evett, sokat ivott és sokat beszélt. Csakhogy nem bort, hanem vizet ivott. Fenékig ürítette az öblös poharat minden étel után. Valóságos krapulát ivott magának – vizből.

De aztán, a mit beszélt asztal fölött, az is méltó volt a viz-részegséghez. Folyvást a muszkát dicsérte előttünk.

Ez a nemzet van hivatva a jövőben arra a szerepre, a mit a multban a görög nemzetre ruházott a sors. Megalkotja maczedoniai Nagy Sándor birodalmát a Hellespontustól Keletindiáig s a Hyperboræokig.

Egységes nemzet, száz millió lélek, egy nyelv, egy vallás, egy fő, egy akarat.

Semmi beteges szabadelvüsködés; erős, öntudatos absolutizmus. Ideálja a kormányformának.

Hát még az irodalma! Valamennyi orosz irót mind ismerte; azoknak az eszméi az igazi világító tűzoszlopok a pusztában. -14-

Elhistorizálta, hogy ő végig járta az egész magyar szabadságharczot. Nem svihákoskodott. Bevallotta őszintén, hogy nem kombattans minőségben. A magyar kormány kinevezett minden hadsereghez egy tollfogható egyént, akinek hivatalos czime ez volt, «hisztoriograf»; a honvédek azonban úgy hivták őket, hogy «hadi pacsirta» – ő Nagy Sándor hadtesténél fungált, mint hadi pacsirta.

Azt mondta az egyik orosz parlamentér a magyar tisztek lakomáján: «Barátim! Mi nem azért jöttünk Magyarországra, hogy titeket leigázzunk; hanem hogy magunkhoz fölemeljünk. A ti országotok a mi egyenes utunk Konstantinápolyba. Meglátjátok, hogy mennyire meg tudja becsülni az orosz a dicső magyar népet. A magyar ezredek fogják képezni az orosz czár testőrseregét, a hogy most a finnek. Ezeknek is meghagytuk az ősi szabadságukat, alkotmányukat, országgyülésüket. Beszélhetnek, irhatnak, nyomtathatnak a maguk nyelvén, a mit csak ők értenek. Még bankót is nyomhatnak, a min egymástól vásároljanak. Terringettét! Ha a magyar mágnások befészkelik egyszer magukat Szentpétervárra, kiszorítják a czári udvarból az orosz főurakat. – A magyarok talentumait fényesen fogják ott megjutalmazni! Kapva-kapják majd a magyar művészt, irót! – Hát még a prókátoroknak micsoda aratásuk lesz Oroszországban! – És a nagy üzletek! A hol annyi a heverő pénz, az ugar-föld, az arany-bánya s a munkához szokott tenyér! Csak Oroszországban úr az úr igazán!»

Ilyen glicsériákat kellett nekünk hallgatnunk mindennap Esdrás úr asztalánál – pohár víz mellett. Csak legalább egy kis rostopsint adott volna hozzá!

Annyiban alkalmazta a konyháját szármata szimpatiáihoz, hogy minden héten kétszer főzetett «stsi» levest, meg -15- «barcs» levest. Ez nem is rossz. Az egyik káposztából készül, a másik vörös répából, kalbász darabkákkal.

Mikor aztán a kosztosok megszöktek az asztaltól, akkor még ott fogta a ficzkót s elkezdett neki oktatást adni az orosz nyelvtanból.

S a ficzkónak ebéd után, addig az egy óráig, a mig mi balmoztunk, neki kellett fekünni az orosz nyelv tanulásának s magolni nyelvtornázó szavakat.

Manapság már ezt a szót is alig ismeri valaki. Az én diákkoromban pedig ez volt a mulatságok koronája.

A magyar «balom» szó valószinüleg a franczia «ballon» – ból származik, külömben Kollárék azt is a szláv nyelvnek reklamálnák.

Egy roppant nagy lapda volt az borjubőrből, melynek töltelékét egy fölfujt marhahólyag képezte. Ezt ököllel kellett fölütni a magasba; mentül erősebb volt a legény, annál magasabbra repült a balom; – és ennek azután többet nem volt szabad a földre leesni; a körben álló fiúknak a leszálló balmot röptében kellett ismét ököllel fölcsapni a levegőbe; a ki elhibázta, az maga kapott ütleget a többiektől. Gyors láb, ügyes kar, biztos szemmérték kellett hozzá; játék után föl volt dagadva az embernek az ökle. Ez volt a magyar laun-tennisz.

Hanem, hogy a ficzkó jól járt a muszkanyelv tanulásával, azt már bizonyosan tudom.

Minthogy ez az alak az elején túl nem kerül elő ebben az én történetemben, mindgyárt abfertigolom, elmondva röviden a curriculum vitaeját. Poprádi Agesilaus mindenféle iskolákon keresztülvágva magát, végre bejutott a bécsi hadügyminiszterium valamelyik bransába, főhadnagyi -16- sarzséval. Új korszak, új kormány előálltával, a szentpétervári nagykövetség is új diplomatával lett betöltve, aki egészen a maga izlése szerint kivánta a hivatalos személyzetét megalakítani. Olyan katonai attasét kivánt maga mellé, aki tökéletesen birja szóval és tollal az orosz nyelvet. A hadügyminiszterium lámpással kereste a muszkául értő tisztet. Nem talált mást, mint a főhadnagy Poprádit. Azt rögtön kinevezték katonai attasénak a nagykövetséghez. A mint megérkezik Szent-Pétervárra s bemutatja magát a főnökének, az méregbe jön: azonnal telegrafáltat a hadügyminiszternek, hogy mit küld ő mellé egy hadnagyocskát katonai attasénak? Egy nagykövetnek legkevesebb őrnagyi rangu attasé kell! Nosza fölhajtják az őrnagyokat, sorba kérdik: «Ki tud oroszul?» – «Hát az ördög!» (Az tud; de nem vállal attaséi hivatalt.) «Ki tanul meg rögtön oroszul?» – «Hiszen Kolumbus tojása ez!» Ki kell nevezni főhadnagy Poprádit őrnagynak. S főhadnagy Poprádi megkapta az őrnagyi rangot, a pléhgalléros uniformissal együtt, persze egy utászezrednél. Akkor jött aztán még csak dühbe a szentpétervári nagykövet, mikor az új őrnagy bemutatta magát a molnárszinü őrnagyi uniformisában. Hej, de összetelegrafteremtette az egész miniszteriumot: «Hát egy pionérrel parádézzak én az orosz czár udvari báljaiban? Rögtön tegyétek át az attasémat egy huszárezredhez hasonló rangminőségben, még pedig az orosz czár nevét viselő huszárezredhez!» No hát ezt is meg kellett adni neki. A huszármente is utána küldetett. S így lett a mi hajdani iskolatársunkból fél eszdendő alatt pionérhadnagyból huszárőrnagy. Ennél gyorsabb káriért, úgy hiszem, még senki sem csinált. És mind ezt azért, mert ő az alatt, a míg mi ebéd után balmoztunk, a muszka grammatikának feküdt neki. – Most már úgy tudom, hogy alezredes. S ha még soká tart a béke, bizonyosan ezredességre viszi. A hogy előre megjövendölte magának, mint kitüzött életczélt.

Én pedig maradtam főhadnagy (többet nem is érdemeltem), -17- de a másik pajtásom, a báró, a ki jól kitanult zsenikari tiszt volt, három háboruban részt vett, mint tüzértiszt, az ütege élén Königgräcznél bravurokat követett el, új puskaport is talált föl, nem vitte följebb a dolgát a kapitányságnál.

Üss hátba, kérlek! Hisz én azt igértem, hogy regényt fogok neked diktálni s most veszem észre, hogy interpellácziót szuggerálok kezdő delegátusok számára. Hát én nem értek a regényiráshoz, (ketten együtt se sokat); azért, a mint rajta érsz, hogy divagálok, csak te üss hátba.

Hát ott hagytuk el, hogy valjon a magyar «cs» betü, melyet a német négy betüvel tud csak nyélbesütni (tsch), melyik irásjegygyel azonosítható a görögben, a Χ-vel e, vagy ξ-el?

Az ám! Csakhogy mielőtt a fogadás kétséges tétele az illetékes biró elé terjesztetett volna, Amarillis kisasszony biztosítékot kivánt letétetni: zálogot.

Hanem az enyimet. – Az volt halhatatlan költőnk, Dombiratosi Kázmér (most már Kázmér?) nagybecsü autogrammja. Elébb az legyen biztos kézben.

Levelet irtam a nagy költőnek, melyben úgy mutattam be neki magamat, mint orientálistát, azt a kérdést intézve hozzá, hogy valjon a legújabban megjelent remek népballadája: «Jóska és Sárika» nem utánzata-e a hirhedett persa költő, Firduszi «Josszuf és Zulejka» költeményének, mely ugyan még európai nyelvre nincs lefordítva, de a melyet ismerhetett kedves barátja, Lisznyay Kálmán palócz dalaiból, a ki szintén írt hasonló balladát?

No már egy ilyen kérdésre csak kell választ adni a legmegátalkodottabb czelebritásnak is.

«Vigye el önt az ördög a Firduszijával együtt. Én nem olvastam soha azt a persa balladát; Lisznyay Kálmán pedig nekem nem volt kedves barátom; – hisz én nekem még akkor hátul gombolták a ruhámat, a mikor az már meghótt. Én nem lopok mástól, csak magamtól. Dombiratosi Rafael!»

Mert a tanár úrnak az a szokása volt, hogy ha kérdeztünk tőle valamit, akkor ő a helyett, hogy válaszolt volna, visszakérdezett.

– Nagyon jól van. Már most fogd ezt a könyvet s fordítsd le belőle ezt a mesét. Majd azután add elő a magad dolgát.

Valami kis tömzsi könyvet húzott elő a zsebéből kutyabőrbe kötve; abban meg volt jelölve fogpiszkálóval a lap, amivel nekem el kell bánnom. -19-

A görög mese maczedoniai Nagy Sándor utazását írja le, a hogy a nagy hódító a Khokonoor hegységen keresztül átszállt Kelet-Indiába.

Hozatott magának egy óriási nagy saskeselyüt. Annak a hátára fölült, mint egy nyeregbe. A sas fölszállt vele a magasba. És ekkor nagy Sándor egy hosszú dárda hegyére föltüzött egy ürüczombot s ezt előretolta a sas orra elé; abban az irányban, a merre Keletindia feküdt. A sas elkezdte üldözni az izletes falatot, neki eresztett szárnyakkal. S minthogy azt sohasem érheté el, tehát egyenesen elszállítá a királyt a hegyek fölött Keletindiába.

– No látod! mondá Esdrás úr, mikor a penzumot átadtam neki. Most már érted a hüszteron-proteront? Ezen a nagysándori tradiczión alapul az én találmányom, a mit nem adok alább egy milliónál. Mióta keresik már a léggömb kormányozhatóságának titkát? – Nem ér semmit az okoskodás. – Gázmotor, villanygép mind haszontalanság. Én azt teszem, hogy fölviszek magammal a léggömb kosarában négy anyányi gólyát. Azokat hámba fogva odakötöm a kosárhoz. Ki lesznek jól éheztetve. Akkor előre tolok egy nagy gereblyét, a melynek a fogaira hosszú zsinegre kigyók, békák és apró kacsafiak lesznek fölakasztva. Arra a négy gólya fölrebben, utána száll a csaléteknek s hatalmas szárnycsapásaival irányt ad a léggömbnek; nekem aztán csak az a föladatom, hogy a gereblyével kormányozzak bölcs belátásom szerint. Ezt a találmányomat én a muszka kormánynak fogom eladni.

Megigértem, hogy hozatok; de hazafiui indulatom kiköttette, -20- hogy elébb az osztrák miniszteriumot kinálja meg a találmányával.

– Azon disputálunk a kisasszonynyal, hogy valjon a görög betük közül melyik használható a magyar «cs» kifejezésére: a «chi»-e, vagy a «kszi»?

– Szeretem, hogy ilyen tudományos kérdések iránt támad érdeklődés az ifjú szivekben. Erre a kételyre világos konkrét adattal felel meg a történelem. A görög krónikairó igy ír egy magyar nevet Χαβυξινγιλας (Chabukszingilász), a mit filológusaink aként olvasnak «Csabacsüdgyula.» És így mind a chi, mind a kszi használtatott a görögök által a magyar nevekben előforduló cs betü helyett.

– De én ebben az itéletben nem nyugszom meg! henczegtem én. Mi fogadtunk a kisasszonynyal. Az nem járja, hogy mind a kettőnknek igazat adjon a döntő biró. Mi legyen akkor a fogadás dijával, ha mind a két fél párin marad?

– Igen! igen! segített Amarillis. A dijnak ki kell adatni! (Ő sem akarta engedni a költői autogrammot, a mit már magáénak hitt.)

– No hát az attól függ, hogy micsodák a fogadók? vegyeskereskedők-e, vagy szportmenek? Ha vegyeskereskedők, akkor azt cselekszik a kölcsönös igazság esetén, a mit a nürnbergi szivar-exporteur, meg a pesti patyikus. A szivar-exporteur küldött a pesti patyikus nyakára egy ládika portoricot, harmincz márka utánvétel mellett; arra a pesti patyikus meg fogta magát, küldött a nürnbergi szivarosnak harmincz márka utánvét mellett egy nagy doboz bajuszkenőcsöt. Kölcsönösen megadják a dijat. Ha pedig szportmenek a fogadók s egyszerre érnek a lovaik a jelpóznához, akkor azt mondják: «todtes Rennen!» s nem fizetnek semmit.

– De én ez ellen kifogásolok. Én fél lófejjel elébbre vagyok. Mert én bebizonyítom a magyar heraldikából, hogy cs betü helyett mindenkor ch használtatott: a Zicsi -21- és Pécsi neveket mindig így irták: Zichy, Péchy, és soha sem irták Zixinek, Péxinek.

– No hát elismerem, hogy fél lófejed van, szólt papa Esdrás. Amarillis fizeti a dijat, föltéve, hogy nem kerül pénzbe.

IV. AZ ELSŐ CSÓK.

Másnap korábban fölkeltem, mint a két szobatársam. Azt hittem, hogy azok még alusznak. Még nem ütött a görög leczke órája.

Kimentem a kertbe. Szép tavaszi reggel volt. A verebek csiripeltek. A jáczintok, tulipánok piros csiráikat dugdosták elő a virágágyakból. Fürge veres bogárkák szaladgáltak a földön, egymás ismeretségét keresve. A nyárfák rügyeinek balzsamától csupa ambraillattal volt tele a levegő. Az ifjú szivben is ilyenkor támad valami megzsendülés, a miben ott van a tavasz melege. Bogár volna: fölébredne, csira volna: kibujkálna, balzsam volna: illatoznék.

Erre ő fölállt, a ruháját rendbehozta, a mi föl volt tűzve míg térdelt, leverte a port két tenyerével magáról, s azzal a karjait hátratéve, odaállt elém: «tessék.»

Megcsókoltam az ajkát. Hideg volt, mint a kő. Nem pirult -22- el utánna. A szempillája sem mozdult meg. Tudta, hogy mit csinál; fizeti a vesztett fogadást.

Én úgy éreztem magamat e csók után, mintha uzsorás adósság fejében koboztam volna el egy árvaleánynak az utolsó vánkosát.

– No hát, kisasszony, ne higyje azt, hogy én olyan czudar önző vagyok. Legyen úgy, hogy én vesztettem el a fogadást. Itt van nézze; odaadom magának a dijat, a költő levelét, s aztán nem bánom, ha visszaveszi is tőlem azt a szomorú csókot.

Erre rögtön kétfelé nyilt az ajka; az arczán kisütött a mosolygás, a keze reszketett a kezemben, mikor a zálogot átvette, s azzal egyszerre a nyakamba borult, átölelte a fejemet – s ez már aztán igazi csók vala. Csók, a mely leszalad a szivig; – még annál is odább; fölgyújtja a vért és az istenné tevő balzsamokat az idegekben.

IV. ALFA ÉS OMEGA.

Ezzel a két egybekötött betüvel jelezi a szent szimbolisztika a világföntartó lényt. Úgy is van.

Azért vigyáztam én magamra a későbbi dolgaimnál; vagy nem mondtam ki az alfát, vagy mingyárt az omegánál kezdtem.

Attól a percztől kezdve, a melyben én az első «cs» betüt megmagyaráztam a görögöknek, nem volt nyugalma tőlem az országban lakozó czelebritásoknak. Csűstül kényszerítettem őket autogrammok kiállítására. Nincs a svihákságnak, a schwindlinek, az imposztorságnak az a fajtája, a mit alkalmazásba ne vettem volna ellenük, csakhogy a -23- névaláirásukat megkapjam. Legtöbbször sikerült. Bennem egy nagy világcsaló veszett el, a mennyi talentumot ki tudtam fejteni e zsánerben. Valóságos hochstaplere, szélhámosa voltam az autogramm-szerzésnek. Az álorczásságot sem vetettem meg. Egyszer rajongó kis leány voltam, ki festett nefelejts koszoru közepébe kivánja iratni a hires nevet; máskor boldog családapa, ki engedelmet kér, hogy új szülöttét a nagy férfiú nevére kereszteltesse. – Memmeg gazdag tőzsér, ki testamentumot akar tenni s azt kérdi, hogy minő hazai czélokra hagyományozza a százezreit? Egy regényirót azzal rohantam meg, hogy a regényében előforduló félkézkalmár neve az enyimmel azonos: nyilatkozzék iránta.

Egy szatmármegyei czelebritást azzal interpelláltam meg, hogy ez a fogadás eldöntendő, miként mondatik helyesen: «csikaja», vagy «csikója»? Megkaptam rá a választ; helyesen mondjuk: «csikaója.»

S ezeket én mind beváltottam aranyra, – annyi csókot kaptam értük, – mikor már a jérikói rózsa-lugas lombja olyan sűrű volt, hogy nem lehetett keresztül látni rajta.

Van egy szép tengeri csiga, a neve «conus litteratus» (betüs kup.) Ennek a talapján köröskörül tökéletesen rajzolt káldéi betük vannak, egymás mellett a kezdő és végző betük. – Még ez a tengerfenéken lakó csiga is tudja azt!

VII. A GÓLYÁS LÉGGÖMB = PELÁRGOTHÜLÁKÓSZ.

Nagyon indikálva volt részemre, hogy Esdrás úrnak a neutralitását föntartsam. Erre legjobb strategema volt a kedvencz rögeszméjének a táplálása.

Mikor egy tudósnak valami fiksza ideája van, akkor ha -24- azt előhozzák neki, se lát se hall, mint a süketfajdkakas dürgéskor.

Hozattam neki a pusztánkról két fiókgólyát; azok megszoktak a háznál. Nyers húst, paczalt kaptak; később az egeret is elfogták.

A hím komoly természetü uraság volt: ezt elneveztük a kontempláló magaviseleteért Hamletnek. Az Oféliája ellenben minden jó és rossz tulajdonságaival birt nemének. Sokat kelepelt, nyalánk volt, kiszedte a moslékból az izletes hulladékot, sőt a szomszédból áttévedt kis kacsákat is elkapkodta; kutyát, macskát üldözött, a professzorhoz járó diákoknak a fejére röpült s a kalapjaikat kilikasztotta az eltávozóknak jót csipett a lábaszárába a hegyes csőrével; graciöz tudott balletet tánczolni.

Ez volt Esdrás úrnak a kegyencze. Ennek a tehetségeire alapította léghajózási rendszerét.

A hámot először szironyból készítették. Azt a gólya rövid időn megette; azt hitte kigyó. Azután bőgőhúrból próbáltak rá kantárt rakni. Az meg épen delikatesz volt neki; földi gilisztának nézte: lenyelte. Végre sodronynyal körülfont húrral szerszámozták föl; azt már nem tudta elrágni.

Azután kipróbálták, hogy mennyi tehernek felel meg a gólya húzóképessége.

Egy kosarat kötöttek a hámhoz s aztán repülésre birták a madarat. Megfelelt a várakozásnak.

Hazafias kollekta útján beszereztetett a léggömb előállításához megkivántató összeg. – Szakértő kezek szabályszerüen elkészíték tafotából a ballont, behúzva reczével. A gimnáziumunk vegytani laboratoriuma szolgáltatta hozzá a szükséges könléget.

Ha sikerül a léggömböt betanított madarak segítségével -25- útba irányítani, mint a hogy lehet a földi jármüveket oktalan barmokkal, ökrökkel, lovakkal mozgásba hozni, utaztatni, gyorsítani, akkor az egész hadviselés megváltozik s azzal együtt a politika, nemzetgazdászat, kereskedelem, – sőt az egész társadalmi rendszer.

Faluról begyültek a czelebritások. A városház előtti tér átengedtetett a hatóság által a kisérlet számára. A notabilitások és úrhölgyek számára tribünök állíttattak. A helyben állomásozó lovasság és szekerészet főparancsnokai is megigérték megjelenésöket.

A nevezetes napot megelőző huszonnégy óra alatt az Ofélia nevet viselő gólya minden ételben való részesüléstől visszatartatott, hogy annál bizonyosabban beváljon a czélzatos furfang azzal a bizonyos póznára tüzött csalétekkel.

A léggömbhöz tudniillik egy fűzfavesszőből font csónak volt csatolva, melynek hátulsó részére (puppis) egy tollseprükből alkotott kormány (timon) alkalmaztatott, az orrára (prora) pedig egy haránt fekvésü pálcza helyezteték, melynek végén zsinegre kötött kigyó ficzkándozott.

A mint a csónakban elhelyeztetett gólya megpillantja a ragadozó kigyót, azonnal föl fog repülni és utána eredni. A begyéhez kötött hámnál fogva magával ragadja a csónakot, a csónak a léggömböt s eként «ad hominem» (azaz «ad ciconiam») be lesz bizonyítva a tétel, hogy ha a léghajó csónakjában egy lelkes állat, (például egy ember) fog ülni s a léggömböt négy, vagy tiz gólya röpíti tova, akkor azt tetszés szerint lehet a szélrózsa minden irányában kormányozni.

Pünkösdi szünidő volt; a szyttyáknak nem volt iskolájuk; mind kijöhettek a hecczre.

Én voltam a professzor úrnak a Handlangere, vagy, a hogy magyarul hivják: fizikus-inas.

Óriási közönség gyült össze a városháztéren. A főiskolai fiatalság tartotta fönn a rendet. -26-

Nagy betükkel volt az oldalára festve miniommal a világra szóló «PELARGOTHULAKOS.»

Mikor a léggömb lengő állapotba volt hozva, belekapcsoltuk a kötelékeibe a vesszőből font csónakot, a melynek az orrán ott ficzánkolt egy nagy coluber nájász madzagra kötve; a kasban pedig ott gunnyaszkodott a nap hőse: a vezérszerepre szánt eszterág.

Mikor Esdrás úr vezényszava elhangzott, természetesen görögül: «afürein!» (elereszteni!) a tizenkét szyttya, a ki addig a léggömb köteleit fogta, egyszerre kibocsájtá a magáét a kezéből s arra az elszabadult ballon nagy sebességgel lódult föl a felhők országába, a néző-sereg éljenrivallása közben.

A nyomorult eszterág azonban mindenhez értett inkább, mint a repüléshez. Azt tökéletesen elfelejtette. A mint azt érezte, hogy hozzá van kötve valami légbenjáró szörnyeteghez, elvesztette minden madártalentumát; bukfenczeket hányt a levegőben, lábbal fölfelé, fejjel lefelé vergődött s hagyta magát hurczolni az erősebb léggömb által, a merre annak tetszett.

Egyszer aztán elérte a ballon a magas régiókban azt a légréteget, a hol a könlég fajsulya összetalálkozik az atmoszféra légnyomásával. Itt meg szokott pihenni a léggömb.

Ekkor azonban az eszterág is visszanyerte a lelki ekvilibriumát. Észrevette, hogy most már ő az úr a levegőben.

Most azután, nemhogy arra használta volna föl a szupremacziáját, hogy a pálcza végén fityegő kigyót -27- üldözze, hanem elkezdett a maga tudományával még magasabbra repülni.

Ennek aztán az lett a következése, hogy a léggömb, a ki egy ilyen ellenmanőverre nem volt készen, fölfordult s a nyitott felével tátongott az égre. A hidrogén természetesen kiillant a fölfordított szájpadláson keresztül s arra a léggömb kezdte a sulyát érvényesíteni s megint a gólyát rántotta alá, míg ismét olyan légrétegbe jutott, a hol a maradék könlég ujra föntartotta. Innen megint a gólya czibálta fölfelé. Utoljára a lottyadttá lapult ballon ráesett a gólyára, mint egy repülő palacsinta, a spárgaháló belekeveredett a madár szárnyaiba, lábaiba, csőrébe s együtt mind a ketten spirál-oszlopban kanyarogva beleestek valahol egy távol fekvő morotvába. Soha sem talált rájuk senki. Bizonyosan morkoláb lett belőlük.

A pelargothülákosz kisérlete gyalázatosan megbukott; oda az egy millió rubel!

Aztán a Hamlet is megszökött. Egy délután, hogy megunta várni az Oféliáját, fölnyujtotta csőrét perpendikulárisan az ég felé; tizet kelepelt, hármat ugrott s azzal szétcsapva a szárnyait, elrepült boldogabb hazák felé.

Biz azt soha sem küldte vissza «India cum donis», miként hajdan a «Ciconiam Polonis».

S ennek az æronauta kudarcznak az én első szerelmem is nagy kárát vallotta.

VIII. ÉLETRE-HALÁLRA.

Az a jerikói rózsa (a mi különben nem is rózsa, hanem «loncz») még sem eléggé sűrű. Az a ficzkó egyszer ránk lesett, mikor szép hajnalban az autogrammot az autotyppal kicseréltük a lugasban.

Elárult a ficzkó! De nem az apja előtt. Tudta, hogy az nem fog rá hederíteni: még akkor nagy kegyében állottam; (a gólyásballon bukása előtt volt); hanem a pajtásomnak sugott be. Az pedig titokban vágytársam volt. -28-

Eddig még keveset beszéltem a báróról, csak a külsejéről. Hallgatag fiu volt; mintha csak pénzért adná a szót. Az iskolában is ilyen volt. A szöveget nem tanulta meg könyv nélkül szó szerint, hanem kivette a való tartalmát s a saját szövegezésével mondta el lassan, ovakodva; de azért helyesen. Szépen jártak nála Pulszky Guszti frázisremekei jogász korában. Mint katona is ilyen volt: kiszámító, de kiszámíthatatlan. Soha sem árulta el előttem, hogy ő is szerelmes a szép Amarillisba. Még az udvarlástól is tartózkodott. Én sem dicsekedtem el neki a szerencsémmel. Titkoltam előtte: tudtam, hogy ez gonosztett.

Mikor az embernek még gyermekszive van, olyan helyesen meg tudja azt érezni, hogy mi az a gonosztett, a mi eltitkolni való. Mikor már dicsekszik vele, akkor már pimasz. Vénségünkben aztán (azaz, hogy «vénség» nincs: másod fiatalságunkban) ismét visszatérnek a kedély stádiumai. Bizonyos korban az ősz ifiu titkolja, sőt eltagadja a gonosztetteit: csak mosolyog, csak hunyorít, ha példálóznak rá s a jogosult szemrehányások ellen komolyképü hamis igazsággal mossa magát: ez a naiv öregurság; az utolsó stádiumban aztán már ismét dicsekszik a gonosztetteivel (a miket el nem követett). Ez a pimasz öregurság.

No majd meglátod, hogy én tisztára mosom magamat. Még abban a stádiumban lélegzem.

Nyugodt lehetsz. A mit én neked lediktálok, egészen denaturalizálva van már. A milyenre az egyszeri backfisch azt mondta, hogy «ez olyan ártatlan regény, hogy ezt még a mama is elolvashatja».

Az én Nikkelem, mint mondám, soha sem magolta be könyv nélkül a leczkét. Elég volt neki azt egyszer elolvasni, az értelme a fejében maradt s azt elmondta a saját fogalmazása szerint.

Egyszer csak hirtelen megváltoztatta a rendszerét. A mint virradni kezdett, fölugrott az ágyból, felöltözött, kapta a könyvet, kiment a kertbe biflálni. Mire én megjelentem -29- a légyotton, már akkor ő ott lépte a nagy lábaival a száztűhoszszát.

Amarillissel aztán, a ki szintén odatévedt, én egy bizalmas szót sem válthattam többé, ha csak ribizlit nem segítettem neki szedni.

Leczke után nehányan, válogatott legények, össze szoktunk gyülni a vivóiskolában. Így hittuk a gimnazium nyáron üres fáskamráját, a hol karddal, rapérral hadazni szoktunk. Egy dragonyos őrmester volt a professzorunk, a kinek havonkint egy forintot kontribuáltunk; kardot, fejés karvédőt kiki maga szerzett magának.

Ha csak mancsettáztunk, akkor nem kötöttük föl a plasztront, s a béllelt sapak helyett is csak a rostély maszkot tettük föl.

Az összeszólalásunk utáni délután, mikor a klasszisból lementünk a vivodába, oda sugtam a bárónak:

– Ma plasztron nélkül fogunk vivni – egész testre; aztán egész a fegyverképtelenségig.

Természetesen vivásleczkénél nem lesik szekundánsok a harcz kimenetelét; az őrmestertanár is rábizza a felekre, hogy ott üssék egymást, a hol érik; a kardok ugyan nincsenek kiköszörülve s a vivókat takarja egy vékony gyapot jankli; de mi ketten ez alkalommal úgy helybehagytuk egymást a tompa élü kardokkal, hogy ha az Pesten történt volna, vezérczikket irtak volna róla a Nyilt-Térben. Én kaptam a karomra, a mellemre, a vállamra olyan hurkákat, mint egy kolbász; bőrrepedést, a miből kiserkedt a -30- vér; a fejemre is egy daganatot; ellenben a Nikkel viselt tőlem egy emléket a nyakán, a mitől berekedt, egy kup-dő-Zsarnákot a térdére, a mitől megsántult; meg egy veszedelmes csapást a könyökére, a mitől fegyverképtelenné lett.

«Urak, ez már nem tréfa!» mondá a vivómesterünk. Ki kell békülni rögtön! Ez a regula. Kezet is nyujtottunk egymásnak s «pardon»-t mondtunk.

No de én czélt értem. A magam sebeit megkuráltam ötven krajczár ára arnikával, meg vattával s eltakarhattam a ruhámmal; de a báró a megsántult lábát nem tagadhatta el, neki csakugyan felcsert kellett hivatni, a ki ágyba fektette, beflastromozta, bekötözte, mint egy igazi párbajban megsebesültet.

De másnap nem jöhetett ki az én találkozómat elrontani a kertbe. Én kimehettem; mert nem vallottam be semmit. A jobb karomat ugyan nem tudtam megemelni; de hiszen félkarral is lehet ölelkezni.

IX. A KATASZTRÓFA.

Esdrás úr lelkét betöltötte a világfájdalom, Europa-unalom és gólyagyülölet. – Rossz kedvét alattvalóival éreztette. Agesilaus csak úgy tudta magát a szuverén atyai zsarnokság ellen megvédelmezni, hogy kurtára lenyiratta a haját. Nem lehetett megczibálni.

Esdrás úr katalogust olvastatott és examinált. Kapcziózuskodott. (Ez is régi szó, de örökké új).

A gyászos kimenetelü vivóiskolai párbajunk már a bukott gólya után következett. Az ágybanfekvő kosztos historiáját bizonyosan a borbély fedezte föl a professzor előtt. Hanem az indító okot, a miért ez a püfölődzés végbement, másnak kellett elárulni. Soha sem beszéli ki a fejemből -31- senki, hogy ez a Judás a szentpétervári katonai attasé volt.

Egyszerre csak az jutott eszébe a professzor úrnak, hogy bekövetelte tőlünk az irásbeli görög gyakorlatainkat.

Én azt a negativ igazságot mondtam neki, hogy elvesztettem a magamét. Vigasztalhatatlan vagyok.

– No hát csak vigasztalódjál meg, mert én megtaláltam. Mondá Esdrás úr.

Senki sem disputálja ki belőlem, hogy a szentpétervári nagykövetség révén jutott hozzá.

A sajnos fölfedezés legelső eredménye az volt, hogy Amarillis kisasszonyt elküldték kolostorba; beadták apáczának.

Nekünk pedig, t. i. nekem és báró Nikkelnek, az examen napjára odacsődítették a sorsunk intéző zsarnokait: Nikkelnek a nyugalmazott alezredes édes apját, nekem meg a mindig nyugalmi állapotban levő tútoromat, a nagybátyámat. Azok még láthatták a kék-zöld foltokat a drága magzataik élő pergamenjén, a mit azok egymásra fölrúnáztak – egy pár szép szem miatt.

A két zsarnok kölcsönös eszmecserék utján abban állapodott meg, hogy két ilyen veszekedő ficzkót lehetetlen más irányba terelni, mint ha mind a kettőt beadják jövendőben a bécsujhelyi katonai akadémiába.

Akkor még az a meggyőződés uralkodott a magyarok között, hogy ha van a familiában egy olyan rossz kölyök, a kiből semmi rendes embert nem lehet formálni, azt be kell adni a «Stiftbe».

Ez volt a műneve annak a rettegett intézetnek, a melyben katonatiszteket nevelnek.

Közbeesett azonban a bevégzett gymnáziumi tanév s a -32- kezdődő katonai akadémiai kurzus közé a szokásos vakáczionális két hónap.

Az első novella ezzel be van fejezve. (Egyelőre.) Már most kérek egy pár napi haladékot, hogy a második novellához összeszedjem az eszemet. – Mert ez az én historiám hét különböző novellából fog állani, a mik végül egy nyolczadikban mind összekerülnek s egy kerek egész lesz belőlük.

«IRINGÓ.»

I. A KALUGYER.

A nagybátyámat hitták az ismerősei odalenn a Bánságban «kalugyernek». Egész helytelenül; mert a kalugyer jelent orosz papot, a kinek a felesége meghalt s a kit a dogma kényszerít azontul nőtlennek maradni és száját a husevéstől megtartóztatni. – Már pedig az én nagybátyám soha rácz pópa nem volt, soha feleséget nem vett, és így özvegy nem lehetett, a mi pedig a vegetarianismust illeti, attól olyan messze állott, mint az a debreczeni diák, a kinek a dárdása hozta a czivától az ebédet fazékban s keletkezett közöttük a következő szóváltás: «Quid tulisti?» – «Brassicam.» – «Est ne sus intus?» – «Minime gentium.» – «Tundas ad eperfám!» Ezt az anekdotát a vakáczió alatt nekem minden héten kétszer kellett a bácsitól bevennem, vasárnap, meg szerdán, a mikor a töltött káposztát fölmelegítve adták föl az asztalra; hát csak vegye be a tisztelt olvasó is, ha már ismeri, fölmelegítve s ha új volna, fogjon magának egy gymnazistát s magyaráztassa meg, mit tesz?

Azért híhatták így a bácsit, mert egészen visszavonulva élt. Ő sem járt mások nyakára, őtet sem látogatta senki. A kaszinóba is csak pipázni járt; nem kártyázott. Hivatkozott a nagy emberek példájára. – Deák Ferencz, Kossuth Lajos, Nyáry Pál notorie nem vett kártyát a kezébe soha. Valamennyi czelebris politikus mind «achartista». (Lásd, milyen szép új szóval gazdagítottam az irodalmat!) -34- Hej, ha most látná a Ferraris históriai tarokkpartieját!

Szép nagy ősi háza volt; nagy kertje, külső, belső gazdasága. A külső árendába volt adva mindig, a belső fölött pedig korlátlanul gazdálkodott a Flóra asszony.

A Flóra asszony valamikor tüzes szépség lehetett, a szerecsikáról és az ólomfehérről ugyan előhaladt korában sem mondott le. Az arczát divat szerint csak a füléig zománczolta be, azontul aztán kőbarna volt a bőre s a fogai megfeketültek a festéktől. Az öltözete zsiros volt, de selyemvirágokkal és skófiummal himezve s a fején arany-ezüst fejkötőt viselt; az aranycsipke már egy kicsit zöldes volt, az ezüst pedig gyöngén vereses. Irással, olvasással soha nem vesztegette az idejét; de azért a számadásokat úgy kitudta a fejében kálkulálni, hogy mikor a bácsinak egy forintból beszámolt, száztiz krajczár került ki belőle.

Ennek az érdekes hölgynek a társaságában töltötte el az én nagybátyám az egész életét.

Mert hát a cœlibátust nem csak a papok jóvoltára találták föl. Akadnak az eklézsián kivül is okos emberek, a kik ennek az előnyeit fölismerik és magukra alkalmazzák.

Nem volt a bácsi életében semmi tragikus sorsfordulat, holmi poétás szerelmi csalódás. Ő egyszerüen kommodus ember volt, a ki nem akart senkivel bajlódni. Asszony! Gyerek! Minek az?

Mikor lejött értem Esdrás úr vészharangozására, hogy hajamnál fogva kirántson az enyvből, kegyes útmutatásokat adott:

«Édes öcsém, ha bolondságokat csinálsz, úgy csináld, hogy mást tégy bolonddá, ne magadat. – Magadra vigyázz. – Hidd el nekem, hogy a házasságoknak fele vigyázatlanságból származik. Valamint hogy a lábtöréseknek is száz eset közül ötvenben vigyázatlanság az okozója.»

E szerint ő a lábeltörést, meg a házasságot egy kategoriába sorozta. -35-

Óh, be mély belátásu és látnoki eszű politikus volt az én Kalugyer bátyám! Ha az ő elvei szerint komponálná magát a társadalom, most nem volna egyházpolitikai hercze-hurcza. Az volna egyszerüen a jelszó: «Keresztények, vigyázzatok, hogy házasságba ne bukjatok.»

Az is igaz, hogy ezzel az életnézettel nem állt egyedül a bácsi. El volt az terjedve magában a népben is. De biz a legszebb petrezselyem teremhetett volna ott az ő mezővárosában a plébános és a pópa házának a küszöbe előtt, a házasságra lépni kivánó párok miatt. Bevett népszokás volt, hogy vőlegény és menyasszony egy félesztendeig kitanulják elébb, hogy egymásnak valók-e? S ha a praxisban arra a meggyőződésre jutottak, hogy nincs meg köztük a kellő harmónia, akkor szépen elbucsuztak, szélyel mentek. Az új menyecskének egy esztendeig föl sem tűzték a kontyát s nem tették föl a fejkötőjét s egy évig szabad volt neki tánczolni a rodinában és eljárni a fonókába.

Aztán volt vajákos asszony elég, a ki kényes természetü helyzetben készen állt a segítséggel. Nem történt ott szerencsétlenség soha. A pap stólája többet látott a temetések, mint a keresztelések alkalmából.

Hát bánja a szösz, hogy milyen volt az én nagybátyám, gazdasszonyostul; meg az ő egész háza tája? Hanem beszéljünk már egyszer a szép Iringóról.

Iringónak hivják a virágzó korában (eringium) csodaszépségű burjánt; levele, szára kék mint az indigó; csupa tövis, még a virága is, megszúrja a hozzányulókat; mikor azután megszárad, a szél letöri a száráról; megkapja, végigkergeti a fenyéren, akkor már úgy hivják, hogy «ördögszekér, ördögborda». -36-

II. A HIDEGÍTŐ CSÓK.

Mikor a delibácsi kastély udvarára behajtattunk, a nagybácsi saját négyes fogatán, a pitvarból egy leány jött ki elénk, aki a bátyámnak kezet csókolt, a hogy a bricskából leszállni segített neki, amire a bátyám azt mondta: «jól van no!»

Azután nekem is segített leszállni a leány a hintóból s nekem is kezet csókolt.

Nekem ugyan még soha senki sem csókolt kezet, először esett meg rajtam. Nem tudom, más ember úgy van-e vele? De nálam még óra mulva is érzik a hidege annak a kezemet ért csóknak; olyan, mintha valami érczdarab volna oda téve. Később (plane most!) gyakran volt már ehhez az amfibium-csókhoz szerencsém.

Mi volt ez, szolgáló? Hogy kezet csókol a hazaérkező gazdájának; meg még a vendégének is.

Még sem szolgáló, mert ő parancsolgat a bátyám hajdujának, hogy szedje le a bőröndöket, utitáskákat s melyiket hová, melyik szobába vigye.

Mint minden régi ház, úgy volt a bátyámé is berendezve, hogy a konyhán keresztül kellett a szobákba menni. Nagyon raczionális beosztás. A konyha egyuttal cselédlakás is. Az az egy darab nőszemély ott a tüzhely mellett egy személyben portás, szakácsné, bejelentő komornyik, gazdasszony; – meg még ki tudja mi?

Megmagyarázzam neked, hogy mi az a nyitott tüzhely? Neked nem magyarázom; mert magad is olyan mellett nevekedtél föl. A mai generácziónak pedig hiába elemezném, hogy mi az a «vaskutya», «ludlelke», «lábos», «tévő», «pemete», a kik sohase láttak ilyent.

A bátyám gazdasszonyát már a föntebbi fejezetben -37- szinskizzeltem (no nézd, megint egy szép új szóval gazdagítottalak). Hát ez most nem fogadhatta az érkező uraságot, mert ott ült abban a négyszögletü sülyesztőben, mely a sütőkemencze barlangjának oduját előzi meg s abban serénykedett, hogy a tévőt felyül vizes rongyokkal tapasztotta be, alul pedig a kemenczéből kihúzott parázszsal halmozta félmagasságig. A tüzhely előtt, zsámolyon állva, forgatta a nyársra kényszerített pulykát egy kis tömpe «szuka». Tudod, hogy a diákok között ez a titulusa a fiatal vászoncselédnek.

– No hát! Ez az a hires gólyás úrfi? Kiáltott rám familiáris komázással.

Majd letapostam a bácsinak a lábát, úgy siettem a konyhából a szobába eloldalogni.

A benyiló volt az én leendő garszonlakásom. Egy ágy, egy bőr kanapé, egy asztal, egy sublód, egy csukható tükör, egy pipatartó, meg egy köpőláda. Teljes komfort. Nem! Az nem volt… A mire a gyertyát szokás tenni lefekvéskor.

Piros két pofácskája, akarta nem akarta, mindig nevetésre állt, a szája meg épen csupa gúnykaczaj volt a szegleteivel -38- fölfelé huzódva; egy kis gyenge pihécske hamvadott a fölső ajka két végében, a mi annak még hamisabb kifejezést adott; a két szemöldöke olyan volt, mint két eleven csík; sűrű fekete haja egy vastag czopfliba fonva. Piros korall volt a nyakán. Aztán a két karja egész vállig csak egy nagyon átlátszó reczeficzével nem takarva, de elárulva. Egy katrincza elől, a másik hátul s a hol azok elváltak, meglátszott a házi csipkével diszitett fersing; rózsaszinü harisnya volt a lábán aranypillangós piros szattyán papucscsal.

– No adja ide frissen a kupferje kulcsát; (így mondta) hadd rakjam ki belőle a czókmókját.

Kezébe adtam az óralánczomon függő kulcsot. Odaguggolt vele a bőröndöm elé s fölnyitotta a tetejét.

– Hát ilyenekkel kaszabolják maguk egymást össze? szólt oda hozzám, azzal a feddőző fejbólintgatással, a minőre csak valami közel atyafiságos viszony jogosíthat föl. – No ezeket jó lesz, ha a szalmazsák alá eldugja; mert ha a nagybácsi meglátja, beledobatja a kutba; az ám! Azt mondta. Csitt, patt! Azzal a két kezébe fogva a két kardot, egymáshoz verte őket. – De szeretnék én is ilyen karddal vivni.

– Dejszen, ha én egyszer ráhuzok magára, tudom, hogy megemlegeti. Nézze, milyen karom van! – S föltürte a reczeficzét vállig. Látja?

– Siess! Ne trécselj annyit! Krákogott a kalugyer. Láss az asztalterítés után.

Iringó kettőthármat rázott a vállán. Szép a parancsosztogatás, csak legyen, a ki megfogadja.

– Aztán olyan igen nagyon szép volt az a leány, a ki miatt maguk úgy összekaszabolták egymást?

Hát bizony mikor egy diák elpakolja a czókmókját, ott nincs valami pedáns rend.

– Hát már a szennyest ide kellett begyürni a tiszta közé? Legfeljül meg az opánkákat?

Volt egy pár ficsúros czipőm sárga bőrből; azt ő opánkának nevezte. Megnézte nagyon.

– De furcsa czipellő! Nem is férfi lábára való ez, olyan kicsiny. Ez női czipő!

S azzal lerántotta a pillangós papucsot a lábáról s egy húj alatt az ő lábán volt a sárga lábtyűm. Akkurát rápászolt.

– Ezt maga attól a bizonyos frajlától hozta el emlékül; ezt nem a maga lábára szabták!

Persze az útra a hosszúszáru vadászcsizmámat húztam föl, abban nagy volt a lábam.

Addig nem hagyott békét, míg le nem húztam a csizmámat (ő is segített) s a sárga czipőket föl nem erőtettem -40- a lábamra. Az igaz, hogy szűken jártak. «Nem szégyenli, hogy ilyen kicsi lábai vannak?»

Azzal folytatta a rakosgatást; az öltönyöket a fogasra akasztotta, előbb kikeresve a zsebeiket; talált is bennük egyetmást; a tiszta fehérnemüeket a subládba rakta. A szennyest egy zsebkendőbe csomagolta.

– No hát akkor én majd tanítok magának szép nótákat; azokat húzza el, ha tudja.

– Ezeket magának mind meg kellett tanulni? – Huh, de nem szeretnék diák lenni!

A könyvek alul előkerültek a rajzoló eszközeim, festéktokom, meg a rajz-albumom. Mikor azt fölnyitotta, egyszerre nagy respektusa támadt irántam.

– Hát maga festeni is tud? Ezt mind maga rajzolta? Aztán szabad kézzel? Le tudna egy embert is festeni? Élő embert.

A bőrönd fenekén volt még egy nagy skatulya, papirból. Hogy össze ne törjön az oldala, bele volt csavargatva abba a gyapot trikó-zubbonyba, a mit a vivásnál szoktunk -41- fölvenni. Azt le kellett a dobozról göngyölíteni a leánynak.

Hogy elszörnyedt, mikor ennek az öltönydarabnak a mivoltát meglátta. Hosszú hasítások, szögletes repesztések rajta, itt-amott barna foltok a szöveten. Egyszerre kitalált mindent.

– Ugy-e? Ez az a vivó-zubbony, a miben verekedett? Hogy összehasogatta az a csunya kard! Ezek itten vérfoltok mind? A maga saját vére? De így összeveretni magát!… Szegényke!

S mikor azt mondta, hogy «szegényke!» a szemében valami nedvesség ragyogott.

A legveszedelmesebb bakterium a világon! Asszonykönny! – De sokszor voltam a betege. – S hogy ennek még nem találták ki a serumát a doktorok!

Hanem aztán szépen megjárta vele az Iringó, mikor a kiváncsisága rávitte, hogy a dobozt fölnyissa.

Abban volt, gondosan vatta közé elpakolva a gipszmodellem, a mi minden rajztanodában otthonos: a küzdő gladiátor. Ezen természetesen nem csak hogy semmi öltözet sincs, de még az epidermis is el van távolítva róla, hogy az izmok fekvése teljesen tanulmányozható legyen rajta.

Dejszen hozzá nem nyult volna egy világért ehhez a szörnyű alakhoz. – Hanem egyet gondolt. Volt a nyakán egy himzett fulárd kendő, mely csücskéivel a keblébe vonult le; azt leoldotta a nyakáról s aztán odakötötte a gladiátor derekára.

Persze a gladiátornak több szüksége volt arra a takaróra, mint az ő nyakának.

– De le ne vegye róla; – szólt megfenyegetve az ujjával, -42- – mert különben soha sem mernék bejönni a szobájába.

Lármázhatott ez alatt a kalugyer, hogy miért nem jön asztalt teríteni a fruska? Én magam is figyelmeztettem e fölhivásra a leányt.

Ebből aztán megtudtam, hogy az Iringó a gazdasszonynak a leánya, ő pedig a ház elkényeztetett zsarnoka. Eszmetársulat útján innenstul azt is megtudtam, hogy hát a kalugyer kicsoda?

III. A HEGEDŰ MEG A PEMZLI, MINT KIGYÓ.

De ugyan minek czifrázzuk a szót? Mire való nekünk az a «bohemien» kifejezés? Az csak a francziának jelent «czigányt»; nekünk pedig csehet. Mondjuk magunk magunknak őszintén «czigány».

Poéta, piktor, muzsikus, képfaragó, szinész: az mind a nömös czigány nemzetséghöz tartozik. Büszke lehet rá. Még tán a katonatisztnek is szoríthatnának helyet maguk között.

Én is irtam zöld koromban verseket, novellákat; virtuózul hegedültem, festettem arczképeket; deklamáltam és énekeltem. A mellett vivni, lovagolni is tudtam. Akármelyik fajtájában a czigányhivatásnak hires emberré lehettem volna. Neki is rugaszkodtam hol az egyik, hol a másik «göröngyös» pályának; s csak az Isten őrzött, hogy végig nem futottam rajta, és most babér koszorúval a homlokomon, de csizmatalp nélkül, ott volnék a végczélnál: – valamelyik rokkant táltos-ápoló intézetnek a nyakán.

Hát biz a mennyei gondviselés őrzött meg tőle, hogy nagy emberré nem lettem. Mert nem szorultam rá. Tény az, hogy az éhség a legjobb Maecenas, az csinálja a hires embereket. -43- A legtöbb zseni annak köszönheti a dicsőségét, hogy az uzsorásai folyvást rángatják alóla a gyékényt. A lyukas csizmatalp a legkitünőbb közlekedési eszköz az Olympusra.

Az apámnak volt a pesti határban egy rozzant vityillója, nehány hold telekkel, a mi konkurzuális masszából maradt neki veszett fejsze nyeléül. Fizetett érte egy milimári száz forint haszonbért. Egyszer aztán a vaspályának új magazin kellett; útjába esett az én örökségem, kaptam érte kétszázezer forintot.

Akkor aztán nem versifikáltam, nem muzsikáltam többé, vért sem ontottam a hazáért, szegre akasztottam a kardot és hegedűt, azt sem tudom, hová lettek? A feleségem bizonyosan fölvitette a padlásra, a rajzolást pedig, a hogy a német mondja «zeichnen», csak részvényeken gyakorlom.

Hanem hát még anno boldog-idők, akkor még remekül tudtam hegedülni. Ha kinyitottam az ablakomat s elkezdtem a száraz fát ríkatni a nyirettyűvel, rögtön visszhangot adott rá egy édes csengő leányhang a kertből. A nagybátyámnak hires gyümölcsös kertje volt, (a kalugyerek mind szenvedélyes kertészek) akkor érett épen a cseresznye, meg a meggy, annak a leszedésével foglalkozott az Iringó, az anyja meg befőttet csinált belőle.

Hol ő dalolta el az én hegedűszóm után a nótát; hol én hegedültem utána az ő népdalát. Ez a banális kezdete a falusi idyllnek.

A második stádium az volt, hogy (felsőbb beleegyezéssel) lefestettem az Iringót.

Ott ült a leány előttem egész hosszú délutánonként, ünneplő jelmezében, melyen én igazgattam valamit, festői műérzékkel. Vállat mit – ki kell szabadítani a hüvelyéből; – s aztán hogy derült arczot csináljon, bohókás tréfákat mondtam neki, némelyikért durczás is lett. Utoljára is a festő a modelljével lehetetlen, hogy meg ne ismerkedjék. Bókokat is csak illik neki mondani. -44-

Azt azonban kikötötte az Iringó, hogy a kész arczkép az ő tulajdonába menjen át s én azért a festői honorariumot elfogadjam, szép fényes koronástallér képében.

Az Iringóval lassankint valóságos játszópajtások lettünk. Két pajkos gyerek, aki egymást kergeti, tépászsza. Csináltunk bodzafából fecskendőket, azokkal permeteztük egymást nyakon. Az Iringó megtette azt a tréfát, hogy éjszaka, mikor az előálmomat aludtam, odalopózott az ajtómhoz (a szobám a folyosóra nyilt) s elkezdett rajta két ököllel dobolni. Én fölriadtam; azt hittem zsiványok törtek ránk. Kirohantam az ajtón, vadászpuskával a kezemben; senkit se találtam. Alig aludtam el ujra, megint feldörömbölt. Most már karddal, puskával rohantam ki az ajtón; minden zeget-zugot összekerestem, sohol sem találtam a koboldra.

Hogy a vadászcsizmámba tojásokat dugott, a vánkosom alá skatulyába zárt szarvasbogarakat rejtett, hogy guzsalyszárból kisértetet csinált s azt az ágyamhoz támasztotta; meg hogy a viselő ruháimnak egyik szárát kifordította, arra mindennap el lehettem készülve. Ha rajta kaptam, rávertem.

III. HOGY LESZ A SPANYOLMEGGYBŐL ALMA?

Hát vannak, a kik az almát ki nem állhatják; még ha hallják is, hogy valaki almát eszik, egyszerre elvásik tőle a foguk. Úgy vagyok én a spanyolmegygyel. Ránézni is irtózom. A nagybátyámnak a kertjében pedig teljes gyüjteménye volt ennek a nemes gyümölcsnek. Azoknak az érés-ideje pedig különböző. Studium és szájiz kell hozzá, hogy mikor leszedni valók. Ebben jeleskedett az Iringó; azért neveztetett ki a kalugyer által legfőbb spanyolmeggyleszedőnek. Minden délután hozott a kertből egy teletetéz kosárral. Engemet is megkinált vele. – Távozz tőlem sátán!

Egyszer aztán valami rendkivül finom ritkaságot hozott be a kertből. Első termése volt egy fiatal csemetének, melyre tülanglé krinolint húztak érés idején, hogy a madarak, cetoniák meg ne csipkedjék; csak egy tányérkával volt, szépen szőlőlevélre rakva.

Azt is odahozta a szobámba a kis leány s dévaj módon kinált meg vele: «no, ezt csak megkóstolja!»

Hát úgy, hogy azt az óriás meggyet odavette a szájába, úgy, hogy fele az ajkai közt kikandikált, úgy kinált meg vele. A meggy épen olyan piros volt, mint a száj. Nem is tudni, hol végződik a meggy, hol kezdődik az ajk.

De nem maradt abból az Izabella királynéból a tányéron kóstolónak való sem a kalugyer számára.

Ettül fogva aztán rettenetesen megszerettem a spanyolmeggyet. Nincs annál édesebb gyümölcs a világon. Még magam is segítettem szedni az Iringónak a magasabb fákról. Én tartottam a kettős lajtorját alatta, hogy el ne csúszszék.

Így lett a spanyolmeggyből alma: az a bizonyos alma, melyet Éva anyánk megosztott Ádám apóval, a gonosz kígyó (hegedü és ecset) rábeszélésére.

Egyszer aztán minket is kizártak a paradicsomból; (miféle angyal árulkodhatott ránk?) a kalugyer sejtett-e valamit, vagy Iringónak az anyja? a meggyet, cseresznyét eladták fáján mind egy vándor kofának s azontúl vége volt minden hanczuzásnak. Az Iringót többé takarítani sem eresztették a szobámba; az anyja járt be. Azt mondta, hogy a leánynak tanulni kell már a sütést-főzést; mert itt az ideje, hogy férjhez menjen; a házasságnál pedig fődolog a konyha. A mely asszony a rácz pitét meg nem tudja csinálni úgy, a hogy kell, azt az ura megveti és – megveri.

IV. A RÁCZ PITE.

Megvallom, hogy egy dologban chauvinista 1) vagyok: a magyar tésztanemüek appreciálásában.

Magyarországon túl még csak fogalma sincs senkinek arról, hogy miféle paradicsomi ételekké lehet átalakítani a boldogasszony képét viselő buzaszemet. -47-

Az erdélyi levelensült, az aranygaluska, a kecskeméti túrós béles, a debreczeni fonatos, a túrós metélt, mind ideálszámba mennek; a szentmártoni mákosrétesről pláne allelujával végződő zsolozsma szól; de mind valamennyi elől elnyeri a pálmát a «rácz pite».

(Ne fintorgasd az orrodat, édes barátom, hogy annyi hetet-havat összedarálok; meglátod később, hogy ez is hozzátartozik az én fátumom auguriumaihoz.)

Tehát a rácz pite készítéséhez különös talentum, beható studium és szerencsés kéz kivántatik. Hogyan kell a gyurt tésztát fátyol vékonyságra elnyujtani; akkor nem úgy, mint a rétest, azon nyersen behinteni, összegöngyölíteni, hanem előbb félig megszikkasztani, azután mindenféle heterogén husnemüeket apróra összevagdalni, kemény tojássárgáját, meg nem tudom én még mi mindent közé keverni; az egyik tésztalapot ezzel behinteni, tollhegyével zsirt vagy talán tejfelt (tudja kő!) ráfecskendezni; a másik vékony tésztapatyolatot ráborítani; az elébbi manővert megismételni, mig véges-végül az összerakott lapokból egy brosür lesz; képzeld csak! egy brosür, mely megehető; még szép kötése is van, azzal együtt megehető; nincs benne semmi sületlenség; együtt a realizmus az idealizmussal. – Ez a rácz pite.

A feleségem öt esztendeig keresett egy szakácsnét, aki rácz pitét tud mívelni, míg végre talált egy igazit s azt szerződtette a millennium végéig nyugdijképességgel; – de erről majd később. Ne félj, még kapsz a rácz pitéből.

Tehát egy szép napon egy tál szépen fölvágott rácz pitét hozott föl az asztalra a gazdasszony, dicsőségtől ragyogó orczával hirdetve: «ezt maga csinálta a leányom!»

A kalugyer azt mondta rá, hogy fölséges! Megevett belőle tiz darabot. Kilelte tőle a hideg.

V. AZ ÉN DEVERSÉGEM.

No nesze! Megint egy szép új magyar szó: «deverség», a mi nem található a Magyar Tudós Akadémia nagy szótárában. «Devernyázás» az ismeretes; meglehet, hogy ennek a gyök-szava a «dever».

Úgy látszik, hogy török szó, ámbár a szerb irók az állítják, hogy rácz szó s jelent magyarul vőfélyt; de én kénytelen vagyok disputába elegyedni velük s a minősítésből leszármaztatni az igazi értelmet. A mi a magyaroknál a vőfély, a vendéghivogató, ételfölhordó, rigmus-reczitáló bohókás figura: az a ráczoknál a «csausz». Ez is török szó. A mi pedig a ráczoknál a «dever»: a vőlegény asszistense, a lakodalom rendezője, a menyasszonyvezető, a tánczkezdő, a vigasztaló, a ki rendszerint a vőlegénynek az öcscse, azt a magyar népajk úgy irja, hogy «kisebbik uram».

Tudom én jobban, mint a filologusok, hogy mi a dever? (Voltam dever. Ámbátor vérségi rokonságban nem álltam a vőlegénynyel.)

Egy vasárnap délután két öreg matrona jött látogatóba a házhoz. Az egyik volt az Iringó nagyanyja. A rácz nők, ha megvénülnek, úgy bebugyolálják az arczukat, hogy csak a szemük látszik ki, s azt nagyon okosan cselekszik.

Hogy mi szándékkal jöttek, azt rögtön megtudtam abból, hogy az Iringó visítozva futott ki a konyhából, mely egyúttal a hölgyek hálószobája és elfogadó szalonja is volt, s fölszaladt a padlásra, magára zárta az ajtót; estig le nem lehetett onnan csalogatni.

Mikor vacsorára hittak (a konyhán kellett keresztül mennem) ott találtam egy ládán ülve a leányt, két karja a térdén s a feje a könyökére hajtva. -49-

Nem felelt semmit, csak a megemelt könyökével utalt a sublód felé valami új tárgyra, amit úgy hínak, hogy «mátkatál». Himes tojások és csinált virágok közepett egy arany füsttel borított alma.

Mikor másnap visszajönnek a matrónák, az a kérdés, hogy az alma ép-e, vagy kettémetsződött? Ha épen maradt, ez a visszautasítás, ha ketté vágva nyilatkozik, akkor jöhet a leánykérő háztűznézőbe.

Másnap ketté volt vágva az alma s még az nap este fejés után (most már ebben is részt kellett venni az Iringónak; négy riska volt a háznál) megjelent a két matrona s látva a symbolumot: a kettészelt «jabukát» a mátkatálon, örvendezve távozék el, értesítve a kapuzábé mellett settenkedő kérő legényt, hogy odamehet már az ablakra: kinyitják.

Az első ismerkedés az ablakon keresztül történik; még ez nem az eljegyzés; annak még sok előljáró teketóriája van.

Elébb kell találni egy sztári szvátot, meg egy vojvodát: amaz a menyasszony, emez a vőlegény násznagya; azután kell két debelikum: ezek a tanuk; két prikumák, a tanuk lóggósa, egy csausz, vőfély, ez a vőlegény bizalmasa, egy dever, ez meg a menyasszonyé, aztán két nyoszolyó leány a menyasszony mellé, a kiket megint szép török szóval úgy hínak, hogy «jengyebulik».

Hát az nagyon természetes, hogy a sztári szvát hivatala egyenesen a nagybátyámra nézett s következőleg a vőlegénynek öcscse nem lévén, a dever missziója én rám származott át.

Ezt az Iringó anyja előre közölte velem, lelkemre kötve, hogy másnap, a mikor a vőlegény hivatalos látogatást tesz nálam, azzal szépen csókot váltsak s bátyámnak nevezzem. -50-

Megsugta, hogy az bizony nem valami világcsudája szép legény, de gazdag; van tornáczos háza, pajtája, góréja, hat ökre, négy lova, birkanyája, sertéskondája, szántóföldje, kaszálója, szőleje, szilvása; jó asszonytartó ember válik majd belőle.

Hórihorgas égmeszelő volt, nálam félfejjel magasabb; pedig én sem szedem zsámolyról a málnát; – de a mellett szertelenül sovány és laza egy alak; a két térde megnyaklott alatta, ha ment, ha állt; a dereka előre görbült, a feje lehúzta a nyakát; ez pedig hosszú vala, ökölnyi ádámalmával; cserszinű arczbőre megfeszült a kiülő pofacsontján; nagy, görbe keselyűorra minden egyebet absorbeált, úgy, hogy állra alig maradt neki; a két szeme keresztbe kancsalított, mintha azok is arra bámulnának, hogy mekkora orr! S volt egy ritka különlegessége: az, hogy a sűrű, sarlóforma szemöldei szénfeketék voltak, a hosszú, vékony lelógó bajusza pedig savószinű.

Kiegészítette a kellemetességeit az, hogy rendkivül sebesen hadarta a szót; hanem annál inkább borizü hangon s beszéd közben folyvást nevetett, úgy, hogy a nevetéstől csupa ráncz lett az arcza; különben egészen fiatal legény volt, úgy, hogy a keresztelőlevél döntötte el, hogy bátyám-e vagy öcsém?

Az ismeretséget nagyon hamar megkötöttük a Jóczával. (A kalugyernek igen jó baraczkpálinkája volt.) Nagy hamar kutyupajtások lettünk s kész volt közöttünk a szinczerizálás.

A hogy a két keresztbeálló szemével rám nézett, el kellett értenem, hogy hova czéloz.

– Eredj már! Hiszen sokszor láttam a kerítésen keresztül, hogy kergetőztetek a kertben. El is fogtad.

– Az csak ártatlan gyerekjáték volt. Arról biztosítalak, hogy én felőlem a jegyesed olyan, mint a mályvarózsának a bimbója.

A Jócza keserves grimászt csinált s a tarkóját vakarta. Majd meg fütyürészni kezdett. Nem tudta, hogyan magyarázza ki magát?

– Mert hát tudod, én nekem már volt egy szeretőm, a kivel jegyben jártam s aztán ott hagytam a faképnél. Annak az anyja pedig egy boszorkány. – Én azt gondolom, hogy minden asszony, a kinek eladó leánya van, boszorkány. Ha aztán férjhez adta a leányát, akkor átváltozik anyóssá.

– Hát ez a banya boszuból azért, hogy a leányát ott hagytam; pedig nem is igaz, hogy otthagytam, mert én becsületesen elszöktettem a fonóból; tudod, ezt úgy híják nálunk, hogy «otmica». De ő vissza szökött tőlem. S én aztán nem mentem érte vissza másodszor, a hogy szokás.

– No hát ezért az anyja összebeszélt azzal a vargával, a ki nekem csizmát szokott varrni s egy szárított békát dugott a csizmám talpába.

– Nos, azt csak tudod, hogy milyen nagy baj az, hogy ha egy legénynek szárított békát dugnak a csizmájába s rajta jár, nem veszi észre?

Erre a Jócza bátyám kihúzta az öve mellől a pipáját, dohányzacskóját s rágyujtott. Rézfödelü csibukja volt: török dohányt szítt, igazi «bokcsa-tütünt».

Mikor már jó nagy füstöt csinált maga körül, akkor kihúzta a csibukból a pipaszárát s marokra fogta.

– Látod ezt a pipaszárat? Ez igazi török-meggyfa. Hát mikor én úgy egy asszonyfélével összekerülök nyájaskodás végett, akkor az rendesen azon végződik, hogy én ezzel a török-meggyfa-pipaszárral jól végigverek a hátán.

– Dehogy telik benne örömöm. Én csak akkor örülök igazán, ha az asszonyféle kikapja kezemből a pipaszárt s ő ver vele végig a hátamon. – Ez aztán gyönyörüség.

Azzal a Jócza bátyám kiverte a csibukja hamvát a padlómra, s egész becsülettudással el is taposta, mert még tüzes volt s búcsút vett még egy kupicza pálinkával.

Én aztán azzal a jó tanácscsal bocsátottam el, hogy jövőre ne viseljen csizmát, a minek varrott talpa van, hanem opánkát, azaz bocskort.

– Hisz azt bolond nélkül is tudom, de késő már. A babona megfogott s azt senki sem veszi le rólam. No hát zbogom.

Én pedig deveri hivatalom szabályrendelete szerint vettem a menyasszony számára nászajándékot: egy pár arany fülönfüggőt szép nagy csengőkkel, a milyent csak az úri kisasszonyok viselnek.

S a népszokás azt kivánja, hogy a ki a menyasszonynak -53- fülönfüggőt ajándékoz, annak a föladata, hogy maga fúrja ki az arának a füle gombját s illeszsze bele a függőt.

Én pedig mindenkor tiszteltem a hagyományokat. Mit meg nem tesz az ember az ősök iránt való kegyeletből!

Ámbár soha sem próbáltam még, szerencsésen végrehajtottam a műtétet. A függők be lettek kapcsolva.

Odafordult a tükörhöz s tetszelegve mosolygott magára. Aztán egyet rázott a fején, hogy csak úgy csilingelt a két függő a fülében.

Természetes, hogy a nászajándékomat sajátajkulag megköszönte: – ezúttal spanyolmeggy nélkül. – Hiszen én voltam a dever.

VIII. AZ ÉN CZIPŐIM.

A rácz lakodalom leirását elengedem a tisztelt olvasónak. A ki nagyon kiváncsi rá, üsse föl az Osztrák-magyar monarchia VII-ik kötetét, abban igen szépen és körülményesen leirva megtalálhatja azt Hadzsics Antal költői tollából; ki azt a megjegyzést teszi a népies ünnepélyre, hogy példabeszéddé vált: «Szemérmetlen, mint egy szerb lakodalom». – Nem akarnám ilyennel jelen elbeszélésemnek eddigi ascetai tenorát alterálni.

Még kevésbbé ereszkedem azoknak a körülményeknek a részletezésébe, a melyek azután történnek a vőlegény házánál, a midőn a Develi Kum, a ki a menyasszonynyal kezdi a kóló tánczot, védenczét áttánczoltatja a nászszobába.

Csak arra az egyszerű adatra szorítkozom, hogy másnap reggel már a menyasszony hazaszökött az anyjához.

Még csak a polivacsinát sem várta be, sem a kravájt, a mi a nászéj utáni czeremoniákat befejezi, a mikor a vendég -54- urak már minden tálat, kancsót összetörtek, tyukot, libát agyonvertek s a szekereket fölrakták a háztetejére. Pedig a polivacsinánál a menyasszonynak kell tartani a mosdótálat, melyben az urak megmosdanak (a hölgyek nem tehetik szinváltozás nélkül) s aztán egy ezüst pénzt hagynak a medencze fenekén. A kraváj pedig azokat az ajándékokat jelenti, a mikkel a hivatalosok és atyafiak a menyasszonyt megtisztelik.

Maga az örömanya jött be hozzám ezt az intermezzót bejelenteni. Én tudnillik abban a szerencsében részesültem, hogy már éjfélkor kidobtak a lakodalmas szobából; hazamentem, lefeküdtem. Magam is úgy akartam. Bántott valami, a mit nem akarok most elemezni.

– Otthagyta a polivacsinát, meg a kravájt! lamentált a mama kétségbeesve.

Az örömanya bizalmas suttogással közlé a fülembe a titkot. Azt mondtam rá:

– Az ám, az ám. Aztán megverte a menyasszonyát. Az meg kapta magát, kiugrott az ablakon, hazaszaladt. A Jócza utána ugrott, de beleakadt a plundrája hátul az ablak kiakasztójába, ott lógott reggelig kalimpázva, míg a prikumákok le nem vették.

Azt mondta, se baj! Sűrűen megesik az ilyen dolog Delibácson. Hogy a menyasszony az első nászéj után kiugrik az ablakon s haza szalad az anyjához. Majd visszatérítik. Meg van annak is a maga babonája.

Szerencsére a rácz lakodalom nem tart csak egy napig, hanem egész hétig. Ha a menyasszony elfutott, ott maradnak a vendégek; esznek, isznak és tánczolnak. Tudják jól, hogy másnap vagy harmadnap a menyasszonyt majd visszahozza a dever. Annak a hivatala ez. -55-

A devernek pedig olyan fajta legénynek kell lenni, mint az a bizonyos Potifárné kezéből elrugaszkodott József – lehetett.

(No ne taszigálj hát! Hisz a bibliai történetekből csak szabad idézni, a miket nyolcz esztendős leányoknak tanítanak az iskolában.)

Tehát a devernek föladata az, hogy «két csillag hajnala» között vigasztalja és engesztelje az elkeseredett menyasszonyt s birja rá a férje házához való visszatérésre.

Ha a menyasszony a devernek a czipőit fölhúzza a lábára, azok oly csoda bűbájt gyakorolnak rá, hogy haza megy az urához.

Nem tagadhattam meg a hozzájárulásomat a kegyes föladat megvalósításához.

A két csillag hajnala között hallgattam az elzüllött ara keserű panaszait, s kerestem számukra a vigasztalást, törülgettem a könyjeit s beszéltem neki az asszonyi kötelességekről. Ékesszóló rábeszélésem nem is maradt siker nélkül; csillag hajnalodtára rá hagyta magát beszéltetni, hogy fölhúzza az én czipőimet. Föntebb már említettem, hogy azok egészen rápászoltak az ő lábára.

A babona tökéletesen bevált. Szép Iringó engedte magát általam a Jócza házához visszavezettetni, a hol nagy derendócziával fogadta az egész násznép.

Útközben nem mulasztottam el némi informácziókkal ellátni. Többek között, hogy ha jövőben látja, miként a Jócza csavarja a meggyfa pipaszárat a csibukból, ne várja be, míg ez veri meg, hanem kapja ki a kezéből s rakja el jól a hátát vele; mert az kell annak.

No hát! Ezzel megalapítottam egy családnak a boldogságát. Ki tudja, mennyi időre.

Magamnak pedig csináltattam a delibácsi suszternél a -56- kegyes indulattal föláldozott turista czipőm helyett egy másikat everlasztingból.

Dehogy az everlaszting czipő! A családi boldogság. Egy hét mulva megint otthon volt az anyjánál szép Iringó. Megint nekem kellett őtet kiengesztelni a goromba, nyámnyila férje iránt. Én voltam a dever. – Megint egy pár czipőmbe került a kegyes babona. Azok vitték haza az urához szép Iringót.

Követte társait az oldalt gombolt lábtyű, aztán meg a félvászon topánka.

De mikor már a hetedik pár lábbelinek a kontójával molesztálta a német varga a nagybátyámat, a kinek azt ki kellett fizetni, dühbe jött és nyakon fogott a kalugyer.

– Hát mi a hétágu ménkü! Eszed te a czipőket, vagy a pokolra jársz velük?

Én azzal vágtam ki magamat, hogy a suszter nagyon szűkre csinálja, mingyárt kidül az oldaluk.

– No fiacskám. Tudsz már magadtól is enni. Nem kell dajka. Elválasztalak. Itt van a számodra egy pár igazi jó lábtyű, a mi tudom, hogy nem szakad le egyhamar a nohikról.2)

Hát biz ezúttal utoljára láttam az Iringót. De szép tüskerózsa volt még akkor!

FRITILLÁRIA.

I. A TITKOS PATRONESSZ.

Fritillaria virágnév: nálam nőnév. Népies elnevezése «császárkorona». Megérdemli a nevét, igazán fejedelmi virág; sűrű pálmaforma levélkorona közül hat aranyszinü virágharang csüng alá, ezüst harang-nyelvvel. Diószegi azonban ezt a nevet adta neki «hatkotú». Hát már ezt a magyar nevet, daczára minden chauvinizmusomnak, nem adhatom a regény-hősnémnek: «Hatkotú asszonyság». – Azt pedig Diószegi azért cselekszi, mivelhogy a szép virág belsejében minden szirom alatt rejtőzik egy «kotú», amit a fűvész «mézgödör»-nek nevez.

No te hires botanikus vagy. Tudod, hogy mért nem kedvelik a fritillária mézét a méhek? – Nem tudod. – Hát majd megtanulod ebből az én elbeszélésemből.

Muszáj volt ám (ezerszer engedelmet kérek) ezt a botanikai bevezetést előre bocsátanom; mert ez a fritillária is egyike az én sorsomat intéző párkáknak, vagy walküröknek, vagy alirumnáknak, vagy hogy hivják azokat a félelmetes tündéreket, akiknek az a küldetésük, hogy az embereket gyönyörűséggel halálra kinozzák.

Az Iringó lakodalma miatt egy kicsit elkéstünk az akadémiából. A beiratkozás határideje elmult már s a bécsujhelyi akadémiánál numerus clausust tartanak; a határozott -58- számon túl nem vesznek föl senkit. No de én előre jelezve voltam az igazgatónál, illetőleg a dékánnál s a nagybátyám bizott abban az egy gönczi hordó karloviczi ürmösben, a mit előre küldött a tanár úrnak kedveskedésül, hogy expiálja vele a mulasztásomat.

Ő maga is velem jött Bécsujhelyig. Jó ember volt a kalugyer, el kell ismernem aztat.

Mikor azon a hires nagy kapun behajtottunk, melynek boltozata egy egész templomot emel, épen mise volt; a növendékek mind a templomban voltak, egyet sem láthattam közülök.

Nem jól mondtam, hogy mise volt; mert már annak vége volt; hanem a tanulóknak ott kellett még maradniok, gyónás végett, a min a tanév kezdetével át kell esni. A tanárok azonban már haza vonulhattak.

Az én professzorom alacsony termetü katonatiszt volt; fakó arczszinű, ritka haju, deres szakállu férfi (úgy a negyvenes évek derekán), szemüveget viselt; az egyenruhája őrnagynak vallotta.

Szárazon és hidegen fogadott bennünket, előreküldött névjegyeinket kezében tartva. Nagybátyám élőszóval is megmondta a nevét.

– Van szerencsém, mondá az őrnagy. Tegnap érkezett uraságod küldeményekép a czimemre egy hordó bor. De jobb lett volna, ha önnek a gyámfia előzte volna meg a becses küldeményt.

(Hát már azt itt is tudják? Honnan tudhatták már azt meg, mikor én senkinek sem irtam erről, csupán csak a Nikkel pajtásomnak?)

– Itt pedig már minden szoba el van foglalva, minden -59- alapítványi hely betöltve, minden ágy fölött ott függ a hozzátartozó nevével a tábla. Ha egy hatalmas szószólója nem lett volna az úrfinak, most szépen visszakocsikázhatna a bánságba.

– Óh nem! Nem a karloviczi ürmös! szólt az őrnagy, el sem mosolyodva, de elértve a konfidens arczkifejezést; annál hatalmasabb befolyás őrizte meg az úrfit a hopponmaradástól. A feleségem kivánta, hogy fölvétessék.

(A felesége! A ki engem soha sem látott. Én sem láttam. Hogy nyerhettem meg eként a kegyét?)

Az őrnagy észrevehette, hogy micsoda ostoba pofát csinálok fülig elpirulva.

– Hát, nehogy soká törje a fejét ezen a talányon az úrfi, megismertetem a megfejtéssel. Az én feleségem szenvedélyes gordonkajátszó. Ez az úrfi pedig kitünően hegedül, képes lesz esténkint duót játszani vele. Remélem, elhozta a hegedüjét? Ha nem hozta volna, van nekünk egész hegedügyüjteményünk. Hát ennek az érdemének köszönheti, hogy szabály ellenére föntartottam az elkésett úrfi számára egy rezervált ágyhelyet, az úgynevezett Cannagatta szobában. Majd ebéd fölött elmondom önöknek, hogy ki volt az a Cannagatta? Ma lesz szerencsém önökhöz ebédre. A feleségem szivesen látja önöket. Csak magunkban leszünk. Rajtunk kivül csak önnek a szobatársa lesz még az asztalnál. Ismerni fogja az úrfi: Nikkel kadét.

Most már aztán olcsó volt a talány lehüvelyezése. Nikkel már itt van. Annak a révén aztán lehetett jól értesülni az én naczionálémról.

De hát még is érthetetlen marad, hogy miként lett Nikkel az első héten ilyen bizalmas embere a dékánnak? Hogy még én rólam is pletykázhatott neki. Ilyen konfidenczia nem szokott létezni egy katonai akadémia professzora és kadétja között.

– A kadét keresse föl a szobáját, az ordináncz átvezeti, -60- a holmiját utána fogják vinni. A tekintetes úrral majd elvégezzük a czirkumstancziákat. Pont kettőkor ebédelünk.

Én még nem tudtam, hogyan kell katonásan szalutálni, még czivilben voltam, az egyenruhám készen volt ugyan a bőröndben elpakolva, de míg föl nem vétettem, nem volt szabad kuszpitolnom; – annálfogva meglehetős balogsüti módon vettem búcsút az őrnagytól.

A laboratorium földszinten volt, fölötte az emeleten az őrnagy-professzor szállása, a tulsó traktusba voltak a tantermek, meg a kadétok hálótermei. A két szárny között egy nagy udvar. A professzorok lakásainak az ablakai kifelé a sánczokra nyiltak, azokra nem lehetett a diákoknak látni.

A gyónás után jöttek a kápolnából lármázva és kaczagva. Mindenik azt beszélte a másiknak, hogy miket gyónt meg a páternek.

Én még akkor czivilben voltam, a férfi felöltőt abban az évben dzsekknek hivták. Még gyerekebbnek nézett ki benne az ember. Ha nő viselte, akkor úgy hitták, hogy «szótánkanó» (csónakba ugró).

Persze, hogy belém kötött a siserahad, akárhogy igyekeztem előle a lépcsőbejárathoz jutni.

Előljött egy vén diák, a ki bizonyosan megrepetálhatta az iskolát, mert már bajusza is volt; széles vállu, czipóhátu ficzkó, csontos pofával, előre álló nagy masztodon állal.

Én, gondolva, hogy valami előljáró, levettem előtte szépen a kalapomat. Erre aztán valamennyi kaczagott rajtam! Milyen diga!

A masztodon baraczkot adott a fejemre, ez volt köszöntésemre a fogadj Isten. -61-

(Hát akkoriban csakugyan az volt a divat, hogy a fiatal férfiak középen választották el a hajukat, a mi valóban leányos kinézést adott a szőrtelen arcznak.)

– No ezt megvizitáljuk elébb, – röhögött pimasz módon a vasgyuró, felém nyujtva hosszú karjait.

Nekem azonban volt egy jól betanult fogásom, a mit «Rappó-gambit»-nak neveztek akkoriban. Az ember az ellenfelének a két karját megragadja, birokra kelve, akkor a jobb lábát hirtelen a küzdő társa jobb lábán innen helyezi, a jobb kezével áttaszítja a térdén, az súlyegyent veszít s mire észreveszi magát, már ott hever a földön.

– Hagyjatok ennek a fiúnak békét, – szólt röviden, – én jót állok róla, hogy ő férfi. Itt viselem a homlokomon a stampigliáját.

Biz annak még látható volt a homlokán a hegedés, a mit tőlem kapott emlékül a vivóiskolai párbajban.

Erre aztán vivátot kiáltottak a pajtások s maga a vén -62- kadét nyujtá a kezét legelébb s megkövetett a sértésért; aztán kamerádok lettünk.

II. A FEHÉR ÉS FEKETE POR.

Az én Nikkel pajtásom még útközben, a hogy a két emeleten fölmentünk, fölvilágosított a helyzetről.

– A mi szobánk kiváltságos czella, a mit csak kitüntetésül osztogatnak. Protekczió itt nem használ. Császári királyi sarjadékok is ott laknak tizedmagukkal egy teremben. Hanem vannak a dékánnak kiválasztottjai, kegyenczei.

– Persze, hogy Messiás. S én vagyok az apostola. Most nem érek rá mindent elmondani. Majd ebéd után. Én is híva vagyok hozzá ebédre. Megmutatta a nagybátyád levelét. Most siess az egyenruhádat fölvenni.

Kicsiny volt, de csinos, tiszta, két ágy egymás mellett, egy pokrócz takaróval. Nagy örömömre szolgált, hogy az ágyak fölé akasztott táblák egyikére a Nikkel pajtásom nevét, a másikra a magamét láttam fölirva. Be voltam véve in absentia. Nagy kegyelem!

Hozzá fogtam a kipakoláshoz, átöltözéshez. Elébb megmosdottam. Külön mosdó medenczém volt, a mibe egy csapból lehetett ereszteni a vizet. A csap fölé az volt írva nagy betükkel: «ebből a vizből nem kell inni». Nikkel pajtás megmagyarázta. A vizvezetékhez a parkon átfolyó patak szolgáltatja a vizet; de az a sok fabrika salakjától, a mik mellett elfolyik, egészen telítve van már mindenféle csávával és érczméreggel. Ott áll a palaczk tiszta forrás vizzel, a kadétok italáról jól gondoskodnak itt. Azt a hegyek -63- közül hozzák naponta frissen. Megkóstoltam, viznek elég jó víz volt.

Én azonban ahoz voltam szokva otthonról, hogy ebéd előtt szükségképen be kell hörpinteni egy kupicza pálinkát.

– Gugyi? Annak a nevét se vedd a szádba. A kadétok nem isznak mást, mint vizet, az igaz, hogy fölséges jó vizet.

– Bizony komám, a mai ebédnél sem kapsz te abból a drága karloviczi ürmösből, a mit a nagybátyád küldött a dékánnak. Nem látsz te mátul fogva jövő Szent István király napjáig mást, mint kristálytiszta vizet. – Ha néha «per fas et nefas».

Én aztán gálába tettem magamat. Mikor az a nyalka egyenruha rajtam volt, magam is úgy éreztem, hogy valami új ember vagyok. Ejh az a kardottartó szíj, hogy kiegyenesíti a legény derekát egyszerre. A bajuszom után kapkodtam, a mi még nem volt.

No de itt a szivar, az kontesztálja a férfiasságot. Elővettem a szivartárczám.

– Hohohó pajtás! – akadályozott meg Nikkel. – Soh se fáraszd magad a rágyujtással. A kadétok föl vannak mentve a szivarozás kellemetlenségei alól. Majd István napkor délben, mikor az első pohár bort kapod, a búcsu pohárt, oda lesz téve a szalvétád alá egy virginia, arra majd rágyujthatsz, de csak akkor, mikor már fönnülsz a kocsin.

– Nekem meg épen nem lehet; éjjel pláne! A hol én a fél éjszakát töltöm, ott nem szabad tűzzel bánni.

– Még most a te paraszt eszednek hiába magyaráznám egész tudományosan, hogy mi az. Te biz a lyceumban is hátramaradtál a chémiából, míg én nekem az passzióm volt. Fizikus-inasnak csúfoltatok; de most ennek a tökéletességemnek köszönhetem, hogy rögtön a professzor kegyenczévé lettem, mikor bevallottam, hogy én hiszek a fehér lőporban.

– Az artilleristák uj krédója. A mivel merőben szemközt áll az orthodox tüzérek egyedül idvezítőnek tartott fekete lőpora. Egészen jól mondtad, hogy ez a mi dékánunk egy új Messiás. Az ő fehér lőpora harmadfélszer messzebbre lő, mint a fekete lőpor. Tudod, hogy Magentánál meg Solferinónál csúffá tették a franczia vont-csövű ágyúk a mi sima-csövű lövegeinket; hát most ezek ellenében nekünk olyan lőport kell föltalálnunk, a mi a mostani ágyúcsövekből nagyobb lódító erővel taszítja ki a granátot. E fölött aztán egész árkoláj-harcz folyik a fehér por és fekete por hivői között. Mi a feketéket bonczoknak csúfoljuk, azok meg a fehéreket derviseknek.

– Persze, te még pogány vagy! De majd ha keresztül mégy a tűzkeresztségen.

– Akkor egyszerre kiesnél a kegyelemből. Ez a két secta ad internecionem üldözi egymást. Siiták és szunniták úgy nem ungorkodnak egymással, mint a fehér és fekete por proselitái. Az egyik a lőport akarja átalakítani, a másik meg az ágyúcsöveket s mind a kettő a miniszterium alá fűti a poklot, a kinek nincs pénze hozzá. Legjobb lesz, ha neutrális maradsz; mondd, hogy szamár vagy, nem tudsz a chemiához, csak huszár akarsz lenni. Már az infanteristának szint kell vallani, vagy fehéret vagy feketét, mert a puskákról is szó van.

– Természetes? Mit értesz hozzá? Te zöld vagy még, az is maradsz. A fehér lőport már a francziák is, a poroszok is föltalálták, de majd az a hibája, hogy a legkisebb ütésre fölrobban, majd meg az, hogy a vas csövet oxydálja, csak réz csőbe használható. No hát az, a mit a mi tanárunk föltalált, eddig legtökéletesebb; mert nem robban föl, csak tűzszikrától, s nem oxydálja a vasat s perczenkint ezerötszáz lépésnyi sebességet ád a golyónak, a mi három ezer lépésnyire is Kernschusz. (Szeglövés? vagy inkább «széklövés?»)

– Azért, mert még az a kérdés, hogy az állásban nem veszti-e el a robbanó sajátságát? Ez a kriterium. Mert nagy készletet kell tartani töltényekben. Azért, a mi fehér lőport most fabrikálunk, azt raktározzuk s majd a nyáron a Steinfelden kipróbáltatik, hogy olyan jó-e, mint frissiben volt. No de most fogd a hegedűdet, menjünk az őrnagyékhoz.

Az őrnagy szállása ott volt az emeleten, a chémiai laboratorium fölött. Az őrnagyné boudoirja épen a puskaporfőző konyha tetejében.

Igazán boldogító érzést kelthet egy asszonyságnál az a tudat, hogy az ő alkovenje alatt főzi, darálja, keveri a férje a fehér lőport, a mihez csak egy üveg eltörése, egy reagens -66- savany elcsöppenése kell s ő nyoszolyástul, zongorástul repül föl (ki tudja milyen társaságban?) az égbe vagy – körülmények szerint – a pokolba.

Mikor benyitottunk a folyosóról az őrnagy szobájába, mely egyuttal ebédlő is volt, már in medias res elmerülve találtuk a két urat: a gazdát, meg a vendéget, egy cognacos üveg mellett.

Nem mintha valami sokat járt volna háborúba, hanem, hogy volt neki egy vasbányája Krassó vármegyében, a mit maga tartott üzemben, hát onnan voltak tapasztalatai mindenféle robbantó szerekről. Nagyon belevesztett az experimentumokba. Egyszer rádisputálták a bányamérnökök a lőgyapotot. Nem ér az semmit! Csak legjobb a régi becsületes lőpor. Az való a mi fegyvereinkhez. Külömben ezek sem érnek semmit. Montecuculi szerint annyi mázsa ólmot lövöldöznek el minden ütközetben, a hány halott ott hagyja a fogát a csatatéren. In ultima analysi legtöbbet értek a nyilak, a melyeket a mi szittya-őseink használtak, azokat nem puffogatták el találomra, mert mint Constantinus Porphyrogenneta följegyzé, egy ütközetben kilőtték Dárius Hystaspes bai szemét s a nyílvesszőre föl voltak vésve e szavak: «Dárius király szemébe.»

Nagybátyám ezzel bebizonyítva nagy olvasottságát, fölhagyott a további vitatkozással, nem akarva magát a kadétok előtt kompromittálni.

Véget vetett a veszedelmes disputának a házi asszony megjelenése közöttünk.

(De talán itt már végződnék a fehér por fejezete? Kezdhetnénk új szakaszt. Az olvasó alaposan megunhatta már a robbantó szerek themáját.)

Jaj, csak ne fuscherolj te bele az én historizálásomba. Nem olyan könnyü az, mint a regényírás. -67-

Az őrnagyné büszke szépség volt; renaissancekori frizurával, dús szőke haja magasra föltornyozva és stylszerüen fehérre puderezve. No hát, ez is a tárgyhoz tartozik, mert fehér por.

A mit pedig a két szemeiben hordott, mondhatom neked, hogy annál veszedelmesebb gyujtószert nem találtak föl a pyrotechnikusok.

A két piros arcza, azokkal a gödröcskékkel, valóságos tűzakna; az egész alak egy dinamittal töltött mina: egy eleven torpedó.

III. CANNAGATTA.

Annyit hallottam ma már ezt a nevet emlegetni, hogy szinte kiváncsi lettem rá.

Azonban hozták a levest s ez a világon a legnagyobb úr, a ki még a királynak is parancsol. Sőt még a parlamentnek is parancsol. A leves a klotür. – Még többet mondok! A leves még a ferblikompániának is parancsol. «Czupász.»

– Aztán ösmered az anekdotát öcsém; sohse keresd a helyed: a hová te leülsz, ott az utolsó hely, – elméskedék a nagybátyám.

– Hogy ne ismerném, már az öregapámat is ezzel traktálták patvarista korában. -68-

– Kivételképen, – mondá katonás pedanteriával az őrnagy. – Ma és soha többet tíz hónapig. A kadétok vizet isznak.

– Igaza van madám. Nekem magamnak is felötlőtt első pillantásra, hogy az új kadét mennyire hasonlít a Cannagattához. Mingyárt le is hozattam az arczképét a képes teremből.

– Majd meg fogja látni a kadét, – szólt hozzám intézve a szót. – Nekünk három nagy termünk van, tele hirhedett czelebritások arczképével, a kik nálunk lettek kiképezve. Úgy igyekezzék, hogy az ön képe is ide jusson.

(Már bizony nem jutott oda. Én vagyok a legalsó tizezerek egyike Magyarországon, a kinek az arczképe soha sem jelent meg, sem a Politisches Volksblattban, sem a magyar élczlapokban, még karikaturának sem; a mi elég nagy pironkodás.)

A Zsán odahozta az arczképet. Elég görbére volt festve. A jobb szeme a fülébe sugdosott, a szája meg utána sietett hallgatózni. Épen nem hizlalta a büszkeségemet, hogy köztem és ez arczkép között hasonlatosságot találnak. Az az egy, hogy annak is középen volt kétfelé választva a haja. – Elhatároztam, hogy holnaptól kezdve simára nyiratom a fejemet.

– Ez egy igen érdekes történetnek a hőse; magyarázá az őrnagy. Jobban mondhatnám: hősnője. Minthogy authentikus följegyzéseken alapszik, elmondhatom önöknek a történetet, a kik azt még nem ismerik. Cannagatta asszony előkelő milanói olasz hölgy volt. A férje Armeeliferant, a ki daczára ezen minőségének meglehetős korlátolt vagyoni viszonyok közt halt meg. Két iker gyermeke -69- maradt. Franczesko és Francziska. Köznyelven: Cecco és Fanny. A Cecco nehéz fejü ficzkó volt, annál élesebb eszű a Fanny. A házi tanító oktatása közben a leány együtt tanult a fivérével, hogy kedvet csináljon neki a tudományhoz. Az lett belőle, hogy a fiú mindent rosszul tanult meg, a leány pedig jól. – Tizennégy esztendős korában Ferenczet felküldte Cannagatta asszony a bécsujhelyi katonai akadémiába. Az volt az özvegy vágya, hogy a fiából derék katonatiszt legyen. – De a Cecco itt sem igen akart tanulni; vívásban, testgyakorlatokban sem volt ügyes, úgy hogy egy ünnepi szünidő alatt haza küldték az anyjához pihenni. Ott a fiú maláriát kapott s nagyhirtelen meghalt. Az anya kétségbe volt esve, hogy nagyralátó terveit így el kell temetnie. Ekkor így szólt az anyjához a Fanny. «Hát majd folytatom én ott, a hol a Cecco elhagyta. Én is Ferencz vagyok.» Az anya beleegyezett a vakmerő vállalatba. A leány bámulatosan hasonlított az iker fivéréhez. A mint a bátya egyenruháját fölvéve, visszatért a katonai akadémiába, senki sem vette észre a cserét. Csak annyiban tapasztalták a változást, hogy a visszakerült Cannagatta Ferencz sokkal komolyabb volt az eltávozottnál; szorgalma, tanulékonysága által mindenkit meglepett, iskolatársait mindenben fölülmulta, úgy, hogy nem sokára mintaképül lehetett állítani a többiek elé. Előljárói kegyét megnyerte, azt a kiváltságot élvezte, hogy egy külön czellát kapott lakásul, a melyet egyedül foglalt el. (Ez az, a melyben most a két kadét tanyáz.) Így lehetett valószinüvé, hogy három éven át el tudta titkolni a nemét. A tanfolyamot elvégezve, azonnal áttétetett hadnagyi ranggal a hadsereghez. Ott is nagyhamar kitüntette magát bátorsága, vitézsége által. Kitört a franczia háború. Ferencz főhadnagy lett. Egy ütközetben, az ellenséget üldözve, megsebesült. Ekkor aztán nem lehetett a tábori orvos előtt eltitkolnia a nemét. Kitudódott, hogy a vitéz Cannagatta Ferencz – kisasszony. A dolog ő felsége elé került. Az udvarnál nagy szenzácziót keltett. Határos volt a mesével. Ő felsége teljes fizetésével -70- nyugdíjazta a vitéz főhadnagyot, a ki azután ismét fölvette a szoknyát s nagy hamar férjhez ment egy őrnagyhoz, a kivel aztán évek hosszú során át boldog házasságban élt, s kisérte őt mindenüvé a napoleoni hadjáratokban. Végre özvegy lett, öregasszony lett. Levelében, mely az emlékezetes iratok közt látható odafenn a múzeumban, dátuma 1852, ezt a nevet látjuk aláirásul: «Cannagatta Ferencz, nyugalmazott cs. k. főhadnagy és özvegy őrnagyné».

Azért az előadás végén mégis azt mondá a bűbájos Fritillária német repülőszóképen:

– Hihetetlen történet ez, őrnagy úr, – szólt egyet hörpentve a karlovicziból. (A miből mi már nem kaptunk.)

– Hogyan? ön nem hisz az irott dokumentumoknak? szólt fölfortyanva az őrnagy. – Az authentikus jegyzőkönyvnek? A császár Handbilletjének?

A nagybátyám meg volt szorítva, könyörgő tekintettel fordítá szemfehérig elveresült arczát az őrnagyné felé, mintha azt instálná, hogy ha belevitte ebbe a csávába, hát rántsa ki belőle.

– A tekintetes úr bizonyosan nem abban kételkedik, hogy Cannagatta kisasszony mind e rendkivüli vállalkozást egész a csatatéri megsebesülésig valóban megtette hanem hogy női volta, az adott körülmények között, oly hosszú időn át fölfedezetlenül maradhatott, egy négyszáz diáktól lakott internátusban.

– Igen, igen, így értettem! – kapott a mentő kötélhez a kalugyer, a kinek külömben jól húztak a lovai, csak ha a kátyuba rekedt szekerét valaki onnan kiemelte.

– Hát először is, – magyarázá az őrnagy, – Cannagattának -71- egy külön czella volt átengedve, kiváló szorgalma végett, a hol szobatárs nélkül lakott. Azonfelül pedig kulcsot ád ez a tény ahoz az absolut moralis integritáshoz, a miben a mi kadétjaink neveltetnek. Az a fiatal katona, a ki a bécsujhelyi akadémiából kikerül, mikor a hadnagyi kardbojtot megkapja, még nem ismeri a bort, a dohányt, a kártyát és az asszonyt.

– Ezt elhiszem, de a professzorok csak ismerik! – Erősíté a thémát a nagybátyám, a ki minden áron szeretett volna magánál okosabb ember hirébe keveredni.

– Hát – hát – hát, hogy is mondjam? Akkoriban a katonai egyenruha frakk volt és feszes nadrág. Hát már csak lehetetlenség…

A kalugyer még tovább feszegette a dolgot. Falusi rüpők volt. Nem tekintette, hogy asszony ül az asztalnál. A két diákgyerek pedig épen nem zsenirozta semmit.

– Hát – hát az asszonyi organizmusnak vannak bizonyos szabályai, a miket nem lehet eltitkolni.

Én aztán megmutattam, hogy snájdig gyerek vagyok. Bátorságot vettem magamnak közbeszólni.

– Úgy tudom, hogy urambátyám nőtlen legény, honnan ismeri hát olyan nagyon az asszonyok szokásait?

Az őrnagyné visítva kaczagott föl; az őrnagy kholerikus nevetésre döczögtette a mellét; mi ketten kadétok is bátorkodtunk minden Vorschrift mellőzésével akkompányirozni a röhögésünkkel; csak a nagybátyám mérgelődött. Nem tudott egyebet mondani, mint azt a goromba frázist, hogy «pueri taceant in ecclesia». (Nem is «pueri»-nek szól pedig a regula. – Aztán ez nem ecclesia, hanem refectorium.) -72-

Ezzel azonban szerencsésen agyon volt ütve a delikát természetű napirend előtti tárgyalás.

– Ez egy Teufelskerl! – mondá az őrnagy. (A mi magyarul tán úgy mondható, hogy fenegyerek.) S aztán, hogy a bácsi vissza ne térhessen a kényes thémára, tartott neki egy tudományos disszertacziót a héber Sulchán Áruchból, melyben az parancsoltatik, hogy asszonyokról in natura csupán feleséges embereknek, vagy özvegy férfiaknak szabad szólni; ha nőtlenek cselekszik azt, szíjjal megkorbácsoltassanak.

– No hát akkor csak tessék az öcsém uramat jól végig korbácsoltatni, mert ez már tudja, hogy mi az x + y? Azért kellett idejekorán azt a lakodalmat megtartani, a mi miatt elkéstünk. Hát aztán az a hét szűk czipő, a mi mind asszonylábra való volt! Te istentelen!

Nagybátyám átlátta, hogy jobb lesz neki a bifsztekkel vesződni, mint velem.

Fritilláriának a szeme azonban egészen hozzám szegődött. Jól be voltam már nála aufführolva. Valahányszor rám nézett, elnevette magát, csipkekendőjét szája elé tartva. Azt is mondta, hogy «Dummer Kerl». – A mi húsz éven alul – hizelgő epitheton.

IV. HEGEDŰ ÉS GORDONKA.

Az egész ebédet nem irom le per longum et latum, a mire annál több okom van, mert itt az a szokás, hogy a -73- kadétnak, még ha vendégül van is híva a tanárjához, nem szükséges végig várni az egész lakomát, a sült után az mondatik: «a kadétok fölkelhetnek az asztaltól.»

Három tál ételből jól lakhattak; édesség, fagylalt nem nekik való, kipotyogna tőle a foguk; a fekete kávé, chartreuse rájuk nézve épen méreg. Mehetnek labdázni.

– Ohó! Apropos! – kiálta utánam az őrnagy, mikor én is nyultam a hegedűm után. – Hiszen maga az a hegedűvakaró! No hát halljunk valami szép nótát. Mit tud? Valami szép magyar nótát.

Már akár hiszed, akár nem, én gyerek koromban valóságos csodagyerek voltam. Azt jósolták rólam, hogy második Reményi leszek. A velenczei karnevál variaczióit kotta nélkül tudtam végig játszani, egészen a la Reményi, arpeggióval, pizzicatóval, flageolettel.

– Hogy nagy czigány vagy, azt mindig tudtam; de hogy ilyen tökéletes czigány volnál, azt nem gondoltam volna.

– Óh igen. Hangjegyből eljátszom akár Beethoven Ess-dur symphoniáját, akár Chopin étudjeit.

– Szabad volna meginstálni bájos nagyságodat, – hallom, hogy kitünően gordonkázik, – hogy ha ez olympi élvezettel koronázná be a mai lukullusi lakomát.

– Igen szivesen, – mondá az őrnagyné, – örülök rajta, ha közönségem akad; úgy is ritkán akad.

– Majd a Zsán kihozza a cellót, – monda az őrnagy, – tessék ülve maradni.

– A cellót kihozhatja a Zsán, – mondta Fritillária, de a hangjegyeket még is csak magunknak kell kikeresnünk a halmazból.

– Igen, nekem, meg a kadét úrnak. A hegedű partiturák is ott vannak. Tudja, tekintetes úr, a gordonka, hegedű kiséret nélkül, magában nagyon szomorú hangszer.

A Zsán pedig épen jött a mellékszobából, egy tálczán hozva a kávés findzsákat, meg a chartreuseös pohárkákat.

– Csak vigye még vissza! – parancsolá az őrnagyné. Nem szeretem, ha kávéskanalakkal csörömpölnek, mikor csellót játszom. Aztán hozza ki a csellót, meg a két hangjegytámlányt.

Az a szoba szalon is volt, boudoir is volt, mindenféle izlésü butorzattal. Zongora is volt benne. A zenevirtuózra vallott minden.

A Zsán, mint rendtudó ember, odatette a tálczát a zongorára. Mi elkezdtünk a hangjegyek közt válogatni.

Micsoda szemek voltak azok! Az éhes párducz szemei, amikkel az argalit nézi. (Nem tudom, birka-e az vagy kecske?)

– No hát – nem fog ön gyantázni? – kérdé tőlem dévaj mosolygással.

– Soh sem hallotta még ezt a műkifejezést? Nem iszik egy pohár chartreuset? (Persze, hogy persze. Arra mi felénk is ezt hivják gyantázásnak.)

Erre Fritillária fölvett egy pohárkát a tálczáról s elsőbb a saját ajkához vitte; egy kicsit szürcsölt belőle, piros nyelve hegyét megnedvesíté a likőrrel, aztán odanyujtotta nekem.

Én a gordonkát tartom a legrokonszenvesebb hangszernek a világon; ennek a zenéje hasonlít legjobban az emberi tüdő hangoztatta dalhoz. (Nem a brugót értem, a mi már bassus hangon bömböl, hanem a bariton hangon éneklő violoncellót.)

A gordonka azonban épen azért, mert a zenéje olyan nagyon hasonlít a bariton férfihang dalához, magában játszva, tulságosan melancholikus hatású; – hogy tökéletes legyen a hatás, szelidítő közbenolvadással kell melléje csatlakozni a hegedű kiséretnek. A violin hangja aztán megint közeltalál a női sopran énekhez.

Most azután képzeljük a helyzetet épen megfordítva, hogy nő játszsza a gordonkát s férfi a hegedűt.

Nem is szólok a pózról. Az olasz úgy nevezi a gordonkát, hogy «viola de gamba», a játszó térdei közt tartja a hangszert. Az embernek az esze zavarodik, ha rágondol.

Az első produkczió után meg volt velem elégedve az őrnagyné. Az őrnagy is.

Ezentul minden este, mikor vége volt a tanóráknak, a -76- tornázásnak, vivásnak, lovaglásnak s vacsora után fölszabadították a növendékeket, hogy választásuk szerint mehetnek a játszóterembe, sakkot, dominót, ostáblát játszani, vagy pedig a hadjátékasztalhoz, a hol (a mappán) ütközeteket gyakoroltak, vagy a rajzoló iskolába: mi ketten Nikkellel más nemes szórakozásban részesültünk.

A Nikkel ment az őrnagygyal a chémiai laboratoriumba fehér puskaport főzni. Nyakig bele volt bolondulva a pyrotechnikába.

A gordonka és hegedű melódiás harmóniája folyvást lehangzott az épen alattunk levő vegytani műhelybe. Az őrnagy folyton hallhatta, hogy a feje fölött szól a zene. Egy perczre sem szakad félbe, sem egy taktus el nem hibáztatik.

Ez épen olyan biztosíték, mint volt azé a földesúré, a ki azt követelte a hajdujától, hogy folyvást fütyüljön az alatt, a míg a pinczében bort ereszt a csapról.

Mikor mi abba hagytuk a hegedűszót, az őrnagy rögtön sietett föl a puskaporok konyhájából.

Némelykor nagyon sokáig eltartottak a zenegyakorlatok, késő éjfélig is. Én olyan passzionátus zenevirtuóz lettem, hogy semmi más mulatságra nem gondoltam. Még azt is eltitkoltam, hogy rajzolni tudok.

– Igen, mert egy új hegedűvel tanuljuk be a duót, a mit úgy hínak, hogy «violon d’amour».

– Potz Teufel! – mondá az őrnagy. S mért hivják azt violon d’amournak? (Szerelem hegedüje).

– Majd meg tudja ön, ha egyszer hallani fogja; annak -77- a hangja még jobban összeolvad a viola de gambáéval.

– De sokszor ismételnek önök egy idő óta egy nótát; már magam is utána kezdem danolni: «lalla, lalla, lalla».

A dicső föltalálója a fehér puskapornak nyugodtan ülhetett a lombikjai között.

De már most komolyan mondom ám, és «hony soit, qui mal y pense», hogy remekül összetanultuk a duókat Fritilláriával. Még nyilvános konczerteken is fölléptünk együtt. Nagyon kedvező esztendő volt. Volt egy országos fagy, egy tartományi árvíz, egy nagy tűzvész, inség mindenfelé. Megannyi kedvező alkalom jótékony hangversenyekre. Mindig tele volt a terem, mikor mi együtt fölléptünk. Még Bécsből is rándultak le egész társaságok, a mi hirhedett celloviolino előadásainkat élvezni.

Furcsa érzés volt az! Mikor én a nevemet a Fritillária nevével egy szinlapra nyomtatva olvastam. Aztán meg az a közös partitura. Ugyanazon hangjegyek. Ez egy neme a a fakultativ polgári házasságnak. A Kapellmeister taktusverője adja rá az áldást. (Lám, még a «kápolna» szó is előfordul benne.) Mikor azt az Arditi «Csókkeringő»-jét végigjátszottuk, a művészi exaltaczió közepett úgy tetszett, mintha a közönség tapsai, brávozásai biztatnának, hogy -78- azt megismételjük, egészen más regiókba, más tengerekre repülve és evezve át, az az átkozott nyirettyű szárnynyá, evezővé lett metamorphosiálva. – És aztán a közös dicsőség!

(Látom a képeden, hogy te azt mondod magadban, hogy «jól van jól, Herr Kadét; de hát aztán a tanulás, hogy mint ment? A bécsujhelyi katonai diákoknak rengeteg sok tudományt kell beszedni a fejükbe, ott csak jól tanuló egyéneket türnek meg, a gyöngéket kimustrálják).»

Mondtam már, hogy a magasabb katonai körökben, különösen az «arkoláj»3) terén, nagy volt a küzdelem két ellenkező systéma között. A pattantyusok egyik tábora új lőporral, a másika új ágyúkkal akarta reformálni a régi schlendriánt. A hadügyminiszterium rájuk hagyta az experimentálást.

Az új ágyúk eszméje Uchatius ezredesé volt. (Még akkor csak ezredes volt.) Ő gondolta ki a hátultöltő aczélbronz ágyúkat.

Az volt a terve, hogy az ágyúcsövet nem egészben kell önteni s azután üreget fúrni bele, mint eddig; hanem követni kell a népies utasítást: «veszünk egy nagy lyukat, azt körülöntjük rézzel s kész az ágyú». Azt az ürt azután keresztül préselt aczélkupokkal addig tágítjuk, a míg a cső belseje a mechanikai sajtolás által a réz lágyságából az aczél keménységébe megy át. Így lesz belőle aczélbronz; ebből aztán dupla adag lőporral lehet lőni. Itt azonban az volt a legnagyobb kérdés, hogy honnan vegyük azt a lyukat, a mit körülöntsünk bronzzal? -79-

A laikus ember neveti ezt a gondot. Hát hiszen a lyuk nem kerül semmibe. Dehogy nem kerül!

Először úgy próbálták meg, hogy az öntő minta közepébe lebocsátottak egy bronz csövet, az képezte a kalibert, ezt a csövet pedig megtöltötték egy Celsius fokra lehűtött vízzel, hogy majd az megakadályozza az olvadt érczet, hogy magát a csövet elolvaszsza.

Hát aztán az lett belőle, hogy a mint az olvasztó-kohóból azt a 300 hőfoku érczfolyamot beleereszték az ágyúmintába, az egy pillanat alatt forró gőzzé alakította át a csőben talált jéghideg vizet s ez a gőz oly elementáris erőszakkal tört ki az öntő-tárnából, hogy az öntőműhely vas tetejét földobta az arzenál tetejére s agyonütött egynehány kanonirt.

Hát ez a baleset nagy örömére szolgált a fehér puskaporosoknak. Annál nagyobb elkeseredést szült az aczélbronz ágyúsoknál, a kik a balsiker daczára sem hagytak föl az eszméjükkel s most már azt tervezték, hogy a lyukat képviselő csövön nem hideg vizet, hanem jéghideg levegő-áramlatot vezetnek keresztül folyton működő fujtatóval, a hogy csakugyan sikerült is később az Uchatiuságyúk öntése. – De egy időre le voltak pipálva.

S minthogy valamennyien ennek az új ágyúnak a hívei voltak, annálfogva engem különösen protezsáltak, aki abszolute nem értettem semmit a fehérpuskaporhoz; én könnyen csusztam át minden fogas kérdésen. Ellenben a Nikkel pajtásom, a ki a fehér lőporos dékánnak bevallott Handlangere volt, a legkeményebb examenekben részesült.

Ha valaki az indexeinket nézte, azt hihette, hogy én vagyok az iskola czímere s a Nikkel a sereghajtó.

V. A LŐPOR PRÓBÁJA.

Te úgy irod a regényedet, hogy azt ne csak zárt ajtóknál -80- olvassák a backfischek, hanem még a mamák is olvashassák – nyitott ajtóknál.

Hja, biz a franczia regényirónak jó a dolga. Számára nyitva áll a «félvilág». Az osztrigát eszik s pezsgőt iszik. – De a magyar regényiró kénytelen a tisztességes emberek számára irni; mert ezekből telik ki a publikum. – Aztán eszik pörköltet és iszik vinkót. De azért is ezer hála! – S végtére is nagy kérdés, hogy nem jobb-e a malaczság villával a tányérból élvezve, mint könyvből falva? – Én az előbbit szeretem.

Azért nem szuggerálom se neked, sem az olvasóidnak a mi violoncello-violon tanulmányaink misteriumait. Annyit sejteni engedek, hogy egészen belebolondultam (már tudniillik a violoncellóba). Képes voltam rá, hogy valami nagy bolondságot kövessek el, a mi rám nézve végzetes lehetett volna. Az őrnagynak messzelátó tervei voltak.

Ha a fehér puskapor beválik, akkor ő nem csak ezredesi rangra emelkedik (a professzorság nem irigylésre méltó állapot), hanem félmillióval kecsegtető vállalathoz jut. Az járt a fejében, hogy ha az ő szisztemája győz, ő lesz a hadsereg megmentője. Aztán hull az égből az aranyeső, csak a tollaskalapját kell alája tartani. Szerencséje, hogy megbukott a puskaporával, Uchatius lett a győztes az aczélbronz ágyúkkal.

Láttad a pompás síremlékét ugy-e, a bécsi Centralfriedhofban, az Uchatius tábornokét, a mindeneknél tökéletesebb ágyúk létrehozójáét. El kell ismerni róla, hogy ennél pompásabb síremlék kevés van a világon. Meg lehet vele elégedve, a ki alatta fekszik. Csak azt ne kérdezze valaki, hogy hogyan jutott oda?

A mi barátunkat megőrizte a jó sors ettől a fényes kimeneteltől azzal, hogy a lőpora csütörtököt adott.

Egy nyári napon általános próbát tartottak az új tüzéri kisérletekből az ismeretes Steinfelden.

Derék egy darab föld! Mértföldnyire köröskörül semmi egyéb, mint kavics, terméskő, békasó, kova. Egy szál fű -81- sehol. Csak itt-ott tör elő egy sárgavirágú «királydárda»; népiesen «ökörfark-kóró».

Itt tartják a mi tüzéreink a lőgyakorlataikat. A mennyire a kilőtt golyó eltévedhet, élő lényt nem talál sehol, a kiben kárt tehessen. A sikon palánkok vannak keresztül húzva, ezer-ezer lépésnyire egymástól, az első palánk két ezerre az ágyúteleptől.

Hölgyek is jöttek ki hintókon. Fritillária is ott volt és számos tábornoki hitvestársak és egyéb herczegasszonyok. Nikkel meg én az őrnagy hintóján jöttünk ide, az első ülésben elhelyezkedve.

A lövészterepen megállapodva, leugráltunk, az őrnagyné a hintóban maradt ülve. Onnan legjobban láthatott, jó tábori látcsővel fölfegyverkezve.

Először a fekete lőporral tettek próbát. A kilőtt golyók kétezer lépésen innen már ricochettiroztak, alig talált minden ötödik teke derék-lövéssel a czélpalánkba. – Egy ágyúcső, a mit erősebb adag lőporral töltöttek meg, széjjelszakadt s ternónak lehet nevezni, hogy senkit sem ütött agyon. Ekkor aztán a fehér lőporral tettek kisérletet. Ennek az elsütéséhez egészen e czélra készült gyutacsokat használtak, mert ez a közönséges kanócz tüzétől föl nem robban. Még akkor csak elültöltő ágyúink voltak.

Az őrnagy Nikkel pajtást bizta meg az ágyú elsütésével; ő maga czélozott. A kétezer lépésnyire húzott palánkra nagy czélkarika volt festve.

Az ágyú elsült; sokkal kisebb dördülése volt, mint a másiknak s alig adott valami füstöt, az is egy percz alatt eloszlott a levegőben.

«Bravó, bravó!» hangzott a Generalstab csoportjában; a tábori látcsövek mutatták, hogy a kilőtt golyó egy hármast talált a czélkarikán. Gyönyörű egy Kernschusz volt! -82-

Háromezer lépésnyire is bevált a lövés. Ívet képezett már, de még is a palánkba furódott.

Ott már háromszoros palánk volt fölállítva, vastag deszkákból s a mögött még egy golyófogó téglafal.

A kilőtt golyó keresztültörte mind a három palánkot, de még a téglafalon is rést ütött.

– Függeszszük föl még egy kicsit a véleményadásunkat, – mondá egy pápaszemes főtiszt. – Ezek a lövési kisérletek mind a frissen fabrikált fehér porral történtek, a mi csakugyan csodaeredményeket mutat föl. De meddig tart ez a csodaerő? az a kérdés. Mert a lőpornak raktáron kell állni, hogy a háború kitörésekor egész hadjáratra való készen legyen.

(Ismételem, hogy még akkor az armádiánknak semmiféle hátultöltő fegyvere nem volt, az ágyúkba a cső száján dugták be a lőport és a golyót azzal a bizonyos tömőruddal, a végén kefével, a mivel minden lövés után kikefélték, mint a kéményt).

Előhoztak egy lőszekérrel olyan fehér lőpor tömecseket, a mik már egy év óta hevertek a raktárban. Egyet azokból beletoltak az ágyúba.

Most is emlékezem azokra a gunyosan mosolygó arczokra, a mik az ágyú mellett egy csoportba verődtek. -83-

Az őrnagy irányozta az ágyút. Czélzott, föltette a gyutacsot, aztán félre állt. «Feuer!»

Nikkel megrántotta a csappantyu zsinórját. Az ágyú elsült. Nem mondhatom, hogy eldördült; sőt inkább valami csunya serczegő-szortyogó hangot adott s nem tűz és füst lövelt ki a száján, hanem valami hosszú fehér lövet, mintha nem is ágyú volna, hanem fecskendő. A kilökött golyó pedig ott gurult valami ötven lépésnyire a kavicsokon ugrálva, hogy azt csupa tréfa volt elnézni.

A pápaszemes főtisztnek most már nagyon megnyilt a szája; eddig csak dohogott.

– Megmondtam előre, hogy a fehér lőpor egy év alatt elveszti a robbanó erejét. Most az egész lőpormagazinnal gulyáshúst lehet főzni.

A tüzéreknél volt tábori bogrács, szolgafa; azt a szabadban fölállították, a bográcsot megtöltötték conservvel, akkor a pápaszemes odahelyeztetett a bogrács alá egy egész töltésre való összesajtolt régi fehér lőport; kivett a zsebéből egy viaszkos gyufát, azt meggyújtotta s égve beledugta a lőpor-pogácsába.

Minden ember szétriadt e merénylet előtt, mely, ha «ne adj Isten» rosszul üt ki, mindenikünk ott hagyja a szeme világát, csak a pápaszemes maradt ott a bogrács mellett, egy nagy főzőkanállal a kezében.

Mikor aztán a gyufa odáig égett, a hol a lőport érte, az bizony csak nem pukkadt szét, hanem elkezdett szép -84- csöndesen serczegve égni, azután lángra is kapott, égett fényesen lobogva a bogrács alatt; az volt a jó, hogy nem volt füstje; nem kozmásította meg az ételt. Ez bizony kitünő helyettesítője lesz a hadjáratban a – tőzegnek; meg lehet mellette főzni az egész menázst.

A pápaszemes még olyan malicziózus volt, hogy a hosszúnyelű főzőkanállal egyre kavargatta a bogrács tartalmát s mikor egészen elégett alatta a fehér lőpor, levette a szolgafáról és sorba kinálta vele az ismét visszasomfordált illusztris társaságot: «méltóztassék, pompás jó gulyáshús!» – Az őrnagy engem keresett a szemével. Mikor meglátott, egy intéssel maga elé hivott.

– Menjen ön a feleségemhez s mondja meg neki, hogy távozzék el innen. Kisérje ki a vasuthoz. Aztán jöjjön vissza a kocsival azonnal. Megálljon! Madame utazzék vissza Bécsujhelybe.

Ettől a kérdéstől egészen megvadult az őrnagy. Úgy prüszkölt, mint egy hörcsög.

– Úgy értettem, hogy a Venczel. – Az volt a Privatdiener, a ki a bakon ülve maradt.

Én odasiettem Fritilláriához. Mondtam neki, hogy kudarczot vallottunk a lőporral.

– Je le savais bien. Je l’ avais lui dit, moi. Ça ne vaut rien. J’en étais sur.

(Hogy ő azt tudta előre? hogy előre megmondta neki? hogy ez nem ér semmit? Valjon honnan vette a tudományát?)

Én aztán átadtam neki az izenetet, a mit a férje küldött általam, hogy kocsikázzon rögtön a vasuthoz, majd én odáig elkisérem, onnan aztán a legelső vonattal Bécsujhelybe. A Venczelt viheti magával. -85-

Én fölhágtam a csézába; – az első ülésbe ültem, a hogy dukál a kadétnak, mikor őrnagynéval kocsikázni van szerencséje. Szemközt ültünk, a térdeink egymáshoz értek.

Aztán, a mint a Steinfeldet elhagytuk, Fritillária a napernyőjét a kocsiülés felé fordította. Nagy terebély napernyője volt, aféle en tout cas. Mind a ketten elfértünk alatta.

– Az nem baj, hogy a fehér lőpor megbukott, – suttogá hozzám, – hanem, hogy a mi cello duóink is megbuktak, az a csapás.

– Ez után a fiaskó után előre látható, hogy mi következik. A hadügyminiszterium abba hagyat minden további experimentálást a fehér lőporral; az őrnagy nem fogja a fél éjszakákat a chémiai laboratóriumban tölteni, hanem otthon marad, beül az én szobámba, pipázik és altvatert iszik.

– Nagyon rosszul. Aztán mentül többet pipázik, mentül több altvatert iszik, annál álmatlanabb. Én a cellomat az almáriumba zárhatom.

Egészen közel hajolt hozzám, úgy hogy a forró lélekzetét éreztem, mikor suttogott:

– De én nem fogok lemondani… én találok ki valamit… nem nyugszom bele… ha az ördögökkel kötök is szövetséget… -86-

– Ejh, mit! Az az én emberem. Tőlem kap havonkint húsz forint extra-fizetést. Olyan hűséges, mint a kutyám.

Az az eddigi biztos módja a találkozásnak, valószinü, hogy a mai naptól kezdve el lesz előttünk zárva.

Az őrnagy nem zárkózik be többé a vegytani terembe; nappal engem strázsál az iskolában, este meg Fritilláriát a szobájában.

Eddig minden gondja a fehér lőporra volt, ezentul a rizsporra is gyanakodni fog.

Abban a nagy kaszárnya-akadémiában minden találkozás lehetetlen. Annak ezer szeme van.

Abban van egy szép temető. A hová azokat helyezik el, a kik időközben a nagy katonai intézetben elhaláloznak. A halottak siremlékeit megkoszorúzni kegyeletes kötelesség. Vannak közöttük, a kiknek emléke Fritilláriára nézve kedves. Szokott nekik virágokat hordani. – Az a temető olyan kedves hely. – Azokra nézve, a kik még örülnek az életnek!

Ezt az életrevaló eszmét tovább fejlesztettük, a vasuti perronon sétálva, a míg a vonat megérkezett.

Engem ez persze sokkal jobban érdekelt, mint a világ minden puskapora. Lőhettek a Steinfelden miattam, a hová akartak.

Pedig bizony mondom, hogy az az egyszeri tengerész, a ki a lőporos hordóba dugott égő gyertya lángjánál gyújtott pipára, nem követett el olyan eszeveszett bolondságot, -87- mint én ebben az órában; majd elmondom később, hogy te is megitélhesd: föl lehet-e ezt venni egy regénybe? nem mondják-e rá azt az olvasók, meg a kritikusok, hogy ez hihetetlenebb a háromszinü kandurnál is?

Mikor aztán a vonat tovaragadta előlem Fritilláriát, én is visszatértem a Steinfeldre.

Ott már akkor vége volt minden lőkisérletnek; a főtisztek csézái már robogtak az országúton; a laffeták szekereikhez voltak már csatolva; az őrnagy is készen volt, Nikkellel egyben; csupán csak én rám vártak. Nem azért, mintha én lettem volna a legnagyobb úr a társaságban, hanem mivelhogy elvittem az őrnagynak a kocsiját.

Mondtam, hogy a bárónét kisértem, utasítás szerint, a vasuthoz, s ott őriztem, míg a vonat megjött.

– Ezer milliom mennykő! Önnek nincs semmi dolga a professzorné mellett, hanem a professzora mellett!

A professzor mérges volt az egész úton. Nem tudtam már hová dugni a lábamat, hogy össze ne tapossa. Szemben ültem vele.

S a rossz lelkiismeret azt sugdosta a belsőmben, hogy azok a haragos csizmasarkok igazán meg vannak érdemelve.

XI. «60.»

Másnap, mikor a tanterembe fölmentem, ezt a számot találtam az iskola nagy számvető fekete táblájára kolosszális jegyekkel fölkrétázva:

Nikkel pajtás megmagyarázta nekem: ez a szám azt jelenti, hogy még mátul hatvan napig maradunk az intézetben. István király napján végződik a szemesztrisz, akkor aztán szabadulunk haza, kivéve azokat, a kiket itt -88- hagynak, vagy grácziából, vagy büntetésből. Ezt a 60 napot tehát, mely a vizsgákkal végződik, ugyancsak föl kell használni s neki feküdni egész szorgalommal a tantárgyaknak.

Ezentul minden nap egy számmal kevesebb lesz fölirva a táblára, egész az 1-ig. A 0-t már nem irja föl senki.

Nekem is hozzá kellett (volna) látnom a könyvekhez. E miatt «is» pihenhetett a hegedű.

Az őrnagy határozottan tudtomra adta, hogy nála semmi keresni valóm nincs; ott már minden hivatal be van töltve. A Nikkel sem járt többé a chémiai laboratóriumba. Az őrnagytól elvették a kulcsát. Megsütheti a fehér lőporát. Az most tetszett magának a Jónás próféta szerepében a töklevél alatt. A tantermen kivül sehol sem volt látható. Ott pedig igen kellemetlen examináló kedvében volt, különösen én irányomban. Mintha csak kiválasztott kegyencze lettem volna, engemet maczerált legjobban a physikából, chémiából és mathematikából, a miket ő tanított. Tőlem akart megtudni olyan dolgokat, hogy hogyan támad a jégeső? Mi okozza az északifényt? Mi lehet a holdnak tulsó oldalán?

– Ön hibás utat választott szellemi tehetségeinek kifejlesztésére. Ön a fantáziáját raffinirozza, holott az elismert thezis, hogy a képzelőtehetség túltengése mindig az emlékezőtehetség rovására történik. A poétáknak erős fantáziájuk van, azért gyönge a memóriájuk. Ez a két tehetség olyan, mint az ellentétes szinek, a ki folytonosan veres szinre néz, ha fehér papirra tekint, zöldet lát; ha feketére néz, fehéret, vagy hogy ad hominem szóljak, a memoria és a fantázia olyan két egymást absorbeáló fogalom, mint a tankönyv, meg a hangjegy.

– De hiszen akkor, nagyságos tanár úr, nekem mindig -89- a tankönyvet kellene magam előtt látnom, mikor fehér papirosra nézek.

– Üljön le! – riadt rám mérgesen. – A tanárnak felelni kell, de nem visszafelelni! Ha ön a tudományos kiképződésben ily retrograd progressziót fog tanúsítani én kénytelen leszek önt a tanév bevégezte előtt a gondnokához hazaküldeni.

Az volt a tervünk, hogy ketten együtt beutazzuk Európát, minden fővárosban konczerteket adva. Elkezdjük Schweizban. Azért ottan, mert nyáron az a tourista-nép gyülhelye s ott legkevésbé lehetünk holmi hivatalos üldözésnek kitéve. Elébb Varsóra gondoltunk. Fritillária orosz nő volt; de ott kellemetlenségeknek lettünk volna kitéve. Másutt pedig saison mort van ilyenkor. Párisban télen szándékoztunk fölmerülni.

Csoda sikereket jósoltunk magunknak! Sapristi! Sakinka! Teringette! Milyen plakátok! Egy orosz hölgy, meg egy magyar fiu. Amaz a violoncellon, ez a hegedün virtuóz.

Óriási nagy bolondság volt biz ez; – de hát mondtam én valaha, hogy nem voltunk tökéletes bolondok mindaketten?

Még rám nézve nem is elég a «bolond» jelző, én még azonfölül czudarságot is követtem el. Tönkre akartam tenni nem csak egy asszonynak a jó hirnevét, hanem még -90- egy derék embernek az egész életpályáját is. Ebből olyan botrány kerekedik, a mi az őrnagyot lehetetlenné teszi. Velem nem duellálhat; egy őrnagy egy iskolás kadéttal. Kénytelen lesz állásáról, tiszti rangjáról lemondani.

Fritilláriának minden lépését őrízték. Lehetetlen volt a vele érintkezés. (Van is lehetetlenség a világon, ha egy asszony akarja.)

Először is a jó Venczel Fritillária zsoldosa volt. Húsz forint havonkint egy privatdinernek szép pénz! Azért érdemes egy kis perfidiát elkövetni. Tehát leveleket kaphattam Fritilláriától, a mikben arról értesített, hogy dolgunk a legjobb kerékvágásban van; részleteket élőszóval a tudvalevő helyen.

Ott nyugszanak azok a növendékek és tanárok, kik a katonai akadémiában haláloztak el.

Kalendáriumában minden gyásznap meg volt jelölve egy kereszttel, a melyen egy kedves ismerős elment abba a csendes iskolába – örökké tartó vakáczióra.

Azokon a napokon Fritillária koszorut kötött télizöldből s maga vitte el azt a kedves halott sírjára.

Kiválasztotta azt az órát, a melyen a növendékek a parkban gyakorlatokat tartanak.

E gyakorlatok között legnépszerűbb volt a szökevénykergetés. Erre pályadíj volt kitűzve – egy lázsiás tallér.

Ha nem akadt önkényt vállalkozó kadét, sorshuzás útján választottak egyet, a kinek három percznyi egérutat engedtek, hogy az alatt a parkban elrejtőzhessék. Van ott sok mindenféle menedék, palánkok, grották, bozótok, sánczok, terebélyes fák, rőzserakások, csatornák, a mik mögé el lehetett bujni. A ki legelébb fölfedezte a szökevényt, az kapta meg a tallért, a szökevény pedig kapott ütlegeket a -91- pajtásaitól, a mennyi elég volt neki. Ha azonban egy óra alatt nem birták a buvóhelyét megtalálni, akkor a szökevény magától előjött, jelentkezett az auditornál s ő kapta meg a jutalom tallért.

Azokon a délutánokon, melyeken Fritillária a sírkertben lerótta a kegyelet adóját: én voltam rendesen az önkénytesen jelentkező.

Én pedig az ilyen alkalmat onnan tudtam meg, hogy ilyenkor a temető-őr, kinek a házikója a sírkertben belül volt, künn állt az ajtóban. – Strázsált. – Meg volt neki hagyva, hogy az alatt, míg az őrnagyné a temetőben jár, senkit be ne bocsásson; de mindenkinek a nevét följegyezze, a ki közeledik s netán be akar menni. A sírkertnek nyolcz láb magas fala van s másutt nincs bejárás.

Volt eszem, hogy nem kerültem az ajtóra, hanem megkerültem a kert falát. Hátul nagy platán-fák voltak, a miknek az ágai áthajoltak a kertfalon. Hires voltizsirozó voltam. Egy ilyen platánról könnyű szerrel átjutottam a kertfalra; a belső oldalához a falnak egy fokozatos állvány volt támasztva, melyen a kertész apró cserepei voltak sorba rakva, a mikben ő árvácskákat, verbenákat s egyéb sírdiszítésre szánt virágokat tenyésztett. Ezen az állványon, mint egy kész lépcsőn szállhattam le a falról.

A sírkertben van egy szép nagy emlék, fehér és fekete márványból, egy hires igazgatótanáré; ennek az oszlopos fülkéje, a lépcsőzete egészen arra van teremtve, hogy azt egy titkolózó pár bizalmas suttogásaira fölhasználja.

Köröskörül hangzott liget, csalit az üldözők lármájától. Az alatt nekem elmondta Fritillária, hogy melyik impresszáriótól minő választ kapott a szándékolt vendégszereplésre, minő föltételek mellett konczertezhetünk és mikor? Egész programmot állított már össze a jövő saisonra. Még Amerikából is kapott kecsegtető ajánlatokat. Az egész tournéenk biztosítva van már.

Engem igazán csak a «miatyánk» őrzött, hogy most -92- valami hires hegedű-virtuóz nem vagyok; – vagy, hogy agyon nem ütöttek. Mind a kettőhöz volt elég hivatásom.

Mikor aztán az óra letelt, az üldözés lármája elvonult, én megint ugyanazon az úton, a melyen idejöttem, szépen visszaszöktem s mentem jelentkezni az auditorhoz. Társaim faggattak, hol bujkáltam? Mondtam nekik mindent, csak az igazat nem. A jutalom tallért elkuráltam fagylaltra vagy dinnyére a pajtások közt.

Szép Fritillária pedig keresett négylevelű lóherét a sirok közt s azt hazavitte a férjének; azzal legitimálta magát.

XII. A BŐGŐ-VONÓ.

Annyi csepp józan ész maradt meg nálunk, hogy meggondoljuk, miszerint be kell várnunk a tanév lefolytát, a bizonyítványom kiadását, a hivatalos hazabocsátást; mert ha elébb találok elillanni, mint katonaszökevényt csipnek el s abból aztán majd olyan konczert lesz, a hol nem én fogom a hegedűt, hanem a hegedű fog engem.

A vizsgák befejezte után a hazamenendő katonatiszt növendékek este nagyszerű mulatságot rendeznek a parkban; mely végződik tüzijátékkal, melynek rakétáit maguk a kadétok készítették (a fekete lőporosok). Ezen szemvakító és fülsiketítő produkczió alatt én észrevétlenül elpárolgok a sokaság közül; egy ugrással átvetem magamat a harmadfél öl széles patakon (megtettem én azt elégszer salto mortaléval is, bukfenczet vetve a levegőben), hátul a kertajtót nyitva találom, azon kiosonok; egy fedett hintó fog várni a «Rákóczy torony» előtt, Venczellel a bakon, a ki az őrnagyné bőröndjét az enyémmel együtt és a hangszereket tokostul előre elhozta; benn a hintóban Fritillária. Én beugrom a hintóba: azzal «alea jacta est!» vágtatunk ki a vasuthoz. Ott fütve a mozdony. Előre megrendelt különvonat áll készen a rendelkezésünkre, s míg -93- az illetők a római fáklyákban és tűzkerekekben gyönyörködnek, mi már a Semmering alagútjaiban bujkálunk, s aztán üthetik már bottal a síneinket.

Az utolsó napja a szemesztrisnek kánikula derekán a legpompásabb mulatság közt telt el. Elbúcsúztunk egymástól és a tanárainktól. De engem nem vitt rá a lélek, hogy az őrnagyhoz is fölmenjek. A tanteremben vettem tőle búcsút s a bezárt ajtajának a kulcslyukába dugtam be a két névjegyet (egyet a bárónő számára p. p. c.)

A megszökés is teljesen sikerült. A Stuweriád alatt észrevétlenül jutottam ki a hátulsó ajtón.

Arra egy kellemetlenül ismerős borizű hang szólalt meg a hintó sötét odujából:

Fritillária helyett a kalugyer ült a hintóban, aki egy kezével a köpönyegem gallérját ragadta meg, a másikkal pedig egy görcsös botot húzott elő maga mellől.

Én ki akartam magamat szakítani a kezéből, de akkor két hatalmas marok ragadta meg a karjaimat hátulról.

– Csak be a hintóba urficskám, szépen – dörmögé Venczel a fülembe. Erős ficzkó volt (s a tettenkapott gonosztevőnek nincs ereje), oda tolt a hátulsó ülésbe. Aztán maga is beült a hintóba, velem átellenbe. -94-

De már a kocsis becsapta a hintó-ajtót, fölugrott a bakra s hajtatott lóhalálában elfelé.

Én átláttam, hogy két erős férfi ellenében hasztalan a ficzánkolás s megadtam magamat. Csak szóbeli invektivákkal éltem.

– Hát áruló lettél, Venczel. Pedig olyan jól fizetett az úrnőd. Húsz forintot adott havonkint azért, hogy titkát megőrizd.

– De az uram még jobban fizetett, az harmincz forintot adott azért, hogy a báróné titkát eláruljam.

– Ne szidd a Venczelt, öreg. A Venczel a valóságos őriző angyalod. Ő tégedet megóvott attól, hogy a magad életét tönkre silányítsd s azonfelül egy asszonynak a becsületét elrabold s egy derék embernek az egész sorsát fölforgasd.

– Ez az őrnagy te neked jóltevőd volt – folytatá a nagybátyám a bölcs korholást. – Ugy bánt veled, mint az édes fiával. S mikor már rájött a gonoszságaidra, a helyett, hogy kitörte volna a nyakadat, a hogy rászolgáltál, kegyesen elhallgatott. Mindent tudott a felesége leveleiből. A ti bolond világfutó plánumotokat. S aztán szépen kinyitotta előtted az ajtót, a min a magad ásta labyrintból kiszabadulhattál. Nem kergetett, hagyott futni. Már most neked az lesz az első dolgod, hogy a vasuti állomáson irsz az őrnagyodnak egy szép búcsúzó levelet, bocsánatot kérsz tőle a pajkosságaidért, megköszönöd számtalan jóságát, csókoltatod a méltóságos asszony kezeit. A levelet majd elhozza a Venczel; a derék, becsületes Venczel. – No, most aztán gyujts rá öreg; tudom, hogy tíz hónap óta nem szivaroztál.

A vasutig aztán egész tréfás kedvvel elmondá a Venczel, hogyan hordta ő a báróné leveleit, a miket tőle küldözött én hozzám meg az impresszáriókhoz, elébb a férjéhez. Azt is elmondta szakértő magyarázattal, hogyan tudta a tanár a lepecsételt leveleket elolvasni, anélkül, hogy az adresszátus észrevette volna, hogy az a levél föl volt nyitva.

Ezt a tudományt följegyeztem magamnak; de most nem mondom el, mert még magam is hasznát vehetem valaha.

Már most tudod, hogy mért nem szednek a méhek a császárkorona harangkelyhéből mézet!

PASSIFLORA.

I. AZ ÉLETMEGHOSSZABBÍTÓK.

(De hisz annak, a ki az életet meg tudja hosszabbítani, okvetlenül milliomossá kell lenni.)

A mint a nagybátyám engemet a Circe tengeréből erőhatalommal (mint hajdan Odyszszeüszt az árboczhoz kötözve) a száraz földre kimentett, az volt a kérdés, hogy «quid nunc?»

A katonai akadémiából egy rezervlájtinánti pátenssel lettem elbocsájtva. A katonai pályával végeztem. Azaz, hogy a nagybátyám gondolta, hogy végeztem. Már a mi az ő fogalma volt a katonatiszti pályáról. Délelőtt rekrutákat abriktolni; délután kurizálni.

A helyett komoly életpályát választott a számomra; a juridikait folytassuk, a hol elhagytuk. Rájött, hogy az ilyen gonosz ficzkót, mint én, nem helyes dolog professzorok felügyeletére bizni; mert ott elcsábítja a professzorok leányait, feleségeit. Más systémát kell velem kezdeni. – Alló föl Budapestre, a világ közepébe! Beiratkozni az egyetemre.

Itt nem olyan könnyű a gyereknek asszonyokat, leányokat elbolondítani, mert nagy a konkurrenczia. -97-

A mi szépség található a fővárosban, annak meg nagy az ára. Az a sok börziáner, a sok defraudans lehetetlenné teszi a diákféle embernek a versenyzést.

A diák kap száz forintot havonkint, abból élelmezi magát: azt a diák az első héten mind ellumpolja; a hónap három negyedrészében aztán kényszermértékletességre van utalva, kénytelen otthon maradni és szorgalmaskodni. «Sine Cerere et Baccho friget Venus».4)

Én pedig már akkor az ujságokból értesültem arról, hogy a vasuttársaság az apám puszta telkét fölvásárolta kerek kétszázezer forintért. Az ott van az árvapénztárba letéve, ötös kamatra. Az nekem tizezer forintot jövedelmez évenkint. Azonkivül a földbirtokom, a mit örököltem. Minek bifláljam én az osztrák jogot? – Mikor azt a nélkül is a szegletbe vágjuk. Mihelyt egyszer a Garibaldi megjön.

De hát hiába remonstráltam: a kalugyer hajthatatlan volt a maga életnézeteiben.

– Még csak húsz esztendős vagy. Ilyen suhancznak nem kell pénzt adni a kezébe. Vársz, a míg nagykorú fogsz lenni, négy esztendeig.

A törvény kényszeríti az emberi kukaczot, hogy mint a selyembogár mindennap rágjon meg egy csomó levelet, aztán kösse be magát egy selyemgubóba, lesse, míg azt fonálkint a vizsgán legombolyítják róla a rigorozumok motollájával; akkor még egy darabig pupa állapotban -98- heverjen lábak és szárnyak nélkül, s csak a huszonnegyedik esztendőben pattanjon ki a bábhüvelyéből, mint himes pillangó! Ez erőszakoskodás!

Vannak derék, jószivű emberek, a kik a korábban élni kivánó ifjakat megszánják s lehetővé teszik rájuk nézve, hogy az életet korábban elkezdjék. A közéletben úgy híjják ezeket a csodadoktorokat, hogy uzsorások.

Mert hiszen a ki nekem hetven-nyolczvan esztendőn túl fölfelé hosszabbítja meg az életemet, az süsse meg a tudományát. Hanem azok az én jóltevőim, a kik a huszonnégy éves koromon innen lefelé segítették az életemet meghosszabbítani. Maig is örök hálával emlékezem meg róluk, – meg egy csomó tizenkétszer prolongált s négyszer kifizetett váltóval.

A kalugyer ugyan csalatkozott, mikor azt hitte, hogy én nem tudom a jövedelmemet elkölteni, azért, mert ő rajta ül a Wertheim-kasszán, a mibe az el van zárva.

II. SZINHÁZAINK ANNO EINSBÓL.

Azt a boldog korszakot, a melyben még nem voltak «átkos közös ügyeink» (Bécsnek volt minden, nekünk semmi), szoktuk egymás közt úgy híni, hogy «anno eins».

De kár, hogy ennek a mi Budánknak «és» Pestünknek az akkori képét meg nem örökítette a Vasárnapi Ujság.

Ott állt a nemzeti szinházunk körül véve, oldalt fogva, szembe szállva a Zrinyivel, a Griffel, a Vörös ökörrel, három hires csárdával, a miknél modálisabbat Püspök-Ladánytól Füzes-Abonyig nem találni. Mostani oszlopos csarnoka helyén állt a Katona, Bánk-Bán szerzőjének szobra, melyet áldott emlékü Tomorynk öntetett Züllich Róbert, akkor még egyetlen hazai szobrászunkkal; a vasköltő -99- merész poziturával lép előre, égfelé emelve a – pennáját. Némelyek úgy magyarázták azt a pózt, hogy most kiakarja fecskendezni a tintáját az égbe s csillagok lesznek belőle; mások ellenben azt állították, hogy de bizony bele akarja mártani tollát a holdvilágba, hogy fényes költeményeket irhasson vele. A mi azonban nem akadályozta a kerepesi-úton végig vonuló búcsújárókat, hogy körül ne térdepeljék és zsolozsmájukkal meg ne tiszteljék. Azt hitték, ez a szent Kajafás.

A lánczhid előtt Budán volt egy rengeteg nagy granárium, a minek a homlokára ormótlan nagy betükkel volt fölirva a dicsekvő mondat: «hazafiság a nemzetiségnek». Itt tánczolta a legszebb kánkánt (Dunanan apóban) a nemzetiség a hazafiságnak.

A harmadik volt a Borju-téren, vagy hol? Egy szóval az egyik körülhagymás piaczán a még-nem-fő-sem-szék-városnak. Itt röhögtem életemben legnagyobbakat a «Háromcsőrű kacsában».

Azután emlékezem még arra a gunyhók öreg apjára, a mi az új vásártéren tehénkedett: egy deszka Parthenon. Az volt a német szinház. Aztán még ott volt a krisztinavárosi arena. Az még most is uralkodik.

Mindezt pedig csak azért hordom elé, hogy a tisztelt olvasót megkonfundáljam vele, hogy ne találgathassa, hogy ki volt, mi volt, hol volt az a primadonna, aki az én negyedik novellámra tárgyat szolgáltatott. Ott volt a Thespis-szárnyékok valamelyikében.

Játszott mindent. Naivát, hősnőt, paraszt menyecskét. Énekelt népszinműben, operettben; még ballettre is vállalkozott. (Salambó szerepében.) És mindenben remekelt.

És aztán a színpadon kivül is annyiféle szerepet tudott játszani. A milyen a publikuma volt.

Többet jártam én a szinpadi próbákra, mint a leczkékre. Többet is lehet ott tanulni.

Még vissza-visszagondoltam azokra a szép álmokra, a mik a művész állványt trónussá magasztosítják.

Ellenben most egy új Olympus nyilt meg előttem. A pieridák berke a maga egész pompájában. Istennők és nimfák, trikóban és tülangléban; éneklő, tánczoló szilfidek, najádok és hamadriádok.

Én is szavaltam egyszer egy verset «szükölködő horvát testvéreink» javára. S a közönség el volt tőle ragadtatva. Dicsérték (még a lapok is) a hangomat, meg a taglejtéseimet.

Ugyan kérem, van valaki a világon, akinek életében egyszer át ne villant volna a szivén az a vágy, hogy szinészszé legyen?

Én annál inkább elmondhatom ezt, mert a hegedűvirtuoztól a szinészig nincs több, mint egy lépés.

Akkor még szabad volt párbajozni s nem intézték el az afféreket jegyzőkönyvvel. -101-

III. A HŰ BARÁT.

Grófocskák, bárócskák, bankárfiucskák tanulták respektálni a szerzett jogokat.

Ő nekem hűségesen meggyónta mindig, ha valaki veszedelmesebb modorban udvarolt neki. Arra persze nem lehettem féltékeny, hogyha a szinésztársai a szinpadon ölelgették. Hát ez a szerepében van. Hát ha a szinpadon csókolóznak is, az ellen nincs törvényeinkben védelem. A szinpadi csók «egy szükséges jó» (annak, a ki kapja), «egy szükségtelen rossz» (annak, a ki nézi).

Ha egy férj, egy szerető féltékeny arra, hogy a feleségét, a szeretőjét a szinpadon mások megcsókolják, ez nagy nyavalya.

Az ilyen féltékeny férj, vagy szerető álljon be maga is szinésznek, játszszon szerelmes szerepeket, akkor a szinpadon is maga fogja ölelgetni, csókolgatni a drága kincsét és senki más. (Ezt a három sort húzd alá (cursiv), mert ebből még lesz valami.)

Én azonban nem strázsálhattam egész nap a Passiflorát. Tanulni is csak kellett, pedig sokat.

Szerencsémre volt egy biztos jó barátom. Régi, kipróbált czimbora. A derék Nikkel.

Ő mint aktiv szolgálatban levő tüzérhadnagy került ki az akadémiából s ide lett transferálva Budapestre.

Átkozott kevés dolga volt. A gellérthegyi czitadellának az őrzése volt rá bizva.

Maguk a katonák is mókát csináltak belőle. Hiszen senki sem lopja el azokat a mihaszna vaságyúkat.

Hanem a helyett valahányszor a Passiflora szobájába léptem, már rendesen ott találtam az én Nikkelemet, tiszteletteljes poziturában ülve a pamlag előtti fotelben, a csákója a kezében, a kardja a térde között.

Egy katonatiszt nagyon jó arra, hogy az orczátlan czivilista udvarlókat elriaszsza az embernek a felesége és imádottja közeléből. Ilyet minden okos embernek kellene tartani. Ha felesége is van, meg imádottja is van, akkor kettőt.

Szegény kis secondlájtinánt, a kinek hazulról alig van annyi apanázsa, hogy egy violacsokrot vehessen prezentbe. Az csak nem konkurrálhat az én thearózsa és kamélia bukéimmal!

Aztán Passziflora praktikus ész. Tud külömbséget tenni az udvarlók között. Ő olyan hűséges hozzám, mint Helena volt Párishoz.

Egyszer ugyan már keményen összevagdalkoztunk egy szép leány miatt. De hát akkor még gyerekek voltunk. – Azóta csak megjöhetett az esze – a Nikkelnek.

Az én jelenlétemben egyébről sem tudott beszélni Passiflorához, mint a rengeteg sok strapácziákról, a miket egy szegény tüzérhadnagynak ki kell állni a mindennapi übungokon, vizben, sárban; meg hogy milyen rossz a koszt a kantinban, s hogy a privadinere hogy lopja a czigarettáit.

S aztán nem sok idő mulva, hogy én Passiflorához -103- megérkeztem, fölkelt, fölhúzta a szarvasbőr-keztyüjét, ajánlotta magát Passiflora előtt. Passiflora odanyujtotta neki a kis ujját, melyet ő is az ujja hegyével érintett; megmondta, hogy rapportra kell neki menni; velem kezet szorított és eltávozott; nem akart bennünket zavarni a boldogságunkban.

Mikor aztán betette maga után a szőnyegajtót, Passiflora fölkaczagott hangosan s egész tréfát csinált belőle.

– Szegény fiú! Ön régóta ismeri? Mindig ilyen volt? Ilyen szemérmetes? Milyen kómikus figura! Mikor itt ül órahosszant, s csak a kalpagja lószőr-kokárdáját czirógatja s nem mer fölnézni a szemembe. Mindig az anyjáról beszél; más nő nem létezik ránézve. Aztán nagyokat sóhajt. Azt mondja, hogy nagyon boldogtalan. Ha kérdem tőle, mi baja, akkor elkezd arról beszélni, hogy ő milyen jó barátja önnek; hogy egymáshoz vannak forrva gyermekkoruk óta. Önért az üdvéről is képes volna lemondani. – Aztán, hogy ő meg nem házasodhatik soha. Katonatiszt csak olyan leányt vehet el, a ki kaucziót tud letenni. – Aztán beszél arról, hogy ön milyen gazdag fog lenni, ha nagykorúvá lesz. – Szerelmes belém nyakig, szegény fiú. De a világért el nem árulná előttem egy szóval, bármennyi avanszot adok is neki.

– Ön azt nem tudja megérteni? Hogy milyen nagy kincs egy nőre nézve egy igaz jó barát, a ki csak jó barát és semmi egyéb.

– De az viszont nagyfokú kegyetlenség, egy jó barátot soha sem teljesülő vágyak fölkeltésével megkinozni.

– Ezt mondja ön másnak, ne egy szinésznőnek. Hát nem az-e nekünk a mindennapi hivatásunk, hogy minden érző szivet zsongásba hozzunk? Hogy minden fantáziát fölébreszszünk? Hogy varázsunkat éreztessük? Nincs-e a szerződésemben, hogy a szerepeimet hiven fogom eljátszani?

– Ha ön úgy kivánja, én megtehetem, hogy mától fogva úgy élek, mint egy apácza: elzárkózom a külvilágtól. Nekem ez nem nagy erőfeszítésembe kerül; hisz ön legjobban tudhatja, hogy még ön irányában sem voltam gyönge soha.

Ez előtt kapitulálnom kellett. Ez már igaz. Volt gyöngédség, ábrándozás, turbékolás, a mennyi elég; de annyira nem jutottam, hogy egymásnak azt mondtuk volna, hogy «te és te».

S a hány imádója csak azzal dicsekedhetett, hogy Passiflorával együtt szupirozott, az mind kénytelen volt bevallani, hogy a bizalmasságban soha sem mentek annyira, hogy a pezsgős poharakat egymásnak a fején összetörték volna. Passiflora sokat tartott a renoméjára!

Még azt a titkot is keblembe zárta, hogy egy szép délután Nikkel hadnagy ilyen nyilatkozatot tett előtte:

– Kisasszony! én vagyok a világ leggyávább embere! – Ha én olyan volnék az ellenség előtt, mint a milyen gyáva vagyok, mikor önnel szemben ülök, nem érdemelném, hogy egy napig egyem a császár kenyerét.

Megkövetelte, hogy a deklarált imádójának komoly szándékai legyenek vele.

IV. KOMOLY SZÁNDÉKOK.

(Ugyan mik lehettek azok a komoly szándékok, a mik szoros kapcsolatba fűztek egy még gyámi hatóság alatt levő diákot, meg egy állandó angazsma nélkül való vidéki primadonnát?)

Olvasd csak el, a mit a megelőző fejezetben az aláhúzott sorokban megörökíték.

A filisztereknek, a mindennapi embereknek a vezércsillaga a «fixum»; a zseniknek a «fixa» (idea.)

Az én fixa ideám az volt, hogy Passiflorát elválhatatlanul magamhoz fűzöm.

Ehhez nem kell se kineveztetés, se megválasztatás; nem követeltetik se index, se érettségi bizonyítvány, se tesztimonium, se diploma, s egyéb fészkes fránya; az ember kinevezi maga magát művésznek, s az lesz. Ha van talentuma, beleszületik, ha van zsenije, felnő az égbe.

A ki szinész lesz, minorennisből egyszerre majorennissé lesz. – A szinész nem fizet adót. (Sem adósságot.) Mindig szabad vándorművészt értek alatta; mert a fix angazsált pesti szinész már glebæ (klebæ) adstrictus. (A második szó tótul van.)

A szinész, ha szerelmes lesz, semmi sem állja útját a boldogságának. Az megházasodik, a nélkül, hogy az impedimentumok, czeremoniák, dispenzácziók, dimisszorialisok, matrikulák, reverzálisok, moringlevelek labyrintusán keresztül törné magát; – ha kinyomtatják a teátrumczédulára a neveiket egymás mellé: ..y úr és ..y asszonyság, rendben van minden.

Aztán micsoda magasztos hivatás! Terjeszteni a magyar nyelvet és irodalmat; megküzdeni az idegennel, meghódítani Pozsonyt, Temesvárt. «Veni, dixi, vici!» Fentartani a lelkesedést a nemzetben! Minden újév napján előadni Bánk-Bánt, márczius 15-ikén Bem apót, Husvétkor a Peleskei Nótáriust, Pünkösdkor Rákóczyt, István napján a Szigetvári vértanúkat, Mindszentek napján a Molnár és gyermekét, Karácsonykor a Szökött katonát s látni a nemzetet, a mint sír és a mint kaczag?

Az írók elneveztek minket a nemzet napszámosainak! Mily fölséges czím! – Emlékeztet a fűrészporra! -106-

És általjában ez az egész szinpadi társadalom, ez az exlex osztály, a mit semmi törvény nem reguláz, egymás között mily összetartó, csak a szeretet tartja őket össze. A világgal mindig haragban, de egymással mindig barátságban. Hulló csillagokat követelnek, de hulló morzsákkal is beérik. Egy krájczervirslivel, egy krigli sörrel, kvarglival mivel, meg az aranyos anekdotáikkal olyan lakomát csapnak, hogy Bontoux irigyelhetné őket. Soha sem fáj a fejük a miatt, hogy mit ad holnap a sors? Mit adunk mi? Ez a kérdés.

Hiszen lesznek még sokan, a kik az 1861-től 1865-ig lejárt időt végig lépkedték lánczos lábbal, azok előtt még megrémlik, mint egy gonosz álom, hogy micsoda nyomorúságos elbusulni való állapot kisértett akkor itt nálunk végtül végig, alul-felül. Az egész ország egy nagy nyavalyában, a mit nem tud gyógyítani, szégyel bevallani.

Az egyetlen szabad ember az országban a kóbor komédiás, a ki még nincs megstemplizve, megfinánczolva, megmászrégelozva; a többi mind rabszolga, helóta, igavonó barom, dög!

Lehet-e csodálkozni azon, hogy akadtak hevesvérű suhanczok, kiknek fejükbe ment a multak dicsősége s aztán neki szaladtak a felhőnek, hogy ők azt majd másfelé hajtják a köpönyegeikkel?

Csodálatos proteusai a szemeknek. Mennyi változatra tudtak alakulni. De hiszen azért volt szinésznő.

De még csodásabb adománya volt ezeknek a szép szemeknek, hogy az embernek a lelkébe tudott vele látni.

Mivelhogy van és lesz egy örökké tartó háború két ellenfél között, a kiknek neve «nő» és «férfi». Míg a világ -107- világ lesz, ez a két ellenfél folyton hódító háborút fog egymás ellen folytatni. Szó sincs békekötésről. Dualismusról talán? Ha az egyik fél meghódol. Ezzel a princzipiummal: «a mi az enyém, az az enyém; a mi pedig a tied, – az is az enyém».

S ha épenséggel a nő szinésznő, akkor ez a háború valóságos várostrom természetét veszi föl.

Tudom, tudom. Az a banális frázis Montecuculitól: «pénz, pénz és megint pénz». Csak Montecuculi ne beszéljen. Ő értett ehhez valamit, a mikor harmincz esztendeig elpiszmogtak egy háborúval.

Láttunk mink már egy olyan háborút, a mikor az egyik félnél semmi pénz sem volt, a másiknál volt minden pénz, mégis az a fél, a melyiknek semmi pénze sem volt, maga alá kerítette azt, a melyiknél minden pénz ott volt. Nem is nagyon messze volt tőlünk.

A fődolog a háborúban megtudni azt, hogy mi szándéka van az ellenfélnek. A kinek legjobb kémei vannak, az a győztes. Albrecht herczeg is ezzel nyerte meg a custozzai ütközetet.

Én voltam az igazi bolond, a ki kész voltam beváltani azt, a mit igérek: hogy megválok az életpályámtól, áttérek a szeretőmére. A míg nagykorú nem leszek, élem a czigány életet, támaszkodva a jótékony Bärelékre, a tékozló fiúk gondviselésére. Ha pedig nagykorú leszek, megkapom a pénzemet, akkor magam leszek szinigazgató; én szervezek társaságot s abban aztán magam leszek a hérosz, primo amoroso, szinpadon és szinpadon -108- kivül; ő pedig a primadonnám, a kit még a wiedeni szinház sem fog elszerződtethetni tőlem, mert túlliczitálom.

V. A PIÓCZÁK.

Nem az uzsorásaimról akarom én folytatni az elcsépelt thémát. Igazi pióczákról van szó.

Egy reggel, a mint a rendes olvasmányomat sietek fölkeresni a fekete táblán (nem az egyetem fekete tábláján, hanem a hirdetmény-táblán), nagy ijedelemmel látom a rózsaszinű czédulán, hogy a tegnapra hirdetett előadás megváltozott – Passiflora betegsége miatt.

Passiflora ott feküdt a csipkés vánkosok között, a doktor reczeptet írt az asztalnál; egy hosszút, egy rövidet, meg egy még rövidebbet.

Egy nagy zacskó volt kötve a nyakára, megtöltve bodzavirággal, olyan forrón, a hogy csak ki lehet állni.

– Csak tessék föntartani a bodzavirágzacskót, s a mint -109- kihül, másikat alkalmazni, a milyen forrón csak eltűrheti. Közben óránkint egy kanállal iszogatni az elixirt, a mit majd a patikából adnak erre a reczeptre. Azután majd jön egy kataplazma, lenmaglisztből és egy pár mustártapasz a pácziens talpára; de ha estig nem enyhül a baj, akkor okvetlen hat pióczát kell alkalmazni a torkára.

A doktornak még holmi titokteljes kérdezősködése volt Passiflorától, a mihez az én jelenlétem nem volt kivánatos. Én az alatt az ablakba álltam.

– Csak ki nem dugni a kezeit a paplan alól, még egy dunnát kérni a szomszédból. Ha szomjas, langyos mandula tejet inni.

A mint a doktor betette maga után az ajtót, Passiflora lerúgta magáról a dunnát, takarót; ledobta a nyakáról a forró bodzavirágos zacskót, a két karjáról felrántotta a hálórekli ujjait s fuldokolva rikácsolá «meghalok!»

Én rémülten ugrottam oda hozzá; akkor egyszerre átölelte a két karjával a fejemet és hevesen megcsókolt. Olyan forró volt a lehellete, mint mikor a szamovár tetejét felnyitják.

Egészen magánkívül volt. Az arcza lángolt, a szemei villámlottak. Meg voltam ijedve; nem magamért, hanem ő érte. Egészen komolyan vettem azt, hogy most mindjárt meg fog halni. Itt az én karjaim közt, engemet ölelve, csókolva.

Mert hisz az egészen természetes, hogy ha már egyszer meg akar halni, hát akkor legalább kiveszi az életből a maga részét, a miért érdemes volt ezen a planétán vegetálni.

Kértem igen szépen, hogy feküdjék vissza az ágyába, mezítláb van, meghűti magát; a rekliujjakkal is ujra betakartam a karjait.

(A doktor nekem nyomta azokat a markomba. Clairvoyant volt. Tudta, hogy én fogom kifizetni.)

Erre megint odahúzta a fejemet magához, valamit akart a fülemben súgni: «az a doktor egy nagy szamár!»5) (Ezt ugyan fenhangon is mondhatta volna.)

A szobaleány jól nevelt házi szellem volt, ha nem csöngettek neki, nem jött be az ajtón.

Én utasításokat adtam neki, hogy hol csináltassa meg az orvosságot: a király-utczai patikában, Török Józsefnél, ott kapni a legjobbat; itt a pénz rá. Aztán üljön fel az én komfortéblimba, hogy hamarább megjárja az utat. Majd én addig itt maradok, bezárom utána a konyhaajtót s aztán ha visszajön, háromszor egymásután húzza meg a csengetyűt; arról tudom meg, hogy ő van az ajtón. Siessen!

Hjuj, de mérges volt Passiflora, mikor visszatértem hozzá. A kis vánkost a fejemhez vágta.

– Maga ostoba! – hörgé reszelő hangon. – Miért mondta a szobaleánynak, hogy háromszor csöngessen?

– Hát hogy ráismerjek róla, hogy ő van az ajtón; ne nyitogassam az ajtót minden bolond embernek: szinházi szolgának, mosónőnek, ördögpokol kéregetőnek.

A pulzusát akartam megtapintani s azt jól tudtam az orvosi tudományból, hogy az embernek csak a balkezén van pulzusa, mert azon az oldalon van a szive.

Ide adta aztán nem a balkezét, hanem a jobbot, de úgy, hogy a fülem is megcsendült bele.

Passiflora alaposan félreértette a doktor utasítását; azt hitte, az én nyakamnak van szüksége a forró umschlagra. Paroxismusban volt.

Én bizony nem tartottam a kezemben a zsebórámat, hogy megmondhatnám, hány perczig tartott a paroxismus?

Sokáig tarthatott, mert egyszer csak felhangzott a hármas csengetés a konyhaajtón.

Én siettem az ajtót kinyitni; de meg is lettem érte jutalmazva szép meglepetéssel. Nem a Katika volt a türelmetlen csengető, hanem a – Nikkel pajtás.

Olyan szemtelenül hazudtunk egymásnak, mint két, ugyanegy portékában utazó vigécz.

Erre a szóra a Nikkelnek az arcza olyan fakó lett, mint a csizmatalp. Hátrahőkölt.

– De én tudom; mert én mingyárt megkapom a torokbajt, ha csak beszélnek is róla.

– De még te veled sem szorítok kezet; hisz már te is megkaptad a bacillusokat. -113-

– Hallod-e te Nikkel pajtás; ha te katonának is olyan gyáva volnál ellenséggel szemben, mint a milyen vagy udvarlónak Passiflora ellenében, nem érdemelnéd, hogy egy napig egyed a császár kenyerét.

Nikkel pajtás a fülét hegyezte; mintha rá ismerne erre a czitátumra. Aztán a szája egyik szögletét félrehuzva, a másikon meg hegyesre pödörve azt a kis bajuszát, olyan furcsa-furcsa-furcsa mosolygással nézett rám.

– Hát csak eredj vissza pajtás; ápold a szép Passiflorát; ott egyikünk fölösleges.

Azzal egy gyors Flankenbewegunggal rükkvertzkonczentrálta magát a lépcső felé. Engem ott hagyott az ajtóban.

A csöngetyüt pedig elnémítom olyanformán, hogy a hosszúnyelű seprűnek a szakállas keféjét beledugom a szájába. Most már rángathatják felőlem. Ellenben, hogy ha a Katika megérkezik, azt mégis megtudjam, fogtam két bádog kannát; az egyik tejes, a másik petroleumos volt, üresek; azokat az ajtó elé állítottam, egymás tetejébe; ha valaki az ajtón benyit, majd csinálnak azok zörgést.

Először szólított pertu; igaz, hogy nem igen szép czím -114- kiséretében, de majd jön még szebb is. Folytatá a szép szót.

– Hát hol vette volna a jogot a szinházi szolga háromszor megrántani a csöngetyüt?

Észrevette, hogy elszólta magát s nekem már a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy «hát ennek a kanonirnak van joga háromszor csöngetni?» Megelőzött. A kardvívásban úgy híjják ezt, hogy «elővágás».

Ezzel aztán föl voltam szabadítva, hogy a jó pajtásomat lepocskondiázzam. Nem én árultam el.

– Igen. Ő volt itt. A gyáva! A mint meghallotta, hogy magának a torka fáj, úgy elszaladt, mint egy szekerész.

– Szegénynek gyakran szokott torokgyuladása lenni s azt idegen embertől könnyen megkapja az ember. Lehet ragályos.

– Hát ha én nem félek a ragálytól, hogy megkapom magától a torokgyikot?

Ezzel aztán lefegyverezte minden rebellis indulatomat; boszúság, féltékenység elnémult; csak a rabszolga szerelem maradt meg.

S erről igazán orvosi értekezést lehetne írni. Hogy az anginát hogy lehet kigyógyítani szájacskával. (Gondolom, így híjják a pharmaceuticában magyarul az «osculumot».)

A hol nem lehet hirtelen kapni kataplazmákat, vezikatóriákat, sürgős esetekben…

Egyszer aztán csak «drum-bum-csirr-csörr!» mintha a sistergő menkő ütött volna be, a konyhaajtóval fellökte valaki a bádog kannákat.

– Vénus anyám! sikolta föl szép Heléna: azaz hogy -115- Passiflora; s valami más nevet invokált, de nekem úgy tetszett.

Szaladtam ki a konyhába. Persze, hogy a Katika jött meg a patikából. Épen jókor érkeztem, hogy röptiben elfogjam, nehogy kiszaladjon a gangra s fölordítsa a házat, hogy rablók vannak a konyhában. Megértettem vele a dolgot. Gyors fölfogásu személy volt. Egyszerre kapiskálta a causalis nexust a hármas csöngetés, a bartvis, meg a bádog kannák között. «Tudtam, hogy ez lesz belőle.»

Persze, hogy összetévesztettem a dekoktumot a gargarizáló lélötytyel. Az utóbbit adtam be neki az evőkanállal. Azt hiszem, mindegy volt az. De észrevette a zamatjáról s összeszidott. Azt mondta, hogy semmire sem vagyok használható. Kikergetett, hogy csináljam meg a kataplazmát.

Én aztán elkezdtem a pépet fölkenni egy hosszún hasított vászondarabra. -116-

– Az alja gyapotvászonból van. Az nem jó burkoláshoz. Csak az eleje van rumburgi vászonból, az jó flastromnak.

Aztán fölkentük a két csodaszert a vászonra. Hidegen a lenmaglisztet, melegen a mustárt. Azt is megfordítva kellett volna. Ezeket már a Katika vitte be.

Itt aztán az orvosi tudományom teljesen véget ért. Sohasem gyakoroltam magamat betegápolásban.

Dekoktum – gargarizma, – kataplazma, – szinapizmus… még van valami hátra! A «hirudó».

– De engem kitör a nyavalya menten, ha csak ránézek is! Aztán papirossal van az letakarva, keresztül rágja magát rajta.

Most aztán magamnak kellett elszaladnom a patikába, fölvásárolni a nadályokat. A patyikus utánam kiáltott:

– Aztán ne tessék elfelejteni a grájzlernél beszólni tíz krajczár ára taplóért.

Mire visszakerültem hozzá, már akkor tele volt a szobája részvevő látogatókkal. Szinésznő kollegái: a naiva, a komika, a kegyes anya, a rivális mind sorba ülték a pamlagot. Direktor, rendező, karmester egymásnak adták a kilincset. Azok mind tudtak valami csalhatatlan gyógyszert a torokgyuladás ellen. A komika hozott magával bürök-flastromot, a mi ő neki mindig használt, úgy hivják, hogy «minuten flaster» (a melilotisról); a második primadonna megajándékozta Morrison pilulákkal, a miknek a hatása csalhatatlan; a naiva pedig egy egész eleven homeopatha doktort hozott magával, a kinek a lapdacsaitól délutánra úgy elmulik a torokfájás, hogy este fölléphet Passiflora a «Tücsök»-ben. (Ez volt a force-szerepe.)

Engem szóhoz sem hagytak jutni a pióczáimmal. Kinéztek a szobából. A direktor hónom alá öltötte a karját.

S elhurczolt magával. Nem gorombáskodhattam vele, mert nekem is præsumtiv direktorom volt.

De délután, a mint a Szikszaynál letettem a kanalat, rögtön siettem a Passiflora betegágyához.

Akkor meg csupa mosóné, putzwäsch-tisztítóné, varróné, zsidóné, kosztadóné, masamódné állta körül az ágyat; megint nem juthattam hozzá.

Hát nem ott ült már valamennyi női tagja a társaságnak a kávés asztalnál? Nem kompromittálhattam Passiflorát.

Hét órakor aztán bizonyosra jöttem vissza. Olyan darabot -118- adtak, a miben valamennyi mind szerepelt. Üres maradt a szobája.

Az arcza egészen ki volt kelve magából, a szemei lázban égtek; «megfulladok», lihegé, mikor odaléptem a fekhelyéhez.

– Mingyárt fölrakjuk a pióczákat, – mondám én, előhúzva a zsebemből a két üveget. Az egyikben voltak azok a vérszopó szörnyetegek, számszerint hatan, a másik pedig azoknak a fölrakására szolgált. (Napközben informáltattam magamat egy medikus kolléga által, hogy miféle sorkamorkái vannak ennek a műtétnek.)

Elébb meg kell a bőrt nedvesíteni czukros vízzel, hogy a nadály beleharapjon, azután egyenkint minden nadályt beletenni a szűk fiólába szájával fölfelé fordítva s akkor az üvegcsét precise a pácziens nyakára illeszteni.

Rettenetes látvány, mikor egy szép hölgynek a tokáján így lóg sorban hat ilyen fekete szörnyeteg; vonaglanak, szivnak, poczakosra duzzadnak, kinyúlnak, meg összehúzódnak. Szörnyű egy collier!

Nem is azokat néztem én, hanem Passiflora arczát s nagy elégtételemre szolgált perczről-perczre láthatni, hogy változik az kedvezőbbre; a lázas veresség elmulik rajta; a szemek tüze lelohad, a szempillák álmosan lecsukódnak, az ajkak szétnyilnak; a pácziens szépen elalszik. Derék pióczák! Soha sem fogom többet az uzsorásokat pióczáknak nevezni.

Már most aztán igazán ott kellett maradnom, hogy a pióczákat strázsáljam; mert azok el nem távolíthatók onnan, a hová egyszer bekaptak, a mig maguktól le nem válnak. Aztán mikor egy-egy lekanyarodik, azt hirtelen el kell fogni, hogy a rekli himzett fodrait össze ne vérezze. A harapás nyilásán még folyik a vér magától, azt szivacscsal föl kell itatni; a lehullott vérszívót egy csészébe dobni. Néhány percz mulva aztán a vérző sebet egy csipetnyi -119- taplóval betömni, a mi a vérzést elállítja s ezt öt izben ismételni.

Mit meg nem tesz az ember, mikor szerelmes? Máskor egy nadálylyal világgá kergethettek volna.

Passiflora pedig az alatt szépen aludt. Megtapintottam a pulzusát: egész rendesen veregetett. Megszünt a láza. Letörültem az izzadságot homlokáról a zsebkendőmmel. – Aztán hagytam aludni. – A gyertyát elvittem az asztalra, hogy ne süssön a szemébe.

A medikus az mondta, hogy újabb használatra való képesség tekintetéből sót kell hinteni a hátukra: akkor kiadják magukból a vért. Azt is megtettem. – Milyen szép piros vére volt!

Én ezeket a drága vércsöppeket nem hagyom elveszni: megörökítem. Találtam egy üvegcsét, a miben mandula olaj volt: még volt belőle valami a fenekén. Abba csorgattam át a halhatatlanságnak szánt drága kincset; az olaj felül marad: megőrzi az elpárolgástól; örökké cseppfolyó marad, miként Szent Januárius vére Nápolyban. – Sit venia verbo az analogiáért.

Ez az enyim; ehez nekem jogom van. Ezt én holtomig őrizni fogom. – Ez ő maga. – «Pars pro toto.» Ha a tenyeremre teszem ezt az üveget, mintha őt magát tartanám a kezemben; az alvó Hófehérkét üvegkoporsóban. – És ha valamikor hűtelen lesz hozzám, ezt el fogom temetni ünnepélyesen egy vad rózsa bokor alá. Az én halottamat.

Jó hosszú ideig alhatott már, mikor nyöszörgését hallottam. Odasiettem hozzá lábhegyen.

Azután arra kért, hogy emeljem föl, változtassam meg a vánkosát, a melyik alúl volt, azt tegyem fölül.

– Nem hagyhatom magára. A szobalány be nem jön egy világért a pióczák miatt.

Ekkor aztán csak előmutattam neki a zsebembe dugott fiólát. Nem haragudott érte, inkább elérzékenyült. Két tenyere közé fogta a fejemet.

– Kedves kis szamaram! Te meg akarod tartani emlékül az én véremet. Tartsd meg. A tied az. Mint a többi.

Passiflora is kapott tőlem ez órában egy emléket, – a mit holtig fog viselhetni: annak a hat pióczacsipésnek a helyét. Az ott marad, mint hat szem igaz gyöngy, a nyakán, a míg csak él.

VI. AZ ÉDES TITOK.

Boldogságom még azzal is meg lett tetézve, hogy ezt az impertinens «szekerészt» (így csufoltam a Nikkelt) valahára -121- még is csak elvitte az ördög a láthatáromról. A tüzérezredével együtt fölkommandirozták a legsötétebb Csehországba. Többet nem kellett rá féltékenykednem.

Egy szép napon aztán Passiflora egy édes titkot sugott a fülembe. Azt a titkot, a mi egy szerető férfinak a lelkét üdvadó büszkeséggel tölti el egyszerre. De egyúttal arra is inti, hogy most már komolyan kell gondolni a jövendőre.

Passiflora nagyon meghalaványult. Néhány nap mulva nagy leczkét tartott nekem.

– Kis szamaram, most már elő kell venned a jobbik eszedet. Járj az egyetemre szorgalmasan s a hosszú estéket szenteld a könyveidnek; tedd le a vizsgákat. Én már úgysem soká maradok Pesten; mert ezt a rozoga barakot itt a piaczon lebontják; elég szép volt tőle eddig is, hogy mindnyájunkat: szinészeket, publikumot agyon nem ütött. Ide a mi Thespis kordénk vissza nem nyikorog többet. Utánam pedig nem jöhetsz, mert én karriért akarok csinálni s ahoz egy deklarált imádó csak czölönk s majd magamnak is egy időre vissza kell vonulnom csöndes magányba a szinpadról. A magyar publikum nagyon prüd; megköveteli az erkölcsösség látszatát. Engem nem szabad kompromittálnod. – Arról is tégy le végkép, hogy szinészszé légy. Úgy is csak az én kedvemért tennéd. Őszintén megmondom, hogy nincs rá hivatásod; láttalak műkedvelői előadásokban; kulisszenreiszer voltál. Kitapsoltak; de az csak alkalmi tetszés volt, jótékony czélra összeverbuvált ismerősök részéről. Vidéken nincs jótékonyczélu publikum, nincsenek jó pajtások ingyen klakőröknek. Semmi képzettséggel nem birsz. A szinpadon sok a kezed, kevés a lábod. Legföljebb másod-, harmadrendű szinész válna belőled, a ki az első szerelmest csak a feleségénél játszsza. Az lehet becsületes férj, hanem az czudar szerepkör. Hidd el nekem, hogy annak a pudlinak, a ki a szakácsné után viszi a kosarat a szájában, külömb állapotja van, mint annak a segédszereplő szinésznek, a ki egy primadonnának a férje. Aztán nekem is vannak ambiczióim, a -122- mik a vándor művészi élet horizonján túlterjednek. Azért láss utána, hogy komoly, derék embert csinálj magadból. Akkor jöjj elém, a mikor azt monthatod, kész ember vagyok.

Egy szóval úgy lehütött ilyenfajta okos beszédekkel, hogy tökéletesen megkocsonyásodtam s fogadást tettem neki, hogy komoly tanulmányok után látva, igyekezendek magamat méltóvá tenni a szerelmére.

Addig is azonban, mint komoly emberhez illik, gondoskodtam róla anyagi tekintetben, hogy a Passiflora el legyen látva a szükséges költséggel. Kivált arra az időre, a midőn a szinpadról félre kell vonulnia.

Hogy ezt miként intéztem el, kiskoruságom daczára, annak is elmondom a methodusát, a mire Pinkász úr tanított meg.

Pinkász úr nem ordináré uzsorás, ő előkelő ékszerárus. A gavallér ember odamegy hozzá: ékszereket akar vásárolni. Kitárja kincseit; enged válogatni belőlük. Nincsen pénze az ifjunak? Van hitele! Óh a Pinkász nobel firma! Elvárhat két esztendeig is. Összevásárolhat nála a fiatal dzsentlmen négyezer forint ára schmukkot. Beirják a nevét a főkönyvbe. Nem kérdezik hány esztendős? Mi köze a juvelirnek ahoz, hogy van-e már bajusza a vásárlónak vagy nincs? A négyezer forintos ékszert aztán elviszi a gavallér az országos zálogházba; ott megbecsülik; megér kétezer forintot, adnak rá kölcsön ezeret. – Mikor aztán megint szorul a kapcza, akkor a gavallér előveszi a zálogházi czédulát, fölkeresi a Nyakigláb zugzálogüzletét, ott meg a czédulát vágja be, ott megint kap rá ötszáz forintot, a miből százat kamatul ott fognak, megint marad négyszáz. – Ilyen a kétnyiretü birka!

Mikor vége volt a szezónnak, érzékeny búcsút vettünk egymástól Passiflorával. Hónap primája lévén, nagy úr voltam. Elkisértem Passiflorát Püspök-Ladányig. Ott kiszálltam, a társaság tovább ment. Egy hétig tanulmányoztam -123- a fölöttébb érdekes Püspök Ladányt, minden délután a kalarábé vonattal lerándulva abba a vidéki metropolisba, a hol Passiflora játszott, azért, hogy esténkint egy bukétot dobhassak neki az első fölvonás után: míg aztán össze nem szidott s haza nem kergetett Pestre.

Egy nagy szérü volt a helyén, terítve dicsőséges szeméttel, a miben rongyászok turkáltak kampós botokkal.

Oda mentem közéjük; hátha azok között a rongyok között, a mik a világot képviselik, találnék valami emléket. – Csakugyan! Egy rongyász előkapart a szemétből egy atlaszczipősarkat. Emlékeztem rá. Egyszer Passiflorának odaszorult a kulisszahasadékba a czipősarka és leszakadt. – Nevezetes eset volt az, mert úgy kellett neki végig játszani a fölvonást, hogy az egyik lába három hüvelykkel rövidebb volt mint a másik. Kináltam a rongyásznak a leleményeért egy dupla piczulát. Ide adta. Meglehet, hogy hamis volt. A czipősark is, meg a piczula is. De mi boldoggá voltunk téve. A rongyász is, meg én is.

Még azután másnap is, meg harmadnap is elvándoroltam a lebontott szinház helyére; a rongyászok nem voltak már ott, magam turkálhattam a szemétben. Az értékes tárgyakat: tüllangle-rongyot, tapacziros-szeget, füles-gombot, mider-füzőt, czipő-csattot, arczfestékes-tégelyt, frufrufésüt, chignon-hajtűt már mind elhordták belőle, csak az eltépett papirosok hevertek még ott, bizonyosan szerelmes levelek, a miket a kulisszák hasadékain le szoktak dobálni.

Ugy-e bár, ez már-már annak a jelensége, hogy meg voltam gyöngén gárgyulva?

Mikor elbúcsúztunk egymástól, szent esküvéssel fogadtuk föl, hogy mindennap fogunk egymásnak levelet irni. -124- Én meg is tartottam a fogadásomat. Mindennap fölvittem a levelemet a postára magam. (Még akkor levélszekrény nem volt, úgy voltunk megegyezve, hogy a leveleink poste restante érkeznek.) Minden istenáldotta nap megkérdeztem a Schalterlöwétől, hogy nincs-e poste restante levelem? – Nix iszt ta! volt rá a felelet.

Egy hétig folyvást azt hallani, hogy nix iszt ta! Hisz ez egy szentet is kihozna a türelméből.

Minden újabb levelemben hevesebben unszoltam, hogy írjon már, mert engem a kétségek Euménidái marczangolnak. Nem felelt rá.

S az alatt minden nap eljártam a borjutérre, a lerombolt szinház helyére, turkapiszkálni a szemétté vált biledúk között.

Nem tudom mi ütött hozzájuk? (Még akkor nem voltak «városatyák», csak «városdajkák».) Egyszer csak összeseperték a borjutéren a szemetet és elhordatták.

Hát hiszen ha a mártirokat máglyán megégették, a még egészen kompatibilis állapot volt nekik; de hogy egy árva mártirnak mindennap reggeltől estig sütögessék tüzes harapófogóval a szivét, az mégis túlságos pretenzio! -125-

Vigye el az ördög az egész osztrák jogot! Hét ördög a római jogot! Hetvenhét ördög az egyházjogot! Én nem ismerek más jogot, mint a jus naturaet!

Nagyon szép levél lehetett. Nagyon sajnálom, hogy párját meg nem tartottam. – Abban kifejtettem összes világnézeteimet.

Az összesége az volt a levelemnek, hogy én nem maradok többé a jogászi pályán, hanem átmegyek a művészi pályára; mert én nekem semmi vokácziom nincsen az elébbihez, de annál nagyobb misszióm van az utóbbihoz. És hogy engemet ettől az elhatározásomtól semmi földi és égi hatalom el nem tántorít.

Mi előtt föladtam volna, elébb ismét kisérletet tettem annál a ketrecznél, a melynek a rácsa mögött a poste restante levelek őriző sárkánya tartózkodott.

Az a sunda szürke papiros, de még inkább a macskakarmolta czimezés megdöbbentő volt rám nézve; véglegesen gondolkozóba ejtett a reverz oldalán levő pecsét, mely ostya minőségben egy ormótlan nagy kétfejü sast reprezentált. Ez nem a Passiflora czímere.

«N. N. rezervista hadnagy, e levél vétele után 24 óra -126- alatt siessen magát az ezred parancsnokánál jelenteni – Pardubitzban.»

Erre az egyre nem gondoltam; hogy rezervista hadnagy is vagyok. Még pedig huszárhadnagy – és terepfuttató.

Hát mégis csak van még a világon magasabb hatalom, mely megtiltja a meggárgyult diákoknak, hogy a fejükkel keresztül törjék a falat!

Ez olyan jó volt, mint mikor valakit azal költenek föl a mély álmából, hogy egy egész lavór vizet a nyakába öntenek.

A nagybátyámhoz irott desperátus levelemet azért csak föladtam a postára. Ha már megírtam: élvezze is az öreg.

Nem volt ám még akkor a pompás postai palota a világon; hanem a levélposta ott rejtőzött a hatvani utcza sarkán, egy Mária Therézia korabeli ócska házban földszint; éjjel-nappal égett benne a gáz. A távirda pedig kinn volt a Dunaparton, a mit még akkor senki sem nevezett Ferencz-József térnek.

«Berendeltettem ezredemhez Pardubitzba. Háboru küszöbön. Táviratilag küldendő ötszáz forint Tiller Mórhoz, uniformisra.»

A telegramm hamarább fog érkezni Delibácsra, mint a levél. Elképzelhető a hatás.

A kalugyer, mikor a táviratot elolvassa, hogy fogja szidni öblös basszus hangon az oberste Kriegskommandót.

Mikor aztán az utána sántikáló levelemet elolvassa, hogy fogja vékony fisztula hangon magasztalni az oberste Kriegskommandót, az ilyen meggárgyult suhanczok földi gondviselését.

Én pedig azonnal fölvásároltam Tiller Mórnál a huszárhadnagyi -127- uniformist. Azzal futottam haza bepakolni a bőröndöt.

Otthon várt egy levél, a mit a rendes postakihordó hagyott ott. Passiflora irását láttam meg rajta. Elébb a pakolást végeztem. Csak azután olvastam el. Persze, hogy semmi sem volt benne. Olyan levél, a mit azzal a gonddal irtak, hogy ha eltalál tévedni, senkit se kompromittáljon. A megszólítás: «Tisztelt barátom.» Semmi «Kis szamaram.»

VII. A BISMARCK PÁNCZÉLINGE.

A bécsi állambölcsek (Bécs mindig tele volt bölcsekkel), miután segítettek a poroszok számára kikaparni a forró gesztenyét a parázsból Schleswig-Hohlsteinban: megérték azt az elégtételt, hogy a porosz kikomplimentirozta őket Németországból, azzal a jóakaró utasítással, hogy keressék a monarchia súlypontját Magyarországon.

Ezen aztán a két német összeveszett egymással a fölött, hogy ki a nagyobb német?

A magyarok persze azt vallották, hogy bárcsak jól megverne a nagyon-igen-nagyon-német minket még-nem-igen-nagyon-németeket.

Hát, hogy rusztikus példával éljek, a kendert meg kell előbb tilolni, a szőlőt meg kell taposni, hogy rendeltetésének megfelelő valami legyen belőle; s a ki ezt elköveti, az a kendernek és a szőlőnek a jóltevője.

Sőt még az is köztudomásu dolog volt, hogy vannak fanatikus konspirálók (nem magyarok! németek,) a kik Bismarckot meg akarják ölni orozva, mint a kit a két -128- német állam között kitörni készülő testvérháboru dæmonának tartanak.

Ez volt az egyetlen egy praktikus forradalmár a magyarok közt. A többi mind theoretikus volt.

A külseje is elárulta. Zömök, izgékony alak volt, aczélizmokkal. Ha szóba állt veled, ha kapaczitált, úgy meglökdösött, úgy megmarkolászott, hogy kék foltokat vittél haza a diskurzusból.

Egy szép áprilisi napon beállít L–i Árpád Bismarckhoz Berlinben, a ki a magyarokat mindig vendégszeretően fogadta, elmondva látogatója előtt, hogy őtet is milyen szivesen látták a magyarok hajdanában Kecskeméten. Hosszú pipaszáru szipkából szitta a kegyetlen brandenburgi termésü szivart.

L–i Árpád arra kérte Bismarckot, hogy csak jól dömöczkölje ki a hátunkból a csömört, mert ez a legjobb kúra a világon. A mire Bismarck azt felelte neki: «Ja, seiens beruhigt; wir werden sie schon hauen». (Nem állíthatom egész preczise, hogy nagy S-el mondta-e a «Sie» t, vagy kicsinynyel.)

L–i Árpád erre még jobban kigombolkozott Bismarck előtt; tudniillik a mellényét is kigombolta. Az alatt volt látható egy pánczéling. L–i Árpádnak a saját találmánya.

Nem titok; elmondhatom. Hat sor atlaszselyem, sűrűn összevarrva keresztül-kasul selyemczérnával; ez képezte a pánczélt.

Ezt hozta ajándékul L–i Árpád Bismarck grófnak. (Még akkor csak gróf volt.)

– Háboruban puskagolyó ellen ugyan nem véd meg; de pisztolygolyót, revolver-löveget visszautasít. Jó lesz ezt a testén hordani; mert orgyilkosok kerülgetik.

L–i Árpád fölszólítá Bismarckot, hogy próbálja ki ezt a pánczélinget ő rajta magán egy revolverrel. -129-

Bismarck a próbát nem tette meg: de azért elfogadta az atlasz-pánczélt az exaltált magyartól.

És néhány nap mulva csakugyan megesett rajta, hogy az utczán egy elkeseredett német diák három lépésnyiről rálőtt revolverrel háromszor. Bismarck (így irták a lapok) a szeme közé nevetett a merénylőnek. A golyók lepattantak az atlaszpánczélról.

A «vas gróf» még akkor csak ötven esztendős fiatal ember volt. – Bizonyos tekintetben kollégám. – Én is megtettem azt, hogy a pesti vígszinház primadonnájával együtt egy lapon lefényképeztettem magamat; – ugyanabban az esztendőben, a melyben «Ő» Biarritzban járt Napoleont lekenyerezni; mely inczidensről Andréhoz írt levelében azt mondja: «De azért bizonyára gondom lett volna rá, hogy kivül maradjak a ránk szegzett üveg hatáskörén, ha nyugodt pillanatban meggondoltam volna, mily botrányt okozhat e gyerekség sok jó barátom körében.»

Csodálom, hogy olyan genialis, ötletdús embernek, mint Bismarck, nem jött kapóra az a magyarázat, hogy az attentátumoktól féltében vette maga mellé azt a társat. Egy fotograf-masinával a legszebben lelőhetik az embert. Biarritzban annyira óvakodott az orgyilkosoktól, hogy egyedül soha ki nem ment az utczára s az ablak elé le nem ült.

Egy szép juniusi napon levelem érkezett egy nagy magyar alföldi városból, per avia et devia, az állomáshelyemre.

Passiflora irta hozzám a levelet, melyben értesít bizonyos fölöttébb örvendetes családi eseményről, ezzel a megszólítással: «Egyetlenem». Mellékelve volt a borítékban egy fénykép, az ő saját arczképe, egy bepólyált babát tartva az ölében, aláirva: «a mi kis Violánk». – Violának -130- keresztelték szegénykét. – Ott volt a keresztlevele is, juniusi kelettel, az üresen hagyott rubrikába, plajbászszal beirva az én nevem, Passiflora kézvonásaival. A kisérő levél a legmelegebb ömledezésekkel s a legőszintébb nyiltsággal volt fogalmazva. És aztán mellékelve volt még egy nyugtatvány húsz forintról Baracskayné asszonyságtól junius hónapra, ki a keresztlevélben, mint keresztanya volt megnevezve.

Passiflora leveléből értesültem, hogy a gyermek ott marad a keresztanyjánál. Passiflorának szerződése van Aradon. Egyelőre eltünik szem elől, úgy is szinház-szünet van.

MIRRHA.

I. HÁBORU, MEG MINDENFÉLE.

Mert hát én nem értek a regényiráshoz; soha sem próbáltam. Csak úgy historizálom a történt dolgokat, a hogy egymás után következnek.

No de mielőtt a nyeregbe fölkapnék,… hadd kezdjem ott, hogy egy levelet kaptam az ideálomtól egy kettős arczképpel.

Mikor hadjáratba mennek, a dolmányuk balzsebébe egy női arczképet szoktak rejteni talizmánul. Ha nem szent kép, annál hatályosabb talizmán. Ez távol tartja tőlük a szanaszét repkedő golyókat. Én azt a kettős arczképet s a hozzátartozó levelet rejtettem a szivem fölé.

Ezzel ugyan el is hallgathattam volna; mert nem válik valami különös dicséretemre, hogy féltem a golyótól; de hát megvallom őszintén, hogy fél attól minden katona, amig benne nincs a hajczihőben.

Mielőtt csatába indulnánk, elébb minden huszárnak megvizitáltattuk a patrontását, hogy nincs-e bele pipa dugva? Az őrmester vizitált. Benedek tábornagy szigorú napiparancsban tiltotta meg e kihágást. – Persze, hogy mindenkinek ott volt a patrontásában a pipája. Az őrmester egyet sem látott meg. A huszártiszteknek is van patrontása. Az meg a pisztolytöltények számára való. Az őrnagy azoktól is megkérdezte: rendben van-e a patrontás? – Persze, hogy mind rendben volt. – Persze, hogy mind tele volt szivarral. – A huszár nem gondol a lövöldözésre. – Csak az én tölténytartómban nem volt szivar. Hanem abban volt elrejtve az én legdrágább ereklyém: az a bizonyos üvegcse, azzal az emlékül megtartott isteni nedvvel, melylyel egykor Cythere fölkarczolt lába a rózsát pirosra festette. Ezt mindenütt magammal hordoztam.

Hiába nevetsz ki, kérlek! Ezek az én amulétjeim engemet az egész csehországi hadjárat alatt csodamódon megvédelmeztek. Nem fogott rajtam ellenség golyója. – Amit főképen annak tulajdoníthatok, hogy az egész hadjárat alatt a szadovai napig nem láttam ellenséget. – A lovasság egyátaljában kevés alkalmazást nyert; az én svadronyom pedig csupa ujonczokból és tartalékosokból állt; azt ágyúfedezetnek használták. Mikor előre mentünk, akkor én a hátvédet képeztem; ha pedig hátráltunk, akkor az előcsapatot. Így sohsem kaptam az ellenségből még kostolóra valót sem. – Igazán lett volna időm és alkalmam ezt a hadjáratot leirni.

Mert hát egy regényiró, aki sohasem volt háborúban, valami szépen le tudja irni azt, hogy milyen az a háboru; de aki maga benne volt a melegében, az ugyan nem tudja, hogy volt, mint volt?

Én ugyan még annyit sem tudtam soha, hogy a lovamnak a feje felé van-e előre, vagy a farka felé?

Mindig elfut a méreg, mikor azt olvasom, hogy hadi léggömböket fognak használni a jövendő háborúkban; -133- ennyi meg ennyi millió kell ballon captifokra, kormányozható léghajókra. Mire legyenek ezek jók? Az ellenségre granátokat hajigálni az égből? – Hisz innen a földről sokkal jobban oda tudunk egymásra czélozni a mostani ágyúkkal, míg egy haladó léghajóról lefelé czélozni, iszonyú komplikált föladat. – Hát, hogy az ellenség hadiállását kikémleljék onnan a magasból. – Ugyan mit akarnak meglátni onnan a háromezer méternyi távolból? Hiszen minden katonaköpenyeg szürke, onnan nem látnak egyebet, mint egy boly hangyát. Ha pedig alább szállnak, onnan lepuskázzák őket a mostani rettenetes fegyverekkel. A mostani puskagolyó izzó, az fölrobbantja a ballon gázát. Aztán a legtöbb csapatmozdulatot éjjel hajtják végre. A sadovai ütközet fátumát a swiebi erdőben harczolták végig, ahol tizennégy porosz zászlóalj tartotta magát fél napon át s ura maradt az erdőnek negyvenkilencz osztrák zászlóalj ellen, pedig ezek oroszláni bátorsággal harczoltak s fele elhullott a küzdelemben. Se Benedek, se Bismarck nem tudta, mi történik az erdőben; pedig ott volt az orruk előtt. Nézték a távcsővel. A porosz király már nyugtalan volt délfelé s odaküldte Bismarckot Moltkéhoz, hogy kérdezze meg tőle: «mi lesz már?» De Bismarcknak nem volt bátorsága meginterpellálni a jégembert, hanem ahelyett megkinálta a szivartárczájával és Moltke végig ropogtatta a szivarokat s a melyik legjobb volt, azt kiválasztotta. Bismarck visszalovagolt a királyhoz és referált: «Jól vagyunk már. Moltke megropogtatta a szivarokat előbb, mi előtt egyre rágyújtott».

Maslovédnél a nagyváradi ezredet félóráig lövette a szomszéd osztrák dandár tüzérsége; nem ismert a saját katonáinkra ezer lépésnyiről, a sík földön, fényes nappal.

Mi pedig Chlumnál gyönyörüségesen belementünk vállra vetett puskával, hüvelybe dugott karddal egy porosz hadtestbe, amelyet a magunkénak néztünk. Ez az egy eset az, amit a saját tapasztalatomból el tudok mesélni, meg a pajtásaim utólagos tudósításából. -134-

Hát amit mink ki nem tudunk venni ötszáz lépésnyiről a sík földön, hogyan tudhatná azt meg az a Mongolfièr ott a felhőben három kilométernyi magasságából?

Hisz ez az egész szadowai ütközet a valóságos «tévedések vígjátéka» volt (a mi részünkről), hogy mikor visszagondol rá az ember, a fejét szeretné a falba verni s úgy kaczagni, míg bele nem őrül.

Vakon mentünk neki erdőnek, mélységnek, mocsárnak, ellenségnek; generálisaink, dandárnokaink, főtisztjeink derék emberek voltak, hősök voltak, elől rohantak; ott hullottak el a szemünk előtt, a Festeticsek, Brandensteinok, Groebenek; de senkinek sem használtak dicsőséges halálukkal. Élniök kellett volna inkább!

Az ellenség láthatatlanul csúszott közelünkbe. Itt egy csöndes bozót előttünk; amott egy hullámzó rozsvetés az oldalunkban, egy kanyargó patak folyása, nefelejtses, rekettyés parttal s mikor odaérünk, megelevenül bozót, vetés, rekettyés s emberirtó golyózáport zúdít reánk. Amott jön mögöttünk egy kis köpönyegnyi felhő; esik belőle a pásztás eső, aztán mikor közel jön hozzánk, villámlani kezd, hull a zápor; igen, ágyúk villáma, golyózápor. Annak a kis felhőnek a takarója alatt egy ellenséges dandár jött a hátunkba.

Mit segíthetne itt az égbenjáró æronauta, mikor maguk a mennybeli hatalmak is ellenünk fordulnak?

A «chlumi köd!» A mire a fővezér hivatkozik az ütközet utáni jelentésében. Magam is láttam azt, ami az ellenséget láthatatlanná tette: a ködöt. (Junius harmadikán ködöt!) Csak akkor vettük észre, hogy a kiket utolérni sietünk, nem az osztrák sereg dandára, hanem a poroszé, mikor azok arczvonalba fordultak felénk s elkezdtek minket lőni.

Azt már tudtuk, hogy a hátunk mögött a poroszok nyomulnak előre. – Azt sem a kémeink által tudtuk -135- meg, hanem maguk a burkusok izenték meg a közénk röpített granátjaikkal. Kár, hogy vizitkártyát is nem ragasztottak a granátokra, hogy megtudhattuk volna, kihez van szerencsénk? Ki kopogtat odahátul? – Az a porosz trónörökös volt.

Mi hosszú marschoszlopban haladtunk előre az országúton; elől három üteg nyolcz fontos ágyu.

A negyedik üteg a hátvédnél volt a tartalékos huszár svadrony fedezete alatt, melynek én voltam egyik hadnagya.

Ekkor történt az a hadjáratokban hallatlan remek hőstett, a mit Groeben ütegparancsnok véghez vitt. Egyedül a lovas ütegével, minden lovassági fedezet nélkül, odavágtatott s támadó ellenséggel szembe kétszáz lépésnyi közelbe; ott lekapcsoltatta az ágyuit s elkezdett közé kartácsoltatni a támadó lovasságnak: azt elseperte, szétzavarta; akkor a lovasság mögül gyalog zászlóaljak nyomultak előre s elkezdték azt az átkozott gyorstüzelést a gyútűs puskáikkal. A magában álló üteg ezekkel is elfogadta az egyenlőtlen harczot s addig szórta a kartácsait az ellenség soraira, míg az utolsó tüzér is el nem esett az ágyúk mellett; köztük maga az ütegparancsnok, a hős Groeben. A nyolcz ágyu mind ott veszett, mert a lovakat is mind lelőtték. Hanem ezzel a dicsőséges önfeláldozással meg lett mentve a másik két üteg s azzal az egész osztrák dandár; a csapatokat lehetett rendezni, a futamodást rendes visszavonulásra alakítani, a lovasságot arczvonalba állítani.

Én ezt ott láttam körülbelől olyan távolból, mintha a svábhegyi «Kakukk» villától néznők a vérmezőn folyó csatát. – Az valami csodálatos érzés, egy ilyen szemünk előtt lefolyó hőstett példája; egyszerre megszünik szivünkben minden remegés; ismeretlen tűz lepi meg zsigereinket, szomjazzuk a vért, óhajtjuk a halált, a düh -136- megszállja agyunkat, hogy szemünk előtt vérben úszik az egész világ; még az eget is lángveresnek látjuk.

A szemközt jövő ellen leszerelt ágyúinkat elfoglalva visszavonult. Elérte czélját; megszállta az előttünk fekvő várost, Chlumot, melynek a túlsó oldalán állt Benedek a táborkarával.

Ekkor a hátunk mögött dördültek meg az ágyúk. A visszavonulási útunk is el lett vágva; ott közelítettek a porosz trónörökös csapatai. Egy üteget az országúton állítottak föl: az hajigálta a sistergő granátait közénk; fedezetéül szolgált két svadrony testőrhuszár.

Mi voltunk legközelebb hozzájuk: én az ujoncz svadronyommal, meg a negyedik lovas üteg.

Rendes stratégia szerint az lett volna a föladat, hogy a mi ágyúink feleseljenek az ellenség ütegével. De már ekkor ki volt forgatva minden taktikai szabály a kerékvágásból. Előre! hangzott a kapitányok parancsszava; a mi huszárcsapatunk neki eresztett kantárral vágtatott egyszerre az ellenséges ütegnek s egy mesemondási rövid idő alatt elértük az üteget, levágtuk a tüzéreket s azzal neki a porosz huszársvadronynak, mely átkozott nyugalommal állt az országúton és az árok jobb oldalán.

Az volt a taktikájuk, hogy a másik svadrony a hátunkba kerül s körülfogják, foglyul ejtik a mi egész csapatunkat.

Ekkor aztán ismétlődött ugyanaz a hősi csoda, ami egy órával előbb a szemünk előtt végbement, a példa gyújtott: az ütegparancsnok, aki mögöttünk járt, észrevéve, hogy a második porosz svadrony a hátunkba akar kerülni, letért az ágyuival az országútról s – szórul-szóra úgy, mint Groeben, – szemközt vágtatott az ellenséggel, kartács-távolra lekapcsoltatta az ágyúit s mind a nyolczczal közé zúdított a lovasságnak. Ugyanaz a siker! A második porosz svadrony megharmadolva rebbent széjjel s menekült minden irányban.

A mi ujoncz huszár csapatunk pedig, a porosz üteggel alaposan végezve a dolgát, rohant a porosz lovasságra. -137-

Flegmatikus legények azok a burkus huszárok; úgy álltak ott glédában, mintha parádéra volnának sorakozva; még a kardjukat sem húzták ki. Ellenben revolvert tartottak a kezükben s mikor százlépésnyi formán lehettünk tőlük, gyorsan egymás után kilőtték mind a hat csövét a forgó pisztolynak; nem emberre czéloztak, hanem lóra. Az én paripám is kapott két vagy három golyót; egy az orrát zsurolta. Ettől legjobban megvadult; fölágaskodott, a fejét hátravetette, aztán, hogy sarkantyuba kaptam, megfordult a két hátulsó lábán, hogy azt még a czirkuszi ló sem produkálja szebben s azzal keresztül ugrott az országút árkán velem s vitt, – igazán lóhalálában, – neki a sík mezőnek, aztán bele a kartácstól szétzavart porosz lovas gomolyba, ahol egyszerre három-négy ellenség között találtam magamat. Azok is úgy meg voltak rőkönyödve, mint én, – ijedtében dühös az ember. Én is vágtam, ők is vágtak. Öltem-e meg valakit? Bizony nem tudom én. A sekundansok nem vettek föl róla jegyzőkönyvet. Azt tudom, hogy csak fejet vágtam. Egyszer aztán én is kaptam a fejemre egy kardvágást, hogy meglódult tőle az agyvelőm s abban a perczben a lovam összeroskadt alattam; nem birta tovább a kapott golyókat s lerogytában engem is maga alá szorított.

A porosz huszárok odább robogtak; én magamra maradtam. Eszméletemnél voltam, de a lábamat nem bírtam kihúzni a ló hullája alól. Láttam, hogy a magyar huszárok keresztül vágták magukat a porosz huszárokon s azzal rohannak előre. Ki tudja hová? Sokan elhullottak közülök; egy nehány még verekedett, a tömegtől körülfogva.

A szétkartácsolt porosz lovasság mögött azonban csatárlánczban közeledett egy csapat porosz lövész.

A mi ütegünk kapitánya hűségesen utána csinálta Groebennek a bravourját. -138-

Fölcsatoltatta az ágyúkat s «előre» vezényelt. Ő támadta meg a porosz gyalogságot, ágyúkkal, fedezet nélkül.

Mint már többször fölhoztam, ennek az embernek a sorsa végzetesen össze van fonva az enyimmel; a fátum olyan takács-csomókat, olyan matróz-hurkokat gabalyit a kettőnk életfonalából, hogy azt még karddal sem lehet szétoldani, mint a gordiusi bogot.

Az én barátom észrevette, hogy én ott fekszem a lótól leszorítva, vértől elborított fejjel.

Azzal odarohant hozzám – megkapta két kézzel a lodingomat s kirántott a lovam alul.

Egy vártüzér leugrott az ágyuról: hárman ültek rajta; odafutott a hadnagyhoz segíteni.

«Csigavér!» dörmögte az öreg s kirántva a zsebéből a dohányzacskóját, egy marék vágott dohányt vett ki belőle, azzal teletömte a nyílt sebet a koponyámon; Nikkel hirtelen bekötözte azt a zsebkendőjével. Akkor aztán fölültettek az ágyura, a három tüzér közé.

Ezzel annyi idő telt el, hogy az alatt a másik hét ágyu egészen kartács-lőtávolra érhetett az ellenséghez.

De a hét ágyu közül csak kettőnek volt ideje egy lövést tenni az ellenségre.

Egy percz alatt (egyetlen egy percz alatt) halomra volt lőve mind a hét ágyúnak valamennyi tüzére, szekerésze, lova. Maga az ütegparancsnok is megöletett. Ime a Groeben bravourjának az ismételt előadása.

Csak az az egy változat volt benne, hogy innen egy -139- ágyut megmentettek: a Nikkelét, mely nem került a gyútűs puskák hordtávolába.

Nikkel, látva a katasztrófát, «fordulj»-t vezényelt s az egyetlen megmaradt ágyuval visszavágtatott a dandár zöméhez. Az én életemet is megmenté.

Nagy áldozatot hozott vele a barátságnak, mert az bizonyos, hogy e miatt legalább is megrovást fog kapni. Hogy merte megmenteni azt a nyolczadik ágyut? Holott neki az volt vezényelve, hogy rohanjon a bizonyos halálba, veszszen el ő is ott, a hol a társai! A katona ne okoskodjék, ne szemfüleskedjék; hanem teljesítse vakon a parancsszót. Bizonyosra vehető, hogy szegény Nikkel azzal, hogy az ágyuját hazahozta s hogy engem is fölszedett: eljátszotta az egész katonai karrierjét.

II. MIRRHA.

Jó lesz talán erről az unalmas thémáról nem beszélni többet (a háboruról.)

Nem töltött káposzta ez, hogy mentül többször fölmelegítik, annál ennivalóbb legyen.

Csak is annyiban tartozott ez a véres epizód az én tréfás regényemhez, hogy urát adhassam, hogyan kerültem én az én Mirrhám ismeretségéhez.

Königgräczre vonultunk vissza. Azt mondják, hogy nagyon keserves utazás volt. Én nem tudok róla semmit, mert eszméletemen kivül érkeztem oda. A kórházak már mind zsufolva voltak sebesültekkel. A magánosok samaritánus érzelméhez kellett folyamodni. Engemet egy zsidó házalóhoz szállásoltak be.

Ő maga batyuval hordta a hátán az úri házakhoz a kelméket; közvetített ezüstneműt, ékszervásárlást; antik butorokat szerzett és eladott; egész nap talpon volt, járta az utczákat és emeleteket, de uzsorával semmi szín alatt -140- nem foglalkozott; tékozlókkal, bolondokkal szóba sem állt; csak ebédre, vacsorára került a családjához haza; akkor aztán együtt voltak mind. Volt két fia, meg egy leánya; özvegy volt. – A leánya vitte a háztartást. A fiúk iskolába jártak. Mikor hazajöttek az iskolából, akkor velük együtt érkezett meg egy nevelő, aki a tálalás idejéig a franczia nyelvből leczkét adott nekik s korrepetálta velük a tanulmányaikat. Mikor az apa hazaérkezett a hátán a batyuval, a leány föltálalta az ételt; addig főzött a konyhában. A nevelő is ott étkezett. Egyfélét ettek; de az jól volt elkészítve. Ebéd után jött a zongoramesternő s a leánynak leczkét adott; azalatt a fiúk mathesist tanultak a nevelő felügyelete alatt.

Az a batyuhordó zsidó a fiainak nevelőt, a leányának zongoramesternőt tartott. Délután a leány himzett. Pénzt keresett vele.

Egy szobában laktak mind a négyen, abban volt három ágy; az egyik tolófiókkal ellátva, a két fiú számára. Volt még egy másik szobájuk is, de az zárva volt rendesen. Abban álltak az apa mindenféle árúczikkei: kelmék, szőnyegek, ékszerek, ezüstneműek, régiségek zsufolva.

(Én nem szeretem regényben a nagyon aprólékos részletezést; azt rendesen olvasatlan átlapozom; de ezek mind hozzátartoznak az én történetemhez. Én ebben a szobában töltöttem el egy egész hónapot.)

Mikor ide hoztak, eszméletemen kivül voltam. Késő éjjel volt, mire Königgräczbe bevergődtünk. Hogy kerültem ehhez a házhoz, azt nem tudom. Már akkor a sebláz előfogott, hagymázban voltam. Csak arra emlékezem, hogy óra számra – egy örökkévalóságig vert az eső s az nagyon rossz volt; rázott a kocsi, az még rosszabb volt; egyszer aztán száraz ruhát adtak rám, az jól esett; meleg ágyba fektettek, az meg épen boldogság volt.

Abból az ágyból a zsidóleány kelt föl, a kit én Mirrhának hívok. Azért volt olyan meleg a helye. -141-

A három ágy közül egyet át kellett engedni a sebesültnek, a leány engedte át a magáét.

Ő maga pedig azután úgy aludt, hogy három széket oda fordított az átengedett ágy felé s azokra feküdt. Egyuttal ápolónőm is volt.

Azokból a chaotikus lázálmokból különösen egy vizio maradt meg állhatatosan a fejemben. Vannak olyan nagy iskolai térképek, a miken a földnek mind a két félgömbje látható egymás mellett. Minthogy a föld felületének nagyobb része tenger, a két földgömbön a kék szín uralkodik.

Ezt a kettős kék szférát láttam én minduntalan hagymázos ködképeim között újra meg újra megjelenni. Majd mint kidomborult félgömböket, a mik a véghetetlenségből közelítenek felém; látom az ismeretlen virányokat bennük, beléjük szédülök, a lelkemet kivonzzák belőlem; rettegek tőlük, ha még közelebb jönnek, apróra fognak törni, ha rám esnek, összezúznak; majd meg úgy látom, mint két távozó világot, a mi már fölvette magába a lelkemet s viszi magával a végtelenségbe; látom egyre kisebbé lenni és még mindig látom benne a kék tengert, a zöld ligetet, kétségbeejtő miniaturában; a félelem, rettegés, a vágy és a gyönyör pokolbeli korcsszülött érzése kínoz, akár közelíteni, akár távozni látom. Ki akarom találni a láz fantáziájával, hogy mi az, a mit látok? Egy iszonyú nagy bagolynak a két világító szeme? Egy óriási bálvány istennőnek: Mylittának, Astarténak a szemei zafirból?

Míg egyszer aztán napok múlva, mikor az erős természet győztes maradt a halálküzdelemben, agyamról eltisztult a hagymáz, egy egészséges, hosszú, álomlátástalan alvás után fölvetettem a szempilláimat s láttam a szemeimmel valódi világot; akkor tudtam meg, hogy az a két csodálatos szféra, a mi untalan visszatér hozzám, a szegény kis Mirrhának a két szeme. -142-

Van egy díszművem; régi már, amikor még az aczélmetszetek divatban voltak. (Micsoda idealis kor volt az! Most már leszorította a gyönyörű aczélmetszeteket az utálatos heliogravür.) A könyv czime: «Die Frauen der Bibel». Abban van «Miriám» képe. Ehez hasonlított tökéletesen az én Mirrhám.

Soha egy nő sem volt oly igazán, oly érdek nélkül, ok nélkül, gyönyör nélkül az enyim, mint ez a szegény kis zsidólány. Aki egész éjeket ott virrasztott át mellettem, egy halálos sebben nyavalygó férfi mellett; ápolt, mintha anyám, mintha testvérem volna. Nem kérdezte, szokás-e az? összefér-e az illendőséggel, amit velem tesz? Nem gondolt rá, hogy ez a nyomorék, akiért ő nőiségét föláldozza, ha az ő ápolása mellett fölgyógyulhat, nem lesz-e fenevaddá? nem fogja-e azt a szép fehér kezet megmarni, melyet az én véremen kivül más szenny nem ért soha?

Mikor legelőször eszmélni kezdtem arra, amit a szemeimmel látok, mosolygó arcza ragyogott elém. Azt mondta, hogy a doktor megengedte, hogy levest kapjak. Azt hozta elém csészében. Az egyik kezével a fejemet fölemelte, a másikkal úgy itatott. Előbb maga belekóstolt a levesbe, hogy nem forró-e?

Azután tiszta inget adott rám. Hol vette? Nem tudom. Mert az én exuviáimat valahol a burkusok mutogatták trofeumaik között.

Majd megujította a jégburkot a fejemen. (Még akkor Semmelweisz antiszeptikus kötőlékei nem voltak használatban.)

Az alatt megérkezett a zsidó orvos. (A tábori orvosok a kórházakban voltak elfoglalva a tömérdek sebesülttel; azt sem győzték.)

Az orvos igen jó modorú ember volt. Megvizsgálta a sebemet. Meg volt velem elégedve. Megbiztatott. -143-

– Hadnagy úr szerencséről beszélhet. Uszögtől vagy orbáncztól féltettem; de az szerencsésen elmult; a seb rendes lefolyással gyógyul. Önnel igazán csoda történt. Csak legyen nyugodtan.

Az orvos aztán utasításokat adott Mirrhának, hogy miket kövessen el velem. Azzal magunkra hagyott. A fiúk iskolában voltak, az apa ócska fehérnemüeket vitt a kórházba, amit hitsorsosai és kuntsaftjai között gyüjtött össze, mint samaritánus adományt; arra van most legtöbb szükség. A leány tépést csinált a himző asztalánál. Az most a legdivatosabb mulatság.

III. A HEROIKUS KÚRA.

De ezt nem a zsidó doktor követte el velem. Nem is Mirrha. Majd rájövünk arra.

Szó nélkül odalebbent hozzám s rámhajolt, hogy hangos beszéddel meg ne erőltessem magamat.

– Nem tudja kegyed, hogy mikor idehoztak s a ruháimat levetették rólam, mi történt a dolmányom zsebében található pugyillárisommal?

– De igen. Az a tüzérhadnagy úr, aki önt idehozta, kivette a tárczát önnek a dolmányzsebéből s átadta az atyámnak megőrzés végett. Az atyám megszámlálta, hogy mennyi pénz van benne s erről elismervényt adott a hadnagy úrnak.

– Most rögtön nem. Mert az apám önnek a tárczáját mindenestől elzárta egy Wertheim-ládikóba s annak a kulcsát átadta a hadnagy úrnak, akit úgy hínak, hogy Nikkel.

– Minden reggel hat órakor. Máskor szolgálatban van. Ma már volt itt. Önnek türelemmel kell lenni holnap reggelig.

E szerint én egy egész éjjel kénytelen vagyok nélkülözni az amuletjeimet.

Mikor a halállal küzdöttem, az általános érzés az idegeimben hasonlított a gyönyörhöz. Emberfölötti bátorságot éreztem a lelkemben. Hivogattam kézszorításra azt a rejtélyes alakot, akit a klasszikus korban angyalnak ábrázoltak, lefelé fordított fáklyával, mi pedig rémalaknak festünk. Mindegy volt, akármelyik jön; itt a kezem. Lássuk, melyikünk lesz, aki nem állja ki a másiknak a kézszorítását? Diák koromban sokszor próbáltam ezt. Nem volt pajtás, aki a kézszorításom elől vissza ne huzódott volna. Ugy látszik, hogy ő kegyetlensége sem állhatta ki. Visszavonult.

Mikor aztán gyógyulásra váltam, akkor az ellenkező érzés vett rajtam erőt, az elüzhetetlen félelem. Olyan rettegővé lettem, mint egy rossz kölyök, aki a mumustól fél. Tárgytalan, alaktalan rémek kisértettek.

Legkinzóbb aggodalmam volt az, hogy az amuletem -145- nincsen velem. Az a kettős arczkép. Ha azt ide tehetném a szivem fölé, az engem megoltalmazna. Pedig olyan közel van hozzám, itt a mellékszobában. De be van zárva. Egyre azon törtem a fejemet, hogy lehetne egy Wertheim-ládát kulcs nélkül fölnyitni. Egy egész hosszú éjszakát kell végig kinlódnom, míg hozzá juthatok.

Az elmult éjszakákon mély lázas álmaim voltak. Ezen az új éjszakán egy perczre sem birtam elaludni.

Minden óraütésre hozta az orvosságot, amit csöppenkint megszámlálva kellett beadni. Koronkint megujította a jeges borítékot a koponyámom. Éjjeli mécs égett az éjszekrényen. Ha szomjaztam: czitromvizet adott. Nem birtam az álmatlanságot eltürni. Arra kértem, hogy beszélgessen velem.

Ugyan miről konverzáljon egy fiatal leány egy idegen seblázas férfival egy mélységes éjszakán át?

– Lássa, az én bátyáim is iskolába járnak; az egyik orvos akar lenni, a másik kereskedő; ezeket nem viszik soha a csatatérre.

– Úgy lehet, hogy az én apám mind a kettőért lefizette a katonaváltság-dijat, az ezer forintot. Pedig az én apám -146- szegény ember. Nehezen keresi a pénzt. Mégis összezsugorgatta azt a két darab ezrest, amit törvény szerint, igazság szerint váltságul letesznek az olyan fiakért, akikből a szülőik nem akarnak katonát csinálni. Hát önöknél nem ismerik ezt a törvényt?

(«Ezt a törvényt? A «lex Schmerlingiánát». Melynek érvényében ezerforint lefizetésével minden gondos családapa megszabadíthatja a jobb sorsra szánt magzatját a haza védelmének, a trón oltalmazásának véres kötelessége alól. Menjenek verekedni, akiknek a dulakodás a passziójuk; akiknek a világ egy nagy korcsma s a mulatság vége fejbeverés. – Oh te bölcs államférfi, te jóltevője az intelligens ifjuságnak! De kár, hogy nem vagy itt már. – Most nem volna rajtunk a keserves 25: – már tudniillik nem a hajdani olvasatlan 25, hanem a nagyon is agyonolvasott 25. §.)

Valahogy mégis csak rám virradt a reggel; egész éjjel a Mirrha tartott mesével, napi hirekkel, suttogva, hogy a többieket föl ne zavarja, akik a szobában alusznak.

Négy órakor már világos volt. Mirrha legelébb fölkelt, kiment a konyhába; valószinüleg ott végezte el a toilettjét. A diákok öt órakor keltek, s neki feküdtek a könyveiknek. Félhatra fölkelt az apa, s egy óra-negyedig fenhangon imádkozott. Akkor bejött a konyhából Mirrha a tejes kannával; az asztalra tett csészéket tele töltötte, a zsemlyés kosarat föltette; három percz alatt mindenki végezte a reggelijét; a fiúk hónuk alá csapták a könyveiket, elsiettek; a házaló vállára vette a batyuját s ment üzérkedni. Mirrha az én számomra köménymagos levest főzött, ami nekem nagyon jól izlett.

A mint az óra hatot ütött, sarkantyus lépések hangzottak a konyhában; kopogtattak: «szabad». Az ajtón belépett Nikkel.

– Nos, öreg ház! Hisz te már egész helyre-legény -147- vagy! – szólt, mikor meglátta, hogy már levest kanalazok. – Kisztihand Frájla.

Mirrha azonban egyszerre kifutott a szobából, oly rögtönösen, hogy el nem tudtam gondolni, mi lelte?

Én nem találtam ki az ő gondolatját; de ő kitalálta az enyimet. Az apja után szaladt az utczára, hogy visszahivja.

– Add ide pajtás azt a kulcsot, a mit magadhoz vettél, mondám Nikkelnek. – A tárczámat szeretném megkapni, a mi el van zárva.

– Csakhogy a szobakulcs meg a gazdádnál van s az a mai nap csak estefelé kerül haza. Most beszéltem vele az utczán.

– Csak estére! – sóhajték föl. – Hát még egy egész nap ne birjam a talizmánomat!

– Miért olyan sürgetős neked az a tárcza? Ha pénz kell: adhatok. Nálam van a nyolczadik üteg pénztára, s a legénységnek igen nagy oka van rá, hogy a lénungját benn hagyja.

(Az ám! Azok már igen szépen el vannak kvártélyozva a chlumi pázsit alatt.)

– Nincs nekem pénzre szükségem; mire fordítanám? Hanem egy levelet szeretnék belőle kivenni; abban van egy arczkép.

Erre a szóra elébb elnevette magát Nikkel, aztán egyszerre komoly feszességet vont az arczára.

– Jaj, de gyerek vagy! – De ilyenek ám a többi sebesültek is mind: valóságos gyerekké lesznek, mikor gyógyulni kezdenek. Képes könyveket kérnek, meg játékszereket, muzsikáló szájharmonikát. Hát neked meg arczkép kell. Szép hölgy arczképe?

– Ez az én amuletem, – mondám én, a jó barát kezét megszorítva forrón.

Ő pedig olyan kiállhatatlan gunyos szánalommal nézett az arczomra, hogy kedvem lett volna fölugrani s a torkát megragadni. Észrevette, hogy orrolok.

– Jól van, jól, pajtás. Nem csufollak én ki azért, hogy babonás vagy. Én is az vagyok. Nekem is itt van a tárczámban egy ilyen amulet. Egy arczkép. Addig is, míg a magadéhoz jutsz, odaadhatnám kölcsön az enyimet.

S kivette a belső zsebéből a nagy pugyillárisát, a miben az üteg kasszája volt.

– De még sem «most még». – Dörmögé ismét visszadugva a bőrtárczát a zsebébe.

A házaló azt hitte, hogy becsületbeli adósságot kell visszafizetnem, azért akarok olyan sürgetősen hozzájutni a tárczámhoz. Ha tudta volna, hogy csak egy arczképrejtő levelet akarok belőle kivenni, bizony nem czepelte volna vissza a batyuját.

A Mirrha kitalálta a kivánságomat. Hisz egész éjjel arról hallott fantáziálni.

Akkor aztán fölnyitották a szobát és a ládát; a gazdám kezembe adta a tárczámat. – Nagyon furcsán csóválta aztán a fejét, mikor azt látta, hogy a pénzhez hozzá sem nyulok, csak egy levelet veszek ki a tárcza rejtekéből; azt elébb az ajkamhoz szorítom, s aztán az ingem alá csusztatom. Aztán a tárczát ismét visszatettem a kezébe.

Azután ismét bezártak ládát, ajtót, s a házaló és Nikkel -149- együtt hagyták el a szobát. Én egyedül maradtam Mirrhával. Most már nem egyedül.

Akkor aztán, a mint ez a bűbájos amulet ott feküdt a szivemen, egyszerre meglepett az álom; a szemeim leragadtak s aludtam oly mélyen, csöndesen, hogy semmi zaj körülöttem föl nem ébresztett.

Mikor végre fölneszeltem az álmomból, azt láttam, hogy a nap besüt az ablakon.

– Nem akartam önt fölkelteni, olyan jól aludt. Az orvos is itt volt az alatt. Azt mondta: Többet segít most az álom minden orvosságnál. – (Ah az én amulétom!)

No de mondhatom, hogy rossz amuletet választottam magamnak. Először fejbe hágy vágni a burkusnak, azután meg még betegebbé tesz, mikor azt várom tőle, hogy meggyógyítson. Úgy nyomja a szívemet, mintha a hét főbűn terhét viselném rajta.

Egészen nyomorultnak érzem magamat. Az orvos azzal biztat, hogy a sebem egész normális hegedési procedurát követ; én pedig ellenkezőleg azt érzem, hogy napról-napra jobban közeledem a végemhez.

Egyszer Mirrha odahozta elém a tükört. Én kivántam. Nem ismertem magamra. Hisz ez az a bizonyos Lázár! Ebbe a pofába ugyan nem lehet oka senkinek se beleszeretni!

Végre rájött az orvos, hogy valami nehéz kedélybajnak kell a gyógyulás utjába állni. Neki persze nem gyóntam azt meg.

De a Mirrha egyszer-egyszer rajtakapott, hogy a vánkosom alá tett arczképet előhúzom, nézegetem s utána még nyugtalanabb leszek. Ápolóm volt: ez jogot adott neki, hogy kivallasson. -150-

Olyan szivbeli jósággal kérdezett, hogy válasz helyett odaadtam neki a fényképet.

– Ez az ön felesége? kérdezé, még nagyobbra csinálva a szemeit, mint maguktól voltak.

– A gyermek az enyém. A nő szinésznő. A gyermeket elhagyta dajkaságba. Maga elment komédiázni. És engem most az a gondolat kinoz, hogy ha én itt meghalok, ez a szegény kis gyermek nyomorultul el fog pusztulni. Ki gondoskodik róla tovább?

Azt mondtam rá, nem bánom; de nem volt semmi hitem hozzá, hogy egy házaló mit segíthetne ezen a bajon.

Hanem a házaló egyuttal az Assicurazioni Generali ügynöke is volt s a leánya értesítése után kész tervet hozott elém.

– Tehet végrendeletet, mint kiskoru is s azt az örökösök tartoznak teljesíteni.

A házigazdám magára vállalta, hogy az egész ügyet egy -151- közjegyzővel rendbehozza; nyugodt lehetek felőle. Több ilyen esetnél volt már közbenjáró.

Másnap a házigazdám már az elkészített okiratokkal jött hozzám, a mik aláirásomra vártak. Ott volt a végrendelet is, melyben a keresztlevélben megnevezett gyermek javára 240 frt évi járadék biztosíttatik férjhezmeneteléig.

– Örököseim, akiket nem ismerek, kétszázezer forint készpénzt lelnek utánam; abból kifizethetik jó lélekkel.

Én egyenesen Nikkelre gondoltam. Ő már értette az én dolgomat. És nagykoru volt.

– Nagyon helyes, mondá a házaló. Mirrha is azt mondta rá, hogy az lesz a legjobb.

Én nem akartam holnap reggelig várni, amikor Nikkel a szokott órában eljön meglátogatni, hanem arra kértem a házi gazdámat, hogy keresse föl rögtön a barátomat s amint az hivatalától szabadulhat, hozza ide, a közjegyzővel együtt.

Nyugtalan voltam. A hegedő seb úgy lüktetett a fejemben, mintha minden érütés egy pőrölycsapás volna. Attól féltem, hogy holnap reggelig meghalhatok s akkor mi lesz abból a nyomorult féregből?

– Nos öreg! Hát mi az a sürgetős dolog? Nyakunkon a burkusok? kiabált a pattantyus, brutális tréfa hangján. Miért hivattál olyan sürgetősen? -152-

Hát ha már akkor meg lett volna irva a «Kőszivü ember fiai» regény, azt hihetné valaki, hogy abból plagizálom ezt a jelenetet, a mi akkurát úgy folyott le (részemről), a hogy ott le van irva egy halálra sebesült vitéz kétségbeesésének tüneteivel, aki könnyelmü anyjától elhagyott porontyát pajtása védelmébe ajánlja.

No de én ezt nem loptam Palvitz Ottótól; mert ez két évvel előbb történt, mint az említett regény iródott; ez én nekem saját szájból szakadt mondásom, s az egész jelenet az én eredeti invenczióm.

De a befejezése a scénának aztán erősen különbözik attól a másiktól. Annyit mondhatok, hogy sokkal drasztikusabb amazénál.

Jelen voltak e drámai előadásnál Mirrha, az atyja, Nikkel, a közjegyző, aztán meg én.

Nikkel végighallgatta az egész expektorácziómat, az ágyam szélén ülve; a közjegyző az asztalnál ült a dokumentumokra könyökölve; a házigazda a biztosítási kötvényt szorongatta a kebeléhez. Én előhúztam a vánkosom alól az én ereklyéimet: a Passiflora levelét, az arczképet, a keresztelőlevelet, s mindazokat Nikkelnek nyujtám, kérve, hogy mellékelje az aktákhoz, mint dóczékat.

Nikkel elolvasta a levelet, megnézte az arczképet, a keresztlevélbe is belenézett s aztán ledobta mind a hármat az asztalra.

Nikkel körülnézett, mintha a jelenlevőket akarná fölkérni, hogy vonuljanak át a másik szobába; hanem aztán vállat vont s cynikus egykedvüséggel mondá: -153-

– Nem biz én pajtás, nem leszek a testamentomod végrehajtója. Először is azért, mert neked semmi okod sincs végrendelettel foglalkozni. Meg fogsz gyógyulni. Két hét múlva lovon ülhetsz, s aztán élhetsz akár Matuzsalem koráig, ha csak párbajban agyon nem lőnek. Verd ki a fejedből ezt a hőbörtös gondolatot. Ami pedig azt a lelkifurdalást illeti emiatt az árva poronty miatt, nyugtasd meg magadat egészen, nem a te bűnöd az, hanem az enyim. A hozzád irt levél, meg a keresztelőlevél két hónappal későbbi keletü, mint a születési nap. Hasonló arczképet én is kaptam, csakhogy hat héttel hamarább, mint te. Itt van. Nézd meg. S hogy még bizonyosabb légy felőle, itt van a levél is, amiben az arczképet küldték, olvasd el.

Elém tárta a levelet, Passiflora ismerős czifráival. Csak a megszólítást olvastam el belőle: «Kedves kis szamaram!»

Föl akartam ugorni az ágyból. Nikkel lefogott, s a két szemével az én szemembe nézve mezmerizáló erővel, a szájamba beszélt.

– Igen is: «Kedves kis szamaram»; te pedig voltál az ő «nagy szamara»; most is az vagy, akit egy szívtelen komédiásné megbűvölt s te meg akarsz halni csupa szuggesztioból.

– Megöllek! hörgém dühösen; aztán, hogy nem tudtam a sovány kezemet az ő erős markából kiszabadítani, elbágyadtan rebegém: «megöltél».

Nikkel pedig megcsókolta jobbról, balról az orczámat s gyöngéden sugdosá az arczomba:

– Dehogy ölsz te meg engem, dehogy öltelek én meg téged, pajtás. Meggyógyítottalak. Tudom, hogy heroikus kúra volt: lókúra; de hát neked az kellett. Már most nevessünk egymás szemébe egyet. Nem eresztelek el -154- addig, amíg nem nevetsz. Hahaha! Nevess te is. Megcsiklandozzalak?

A két férfi a jelenet kezdetén úgy megijedt, hogy mind a ketten átfutottak a benyilóba. Mirrha pedig az ablakmélyedésbe húzta magát, és onnan nézte az én tehetetlen dulakodásomat Nikkellel. Annyi helyes érzéke volt, hogy nem jött segítségemre. Megértette, hogy a Nikkel most engem gyógykezel: massziroz.

Ekkor aztán elbocsátotta a kezeimet; megigazította a fejemen a félrecsuszott köteléket.

– No lásd fiacskám! Milyen jó volt, hogy azt a tályogot fölmetszettük. Hadd tisztuljon a rosszaságtól a véred. Ugye, hogy nem szur már ott belül? Ha fáj még, csak szólj! Még mélyebbre is vághatok a késsel. Akarod, hogy elmondjam, mennyit nevettünk fölötted, rajongó bolondon, aki elhagytad magaddal hitetni, hogy egy pattantyus hadnagy olyan gyáva egy szép, ingerlő hölgygyel szemben, hogy nem érdemelné egy napig a császár kenyerét, ha az ellenséggel szemben is olyan gyáva volna? És te azt elhitted, még czitáltad is a szemembe. No hát már most végy egy nagy lélekzetet! No még egyet. Azután majd fordulj a fal felé s aludjál szépen. Azt a lelkiismeretmardosást hagyd egészen én nekem. Az én lelkem pachidermis, vastagbőrü. Tudod, hogy a disznó nem fél a kigyómarástól; megeszi a kigyót mérgestől együtt. Ne legyen neked szívfájásod amiatt a gyerek miatt. Majd pártját fogják annak. A szinésznő leánya már féléves korában annyit tud komédiázni, hogy lefőz vele mindenkit; egy éves korában már énekel, másfél éves korában balletet tánczol és zsarnoka lesz a háznak mindvégig.

Ennyi gyöngédség után még sem mondhattam neki egyebet, mint azt, hogy «óh te országos gazember!»

– Országos gazember vagyok? Azért, hogy ideje korán fölnyitottam a szemedet? Azért, hogy nem engedtem rajtad azt a tréfát elkövettetni, amit a parasztasszonyok -155- praktikáznak, mikor a kotló elhagyja csibéit s akkor egy kappannak pálinkás zsemlyét adnak? Akkor lettem volna ugy-e becsületes ember, hogyha engedlek utána szaladni? rádhagyom, hogy vedd el? add neki a nevedet? Magam pedig ott maradok becsületes házibarátnak? S aztán játszom veled azt a gyermekkori bujosdit, amihez azt a nótát énekeltük: «eb hátán fecskefészek, minden ember látja; csak maga nem látja?» Te így tettél volna, ugy-e? Te országos becsületes ember!

Nem tudtam rá mit felelni. Le voltam pipálva. Persze, hogy én így tettem volna. Nem is «volna», hanem «volt».

– Ördögök csiklándozzák meg a te szentimentális talpadat! Most még te is ungorkodol velem amiatt, hogy fölszedtelek a halottak közül! Nem elég, hogy ezek odafönn mindennap maczerálnak, mortifikálnak, chikanálnak ezért a szamaritánus tettemért; kicsi híja, hogy főbe nem lőttek érte, de még megeshetik, hogy infám-kasszálnak; hanem még te is előállsz sápítozni, hogy mért nem hagytalak ott?

– Bocsáss meg, pajtás. A beteg ember igazságtalan. Megszabadítottál egy rémtől; de egy iszonyu üresség maradt utána a lelkemben.

Azzal megszorította a kezemet s mintha eszmetársulat nyomán keresné az üresség betöltőjét: a szemeivel kereste Mirrhát, ki az ablakfüggöny mögül leskelődött; nem gondolva rá, hogy a csipkefüggöny átlátszó. Nikkel úgy tett, mintha nem látna át a függönyön. Nekem azt mondta, hogy «Csau», Mirrhának pedig nem köszönt. Azzal eltávozott.

Akkor aztán tartott nekem egy kegyes beszédet, hogy legyek nyugodtan; a fölindulás megárt.

Én viszont biztosítottam felőle, hogy most már egészen fölgyógyultnak érzem magamat s holnap föl fogok kelni s aztán rendes ember leszek.

– Ne tegye ön azt!… Hiszen olyan nagyon szerethette… Boldog volt vele… Amit vétett ön ellen, azt hamar el fogja felejteni; de a boldogságára örökké vissza fog emlékezni. Ajándékozza ön nekem ezeket.

Olyan szépen tudott kérni, hogy én neki adtam azokat a tárgyakat, amik tegnap még amulét voltak rám nézve; drága kincs, ma pedig szemét, undokság.

– De már azokat a hivatalos irkafirkákat csakugyan összetépem. A végrendeletet és a biztosítást. -157-

Erre a zsidó leány odajött hozzám s a mutató ujjának a hegyét odatette a homlokomra.

– Uram; ön nemes ember. Gavallér. Illik-e az egy nemes emberhez, hogy boszut álljon egy gyermeken, akit még tegnap szeretett, azért, mert ma meggyűlölte az anyját? Visszaveszi-e egy gavallér az adott alamizsnát, egy koldustól?

Ejh, de megvoltam pirítva! Hogy nekem egy zsidó leánytól kellett megtanulnom, mi a nemes ember szokása.

Ekkor aztán megsajnálta azt a vért, amit a szégyen az arczomba kergetett. Le akarta azt a pirt törülni onnan. Elnevette magát. Éles hangot erőltetett a beszédéhez.

– Oh bizony nem a nemes szív mondatta ezt velem; mirevaló volna az az én fajtámnak? Hanem, hogy az apámnak ebből a biztosítási üzletből provizió jár, hogy az kárba ne veszszen.

Dejszen, nem teszel engem bolonddá! Nem az a kis önérdek mondatta ezt veled, hanem a te gyémánt szived!

– Hivja be az urakat, mondám Mirrhának. S aztán aláirtam az okmányokat. A «Viola» el van látva egész életére. Agyiő, madám! Nem álmodunk többet egymásról.

VI. TRÉFÁS TEMETKEZÉS.

Bizony valóságos operáczió volt ez! Kivágtak egy darabot a szivemből, összevarrták, bekötötték. Ezt mind a Nikkel hajtotta végre. Nem tudom, melyik doktor csinálja utána? (akiket budapesti nyelven «Menschenschneidereknek» hínak.)

Nagyot aludtam utána s mikor fölébredtem, megettem egy egész csirkét, becsinálva. (Ritkaság volt pedig a baromfi akkor, egy ellenségtől körül zárolt várban.) -158-

A lunátikus érzések, halluczinácziók eltisztultak az idegeimről. Csak bizonyos restelkedés maradt hátra a kedélyemben.

S most leszállítanak onnan, szégyenszemre, nem én következem oda, hanem más. Az már lógg! Az én fogasomon. Czudar egy csalfaság! Hogy az embernek még az akasztófához való jussát is elveszik. Még a pokolbeli örökségétől is elütik!

Micsoda emlék! Micsoda furcsa viszony! Egymás nyakába hullattuk a könyeinket.

– Azért, mert örülök. Az orvos megengedte, hogy fölkelhet, s kijöhet egy órára a kertbe; gyönyörü meleg idő van.

Hát biz engem úgy kellett felöltöztetni, mint egy gyermeket. Természetes. Új szülött vagyok. Alig több két hetesnél.

Milyen nehéz a horizontális embernek beletanulni az egyenes állásba! Nem is megy eleinte. Egyik kezemmel a botra kell támaszkodnom; a másikkal meg a Mirrha -159- vállára. Úgy lépek, mint aki hepehupás jégen jár: a sarkam alul ki akar csúszni a föld. Kérnem kell Mirrhát, hogy a karjával ölelje át a derekamat.

No barátom! Aki a bécsujhelyi patakot saltó mortaléval, bukfenczvetve ugrottad át, hogy szállsz le ezen a meredeken most?

Nagy volt a megelégedésem, hogy a kertbe jutottam. Szép virágos kert volt. A szomszéd tűzfalát egy rózsa-lugas futotta be. Az épen tele volt virággal. Az a szimpla rózsa volt, amit minálunk pecsétrózsának hívnak; se szine, se szaga nem vall a rózsára, a szine spanyolviaszk, az illata bodzalekvár. De azért gyönyörüség volt az nekem. Egy karosszék volt odahelyezve a számomra: abba leültettek.

Mirrha leszakított egy pecsétrózsát s odatűzte a gomblyukamba. Nem huszár ruha volt rajtam; hanem invalidus zubbony, a fejemen pedig holtzmützli: a kötött sapka fölé téve.

Rittig! Most jut eszembe! Fölfogadtam én ezt egyszer! Tudod, mikor? Azon a keserűédes éjszakán!

A mikor megloptam a vérét! A mit elrejtettem kristály üvegcsébe. Magammal hordoztam. Azt hittem, őt magát tartom a kezemben.

«És ha egyszer hűtlen találsz hozzám lenni: akkor eltemetlek, mint kedves halottamat, virágos vadrózsa tövébe.»

– Nagyon szeretem. De csak szombaton lehet olvasnom, amikor nem szabad dolgoznom.

– Hát ha szereti, én majd most elmesélem magának az én regényemet, aminél furcsábbat nem kapni a kölcsönkönyvtárban.

S aztán elmeséltem neki az én regényemet a Passiflorával. Nagy érdeklődéssel hallgatta.

– A vége a regénynek itt folyott le a kegyed szeme láttára, füle hallatára.

(Akkor nem sejtettem, hogy ennek a regénynek még valamikor folytatása is lesz, s bolond vége lesz ennek nagyon, s ehez a bevégzéshez megint nagy befolyása lesz Mirrhának.)

– Hiszen azért meséltem ezt végig kegyednek, hogy valamire akartam kérni. A tölténytáskám ott lesz az egyenruhámon, fegyverzetem mellett. Legyen szives abba belenyulni: ott megtalálja azt a phiolát. Hozza ki nekem.

Én pedig az alatt, amig ő odafönn járt, találtam egy -161- ásót, azzal csináltam egy arasznyi sirgödröt két rózsabokor közé.

Zsémbelni kezdett, hogy meglátta az ásót a kezemben, s a megásott sirgödröcskét.

– Kegyed az, akinek nem szabad a dolog. Ma szombat van. Én pedig ma ezt el akarom végezni.

Azzal letérdeltem a földre. Az üvegcsét, azzal a féltve őrzött drága ichórral belefektettem a gödörbe, s a kezemmel ráhárítottam a földet.

«Ő» bizonyosan nem is sejti, hogy én ma őt ünnepélyesen eltemettem. Ma épen nevenapja van. Bizonyosan az ajándékokban gyönyörködik, amikkel a számos tisztelői megörvendeztették.

Elfelejtette, hogy szombat van: a zsidó leánynak nem szabad ma munkát végezni. És még milyen munkát! Késével öt orgonavesszőből kicsiny keresztet faragott, s odaadta, hogy tüzzem a sír fölé.

Hanem a mint másnap ismét levezetett a jó Mirrha a kertbe, a napsugárban sütkérezni: arra a letaposott sirra egy passiflorát találtam elültetve… -162-

Mennyi gyöngéd vigasztalást, mennyi hűséges ápolást találtam én ennél a kedves teremtésnél! Én szegény sebesült, vérvesztett, testben-lélekben rokkant nyomorék, aki ő neki mindezt nem adhatom vissza.

Egyszer példálóztam előtte, hogy nem tudná-e egy szerető szivért elhagyni a hitét?

Két hét mulva helyreállt a béke. A város fölszabadult az ostromzár alól: a lábbadozó sebesülteket hazaszállították az illetőségükbe.

HESPERIS.

ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

Szerencsére a regényben az esztendő nem tart tovább három napnál. (Épen, mint a vasorru bába házánál.)

Elébb a tisztelt publikumnak föl kell kanalazni egy teletányér pszihologiai és fiziologiai értekezést. (Aki a levest meg nem eszi, nem kap húst!)

Mert azt csak valahogyan igazolnom kell, hogy én belőlem, a nagy széltolóból, hogy lett egyszerre mustrája a szolid ifjaknak, akivel a többit ijesztgetik? S hogy ennek következtében hogy fészkelte be magát az életem curriculumába egy olyan üres esztendő, amelyben nem történt velem semmi s amely alatt nem fordul elő más női név, mint az «alma mater» (ahogy a muzsafiak tisztelik az egyetemet).

Nagyon valószinű, hogy az a becsületes kardvágás, amelyet az én áldott ellenségem, a burkus huszár hagyott emlékül a koponyámon, olyan anatomiai befelé képződést okozott a fejcsontomon, mely a «henczegési organum»-ot a minimális működésre szállította alá.

Azonban nem csak ez a materiális, de egyéb morális következése is lett ennek a végzetes sebhelynek.

Én ez által a társaságban egyszerre a tiszteletreméltó egyéniségek kategoriájába rukkoltam elő. Mindenütt úgy fogadtak, mint egy harczban kipróbált hőst. «Ah!» Ezzel fogadott minden ember. Úgy bámultak, mint egy portentumot. Csodadolgokat beszélhettek rólam a tisztelőim. -164-

Aztán egy vitézségi érdemrendet is küldtek utánam s azt nekem föl kellett tüznöm az uniformisomra s egy csoport vitéztársammal együtt lefotografáltatnom magamat egy gruppban, akik mind velem együtt mitmakolták azt a bravurstiklit a chlumi nagy ködben s a maslowedi hajczéczuban. Csak később olvastam a hadi bulletinekből, hogy mink akkor magát a porosz trónörököst támadtuk meg. Meg nem vertük, de legalább megmutattuk neki, hogy nem félünk tőle. A hányan megmaradtunk a huszár századból, mind elfértünk azon a fényképlapon. Mind föl voltunk dekorálva.

Az ilyen nagy tisztesség szintén szolid magaviseletre kényszeríti a fiatal embert.

Nagybátyám igen emberségesen viselkedett irányomban e katasztrófa óta. Feljött hozzám Pestre (én még nem voltam obsitolva), úgy beszélt hozzám, mint komoly férfiúhoz, a tárgyalás fonalát ott kötve össze, ahol elszakadt: annál a bizonyos levélnél, amiben tudattam vele, hogy megyek a szinfalak közé házasságot kötni.

– Annál jobban megörvendeztettél azzal a távirattal, hogy visznek a háboruba.

– Szeretem, hogy nemes emberi hajlamokat ápolgatsz. Tudod, hogy miben külömbözik a nemes ember a többitől? -165-

– No hát, hogy te is megtarthasd a szavadat, hát add nekem a szavadat. Én elvállalom minden kötelezettségeid lebonyolítását. Fedezem azokat a saját vagyonomból, hogy a te örökségedet intacte adhassam a kezedbe. Elvállalom a ratificatióját az Assicurazioni Generalivel kötött tontinádnak is ama bizonyos életjáradék és eventualis kelengye iránt; de már ezt a magadéból kell fizetned, mert én kilenczvennégy esztendeig akarok élni (az apám is addig élt): addig nem örökölsz utánam. Hanem mindezekért a concessiókért viszonzásul egy nemesi becsületedre fundált igéretedet akarom intabulálni. Ha nemesi szavadat adod, hogy mától számított egy esztendő alatt leteszed a vizsgákat jó sikerrel!

Ezzel aztán paroláztunk. S ezzel én el voltam adva egy álló esztendőre Mnemosynének, Themisnek, Minervának s mindazoknak az istenasszonyoknak, kik a hálójukba kerített ifjak ereiből a vért kiszivattyuzzák s helyébe az istenek ichorját injiciálják.

Én hát – a becsületszavamért – egy álló esztendeig nem cselekedtem mást, mint ettem a tudományt merő kanállal; bálványoztam Wenczelt, Paulert, Kerkápolyt; – Pulszky Gusztiból pedig valódi kultuszt csináltam.

De hogy a legvalódibb okát is bevalljam ennek az én pillangóból hernyóvá visszaváltozásomnak: nem annyira az a csapás igazította helyre az én fejemet, a mit az áldott ellenségtől kaptam, mint amit az átkozott jó barát sújtott le rá a végzetes leleplezésével.

Belém volt ójtva a széruma, az ellenszere a szerelmességnek. Annak a tudata, hogy valaki más az arany, én csak a talmi vagyok. Nem is úgy: hanem hogy annak a szép hölgynek, aki nyájasan tekint rám, van már egy Nikkele, akit velem akar megezüstözni. -166-

Mennyire lehetetlennek tartottam én, hogy ez az asszony rajtam kivül mást szerethessen! Hiszen annyira nekem ajándékozta lelkét, vérét, hogy velem kellett vagy idvezülnie vagy elkárhoznia. Az őrüléshez voltam közel miatta! – Hogy jártam a lebontott szinház szeméthalmára egy leszakadt czipősarkát keresni! Hogy neveztem amulétemnek az ő emlékeit! – És ő nevetett rajtam! Duettben nevetett az igazi kedvesével! Mikor ez eszembe jutott, szerettem volna a fejemet belebuktatni egy kád jeges vízbe.

Azt meg is tettem. Rettenetes Priznitz-kurát követtem el magammal. Hideg víz, úszás, távgyaloglás volt az egyedüli mulatságom. Télen-nyáron a puszta pallón háltam, a rajztáblám volt a fejem alatt a vánkos. A bort gyűlöltem, mint a mérget. Hogy szinházba nem jártam, az magától érthető.

Ilyenformán aztán be tudtam váltani az adott szavamat, hogy egy év alatt minden jogásznak való tudományból leteszem a vizsgát. Letettem, kitünő sikerrel.

Nem láttak engem ez idő alatt még csak egy házi bálban sem, csak egy Kränzchenben sem. Ha hittak, azt mondtam, nem tudok tánczolni. Arra is jó kifogás volt a fejemre kapott vágás.

De lesz ez még unalmasabb is, csak hadd gémberedjek bele, hadd fanyarodjak bele. Tudok én is olyan impressionista képeket festeni, ahol a lehámozott emberalaknak csak a héja van meg, ráragasztva a levegőre. A négy újja egymásba ragadva, a szája egy fekete gomblyuk, a szemöldöke egy strikla.

Amint a bizonyítványaimat megkaptam, stante pede karonfogott, magával vitt a főváros egyik legelőkelőbb -167- jogtanácsosához, ki régi jó ismerőse volt, de akinek mind ez ideig nem akart bemutatni.

Elébb azonban jónak látta engemet beavatni a saját fiziologiai tanulmányaiba a prókátorok felől.

– Mert hát, tudod öcsécském, a prókátornépnek többféle kategóriái vannak; az «ügyvéd» az csak csipeget, a «fiskális» az ellenben markol, a «jurium direktor» nyalábol, de a «jogtanácsos» az már kazaloz!

– Tudod, öcsécském, az a te leendő princzipálisod a legalaposabb tudományú és tapasztalatú jogtudósok egyike a fővárosban, aki teljesen a helyzet magaslatán áll. Ennek a kis újjában van nemcsak a köz- és váltójog, de minden kereskedelmi törvény; a külföldi codexek, a biztosítási szabályok, a tengerészeti jog, az angol, franczia, német törvénykezési praxis, minden furfangjaival, teketóriáival, amikben egy közönséges fiskális úgy elvész, mint mikor a vadászkutya hinár közé kerül. Milyen örökségi pereket tudott az megnyerni, öcsécském! Más ügyvéd bele sem merte volna vágni a fejszéjét. Hiszen majd meglátod. Egy esztendő alatt annyit tanulsz nála, amennyit négy alatt nem tanultál az univerzitáson.

(Amire én szerényen megjegyeztem, hogy az az én hibám, nem az egyetemi fakultásé.)

– Hát tudod, öcsécském, addig, amíg a vizsgákat le nem tetted, nem akartalak a jogtanácsos barátomnak a házához bevezetni. Könnyen megzavarhatott volna a szorgalmatoskodásodban. Mert hogy előre tudassam veled a helyzetedet, neked, mint gyakornoknak, ott kell laknod az ő házánál, (házánál igenis, az a kétemeletes az ő tulajdona) és az ő asztalánál étkezned. A jogtanácsosnak pedig van egy csodaszép fiatal felesége, akihez foghatót még soha sem láttál. No no! Csak ne szimatolj egyszerre! Az nem vadászni való vad!

Én biztosítottam felőle a nagybátyámat, hogy ha bár -168- maga volna is a princzipálisom felesége a csábos Koleikháb, Potifár úr felesége, én az lennék irányában, ami volt József, a Czaféát Panéákh. Soha a szememet sem fogom hozzá fölemelni.

Amire az öregem, kurta bajuszát furcsa gesztussal pödörgetve, azt mondá: «Csak hagyjuk ezt a fogadást in suspenso, öcsécském.»

– Egyelőre. Jól tetted. Minek is az? A tengerészek esztendő számra nem látnak egy asszonyt. Hanem ez nem olyan, mint a többi. Ez kivétel. Az udvarlók úgy dongják körül, mint a rózsabogarak a «Königin der Rosen»-t. Csak a töviséből kapnak. Ha kedve tartaná, négyesbe foghatná az imádóit, úgy parádézhatna velük. Nem teszi. Példánya a női erénynek. Majd meglátod. Ha udvarolni próbálsz neki, úgy megfagysz mellette, mint a vaniliafagylalt. Hanem ha rezerváltan tartod magadat, akkor fölcsapod előtte az «égót». A férje pedig, aki princzipálisod lesz, egy beteges ember. Valami olyan kronikus baja van, ami egy vagy két esztendő alatt okvetlenül elviszi.

– Kár érte – folytatá az öregem, – mert igen szép praxisa van. Ki fogja tovább vezetni az irodáját?

– Tudod öcsém, nekem van számodra egy horoskopom. Hanem még csak embryóban van.

(Vajjon tudja az öreg, hogy mit jelentenek ezek az idegen szavak? Azoknak a használatában nagy latitüdöt szokott engedni magának.)

Iparkodtam lehetőleg buta képet csinálni előtte, ami annyira sikerült, hogy az öreg kipattantotta, hogy mi az a horoskop. -169-

– Te fiú! Ha okosan viszed a dolgodat, te fogsz lenni a szép Pálmának a második férje, s a hirhedett irodának a princzipálisa.

Ezzel a szóval aztán teljesen dühbe hozott! Hogy engem majd úgy visznek valahová, mint a Bájrám-ünnepi ajándékul szánt rabszolgaszüzet az «arany kapu»-hoz. Előre destinálva!

– No már, bátyám, én soha sem ismertem az Erbschleichereit (nincs rá magyar szó: örökség után csúszás-mászás), de ennek a legcsúfabb neme az, amit az ön horoskopja nekem szuggerál, hogy én egy becsületes embernek, pártfogómnak hátrahagyandó özvegyére spekuláljak!

– Bukfejes! Hát mondtam én, hogy spekulálj rá? Én csak a horoskopot állítottam föl. Tanultál görögül. Hora = óra, skopein = vizsgálni. Ami a csillagokban meg van irva, az megtörténik. Ez astronomiai kiszámítás. A csillagász kikalkulálja előre, mikor kell Jupiternek a hold háta mögött keresztül menni. S Jupiternek a kiszámított órára – akarja, nem akarja – bele kell ütni az orrát a holdba. – Pedig a Jupiter csak külömb legény mint te.

– Dehogy külömb! A Jupiter csak egy planéta; megy a merre muszáj; de én egy üstökös vagyok, aki arra megyek, a merre nekem tetszik.

– No hát én majd megmutatom, hogy az egész gyakornokságom alatt soha szemébe sem fogok nézni a nekem szánt kandidátus özvegylendő menyasszonynak.

– Mutasd, mutasd! – Az öreg úgy paczkázott velem, mint a pók a légygyel, aki már a hálójába került. Én azt tettem aztán, hogy mondtam neki egy gorombaságot, amiért, ha egy csöpp gentleman-vér van az öregben, rögtön -170- ott hagy s megszakít velem minden rokonsági összeköttetést.

– No ez egy olyan monstruozus idea, amilyen csak egy kalugyernek az agyában foganhatott!

Dehogy volt az öregben az a bizonyos fölfortyanható csöpp vér! – Szatirásan kunczogott; ismét visszadugta a karom alá a kezét, s tolt előre. Többet el nem eresztett. Vitt magával, mint a konstábler a kurrentált szökevényt, míg oda nem állított a leendő princzipálisom elé.

II. A SZÜRKE EMBER.

Azt hittem, hogy nem is embert látok magam előtt, hanem csak egy embernek az árnyékát.

Szürke volt a kabátja, szürke az inggallérja, szürke az arczszine, a haja, a rövidre nyirt szakálla, bajusza, s szürke szemüveget viselt; még az óraláncza is platinából volt, hogy az is szürke legyen. Mikor megmozdult, olyan volt, mint azok a kisértet-sablonok, akik Makbethben (az operában) végig sasiroznak a szinpadon.

Arczkifejezéséből minden orvosi tapasztalat nélkül föl lehetett ismerni az életműszereiben duló vészt; mélyen bele voltak vésve a kín redői, azok a sebhelyek, amiket egy lassan gyilkoló kakodémon karmai vájnak oda.

De szelidítette e kifejezést egy szép metszésű száj mosolygása, melyben öntudatos jóság volt. Tudta, hogy aki rátekint, megijedt. Biztatóan mosolygott. Nem kell miatta aggódni.

A nagybátyámmal régi jurátuskorbeli pajtások voltak; együtt czenzuráztak; azóta is levelezésben álltak.

Az első rövid szóváltás után könnyen kitaláltam, hogy a princzipálisom nagyon alaposan van informálva az iránt, hogy ki vagyok? mi vagyok? Ő volt az elintézője -171- az uzsorásaimból való kibontakozásomnak; azt is tudta, hogy a drága kölcsönöket miféle szentetlen czélokra fordítottam! azt a biztosítási ügyet is ő bonyolította le és a tőkepénzemet is ő fruktifikálta, állampapirokba elhelyezve, amik (akkoriban) sokkal többet jövedelmeztek, mint az árvapénztárban.

Az inas átveszi a bőröndömet s a szobámban elhelyezi az öltönyeimet. Szobámnak külön kijárása van a folyosóra.

– Ön itt fog nálam étkezni; mert kell, hogy minden időben rendelkezésemre álljon; önnél fog állni a stampiglia; a prokurával is meg lesz bizva. Az inventariumot kezeli; a napi postát átveszi, a vevényeket aláírja és regisztrálja; a bélyegeket evidencziában tartja s a kézipénztárt kezeli; arról könyvet vezet. Később aztán egyéb hivatásköre is fog nyilni. Egyelőre ezzel is el lesz foglalva az egész ideje. – Azért kell, hogy a háznál étkezzék. A többi segédek, kiknek szabott óráik vannak, mehetnek azokon kivül, hová nekik tetszik. Ebédhez, vacsorához csöngetnek. Mikor én étkezem, egyszer; mikor a nőm: kétszer.

– Nem biz az, ifju barátom. Mert az én étkezésem nagyon különleges; azt én egyedül végzem. Orvosi rendelet szerint. Nekem külön konyhám van s az én vendégségem nem egészséges ifju gyomornak való. Ön a feleségem asztalánál fog rendesen étkezni.

A princzipálisom maga útasít, hogy a nejével együtt ebédeljek, mint rendes asztaltárs. Hisz ez már a horoskop!

Bizonyosan észrevette, hogy fülig pirultam; mert eddigi jóságos mosolygását még egy sardonicus gunyorral is kellemesebbé téve, megnyugtatólag mondá:

– A nőmnél rendesen van társaság. Ismerős hölgyek. -172- Jó barátnéi. Délben is, este is. Rendesen ott fogja ön találni az elválhatlan hölgyet: Adelphe Philinet, az athosz-hegyi kék apáczák provinczialisnőjét, a feleségem mellett.

– Nojszen, te tudsz görögül; elbeszélgethetsz vele! – Kottyant közbe a kalugyer. (Szerettem volna a tyúkszemére hágni.)

Azzal a szobámba küldtek. Nekik még elintézni valóik voltak, amikhez nem kellett az én jelenlétem.

III. EGY CSAPÁS HELYETT KETTŐT – A LÉGYNEK.

Az udvariasság szabályai azt diktálták, hogy a hová ebédre vagyok hivatalos, ott elébb vizitet tegyek a házi asszonynál s bemutassam magamat.

Az irodaszolgát vettem elő, attól kérdeztem meg, hogy mikor fogad ő nagysága.

Az azt mondta, hogy ő erről nem tud semmit, mert ez nem az ő szakmája, hanem értekezzem róla a komornyikkal; az asszonysághoz azon az átelleni ajtón kell bemenni.

Becsöngettem. A komornyik igen komoly magatartású úr volt. A névjegyemet megtekintve, magas leereszkedéssel mondá, hogy igen is van már tudomása a létezésemről; megkapta az utasítást, hogy egy terítékkel többet tetessen az asztalra s kétféle bort, fehéret és vöröset. S egészen a helyzet magaslatán állva, a választ is megadta a kérdésemre, a mire legmagasabb helyről előre föl volt hatalmazva. – Tisztelgő előzetes vizitemet ő nagysága ez órában nem fogadhatja, mivel ilyenkor a konyhában ellenőrzi a nagyságos úr számára, hygiéniai tekintetek mellett készített ételeket; azután pedig, mikor a nagyságos úr étkezik, átmegy annak a szobájába s ott marad, amíg az az ebédét be nem fejezte, pontosan fölügyelni, hogy az orvosi rendelet szabályai megtartassanak. Mikor ennek vége van, akkor rögtön következik a második ebéd, -173- a második csöngetés. Ezt tehát az én vizitemnek meg kell előzni. Fönn maradna az az expediens, hogy a nagysága távollétében sétálnék be a szalonba s ott mutatnám be magamat Adelphe Philine fejedelemnőnek, ki itt az úrnő alteregója s a látogatókat elfogadja, azonban (s ezt diplomatai bizalmassággal súgá meg sub rosa) az apácza fejedelemnő, nevemnek hallatára, határozottan megtagadta az elfogadás helyettesítését.

A menykőbe! Hát már az Áthosz hegyéig elhatott volna a gonoszságaimnak a híre?

Azonban ez az expediens ajánltatott számomra a komornyik részéről: hogy az első csöngetés után menjek be a nagyságos úr szobájába, ott fogom találni a nagyságos asszonyt. S bemutathatom neki magamat s ezzel a társadalmi illem és etikett szigorú szabályainak elég lesz téve.

Amint az elhangzott, alig engedtem magamnak annyi időt, hogy a bajuszomat fölfelé keféljem, siettem a princzipálisom szobájába, ahol egyedül szokott étkezni.

Rossz regényiró volnék, azt elismerem, aki előre kibeszélem a mesémnek a végét. Már a bevezetésnél közhirré tettem, hogy «Palma» a hetedik. Az a feleségem.

Amit csatányos meglepetésül kellett volna visszatartanom, elárultam előre. (Mintha csak ismerném az olvasónőknek azt a szokását, hogy legelébb is a végét olvassák el a regénynek.) De hát én csak úgy historiázhatok, ahogy nekem jön. Úgy mondom el, ahogy tudom.

Mikor legelőször megláttam ezt a hölgyalakot, azt éreztem, mintha minden tagomban egy-egy szív volna; úgy meg voltam lepetve.

Tökéletes klaszszikus szépség volt. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint a kapitoliumi Vénus-szoborhoz; a szobornak a márvány simaságával és márványhidegségével.

S hogy még teljesebbé tegye a csalódást, nem viselt -174- sem korzettet, sem krinolint. Volt merészsége daczolni az egész czivilizált világ divattörvényével; végig mert menni az utczán; bátorkodott megjelenni a társaságokban azok nélkül az aczélabroncsokra feszített volantok nélkül; a nélkül a természetszabályozó halcsontpánczél nélkül. Ez a legkihívóbb agaczéria lett volna, ha nem paralizálja az a hideg, északfényi tekintet.

Igazán mondom, nem tudom, mit mondtam neki az első önbemutatásnál. Azt hiszem, hogy a nevemre sem emlékeztem.

Segítségemre jött a princzipális közbeszólása. (Közbe? Hát szólt valaki valamit?)

A hölgy egyszerre nem nyújthatta a kezét, mert az egyikben tartotta az ételes csészét, a másikban pedig kanállal szürögette a bulljont, ami még nagyon meleg lehetett; azt elébb meg kellett langyosítani, így nyújtotta a férjének szürcsölésre, miután maga egy kanállal megízlelt belőle egy csöppet. – Csak azután nyújtotta nekem a kezét.

Azzal helyet mutatott az asztal mellett, magával szemben. Közbül a princzipális ült.

Az irodaszolga valami sürgős paksamétát hozott be. Az úrnőnek egy szemöldökintése visszariasztá; az ebédet nem szabad megzavarni.

Én végignéztem, hogy segédkezik a hitvestárs a férjnek az étkezésnél; hogy vágja ki számára a rosztbifből azt a középső falatot, amit meg szabad neki enni. Aztán tölt neki a poharába egy szüknyakú palaczkból fehér bort; keveset. Ő ismeri a mértéket. A bort roncsenyói vízzel kell neki inni. Az ott van egy kicsiny négyszögletü sötétkék palaczkban. A hölgy homlokán a két szemöld között -175- egy minervai ráncz mutatkozik; a csöngetyüt megnyomja az újjával. Én kitalálom a homlokredő titkát; látom, hogy a dugó nincs kihúzva az ásványvizes palaczkból; megelőzöm a zivatart; kihúzom a zsebemből a tollkésemet a dugóhuzóval, (azt minden magyar hord a zsebében) s mire az inas bejön, kiszabadítom a dugaszt, ami egy halk «köszönöm»-mel lesz megjutalmazva. Akarok belőle tölteni a princzipális boros poharába: attól már letiltanak; «csak én tudom a mértéket» s aztán ő maga tölt a kék palaczkból a bor közé az ásványvízből, amitől a neszmélyi aranyszine egyszerre haragos zölddé válik. Hát biz annál tudni kell a mértéket, mert annak a víznek ásványalkatrésze – arzenikum. Annak a kredenczolását a feleség nem bízza másra. – Még magára a beteg férjre sem.

Így folyik le az egész ebéd. Akár csak a patikában készítették volna. Végre megengedtetik, hogy egy szivarra gyújtson. A feleség megnézi a zsebóráját. Egy óra. A következő szivarra csak öt óra mulva lesz szabad rágyújtani. Azt is helyébe hozzák majd a délutáni ozsonnával együtt; az pedig forralt, lefölözött tej.

Én veszem a kalapom, bókolok, az ajtófelé hátrálok; távozás közben szabad látnom, hogy az úrnő odatartja az arczát a férje elé, a férj csókot nyom elébb az arczára, azután a kezére s aztán a felesége karjába akasztva a kezét, fölkel az asztaltól.

Negyed óra múlva hangzik a kettős csöngetés; én átsietek az úrnő lakosztályába. A komornyik nyájas arczczal fogad.

Ajtót nyitnak előttem: belépek. Szemben találom magammal a háziasszony oldalán a kék- és fehér köntösbe öltözött Adelphe Philine fejedelemasszonyt. – Most van aztán okom eltátni szemem szám. -176-

Hisz ez az áthoszhegyi apácza fejedelemasszony az én egykori görögnyelves ideálom: Amarillis.

Amarillisnek azóta tökéletes szépséggé kellett kifejlődni; az is volt; csakhogy olyan fehér lett az arcza, olyan félig átlátszó, mint a tejopál.

Az én hebehurgyaságom volt az oka, hogy Amarillisből apácza lett. Ha az én bolond fejem nem keresztezi az ő életutját, most talán piros arczú menyecske volna valahol a Szerémségben.

Világos kék gyolcs köntös volt rajta, hoszszú bő ujakkal, a nyaka körül fehér csipkegallér s onnan hosszan alá omló fehér lebernyeg, úgy, hogy a termetének semmi idoma nem volt kivehető. Egy nagy zafirokkal kirakott arany kereszt függött a mellén, a fejét fehér csipkés kék burkony takarta, mely a nyakát is körülfogá. A hajából semmi sem látszott.

Azonban már egy óra mulva megbántam, hogy sajnálkoztam rajta. Egészen beletalálta az magát a hivatásába.

(Furcsa nyelv az a magyar! A mire a németnek csak egy kifejezése van «alt», azon nevez időt, lovat, bort, ruhát, embert, arra a magyar mind külön jelzőt használ: régi idő, vén ló, ó bor, ócska ruha, öreg ember; ha elcseréli őket, az gúny számba megy.)

Mondhatta volna úgy is, hogy «régi» ismerősök, de talán azt akarta vele sejtetni, hogy a görögök nem tudják a magyar synonimákat megválogatni; vagy hogy mi öreg, rengeteg öreg emberekké lettünk azóta, hogy egymást nem láttuk, hogy az idők távolsága miatt a kezünket sem nyujthatjuk egymásnak. -177-

– Adjunktus úr az én atyámnál volt kosztban, mint fiatal diák, s akkor én korrepetáltam vele a görög nyelvből.

– Én ugyan mindent elkövettem a tökéletesítésére, s a tanításban sem volt hiány.

– Azért érdekel ez a kérdés, mondá a háziasszonyság, mert én is kedvencz tanúlmányul választottam ki magamnak a görögöt. A fejedelemasszony fölügyelete alatt Homér «Iliász»-át fordítom.

– Óh, hogy ne ismerném: «Ménin aide thea Peliadéo Achilleósz Uloménen, hé műrin Achájoisz algen ethéke, Pollász d’ifthimusz pszűchász aidi proiapszen, Heroon…» Le is fordítottam magyar hekszameterekre: «Zengd istennőm a Péliszfi Achillesz haragját. A veszedelmest, mely sok Acháinak adta halálát, S sok hősnek fenkölt lelkét elküldte pokolra, Jó idején.»

– Nem biz én nagyságos asszonyom. Nem akarok schwindlerozni. Ez a három sor az egész, amit Homéroszból tudok. Ami görögöt tudtam, azt már mind elfelejtettem. Kárbaveszett rajtam a fejedelemasszony tanítása. Azóta nem gyakoroltam magamat benne.

– Igen, igen, – jegyzé meg rá Adelphe Filine Amarillis. -178- Más kedvenczebb tanúlmányok foglalták el a helyét: a rácz nyelv, a violoncsello, a szavaló művészet, sőt a héber nyelv is s kitünő tanítói lehettek.

(Hisz ez az áthoszhegyi szent alaposan értesülve van az én faczinoráimról! No itt nekem szépen meg lesz vetve a fejem allja. Talán már meg is van?)

A jogtanácsosné jó szive nem engedte, hogy így féllábra állítsanak, mint egy leczkenemtudó szeksta diákot.

– Hiszen a hadászati pálya is elvonhatta önt eléggé a költészet mívelésétől.

– Ön igazán büszke lehet a sebhelyére, melyet királya védelmében kapott, nem pedig holmi elfeledésre méltó hölgy miatti párbajban.

Ez megint emlékeztetés volt arra, hogy «hiszen kaptál te a fejedre én miattam is egy ilyen kardvágást, csakhogy tompa éllel, a miért nekem apáczává kellett lennem. Te elfeledted azt már, de rám nézve meghalt a világ!

Erre aztán elhallgatva, asztalhoz ültünk. De a forró levessel hol az egyikünk, hol a másikunk égette meg a száját.

Én mind azon törtem a fejemet, hogy honnan meríthette a felőlem való pontos informáczióit a fehér arczu Adelfe? – Pedig ugyan könnyen kitalálhattam volna.

III. A SEPTEMVIR LEÁNYA.

No hát letelt az esztendő. A mivel bíztattam a t. cz. olvasót. A három napos boszorkány esztendő.

Közelről látva (ellenkezőleg a rendes szokásnál) minden ember, a kivel érintkeznem kellett, diametraliter ellenkezője volt annak az első fogalomnak, amit felőle alkottam (a saját előnyére).

A jogtanácsos nem volt unalmas jogtudós. A hivatalos ügyekben is oly érdeket tudott kelteni, hogy csupa élvezet volt az informáczióit átvenni. Voltak kétségbeesett ügyei, de azoknak a részén volt az igazság. Én apródonkint megtanultam az ellenfeleit gyűlölni; azok voltak a schwindlerek, a rabulisták, az örökségmászók, az álorczások, a stellionatusok, a felonisták, a hamisítók, az accaparisták, a hochstaplerek, a hamis cridások; az ő cliensei a rokonszenves, becsületes emberek.

A hivatalos órák után pedig az én princzipálisom megszünt jogász lenni; nagyon érdekelte a politika, (1867-ben!) az irodalom, a művészet. Volt igen szép képtára, nagybecsü művészremekekből összegyűjtve; nagyszerü könyvtára, klasszikusokból, inkunábulákból s valamennyi magyar iró műveiből, a miket ő maga marginális jegyzetekkel látott el.

Minden héten jour fix volt nála, a melyen fényes termeiben összegyűlt a főváros minden előkelő osztálya; szellemi és társadalmi czelebritások; művészek és művésznők. Ott énekeltek, szavaltak, hegedűltek, zongoráztak, czimbalmoztak s ha idegen művész került Budapestre, az rendesen ott fényeskedett a mi jour fixeinken. Semmi feszesség, semmi prüderie; szabad, de elegáns, szellemes társalgás folyt. Maga a princzipálisom a legérdekesebb társalkodó volt; mintha elfelejtette volna halálos betegségét. Csak annyiban külömbözött a vendégeitől, hogy nem evett, nem ivott semmit. A gazdag buffet a közönséget delektálta.

Én azonban nagyon passziv szerepet játszottam ezeken az estélyeken. Tetszettem magamnak a «kukkó» szerepében, aki blazirt pofával leül az olvasó asztal mellé s a külföldi illusztrált lapokban levelész. -180-

Hegedűltek a konczert-teremben. Minden ember odatódult. Azt mondták: Terezina Tua hegedül. Bánom is én! Hegedült már nekem a Terezina Mea is. Annak is betege vagyok.

Valaki odajött hozzám, fölszólított, hogy akkompanyáljak a nagy művésznőnek.

– Annyit értek hozzá, mint a székely góbé, aki azt mondta a hegedűre, hogy «ettem is!»

Azzal leültem a sakkozó asztalhoz s elkezdtem sakkozni magamban. Ez a monomániának a kezdete.

Nagy gráczia! Maga jött fölkeresni, holott a komornyikjával is hivathatott volna.

Ah! A septemvirék! Eddig is sokat hallottam róluk beszéltetni. A septemvir legszorosabban összecsatolt jó barátja volt a princzipálisomnak. Sok ügye az ő kezén keresztül ment körösztül. Legelső jogtudósnak tartották az országban, úgy, hogy az első felelős miniszterium megalkotásánál ő is szóba került, mint igazságügyminiszteri kándidátus.

– A septemvirnek leánya is van. A gardedámja nem az anyja, hanem egy távoli rokona, akivel nem lehet konverzálni, mert nagyot hall. Az anyja korán elhalt.

– Társalkodjék ön a kisasszonynyal hosszasabban. Szeretném önnek a véleményét megtudni felőle. -181-

Nagy feje volt; rengeteg hosszú, oroszlán-fakó szakállal, széles válla, melle és dereka hosszú, úgy, hogy ha így folytatta volna az alkotó, egy óriásnak kellett volna neki lenni; azonban a lábszárak szertelenűl kurták voltak hozzá; úgy, hogy egybevéve, az alacsony termetüek közé volt sorolható. Hogyha ült, akkor imponált az embernek.

A mint a nevemet kimondta előtte a jogtanácsosné, egyszerre derült mosolyra szaladtak szét a vonásai. Mintha kellőleg informálva volna már a jó és rossz tulajdonságaim felől. Szívesen megrázta a kezemet s azzal bocsátott el, hogy reméli, el fogok járni a jourjaikra. Majd elküldi a meghivást.

A jogtanácsosné aztán egyet fordított rajtam s arrafelé pilótált, ahol a fiatal leányok csoportja volt a terem közepén. A gardedámok a mindenféle kereveteken foglaltak helyet és theáztak, pletykáztak; a kisasszonyok pedig a terem közepén álltak és várták a jó szerencsét.

Azok közt volt a septemvir leánya is, a kit én a magam regényében elneveztem Hesperisnek. (Hesperis matronalis Linnæi.) Már az öltözetével is föltünt. 1867-ben rég el volt feledve a hét év előtt inaugurált magyar divat, az urak elfáradtak az antik gombok viselésében; a hölgyek fejét zsenirozta a rezgős főkötő és a gyöngyös párta; párisi divatot viseltek a delnők, frakkot, klakkot a delfiak s virágjában volt a sinyón, ez az idegen szőrökből csavarintott hurkatorony a hölgyek fején; ki mentűl több hamis hajat föl tudott rakni a kontyába, az volt a legszebb. Hesperis még mindig a magyar divatot viselte. Fűzött dereku ingvállt, dúdoros újjakkal; csipke kötényt nagyvirágu szoknyához; leeresztett hajfonatot, keskeny pártát, pillangós czipőket. -182-

– Nagysád még mindig hű a magyar divathoz. (Magam is hű voltam hozzá; huszár egyenruhámat kellett viselnem társas estélyeken.)

– Boldogult anyámtól így tanultam, – felelt Hesperis. Én más forma ruhát szabni nem tudok.

(Hisz ez egy klenodium! Ennek a papája nem ismer szabókontót, masamódkontót, konfekcziós boltot! Nem borzad el, mikor divatműáru kereskedés kirakata előtt végig halad! Ez a tulajdonság maga egy hozomány!)

Most már jobban megkezdtem nézni. Egy leány, aki nem zongorázik! Ez lefotografálni való! Szép tojásdad metszésű arcza volt, gyöngéd pirral áthajnalodva, sötétkék szemei, sötét szőke haja, vékony, finom metszésü ajkai és igen kicsiny, nagyon szép rózsaszin fülei, vékony orra, lüktető czimpákkal. Termete nyulánk volt és karcsu, minden ámító mellékletek nélkül. A vállat és keblet irigyen őrzi a magyaros ruhaderék.

– Oh nem. A testgyakorlást szeretem. A svéd gymnasztikában otthon vagyok. Vívni is tudok. De a tánczot nevetségesnek találom; úgy, ahogy nálunk szokásban van. A hogy a keletiek élvezik a tánczot: kitanított tánczosnőket lejtetve, az urak csak nézik; minők Egyptomban az almék, Kelet-Indiában a bayadérek, Japánban a gejzák: úgy én is tudnám élvezni a tánczot, mint művészetet; de hogy én magam egy soha nem látott embernek a nyakába boruljak, aki engem körülforgat s végig szalad velem a termen; előre-hátra ugráltat, hozzácsapkod a többi tánczosokhoz, konvulziókba jön; keze-lába kalimpázik; meg-meg kap, fölhajigál a levegőbe; magához szorongat; ugyan mit szólhat ehhez egy süket néző, aki nem hallja a zenét, csak a mozdulatokat látja?

In theoria tökéletes igazat kellett adnom a kisasszonynak. A táncz csak nézni való. In praxi ellenkező nézetben voltam.

No ezekben már otthon volt. De itt is ellenkezőek voltak a fölfogásaink. Hesperis valóságos fakiri önkinzásnak tartotta a versirást, hogy egy ember el tud nyavalyogni azon, hogy egy gondolatot, amit elmondhatna egy sorban, kinyujtson négysoros strófává s keresse lepkefogóval a rimező szavakat a sorok végére. Fogalma sem volt róla, hogy ez önkényt jő s ez épen a költői adomány. Ő úgy fogta föl, hogy ez takácsmesterség s osztovátán készűl. A prózairodalomban kedvencz olvasmányát képezte Macaulay, Carlyle, Renán. A magyar regényirók közül nem szeretett mást, mint Vas Gerebent; a többi mind schwindler volt előtte. – Ezer bocsánatot kérek. – E fölött nagyon összedisputáltunk. A thema nem lett megoldva. Azzal váltunk el, hogy ezt a vitát folytatni fogjuk a legközelebbi jour fixen.

IV. PALMA NÉZETEI A JÓ HÁZAS ÉLETRŐL.

Sőt a rákövetkező napon is csak egy rövid látogatásra szorítkozott. (Bőjti nap volt s azt a görögök szigorúan megtartják, míg a jour fixek után annyi maradék pecsenye követeli az értékesítését.) Ebéd után a jogtanácsosné azt mondta, hogy maradjak még.

– Nincsenek szenvedélyei; nem piperéskedik, a tánczot unja, a zenét nem élvezi, a költészetet lenézi.

– Lássa ön, ez a normális hölgy; legalább a mi magyar társadalmunkban az.

(A nyelvem hegyén volt: «Ezt nagysád mondja? aki az Iliászt fordítja;» de csak elhallgattam vele.)

– Az élet gyakorlati föladataival. Ő vezeti a háztartást. Higyje el ön nekem, hogy ez egy olyan sok oldalu föladat, mely apró részletekből összerakva a legnagyobb problémát oldja meg. A háztartás nehéz talány annál az uri osztálynál, melynél a családfő előkelő rangja nem engedi meg a cynicus félrehuzódást, a bukólikus egyszerüsködést; de rákényszeríti egyenesen, hogy állása tekintélyét a társadalomban is érvényesítse; a midőn a föladathoz a családapának, talán egy szerény falusi kisbirtok jövedelmén kivül, a fiksz fizetéséből kell az egész lukszusnak előteremtetni. A septemvirék háztartása egyenlő a mienkkel. És ez ő nekik egy negyedrész kiadásba kerül, mint nekünk. S ez a kisasszony tudománya. Ez az ő -185- művészete; ez az ő poézise. Prózai dolog, ugye bár? De aztán a septemvir nem is küzködik pénzügyi zavarokkal soha, mint rangbeli társainak legtöbbje. Lássa ön: én ezt a leányt önnek szántam feleségül.

– Az a jó. A házas életben az ellentétek egészítik ki egymást. A mi az egyiknek hiányzik, azt kipótolja a másik.

– De hiszen mi minden óráját az együttlételünknek azzal keserítenők meg, hogy a diskurzust disputává fejlesztenők; amit aztán mind a háromszorhétszemélynök sem tudna dirimálni.

– Hát ön azt hiszi, hogy a házastársak közötti disputa keserűség? Ellenkezőleg! Az a legválogatottabb élvezet. Ha két együtt élő ember, akinek mind magának való esze van, ellenkező fölfogásból vitat meg egy tárgyat, egy fogalmat, egy eseményt: ez a szellemi harcz a legnagyobb gyönyörűség. Én a férjemmel éjfélekig eldisputálok: ha valaki a mellékszobából hallgatná, azt hihetné, hogy veszekedünk. Ő a politikában demokrata, én arisztokrata vagyok; ő szabadkőmüves, én pietista; ő verdista, én wagnerista s minden szenzácziós napi eseménynél, minden családi drámánál a férjem rendesen a nőt védi, a férfit itéli el; én pedig a férfinak adok igazat a nő ellenében s ez az ellentét, ez a küzdelem erősebben köt bennünket össze, mint minden egyéb érzés, becsület, kötelesség. Csak egy tárgy fölött nem szabad a nőnek disputát kezdeni a férjével. A saját érdeke fölött. Még ha szivérdek volna is az.

– Hát az utóbbi esetben a külömböző fölfogásoknak nem szabad kifejezésre jutni?

– Nem. Mert annak semmi haszna nincsen. Ily esetben -186- az okos nő hallgat és tür. Hallgatása és türelme lehet, hogy megszünteti a bajt. Ha szól, csak növeli azt. Azon törekszik, hogy titokban maradjon. Senki meg ne tudja, hogy neki fáj valami. S ha aztán a baj orvosolhatlan, ha köztudomásuvá lesz: a nő akkor sem csinál jeleneteket, hanem nyugodtan azt mondja: «uram, mi voltunk boldogok; annak vége van; most már legalább ön legyen boldog; váljunk el harag nélkül.»

És aztán szorgalmasan eljártam az ő jourjaikra is, meg a többi czelebritásokéira, akik ugyanazon társaságokat egyesíték összejöveteleiken – s tehetségem szerint udvaroltam a Hesperisnek, aki a normal-hölgyet képviselte ebben a mi budapesti Szent-Dzserménünkben.

VI. VŐLEGÉNY IN PETTO.

Délútán, mikor vége volt a hivatalos ügyeknek, rögtön odasiettem. Ha látogatót találtam már ott, azt kibőjtöltem. Ott maradtam egész vacsora idejéig; néha vacsorára -187- is ott marasztottak. A süket társalkodónő miatt beszélhettünk akármit. De az az akármi csupa merő, bölcs dolog volt. Annyira, hogy mind a ketten tartottunk külön jegyzékkönyvecskét s azokba az egymástól hallott emlékezetes aforizmákat följegyeztük. Mindig allegoriákban beszéltünk. Például: «a jéggé vált szerelmet nem jó fölmelegíteni, mert akkor meg vizzé válik». Ezt ő mondta.

Én például rátudtam birni Hesperist, hogy hagyja el már a boldogult mamájától örökölt kecskeméti divatot, hisz azt már Kecskeméten sem viselik; sőt a Hortobágyon a csikósok, gulyások is azt danolják, hogy «nem is leány turnür nélkül», hogy az ilyen különcz öltözet feltünési vágyra mutat; hogy könnyen politikai demonstrácziónak vétetik; míg megtette a kedvemért, hogy európai divat szerint alakította az öltözeteit; azokat is maga szabta és diszítette ugyan s csinált magának olyan pomp fünébre kosztümöket, hogy az embernek kedve támadt megkondoleálni a toilettjeit; de legalább mutogathatók voltak.

Ő ellenben rábirt engem, hogy hagyjak föl a tánczolással, ami ő előtte a férfit lefokozza. Megtettem érte. Pedig szenvedélyes csárdás-rázó voltam.

Házasságról természetesen még korán lett volna egymással beszélnünk. Úgy voltunk egymás mellett, mint két téli körte, a mikre a kertész fölirta tintával: 1. Kronprinz Ferdinánd, érés ideje deczember, január. 2. Josephine de Malline; érés ideje február, márczius.

Nekem a gyakornoki esztendőt le kellett szolgálnom, akkor lehettem önálló ügyvéddé; a nagykoruságomat is be kellett várnom; Hesperisnek pedig még rengeteg sok ingbetétet, alsószoknya fodrot kellett kischlingolni, hogy a kelengye komplét legyen. Az mind saját keze munkája volt.

Szinházba én kisértem őt s ott mellette váltottam zártszéket; -188- haza is én kisértem s ha esős idő volt, tartottam fölötte az umbrélát.

Társaságokban más nővel nem beszéltem; annyit már tudtam, hogy Hesperis a végletekig féltékeny.

Ellenben ő is egészen rezerváltan viselte magát más férfiak irányában. Azok is ismerték a helyzetet s respektálták az én szerzett jogaimat.

A Nikkel pajtást én magam mutattam be neki. Megint a pesti garnizonba transferálták. Jó, fidelis czimbora volt. Mindenki tudta felőle azt az epopeját, a hol a burkusok kezéből kiszabadított, ezért az én barátaim előtt nagy volt a becsülete.

Egy szegény katonatiszt egy nem gazdag leánynál nem veszedelmes konkurrens. Komoly eszméi nem lehetnek, mert kaucziót letenni nem képes; könnyelmű eszmékkel pedig Hesperishez nem közelíthet. Ah! Hesperis erénye erősen áll, mint a Gellérthegy; de még annál is erősebben; mert a Gellérthegyről töredeznek le egyes sziklacsompók, de nem a Hesperis grániterényéről!

Hanem hát ez a titoktartás, mely nagy bolondságnak látszik, ha előadom az okait, egyszerre érthetővé lesz.

Amíg a nagykoruságom el nem érem, addig a kalugyer kezében van a nyakam. Ha az megtudja, hogy én eljegyeztem a septemvir leányát, azzal a szerény hozománynyal s ezzel megzápítottam az ő horoskópját, az egyszerre meg fog mozdítani minden eget, földet és poklot, hogy ezt a házasságot megakadályozza; befeketít a septemvir előtt, úgy (érdemem szerint), hogy az rögtön kiadja az -189- útat. Hisz én notórius csélcsap, csapodár vagyok, aki úgy cseréli a szeretőket, mint más ember a gyeplős lovat. Kezében a Passifloráról irt levelem; meg a Violának az életbiztosítása. Aztán tékozló, préda, könnyelmű vagyok, veszekedő, krakéler, iszákos! Ezt mind megkapom, ha idő előtt elárulom a szándékomat. – Csakhogy a horoskópnak igaza legyen.

Másfelől meg itt van az Amarillis. A hajdani ideál. Ez meg a Hesperis előtt fog elárulni, ha megtudja, hogy nőmmé akarom tenni. Mert ez nem tűri azt el, hogy én valaha boldog legyek, a ki őt boldogtalanná tettem. Ha ő apácza lett, legyek én trappista.

Ha én szerencsés volnék a Magyar Bazár, Ország Világ, Magyar Géniusz, Magyar Szalón, Uj idők, A hét, A Jókai stb. szellemdús szerkesztőnőivel és szerkesztő férfiaival közelebb ismeretségben lehetni, rég proponáltam volna nekik, hogy tűzzék ki lapjukban ezt a megfelelésre méltó kérdést: «Szükséges-e két szerelmes egyén között a szóbeli nyilatkozás?»

Meg vagyok felőle győződve, hogy a nagy többség azt felelné, hogy «nem szükséges», sőt sokan emlékeztetnének Heine «madame, je vous aime» schlagwortjával arra, hogy a szerelmi nyilatkozat egyenesen a banális frázisok kategoriájába tartozik: tréfának sok, komolynak kevés.

Ezen a nézeten voltam én is. Akiért én forrón érezek, az tartozik az én melegemet érezni; ha az én lelkem az ő lelkét keresi, az ő lelkének a dolga magát megtaláltatni. Én az egész valómat neki adományoztam; azt teheti velem, amit akar; rabja vagyok, mit akar még tőlem többet? Egy röpke szót? Egy igéretet? Hiszen nem vagyunk még Észak-Amerikában, ahol egy be nem váltott házassági igéret biró elé kerül s dollárokban taksáltatik.

Lesznek sokan, akik azt fogják mondani, hogy igen is van egy szájjal kifejezhető szerelmi nyilatkozat, mely minden kétséget kizár, s mely daczára annak, hogy semmi -190- nemzet szótárában föl nem található, sőt még hieroglyphokban sincs kifejezve, mégis minden nemzet által megértetik; ezt a nyilatkozatot száj mondja szájnak.

Hesperis soha sem volt található a nagynénje nélkül. De külömben is nagyon óvatos volt.

«Aki egy leányt, akit nőül akar venni, elébb megcsókol: saját magának rak föl szarvakat.»

De hát mikor a leányok Shakespearet tanulmányozzák s találnak benne ilyen dolgokat:

Igazán! A leányok a szinházban annyi okos dolgot tanulnak, hogy szinte csoda, ha még egy leányt el lehet bolondítani a rendes életben.

Meg voltam felőle győződve, hogy Hesperisben olyan nőt fogok birni, akit teljes életemben – becsülni fogok.

Egészen megnemesültnek éreztem általa magamat, lelkem magasabb régiókban csapongott s korábbi életemre elitélő szigorral gondoltam vissza.

VIII. AZ ÉLVEZETES NÁSZUTAZÁS.

No! hála a papnak! Hallom e fejezet czimének olvasásánál, csakhogy a végén járunk már ennek az unalmas históriának. Viszi már a hős a menyasszonyát!

A jogtanácsosék elutaztak Karlsbadba, hat heti kurára. -191- A törvényszékek szüneteltek, az ügyek pihentek, igazgatósági gyülések nem tartattak. Én vendéglőbe költöztem, mert a cselédség is mind szabadságot kapott. Ez idő alatt aztán mindennapos látogatója voltam a septemvirék házának.

Ők állhatatosan Budapesten töltötték a nyarat. Hesperis azt állította, hogy szebb üdülő hely nincs a világon Budapestnél. Itt van fürdő is, hétféle: hideg, meleg, sós, sáros, az ember válogathat benne. Az öreg úr néha példálózott, hogy milyen nagyon szeretné megnézni a dobsinai jégbarlangot, már tíz esztendeje nem volt kinn a fővárosból. Tátra-Füred is nagyon szép lehet. Aztán csak nagyot sóhajtott. Nem lehet, mert nem lehet.

– No majd augusztusban! – mondám én, jelentésteljes pillantást vetve a szemlesütő Hesperisre.

Ki lehetett vetni az abrakadabra útján, hogy ennek a biztatásnak mi az értelme.

Többször előhoztam Hesperisnek, hogy én augusztus közepén érem el a nagykoruságom napját, akkor egyszerre ura leszek a sorsomnak, átvehetem a vagyonomat és megházasodhatom.

… Akkor aztán mehet a septemvir Tátra-Füredre, nem kell neki leányt őrizni idehaza.

Ha csak egy szót szólt volna a septemvir: «Kérem, magyarázza meg ön jobban?» Hát előrukkoltam volna vele szabatos formulázással. De én azt hittem, hogy érti, tisztában van vele.

Titokteljes önérzettől ragyogó (gondolom legalább) orczával jelentém Hesperisnek, hogy úri szállást fogadtam a kerepesi-úton. Első emelet, négy szoba az utczára, kettő az udvarra; szalon, ebédlő, boudoir, dolgozó szoba; stb. -192-

Annál a szónál, hogy «boudoir» gyöngéden tekintettem a szemébe: gondoltam, ezt csak megérti? Nem látszott megérteni.

Elmondtam neki, milyen butorokkal szereltem föl a szállást. A boudoir szakasztott mása annak, ami Hesperis itthona; erről van lemásolva. (Ez már csak világosan érthető.)

«Most már nem hiányzik más az én otthonomból, mint egy édes női hangnak idvezítő zengése.»

Hesperis azt mondta rá, hogy «szép», – a czérna végét elharapva a fogával s tovább stikkolt, a czérnát a tűbe fűzve.

Csak legalább kérdezte volna meg tőlem, hogy minek öcsém-uramnak az a hat szoba? (Eddig egy is sok volt.)

Mikor aztán elközelgett az a nap, a mely nagykorúvá születésemet meghozta, jónak láttam világosabban nyilatkozni Hesperisék előtt.

Délelőtt tettem látogatást, a mikor a septemvir is otthon volt. Először is ő hozzá nyitottam be.

Egész komolysággal előadtam, hogy én most leutazom a Bánságba, abból a czélból, hogy a néhány nap mulva bekövetkezendő nagykorúságom alkalmából apai birtokomat átvegyem s eddigi gyámommal leszámoljak. Mihelyt ez megtörtént s én a sorsomnak és vagyonomnak urává lettem, azonnal sietek vissza s első dolgom lesz családi boldogságomat megállapítani.

A septemvir megrázta a kezemet s minden jót kivánt jártomban, keltemben. -193-

Hát én a leánykérést egész ünnepélyességgel akartam végrehajtani, ahogy apáink szokták, ahogy más magyaroknál láttam. Kérő násznagy által istápolva, tolmácsolva. S kérő násznagynak a jogtanácsost választottam; amint az hazaérkezik Karlsbadból.

Hanem azt már csakugyan megtehettem volna, hogy magának Hesperisnek megmondjam, mikor egy órára egészen egyedül maradtam vele; a társalkodónő távol volt: «kisasszony! én magát szeretem; én a kezét, szivét, lelkét magamévá akarom tenni, cserében az enyimért» mielőtt búcsút vettem tőle.

Máig is önfölpofozási vágyakat érzek, ha visszagondolok rá, hogy micsoda ostoba helyzetet szereztem magamnak, a midőn a kiválasztott kedvesemnek nem mondtam meg, hogy mi a komoly szándékom vele?

Zsebemben volt a jegygyűrű. Ráhúzhattam volna az újjára. Az is nyilatkozat lett volna.

Nálam volt a szállásom kulcsa. Letehettem volna az asztalára azzal a kéréssel, hogy távollétemben nézze meg azt a kék szobát; olyan szépnek találja-e, mint az itthonit? Ez is lett volna valami.

De én egyikre sem tudtam magamat elhatározni. Én, aki más nőknél mingyárt az egzekuczión kezdtem a proczesszust, olyan félénk voltam ezzel a leánynyal szemben, mint egy gymnázista az első tánczleczkén. Az a kalugyer feküdt a mellemen az átkozott horoskópjával. Hiszen ha nagykorú leszek, megnyilik a torkom egyszerre!

Az egész búcsúzás csupa szentimentális sóhajtozásból telt ki. A szemeink kérdeztek és feleltek, de nem volt fonograf, amely ezt a beszédet megfixirozza.

Még mikor a búcsúvételnél kezet szorítottam vele, úgy nógatott valami, hogy «no most! itt van szemközt; szorítsd egyszerre magadhoz! Nyomj egy forró csókot az ajkára!» – -194- Azzal is meg lett volna pecsételve a kettőnk sorsa. – Ezt a perczet is elszalasztottam.

– Elmondta, hogy házasodni készül, de hogy kit akar elvenni, arról nem szólt.

Abban nyugodtak meg, hogy talán majd levélben fogom a nyilatkozatomat közölni velük. Vártak szép türelmesen.

Azonban az én nagynevezetességű 25-ik születésnapom is elmult s az én levelem még sem jelentkezett.

A septemvir egyre iparkodott vigasztalni nyugtalankodó leányát, hogy nekem most véghetetlen sok a dolgom. Egy ilyen örökség átvevés komplikált história. A közjegyzői intézmény még nem volt behozva. Mindent ex praesidio kellett elintézni. Fürdőidény van. Viczispán, árvaszéki elnök, bizonyosan ki Buziáson, ki Mehádián, ki Monyászán áztatja fáradt tagjait, azokat most nehéz kihúzni a kádból. Az is nagyon valószínű, hogy az árvapénztár nem képes olyan rögtön liquidálni a kapitálisomat. Sőt föltehető, hogy én most abban fáradozom, hogy a szülői kastélyt helyretataroztassam; oda szándékozom vinni a mézes hetekre a menyasszonyomat. De már azért csak irhatnék egy rövid levelet. Csak annyit, hogy mikor térek vissza. Végre már nem maradt más, mint az a föltevés, hogy a postás, aki a levelemet szállította, postaszekrényestől -195- együtt belefulladt a legutóbbi felhőszakadás okozta árvizbe; vagy pedig a Macsvánszky bandájának a kezébe került.

Én pedig az egész levélnemirást egy idétlen theáterkup kedvéért rendeztem. Úgy akartam beesni a szinpadra, ahogy azt a vigjátékokban láttam s addig nem szóltam senkinek egy szót sem a házasulási tervemről, a míg az örökségem birtokába nem jutottam s az apai házat lakható állapotba nem helyeztem.

… Egy szép (azaz, hogy csunya) reggelen aztán bekopogtat a septemvirhez Nikkel.

Az én kedves barátom, akit eddig folyton az örök uniformisában lehetett csak látni, ezúttal koczkás czivilruhába volt öltözve; Bismarck-án-colére szinű nyakravalóval, májszinű kalappal, turista bakkancs a csánkóin, a mancsai vörös keztyükbe hüvelyezve. Még fehér szegfű is volt a gomblyukában.

A septemvir szobájában volt épen a leánya is, aki a látogató érkeztével el akart tünni a mellékszobába.

– Kérem kisasszony, maradjon itt, – instálta Nikkel – kegyednek is meg kell hallani azt, amit ő méltóságának előadni készülök.

– Én, mint leánykérő jövök ide. A katonai pályától megváltam, az aczélbronczból elég volt nekem, áttértem a vaspályára. Egy új hazai nagy vasútnál elnyertem a főmérnöki állást, három ezer forint fix fizetéssel, ezer forint lakpénzzel s egyéb akczidencziákkal; képes vagyok egy nőt becsületes munkámmal eltartani: később előmenetelre is van kilátásom. Én a kisasszonyt régóta szeretem s ha viszonzásra találnék, a lelkemet teszem rá, hogy boldoggá fogom tenni.

– Önnek az ajánlata fölöttébb megtisztelő ránk nézve, – mondá a septemvir. – De engedni fog ön nekünk egy pár napi gondolkozási időt. -196-

– Nem lehet méltóságos uram. Én a társulatomtól mától számított két heti szabadságot kaptam; abból egy napot sem lehet elvesztegetnem. Önök engem egy év óta ismernek; tudják ki vagyok, mi vagyok. Én két nap mulva sem leszek se szebb, se jobb, mint ebben az órában. Két óra untig elég lesz önöknek az elhatározásra. Én az alatt elfutok a püspökhöz, kiveszem tőle a dispenzácziót; magammal hozom a káplánt, meg két tanut. Itt a háznál végbemehet az esküvő. A mi az útra legszükségesebb, az egy kézitáskában elfér s ha Isten úgy akarja, a délután két órai vonattal már a rezervált kupéban ülünk s robogunk a szép Helvéczia felé. – Tehát a viszontlátásig.

– Sőt azt mondom, hogy ezen nincs mit gondolkozni. Ez már itt van. Ez beszél, nyilatkozik, világosan szól. Ennek a szándékát nem kell abrakadabrával lehüvelyezgetni. Az a másik kupczihér, ki tudja, hol jár? Ki tudja, mit akar? Se szól, se beszél, se ír: se nekem, se neked. Teljes életében mindig csapodár volt. Ki tudja, a sok régi szeretője közül melyiket szándékozik az új szállásába beplántálni? Kitelik tőle, hogy az oltár előtt hagy ott. Ez a fiú pedig, megvallom igazán, hogy egészen az én kontentumom szerint való. Igazi selfmademan. Nem stréber. Szolid pályát választott. S mingyárt fölül kezdte. Ebből derék férj lesz. Én azt mondom, hogy csapj föl a kezébe. Ennél jobb partit nem csinálhatsz.6)

A szép Hesperis először vállat vont; azután egy pár -197- könycseppet törült ki a szeméből. Ezek voltak a búcsúkönycsepjei. Azután jöttek a boszankodás, az elkeseredés könyei; míg egészen belekeseredte magát az irántam való méltó haragba s a kitüzött két óra elmultával már nem látszott meg a szemein, hogy sírt.

– Fiam! útban vagyok. Itt a négylovas hintó a parochia előtt, visznek falura, előkelő nostras, oszlopos tagja az egyházkerületnek, haldoklik, óhajtja az úr vacsoráját föladatni. Estére hazakerülök. Addig várhatsz.

– Aki vacsorálni akar, inkább várhat. Az én dolgom sürgetős. Mert én még ebédelni akarok a vasutnál s addig meg kell történni az esküvőmnek.

Addig erőszakoskodott, amíg kicsikarta a szent atyától a szükséges fölmentést a háromszori egyházi kihirdetés czeremóniája alól.

– De én meg utazni akarok. Itt a körutazási jegy a tárczámban. A vonat indul délben s ma még templomot kell tartanom.

– Hiszen délig mind átesünk rajta. Itt hagyom a fiakkeremet. Hozz magaddal két násznagyot is. Templom után foghatsz a hivek közül, két forint napi dijért; aztán vágtatsz az egyházfival a septemvir házához; annak a leányával esküszöm.

– Részemről is. – Mondá Nikkel. – Itt a püspöki dispenzáczió, itt a két karikagyűrű, rögtön érkezik a káplán a két násznagygyal.

Hesperis úthoz volt öltözve, csak épen a menyasszonyi fátyolt próbálta föl a fejére, ami mulhatlanul hozzátartozik a házasságkötéshez.

(Remélem, hogy amint a miniszter elrendelte, hogy a polgári házasságnál a fungáló államhivatalnok tartozik a széles háromszinű rendszalagot föltenni, a menyasszonyra is ráparancsoltatik, hogy a kontyára fátyolt tűzzön).

Pontban tizenkét órára megérkezett a káplán, az egyházfival meg a két tanuval; nem sokat czeremóniázott; ő is sietett a vasutra; az övé Ruttka felé ment; hamarjába összeadta a boldog jegyeseket, fölhúzta az ujjaikra a jegygyűrűt, megáldotta őket. A nagy móles matrikulát természetesen nem hozta magával; hanem beirta az összeadott pár nevét, a két (templomból kijöttében elfogott) tanu nevével együtt a tárczájába; majd otthon beirhatja az anyakönyvbe. Azzal futott haza; a dejeunert sem várta be. A boldog pár sem várta be; azt maga költhette el az örömapa a süket nagynénével. A gyerekek siettek boldogságuk útját megkezdeni. A vasuti restauráczióban kényelmesen megebédeltek. Az első csöngetésnél Nikkel karjára vette a menyasszonyát, meg a plaidjét; kezébe kapta az útitáskáját s vitte magával a perronra, ahol a vasutiak, mint magas vasuti hivatalnokot, szivélyesen üdvözölték.

Én pedig ugyanakkor a temesvári vonattal zakatoltam fölfelé; tele büszke tervekkel és szivárványos reményekkel.

Az alföldi vonat két perczczel hamarább érkezik meg, mint a Bécs felé induló vonat elindul. A pasasiroknak addig várni kell a kiszállással, amíg a bécsi vonat ki nem -199- robog az indóházból. Addig nem nyitják ki a waggon ajtókat.

Az én Hesperisemet látom fölkapaszkodni a lépcsőkön az átelleni waggonban!

S utána mingyárt megint kit látok fölmerülni a lépcsők fokán? Az én Nikkel pajtásomat, – álruhában, stutzernek öltözve; koczkás dzsekkben, májszin kalappal, fehér szegfű a gomblyukában, útitáska a kezében, meg parazol.

Ezek odatelepesznek le, épen velem átellenben egy kupéba, igen gyöngéden bánnak egymással. Még annyit láthatok, hogy Nikkel kiveszi a fehér szegfűt a gomblyukából s azt Hesperisnek nyujtja, a mit Hesperis azzal viszonoz, hogy a keblébe tűzött piros szegfűt adja érte cserébe. – Azzal lehúzzák a függönyt az ablakra s hogy semmi kétség se maradjon fönn, a kalauz kiakasztja az ablakra kivülről a sokatmondó táblát «gemiethet!»

Ki akartam ugrani az ablakon! Meg is teszem, ha az a rézpálcza keresztbe nem áll előttem.

A gyorsvonat fütyült, s azzal az orrom előtt vitte el robogva a menyasszonyomat.

Én erőszakkal fölnyitottam a waggon ajtót s azzal eszeveszetten rohantam le a vaslépcsőkön s neki iramodtam a szabaddá lett sinek között a gyorsvonatnak.

– Hát azért ne szaladjon ön a vonat után, mert azt el nem éri. Van telegráf a világon. Elébe kerülhet.

Ez eszemre térített. Persze, hogy itt a telegráf, tíz lépésnyire a hátam mögött. -200-

– Egyszerű a dolog, – magyarázta a rendőrbiztos. Telegrafálunk a váczi rendőrkapitánynak, meg az esztergominak, az érsekujvárinak, a pozsonyinak sorban, valamelyik csak letartóztatja a szökevényeket.

– Hja, az nem megy olyan rövidesen. Nekem erre nincs meghatalmazásom; önnek a följelentése sem bir elég hitelességgel, hogy annak az alapján két utazót elfogjanak a szabad Magyarországon. Alkotmányos korszakban élünk uram! Az nem járja, hogy egy urat meg egy hölgyet csak úgy mirnikszdirniksz útközben letartóztassanak. Hanem tessék velem a rendőrségre jönni s ott a főkapitány úr előtt legitimálni a följelentést.

Mentem a főkapitányhoz, vittem magammal a fiakkeren a rendőrbiztost. Aki látott minket együtt kocsikázni, azt hitte bizonyosan, hogy az visz engem. Egyenruhában volt.

Mekkorát nevetett a szemem közé, mikor előadtam neki a följelentésemet, meg a letartóztatás iránti követelésemet.

– Te vagy-e bolond, vagy engem tartasz annak? Az a te állítólag elszöktetett menyasszonyod Kiss Mihály septemvirnek a leánya, az elszöktető pedig báró Nikkel, császári tüzérkapitány. Ha én ezeket letartóztatom a te föladásodra, akkora orrokat kapok – kettőt, a belügyminisztertől, meg a hadügyminisztertől, hogy viselhetem az egyiket elől, a másikat hátul. A viczlapok mind nekem esnek! Hátha csalódtál? Nem ők voltak. Ablakon keresztül láttad. Gőz kutyafuttában! Halluczináczió lehetett. Szerelmes ember szemének nem lehet hinni. Eredj el a biztossal a septemvir lakására; hátha otthon van a mátkád?

Csakugyan! Hátha otthon ül Hesperis szépen és stikkolja az utolsó hálóréklifodrot s a szerelmes pár, akit én láttam, valami vigécz volt az orfelinájával.

Köszöntem, vittem magammal a rendőrbiztost a septemvirék lakására. Három lépcsőnként ugorva rohantam föl a második emeletre. Becsöngettem. Nem jött senki az ajtót kinyitni. Még jobban csöngettem. Még jobban nem jöttek. Aztán a belső folyosón a konyhaajtóra kerültem. Az is be volt zárva. Benéztem a konyhaablakon. Nem láttam senkit. Ebből a szállásból minden ember kihalt.

A septemvirék szállása egyikében volt azoknak a régi módi belvárosi kontignácziós házaknak, a miknek szűk kapubejárata, hosszú, keskeny udvara van s ennek a legvégső odujában a házmester lakása, úgy, hogy onnan senkit sem lehet meglátni a ki- s bejárók közül.

Csak a viczeházmester volt otthon. Az először is tót volt, másodszor csizmadialegény volt, harmadszor pedig délután volt. Mikor a rendőrbiztost meglátta, úgy megijedt, hogy a hallását is elvesztette.

Nagy biztatásra, hogy nem őtet akarjuk elfogni, tudott annyit rebegni, hogy ő nem tud semmit, nem látott senkit, mert ő csak a viczeházmester; a főházmester, meg a felesége elmentek korán hajnalban Budakeszre búcsura. Ő maga csak itthon tartotta a búcsut, de azt olyan alaposan, hogy most a saját nevére sem emlékezik.

– Jól van, öcsém; ülj le. Mindjárt visszajön a másik biztos, akit Nikkel kapitány keresésére küldtem ki a Neugebäudéba.

Én szorongva néztem az órámat. Már Váczon túl járnak! Ott már nem csiphetik el őket… -202-

– Nikkel tüzérkapitány letette a tisztirangját s nincs többé a kaszárnyában.

– De ördögöt akár inde, akár unde! Mikor menyasszonyról van szó, meg a csábitójáról!

Még csak a két detektiv visszatértét kellett bevárni, akik a fiakkereket járták sorba.

Volt már öt óra, mire előkerültek. Az egyik rátalált arra a bérkocsisra, aki Hesperist és Nikkelt szállította a vasuthoz. Ez tanuskodott róla, hogy az általam jelzett házból vitt egy quadrollirozott urat, meg egy fehérrel diszített fekete ruhás fiatal hölgyet a vasuthoz, nem volt egyéb útikészségük egy kézi táskánál, meg egy waterprufnál.

– Ez ő! Az ő pomp fünébre kosztümje! – kiálték én felbőszülten. – Telegrafálni! főkapitány úr!

Akkurát fél óra mulva az elébbi útrakelés után ugrott föl a septemvir úr is a konflisba, szintén nagyon kevés útikészséggel s ezt a szót hallatva a konfidens kocsissal: «No most már én is futhatok a leányom után!»

– Itt van! Tessék! – Kiabáltam én. – Az apa is fut az elrabolt leánya után. Tessék gyorsan telegráfálni!

A főkapitány még szabadkozott, hogy az az «után» nem okvetlenül azt teszi, hogy a leánya «után» szalad; hanem, hogy miután a leánya már elment, az után már most ő is szaladhat valamerre.

Erre aztán méregbe jöttem, fenyegetőztem, amerikai -203- párbajjal kináltam a rendőrfőnököt, míg utoljára kötélnek állt s telegrafált a pozsonyi rendőrkapitánynak a szökevények letartóztatása végett, utasításul adva, hogy csak okosan, szőrmentében bánjon el e kényes ügygyel.

– Azt ugyan nem hozok, – szólt a fejét bedugó egyéniség, – mert én a pozsonyi rendőrkapitány vagyok; hanem bátorkodom uraságodtól tisztelettel megkérdezni, hogy uraságod méltóztatik-e báró Nikkel, nyugalmazott tüzérkapitány lenni?

– Akkor bátor vagyok önt tisztelettel fölszólítani a törvény nevében, hogy kegyeskedjék a kiséretében levő hölgygyel együtt leszállani a waggonból és engemet követni.

– Az a csoda, hogy én a budapesti rendőrfőnöktől kaptam táviratilag parancsot, hogy önt, mint leányszöktetőt, letartóztassam s a tovább utazásban meggátoljam.

– Ez egy ostoba Schábernakk! – kiabált Nikkel. Ez a hölgy az én törvényes feleségem, akivel rendes lelkész által, két tanu és saját atyja jelenlétében formaszerint összeeskettettem.

– Hozta az ördög. Hát kinek jut eszébe a házasságlevelét a zsebében hordani, mint valami passzust?

– Pedig az jó volna, ha itt volna; mert akkor én, -204- annak az előmutatása után, uraságodat tisztelt nejével együtt, a saját felelősségemre, tovább hagynám utazni; így azonban a kapott parancs értelmében kénytelen vagyok ismételten fölszólítani, hogy szálljanak le mind a ketten a kupéból s kegyeskedjenek magukat az én felügyeletem alá helyezni. Semmi kompromittálás nem lesz belőle. Önök beszállnak a Zöldfa vendéglőbe, két külön szobába. Egy telegráfváltás tisztázni fogja a helyzetet. Legfeljebb nehány órai késedelem lesz belőle. Az esteli vonattal tovább utazhatnak önök Bécsbe.

Nikkel nagyot nevetett a tréfán, aztán Hesperis is nevetett. Kiszálltak a waggonból s bementek a váróterembe, folyvást udvariasságokkal traktáltatva a rendőrkapitány által, ki maga hozott nekik pozsonyi móhnpájglit és nuszpájglit.

Amint a vonat tovább robogott, a rendőrkapitány maga ajánlkozott Nikkelnek, hogy a letartóztatása elleni protestácziójáról jegyzőkönyvet vesz föl, a bizonyítékait elősorolva s azt rögtön táviratilag tudatni fogja a pesti rendőrfőnökkel.

Nikkel aztán tollába mondta, hogy ő Kiss Mihály septemvir úr leányát atyja beleegyezésével vette nőül, amelyre authentikus bizonyítékok találhatók először az atyánál, másodszor pedig az eskető káplánnál, akit szintén megnevezhet, ott lesz beirva az anyakönyvbe a mai dátum alatt a megkötött házasság.

Nagyon jól van. Ez mind föladatott a táviró hivatalba. A válasz egy pár óra mulva itt lehet.

Addig kényelmesen meg lehet vacsorálni a vasuti traktirnál. Nikkel a rendőrkapitányt is meghitta az asztalukhoz; bruderschaftot is ivott vele: «hiszen mindketten kollégák vagyunk: te is kapitány, én is».

– Ez a kis intermezzó egészen regényessé teszi a nászutazásunkat, – mondá Nikkel. Hesperis kevésbbé volt elragadtatva. Az ő büszkeségét sértette az, hogy őt csak egy óráig is elszöktetett leánynak tarthassa valaki. -205-

Még hamarább, mint a Pestről jövő esteli vonat, megérkezett a távirati válasz a pozsonyi rendőrkapitányhoz. Igen rövid tartalmu volt.

«Fölhozott ellenbizonyítékok nem találhatók. Letartóztatás továbbra föntartandó. Bővebben levélben».

– Ez már bolond helyzet! – fakadt ki Nikkel, míg Hesperis el kezdett sirni. – Hogy értsem ezt? Bizonyítékok nem találhatók? Elnyelte a föld a septemvirt? a papot? a mátrikulát?

– Én nem tudom, – szabódék a rendőrkapitány. De már most kénytelen vagyok a letartóztatást érvényesíteni s önöket beszállítani a vendéglőbe. Egy éjszaka nem a világ. Reggel majd földerül a talány.

S azzal föleskortálta a boldog párt a Zöldfába; ott fogadott ki a számukra két szobát, de nem egymás mellett, hanem átellenben, s ott hagyott egy detektivet a két szobát elválasztó folyosón, azzal a szigorú utasítással, hogy ezt az urat és hölgyet semmi szín alatt egymással összejönni ne engedje; ha az egyik elhagyja a szobáját, a másik maradjon a magáéban, amíg amaz vissza nem tér; beszélhetnek az ajtóból egymással, levelezhetnek; de kezet már nem szabad egymásnak nyujtaniok.

Ilyen volt az én kedves Nikkel barátom nászutazásának az első éjszakája.

Másnap reggel megérkezett a pesti rendőrfőnök tudósító levele a pozsonyi rendőrkapitányhoz.

Kiss Mihály septemvir elutazott, senkinek sem mondta meg hová. Lakásán nem maradt senki; minden cseléd szabadságot kapott, nem tudni mennyi időre; azok mind szétfutottak, nem tudni merre? – A káplán is elutazott, azt a végczélt hagyva hátra, hogy megy Norvégiába az éjféli napfölkeltét megnézni. A matrikulába nincs beirva semmi az nap kötött házasság. (Azt a káplán úr a nagy uti sietségben a tárczájában felejtette, gondolva, hogy majd ráér beirni, mikor visszakerül Awa Saxárul.) Az egyházfi pedig semmiről sem tud semmit. Azt mondja, -206- hogy őtet künn hagyták a konyhában, se egy darab kalácscsal, se egy pohár borral meg nem kinálták, még csak a szokásos tallért sem nyomták a markába. (Itt van, nesze Nikkel, a te fösvénységednek a jutalma!) Ő bizony semmit sem tud róla, hogy a septemviréknél lakodalom lett volna. Azt a két embert sem ismeri, akivel egy kocsin ment odáig; nem tudja, honnan szedte föl őket a káplán.

– Ne essünk kétségbe. Én tudom, hová ment apa? Nekem sokszor mondta: «hej, amint téged férjhez visznek, azonnal vágtatok Dobsinára; jégre teszem magamat a kánikula alatt.»

A dobsinai előljáróság visszafelelt: «Igen is, itt volt Kiss Mihály úr, de nem találta eléggé hidegnek a jégbarlangot s odább pályázott hidegebbet keresni Tátra-füredre.»

Tehát utána Tádrafüredre! Még akkor nem volt ám ezen a vidéken se vasut, se táviró. Delizsánczon ment a gyorsposta.

«Itt volt igen is Kiss Mihály úr, de nagyon hidegnek találta a vizet s odább fuvarozott Trencsén-Tepliczre.»

(És az alatt Nikkel barátom és Hesperis folyvást diskurálhattak a két szemközti ajtóból egymással, – amiről nekik tetszett.)

Végre ott nyomták Kiss Mihály urat Tepliczen, mikor épen a tagjait áztatta a tükörfürdőben.

Csakhogy az azt válaszolta a hozzá intézett kérdésekre, hogy ő soha sem volt septemvir, mert ő patyikus Kisujszálláson és semmiféle leányát sem adta férjhez, mert még felesége sincsen. -207-

– Személyleirás szerint kell apát köröztetni! – erősködött Hesperis még dühösebben.

Azt is megtette a kedvükért a derék rendőrség. Minden fürdőintézethez megküldték Kiss Mihály septemvir urnak a személyleirását, a «puncta de utri»-val együtt.

Hogy hány vörös szakállu, nagyfejü, kurtalábu hazafit fogtak nyakon ennek a kurrentálásnak a következtében, Kabolya-Polyánától kezdve Krapina-Tepliczig Kiss Mihály septemvir helyett? azt nem tudom; hanem hogy az igazit nem találták meg, az históriai adat.

És az alatt nap-nap után ott ült az én barátom Nikkel, meg az én Hesperis barátném a pozsonyi Zöldfában, két külön szobában és irt egymáshoz szerelmes levelet.

Én pedig az alatt mindennap kétszer rohantam be ajtóstul Thaisz Elekhez, hogy hozzák-e már a szökevényeket haza? úgy, hogy már azt indítványozta a főkapitány, hogy itt van egy üres zárka a rendőrházban, vegyem ki árendába s lakjam benne.

Hiszen tudtam volna én, hogy mit csináljak? Amint értesültem róla, hogy Nikkelt letartóztatták Pozsonyban, amint tapasztaltam, hogy a dolog hosszu pórázra huzódik, nap-nap után mulik s a Nikkelt, meg a Hesperist még sem szállítják haza, elszántam magamat, elmentem a puskamíveshez, vettem két jó párbajpisztolyt s siettem a vasuthoz.

El Pozsonyba! Majd szerzek én magamnak satisfactiót! Nem kell nekem ahoz rendőri assistentia.

Mi előtt azonban jegyet váltottam volna, oda jött hozzám az a bizonyos ismerős rendőrbiztos s a karomra téve a kezét, azt mondá nyájasan: «Uraságod Pozsonyba akar utazni, ugye?» – «Igen.» – «Nikkel urat akarja fölkeresni, ugye?» – «Az ám.» – «Ebben a fekete tokban pisztolyok vannak, ugye?» – «Ühüm.»

– No hát barátságosan figyelmeztetem önt előre a sorsára. -208- A midőn uraságod a «Zöldfa» vendéglőhöz megérkezik, ott önt egy jólértesült rendőrfogalmazó veszi gondviselése alá, aki el fogja önt vezetni a szobájába, amely épen a Nikkel uré mellett van. Ott azután a falon keresztül beszélhetnek önök egymással, amit akarnak; de egyszerre kijárni a szobájukból tiltva lesz; önök egyformán rendőri felügyelet alá vannak helyezve.

Micsoda dolog ez? Muszkaországban vagyunk-e? Politzájstaat lett-e Hunnia? Ezt nem tűri el a magyar!

Thaisz Elek épen föl volt paprikázva egy ellenzéki czikk invectiváitól, mikor bebotlottam hozzá.

Úgy förmedt rám, mint egy erzerumi kajmakán. Nem per tu, hanem per «az úr» beszélt hozzám.

– Az úr el akart szökni Pestről! Hallja az úr! Ha az úr denuncziál, akkor az úr tartsa itt a fejét s ne bujkáljon az úr! Mink az úr denuncziálására a fél országot föllármázzuk, s akkor az úr megfordul a sarkán, egyet ugrik: itt hágy bennünket, mint Szent Pál az oláhokat! Azt mondom az urnak, hogy otthon tartsa magát az úr, míg le nem bonyolódik az ügy, amit megindított az úr, mert ha még egyszer el próbál szökni az úr, vasra veretem az urat, s aztán szaladhat az úr Böszörményihez, Simonyi Ernőhöz panaszra. Amit kotyvasztott az úr, azt igya meg az úr! Hallja az úr!

Ezalatt Nikkel és Hesperis élvezhették az ujmódi nászutazás gyönyörüségeit szakadatlanúl. A szobát, a vendéglőt -209- egyszerre csak az egyiküknek volt szabad elhagyni, a másik azalatt rendőri fölügyelet alatt maradt a szobájában. Az erkölcsőrző konstáblert minden hat órában fölváltották az ajtajuk előtt; étkezniök csak a szobájukban volt szabad.

Nikkel dühös volt! Dinamitbombákkal fenyegetődzött. Protestált, rekurrált e hallatlan jogsértés ellen; leirta a vele történt rémesetet az ujságokba; peticziót küldött az országgyüléshez, rekurrált a belügyminiszterhez, igazságügyminiszterhez; azok intimálták az ügyét a főispánnak, a királyi ügyésznek; fölvilágosítást követeltek a polgármestertől, a rendőrfőnöktől; ediktaliter czitálták a káplánt a norvégiai követség útján; az egész adminisztraczionális apparátus mozgásba hozatott, de azért Nikkel és Hesperis csak nem szabadult ki a kontumácziából s a szerelmes tête-á-téte-nél ott volt közöttük a konstábler…

Egyszer aztán csak hazakerült a septemvir Pestre. Nem volt ő a világ végén. Itt ült Balaton-Füreden az egész idő alatt s minden délután ott tarokkozott a veranda alatt egy nagyváradi kanonokkal, meg egy trencséni szolgabiróval szinház idejéig. Talán ha ujságot olvasott volna, megtudta volna belőle a szeretett családtagjai esetét hamarább is.

Természetes, hogy amint értesült az egész hajczihőről, rögtön sietett a rendőrségre, megadni a fölvilágosítást, hogy a leánya valósággal törvényes felesége a báró Nikkelnek.

A rendőrfőnök aztán sietett értesíteni a pozsonyi rendőrkapitányt, hogy rendben van a dolog; a letartóztatott párt szabad egy szobába összeereszteni; törvényes a viszony.

Ezalatt lejárt Nikkelnek a szabadság ideje, fordulhatott vissza, mehetett Schweicz helyett a szép Erdélyországba, vasutat traszirozni.

Engem pedig fölczitáltak a rendőrségre, ott leszidtak tetőtül talpig, hogy máskor ha valakit bolonddá akarok -210- tenni, arra ne válaszszam ki a pesti rendőrséget, mert az hazafiatlan cselekedet, s megfizettették velem a tetemes költséget, amibe ez a kriminális hajtóvadászat került. Még félév mulva is egyre fizettem erre a kontóra.

Hanem már most azt kérdezhetné tőlem valaki, hogyan lehet az, hogy ezen affér után, mi ketten Nikkellel, úgy meg nem ettük egymást az utolsó farkányi falatig, mint a mesebeli két oroszlán? Hát arra igen világosan megfelelek.

Amely nap Nikkelt fölszabadították a vesztegzár alól s nekem is megengedték, hogy már most mehetek hetvenhét felé: otthon már várt reám egy telegramm Karlsbadból, melyben a princzipálisom azonnal útra küld Amsterdámba, egy desperátus igénypörnek dülőre hozatala végett, ahol periculum in mora. Nekem ugranom kellett Hollandiába.

Ott pedig két hónapig ragasztott oda ez a furfangokkal tele proczesszus, ahol a legravaszabb ellenfél kifárasztott már minden hazai és külföldi ügyvédet. Nojszen emberére talált én bennem, amilyen kannibáli kedvemben voltam most. Utoljára maga könyörgött a mynherr, hogy menjek már a pokolba, fizet mindent, csak tőlem megszabaduljon. A hazai hajóstársaságnak elhoztam ötvenezer forintot, amit ők már régen a behajthatlanok közé rubrikáztak.

Amint a septemvir hazaérkezett s megtudta, hogy én micsoda konfuziót csináltam idehaza, megijedt, hogy mi lesz ennek a következése? Duellum, életre-halálra! Azt sem engedhette, hogy én csináljak a leányából özvegy asszonyt, a Nikkelt megölve; de azt sem kivánhatta, hogy a veje kezdje el a polgári életpályát emberöléssel s -211- obligát börtönbecsukatással, tehát megtáviratozta a dolgot a princzipálisomnak Karlsbadba; az pedig sietett engem keresztül dobni három ország határán. A Nikkel sem találhatott rám, akinek én épen úgy feküdhettem a gyomrában, mint ő az enyémben.

Valami fél esztendő múlva találkoztunk össze egymással a Dorottya-utczában.

Ha áll az a közmondás, hogy a «nagy lelkek egy gondolaton vannak:» úgy mi bizonyára a nagy lelkek számába megyünk; mert a találkozónál egyszerre kiáltottuk egymásra ugyanazt az üdvözlő mondatot:

Már most találd ki, hogy hogyan lesz e hat szál fonálból, egy hetedik, meg egy nyolczadik fonál közbevetélése mellett egy egész darab sávolyos vászon? – No majd azt is lediktálom. No de most eredj te is fürödni, mosd le a tintát az ujjaidról.

PÁLMA.

Mindent elpusztítottam a kezem ügyéből, a mi csak asszonyra emlékeztet. Illatos levélkék, szárított virágok, négylevelü lóherék: autodaféba velük. Fotografiák? Ki a rámából! Majd vigyorogtok itt a szemembe az iróasztalomon! Nem ismerjük egymást!

Ahelyett szereztem az antikváriustól egy csontkoponyát. Azt helyeztem az iróasztalomra. Férfikoponya volt, kardvágás nyomával.

Az eddigi külső formámat is alaposan megváltoztattam. Az államat kiborotváltam, s akkora merev ingallért viseltem, hogy túlszárnyaltam vele Irinyi Józsit. (Azé pedig tipikus fátermörder volt.)

Az ajtómon réztáblába vésve volt olvasható, hogy mikor vagyok hivatalosan található, máskor soha.

Mert hivatalom már volt elég. Hogyan jutottam hozzá? Annak igen egyszerü a magyarázata.

A kétszázezer forintnyi örökségemet megkaptam, amint nagykoruvá lettem, kész pénzben, s ezen részvényeket vásároltam ugyanazon intézetektől, amelyeknél princzipálisom, mint jogtanácsos foglalatoskodott. Azoknál fogva bejutottam az igazgató-tanácsba. Jó hirem meg volt alapítva a külföldön elért tökéletes siker óta.

… A szürke ember bizony még szürkébben került haza Karlsbadból, mint odament. Az orvosok nem találták -213- el a diagnozist. Az egyik egy bajról kurálta, a másik másról.

Csak a morfium befecskendés tette rá nézve elviselhetővé az életet. Aztán meg a folytonos munka.

Nem tudja azt, aki nem próbálta, hogy micsoda tónikus hatása van az emberi zsigerekre a szellemi munkának.

Ő csak azért élt még, hogy dolgozzék, hogy emelje, gyarapítsa azokat az iparral, kereskedelemmel foglalkozó intézeteket, amik keze alatt fölvirágoztak. Ebben a küzdelemben valóságos hős volt.

– Régen leszámoltam volna az élettel, s ahoz igen könnyü módszerem volna, csak ezt a mérget, amit csöppenkint számlálva kell két óránkint bevennem, hajtanám föl egyszerre az egész üveggel, egy óra múlva már nem fájna semmi, de ezek a függőben levő ügyek nem bocsátanak.

És aztán sietett velem megismertetni a kezére bizott vállalatok bonyodalmas jogi kérdéseit. Tudatta velem, hogy engem szemelt ki hivatali utódjául.

… A füstbement házasságom óta nem nyitottam be többé azt az ajtót, amely a felesége lakosztályához vezet. Nem voltam már se kosztosa, se pártfogoltja. Beszéltem volna, ha arra a kérdésére kellett volna felelnem, hogy mi volt az oka annak a megfoghatatlan fiaskónak? – Nikkelnétől sem tudhatta azt meg; mert az az urával járt a keleti vaspályát traszirozni; ma itt volt, holnap amott.

… Egy délelőtt, mikor ismét meglátogattam a főnökömet, az ágyon kivül a karszékében találtam őt ülve; a felesége is ott volt mellette. Amint az asszonyt megláttam, visszahuzódtam az előszobába. Percz mulva csöngetés -214- hangzott, az inas bement, rögtön kijött s ajtót tárt előttem; már akkor az asszony nem volt ott.

– Gratulálhatsz, fiacskám, – mondta a beteg, azzal a fanyar humorral, ami a legnagyobb fájdalmai között sem hagyta el soha. – Majd még az asztalra is kerülök. Az orvosok elhatározták, hogy operálni fognak. Holnap lesz a napja. Az én névnapom.

– Nagyon kedvező eredmény lesz, – mondta ő. – Az, hogy likvidálok s lezárom a mérleget. Én ebbe bele fogok halni.

Én biztatni akartam olyanformán, hogy magasztaltam előtte Balassa és Kovács Sebestyén doktorokat, no meg Lumniczert, aki még akkor csak asszistens volt.

– Csak hagyd el fiacskám. Nem értesz te ahoz. Én jól tudom, hogy más bajom van: majd holnap a doktorok is megtudják, hogy nekem volt igazam; de már az nekem egészen közönyös lesz. Az én bilánszom be van fejezve. Erről ne beszéljünk többet. Most elébbvaló dolgunk van egymással.

S azzal egész hidegvérrel mondogatá el előttem, hogy melyik ügycsomagot melyik szekrényben találom; az iróasztala fiókjából kivétette velem a lánczrafűzött kulcscsomagot: mind Wertheim-szekrények kulcsai voltak.

– Ezeket vedd magadhoz, a meghatalmazásom a végrendeletemmel együtt ott van a trezórban. Téged neveztelek meg testamenti exekutornak.

Közbe-közbe nagyot sziszszent, az öldöklő kíntól elfordultak a szemei, az ajkait összeharapta, az álla reszketett, a nyakán földagadt az aorta, a halántékain lüktettek az erek.

– Az igazgatóságokat már eleve értesítettem. Még tegnap beküldtem a lemondásomat a jogtanácsosságról s tégedet ajánlottalak utódomul. Azok még ma gyűlést tartanak s meg fognak téged választani. Amit különben az én ajánlásom nélkül is megtennének – saját érdekükben. Te igen jól fogsz engemet kipótolni.

Én kénytelen voltam odatérdelni eléje, a könyeimet nem tudtam eltitkolni. Ő több volt rám nézve az életben az édes apánál.

Azzal csak ott tartá az ölében a megszorított kezemet, a másik forró kezét pedig a fejemre tette.

– Úgy-e, hogy jól fogsz engemet kipótolni? Ismétlé, még erősebben szorítva a kezemet. Ezeknél az én kedvencz alkotásaimnál, amiket én emeltem fokról-fokra, becsülettel, értelemmel, a közönség, a haza javára. Ami e nehéz órában megnyugvást ád a lelkemnek, az a tudat, hogy nem fognak ez alkotások összeomlani; lesz erős kéz, okos fő, becsületes sziv, ami azokat tovább építi. – Ugy-e fiacskám?

– Megállj csak. Még több is jön. Még nem szabadulunk meg egymástól. Még van egy nagy közös adósságunk. Egy közös obligónk, amiben le van kötve testünk, lelkünk, örök idvességünk.

– Igen. Egy elrontott emberélet helyrehozásával. Mikor benyitottál hozzám, itt láttál valakit mellettem s azzal visszahuzódtál. Mikor meg én behívattalak, akkor «ő» sietett ki innen. Tinektek nem szabad egymástól elfutnotok többé.

– Tudod most már, hogy ki az, akinek mi annyival tartozunk mind a ketten? Ez a szegény asszony, aki martyrja volt a női erénynek egy évtizeden keresztül. Ha -216- annyit vétett volna egy nyomorult élettárs mellett, mint Magdolna, megbocsátana neki érte a megváltó. De ő jó volt mindig. Csak én hozzám volt jó. Föláldozta magát értem. Úgy olvasok a lelkében, mint egy kitárt könyvben. Ő szeret téged. Azért akart megházasítani, hogy a lelkét megvédelmezze e szenvedély ellen, nehogy bűnné fajuljon az. De te is szereted őt, – mert kerülöd. Hogy a kész házasságod így bomlott szét, annak semmi más magyarázata nincs, mint hogy magad akartad így; mert a szived mással volt tele.

– Ő neki már szóltam erről a thémáról; épen ebben az órában, mielőtt ide jöttél. Ő persze hallani sem akart erről; biztatott, hogy a műtét után fel fogok épülni, ismét ember lesz belőlem, s aztán majd az őszszel elmegyünk együtt a La Cocumellába (ott Sorrento mellett) s ott elmondjuk egymásnak, milyen napokat éltünk ugyanott, ezelőtt tiz esztendővel, a nászutazásunkban. De én tudom jól, hogy ő özvegy fog lenni három nap mulva. Többet nem adok magamnak. Korábban is özvegygyé tehettem volna őt, mert halálos szer mindig van körülettem elég. De az öngyilkosságtól mindig visszatiltott a becsület. Egy biztosító-társaságnál nagy összeg van lekötve a halálomra. Itt az öngyilkosság lopás, csalás. De arra a holnapi műtétre maga az a biztosító-társaság kényszerített rá. Itt járt az ügynöke s olyanféle czélzást ejtett el, hogy a műtét még megujíthatná az életemet. Hát legyen az ő kivánságuk szerint. Megcsókolom a műtevő orvosnak a kését s azt mondom: «köszönöm.» Az én obligáczióm ki van fizetve. Most jön a tied. Hát te fizetsz-e? Ahogy becsületes adós fizet – irás nélkül – puszta szóra?

Mikor meglátta, hogy én minő helyzetben vagyok, térdepelve a férje lába előtt, – elkezdett sirni.

– Semmi gyöngeség, Pálma! – suttogta a szürke ember. – Ezen ma át kell esnünk. Még ma. Holnap már se idő, se alkalom.

– Jó kézben hagylak benneteket… suttogá. – Utolsó óráimat ez a gondolat megenyhíti. Úgy lesz minden, ahogy lenni kell… Úgy kivánja már a testem a megszabadító kést, mint az üdvösséget… Nem hagyom magamat elaltatni a műtét alatt; gyönyörködni akarok benne… De ne beszéljünk erről… Rövid az idő… Sok mondani valóm van: nem kell közbeszólni…

A két kezünket odaszorítá a melléhez; érezhettük, hogy lüktet a szive lázsebességgel.

– A végrendeletemről akarok neked beszélni: – végrehajtójához. Minden vagyonomban a feleségemet teszem általános örökösömmé, azzal a világos nyilatkozattal, hogy annak új házasságkötés esetén is birtokában marad. Egy csomó jótékonysági és kulturális czélra tett hagyaték terheli az egészet.

Itt pihenőt kellett tartania. Az az ismeretlen gyilkos démon odabenn olyant szorított vaskezével a szivén, hogy perczekig megszünt a verése. Az arcza eltorzult alatta.

Pálma a digitalin-csöppek után nyult, a kis üvegcse ott állt a karszék alsó támláján.

– A mellékletben arról intézkedem, hogy milyen legyen a temetésem. A legegyszerübb. Fakoporsó, semmi selyem, -218- semmi aranyozás, semmi koszoruk. Aztán egy rövid imádság. Semmi kenetteljes gyászbeszéd. Isten tudja azt, nem a pap, hogy áll az érdemeim és bűneim mérlege, majd ő itél. Nem kell kripta. Ott akarok a többi jámborok közt aludni. Hadd táplálja a porom a fa gyökerét.

– Frázis, frázis! Kár vele az időt tölteni. Hanem van közte egy komoly intézkedés is. Meghagyom, hogy engem a nőm hat hétnél tovább ne gyászoljon. Ennyi elég a kegyeletnek. Akkor tegye le az özvegyi fátyolt, s vegye föl a menyasszony-köntöst. Én akarom, én rendelem így! Az egyitek protestáns, a másik katholikus. Mind a két pap előtt megtartsátok a szertartást. És azután menjetek ki Belgiumba, s ott kössétek meg ujból az ottani törvények szerint a polgári házasságot, minthogy erre még nálunk nincsen törvény. Ennek az okát is közlöm veled. Te hivatalos minőségedben gyakran fogsz Frankhonba és Belgiumba utazni, természetesen az asszonyodat is elviszed magaddal. Ott megtisztelnek majd előkelő főurak, miniszterek, maguk az uralkodók is udvari estélyekre, elfogadásokra való meghivásokkal. Ily eseteknél aztán nagy keserüséget okoz a nőnek, ha a nevét kifelejtik a hivatalos meghivóból. Ha a meghivott férj nem röstell utána kérdezősködni az illetékes helyen a mellőzésnek: akkor egész udvariasan megsugják neki, hogy a franczia és belga törvények szerint a pusztán pap előtt kötött házasságot nem tartják érvényesnek, s az asszonyt nem nézik feleségnek. Tehát nehogy úgy járj te is, mint én jártam, mikor a nőmmel kinn voltam Párisban, s a császári estélyre meghivást kapva – egyedül – kénytelen voltam magamat betegnek jelenteni, hogy Pálmát meg ne keserítsem vele.

Nevetett ezen a szürke ember… nevetett! – Mi pedig sirtunk, mint két gyermek…

Másnap végbement a véres műtét. Rendkivüli, komplikált -219- eset volt. Még a külföldi orvosi folyóiratok is körülményesen közölték a tanulságait. Én végig néztem; mert ő kivánta, hogy ott legyek; de a leirását elengedem magamnak. A publikum, tudom, hogy falná; nagyon szép az!

Negyednapra aztán meg volt a temetés, melyhez a pompát csak az utczarekesztő nagy sokaság szolgáltatta.

EGY KIS PROZÓDIA ÉS EGY KIS LITURGIA.

(No még csak ez kellett ennek a diktándó készült regénynek, hogy a tisztelt olvasó egy kis költészeti rántásillattal meg egy csöpp egyházpolitikai frissítővel regaliroztassék).

Már pedig ezt, kedves barátom, be kell venned, mert ez olyan, mint a tatárszósz: hozzá tartozik a menühöz.

Azt már elárultam az elején, hogy Pálma és Amarillis egymáshoz nőtt Dioszkurák voltak. Először is a költészet és a görög nyelv egyesíté őket.

Ok tehát együtt vállalkoztak Homér Iliászának a lefordítására. Nekem is adtak belőle egyszer-másszor kóstolót. Mint ahogy birsalma-liktarium-főzésnél szoktak a gyereknek adni a fenekén maradtból.

Amíg Pálma nem volt jegyesem, addig csak lenyeltem – no a birsalma-liktáriumot. Nem tettem rá észrevételt.

Mikor jótékonyczélu hangversenyeket nem rendeztek, olyankor rendesen Iliászt fordítottak. Nekem szabad volt a szótárból kikeresnem, hogy mit tesz ez, meg amaz.

– Tisztelt hölgyeim! ezek nem versek! Ezek hatlábu állatok ugyan, de nem hekszameterek. Önöknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a daktylus?

Én aztán egyetlen egy hekszameter sorból háromszor kimutattam, hogy nem tudja.

– Daktylus görög-latin szó, azt teszi, hogy «mutatóujj», első ize hosszú, két másik rövid, ez a versforma szintén egy hosszú, két rövid izből áll; ha a szó végén magánhangzó van s utána a másik szó magánhangzóval kezdődik, akkor a végtag keménynyé lesz, a daktylus bukik s azzal oda a hekszameter. Ez nem hölgyeknek való! Hölgyekből lehetnek doktorok, lehetnek fiskálisok, de hekszameterirók nem lehetnek. Fordítsák le kegyetek az Iliászt alekszandrinusokban. Nézzék, milyen szépek Arany János hőskölteményei.

Pálma megadta magát. Belátta, hogy csakugyan nekem van igazam. Nagy áldozat volt tőle, de meghozta a kedvemért. Nem folytatja tovább a Homér-fordítást hatos versekben.

A gyászhetek alatt askétákhoz illő életet folytattunk. Kézcsók volt a legnagyobb kegy rám nézve. Pálmának a boudoirjába még csak benéznem sem volt szabad.

Én a menyasszonyomnál úti toilettben jelentem meg, rögtön a menyegző után megkezdendő a nászutazást, (miként Nikkel barátom tevé) egy nagy rózsacsokorral a kezemben. -221-

Én azt hittem, hogy most már az a jelenés következik, ahol a vőlegény átnyujtja a menyegzői csokrot s aztán az első csókot kicseréli a menyasszonyával.

– Kedves barátom, mielőtt a végzetes lépést megtennők, még egy nagy kérdésem van önhöz, aminek a válaszára meggondolási időt ajánlok. Ez egy liturgiai skrupulus.

– Én rájöttem, hogy az esketési formula a kálvinistáknál külömbözik a katholikusokétól.

– Itt van. Elhozattam a préposttól is, a protestáns lelkésztől is a kézi könyveiket, olvassa el.

«Én N. N. ezt a hölgyet, akit kezemen tartok, szeretem, szeretetből feleségül veszem; vele türök, vele szenvedek; sem jó, sem balsorsában hűtelenül soha el nem hagyom. Isten engem úgy segéljen.»

– Nem, kedves barátom. A kálvinista pap könyvében még egy sorral több van; nézzen ide: «vele holtomig beérem». – Gondolja meg. Az esküvő előtt a keresztleveleinket elő kell mutatnunk. Nem titkolhatjuk el az életkorunkat. Én huszonkilencz éves vagyok. Ön pedig huszonnégy éves. Még most szép vagyok, fiatal vagyok: egymásnak valók vagyunk. De gondolja ön meg, hogy húsz esztendő mulva én már éltes matrona leszek, ön pedig élte virágában levő férfi. Nem lesz-e önnek rabláncz akkor ez az eskü? Gondolja meg a választ.

De már ugyan jobbrul-balrul pofoncsapni való ficzkó -222- lettem volna, ha erre mást válaszoltam volna, mint hogy mind a két karommal magamhoz öleltem, nem törődve a mellcsokra sorsával s annyi csókot nyomtam az ajkára, amennyi csak ráfért.

A NŐ OTTKINN ÉS OTTHON.

(Látom, hogy vakarod az orrodat! «No ez szép kis regény lesz! Philemon és Baucis!» – No csak légy nyugton. Lesz itt meglepetés, cselszövény, nevetnivaló elég!)

Azt azonban el kell mondanom, hogy az én nőm minden tökéletességeknek a mintaképe. Még testi alakjában is az. Ennek nincsenek se migrénjei, se görcsei, se idegességei. Ennek nem kell se Marienbad, se Ostende: beéri Balaton-Füreddel. Ez nem használ se kozmétikumokat, se szépítő szereket; de még nem is tubákol, (ami csaknem hihetetlen).

Aztán nem féltékeny; soha sem is volt az. – Tudod, ezt meg lehet ismerni az arczon. A mely asszony féltékeny, annak az álla alatt tokája támad; minden féltékeny asszonyt elárul a kidülledő toka. Az én feleségemnek az álla most is szépen összefoly a nyakával szépségvonalban. Ez azért van, mert nem féltékeny. – No majd a tények próbákat fognak szolgáltatni erre.

Hogy pedig a jellemét mindjárt egy nagy vonással vázoljam, azon kezdem, hogy Pálma a megboldogult férje után örökölt tetemes életbiztosítási összeget egy emberbaráti intézmény alapjául szentelte. A nyilvánosság nem beszél róla, mert titokban működik. Az a föladata, hogy a rejtőző nyomort enyhítse, fölkeresse azt az inséget, mely nem jön ki az utczára; hajdan boldog élethez szokott családfők, akik most a napszámbajárás és öngyilkosság -223- között válogatnak; szép leányok, kik a válaszúton állanak, ahol az éhhalál és a bűn ösvényei keresztezik egymást ezeknek utána járni, sorsukat kipuhatolni, azután kiokoskodni, hogy miféle munkakör, foglalatosság által lehetne számukra állandó jólétet eszközölni. Ez egy igen szép intézmény, magam is működő tagja vagyok.

De azt is el kell ismernem, hogy a siker oroszlánrésze soror Amarillist illeti meg. Ő volt ennek az intézménynek az igazgatónője. Kifáradhatatlan buzgalom, éleslátó itélőtehetség, lelkiismeretes pontosság. Ő volt valóban a pedanteria istenasszonya.

(Ennek van ám tokája, de azt én csak most vettem észre. Ki gondolna az ő világi állásában a tokára?)

No de amellett aztán, hogy a nőm ideje egy részét az emberiség javára szentelte, a többi része mind az én boldogságomnak tökéletes kimodellirozására volt fordítva.

«A szerelem mindent pótol!» azt mondja Petőfi és nekünk volt mindenünk, s még azon fölül «ez» is. Csakhogy ebben is hygieniai szempontok uralkodtak. Nem tudom, Pálma Platot olvasta-e, vagy Gibbonból Zenobia és Odenatus történetét, de annyi bizonyos, hogy a bittsei várban Thurzó püspök nászfülkéjének homlokára vésett aranybetüs mondatok senkire úgy rá nem illettek, mint mi ránk.

És aztán, ami a boldog házaséletnek a fundamentuma: a konyha! Ebben az én feleségem felülmulhatatlan. Mindig azt kereste, hogy mik a kedvencz ételeim; azoknak a készítésmódját maga tanította be a szakácsnénak. Te bizonyosan tudod apprecziálni, hogy mi az? Az a riskása leves lúdaprólékkal, az a bableves disznókörömmel, azok a tüdőstáskás levesek, gulyás levesek; aztán azok a pörkölt malaczok tarhonyával, zöld paprikával; azok a kolozsvári töltött káposzták; azok a tárkonyos bárányok; azok a spékelt vesepecsenyék, a vadak mindenféle nemei, meg azok a drága dorongos fánkok, farsangi fánkok, barátfülek; bőjtösnapokon a ráklevesek, halászlevek, töltött -224- csigák, irósvajas túrós csuszák. Aztán, amit csak a föld megterem ritkaságképen, az a csemege mind oda lett hordva az én asztalomra: az erdélyi baraboly, a lengyelországi rizikegomba, spárga az esztendő minden szakaszában, végre a gyümölcsök, befőttek és liktáriumok sokasága. Fekete kávét pedig úgy nem tud a világon senki főzni, mint az én feleségem.

Mondanom sem kell, hogy Amarillis mindennapos vendég volt az ebédünknél. Délelőtt konferencziáztak a feleségemmel s aztán ott marasztották.

– Pedig annak az asztalára bizonyosan a legjavát válogatják a mopszli-pecsenyének – mondá Amarillis, emlékünkbe idézve azt a jól ismert adomát, melyben a kinai császár díszlakomáját élvező angol nagykövet, az aranytálon fölhozott pecsenyére mutatva, azt kérdi a császártól: «Miau, Miau?» – «Nó, felel a császár: bau bau».

– Hát vallja meg ön, van-e a kerek földön még valami kedvencz étel, amit ön nagyon szeret s amit még Pálma az ön kedvéért meg ne csináltatott volna?

A RÁCZ-PITE.

(De most már csakugyan az asztalhoz csapod a tolladat; ki fog regényt irni a rácz-pitéről? Jól van no, öreg; adjunk neki más czimet, törüld ki a föntebbit. Jó lesz ez: «Amit Amarillis főzött?» No hát beszéljünk Amarillisról).

Az már való szent igaz, hogy az a czirkuszi bűvész, aki azt produkálja, hogy a nagy boa konstriktort a dereka, meg a nyaka körül tekergeti, minden nap azt koczkáztatva, hogy -225- ha egyszer az a nagy szörnyeteg megharagszik, egyetlen szorításával kiszoríthatja belőle a lelket, hát az nem követ el akkora vakmerőséget, mint mikor én Amarillist otthonossá tettem a házamnál.

Felejtheti ez el valaha, hogy mit tettem vele? Nekem ifjukori pajkosság volt az, de neki az egész életét megfordította. Kiszakította az ő csillagát a zodiakusból, s kilódította üstökös csillagnak a nagy világürbe. Én miattam lett belőle apácza. Vajjon az apáczák nem ismernek boszúállást? vajjon az aszkezis, mely a teremtő szenvedélyeket eloltja, a romboló indulatokat is el tudja-e oltani? Az ő egész élete egy végig árkolt egyenes út, melyen nincs kitérés, nincs megpihenés, a végén egy kereszt.

Nincs zárdába csukva, szabadon jár-kel a világban; annál rosszabb reá nézve; látja az örvendezőket – és kerüli. Látja, hogy pompázik a nővilág; minden évben új divat, csak az övé nem, az apácza kantus.

És ez minden nap lát engem, beszél hozzám s magában átkozza azt az órát, melyben nekem görög betűk kimondását tanította.

És nap-nap után kell neki látni, hallani! hogy én milyen boldog vagyok. Mert ámbátor jóizlésű ember nem szokta a mások jelenlétében családi gyöngédségeit kimutatni, de hallhatja a feleségemtől minden nap, hogy mennyire szeret – ez hagyján! – de hogy mennyire becsül! A férjek mintaképének tart. De elmondja neki ezt a terített asztal; elmondja a velős koncz, milyen nagyra van velem a feleség. Hja bizony, a velős koncz, és hozzá a pirított kenyér; ezt csak olyan férjek kapnak, akik rá szolgálnak s ha még hozzá az asszony egy kis gyönge hagymát is nyújt mellé! Hány asszony van a világon, aki ezt megcselekszi? Az a zöld hagyma a hitvesi törhetlen hűségnek a szimboluma!

Az után a multkori ebéd után, amint beakartam nyitni a feleségem szobájába, rám kiáltottak belülről, hogy «nem szabad». -226-

Valami egy hét mulva aztán egyszer csak föltesz a fölszolgáló inas az asztalra egy teletetéz tál – ráczpitét.

Én – in medias res – hozzá láttam. Épen olyan volt, mint amilyen az emlékemben meg van örökítve. Az az íz, az a zamat, az az illat, az a ropogós, foszlós rétegesség. Ez az! Ez az igazi rácz-pite.

– Híja be azt a szakácsnét! – mondám az inasnak, – meg kell őt ünnepélyesen dicsérnem.

Iringó volt biz az! de nem az én hajdani Iringóm. Hanem az, amelyiket a szél, tövéről letépve, végigszekereztet az aszú fenyéren.

Amióta nem láttam, kész vén asszony lett belőle. Arczbőre megbarnult; szemei mély ólomkarikákba sülyedtek; szemöldökei erősen előrenőttek, s az ajkán olyan csinos kis bajusz ékeskedett, amely becsületére vált volna akármelyik egyéves önkénytesnek. Én bizony, ha véletlenül találkozom vele az utczán, rá nem ismerek.

De annál jobban rám ismert az Iringó. Sírt és nevetett a jó teremtés, mikor meglátott; odarohant hozzám, elkapta a kezemet, összecsókolta, drága uracskájának nevezett, áldotta a védszentjét, hogy ismét hozzám vezérelte, akinél jobb ura nem volt, amikor még csak kis gazdája voltam. -227-

Szerencsémre nagyon keveset tudott magyarul. Soha sem voltam chauvinista, beszéltem a szeretőimnek a nyelvén s nem iparkodtam őket nemzetem számára elhódítani.

Mikor eltolmácsolta Pálmának a hallottakat, a feleségem nyájas leereszkedéssel kinálta meg Iringót, hogy üljön le közénk egy székre, húzza a széket az asztalhoz; az nagyon kedves meglepetés, hogy ő már volt egyszer a mi házunknál.

És aztán elmondatta vele az élete történetét. Iringónak volt annyi esze, hogy onnan kezdte, amidőn már férjhez ment, én pedig elhagytam a nagybátyai házat; az ura részeges, kártyás volt, mindenét elitta, elvesztegette, utoljára részeg fővel belefulladt az alibunári kokojszásba; a hitelezők elkótyavetyélték a házát; Iringó kénytelen volt szolgálatba állani. De hát jót tett vele a csodatevő szent Szűz, mert idevezérelte az áldott soror Amarillis közelébe, aki őt aztán ide beszerezte, ahonnan ő halála napjáig meg nem fog válni; lesz olyan hűséges szakácsnéja, gazdasszonya, ápolója az ő hajdani kis gazdájának, amilyen volt az anyja a nagybátyámnak, a kalugyernek.

Az én feleségem ezen a csodálatos intézkedésén a gondviselésnek egészen el volt érzékenyülve; biztosította Iringót afelől, hogy az ő házánál holtig elmaradhat, eltört edényeket soha be nem számítanak neki, s a havi bére öt forinttal megjavíttatik.

Én pedig megtudtam, hogy Amarillis volt az a kegyes, aki ezt az én hajdani szívlángomat fölkutatta és a háztartásomhoz annektálta.

Azzal ugyan meg voltam nyugtatva, hogy a feleségem -228- össze nem ül cselédekkel pletykázni; de ellenben bizonyosra vehettem, hogy Amarillis kigyóntatja Iringóval a csiklandósabb tartalmú részleteket. Azokat a menyasszonyhazavivő czipőket! És a többi…

Nagyot fog rajta nevetni, s azt fogja rá mondani, amit mondanak ilyenkor a magyar asszonyok:

MARCHESA VIOLETTA DI GAMBA.

Egy napon a feleségem egy folyamodást hozott be hozzám azzal az utasítással, hogy ezt személyesen kell átadnom a kultuszminiszternek. Magával hozta asszisztencziának Amarillist.

Ez volt az én hivatalom. Folyamodásokat közvetíteni minisztereknél, bankoknál, vasutaknál, igazgatóknál; néha sikere is volt; többször pórul jártam vele, azért csak megtettem.

A kezembe adott folyamodás (olasz nyelven) a kultuszminiszterhez volt intézve s abban Marchesa Violetta di Gamba kér engedélyt a magyar fővárosban általa berendezendő nyilvános jellegű magán-zeneiskolához leányok számára.

– De kedvesem, én nem ismerem marchesa Violetta di Gambát, se híréből, se személyesen.

– És hátha a miniszter úr azt kérdi tőlem, hogy hallottad te azt a marchesát valaha muzsikálni?

– Én abszolválni fogom önt ezen bűn alól: – aztán hirtelen más hangba csapva át, azt mondá: biztosíthatom önt a felől, hogy a miniszter úr nem fogja azt öntől kérdezni.

Elmentem a marchesa folyamodásával a kultuszminiszterhez. Kedves embere voltam; (ami csak ingyenhivatal van a vallás és közoktatás mezején, azt én mind viseltem az ő megbizásából). Korán reggel mehettem hozzá, a hivatalos órák előtt. Még öltözködés közben elfogadott; megmosdott, megtörülközött, inget váltott s mikor készen volt, elvette tőlem a folyamodást.

Amint belenézett, mosolyogva csóvált fejet. Mosolygó fejcsóválás? Mi lehet ez?

Azzal valamit írt a folyamodás szögletére vörös plajbászszal s az iratot összehajtva, odadugta az íróasztalán levő broncz krokodilusfejnek a fogai közé. Ez jó előjel. A krokodilus a kedvező numenek közé tartozik.

– El lesz intézve kivánságod szerint – mondá ő kegyelmessége s kezet nyújtott.

A miniszter még egy perczig fogva tartá a kezemet s az alatt, folyvást azzal a szemöldök rángató mosolygással, azt mondá:

– No hát mégis csak igaza van annak a német közmondásnak, hogy van valami a világon, ami a régiségtől nem rozsdásodik meg.

És csakugyan nem kérdezte meg tőlem, hogy hát mit tudok én marchesa Violetta di Gamba zeneismeretéről.

Én aztán törhettem rajta a fejemet, hogy mi lehet az az izé, ami a német közmondás szerint nem rozsdásodik meg? – Bizonyosan a gumilásztikum. -230-

Pár nap mulva aztán örömrepesve tudatá velem a feleségem, hogy ő kegyelmessége által a marchesa folyamodványa egészen kedvező válaszszal érkezett vissza; a marchesa délután vizitet fog nálunk tenni, a közbenjárásomat megköszönni: el ne menjek addig hazulról.

Ott volt már akkor a látogatónő. Hogy valósággal marchesa, azt bizonyítá a sok szalag, csipke, dudor, amivel az öltönye túl volt ékesítve; hanem a Viola di Gamba, az hiányzott nála.

No ha erre mondtam volna azt a miniszternél, hogy ismerem a zenetehetségeit, az nem lett volna valami főbenjáró hazugság.

A feleségem ennek is nagyon megörült, hogy olyan régi ismeretségünk újult meg vele. Ő aztán hozzá kezdett a historizáláshoz, hogy miként lett őrnagynéból markinővé; én bizony nem vártam be a végit: «igazgatósági ülésem van, sietek». Ott hagytam a feleségemnél, beszélje el neki a multakat, Amarillisnek pedig a még multabbakat.

Most találtam már ki a miniszternek a kharádáját azzal a német proverbiummal: «Alte Liebe!» Ez az, ami «rostet nicht». Ej, ej, kegyelmes uram! mingyárt rosszat kell gondolni az emberről?

ANGIOLINA D’ISTRIA.

Nemcsak a világtörténetnek van logikája, hanem az egyes emberek élettörténetének is. Ahogy kezdődtek a -231- regényem elején a fejezetek, úgy kell azoknak folytatódni is.

De meg aztán aki a 60-as, 70-es években ujságolvasással foglalkozott, annak minduntalan kellett találkoznia a szép hangzású «Angiolina D’Istria» névvel, melyet egy kitűnő énekesnő viselt, nagyon viselt! Elhordta azt a világ minden fővárosába; minden lapnak a művészeti rovatában olvashatók voltak az elismerő referáták művészi vendégszerepléseiről. Még Amerikába is átvitorlázott s ott is felül mult minden eddig ott járt művésznőt – reklámcsinálás dolgában.

Még az én házasságom előtt kivándorolt az eléggé nem méltányolt művésznő a hálátlan hazából, mely nem tudta eléggé megbecsülni (osztrák értékben) művészi tehetségeit. Olasz nevet adoptált, amihez joga volt, mert csakugyan Istriában született; Passiflorának csak én bérmáltam el.

Nagy megnyugvásomra szolgált, hogy a külföldön úgy ünnepelik. Rettegtem attól a gondolattól, hogy ha egyszer eltalálja veszíteni a hangját, akkor haza jön s szülötte nemzetének fogja szentelni tehetségeit; itthon okvetlenül barátságot köt a feleségemmel s akkor az én jó hírem kártyavára menten összeomlik.

Egyszer csak feltűnt a művészet csillaga Szentpétervárott. Ez a művészkarrierben az ultima Thule. Onnan aztán lassankint szállt lefelé; Varsóba, Krakkóba, majd Prágába; utoljára Bécsbe. Én ahoz hasonló rettegéssel olvastam a vendégszerepléseiről szóló tudósításokat, mint a kholera híreket. (Tán csak huzatott a kormány kordont a magyar határon?)

Én szimulált részvéttel kérdezém a feleségemtől, hogy talán beteg a tiszteletreméltó úrhölgy? -232-

– El ne áruld senkinek. Mi egy nagy konczertre készülünk, az ápolóintézetünk gyarapítására. A programm már kész, csak a piész deö rezisztansz van még hátra. Amarillis azért ment föl Bécsbe, hogy a hangverseny számára megnyerje a világhírű D’Istria Angiolina közreműködését.

– Ugy-e bár, helyesled, hogy én Amarillisnak azt adtam utasításba, hogy ha a híres művésznő valami exorbitans föllépési díjat talál igényelni, csak egyezzék bele, majd az uram kifizeti.

Mit tehettem? Olyan szépen mondta azt, hogy «te vagy az én uram». Bele kellett nyugodnom, hogy «úr» vagyok.

Igaz, hogy azzal az összeggel kilencz inséges családapának az évi házbérét kifizethettem volna rövid kézből.

Úgy illett, hogy a perronon fogadják a dívát a jótékony hölgyek, rózsabukéttal, riporterek kiséretében. Az én hintóm várt reá.

És aztán nekem kellett őt fogadnom odahaza a lépcsőtornáczban s karonfogva vezetnem a számára rendelt apartmába. -233-

Még most is szép asszony volt. Hiszen csak tizenhat év mult el azóta, hogy utoljára láttuk egymást: legfeljebb harminczhat éves lehetett. Aztán a szinésznők nem vénülnek.

A feleségemnek azonnal elfecsegte, egész dicsekedéssel, hogy mi jó ismerősök vagyunk, s még most is veszedelmes lehetnék rá nézve, ha olyan «jól őrzött vár és jól táplált őrsereg» nem volnék, (a hogy a német közmondás kifejezi).

Vacsoránál egymással átellenben ültünk s akkor még jobban szemügyre vehettem. A termete kissé nagyon megerősödött; az arcza azonban semmit sem vesztett hajdani derültségéből. Hosszú csigába csavart hunczutkái voltak (à la Mars kisasszony) amikről azt rebegi a fáma, hogy két keskeny sebhely eltakarására valók. Nehány év előtt a diva azt a kellemetlen fölfedezést tette, hogy az orczáin időjelző vonalak (magyarán «ránczok») kezdenek otthonosulni. Egy amerikai műtő aként segített ezen a hátrányon, hogy a fül közelében egy-egy vékony szijacskát kihasított az arczbőréből s azzal a solutio continuitátist szépen összevarrta; az által a ránczok elsímúltak. Csak szinésznők képesek ilyen heroizmusra.

Egy másik emlékének pedig csak én tudom a titkát, Junói nyakán egy két ujjnyi széles bársony szalagot visel, egy sor gyémánttal. (Igazak-e? azt nem tudom.) Ez a bársony szalag annak a hat pióczacsipésnek a nyomát takarja el, amik soha el nem mulnak.

Egyébiránt olyan pompás jó kedve volt, miként hajdan és kitünő étvágya hozzá.

Hivatalos volt a vacsorához Violetta di Gamba asszonyság is, mint szintén résztvevő tag a holnaputáni konczertben. Mind a három hölgy el volt ragadtatva a negyediknek a szeretetreméltóságától. A pezsgőnél te-s-tu-t ittak vele s bizony fölhajtogatták a poharaikat, csak Amarillis nem. Ő csak az ajkát értette a pohárhoz. Ő józan akart maradni. – Engem tanulmányozott. -234-

NÉGY UTÁN – HAT.

Az utczák teleragasztva a mai konczert rózsaszínű plakátjaival, melyeket mind a négy oldalon szegélyez a főfő vonzerő: «Angiolina D’Istria» mindenféle lehetetlen alakú betűk verszáljaiból kiformálva; nekem pedig tele a két zsebem zártszékjegyekkel, amiket estig el kell adnom a velem üzleti összeköttetésben álló egyéniségeknek. Minthogy azonban én az útonállásnak ezt a nemét a szegénylegénykedés legutolsó fajtájának tartottam, hát az ilyen rámbízott üzletnek rendesen az szokott a végeredménye lenni, hogy rálesek, mikor a diákok az egyetemből kijönnek seregestől; egy ismerős fiút elfogok, annak a kezébe nyomom az egész csomó jegyet; «nesze pajtás; oszd ki a kollégáid között, aztán majd tapsoljatok». (A jegyek árát megfizetem magam.)

Egyszer-egyszer be is tértem a nagy lélekszállítóba, megnézni, hogy nem készül e még rajzáshoz a köpü.

Amint megint kijöttem a gyalogjáróra: épen egy karonfogott pár haladt el előttem; kétségtelenül férj és feleség. Az asszonyságon csokoládébarna posztó öltöny volt, elől, a vállán kezdve egész csipőig, hosszú egyenes fehér zsinórokkal ellátva, hátul pedig szintén mindenféle fehér sújtásokkal kiteremtettézve, amik nagyobb távolságból tökéletesen hasonlítottak az epitáfiumokon látható emblémához. Halálfej és karcsontok.

A fején óriási Rembrandt kalapot viselt a hölgy, melynek -235- karimájáról bordóveres fátyol volt lehúzva az álláig, úgy, hogy az arczát nem lehetett meglátni. De arra is használatos volt ez a hatalmas kalap, hogy a párját képező férfinak az arczát is eltakarta. Jobbjában japáni napernyőt viselt a hölgy, bambusznád nyéllel s ugyanarra a karjára vetve viselt egy lebernyeget, mely tele volt hímezve kicsiny és nagy zsett gyöngyökkel. Meleget nem tarthatott az, de ha verekedésre kerülne a sor, kegyetlenül helyben lehetne vele hagyni valakit, – aki engedi magát.

– Mit? Te még most is azt mered állítani, hogy azt a nyakravalót magad kötötted így föl? – Így nem tud férfi nyakkendő-csokrot kötni. Így csak a kávéházi pénztárosnők tudják megkötni a csokrot.

– No vagy az orfeumi ballerinák! Illik az ilyen feleséges embernek? Hisz ez valóságos madár-csalogató!

Mikor aztán a Nemzeti szinház Szikszay-kapujához értek, akkor betuszkolta a férjét a kapu alá; napernyőjét, lebernyegét kezére bizta, ő maga fölbontotta az inkriminált nyakkendőt és megkötötte illedelmes máslinak, a hogy az rendes életet folytató férjekhez illik.

Mikor aztán kifelé jöttek a kapu alól, akkor végre mégis csak meg kellett látnom a férfinak a képes felét.

Mire a pofa tulajdonosa ugyanazon tónusból énekelt vissza Almavivával: «Sok szerencsét én kivánok…»

Nem nőtt ez visszafelé, csak a fejét tanulta meg a válla közé húzni a felesége jelenlétében.

S ma sem lesz a napja, hogy meglássam, úgy látszik, hozzá van esküdve az a rókaszinű fátyol.

Ő is rám ismert és megszólalt. (A hangjáról sem ismertem volna rá: olyan szőlőrekettye-izű hang volt.)

Jó ürügyem lett volna ugyan az elmenekülésre, hogy tele a zsebem konczert-jegyekkel s azokat értékesítenem kell statarialiter. De aztán valami ötlött az eszembe; «no hiszen jó helyre hozod az uradat most mi hozzánk; ott van Passziflóra». – Nem! azt a jelenetet, amikor ezek egymásra bukkannak, nem engedhetem el magamnak; azt nekem élveznem kell.

Tehát azt tettem, hogy odaintettem az ismerős hordárt onnan a szegletről; kezébe nyomtam a hangversenyjegyeket azzal az utasítással, hogy szerezze el, ahogy tudja, a mit kaphat belőlük, azt vigye haza a feleségének; nekünk pedig hozzon egy jó nagy csukott négy ülésest. Férjet felesége mellé helyeztem a hátulsó ülésben, magam az első ülésben foglaltam helyet, háttal a kocsisnak. Itt nem látnak meg.

Hesperis lamentált, hogy minek ez a költekezés? Én megnyugtattam, hogy igen messze lakunk, aztán sáros az út. Aztán nekem is sietnem kell: referálnom a feleségemnek, hogy a mai konczertre a jegyek már mind elkeltek; -237- most már ázsióval árulják őket; majd ettől a mai nap «Star»-jának is jobban megnyilik a hangja, ha ezt meghallja, mivel, hogy az isteni Angiolina d’Istria a mi házunknak a vendége.

Megszántam a szegény Nikkel pajtást; figyelmeztetni akartam az ámbüszkádra.

Nikkel e szónál meg akarta nyomni a lábamat. Ámde Hesperis lábacskája ott detektiveskedett mellette s ő hágott a férje lábára.

Hesperisnek a találkozása Pálmával a könyek libáczióinak volt szentelve. Zokogva borult az asszony nyakába s három verset sírt. Az egyiket bizonyosan a derék szürke emberért, a kinek soha sem kellett volna meghalni, a másikat kétségtelenül Pálmáért, hogy ilyen emberhez kellett férjhez mennie, a harmadikkal valószinüleg saját magát siratta el, a miért Nikkelhez került. – Mert hát a férfiak mind rosszak. – Ha két nő viszontlátja egymást, igazán nem is tehet egyebet, mint hogy sirjon.

– Hallottam! szólt oda a fátyol alól Hesperis, s aztán csak megtörlé a zsebkendővel orrát, szemét, – mindig a fátyol alatt.

Mikor Nikkel pajtás fedetlen fővel mutatkozott, akkor tünt csak fel a nagy változás, a min az idő (a nagy öltöztető) keresztül vitte. Szakállt nem viselt többé, csak bajuszt; a haja egyik fülétől a másikhoz volt átfésülve, hogy a fensíkot fedezze, s haj és bajusz fekete volt; holott nekem úgy tetszik, mintha a legutolsó búcsúvételünk alkalmával szőke lett volna. (Persze, Dácziában nem árulnak szőke melanogént.) Az arcza is rezes lett egy kicsit. S az egész modora valami kedélyes sunyiságot árult el, mint a ki tudja azt magáról, hogy őtet mindig szidják a háta mögött valami bűneért, a mit ő vagy elkövetett, vagy -238- nem követett el; szemben pedig mindig vallatják érte, de a mit ő bizonyosan le fog tagadni.

A felesége nem is titulálja a barátnéi előtt máskép, mint «ez a rossz ember». Ezt neki ép úgy meg kellett szokni, mint nekem azt, hogy a feleségem úgy szólít, hogy «fiacskám».

Azonban még Hesperis hozzá sem kezdhetett, hogy oly hosszú távollét után kipanaszolja magát hajdani kebelbarátnéja előtt, a midőn az előszobában kedélyes vita hangzott fel két hölgyajakról, kiknek mindegyike áterőszakolni igyekezett az ajtónbelépés elsőbbségét a másikra. Nehéz is azt eldönteni: az egyik «diva», a másik «beata».

A mire ő olyan hunyász pofát csinált, mint egy ártatlan kandur, a ki még soha madarat el nem fogott.

Mikor Nikkel pajtást meglátta, egyszerre összehúzta a szemeit laposra, mintha csak apródonkint akarná átereszteni az alakját emlékezete retinájára. (Ez a másik!)

Egészen ellenkező hatása volt Nikkel meglátásának a második hölgyre. Passiflora szeme szája tágult, s egy pillanatig az az ötlet volt olvasható az arczán, hogy az ajtóból visszaforduljon, elszaladjon, itt hagyjon konczertet, jótékony nőket, s meg se álljon Amerikáig.

Hogy ezt Hesperis szemei ott a fátyol alatt észre ne vették volna, alig hihető.

Én azonban siettem (váltóőri ügyességgel) a vasuti összeütközést elhárítani, azzal, hogy odavetettem magamat a sinekre, s tárt karokkal fogtam el egyszerre, mind a két delnőt.

– Diadal, hölgyeim! Jegyeink az utolsóig mind elkeltek. Az utczákon ázsióval kinálják az elővásárlók!

– No, no, fiacskám! – szólt közbe a feleségem. – Engedd meg, hogy hadd mutassam be elébb a hölgyeket egymásnak. -239-

S azzal megnevezte őket fejenkint, mire azok kezet nyujtottak egymásnak előirt mosolygással. Hesperis és Passiflora még újak voltak egymásnak: Nikkel pajtásnak pedig valóságos «új kapu» volt az Adelphe Philine fejedelemasszony czím, a mi alatt Amarillist viszontlátta.

A két utóbb érkezett hölgynek valami rövid közlendője volt Pálmával, félsuttogás mellett. Nikkel a tükör felé fordult s bajuszát igazgatta. Hesperis odalépett hozzám s egyet csipett a karomon, odasúgva:

Amarillis meg akarta mutatni, hogy ő itt is ura a helyzetnek. Maga jött oda Nikkelhez, őt megszólítani.

– Jer velem, pajtás, a szobámba, – mondék Nikkelnek, azon törekedve, hogy őt valahogy kihúzhassam a karjánál fogva a tükör és Amarillis közül, a hová be volt szorítva. Te szeretted a régi pénzeket: énnekem igen szép gyűjteményem van.

(Nem is voltam én az; hanem azért ritka szép nummismatikai múzeumom volt, a mit a megboldogult elődöm gyűjtött össze).

(A feleségemnek ez volt a főszenvedélye: butorokban, -240- képekben, porczellánokban: vieux Sèvres, alt Wien, vieux Saxe, old-Chine, Szaczúma japán).

– Nagyszerű! Pompás! Csupa antik. (S az alatt hol az egyik, hol a másik hölgyre tekintett.) S milyen jól vannak konzerválva!

Amarillis baziliskus-szemeket vetett rám. (Hiszen nem én, hanem a Nikkel!) – (De csak nekem kell ezért majd meglakolnom.)

– No, ha ön olyan nagy kedvelője a régi pénzeknek, én majd rávezetem önt egy olyan kútforrásra, a hol ön a legritkább példányokat kaphatja.

… Hej de jól éreztük magunkat Nikkel pajtással, mikor ebből a tündérbarlangból az én pipázómba átszabadulhattunk.

– Te pajtás! – könyörgött Nikkel, – az Isten szerelméért, el ne mondd a feleségemnek, hogy én Passiflorát ismerem valamiképen.

– De még mennyire! Azzal fenyeget, hogy ha én őt megcsalom: bizony levágja álmomban az orromat. Már pedig nem szeretnék ezüst orral sétálni a világban, mint a «Georgiai nők» férjei az operettben.

– Tudod, pajtás, a szerzetesek által letett «votum castitatis»-ban is ott van a mentő «quantum possum» (a mennyire tehetem) formula.

Nagyságos Nikkel úrnak adta át a feleségem meghivását a mai ebédre. A nagyságos asszony addig is itt marad.

Én ezt az ebédet négy hajdani lángom világítása mellett költöttem el; az ötödik lángomnál főtt az ebéd.

HERR VON ENTENFUSZ.

A művésznőre való tekintetből kellett ezt a franczia étkező szokást elfogadnunk. Föllépésük napján a művésznők nem ebédelnek. Korán egy dezsőné, előadás után aztán majd lesz egy banket a művésznő tiszteletére, ez aztán nagyszerű lesz!

A villásreggelihez be kellett még várnunk mosziő Antanfüt. Ez volt a diva imprezáriója. Imprezárió nélkül a divák nem utaznak.

A nevét többször hallottam már emlegetni az asszonyoktól: «itt volt mosziő Antanfü»; de az ortografiájával csak akkor ismerkedtem meg, mikor a névjegyén leirva olvashattam: «Alfred Entenfusz».

Impertinens kis németbe ójtott franczia volt. Mindig kalatyolt, senkit szóhoz nem hagyott jutni. Elmondta egy szusz alatt, hogy ma délelőtt milyen óriási munkát végzett: tizenkét hirlap szerkesztőségeit szaladgálta be, kellő informácziókat hagyva hátra; egyebekről is gondoskodott, a mi ilyen barbár országban nehezen megy; másutt ez mind magától kinálkozik.

Ez alkalommal az ebédnél a hölgyek letevén a kalapokat, Hesperist is láthattam fátyol nélkül. Bizony nagyon megsoványkodott a jó teremtés. S a sovány nőknél a féltékenység a nyak-inak merevségében nyilatkozik.

… Denique az esteli konczert fényesen sikerült. A vigadó megtelt. Jelen voltak a főváros celebritásai. Ott volt Rózsavölgyi és Társa is. A fiatalság kitett magáért; volt -242- taps és eléhivás elég; kivált midőn a diva a cavatinák után rágyujtott egy magyar népdalra: «Ugyan édes komám asszony, Mért kend olyan sovány asszony? Hogy tudott így elfogyni? Lám én milyen kövér vagyok, Mint a háj, majd elolvadok, Ebben a nagy melegben». – Ezzel a magyarok tökéletesen le voltak főzve.

Kapott a diva nagyszámu bukétokat és koszorukat és azután egy lantot csupa kaméliákból, azután meg egy virágkosarat rózsákból, meg egy életnagyságú hattyut csupa tubarózsából kiformálva; végül egy diadalszekeret, mely elé fehér galambok voltak fogva. A bámuló közönség közt az a hírszellő járt, hogy mindezen nagyszerű ajándékokról egy titokban maradni kivánó mæcenás gondoskodott. (Nem mertem a tükör felé fordulni, nehogy föl találjam fedezni ezt a rejtőzni kivánó anonimust.)

Annyi igaz, hogy én adtam – a feleségem kezébe – a diva által igényelt fölléptidijat: egy lepedőt.7)

A nagy bankett alatt, a diva toasztjaira szolgáló pezsgőt is én tartottam szerencsémnek kifizethetni.

Mondtam is a feleségemnek – másnap, – hogy remélem, a diva meg van elégedve az eredménynyel.

– Hát a sok reklám; azok a virágok, hattyuk, lantok, virágkosarak, azokat mind Bécsből hozták. Azután az itteni hirlapok, a reczenziók, mind véres nagy pénzbe kerültek.

– De már akkor szemtelenül hazudott az a svihák -243- imprezárió. Magyar kritikust még nem vesztegettek meg soha. Ebben a mi hirlapirodalmunk még szűz!

– Dobja a szeme közé a számlát a ficzkónak, magát meg dobja ki az ajtón.

Az irodám fiatal személyzete között mindig szokott lenni egy-két poéta. Nem, mintha az én hivatalomnak lett volna szüksége a poétákra, hanem inkább, mert a poétáknak volt szükségük az én hivatalomra.

Hát biz a versírásból nehéz megélni a fiatal, kezdő tehetségnek; kapóra jön mellé egy kis biztos alkalmazás valami fővárosi intézet irodájában. Csaknem minden hitelintézetnek, biztosítónak, iparvállalatnak van egy poétája, «levelező» czím alatt, a ki délig korrespondencziákat üt nyélbe, délután meg verset, humoreszket, szinbirálatot cselekszik.

– No ti derék gavallérok vagytok! – ezzel a szóval ronték az irodába – ti pesti hirlapirók! Hát mikor egy ilyen czelebritás, egy honunk szülötte csillag a művészet egén leszáll a hazai földre, ti azt levetkőztetitek ad peram et saccum.

– Ki meri azt mondani? – kiáltott egyszerre az én két poétám, leugorva a levelezői srófos székről.

Erre az én két poétám otthagyott kopirtintát, hektográfot, szandarakát; ugrott a kalapjáért, futott ki az irodából.

Két óra mulva hétrendbeli párbajra kihivás volt Entenfusz -244- tisztelt barátomnak az asztalán, a becsületükben megsértett fővárosi hirlaptudósítók részéről.

Entenfusz úr természetesen egyet sem fogadott el. Erre aztán a fölingerelt múzsafiak galléron ragadták, odaczepelték Angiolina d’Istria asszonyság szine elé, s ott kellett neki, tanuk jelenlétében, polgári becsületére bevallani, hogy ő tőle magyar és német-magyar budapesti hirlapiró se forintokban, se frankokban, se dollárokban, se márkákban, se rubelekben, se sterlingekben, se lirákban, se drachmákban egyetlen egy piczulát sem kapott, s az egész elszámolása falzum! S ennek a korolláriumául kényszerítették a művésznőtől e hamis czimen elharácsolt összeg azonnali leszámítolására. Végül pedig vitték a vasutra, s a melyik vonat legelőbb indult, arra felültették s ellódították innen Tarnopolba, vagy hová?

Hát minek volt nekem beleavatkoznom egy világhirű vándor-primadonna, meg az imprezáriója ügyébe? Mi közöm nekem ahoz, hogy ők hogyan osztoznak meg a zsákmányukon?

Hogy azt a föllépési dijat én magam spendiroztam? Hát mi gondom nekem arra a pénzre, a mit már kidobtam az ablakon?

Ez is bolondság! Hát mi jót teszek én a magyar hirlapirókkal azáltal, hogy elhiresztelem róluk: milyen megvesztegethetetlenek? Hogy a dicséretet ingyen osztogatják? Ád valaki a magyar hirlapirónak egy új kalapot – azért, hogy ő olyan becsületes? -245-

De a legnagyobb bolondság volt tőlem ennél a beavatkozásnál az a ferde helyzet, a mibe saját magam kerültem Passiflorával szemben.

Ez a drága hölgy most szentül azt hiszi, hogy én a Cicisbeoját azért ugrattam el mellőle, mert féltékeny voltam rá. A tizenhat év előtt kialudt láng újra föllobbanását látja benne.

A jótékony hangverseny után semmi előkészületet nem tesz a továbbutazásra, nagyon jól érzi magát a házunknál, derült kedve van, az egész társaságot elmulattatja. Maga kinálkozik közreműködéssel jótékonyczélú hangversenyekben – minden föllépti díj nélkül. Egyszerre meglepte a honleányi érzület. Szépnek találja a fővárost, kedvesnek a közönséget, érdekli a nemzeti politika.

Nagyon sok dolgom lett egyszerre a házon kivül, alig találkoztam naphosszant az asszonyokkal. Az a sok gyűlés!

– Megálljon csak! Ne szaladjon még el az asztaltól. Ön jó lábon áll a nemzeti szinház intendánsával, ugy-e?

– No no, uram! Ne utazzék ön kalauerekben; mert ott nagy konkurrencziát talál maga előtt. Önnek nagy befolyása van a szinházi igazgatóságra.

– Abból áll a befolyásom, hogy első emeleti páholyt tartok s a bérletszüneteket is megváltom.

– A pikétasztalnál. Csak krajczárba pointjét. Hol ő nyer, hol én; nem tartozunk egymásnak. -246-

– No igen. Elhatározta, hogy művészi tehetségeit ismét hazájának fogja szentelni.

– Milyen regiszter! Milyen iskola! Mekkora repertoár! Milyen trillák! És aztán az a művészi játék!

Amarillis fölnézett a magasba, aztán az asztal alá, meg két oldalt, mintha keresné azt, aki így szólt:

– Tudja, szent barátném, én szivesen előmozdítom az ajánlásommal bármely fiatal tehetségnek a pályafutása kezdetét, protegálom is, amíg a siker stádiumába el nem jut; de bevégzett művésznők szenzálja nem akarok lenni; ha a hazai operához akar szerződni a diva, ezt végezze a karmesterek útján. Ebbe én nem avatkozom.

Ezzel a szóval úgy megharagítottam Amarillist, hogy Adelphe Philine fátyolába burkolta az arczát és ott hagyott.

Ez órától fogva azután Passiflora is olyan képet csinált, mikor eléje kerültem, mintha ő is apáczafejedelemasszony volna.

De a többi asszonyok is mind éreztették velem a szolidarításukat. -247- Még a feleségem is. Valóságos hideg sugárzott ki belőle. Betegséget szimulált.

Ezt ugyan Shakespeare idejében úgy mondták, hogy «másutt is Isten napja süt!»

De hiszen a bölcs Ben Akiba sem mondta volna, hogy «semmi új sincs a nap alatt», ha ismerte volna a «villanyos napot». Az alatt még sok új dolog terem.

Az útban olyan grippét szereztem magamnak, hogy amint haza kerültem, rögtön ágynak estem; három hétig meg nem szabadultam ettől az akczióképes nyavalyától, amelyben az embernek az összes életczélja az orrában összpontosul, annak van alárendelve minden egyéb életműszere. Gyomor, tüdő, szív, mind azt lesi, hogy mit mond hozzá ő nagysága: az orr? Az ember mindig alhatnék és soha sem tud aludni s úgy szeretné a fejét valakivel elcserélni.

A feleségem nagyszerű volt az ápolásban. De a többi hölgyek is hűségesen segítettek neki. Vagy az egyik vagy a másik ült az ágyam mellett. Mindegyik más meg másféle gyógykezelést kisértett meg rajtam. Ahol fájt, ott megmassziroztak, sósborszeszszel bedörzsöltek; a fülem dombjára spanyollégy flastromot ragasztottak; az egész idő alatt ujságot nem olvashattam, mert a szemem fájt a világosságtól; csak az asszonyi mendemondákból éltem. Különben sem értettem volna belőle semmit. Buta voltam. Az eszem pauzált. Azt tudtam, hogy «hatan» vannak. De -248- akárhogy számláltam, nem tudtam reggeltől estig többet összehozni ötnél. Sorba szedtem a neveiket: «Pálma, Amarillis, Iringo, Fritillária, Hesperis». Ki lehet a hatodik, aki nincs itt? S miért nincs itt? Nem birtam kiokoskodni.

Egyszer aztán a grippének is csak vége szakadt, a gyógyulás abban jelentkezett, hogy megkivántam az ujságolvasást. Kezembe adták a Vasárnapi Ujságot (ezt az én kedvencz lapomat, aminek minden évfolyama itt áll bekötve a könyvtáramban!) Hát amint fölnyitom, mit látnak benne a szemeim? Passiflora arczképét egész féloldalon.

Most már aztán arra is rájöttem, hogy miért nem látogatott meg a betegségem alatt, ahogy a többi jó lelkek?

Amint azonban a képhez csatolt életirását olvasni kezdtem, mindjárt az elején ezen örvendetes hirrel találkoztam: «Angiolina D’Istria» világszerte ismert művésznőt sikerült az intendaturának a magyar dalszinház számára előnyös föltételek mellett szerződtetni.

– De nagy oka van. Mert ha ön puszirozta volna a szerződtetését az intendánsnál, akkor az intendáns fogadta volna el az Angiolina föltételeit: héthavi szereplés, háromhavi -249- szabadság, négy föllépés havonkint, azontul külön föllépti díj, tizezer forint gázsi, – míg ellenben az ön segítsége elmaradván, Angiolina volt kénytelen elfogadni az intendáns föltételeit: kilencz havi szereplés, egyhavi szabadság, nyolcz fellépés havonkint, négyezer forint gázsi, annak is fele játékdíj, ami levonatik, ha a föllépés az ő hibájából elmarad. – Hát ez a külömbség a dologban, uram. Érti ön?

Hogyne érteném? Tehát nekem kellett volna az archimedesi csavarnak lennem, aki az intendánst rákényszeríti az előnyösebb szerződésre.

És ezt Amarillis egészen összeférhetőnek tartotta az ethikával. Épen úgy, mint szent Krispin a lopott bőrből csizmavarrást mezítlábas emberek számára.

Azt már most a grippés fejemmel is megértettem, hogy emiatt bizony Passiflorának van oka rám neheztelni.

De annak az okát nem birtam kitalálni, hogy miért fogadott el egy világhirü művésznő, aki egy hangversenyi föllépteért ezer forintot kap, egy négyezer forintos szerződést háromnegyedévre? Ez még sublimior mathesis volt az én beteg agyamnak.

Pár nap mulva aztán, hogy a fejem is tisztább lett, napilapokat is kezdtem olvasgatni, rábukkantam a szinházi kritikák rovatában a tudósításokra, melyek Angiolina D’Istria első szinpadi fölléptére vonatkoznak. Hát biz ezek nagyon langymelegek voltak. Nem olyan tüzesek, mint a konczertreferádák.

Még megjegyzéseket is tettek holmi elkopott középhangokról. Nem volt már itt mosziö Antanfü, a ki szuggrálja a lelkesedést.

De még nagyobb az, hogy Entenfusz úr hivatala ekként vakancziába kerülvén, azt nem siettem betölteni.

… Amíg a grippém tartott, a sok konfuzus álom között -250- azok a vizióim is voltak, hogy én vagyok az Entenfusz. De megizzadtam bele!

… Aztán utoljára mégis csak meglátogatott Passiflora, s úgy tett, mintha nagyon örülne a fölgyógyulásomnak.

NACHTIGALLNÉ ASSZONY.

Régóta hallottam én ezt a nevet emlegetni a házunknál, de nem sokat ügyeltem rá.

Gyakran, mikor egyedül voltunk a feleségemmel, jött az inas, vagy a szobaleány jelenteni.

Néha az is megtörtént, hogy a feleségem ilyenkor távoztában azzal vett búcsút tőlem, hogy «adj egy ötvenest: majd elsőben beszámoljuk». Amiből azt sejthettem, hogy Nachtigallné asszony is egyike azoknak a házi szellemeknek, akik nélkül a feleségem nem tud meglenni.

Pálma soha sem vásárolt semmit a boltokból, mindent a házalók útján szerzett be. Az igaz, hogy olyan szenvedélyei voltak, amiket a boltosok nem tudtak volna kielégíteni. Mindenben az antikot kereste. Még az öltözeteinek a kelméi is vagy a renaissance, vagy legalább a directoire korból valók voltak. Hát én ebbe nem szóltam bele; nem értettem hozzá. Az antik históriák nekem magamnak is tetszenek. Például a tajtékpipák. Egy Apafi fejedelem korabeli buzogányért is képes vagyok áldozatot hozni; kiváltképen, ha még az azzal kiporolandó selyemtóga is kapható volna, (a benne levő fürmenderrel együtt).

Hát mikor már annyira helyreépültem a bajomból, hogy a fekete kávét a karosszékben költhettem el, a nőm segédkezése mellett: jön az inas jelenteni a Nachtigallnét. A feleségem azt mondja neki: vezesse ide, ezúttal az -251- uramnak hoz valamit. Nekem megsugta: «igazi Attila aranypénzeket».

Az Attila aranyak azonban korántsem leptek meg annyira, mint maga a velük kereskedő Nachtigallné.

Azzal odaültette közénk a házalónét s elmondatta vele az élettörténetét, amiből én is értesültem Mirrha sorsfordulatairól. Ő férjhez ment egy börzeágenshez, a férje elköltözött Amerikába, az atyja meghalt; az antikvárüzlet ő rá maradt, a miből ő nagynehezen tudott megélni, míg végre a mennyei gondviselés eléje hozta ezt a boldogtalanok őrző angyalát, az áldott Adelphe Philine fejedelemasszonyt, aki őt rábeszélte, hogy tegye át az egész antikvár-üzletét Budapestre; azóta igen jól mennek a dolgai.

Ebből aztán megtudtam, hogy még Mirrhát is Amarillis vezette a nyomomba. No most már együtt vannak mind a hatan!

BARACSKAINÉ ASSZONYSÁG.

Azaz, hogy nem jól mondtam, hogy senki sem; csak az én feleségem az, aki nem féltékeny.

Bizonyosan informálva van már. Mert, hogy amit hat asszony tud egy férjről, azt a hetedik, a feleség meg ne tudja, az ellenkezik az akusztika törvényeivel. -252-

Ő nem csinál belőle semmit; összegyüjti őket maga körül, traktálja, ozsonnáztatja őket, a szakácsnét ajándékkal tartja, a zsidóasszonytól vásárol, a többiek kedvéért zsur fikszeket ád; nekem csak a férfiakról kell gondoskodnom, asszony van elég.

Azt hiszem, hogy a feleségem épenséggel parádézik velük. Ahogy más delnő fölrakja az antik ékszereit, a régi brüsszeli csipkéit, úgy rakja föl az én feleségem magára a praehistorikus vetélytársnőit. (Vagy ha jobban tetszik a klasszikus hasonlat, ahogy a Grakkhusok anyja mondá a fiaira: «ezek az én klenodiumaim».)

Aztán – van egy nagy igazság, amit nem hiszem, hogy a glosszák és kszéniák irói előlem elragadtak volna s ez az, hogy «idő jártával fiatalabbak nem leszünk». (Nem szedeted kurzivval ezt a remek mondást? – Legalább tedd macskakörmök közé.)

No hát így folyt az én életem kedélyesen és unalmasan a maga egyenes vágányában.

Egy napon egy erősen összegyürt levelet kapok hordárkézből, mely nem volt borítékba téve, hanem csak úgy összehajtva és lepecsételve.

(Ez még nem tudja, hogy Budapesten, aki nem méltóságos úr, vagy kegyelmes úr, az mind nagyságos úr.)

«Alólirott asszonyság sziveskedem tekintetes uraságodat meginstálni, hogy engemet bátorkodjék meglátogatni a szállásomon, igen sürgetős ügyben, amit lesz szerencséje általam azonnal megismerni. Pénz nem kéretik, nehogy azt tessék gondolni. Lakásom medve-utcza 16. szám, földszint, (mivelhogy a lábaim rosszak) nro 6 ajtó. – Jóakaró szolgája özvegy néhai Baracskai Lászlóné, akire tetszik jól emlékezni.

Úgy rémlik, mintha valaha, az ősidőkben, hallottam, vagy olvastam volna ilyenforma névről valamit; de hogy -253- hol, mikor és mit, arról még csak sejtelmem sem volt.

Olyan kategórikus meghívás volt, hogy nem birtam neki ellenállani. Ebéd után, amint a kanalat letettem a kezemből, siettem az ismerős fiakkeremet fölkeresni. Tudja-e hol van a medve-utcza? Hogy ne tudná? Ott van egy budai külvárosnak a szélén. Hanem fiakkerrel nem lehet belemenni, mert zsák-utcza s megfordulni nem lehet benne.

Aféle kis kapásház volt, aminek két szobája van utczára, a kapu által elválasztva; az egyikben a gazda lakik, a másikat kiadják bérbe.

– Itten lakik Baracskainé asszonyság? – kérdém a mosóhölgyek legtekintélyesebbikétől.

Az a könyökével mutatott (a két kezével épen a nedves ruhát csavarta), hogy melyik ajtón kopogtassak.

A kopogtatásra fölnyilt az ajtó egy kissé. Az ajtónyiláson át valami fiatal leányarczot pillantottam meg egy perczre, mely azonban rögtön eltünt; az ajtót félig nyitva hagyva előttem.

Még egyszer kopogtattam, megvártam, míg egy hang azt mondta: szabad, azzal beléptem.

Olyan tisztességes tabáni házikó tiszta szobája volt az. (A gazda valószinüleg kapás, ez még a filokszéra előtt volt, a gazdaasszony pedig mosónő). A kanapé fölött tükör rámájába dugott szentelt bárkával, mellette paraszt majolika szent képek.

Az asztal mellett volt egy szalmafonatos karszék, abban ült egy éltes asszonyság; viselete, különösen fejkötője elárulta a római nőt (kálvinista rómait). Lábai egy nagy zsámolyra voltak fölrakva.

A szögletben volt egy nagy zöld cserépkályha, mély, -254- fiókos koczkákkal, kávémelegítő tűzhelylyel, aminőket csak a veszprémi vásáron kaphatni.

– Én vagyok az, lelkem galambom, legyen szerencséje közelebb jönni. Tessék helyet foglalni ott a széken. Én mindjárt ráismertem az arczképéről, aki nálunk megvan.

– Nem nagyasszony, az én arczképem nem lehet az ön birtokában; mert én elvből sohasem fotografáltattam le magamat, se a képes lapok nem közölték a képemet soha.

– Nem is aféle mai világbeli húsz krajczáros potograpia az, lelkem adta teremtette galambom, hanem egy valóságos piktura; alá van irva a neve is; maga festette aztat tükörből. Igaz, hogy régecskén volt. De azért még most is hasonlatos.

Tyhü, teringettét! Most virrad meg egyszerre az agyamban! Tudom már, hogy ki ez a Baracskainé asszonyság? Az én tükörből festett képem!

Véletlenül a szemben levő tükörbe pillanték, s abból épen oda láttam a zöldkályha mögötti sutba. Az imént megpillantott ifjabb hölgyalak rejtőzött oda, hiányos toaletjét, melyben megleptem, kiegészíteni.

– Ott van biz ez az arczkép nálam, – folytatá a nagyasszony, – maga az hagyta ottan, akinek a számára tetszett pingálni emlékül. Nagy becsületben tartjuk. A kis leány is. No gyere elő onnan a sutból, kis leány.

Erre aztán, kissé durczás toppantással előlépett rejtekéből a kis leány.

Igazán kis leány volt; csupa gyermekes félszegség, negédesség, naivság, szemérem, aminőt csak egy két esztendős kis leánytól lehetne betanulni; nem lepett volna meg, ha azon kezdi, hogy «csecse baba – bebe bácsi – dádá». -255-

Külömben magasra felnőtt karcsu alak volt, szépen fejlődött idomokkal; arcza hamvas piros, ajkai teltek, haja két tekercsbe fonva, le volt eresztve, sötétszőke, egy kis aranyveres csillámmal. Különösen szép homloka volt, s nem volt takargatva mesterséges frufrukkal.

– Ugy-e, hogy megnőtt! Hja bizony megnő a leány, ha az ágy alá dugják is. István király napján mult tizenhat esztendős. No hát csókolj kezet a nagyságos úrnak.

– Leány nem csókol kezet férfinak soha. Szorítson velem kezet s aztán üljön ide mellém, Viola.

– No azért nincs mit elpirulni, hogy egy idegen úr a neveden szólít. Ez az úr a te jóltevőd, akinek köszönhetsz mindent. Még azt is, hogy ilyen szép ruhád van. Ő neked atyád helyett atyád volt, születésed (azaz, hogy kereszteltetésed óta). Azért szeretheted ezt az urat, úgy, mint az édes atyádat. Óh én jól tudok mindent; nekem annak idejében elmondtak mindent. (Ezt az utóbbi mondatot egészen hozzám intézte a nagyasszony, a fél szemével bizalmasan hunyorítva.)

– Hát bizony csak megnőtt ez a leány az idők jártával, hála a nagyságos úr kegyes gondoskodásának. Minden hónap primáján ott volt az asztalomon a havi dáczia, ahogy dukált; semmi fogyatkozás nem volt. S én abból fölneveltem a leányt, tisztességesen, iskolába járattam, kitaníttattam. Tud varrni, himezni, sütni, főzni, úgy mint egy kisasszony. Mutasd csak azt a csipkekrézlit a nyakadon. Azt a csipkét is maga csinálta.

– Hanem hát nem locsogni-fecsegni jöttem én föl ide olyan nagy messzeségből, hanem egyenesen a Violának a sorsa miatt; azt valahogyan dülőre kell vinni. A leány -256- már tizenhat esztendős, én pedig már öreg test vagyok, a lábaimban csúz van, én nem hordhatom a leányt a világba, ahogy szokás, magában pedig csak nem szaladgálhat egy ilyen nagy leány.

Most valamit készült velem közölni a nagyasszony, amit a leánynak nem kellett meghallani.

– Eredj csak, kis leányom, fogd azt a vizes palaczkot, hozz bele friss vizet. A nagyságos úr szomjas. Jól kihúzd a kutat, hogy friss legyen a víz. Be ne locskold a czipődet.

Alig húzta ki a lábát a leány a szobából, a nagyasszony fülbe súgva mondá:

– A leány művésznő akar lenni. Ha ellenzem, elszökik. Hát inkább úgy teszek, mint Aranyi professzor uram tett az ablakkal, nehogy a macska törje ki, hát inkább maga ütötte ki a botjával. Fölhoztam a leányt Pestre. Eddig én neveltem hűségesen; nevelje már most tovább, akinek nagyobb jussa van hozzá. Vagy az eddigi jóltevője, vagy a vérszerinti édes apja. Annak is tudom ám én a nevét. Nekem mindent elmondott az illető annak idejében.

– Csak egy szót, nagyasszony, a míg magunk vagyunk. Ismeri ez a leány az anyját?

– Nem tud ez róla semmit. Az anyja nem kérdezősködött róla soha. Úgy elfelejtette, mintha nem is volna. De csak egy születésnapi ajándékot, csak egy kis fülbevalót sem küldött a leányának soha. Csak egy kis hajas babát, vagy egy szalagot a hajába, a miről ráemlékezzék. Soha. Aztán én sem irtam neki a leányáról soha. Nem is hiszem, hogy örült volna neki. Hiszen még a becsületes magyar nevét is elfordította taliánra, hogy a leánya még a matrikula után se találjon a nyomára. A Viola azt hiszi az anyjáról, hogy meghótt. Meg is hótt az ránézve valósággal. Nem is vinne rá a lélek, hogy az anyjához vigyem a leányt, inkább az apját keresem föl vele.

– No oda meg épen ne vigye. (Az kellene most csak épen a szegény Nikkel kopasz fejének!) -257-

VIOLA.

A leány visszajött a friss vizzel, töltött belőle egy pohárba s megkinált vele, én megittam. (Ejh, de régen ittam vizet szép leány kinálatára.)

Egészen gyereknek látszott a viselkedésében; az a félénken tolakodó mórikálás, azok az ügyetlen balogsüti mozdulatok, mint aki most került ki az elemi iskolából. A szemeit még nem mutatta meg.

– No csak ne féljen tőlem kis leány. Én nem vagyok zsettatóre, nem verem meg a rossz szemeimmel a kis leányokat.

– Óh, mi attól nem is félünk, – felelt meg a leány helyett a nagyasszony – attól, aki a szemével megver, akit minálunk prikulicsnak hínak. Mink nem vagyunk babonásak, mert mink kálvinisták vagyunk. Amint én azt látom, hogy valaki megverte a szemével a leányt, azonnal azt teszem, hogy eleven szénnel vizet oltok, abban megmosdatom a leánynak az arczát s azzal meg van törve a babona.

Viola ez alatt abban mesterkedett, hogy a kötényének a két szalagját a legbonyolultabb csomóvá bogozta össze.

– Hát figyeljen csak rám, kis leány, a jó nagynéni azt tudatta velem, hogy maga a művészi pályára szándékozik lépni. Úgy van-e?

A kis leány aztán azt tüzte ki feladatául, hogy az összeczorkázott kötényszalagokat megint szétbontogassa s csak úgy összefogott szájjal felelt rá: «Igen».

– Van. (Ennél a szónál fölnyitotta a szemét. A szemében volt a neve: igazi viola. S bátran a szemembe nézett; -258- a kötényszalagnak is békét hagyott, öntudatosan fölemelte a fejét.)

– Tehát énekesnő nem lehet. Azonban a szavaló művészethez is megkivántatik a terjedelmes hang.

– Tanultam egy évig; a kollegiumi zenekarban volt egy theologus diák, hires cellista; attul vettem leczkéket. Kottábul a vista játszom; de hallás után is eljátszom akármit.

Nekem úgy tetszett, hogy emelkedik velem a szék. Átkozott violoncelló! Hát nem elég volt egyszer?

– A bizony lelkemadta teremtette galambom, – erősíté a nagyasszony, olyat csapva kövér tenyerével a czombomra, hogy csak úgy csattant. – Úgy játszik ez a leány a brúgón, mint egy valóságos czigány. Ha az ember behunyja a szemét, azt hiszi, hogy a Csicsa.

No ez nevezetes reproduktió a fátumtól! Ha az emberrel valami nagy bolondság történik az életben, rá kellene irni a hátára: «Gare au contrefait!» Tilos az utánzás.

Az pedig logikai következetesség a fátumtól, ha már ezt az utánzást elkövette, hogy még egy cellovirtuóznét hozzon a világra; azt egyenesen az én szárnyaim alá vezesse, mert hiszen én vagyok épen az a protektor, aki -259- a miniszternél kieszközöltem, hogy Nro I-nek adja meg az engedélyt zenetanműhely fölállítására. Ha van egy csellót játszó leány a világon, annak okvetlenül én vagyok a védszentje, mint a tűzoltóknak Szent Flórián, a vinczelléreknek Orbán.

– Jól van, – mondám a leánynak. – Majd holnap próbát teszünk Viola kisasszonynyal a direktornénál.

– Majd én elviszem magukat oda reggel nyolcz órakor; mert később a rendes leczkeórák folynak.

– Jaj lelkem, galambom, nem tudok ám én grádicson fölmászni, ezekkel a nohikkal. (Népies elnevezése a lábaknak.)

– Tyhü, dehogy merek én ráülni egy olyan pokolmasinára, akin élve szállítják az embert a mennyországba.

– Hát hiszen a nagyasszony kálvinista, aki nem fél a babonától. Tegyen úgy, ahogy én szoktam, mikor a fölhuzóba belépek. Nyomjon egy piczulát annak az ördöngős ficzkónak a markába, aki a gépet iszkurálja: meglátja, hogy semmi baja sem történik. Aztán a vendéglői költségekre adok magának egy kis pénzt, no meg bérkocsira, hogy a nohikat ne fáraszsza. A kisasszonynak is kell egy új ruhát venni; kapni készen; meg kalapot és kesztyüt, napernyőt.

AZ ELSŐ SZÁZ FORINT.

Baracskainé asszonyság, mikor a százas bankót a kezébe nyomtam, közel volt hozzá, hogy azt a szimbolisztikus -260- ráköpködéssel üdvözölje; mert igaz, hogy a kálvinisták nem babonásak, de azért megteszik azt, hogy mikor valami első pénz kerül a markukba, úgy tesznek, mintha megköpködnék «fthü-thü» s magukban mondják: «apád, anyád idejöjjön».

A leány azonban kerekre fölnyitotta a szemeit, amint a százast meglátta (eddig csak hiréből ismerte), az arcza egyszerre lángvörös lett, gyors mozdulattal kikapta azt a nagyasszony kezéből s visszaadta nekem, aztán a két tenyerével eltakarta az arczát.

Én pedig megfogtam a két kezét s kényszerítém azokat elpirult arczának elhagyására.

– Ne értsen félre, kedves Viola. Maga egy ártatlan gyermek. Tőlem orczapirulás nélkül elfogadhat mindent. Én az ön atyjának testilelki jó barátja vagyok. Ő az én életemet mentette meg egykor a bizonyos halálból. Még annál többet is tett velem. A becsületemet óvta meg. Hogy mi módon, azt én magának meg nem magyarázhatom. (Nem ám, azt csak nem mondhatom el neki, hogy «megóvott attól a szégyentől, hogy a te mamádat nőül vegyem».) Ezért én ő neki holtomig lekötelezettje maradok s csak egy nehéz adósságomat rovom le, amidőn egyetlen gyermekének sorsáról gondoskodom. Eddig is tettem azt, s ha a próba sikerülni fog holnap, azontul még nagyobb mértékben tenni fogom. S az én nekem nem lesz áldozat és kegyedet semmi háládatosságra nem kötelezi irántam.

(S eközben eszedbe jutott az automat, akinek egy négy krajczárost dugnak a szájába s arra kiugrik belőle egy skatulya gyufa).

Csakugyan tudtak valahol egy földszinti szobát adni a nagyasszonynak, ahová nem kellett pokolgépen repülni.

Violának már új ruhája volt, amit nekem dicsekedve mutatott be. Az árát is megmondta, csak huszonhét forint volt.

A nagyasszonyt is elvittem Violával együtt a zeneiskoláig. Fritillária (már én csak maradok ennél a névnél) a harmadik emeleten lakott, ahová Baracskainé a Szent Dávid hegedüjeért sem volt hajlandó fölmászni; őt odalenn hagytuk a kocsiban.

Az rögtön próbát tett vele. Előkeresett a számára egy gordonkát s leültette a hangjegytámlány mellé. Legelőbb is a kezdetleges skálatanulmányokat játszatta el vele hangjegyekből. Egy hibát sem ejtett. Azután egy nehéz szonátát tett eléje. A leány azt is végig játszotta a legnagyobb preczizióval. Utoljára fölszólította, hogy játszszon valamit könyv nélkül, valami magyar melódiát. A leány aztán elhúzta a Bihari kesergőjét, meg a «Szemembő könypatak csereg» melódiáját, de annyi érzéssel és bámulatra méltó technikával, hogy a tanárnő tapsolni kezdett neki.

– Igazán rendkivüli tehetsége van a kisasszonynak – mondá gratuláló kézszorítással fordulva hozzám. – Első rendű talentum.

– No hát! Elsőrendű talentumokat protegálni nemcsak jogunk, de kötelességünk.

Én megegyeztem a tanárnővel a leczkék díjában; holnaputántól kezdődik a rendes oktatás. Tetszik tudni, a mai és holnapi nap eltelik a szállás kereséssel.

Mert egy gordonkatanuló kisasszony számára nem olyan könnyű szállást találni a fővárosban.

Annak olyan elszigetelt lakás kell, ahol ő sem alkalmatlankodik a skála-tanulmányaival se a mellette, se a fölötte, se az alatta lakóknak; de viszont azok sem zavarják -262- őt zongorával, énekszóval, lármás foglalkozással. Ilyen alkalmatos helyiséget csak a külvárosok valamelyikében lehetett kapni; két szoba, egy konyha, kettős kijárással. Az természetesen mind butorozatlan volt. Tehát butorokat is kellett bele szerezni egyszerüeket, de mégis elegánsakat; aztán meg konyha edényt. (Az első százast követte az ötödik, meg a hatodik.)

A leány csak egyre bámult; kiváncsi volt, de nem értett semmit. Annál szivesebben rendezkedett a nagyasszony.

– Kedves Viola. Ez lesz önnek a szállása. A házbért kifizettem előre egész évre. Kegyed kap tőlem élelmezésre havonkint száz forintot, mind addig, amíg a művészete jövedelmezővé lesz. Abból kijöhet, még ruházatra is marad. Vettem önnek egy gordonkát, meg egy varrógépet. Azokkal fölváltva foglalkozhatik. A jó nagynéni lesz olyan kegyes, hogy felügyel kegyedre.

– Jaj, lelkemadta teremtette galambom, – szólt közbe a nagyasszony, saját térdeit ütögetve a tenyereivel. – Én bizony nem lehetek olyan kegyes, hogy itt maradjak leányőrzőnek; mert én nekem otthon gazdaságom van, amit nem hagyhatok ebadóba; nekem haza kell utaznom. Hanem van énnekem egy régi hűséges cselédem, a jó Magda; majd azt leküldöm a Violának, ő volt a dajkája kicsiny korában; ezután is hűségesen fogja őt szolgálni. Egy kicsit süket szegényke, de külömben áldott jó teremtés.

PIA FRAUS.

«Pia fraus»-nak nevezzük az olyan szelidebb fajta csalást, mely egy valakinek hasznára szolgál, anélkül, hogy más valakinek kárt okozna.

De mit szólnak majd ehez odahaza? A semmisítő törvényszék? -263- A septemfœminalis tabula! Ez az igazi hétszemélyes törvényszék.

Annyi bizonyos, hogy amely napnak a reggelén én Violát bevezettem Fritillária zeneiskolájába, annak a napnak az öt órai thea-uzsonnáján ezt ki fogja hirdetni Fritillária asszony urbi et orbi.

Innen csak az egyenes út vezet ki. Még ugyanaz nap az ebédnél saját magam elmondok mindent a feleségemnek, ami igaz.

No tudod, kilencz tizedrészt. Sokallod? Hát mondjunk tizenhét huszadrészt. Hát hiszen mikor egy kulánsan fizető férj a feleségének elmondja az igazat, magának is csak jár belőle provizió.

5. A leány életmódja biztosítva van rendes pénzügyi művelet által. A jóltevő neve eltitkolandó, állására és feleséges voltára való tekintetből.

6. A leány művészi tehetségekkel van fölruházva. Fényes jövendő várakozik reá.

Pálma elfogadta azt en bloc, csak azt mondta, hogy szeretné azt a leányt megismerni.

Így aztán Pálma az öt órai theaozsonnán azzal vághatta ketté Fritillária szenzácziós hirmondását, hogy «mindent tudok, a férjem már elmondta». -264-

Az pedig, hogy Viola rendben lesz, azt jelentette, hogy amint a régi dajkája megérkezik s elfoglalhatja a nagynéne helyét.

Én azonnal, amint Magda (így hitták a dadát) megérkezett, hazabocsátám Baracskayné asszonyt, azzal a megvigasztalással, hogy azok a bizonyos husz forintok, melyek a biztosító társaság által eddigelé az asztalára havonkint leszámíttattak, ezentúl is meg fognak ugyanott jelenni. Fogadja el eddigi hű ápolása jutalmául. A Violának nem lesz már arra szüksége. Megértette a jó lélek s nagy könyhullatások között elbúcsúzott.

Viola pedig beszegődtette a Magdát az én segítségemmel, amire nagy szükség volt, mert a jámbor nagyot hallott. Különösen azt nem akarta meghallani, mikor Viola tíz forint havi bért kinált neki; hanem mikor én azt mondtam neki, hogy másik tizet én teszek hozzá, azt meghallotta. Meg hogy a fát, vizet a házi szolga fogja hordani a konyhára.

Erre a díszes jelmezre azért volt szükség, hogy a látogatás alkalmával, mint Viola kisérőnéje legyen bemutatható a feleségemnél.

Én ugyan a feleségemet eleve informáltam, hogy a kedves nagynéne lábai nem birják meg a lépcsőmászást; ő majd lenn fog maradni a hintóban az alatt, amig én Violát fölvezetem; de Pálma humanus lelkülete talált kedvezőbb megoldást. Odarendelt két hordárt egy karosszékkel a kapuhoz s mikor mi megérkeztünk a bérkocsival (a saját hintómon nem jártam Viola szállásáig), szépen kiemelték Magda asszonyt, karra véve, beleültették a zsöllyébe s így szállították föl a garádicson. Engedett magával mindent elkövetni.

A bemutatás megtörtént annak rende szerint. Pálma egyedül fogadta a látogatókat, leültette őket a karszékbe; -265- nekem is helyet mutatott. Avval kezdődött a benevolum.

– A nevelőanyám után. Valósággal az anyám nevét viselem; de azt férjhezmenetelemig nem szabad használnom.

– Óh igen. Havonkint kapok életbiztosítási alapon száz forintot. (No, itt esett egy kis korrektura az igazságon.) – Az elég szép. Abból igen tisztességesen megélhet.

– Óh, én igen kevésből kijövök; a fölösleget félreteszem. Hogy ha itt kitanultam az iskolát, Párisba kimehessek, tovább képeztetés végett. (Második korrektura!)

Pálma intézett egynéhány kérdést Magdához is; amire azonban a tisztelt hölgy állhatatos némasággal válaszólt.

– Elégségesnek találja ön – szólt végre Pálma a leányhoz – a nagynénje felügyelését magára nézve?

– Még van azonkivül egy felügyelőm – szólt Viola, önérzetes fejfölemeléssel. A – saját ambiczióm.

– Nem csak az – folytatá a leány. – Még más ambiczió is. Nekem vágyam van társadalmi állást foglalhatni el. S ehez van jogosult reményem. Ugyanaz a jóltevő kéz, mely napi szükségeimről gondoskodott, szintén azon biztosító társaságnál huszezer forint kelengyét kötelezett le a számomra férjhezmenetelem esetére. Én tudom jól, hogy egy könnyelmü ballépéssel egy vagyont és egy társadalmi állást dobnék el magamtól. – Ez a tudat az én erényőröm.

Pálma úgy meg volt hatva ettől a szónoklattól, hogy a kezét nyujtá a leánynak, amit az háromszor megcsókolt.

Azzal Pálma elbocsátá a látogatóit, a hordárok ismét -266- levitték karszékbe ültetve Magda asszonyt a hintóig, én odáig vezettem Violát s elbucsuzásunkkor azt sugám neki:

Tehát volt már közöttünk valami közös. A közös hazugság. – Ez is egy neme a liézonnak.

Pálma néhány nap múlva egy drága kerekes széket küldött a «nagy néni»-nek, amin az, saját kezeivel hajtva a kereket, tehetett nagyobb kirándulásokat az utczán. Eleinte Magda nem akart hozzászokni ehez a furcsa járműhöz; hanem aztán Violával addig biztattuk, míg kedvet kapot hozzá, hogy ezen járjon ki a piaczra, csirkét, uborkát bevásárolni. Annyira, hogy még az ujságba is bekerült; a «Neues Politisches Volksblatt» képben is megörökítette: «Die Haushälterin auf Rädern». Pálma büszke volt rá s eltette a lapot emlékül.

És azután minden délután négy órakor elmentem hozzá. S rendesen nyolcz óra után kerültem haza.

Ez a tisztességes férjeknek, családapáknak a rendes ideje. – Mikor az asszonytársaság egybegyül a theánál, egy kicsit pletykázni, intrikálni, embertszólni, divatról, konyháról értekezni, néha-néha fölolvasásokat tartani, jótékony konczerteket rendezni, ritka esetekben lutrit, Hammer und Glockét játszani, olyankor a jámbor férj veszi a kalapját s megy a klubba, a kaszinóba, tarokkozni, pikétezni. Aztán nem csak egy klubb és kaszinó van Budapesten; én adófizető tagja vagyok hétnek. Ha történetesen kerestek és nem találtak az egyikben, bizonyosan ott voltam a többi hatban.

Mindig jó kedvü, mindig tréfára kész. Amitől én úgy elszoktam már húsz év óta. Akit csak magam körül látok, az mind komoly, szigorú, birálgató, csipkedő, éles, zsémbes, panaszos, unatkozó, kevély, rátartó, leskelődő, neheztelő, haragtartó, kényes, finnyás, begyeskedő, szórakozott, orroló, erkölcsbiró, szemérmetes, szeszélyes, fanyar, izetlen, fáradt, legjobb esetben czivakodó. – Én ezekből a virágokból birok egy egész üvegházat.

Nagy csoda-e, hogyha ebből az üvegházból kiszabadulva odabódorodok egy csalitba, ahol a viola nyilik s jól esik végig hevernem a pázsiton, a bokroktól beárnyékolva.

Hiszen hát azt is csak meg kellett tudnom, hogy a pártfogoltam mennyit haladt a művészi tanulmányaiban. Viola minden délután produkálta magát előttem a gordonkán.

Egyszer aztán eszembe jutott, hogy hiszen néhanapján én is tudtam hegedülni s a hegedümmel milyen szépen akkompanyáltam a bűbájos Fritilláriának. Hátha most is tudnék még valamit abból, amit bécsujhelyi kadét koromban tudtam?

Vettem magamnak Bécsben egy straduáriót s azt egyenesen odaküldettem Viola szállására.

És azután én kisértem hegedüvel az ő gordonkáját; – épen, mind hajdan; bécsujhelyi kadét koromban, a bűbájos Fritilláriáét.

Ettől kezdve én valóságos kettős életet folytattam. Egy szigorút és egy vidámat. Hivatalomban pontos, otthonomban rendes, rejtekemben élvezetes életet.

Viola meseszerűen ragaszkodott hozzám. Rajtam kivül az egész világ nem létezett ránézve. A zeneiskolában nem kötött senkivel baráti ismeretséget, még csak a szállását sem tudatta senkivel.

Az a szállás is a legczélszerübben volt kiválasztva. Átellenében egy templom, onnan senki sem láthatott az ablakaira. Szögletház volt, a mellékutczából egy percz -268- alatt a kapuhoz lehetett jutni; a kapuboltozat alatt volt az ajtó, ami Viola szobájába nyilt. A másik szobából a konyhába lehetett jutni, annak az ajtaján át az udvarra, az udvarról a kertbe, a kert ajtaján át ki egy szűk sikátorba, melynek oldalait istállófalak és beszennyesedett ablaku házak képezték. Nekem minden ajtóhoz kulcsom volt. Ha a kertajtó felől jöttem, az utczaajtón távoztam, vagy megfordítva. Mindig gyalog jöttem ide. Lehetetlen volt utánam leskelődni bárkinek is.

A tanév szerencsésen lefolyt. A vizsgák megtartattak Fritillária zeneiskolájában; mi is jelen voltunk a feleségemmel együtt: no meg Amarillissel együtt; ott volt a miniszteri tanácsos, a zeneakadémia igazgatója, a filharmonikusok, a klakvehuteszek; mindnyájan el voltak ragadtatva Viola elegáns gordonkajátéka által. És mindnyájunknak a véleménye abban összpontosult, hogy e kiváló talentumnak mulhatlanul szükséges magasabb kiképeztetés végett Bécsbe, Berlinbe és Párisba kirándulni. Most úgy is két hónapi vakáczió kezdődik.

És csodálatosképen az általam jogtanácsolt társaságoknak is épen erre az időre akadtak olyan kiküldetései számomra, melyek utamat Bécs, Berlin és Páris felé irányozták.

(Megállj csak! Hadd nyissak föl új tintásüveget; mert a kalamárisomból kifogyott a «pia fraus»-hoz való tinta.)

A DINAMITBOMBA.

Külföldi ekszmisszióimból én mindannyiszor a legértékesebb meglepetéseket hoztam haza a feleségemnek. Zafir ékszereket és gyémánt butónokat, keleti sálokat, brüsszeli csipkéket, csinkve csento bútorokat, tökéletesen beszélő papagájokat, kapuczinus majmokat, egész bundát kék -269- róka prémből, amivel furórét költött a társaságban s a porczellánoknak mindenféle faját…

(«Megannyi tanújelek egy válóperre», mondá egyszer az ilyenekre egy delegátus kollégám.)

No de annyit elismert felőlem mindenki, hogy olyan generosus férj, mint én, nincs több Európában.

Idehaza, a honi fővárosban, a későbbi időkben már nagyobb elővigyázattal kellett élnem. Violának ismeretségei akadtak, részint az iskolatársai révén, részint a feleségemhez járó asszonyokból. Azt koczkáztattam, hogy mikor benyitok hozzá, ott találok egy ismerős vizitet nála. Ezen úgy, a hogy segítettünk. Egy leeresztett függöny a kapu felőli ablakon azt jelzé, hogy senki sincs ott, a fölhúzott függöny jelenté, hogy van benn valaki.

Ez később olyan alkalmatlanná vált rám nézve, hogy szállást cseréltettem Violával.

Akkor meg már épen előőrsöket állítottak föl, akik az átelleni ablakokból leskelődjenek rám.

A feleségem egy arczvonással sem árulta el, hogy sejt vagy tud valamit. Ugyanaz volt irántam, a ki mindig: nyájas, előzékeny és hideg. Egy csöppje a féltékenységi virusznak nem volt a vérében.

Egyszer-egyszer a lelkiismeret megszólalt bennem: hogy ez mégis kegyetlenség, amit Pálmával teszek; de aztán csak elaltattam azzal a zofizmával, hogy «nem fáj az neki». – Megmondta ő ezt ez előtt húsz esztendővel. De minek is hosszabb a kálvinista esketési forma azzal az egy sorral?

Mikor vettem észre, hogy az asszonyok formális kémhadjáratot folytatnak ellenem: akkor «dezden kon dezden!» azt a ravaszságot gondoltam ki, hogy csak azért is otthon maradtam a feleségem öt órai thea-ozsonnáira; magam is odaültem az asszonyok közé tereferélni, tartottam őket pletykabeszéddel s udvaroltam nekik sorba -270- egész a szemtelenségig; azok majd megpukkadtak mérgükben. Ha nagyon vakmerően példálóztam a multakra: meg is vertek; én csak tartottam a hátamat.

Ez a legjobb methodus. Ha egy férjet azzal denuncziálnak a felesége előtt, hogy van egy főbenjáró bűne: akkor túlhajtani a vádat: «nem egy van, de hét!»

Hesperis már több nap óta nem jelent meg az öt órai ozsonnákon. Én azt hittem, hogy én rám les, a Viola szállásával átellenes ablakból; pedig hát nem én rám vadászott a derék hölgy, hanem a saját Nikkeljére.

Egy pénteknapon, (nagyon jól emlékszem rá, hogy péntek volt, mert az ordináriusom rendelete következtében a feleségem által szigoruan megtartott bőjtös ebédek kikerülése végett pénteken a házon kivül kellett étkeznem higiéniai szempontból. Violánál voltam; jó paprikás halászlével traktált meg.) Tehát pénteknap délután az ozsonnaasztalnál javában mulattatám a hölgytársaságot pajkos anekdotáimmal, amidőn hirtelen, minden kopogtatás nélkül, föltárul az ajtó s berohant rajta lélekszakadva a rég nem látott úrhölgy, a Hesperis. Már a külső fölszerelése elárulta szokottnál is nagyobb harczias hangulatát.

A fején volt egy lángvörös kalábriai kalap, egy margaréta bukéttal, meg két szál fenyegető fáczántollal; a nyakát Sarah Bernhard csipke-örv burkolá; narancssárga ruhája volt, fekete sávokkal, mint egy tigrisnek, kakadoa szinű övvel derékban átszorítva. Két keze csuklóját ezüst lánczok köríték, nagy lecsüggő golyókkal, emlékpénzekkel és egyéb relikviákkal, amik a beszédét kisérő taglejtés közben félelmesen csörgöttek. Azonkivül egy selyem ridikül is volt a karjára akasztva. Az arzenál!

– Itt van! Megfogtam valahára a semmirekellőt! A gyilkos gonosztevőt! – Mindig tudtam, hogy pokolravaló az átkozott; de hogy ennyire elvetemedett imposztor legyen, azt még álmodni sem mertem volna; a gyalázatos! – Ezt lihegé első beköszöntésül Hesperis. -271-

– Az Istenért! Mi történt? Kiről van szó? – kérdé a feleségem. Magam is megijedtem, azt hittem, engem aposztrofálnak.

– Hát ugyan kiről volna szó, mint a Nikkelről? Mikor én azt mondom, hogy «gyalázatos», lehet-e az más, mint a Nikkel? Hisz a többi is mind czudar, csalárd, lator, de legalább iparkodik eltitkolni a gonoszságát; (itt nekem jutott egy jelentésteljes szemvágás) de ilyen nyiltan, ilyen vakmerően vinni a toronymagas gonoszságot, ez csak egy Nikkeltől telik ki.

E közben leült az asztalhoz s lehüvelyezte a hosszú fekete selyem keztyüit. Ellenben a ridikült odatette az asztalra, a két tenyerével lenyomtatva.

– Mindig gyanakodtam az átkozottra, hogy megcsal. Délután soha sem úgy volt a nyakravalója csokorra kötve, ahogy én reggel megkötöttem s gyakran rajtakaptam, hogy a «Fischerin, du kleine»-t danolja, mikor a szobájában van. Hol danolják ezt a nótát? Az orfeumban. Minden reggel, amíg a fürdőben volt, én megvizitáltam a tárczáját, mennyi pénz van benne? – Egy-egy napon azt mondta, hogy éjjeli inspekcziója van a hivatalokban. Reggel került haza. Az olyan inspekcziós éjjelek után rendesen tíz forint hiányzott a tárczájából.

– Csitt! Maga jobb, ha nem szól! Megállj! (Itt neki türközött.) Azt mondtam neki, hogy szeretném egyszer meglátni, hogy milyen az az orfeum? Vigyen el egyszer oda magával vacsorálni. Nagyon dicsérte az előadást. A kaucsuk-ember nagyszerű, aztán meg az éneklő malaczok, meg a néger bohóczok. Elmentem vele; végignéztem az egész előadást. De még inkább néztem a Nikkel arczát. De nem kellett annak se éneklő malacz, se tamburázó szerecsen; hanem amint egyszer kikalimpázott a szinpadra egy szemtelenül kurta szoknyás perszona; dehogy kurta, semilyen! s rákezdte a maga impertinens nótáit, lehetetlen mimikával kisérve, akkor a Nikkel majd kibujt a bőréből. -272- Az a maskara is egyszerre rátalált a csókaszemeivel a Nikkelre s egész kihivóan kokettirozott rá. Ahán! Ez hát az a «Fischerin du kleine!»

– Csak maga ne prókátorkodjék, drága barátom. Megállj! mondék. Majd végére járok én ennek. Másnap nagy sczénát csináltam a Nikkelnek, a fölött a théma fölött, hogy nagyon könnyelmüen bánik a pénzzel. Igazam volt, átlátta, kénytelen volt magát megadni.

Én elvettem a tárczáját: kiadtam neki belőle öt forintot. Ennyi elég véletlen kiadásokra. Majd a szivarokat is én vásárlom be ezentul.

(Hej, hogy áldottam magamban a sorsot, hogy nem nekem juttatta azt a bizonyos nászutazást Hesperissel.)

– A Nikkel átment a szobájába, a szolgálónak azt mondta, hogy hivjon neki egy hordárt. – Minek neki az a hordár? – Én a kulcslyukon keresztül benéztem a szobájába, hogy mit csinál a Nikkel? Az iróasztalnál ült és irt. Levelet irt. Az ostyával pecsételte le. Nem használt spanyolviaszkot a lepecsételéshez, mert annak a szaga elárulja a levélirást. Nem sokára belépett a külső ajtón a hordár. Ismerem. Sándor volt. Többször járt már Nikkelnél. – Én hirtelen kapom a kalapomat, kisiettem a folyosóra; az auszgusz nyilásánál meghúztam magam s vártam, míg a hordár jön nagy biczebóczázva. Mikor elejbém ért, kiugrottam a lesből, megfogtam a nyakravalóját a ficzkónak: «ide azzal a levéllel». Nem is vártam, hogy mit szól rá, hanem kirántottam a zsebéből a levelet hirtelen kézzel. «Alló mars!» – «Legalább a fizetésemet!» nyögte a nyavalyás. «Nesze a fizetés!» Azzal pitts, patts! Egyet jobbrul, másikat balrul. A posztilyon damur szaladt a másfél lábával, ahogy tudott.

– No hát kezemben volt már a korpusz delikti! folytatá a hős amazon. – Hát nem jól sejtettem? Hát -273- nem az volt az adressere irva «Fischerin-du-kleine». És aztán a szállása világosan kiirva: «Sertéshajcsár-utcza 26/B. II. udvar, 3. emelet, 47. ajtó».

A ridikül megnyilt, Hesperis ujjai elővonszolták rejtekéből a bűntanujelt.

Itt van! Tessék a borítékot nézni! (Azt kézről-kézre adta.) De hát még a tartalom! (Azt nem bocsátá ki a kezéből.) «Drága angyal! Bocsáss meg, hogy ezuttal nem küldhetek neked pénzt; mert a tettleges hatalom zár alá vetette a kasszámat.» – «Tettleges hatalom?» Ez bizonyosan én vagyok! De hát hallott már valaha ilyet ember, hogy egy férj a feleségét «tettleges hatalomnak» nevezze? «De mihelyt megkapom a salláriumomat a mappázásért a bürótól…»

– Ahá! – kiáltott közbe Fritillária, – ezt úgy mondják a németek, hogy «ein Geld, wovon die Frau nichts weisz». Ugy-e bár, jogtanácsos úr?

«… azonnal sietek igényeidnek eleget tenni. Addig is 10000 cs. cs. cs. – A te elbűvölt Nikiczád.»

– Tessék! Tessék! Önnek a testi-lelki barátja! A gyönyörüséges mákvirág! Nos hát mit csináltam? Mit gondol, uram?

– Azért sem találta el! Rohantam, de nem a Nikkelre, hanem a sertéshajcsár utczába, a Fischerin-du-kleinet fölkeresni.

– Azért sem azt vittem. Hanem elvittem magammal a Nikkelnek a lefoglalt pugyillárisát.

– Igen is, a pugyillárisát. Itt van a ridikülben. (Azt is megmutatta.) Otthon találtam a frajlát. Bizony mondhatom, hogy nappal nem olyan szép, mint gázvilágításnál. Tele az arczbőre ebagákkal. (Mitfresser.)

– Óh bizony attól nem támadnak ebagák az arczon, – protestált még szakértőbben Passiflora. – Nézzék meg az én arczomat. (Neki nappalra is ki volt festve az arcza.) Csakhogy nem szabad a festéket vizzel lemosni, hanem arczkenőcscsel kell ledörzsölni.

– De legkevésbbé szabad azt lenyalatni! – kiáltá mérgesen Hesperis, aki dühös volt a miatt, hogy az ő érdekes előadásait ilyen haszontalan intermezzóval szakítják félbe. Az öltözet is nagyon sófel volt. Hogy mondják azt magyarul, hogy «schofel»? (Ezt a kérdést hozzám intézte.)

– No hát sunda volt. Arra is alapos oka volt. Az elegans toalettjei mind a tisztítóban voltak.

– Tudom. Én hát rövid proczesszust csináltam vele. Megmondtam, hogy ki vagyok. Köszönöm, nem ülök le. Nem fáradtam el. Még csak ezután akarok elfáradni. Megmutattam neki a levelet, amit röptiben elfogtam. «Magának pénzre van szüksége, de az uramnak a tárczája nálam áll. Itt van, tessék! No hát adok én magának pénzt. Ha maga én nekem azokat a leveleket, amiket a Nikkel magához irt, mind egy szálig kiszolgáltatja, hát én magának adok rögtön húsz forintot».

– Ah! Ah! Húsz forintot! – hangzott az elcsodálkozás fölkiáltása minden ajkról.

– S nem utasította vissza a «drága» angyal ezt a -275- kinálatot nagy indignáczióval? – bátorkodtam én a vért szagolt tigristől kérdezni.

– Mit? Indignáczióval? De a két füléig szaladt a szája örömében. «Itt van! Tessék kikeresni» – szólt nevetve s azzal fölnyitott előttem egy nagy bolond kuffert. Kérem, az telides tele volt mindenféle szinű levelekkel. Hiszen ha azokat mind eladhatná húsz forintjával, hát herczegnő lenne belőle. Szerencsére a Nikkel levelei mind legfölül voltak. Még is nem igen régi lehet a viszony. Összeszedtem valamennyit. Így is tíz darab volt.

– Odadobtam neki a pénzt – folytatá Hesperis. – Azt sem mondtam neki, hogy «szervusz». Hanem ő, a szemtelen! még azt mondta, hogy a «viszontlátásig!» Itt van mind a tíz levél! A tizenegyedik az elfogott. Én még a konfortébliben elolvastam valamennyit.

Ezzel előhuzgálta a leveleket a ridikülből s lerakta őket sorba az asztalra, mint mikor az ember pasziánszt készül játszani.

– Most csak a megszólításokat olvasom föl belőlük kegyeteknek. Tessék ide hallgatni. – «Imádott bálványom!» – «Ragyogó csillagom!» – «Egyetlen muczuskám!» – «Napok napja!» – «Bujdosó tündérem!» «Kicsikém.» – «Üdvem angyala!» – «Mennyei tünemény!» – «Királyném!» – «Majmocskám!» – Ez az utolsó, ami megöl. Így csak engemet szokott szólítani. Hát még a tartalom? – Azt majd máskor. Ezt egyenkint kell végig olvasni, hogy az ember alaposan megítélhesse, mekkora pokol lakik egy férfi szivében!

– Hogy mit tett Nikkel? Hát azt tette, hogy a válla -276- közé húzta a fejét s engedte a hátát üttetni. De attól is az én kezem fájdult meg, nem az ő háta.

De ugyan megjártam vele; mert az ajtóban szemközt találkoztam Iringóval, aki egy theáscsészékkel tele tálczát hozott a két kezében; az elbarrikádozta az utamat s azzal a sok asszonyszemély visítva utánam rohant, csakugy csattogott a tenyerük a hátamon. Amarillis, Fritillária, Passiflora, Hesperis, kiki lerótta a régi tartozását, az utamat álló Iringó pedig kárörvendően nevetett, «üssék, üssék! úgy kell a gazdának». Végre én is megharagudtam, szembe fordultam velük s erőszakot használva erőszak ellen, sorba csókoltam valamennyit. Erre aztán visszavonultak. – Csak Pálma maradt az asztalfőn ülve, istennői flegmájával.

No hát tessék! A szegény Nikkelt megverik azért, mert kihagyja sütni magára az egész turpisságot, engem meg azért püfölnek el, mert nem hagyok magamra kisütni semmit.

Hesperis pedig az egész város békességét fölforgatta azokkal a szerelmes levelekkel. Járt velük házról-házra, ahol csak asszony ismerőse volt; elragályosította a féltést minden eddig békében élő házastársra; háborut indított a két nem között ezzel a csatajelszóval: «nincs hű férj a világon!» – úgy, hogy a szegény fenyegetett férjek már deputáczióba készültek járulni Csatári Grósz Lajoshoz, az országos egészségügyi bizottság elnökéhez, hogy vegye alkalmazásba a szükséges rendszabályokat ez epidemia ellen, ami úgy terjed, mint hajdan a konvulzionérek vitustáncza. Egy férj sincs biztosítva az ellen, hogy egy éjjel levágják az orrát s aztán szaladgálhat ezüst orral a világban. -277-

A SZERZŐDÉS.

Hanem hát ez mind tréfa dolog és nevetni való. Apró sánzonett énekesnők, kicsi ballerinák utáni appetitus mind olyan muló baj, ami jóllakás (meg gyomorelrontás) után elmulik. Csak olyan kedélynátha ez, amit nem kell gyógyítani. Hányszor láttam én már budapesti városatyákat Bécsbe járni deputáczióba, akik estenkint összebeszéltek, hogy itt meg ott fognak mulatni (a Práterben); soh’sem mentem velük; nem szeretek a más poharából inni; aztán mikor hazakerültek, megint olyan jámbor családapák lettek, mint azelőtt voltak.

Hanem mikor valaki olyan helyzetbe jut, mint én, egy félretérés miatt az egyenes utról, az aztán a nehéz állapot.

Nekem az első lépésnél meg kellett volna gondolnom, hogy mi lesz abból idő jártával, ha én egy ilyen ártatlan léleknek a sorsát, mint Viola, a magaméval összekötöm?

Ez az egész lelkével csügg rajtam, egészen föláldozza magát értem. S mit adhatok én neki ezért cserében?

Igaz, hogy az nekem van bőséggel. Pénz, amiről az asszony nem tud semmit. Pénz, ami nekem csak egy névaláirásomba kerül.

Komisz, alávaló lelkületü férfiak mondhatják azt, hogy hiszen ez az ekvivalens, de én nekem érzékeny kedélyem van. Rám nézve álomrontó az a gondolat, hogy én egy leányt föláldozok a magam gyönyörüségének, kilátás nélkül, hogy ezért valaha kárpótoljam, hogy valami czélhoz eljuttassam.

És amellett Violának nagy ambicziói voltak, amiknek ő előttem kifejezést is adott. Művésznő is akart lenni – és még más: «nő».

Három évig volt már Fritillária tanítványa; hangszerének minden művészetét eltanulta. Többször föllépett -278- már nyilvános hangversenyeken, Budapesten és Bécsben s a zenekritika igen kedvezően szólt felőle.

Egy ilyen bevégzett művészi tehetség csak nem azért jött a világra, hogy én velem játszék duettet – hallgatók nélkül.

– Nem. Egy szerződést kaptam egy külföldi imprezáriótól, aki művészi körútra akar velem vállalkozni, Bécs, Berlin, Páris, London, Szentpétervárra; azután a tengeren túlra, Newyork, Chicago, Philadelphia, Boston, San-Francziscoba. A szerződés három évre szól, első évben hatezer, másodikban hét, harmadikban nyolczezer forintra, szabad utazás és élelmezés mellett.

Igazán meg voltam döbbenve. Hisz így egészen elveszítem Violát. Csak nem járhatok együtt vele a világot körülutazni. Pedig, hogy ez így fog következni, az előrelátható volt. Egy nagy tehetségű művésznő csak nem azért tanul gordonkázni, hogy egy pesti hölgyzenekarban állandósítsa magát, hanem azért, hogy a művészetét a kerek világ előtt ragyogtassa.

Formaszerű szerződés volt, két példányban, közjegyző által hitelesítve.

Hanem aztán egyszerre visszakaptam a lelki ruganyosságomat, a mint a szerződést aláirt imprezárió nevét megpillantottam.

– Hogy ne ismerném? Ez egy országos csaló, a ki a művésznőket behálózza, aztán kiszipolyozza. Én már egyszer kiverettem innét Budapestről csalárd manipulácziók miatt. Ezzel nem szabad magának szerződésre lépni, mert ez magát megcsalja, kirabolja, még a becsületétől is megfosztja. Ez egy swindler!

– De hát mi lesz így belőlem? örökké iskolába fogok járni? örökké az ön nyakán fogok élődni? Soha sem lesz nevem?

– Várj egy pár napig; akkor megmondom, hogy mi lesz belőled? Addig tartsd függőben a szerződést.

E pár nap alatt likvidált a szindikátus egy kőszénbánya-vállalatban, melynél nekem negyvenezer forint nyeremény jutott. Olyan pénz, a miről az asszony nem tud semmit.

– Most én hoztam neked egy szerződést aláirás végett. Te megveszed ezt a házat, a melyben lakol, negyvenezer forintért. Akkor aztán lesz valami czímed. «Házbirtokosnő». Elfogadod?

Viola széttépte az imprezárió szerződését s aztán a keblemre veté magát és átölelt. – Hát mégis csak meg tudtam őt tartani.

AZ EGYENRUHA.

Ettől kezdve nagyon megváltozott Violának a társadalmi helyzete. A rendőri rovatban nem szerepelt többé, mint «zeneiskolai növendék», hanem mint «háztulajdonosnő». S ezzel meg volt előtte nyitva a világ. Fogadhatott látogatókat, köthetett ismeretségeket, adhatott estélyeket s maga is eljárhatott a barátnői estélyeire. Férfi -280- ismeretségét képezték fiatal államhivatalnokok, orvosok, mérnökök, szinészek, rám nézve nem veszélyes emberek.

Eszemben sem volt, hogy ezek közül valamelyikre féltékeny legyek. Már egy vén szerelmes is nevetséges egy figura, hát még egy vén szerelemféltő. Csak az kellene még! Aztán teljesen megbizhattam Viola szilárd elveiben. Az az ő kettős ambicziója!

Otthon azt mondtam, hogy Violának az édes atyja csinált egy fényes üzletet, a miből annyit nyert, hogy a leányának azt a házat vehette ajándékba. (Szegény Nikkelnek még a mindennapi szivarpénzt is úgy adogatták ki piczulánként; váltig alkudozott a feleségével, hogy irni fog neki szerelmes leveleket két forintért, de Hesperis nem állt rá.)

Most már fényes délben is ellátogathattam Violához. Mint jogtanácsos. Minthogy Violának volt egy örökösödési pöre, a melynek vitelével engemet bizott meg. A boldogult édes anyjának az apja után maradt egy temesvári ház, földekkel együtt; a nagyapa végrendelet nélkül halt meg, az oldalrokonok igénypört támasztottak a hagyatékhoz, minthogy a nagyapa állítólag kitagadta a leányát az örökségből s holta napjáig nem is vonta vissza az átkát a fejéről.

(Hohohohó! Hiszen Viola megboldogult mamája még mindig ott énekel az operában.)

– Hiszen nem neked beszélem én ezt, hanem az asszonyoknak! Tehát ezzel az örökösödési pörrel paszpartum volt Violához minden órában. Szállásának két kijárata volt, egyik a lépcsőre, másik az udvari folyosóra, amaz az előszobán, emez a konyhán vezetett keresztül. Hölgylátogatók rendesen a konyhaajtóra kerültek, a jó Magdán keresztül, férfilátogatók ellenben csöngettek a főajtón. Az én jelzésem volt a háromszoros csöngetés. Azt persze a Magda nem hallotta meg, annálfogva Viola maga jött kinyitni az ajtót. Ott mindjárt megkérdeztem, van-e nála valaki? Megmondta őszintén. Ha volt odabenn -281- valaki, vagy megfordultam a sarkamon, majd később jövök, vagy pedig bementem; nagyon örültem a szerencsének, s a látogató jelenlétében rögtön hozzákezdtem az örökösödési pör jelen fejlődményeinek ismertetéséhez, hivatkozva referádákra, tanuvallomásokra, semmiségi beadványokra, felülvizsgálatokra, míg a látogató megunta a dolgot és elkotródott. Akkor aztán azt a bizonyos bartvist a csöngetyü alá tettük a szakállas felével, több csöngetés nem volt hallható.

Eközben egy névtelen levelet kaptam, melyben egy jóakaróm arra figyelmeztetett, hogy a Viola házával átelleni lakások egyik ablakában egész délutánonkint fölváltva ül egyike az én házi barátnőimnek, a ki ott én rám spekulál. (Hát hiszen én abból nem csinálok titkot, hogy Violát meglátogatom: az az örökösödési pör!) Igen ám, de a ki spekulál, egyuttal kalkulál is. Azt is kiszámítja, hogy meddig maradok ott? Mert nincs az az örökösödési pör, aminek az előadására két-három óra volna szükséges.

Ez ellen én azt találtam ki, hogy vettem egy olyan divatos fehér nyári napernyőt, a mi esernyőnek is megjárja, a mit a szibarita férfiak a napsütés ellen használnak, annak a födözete alatt szépen elsurrantam a kémszemlélő ablak előtt. Nem jó gondolat?

Egy nagy pártlakoma után, mely délután öt órakor végződött, erősen fölpezsgőzve siettem Viola lakására (a fehér napernyő alatt), három lépcsőt ugorva egy lépéssel. A frakkom zsebében hoztam a számára a bankettről egy bonboniért, Sarazáte arczképével.

Az a mosziő Antanfü egy katonatiszt volt. Kék hajtókás hadnagy a sorgyalogságból.

No ennek a nyakát nem törhetem ki! Először, mert ő felségének az armádiáját egy hadnagyától megfosztani nem illik; azután meg, mert annál kard van, nálam meg csak paraplé.

Átkozott presztizse van annak a katonai egyenruhának. Egészen más ember benne minden ember. Én azt hiszem, hogy a kard a kiegészítő része a férfinak. Miért is nem hordunk mink valamennyien katonai egyenruhát? A férfi czivilruhában olyan, mintha az oroszlán csizmát húzna a lábára.

Még ő fogadott magas leereszkedéssel, mint régi «jó» ismerőst, kezét nyujtva elém lovagias parolázásra.

És aztán csak ismét leereszkedék a fotelbe, egyik lábszárát a másikra vetve, még szivarozott (a kupczihér!) Viola szobájában!

S mielőtt én kipakolhattam volna az örökségi proczesszussal, már az én hadnagyom nagy nyelvkészséggel folytatá az eddigi diskurzust az Uchátius ágyúkról, a miknek szerkezetével megismerteté Violát. (Ha ugyan ez is nem aféle örökösödési proczesszus.) S hogy én is megértsem a dolgot, ujra elől kezdte, hogyan öntik az Uchátius csövet, hogyan tágítják, hogyan fúrják bele a csavargó rovátkokat, a mik pergő irányt adnak a lövegnek…

Azzal a fejem fölé tartottam a paraplét s mentem a klubba pikétezni. Nyertem. Az is boszantott.

Egy óra mulva visszamentem Viola szállására. Csöngettem. Viola kijött az ajtót nyitni.

Megint föl a klubba. Most már nem ültem le pikétezni, hanem letelepedtem egy tarokkista mellé kibicznek. Annak is őrült szerencsét hoztam. Nem telt bele egy óra, s három szólót, négy ultimót, és egy volátot csinált, az én befolyásom alatt.

Megint csak kifeszítettem az esernyőt; pedig már se nap nem sütött, se eső nem esett.

Már erre dühösen futottam el s nem mentem többet semmiféle klubba, hanem nyargaltam végig az utczán, a korzóra, a Dunapartra, mint egy őrült.

– Nekem ezt az embert meg kell ölnöm! Milliom átok! Hiszen én is vagyok, a ki vagyok! Az én kardom sem gyékénykáka! Gulyáshúsnak aprítom ezt a ficzkót!

Hanem aztán a dunaparti szél kifujta lassankint a fejemből a borgőzt is, meg a szenvedélyt is.

Ugyan szép kis botrány lenne, ha egy széles körökben -284- ismert jogtanácsos párbajt vívna egy hadnagyocskával, feleséges ember létére, egy kis zeneiskolai növendék miatt. Ez volna aztán a kövér falat a hirlapoknak! Majd hoznák a portrémat a lapok akaratom ellen.

Sötét este volt már, mire a sétámból visszakerültem. Egészen ki voltam józanodva.

Az utam megint Viola szállása előtt vitt el. Ezuttal az utcza tulsó gyalogjáróján haladtam végig. Föltettem magamban, hogy föl sem fogok tekinteni az ablakára.

Hanem aztán csak még sem tudtam megállni, hogy egy futó pillantást ne vessek arra a nagyon emlékezetes ablakra.

Ez a gyertya egyenesen az én számomra gyujtatott meg. Ez jelezte azt, hogy engem várnak.

Egyszerre vége lett minden haragomnak, sértett önérzetemnek; megfordultam, harmadszor is fölmentem a fatális lépcsőkön.

Ezuttal nem kellett csöngetnem; a félig nyitott ajtóban állt a Magda s mutatta, hogy bemehetek a szobába.

– Az. Antanfü hadnagy elmondta előttem az egész élete történetét. Mennyit küzdött, mennyit hányódott a világban, mennyit csalatkozott. Most mindez megváltozott. Egy gazdag nagynénje meghalt s minden vagyonát ő rá hagyta. Ekkor ő belépett a hadsereg tettleges állományába, ahol eddig csak tartalékos tiszt volt s komoly szándéka a katonai pályán karriért csinálni.

– Annyiban, hogy egyuttal megkérte a kezemet. Régóta szerelmes belém. Én beleegyezésemet adtam. S ő eljegyzett engem menyasszonyául. Itt van a jegygyűrűje az ujjamon.

Mutatta az ujjára húzott gyűrűt; volt a közepében egy kicsi kis gyémánt.

– Igaza van, édes Viola. Magának nem lehet czéltalanul ődöngeni a világban. Ha már megakadályoztam a művészi pálya megkezdésében, nem fogom a másik czéljának útját állni. Én lemondok. S ha a kérője csakugyan az a szolid ember, akinek ön bemutatta, akkor csak azt mondhatom rá, hogy beleegyezem. Legyen ön boldog.

Itt most következett volna egy érzékeny jelenet, aminőt egy valamirevaló drámairó el nem engedne a publikumnak. Viola e nagylelkü nyilatkozatra térdre omlik, csókokkal és könnyekkel árasztva el áldó jobbomat. Ami talán meg is esett volna, ha a jó Magda be nem dugja a fejét az ajtón ezzel a kérdéssel:

– A katonatiszti házasságnál megkivántató biztosíték dolgát majd én elintézem. Azt az ön házára is be lehet tábláztatni; azonban önnek férjhez menetele alkalmával a biztosító társulat is fog húszezer forintot kézbesíteni s ha előbb lesz rá szükség, hát én azt majd előlegezem.

– És azontúl is, a hogy önnek a háztartási költségeihez eddig hozzájárultam, úgy jövőre is ugyanennyit fölajánlok. -286-

– Még egyet. Mostanában háborús hirek járnak. Ilyen időben a katonai magasabb körök nagyon skrupulozusok a tisztek számára osztandó házassági engedélyek dolgában. – Ha netalán az ön vőlegénye ilyen akadályokkal találkoznék, én szivesen fölajánlom a jó szolgálatomat azoknak az elhárítására összeköttetéseim kapcsán.

– És már most minden jókat kivánok önnek s többé nem fogom megjelenésemmel háborítani.

Azzal meghajtottam magamat és mentem kifelé. Még csak kézszorítással sem vettem tőle búcsút. Nem lehetett, az egyik kezem tele volt a kalapommal, a másik az esernyőmmel. Amíg az előszobán végig mentem, úgy jött, mintha Violának utánam kellene futni, az ajtó előtt nyakamba ugrani, nagyot kaczagva:

De biz az nem következett be. Engedtek eltávozni, egy Istenhozzád nélkül. Mikor leértem az utczára, átmentem a tulsó járdára, még egyszer föltekintettem arra az ablakra. Az egy szál gyertya akkor is ott égett. Meglehet, hogy ez a fárósz más hajónak is világított.

Én aztán hidegvérrel gondoltam végig a dolgon. Ennek a leánynak igaza van. Én is egoista voltam, ő is az. Ő nem tartozik nekem semmivel, én vagyok neki adósa elrabolt ifju éveivel, amiknek élményeiből neki sem marad, nekem sem, amit eltegyünk magunknak emlékül.

Azt a Sarazate képes bonbonniért a pártlakomából a feleségemnek vittem haza megemlékezésül. -287-

A FELESÉGEM.

Mikor kidobtak a hajóból, mint fölösleges terhet, akkor gondoltam rá, hogy van valahol az oczeánon egy csöndes kis zöld sziget, a mit úgy hinak, hogy «itthon».

Két délutánt már otthon töltöttem, este sem mentem föl a klubba. Találtam elég dolgot odahaza. A regénycsinálás mellett nagy volt a hátralék a hivatalos ügyekben. Annál buzgóbban igyekeztem a mulasztást helyrehozni. A kalandozás nem jogtanácsosnak való.

Otthon vacsoráltam s aztán ott maradtam még egy óráig a feleségem szobájában; ott eldiskurálgattunk kettecskén. Volt théma a közéletben elég. Tisza Kálmán miniszterelnökké lett. Ezzel a hírrel egy egész estén elhárítottam a fejem fölött lógó zivatart.

Aztán fölkelt, azt mondta, hogy aludni megy; jó éjszakát kivánt; neki korán kell fölkelni.

Tudtam, hogy mindennap öt órakor fölkel s még lámpavilágnál elmegy, akármilyen rossz idő van, a templomba, hajnali misére.

– Hát uram, bizonyos korban egyedüli menedékünk a vallás. Az áhitatosság megnyugtatja a lelket.

– Hiszen én is nagyra becsülöm az áhitatosságot s egész tisztelettel gondolok a te hithűségedre.

– Szükségem van rá. Gyermekkorom óta a hitben nőttem -288- föl. A szent képek, szobrok az én ismerőseim, akik előtt kitárhatom a lelkemet: meghallgatják. A liturgiának minden szava, az ének minden hangja átjár a szivemen, hazajön velem, visszhangzik az agyamban. A keresztre feszített Jézus, a szűz anya, tőröktől átszúrt szivével itt van előttem, a szobámban; éjjel-nappal velük beszélek. Ez az én üdvöm itt a földön.

Hiszen tudtam én azt jól. A feleségem épen olyan buzgó katholikus, mint amilyen skeptikus protestáns vagyok én.

Ekkor hirtelen szembe fordúlt velem az asszony s egészen átváltozott arczkifejezéssel, fölemelt hangon szólt hozzám, kezével megragadva vállamon az öltönyt:

– És én, uram, kész vagyok lemondani az én idvezítő hitemről, elfutni a templomom küszöbéről, megtagadni a szenteimet, eltávolítani a fekhelyem fölül a feszületet és a Mária-szobrot, áttérni az unitárius vallásra: – azért, hogy öntül elválhassak.

Ez nem az a Pálma volt, akit én ismerek: a szelid, jóságos, hidegvérű hitvestárs; ez egy boszúálló, harczoló ellenség!

– Ön engem megcsal! – kiáltá, mutatóujjával eltolva magától. – Évek óta megcsal és meggyaláz, következetesen, tervszerüen.

– Ne szóljon ön. Ne alázza meg magát. Férfinak nem áll jól a hazugság. Ön engem nem szeret, nem becsül. Ön más nőnek adta szerelmét és becsülését.

– Ön azt hiszi, hogy az egész világ süket és vak, hogy ön bírja azt a varázssüveget, ami az embert láthatatlanná teszi. Én nem kémkedtem ön után soha. Járhatott, kelhetett a világban, utazhatott hivatalos ügyekben, nem kisértem önt. De helyembe küldtek minden adatot. Nézzen -289- ebbe a szekrénykébe. Ez tele van tudósításokkal a világ minden városából, hol járt ön? hol szállt meg? hol tartott pihenőt? hová rándult ki? Mindenütt ott találkozott ön ezzel a leánynyal. Még az álneveiket is tudatták velem, amik alatt a vendéglői lajstromba beirták magukat. Grosz Sámuel, Bermini Salvator, Viardot Klemens! Nem az ön álnevei voltak Bernben, Brüsszelben, Prágában? A leányé pedig Amelotti Klára?

A világ forogni kezdett körülöttem, amint ezeket az adatokat magamra olvasni hallottam. Hisz én a legrettenetesebb módon vagyok elárulva! Engem egy detektivhálózat vesz körül. Hol a revolver? hadd lövöm magamat főbe.

– Ne jőjj zavarba, kedvesem. (Tegezésre fogta a megszólítást.) Látod, hogy mindent tudok. Évek óta értesülve vagyok minden titkos lépésedről. Ugy-e, nem vetted észre az arczomon, a magamviseletén soha? Mindig csöndesen tűrő voltam. Azt mondtam magamban, hogy hiszen megjósoltam én azt előre. Én már asszonynak vén vagyok, te még férfinak fiatal. Én már csak imádkozni tudok, te még élvezni tudsz. Nem csináltam neked házi jeleneteket, a hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz teszi. Nevettem rajta, ha mások dühösködtek. De most már mi rajtunk kezdenek el nevetni. Ezt nem tudom elviselni. Ez lehetetlen. Elviselheti az ember a vagyonvesztést, nagy szerencsétlenségeket; de azt, hogy nevetségessé legyen, arra nincs elég lélekerő. Bajból, nyomorból, gyalázatból ki lehet épülni; de a nevetségessé lételből soha. Seprőzzenek meg inkább, minthogy karikaturát csináljanak rólam. Ennek a helyzetnek véget kell vetni. – Más módját nem tudom, mint hogy váljunk el, becsületesen, törvényszabta szokás szerint, kölcsönös gyülöletet vallva, de nem érezve (inkább, mint érezve és eltitkolva) s akkor aztán vedd el azt a leányt, akit szeretsz, csinálj belőle -290- becsületes asszonyt, légy neki becsületes férje. Én nem féltek mást, csak a te becsületedet. Hogy azt megmentsem, kidobom érte a hajóból a házi szenteimet.

Olyan puha lettem, mint az a gyurma, amivel a fogorvos mértéket vesz a machoirhoz.

– Kedves Pálmám. Te azt mondád, hogy ennek a helyzetnek véget kell vetni. Én már véget vetettem. De más módon, mint te mondád. Én azt a leányt már férjhez adtam: tegnapelőtt történt meg az eljegyzése.

– Akkor imprezárió volt; de most hadnagy, szép vagyon örököse, és derék, jellemes ember. Vessünk fátyolt a multakra.

– Te azt hiszed úgy-e, hogy ez csak olyan takaróköpönyeg-féle férj akar lenni, – aminőre vannak példák. No hát megnyugtatásodra mondhatom, hogy a néhány nap múlva bekövetkezendő egybekelése után rögtön átteszik Entenfusz hadnagyot az ezredével együtt Budapestről Dalmácziába s viszi magával a feleségét. Egyébiránt akármi történik is: én többet Violának a küszöbét át nem lépem, s vele többet nem találkozom. S erre becsületszavamat adom. -291-

– Nem! Nem! Nem! Ne mondd ki azt a szót! Ne fogadj semmit a becsületedre! Az nekem drága! Hát ha nem tartod meg?

– Arra meg már az összes bűneimnek az utálatára esküszöm, hogy meg fogom tartani.

Erre aztán szent lett a béke. Szegény jó Pálma odaborult a keblemre és kisírta magát. Én olyan büszke voltam, mintha valami hódítást követtem volna el.

Aztán ott maradtam késő éjjelig az ő szobájában s segítettem neki az oltárszőnyeget hímezni. Nem jutott eszembe az eretnek voltom.

Hanem arra gondoltam, hogy ugyancsak ez időben Viola is együtt himez, egy és ugyanazon rámán valamit a hadnagyával.

(Ezt szokta mondani az én tarokkpartnerem, a főispán, mikor a játékvivő a talonból a hármas királya mellé még a dámát is megkapja.)

Hát bizony, ha huszonöt esztendővel fiatalabb lettem volna, ez a fordulat nem végződött volna ilyen polgáriasan. Viola szenvedélyem volt. S a szivem szív maradt. Hanem hát az életkor még az indulatokat is megváltoztatja. Az a szürke szakáll azt beszéli, hogy egy cserepár hadnagy többet ér, mint akárminő jogtanácsos túl a hetedik klimakterikus éven. Nem fogom festeni a szakállamat.

A CSODATEVŐ EREKLYE.

Engem csak egyszer öntöttek nyakon egy ilyen zuhanynyal, s ime, milyen szépen kigyógyultam tőle.

Eddig nem tudtam a lábamnak egyéb hasznát venni, mint tilos útakon járni vele. Nagyon rossz volt a lábam: mindig görbe útakra vitt. Folyvást botlottam vele. Nagyokat -292- estem. És ime, most milyen szépen járok az egyenes úton! Ezt mind az a gyógyerős zuhany idézte elő.

A hivatalnokaim nem győzik lemásolni a sok firkát, amit egész nap halomra szaporítok. Még ilyen munkaszezón nem volt.

Amellett az étvágyam is megjött. Milyen jó az a házi koszt! Most még a pénteki ebédeket is otthon költöm el. A kedvemért extra rántott csirke jön az asztalra. De a hal is nagyon jó, úgy ahogy itthon csinálják. Fogas ajókával: ez a feleségem reczeptje után készül. Csak hiába, olyan konyhája, mint a feleségemnek, nincs senkinek a világon.

– Elmegyünk az idén, galambom, Sorrentoba; csak a dolgaimat befejezzem. Az őszt, meg a tél elejét Olaszországban töltjük. – Ezt mondtam a feleségemnek s egészen boldoggá tettem vele.

Violáról semmi hírt sem hallottam: nem is vártam. Nem voltam rá kiváncsi. Annyi büszkeséget tartottam meg magamnak, hogy mint a leskártolt kártya, ne törődjem a játék folyamával. Engem el nem ütnek.

Egy levelet még kell kapnom Violától: azt, a melyben tudtul adja, hogy a mai napon egybekelt Entenfusz csácsári királyi hadnagy úrral. Ezt megkivánja az etikett.

Mintegy két hét múlhatott el így szép csöndesen lemorzsolgatva, amidőn egy délelőtt, a hivatalomba kullogva, a házam mögött valami mazurka lépésben siető lábkopogás tesz figyelmessé. Hátranézek, hát a kis sánta hordár igyekezik utólérni, egyre piszszegetve. Nekem szól ez a titkolózó sziszegés? A sánta hordár kétfelé nézett óvakodva s azzal a sipkája belsejéből egy levelet vett elő s azt titkolózva a kezembe nyomta. -293-

A zsebembe nyúltam, «várjon a dijáért!» De az én sántám úgy elsietett erre, hogy utól nem értem. Hátrafelé még jobban tudott futni. Talán a «pitts-pátts» jutott az eszébe.

Ezért ugyan kár volt ez a titkolózó kézbesítés; a postával is lehetett volna küldeni. Nem voltam a tartalmára kiváncsi. Értesítés a végbement esküvőről. Felöltőm zsebébe dugtam a levelet. Rendes ember külömben sem szokott utczán jártában levelet olvasni.

Csak amidőn a hivatalból, a póstát aláírva, hazatértem, gondoltam rá, hogy elővegyem a Viola levelét s elolvassam a banális tartalmát.

… hogy az a hadnagygyal kötendő házasság tiszta-puszta komédia volt… a hadnagynak soha eszébe sem volt Violát nőül kérni… nem is tartott ama látogatása órákig, ahogy a háromszori visszatérésem alatt elhitették velem; mert utánam rögtön eltávozott: egy udvariassági vizit volt az egész, semmi más… az egész ember haszontalan baba, ha egyedül volna a világon, akkor sem kellene neki.

… azért volt pedig ez a komédia eként szerezve Viola által, hogy engemet «egy időre» alaposan magára haragítson.

… az volt a czélja, hogy engem magától elriaszszon, s hogy azután a feleségemmel kibéküljek, a pletykázás, kémkedés megszűnjék.

… ez mind eléretett; a városi mende-monda új irányt kapott. A legújabb karikatura az, hogy az Ariadne -294- alól kiszaladt mándrucz hazafutott a mándrucznéjához.

… Violának a szive azonban most is változatlanul az, ami volt, amiről meggyőződhetem a legelső viszontlátásnál.

… ő tudja nagyon jól, hogy erre az alkalom igen meg van nehezítve. Az ő szállását éjjel-nappal éber szemekkel őrzik, ablakokból, boltajtókból, házmester fülkéjéből. Azt hiszi, hogy a cselédje, a hű Magda is meg van vesztegetve. De még nagyobb kémkedésnek vagyok én áldozatul hozva. Az egész világ egy nagy pókháló rám nézve. Akárhol ütődöm egy fonalszálába, a szögletben ülő pókok értesülnek róla.

… azért ő ezt a furfangos tervet fundálta ki ellenőrizhetlen találkozásunk számára.

… van Budapesten egy vendéglő, amit nagyon ritkán emlegetnek, a budai rakóparton van, ablakai a Dunára néznek. Ezt az átellenes pesti paloták ablakaiból nem lehet kémszemlélni. Ott fog ő ma délután három órakor reám várni az első emeleti 7-ik számú szobában. Hogy pedig én teljesen észrevétlenül jöhessek oda, ezt a fortélyt ajánlja. Ma lesz az árverése az erzsébetfalvai pusztatelkeknek, melyeket házhelyeknek parczelláztak. Én otthon azt mondom, hogy délután odamegyek árverezni. Az egész délutánom szabad, mivelhogy épen ma tartja a jótékony nőegylet a Margit-szigeten a népünnepélyt, melyen a feleségem valamennyi hozzátartozó hölgyekkel együtt tevékeny részt fog venni.

… én tehát a kocsisomat a város határáról visszabocsátom, magam pedig, ahelyett, hogy homokot vásárolni mennék, lekerülök gyalog a Dunához, ott fölfogadok egy révészt, aki átszállít Budára. Ott azután nem lát meg senki. Este aztán, a konczert idejére az ó-budai gőzössel szépen fölrándulhatok a Margitszigetre. Ha kérdik, mit vettem? – azt mondom, drága volt a homok, s inkább a jótékony bazárban vesztegetem el a pénzemet. -295-

Nem jól mondjuk azt: «homo sum!» Adjuk alább! «Animal sum!» Nem az, hogy «ember vagyok»; «állat vagyok».

A kutyát megverik azért, mert kilopta a húst a fazékból; a jövő órában megint ki fogja lopni, ha nem látják.

Hogy becsületszavamat adtam? Az igaz. De hiszen titokban marad! Ez a fődolog. Minden kutyaság szabad, – ha titokban maradhat.

Most tudtam meg, hogy milyen közel van hozzánk a pokol. A hátunkon hordjuk. Álmunkban rátalálunk s benne ébredünk föl. És aztán ott maradunk.

Hogy elfelejtettem egyszerre a bölcs életnézeteimet, nem csak a becsületszavamat, de még a megszégyenülésemet is. Két hétig úgy jártam a világban, mint az a kutya, akit a szomszéd konyhájában leforráztak; most egyszerre visszanyerte a kedélyem a ruganyosságát. Ejh hiszen te még kapós vagy! Nézd, hogy bolondul utánad a világ szépe!

Nem mertem a tükörbe nézni; attul féltem, hogy az a másik magam összegazemberez, vagy legalább is a szemem közé nevet: «hát nem megmondtam már neked egyszer, hogy szürke a szakállad? Festeni fogod? Aztán parádés napokon fölveszed a hadnagyi uniformisodat, s -296- pályázol a szekondlájtinántokkal? Fűzöd magadat, hogy karcsu légy? Parókát viselsz? A szarvaid kilátszanak alóla! Vén szamár!

Az ebédnél csak ketten voltunk a feleségemmel. A mi hölgyeink már délelőtt kimentek a Margitszigetre. Pálmának egy kis változása volt, (az okát is megtudtam később).

Ha csak egy szóval mondja azt a feleségem, hogy gyöngélkedik, a feje fáj; én bizonyára azt mondom neki: «no hát maradj itthon; az a népünnepély végbemegy nálad nélkül is; aztán én is itthon maradok, előveszszük a kártyát s elpikétezünk estig; akkor majd együtt átmegyünk a szigetre, vagy itthon maradunk, ahogy neked jobban esik».

De hát Pálma erőltette a jó kedvet; nagyon mutatta, hogy a rokokó ruháját milyen szörnyen szeretné bemutatni a társaságnak. Ebéd után egy kissé majd ledül szunyókálni, három óra tájon aztán megy a gőzhajóhoz, s ki a szigetre.

– Sajnálom, hogy nem kisérhetlek el; de ma van az erzsébetvárosi parczelláknak az árverezése, oda kell mennem. (Volt pofám azt elmondani.)

Aztán megint azt mondta Pálma, hogy még sem fekszik le ebéd után; inkább rögtön kikocsikázik a gőzhajóhoz; a friss lég a Dunán jót fog tenni a fejének.

– Aztán majd kérlek küldd vissza a kocsit, hogy elvigyen Erzsébetfalvára.

Azzal megcsókoltam. És ő nem viszonozta azt egy megérdemlett pofonnal, s nem vágta a szemem közé ezt a szót: «te Judás!»

Utána néztem a hintónak az ablakból; Pálma a napernyőjével intett üdvözletet.

Az inasom bejött jelenteni, hogy itt van Nachtigallné asszonyság, valamit akar nekem mutatni.

A kis fürge zsidó asszony bependeredett az ajtómon, jónapot kivánt és szokás szerint nyájasan mosolygott. Ezeknek a házalónőknek már oda van fagyva a mosolygás az arczukhoz.

Azzal kivett a kézi táskájából egy kis nyeles tükröt, elefántcsont rámája volt; de egészen egyszerű. Azt mondta, ez a Cagliostro tükör.

– Egy holt embert lát ön benne, akit maholnap el fognak temetni, – suttogá, de erősen hallhatólag.

– Ön útban van, hogy magát semmivé tegye. Én azért jöttem, hogy önnek a kezét megkapjam, mielőtt az örvénybe lezuhanna.

– Azt, hogy a Violával való dolga mind tudva van. Tudja a felesége. S tudják ezek az asszonyok valamennyien.

– Ezek mind túlhaladott álláspontok. Multak dolga, a mi ki van egyenlítve, – mondám én, leülve a karszékembe anélkül, hogy az asszonyságot megkinálnám, hogy foglaljon helyet.

– Értem. Az üzletvilágban úgy hivják azt, hogy «Kiegyenlítési eljárás». A hitelezők beérték a kinált perczenttel: -298- a kridát megszüntették! ujra lehet kezdeni az üzletet. De ugyan nem ütött önnek szeget a fejébe, hogy ki lehetett az a kém, aki mint az árnyék követte önt mindenüvé s a legpontosabb értesítéseket küldözé a világ minden részéből az ön nejének?

– Most pedig még kevésbbé ér ön rá, mert az idő drága. Két óra már elmult s önnek három órakor új légyottja van Violával! Budán, a Széchenyi hotelben.

– Egy levél, melyben az ön nejét előre értesítik erről a légyottról, s amit nekem is megmutattak.

– Nem akar ön nekem hinni? Hát győződjék meg róla a saját szemeivel. Az ön neje vett tőlem egy antik kasszettet bösztörzárral, amihez nem szolgál kulcs; fortélylyal nyilik föl. A szekrényke itt áll a neje szobájában; én tudom a nyitját. Ott vannak e bizonyos levelek.

Azzal megfogta a kezemet Mirrha s áthurczolt a nőm szobájába. Percz alatt kinyitotta a ládikó tetejét s a legfelső levelet kivette a halmazból.

A levél görög irásjegyekkel volt irva, ami a kézvonást fölismerhetlenné teszi. Ez állt benne.

«Önnek férje ma délután 3 órakor találkozni fog Violával Budán a Széchenyi vendéglőben a 7. számu szobában.»

– És ön még most sem találja ki, hogy ki az a rejtélyes detektiv, a ki önnek minden lépését a tilalmasban elárulja?

– No már igaz az, hogy a jogtudósoknak nincsen fantáziájuk. -299- Hát ugyan ki irhatta volna ezeket a tudósításokat más, mint maga Viola?

– Azért, hogy önt elválaszsza a nejétől, s aztán felegül vétesse magát önnel.

Ez megint egyszerre olyan világosságot gyujtott körülöttem, hogy egészen elvakultam bele. Hisz ez egyszerű és világos dolog!

– Hallja csak, mi van ön ellen mai nap készülőben? Az ön neje nem ment a Margitszigetre, hanem kiszállt a gőzösrűl a várbazárnál s fölment a vendéglőbe. A 8-as számú szobában már ott vár rá a két tanuja: az egyik Angiolina D’Istria, a másik Nikkelné asszonyság. A pásztoróra közepén, amit az ön számára rendeztek, fölnyilik az oldalajtó, s önnek a vétke két tanu által hitelesen bizonyítva lesz. Nyilvános botrány lesz belőle; a válóperhez kész az alap. Nem lesz nagy baj. Ön is jól jár vele, a felesége is, meg Viola is. Már addig, a meddig. Csakhogy egy olyan alakra nézve, mint ön, a kinek az állása a renomméjával együtt emelkedik, vagy elbukik: egy ilyen botrány egyértelmű az eltemettetéssel. Hát nem jól mondtam-e, hogy egy holt embert lát ön abban a tükörben, akit ma temetni visznek? A nevetséggé lett ember: mumia, ön pedig az fog lenni: egy bácsi, aki fiatal feleséget vesz – a hadnagyoknak.

Nekem a veríték csorgott a homlokomról. Lázban voltam a fölháborodástól. Hát azok mind, a kikről azt hittem, hogy szeretnek, összeesküdtek-e ellenem, hogy elbuktassanak? – De hát nem megcsaltam-e valamennyit? – Csak ez az egyetlen lény, ez a Mirrha, ez a házaló zsidóasszony volt hozzám könyörületes. – Igaz, hogy azt nem csaltam meg soha.

– Dehogy nem fog ön odamenni? Ezt tudva, fog ön csak igazán elmenni a légyottra. Nézzen csak ide. Én a régiségeimből nem csak azt a Cagliostro-tükröt hoztam el az ön számára, hanem ezt a tárczát is.

– Ezt ott hagyta ön nálam emlékül. És még holmi apró-cseprő ereklyéket, amikről ön rég megfeledkezett, de a miket én gondosan megtakargattam. Tudja, az ilyen régiségkufár mindent megtartogat, míg eljő rá a kedvező idő. Most itt van. Nézzen ön csak abba a tárczába. Találni fog benne valamit. S abból a valamiből kitalálja, hogy mi módon vágja ki magát ebből a kelepczéből?

Én fölnyitottam a tárczát. Láttam, mi van benne. Azzal elkezdtem nevetni, mint aki az eszét vesztette. Azzal végeztem, hogy kezet csókoltam a Mirrhának. Még soha kézcsók jobban meg nem volt érdemelve.

S azzal zsebembe dugtam azt a kopott tárczát. Kincsek voltak abban rám nézve!

A kocsim visszaérkezett a gőzhajótól. Dehogy csináltam én azt a nagy teketóriás útat, ki a Rákosra, aztán csónakkal át Budára! Egyenesen áthajtattam a lánczhidon, a budai vendéglőig. Lásson meg akárki! A kocsisnak azt hagytam meg, hogy várjon rám, amíg visszatérek, a szögleten. Rátaláltam a 7. számu ajtóra.

És aztán figyelmeztettem rá, hogy ne igen közelítsen hozzám, mert borzasztó náthám van: ráragad.

Úgy tettem, mintha elhinném. Aztán rátértem a tulajdonképeni érdemleges tárgyára az idejövetelemnek. Mert, hogy nem enyelegni jöttem ide, azt az első rámtekintésből megértette. Mi volt az a komédia azzal az Entenfuszszal? Ez a kérdés.

Ő aztán a karomba fogózott s elkezdte mesélni a dolgot, alá s föl sétálva velem a hosszú szobában; tele volt a kompozicziója ellenmondásokkal, képtelenségekkel. A vége az a megnyugtató adat volt, hogy a hadnagyot tranzferálták már Kninbe, valahová a morlákok közé, ahová csak gyalogút vezet. De hogyha tele volna is Budapest házasulandó hadnagyokkal, s azok mind ő érte epednének is, ő engem föl nem cserélne egygyel is közülök, mert én vagyok ránézve minden: mult, jelen és jövendő.

Ezt olyan hangosan mondá, hogy a szomszéd szobában is meg lehetett hallani. Én gondosan megóvtam a számat attól, hogy valamit közbeszóljak.

Nekem éles hallásom van. Észleltem, hogy a szomszédban suttogás, tipegés, selyemruhák ismeretes frufruja kisért.

A két ellenséges asszony azt akarta, hogy be kell várni, míg egy gyöngédebb természetű jelenet fejlődik ki közöttünk; de Pálma nem egyezett bele; neki elég volt az is, hogy én, a becsületszavamat megszegve, eljöttem a Viola találkozójára. Sietteté a katasztrófát.

A két szobát összekötő ajtó zárjában egyszerre csak kulcsnyikorgás hangzott.

– Szent atyám! – sikolta föl Viola. – El vagyok árulva! Ránk törnek! – S azzal a két kezével a szivéhez kapott s odaájult a karjaim közé. Az ajtó ki volt már nyitva; de még egy pamlag állt az útjában. -302-

Én szépen elhelyezém az alélt hölgyet egy karszékba s aztán elhúztam a pamlagot az ajtó elől, hadd táruljon az föl egészen.

Passiflora büszkén, fölemelt fővel, karjait mellén összefonva, lehunyorított szempillákkal, Brünhildi pózban állt előttem; Hesperis ellenben kárörvendő vigyorgással mutatott az elalélt leányzóra, a szemének a fehérét lehetett látni, amint lefelé forogtak, maga volt a boszuálló Erynnis. Csak Pálma tartotta meg szelid, méltóságos nyugalmát.

– Uram! – szólt hozzám reszkető hangon. – Ön nekem azt mondta, hogy ezt a hölgyet férjhez adta és soha többet vele találkozni nem fog. Becsületszavára mondta.

– Úgy van – szóltam én teljes nyugalommal. – De ez egyszer mégis kellett vele találkoznom, hogy tudassam vele a szülőinek a nevét, amire szüksége van – az egybekelésnél.

Én szépen kihúztam a zsebemből azt a kopott pénztárczát s kiszedtem belőle a Mirrha által megőrzött ereklyéket.

– Az anyja Viola kisasszonynak ez az asszonyság itt: (Passiflorára mutattam) – az atyja pedig én vagyok; – ahogy meggyőződhetel róla ebből a hozzám irt levélből, ebből a kettős arczképből s ebből a keresztlevélből, melyben az üres rubrikába e tisztelt hölgy sajátkezüleg irta be az én nevemet.

De nem a feleségem arczára voltam én kiváncsi, amíg az ereklyéket átnyujtottam neki; hanem a Passifloráéra. Az egy percz alatt hétféle szint és kifejezést váltott; elsápadt, elvörösödött, ijedtség, boszuság, szégyen és düh váltakoztak rajta; egyszer csak kitört az ajkain ez a mondás: -303-

De mielőtt tovább mondhatta volna, összetalálkozott a tekintete Nikkelnéével s a torkába fagyott tőle a folytatás. Az a Meduza ábrázatja volt.

Pálmának az arcza pedig egészen kiderült a három ereklyének a megszemlélése után. Mind a hármat a keblébe dugta s aztán felém nyujtá a jobbját, e rövid szóval: «jól van!»

Erre a fordulatra Viola is egyszerre magához tért az elájulásból. A szerepe megváltozott.

Pálma odajárult hozzá, megcsókolá a leánynak a homlokát s megfogta a kezét.

– Hát te az én uramnak a leánya vagy, akkor ott van mellettem a helyed. Ezentul az én házamnál fogsz lakni.

S aztán kocsikáztunk végig a városon együtt hárman. A leány a szemközti ülésen, ahogy a családi regula elészabja.

A két, tanunak hozott, hölgyet ott hagytuk; azoknak még nagy vitájuk volt egymással azon kérdés fölött, hogy «mit akart ön azzal mondani, de hiszen nem…?»

A toasztoknál még Iringót is behivtuk, ő is koczintson -304- velünk. A Mirrhát extra én magam sajátkezüleg irt levélben hivtam meg.

Mikor aztán a jókedvű asztaltársaság szétoszlott, magam is a szobámba mentem, utánam jött Adelphe Philine: az áldását rám adni.

– Nos uram, hát most már van önnek nyolcz hölgy a házánál; azok között egy felesége, egy leánya, hét szeretője és hat Swiegermuttere.8) Hát meg van ön velem elégedve?

Lábjegyzetek.

1) Kérek minden fő- és felelős és segédszerkesztőt, korrektort és revizort, inkluzive metrompázsot, ki ne korrigálják ezt a szót «sóvinistának»: mert Chauvin tulajdonnév, s azoknál meg kell tartanunk az idegen betürakást: nem irhatjuk Cassagnacot Kasszanyaknak, Lady Macbethet lédi Mekbesznek.

2) Igy hivják tréfásan a lábakat.

3) Máig is nevethetném rajta, mikor ezt a szót leirom. A magyar lapok egy akkoriban megjelent katonai brochuret, melynek az volt a czíme «Arkolay», kegyetlenül leszidtak. Egy magyar nevű ember! Ilyen schwarzgelb munka szerzője. Pedig hát ez a név Arkolay nem egy tekintetes úrnak a neve, hanem egy minden tüzérségi tudományt magában foglaló kollektiv czím.

4) Ceres és Bacchus nélkül fázik Venus.

5) (Betüszedő úrnak: Kérem a felkiáltójelet lefelé fordítani, hogy suttogó jel legyen belőle.)

6) Én mind ezt nem fantázia után diktálom; nekem (később) úgy pipaszónál, kedélyes ebéd után maga a septemvir mondta el az egész történetet minden párbeszédestől.

7) «Lepedő» = 1000 frtos bankó.

8) Van erre magyar szó kettő is, de egyik sem csikorog ilyen szépen.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DE KÁR MEGVÉNÜLNI! REGÉNY EGY VÉN ÖCSÉM-URAM ÉLMÉNYEI UTÁN ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

175	zsebében	zsebében)
188	mozdítaní	mozdítani
189	kífejezhető	kifejezhető
229	En abszolválni	Én abszolválni
244	megszabadítottem	megszabadítottam
248	kiokoskodní	kiokoskodni
284	félíg nyitott	félig nyitott

The Project Gutenberg eBook of De kár megvénülni! Regény egy vén öcsém-uram élményei után

DE KÁR MEGVÉNÜLNI!

ELŐSZÓ.

Χ.

Ψ.