The Project Gutenberg eBook of Bazsarózsák by István Tömörkény

Mózes első könyve, amely tudvalevőleg a teremtésről való könyv, azt mondja a XII-ik mondásban: Hoza annak okáért a föld gyenge füveket, maghozó füveket az ő nemek szerint, és gyümölcstermő fákat, melyekben vala az ő nemük szerint való magvak: és látá Isten, hogy az jó volna. A XIII. szerint így lett estve és reggel, a harmadik nap.

De mindez nem volt elegendő. Azt mondja a XIV-ik mondás: Azután mondá az Isten: Legyenek világosító állatok az égnek kiterjesztésén, hogy különbséget tegyenek a nap közt és az éjszaka közt: és legyenek jelei bizonyos időknek, napoknak és esztendőknek. Mondja a XV.:

Legyenek világosító állatok az égnek kiterjesztésén, hogy világosítsák a földet. És úgy lett. S a XVI. szól: Szerze azért az Isten két nagy világosító állatokat: a nagyobbik világosító állatot, hogy világosítana nappal: a kisebbik világosító állatot, hogy éjszaka világosítana: és a csillagokat is. XVII.: És helyhezteté az Isten azokat az égnek kiterjesztésén, hogy a földet megvilágosítanák. Azt -4- mondja a XVIII-ik mondás: És hogy vezérei lennének a napnak és az éjszakának és különbséget tennének a világosság és setétség között: és látá Isten, hogy ez jó volna.

Így mondja a nagykönyv a történetet a világosító állatokról. Lehet, hogy így is voltak ezek időtlen időknek előtte. Szorgalmasok voltak és a szolgálatot egymásnak rendben s pontosan adták átal. De már az évek tömérdek sokaságának multával hanyagabbra váltak: van eset rá a földi életben, hogy a nagyobbik égi állat lehalad a föld peremén, ellenben a kisebbik nem jön fel helyette. Ellenben az ég alatt való vizek tömegeiből föllegek kerekednek az égre s elfödik az apró állatokat, a csillagokat is.

Ilyformán a mezőn éjszaka mély homály, kietlenség, szomorúság és az ismeretlentől való félelem uralkodik. Sötét van. Aféle vaksötét, mikor az ember nem látja meg az orra elé tartott kezén, hogy hány újja van. Ilyenkor csak a macska lát, továbbá a vakondok, az ártatlan éji madarak s ide volnának sorozandók a denevérek is, de ezek a kintvaló mezőkön ritkán tartózkodnak, helyüket inkább templomok s egyéb kőrakományok ódon falai között keresvén.

Az éj tavaszi. Földanya ilyenkor keblét megnyitván, rejtelmes illatokat szolgáltat. Ebbe bele lehet szédülni. A fák, hogy az emberek ne lássák, ilyenkor szoktak nyujtózkodni, a tél nyomán elgémberedett tagjaikat próbálgatván. S a füvek kitekintése -5- is következik. A füvek kiütik a fejüket a földből, megnézni, hogy milyen világ van, érdemes-e már kint maradni. Ha érdemes, kint maradnak. Ha nem érdemes még, visszabujnak. Ezt mind csupa csalafintaságból teszik. Az ember el sem képzelné, hogy ezen apró csöppségek miféle furfangokat művelnek. Tréfálkoznak a nagyobbik világító állattal.

Mert mikor estenden a nagyobbik világító állat a föld szélén az operenciás tengerbe aludni leszáll, s tekintetét utoljára ezen szép hazai igaz földeinkre veti, még nyomát sem látja rajtuk e különféle fűnépségeknek. Elszomorodva tér pihenni. S a furfangos füvek ezt kilesik: távollétében előbujnak s reggelre kelve a világító nagy állat láthatja, hogy zöldül a mező. A nagyobbik világító állat ilyenkor nevet és nevettében könyvedzik. Nevetése a rózsapiros hajnal és könyvedzése a szölid tavaszi harmat, amelynek barátságos kedvessége annyira célirányos, hogy a felkelő kutya sem rázza le magáról. S a fák megreszketnek örömükben. Ágaikat egymáshoz verik, s az ágak egymásnak repesik: a tavasz istene jön.

A fehér tél szomorú angyala már összeszedte a fátylát, távozásban van. Menőben van. De még mentében (nem mente-bundában), ha lehet, öl, hogy nyoma maradjon az emlékezetekben. A nagy világító állaton már nem vehet erőt, mert azzal nem bír. Hatalmas állat az. A füvekkel és a fákkal sem bír, mert már igen nagy bennük a megindulás. -6-

Ártó hatalmát ennélfogva az emberi állatokra terjeszti, amelyek tudvalevőleg igen törékeny lények s könnyen pusztíthatók. A tél folyamán rájuk küldi a sorvadásokat, továbbá azon fájdalmakat, amelyek különféleképen járni és kelni szoktak a csontok haszontalan részeiben. Ellenük reggelenkint petroleumot szokás inni, de nem mindíg használ. Az ilyen ember fölöslegesen fogyasztja a világító olajat.

Itt, ezen sötét mező egyik oldalán bizonyos nevezetű Kutásó Zombori család lakik. Ugyan most nem lakik, hanem alszik, mert most az éjszaka van. Amugy ugyan a mező túlsó oldalán szintén lakik egy familia, ez Nyerges Kiséknek neveztetik. Valami sok beszélni való nincsen felőlük. Épen csak úgy elvannak, mint a többi élők, hordván magukon az élet terhét, ez azonban nem nagy virtus, mert szokás-mondás szerint minden szamár maga tudja a terhit.

Ez a két föld, a Kútásók és Nyergesek földje a régi emberek emlékezete szerint is egymás mellett állott, mert a földek szokása, hogy helyükről nem mozdulnak, csak a gazdák változnak. Itt azonban nem változtak. Egyik szántotta a maga részét, a másik bevetette maggal a saját részét, tudta mindenki, hogy a határa meddig tart, mert azt megmutatta a mesgyén álló vadrózsabokor.

E vadrózsabokorról valami túlságos sokat szintén nem lehet beszélni. Mit tesz az ilyen? Olykor meghozza a maga együgyü kis virágait, de -7- tövist többet terem, mint virágot, ilyformán valóságos fészke az ártalmas bogaraknak s más egyéb hernyóknak, mert a tövisek miatt nem bír utánuk járni a madár. Ki szokás az ilyent dobni. Itt azonban nem dobták ki. Ez volt a határ. Volt idő, hogy a két család között perpatvar, violencia és egyéb lélekveszedelem volt, de a határ ügyében soha veszekedés nem történhetett, mert annak a mikéntvalóságát mindíg, télen is, nyáron is megmutatta a vadrózsabokor. Létezésének tisztán csak ez az értelme.

Most azonban a két család között nincsen semmi baj és háborúságok már régen nem történtek. Kútásó-Zomboriéknál egy lány van, Nyerges-Kiséknél egy fiú van: ezek már apró gyermekkorukban is együtt fontak a bokor alatt a vadrózsa leveléből, füvek virágából koszorút.

Idővel növekedtek, az iskolába a tanító úr elébe is együtt jártak s Ásóék Máriját Nyergesék Péterje gyakran védelmezte az utakon a kutyák ellen, télen pedig előtte járta a havat, hogy az előbbhaladáshoz utat csináljon neki. Mári olykor mondta neki: Pétör, úgy tisztöllek, mint a szülő anyámat, tanító édös apámat. Pétör ilyenkor a lány szöszke fejére tette a kezét.

Ezek csakugyan így történtek, tagadni való nincsen rajtuk semmi, a Péter fiú és a Mária leány egymás szeretetében növekedtek tovább is, s bárki látta volna is őket, meg nem állhatta szó nélkül, mondván: de helyre egy pár. -8-

Hát ez úgy is volt. S Kútásóék, valamint Nyerges Kisék családjában a jövőbe vetett megnyugvás uralkodott, mert nyilvánvalónak tetszett, hogy Péter majd elveszi Máriát.

Ezen esetben a két birtok egybefolyna s akkor azután a határról akár ki is lehetne dobatni a vadrózsabokrot.

Elmélkedés. Jó volna nagyon, ha a világ ügyek úgy mennének a maguk valóságában, ahogy azt az emberi elmék kifundálják, de nem mennek úgy. Különféle elváltozások vannak.

Történik, hogy a tél istene érzi, hogy a fölöttünk élő s egyedül hatalmas öreg úr istennek nagyobbik világító állata már az erőnek erejével jön. Tekintetének sugarai, amiket a földre leereszt, egyre melegebbek. Nézésük súlya alatt a télisten fehér palástja a földi mezőkön, réteken és tisztásokon egyre lappad, a dombokon megszakadozik és rongyai láthatók. Télisten ilyenkor a hatalmának végét érzi, de bosszura gondol s azt mondja magában: hej, majd megcsufollak én. Ilyenkor a vén duzzogó elvonul, északi fagyos szeleit visszarakja a zsákba, valósággal úgy mutatja magát, mint aki a létezését befejezte. A nagy világító állat ennek örvend s minden reggel, amidőn napszámos munkáját elvégezni fölkel, tekintetét egyre melegebben és szeretettel veti a földre. Így történik, hogy az emberekről lemaradnak a subák, a fejekből kihuzatnak a sapkák, a nyakravalók leoldatnak, a mellények kigomboltatnak s mindazok, akik az -9- ébredő föld illatával terhes mezőkön a kenyér munkájával foglalatoskodnának, a nagy állat verőfényében sütkéreznek.

Akkor a tél haragos istene hirtelen rajtuk üt és mérges téli szeleit a zsákból kiereszti. Az ám. Ez veszedelmes. A szelek mértéktelenül száguldanak s a torkokra és mellekre csavarodnak.

– Majd adok én nektek rózsabokrot – mondja a téli isten és Nyerges-Kisék felnőtt Péter fiára ártó kigyóival olykép csavarodik, hogy az rettentőség. A fájások ilyenkor a mellben támadnak, onnan azután haladnak szerteszéjjel. Nem valami nagyon gyorsan ugyan. A téli isten már meg is halt, de halódó állapotában már tudta, hogy ő a Péter legényfiut viszi magával. Tavasz végére jelentkezni fog nála odaát a nagy sötétségek és némaságok helyein, a csontok boltjának bús födele alatt.

Hát ami csakugyan úgy van: az csakugyan úgy van. A Péter melléből eleinte csak vakkantgatott, de azután ugatni kezdett a halál kutyája. Nem lehet mondani, hogy ne gyógyították volna, mert gyógyították, bár hiszen hiábavaló ilyenkor már az ilyesmi. Némelyek mondták, hogy az úton rontásba hágott s az egész baj ettől való volna. De hát ez értelmetlen beszéd, mert a rontás egészen más, az másnemű dolog, csak különös esetekben adódik elő s ellenében akkor is lehet orvossággal élni, ha különben az ember még idejekorán észrevette magát. Látható, hogy itt nem így van az eset: felsőbb hatalom tette rá súlyos balkezét a -10- legényre, itt csak még felsőbb hatalom segíthet. Átjött a tanyába a Mária leányzó is, s bár nem a szemével, hanem a szíve melegével nézte a Pétert, már itt még ő sem segíthetett. A nagyobbik világító állat istentől való melegsége elé kell terjeszteni a legényt s mert maga is szegény esendő létére úgy kívánta: a tanya napos oldalán, a vadrózsabokor felé, ünneplő fehér selyemszőrű subában oda is terjesztették.

A nagyobbik állat az Ég csodálatos és hihetetlen melegségével kelt föl a messzi tengerekből e napon. Tekintete Péterre úgy sütött, mint a valóságos és igaz szeretés. Elhalt jószág a birka már akkor, amikor suba van varrva belőle, de még az is nyujtotta szőrszálaiból való kezefejeit a nagyobbik égi állat felé, mondván: Hálával emelkedünk hozzád, akit fényességedben és langyos tüzedben az úr küldött.

Ez így volt csaknem egész napon át: a világító állat le nem vette a szemét Péterről s estenden, mikor távozóban a tanya sarkán bucsuzott, piros sugarakat özönnel küldött reá. Távozása után a semjékek felől azonnal a hideg levegők kezdenek áramlani, a legényt be akarták vinni az ártalmas helyről, de a legény magától fölkelt és járt, a subát is vitte magával a házba. Ott újra lepihent s utána, a jobbuláson örvendezve más mindenek is lepihentek, kivéve a kutyát, melynek szolgálata most kezdődött s ki is a tanya sarkáról az esti csöndben azonnal híradással volt a többi ösmerős -11- kutyáknak, mondván közönséges kutyai nyelven: nincsen semmi baj, mert jobban van a legényfiú.

A kutyán kívül csak az anyamacska volt ébren, aki is apró növendékgyermekeit ilyenkor iskoláztatja a mezei egerészet tárgyában. A kisebbik világító állat, a hideg fehérszemű, sztrájkolhatott valahol, mert nem jött fel az égre, a kisebb állatok közül szolgálatra jelentkezett a göncölszekér, a fiastyúk, a kaszás csillag, továbbá az esthajnali, de azok is csak pislogtak, mígnem egy bikaborjú formájú felhő eltakarta valamennyit.

Ezen időben történt, hogy az alvó házból a szerelemnek erejére támaszkodva kijött a legény, megkereste az ásót és az ásóval elhaladt a vadrózsabokorig. A bokorra nézett. A bokor aludt. Ásóval tehát kiemelte a földből, a lyukat betemette s a mező törekjét ráhányta, hogy a helye se lássék. Azután a bokrot hozta magával, elhozta vagy hétszáz jó lépésnyire, ott megint elültette, gödrét rendbe szedte, hogy senki a bokor éji utazását észre ne vehesse.

A haldokló vőlegény így a földben az élő mennyasszonynak hozományt tévén, hazament csendben, a subába belefeküdt, s mikor a többi nép hajnalkor reggelre kelt, látták csak, hogy meghalt volna.

A nagyobbik világító állat is felkelt nemsokára s már ahogy tekintetével legelsőbb elönté a határt, látta, hogy a vadrózsabokorral mi történt. Látta, de nem szólt semmit. Sőt intézkedett, hogy -12- melegségeiből ne essen most túlságosan sok erre az új ültetvényre, amely úgyis a földből, a halottnak égő szerelme tüzéből nyeri fogantatását. Valóban, nem szólt semmit, csak annyit mondott: mennyi bolondság, mennyi bolondság. S tovább ment a dolga után, mert Csáky Szilveszteréknél egy kis fekete birka volt a ház háta mögé már elébe terjesztve: hogy hátha szép szölíd fényességeivel azt életre bírná kelteni…

Szirtesek a partok.

A templom nevenapján nem volt hideg, pedig Miklós napjára esik a templom nevenapja. Más esztendőben már ilyenkor szigorú hidegek szoktak lenni, a hajók a vízről mind eltakarodnak és nagy jégtáblák zajlanak. Lehet ugyan, hogy még majd idővel összefagynak a vízből a nagy jegek, de ez nem bizonyos. Tavaly kemény tél volt, hát kétszer egymásután talán csak nem lesz. Nem is szokott, bármit beszéljen a kalendárium s mindazon egyéb tudósok, akik jövendölésekkel foglalkoznak. Nem sokat lehet az ilyesmire adni, mert a táltosok ideje letelt s egyre ritkábban születnek olyan emberek, akiknek két sor foguk van alul. (Olyan, akinek felül is két sor foga nőtt volna, sohasem volt, mert minek volna az ilyen ember.) A vadliba még éjszakánkint igen csak röpdös a magasban a víz fölött s ha a város fölé ér, oktalan módon kiáltoz. Napfény is van s a sündisznó sem ment még el aludni, mert homokásás közben még nem található. Tegnapelőtt szivárvány volt, a légy némely része is föltámadt e csudálatos téli időben, sőt olykor mintha hallani lehetne a szúnyog szárnyának -14- halk zizzenését. Bár csak az esti órákban. Továbbá – látnivaló – a kutya szőre sem vastagodik s a holdnak olykor, különösen fölszállat idején, olyan piros fényességei vannak, mint Péter Pálkor.

– Ez jó világ – véli Szűcs Pál – mert most éppen olyan meleg van odakint, mint idebent.

Ez ritkán fordul elő, mert rendszerint hol kint van hidegebb, hol bent van hűvösebb. A hajózatra ennélfogva most igen alkalmatos idő van. Talán abba sem kell hagyni az egész télen.

– Ugyan – mondja Kopasz József kormányos – huszonnégy vagy negyvennyolc, aztán itt a hideg.

Baráczius Ferenc öreg vízi ember, így a parton állván, néz. Néz maga elé, néz a vízre. Azután a fűzfákra a töltés alatt, azután arra a mindenféle paréjra, amelyeknek a magvait a messzi hegyek közűl még a Maros sebes vize sodorja idáig a meleges iszapba, hol is ezen csekély értetlenek a fölöttünk élő és egyedül hatalmas Isten úri kegyelméből életre fakadnak. Baráczius ezeket is nézi, hervadottságukat vagy életrekeltüket mérlegeli. Az égre is fölnéz, amely borús és fölleges, amit hiszen mindennap nézni szokott, mert minden hajnalban kelő ember, amint az ajtóból az udvarra kilép, tekintetét elsősorban az égre veti. Nem tagadható, hogy a szelek járása is tanulmányozást igényel, valamint a hold hosszabb időn át, éjjelenkint észlelendő. Továbbá vannak dolgok, amiket -15- nem tud senki megmondani, hogy miért és hogyan vannak, de az bizonyos, hogy vannak. Vannak esetek, hogy a hajó oldalán a víz fölfelé folyik s vannak esetek, hogy a hajóról a tyúk minden ok nélkül a vízbe ugrik, úszni sem tudván. A hajói tyúk más, mint a parti tyúk, mert amannak homokban való fürdéshez módja nem lévén, természetében és lelkében másformává alakul. Egészen hasonló állat a hajói kutya, amely a gőzhajókkal tart állandó háborúságot s leginkább házasság nélkül való életre kárhoztatva lévén, életét a komolyabb fajtájú elmélkedések között tölti. Ki gondolná, pedig valóságos dolog, hogy az olaj, amely a hajó csárdájában a Mária-kép előtt kis edényben ég, bár egyazon üvegből öntötték, néha szépen világol, néha serceg, míg olykor füstöl, a szentképből fekete Máriát ily módon készítvén. A pók is különös, a nagypók, különösen, amidőn születendő fiait még a tulajdon testén viseli: ez az állat ilyenkor különösen mélyreható gondolkodásokba látszik keveredve lenni.

Baráczius Ferenc hallgat, a többiek is hallgatnak, illő tisztelettel. Gondolkozásokat zavarni nem alkalmas, nem is célszerű. Ferenc egyszer csak azt mondja:

– De – mondja Baráczius Ferenc öreg hajós – olyan hideg a télön nem lössz, hogy hajózat ne lögyön. Aki akar, möhet.

A mondott dolgoknak a szerint van különböző értelme, hogy a mondott dolgokat ki mondja. A kimondott mondás Barácziusnál másként magyarázandó, mintha Nagy Feczó Gergely mondta volna. Tehát: hideg lössz.

No jó. Ennyit úgyis tudunk, tél elején állván. De: Olyan hideg nem lössz, hogy hajózat ne lögyön. Értsd meg, embertárs, jó barát és testi vér. A hajózat más, mint a többi utazás. Ha hideg van, úgy megfagy a vizes kötél, hogy az semmire sem szolgál alkalmatosan. A hajós a subát csak arra használhatja, hogy alvásban belefekszik. Nappal nem mozoghat benne, mert dolgaihoz, tevés-vevéseihez fürgeségek kivántatnak. Másként baj történik. Nehéz ruhákban elcsúszik s leesik a hajóról a vízbe. És a nehéz ruhák vízzel hirtelen teleszívódván, elmerül végképp, hiába csáklyáznak utána.

A hidegségnek másik baja pedig a jég. Ha nagy tömegekben úszik lefelé, nem lehet ellene haladni. Szörnyű hatalmukkal mindent elsodornak és oldalt vetnek. Ha nem volna igaz, talán el sem lehetne hinni, hogy ezek az úszó jegek, amik csak megfagyott vízdarabok, nagy, nehéz vasláncokat és drótból fonott vastag hajóköteleket úgy tépnek széjjel, mint gyermek a szalmaszálat.

Azonban, ha Baráczius mondja, hogy lehet hajózni, akkor csak előre. Télen át úgyis sok a -17- munkátlanság, keresni nem lehet, de azért a kis házakban lakó kis családok akkor is csakúgy megkivánják a kenyeret, mint nyáron. S aki élelmet, meg tüzelőfát nem tud télire adni a kis családjának, annak a sorsa szívszaggató. A pénzt keresni alkalmatos mindíg – azonban ehez Baráczius jóslata nem elég. Rácok kellenek ide, akik lovaikkal a hajót fölfelé vontassák odáig, ahonnan a homokot szállítani lehet. A túlsó partra szoktak a lovaikkal kidöcögni ezek a rácok, de ezúttal egy sincsen ott. Legalább nem látszanak.

Most kezdődik aztán a verseny. Lesni, hogy mikor mutatkozik a Stévó, a Péró vagy a Pájó. Ha mind a három jön, nagyon jó. De ha csak egy jön, akkor csak egy hajó indulhat. Amiből megint az következik, hogy csak egy hajó legénysége kereshet. S az emberek, akik egyébként jó barátok, a kenyérharcban versenytársakká válnak. A hajók az innenső oldalon vannak. A rác a lovaival csak a túlsón jelentkezik. Hát lesni kell. Lesik a parton vagy a parti korcsmában. Szalad be egyszer a korcsmába a Balog Pista:

A hajók legénysége ladikba ugrál. Aki előbb ér át a kötéllel, amelyen majd a hajót áthúzzák, az egyezkedik a ráccal. A verseny veszedelmes, mert némelyiknek a korcsmai várakozásában már megártott az ital s ahogy a partról az ingatag csónakba ugrik, majd kibillen belőle a vízbe.

A Balog Pistáék legelőbb érnek át: ott van -18- három ló, de a Péró rácnak csak a fia van ott, valami tizenkétéves gyerek.

Fuvart. Egy tizenkétéves gyerek. Nevetséges volna, ha olyan szomorú nem volna, hogy a Péro fekszik s ez az apró gyerek kénytelen a beteg apjára keresni. Elég hidegecske van, a gyerek reszket rongyaiban s félve néz a magyarokra, hogy kap-e tőlük fuvart, nem kergetik-e el.

– A fene egye meg ezt a világot – mondja elkeseredve Felföldi János öreg hajóslegény. – Én is dolgoztam az apámmal tizenkétesztendős koromban, de így már csak mégse eresztött volna el három lóval ilyen időben.

– Az ő dolguk – mondja. – De hát föl bírja-e ez a gyerök húzatni a hajót a második fövenyig, mert az első víz alatt van?

– Fel, fel. Voltam már. Apámmal. Voltam, tudok otan járás. Apámmal tudok otan járás én.

– Apám nagyon beteg, – szepegi. – Anyám küldte engem keresni fuvar. Nem van pénz házba.

– Az ördög bújjon belétök – gondolja Felföldi János – minek házasodtok ilyen világba. (Ő maga ugyanis agglegény lévén.)

– Hát induljunk no – véli Savanya Pál. – De ha ezt a gyerököt leüti a partról a kötél, ki felel érte?

– Oh – repesi a gyermek örömmel – engem nem leüt kötél. Én tudom járás otan.

No jó. A hajót áthúzzák, a lovakat a kötél elé kötik, Balog Pista a kormányhoz áll, a többi ember, ahol csekély a víz, csáklyával tolja a hajót, segitvén így a húzásban a gyerek lovainak. A gyerek megy rendesen. A kötelet átveti ott, ahol kell, a lovakat szólongatja, haladnak is.

– No nézd, – mondja Balog Pista, kedvtelve nézvén a kormány mellől a partra – miből lesz a tollas egér?

– Jó, jó, mormogja Felföldi – akivel oldottál, avval köss. Nem tudom, avval kötünk-e ma ki, akivel eloldottuk a partról az edényt.

Azonban rendben megy minden. A gyerek ügyeskedik. Az egyik „Haó!“-ra rendesen megáll, a másik „Haó!“-ra rendesen megindul. Az út ugyan nem jó. A vizecskének kicsit erős a sebje. A szél is szemközt jár. S következnek a szirtes partok. A jó reggelit néki – gondolja Felföldi – akivel oldottál, avval köss, vigyázz…

– Kendnek melege van? – kérdezi Savanya. – Tán pálinkával fütötte be kend a kályhát?

Nézhet. Az ember meg a ló eszes állat. A hajóhuzó ló tudja, hogy mi az a szirt. Az ember is tudja s egyik is, másik is beljebb húzódik haladás közben. De a gyerek még nem ember, az ezt nem tudja. Pedig épp itt a kötelet is emelgetni kell. A gyerek szalad, fut, igyekezik, hogyne, mikor a májkója azért küldte, hogy pénzt vigyen haza. Egészen a homokszirt szélén fut.

Csak egy kétségbeesett sikoltás hallatszik, s ahogy mindenek odatekintenének, láthatják, hogy a fiú alatt a szirt széle leszakadt s esik a fiú a magasból bele a vízbe, az ostorral a kezében. A szirtes part alatt örvény van, forgatag, úgy hívják azt, hogy limány. Hát abból ugyan elevenen nem kerülne elő a gyermek, ha a hosszú csáklyával Felföldi a vízbe nem ugrik. Nézhetik a hajóból, hogy mit csinál, mert a lovak okosak, a lovak tudják, hogy valami baj történt: a lovak a parton megálltak. A csáklya bolond eszköz. Annak a kampójával el lehet találni a víz alatt vergődő ember ruháját, hogy beleakad, de hegyével ugyanakkor keresztül is lehet szúrni a halállal ott lent viaskodót, hogy hamarább érjen a másvilágra. De a csáklyakezelés egyszerű és mérges túdosa nem szúrja vele keresztül a gyereket, kanem a ruháját találja -21- el a kampóval s a halak országából magához húzza, vállára emeli s lábalja vele a vizet a hajóig. A gyerek hamar föleszmél, mert nem sok ideig volt oda alá.

Savanya a vasmacskát veti ki, hogy a lovakat szintén ne rántsa a szirtről a vízbe a hajó s azt mondja:

Balog Pista kihozza a hajó-gulibából a subáját. Ócska ugyan, de jó lesz azért a gyereket beletakarni.

– Adjátok rá az én felöltőmet, aztán fektessétök le a gulibába. A subát adjátok ide neköm, majd hajtom a lovakat.

– Hát – mondja sötéten Felföldi – hát csak nem mögyünk szégyönszömre haza?

Rágyújtás.

A munkához való pipa rövid készség, ellenben a tisztán csak időtöltésből való füstöléshez hosszabb szárú pipa is használható. Nem nagyon hosszúszárú, hanem csak amennyi az embert megilleti. Ez vasárnap délután nagyon alkalmas, ha otthon a karosszékbe, illetve magyarul mondva, a gondolkodó székbe helyezkedik az ember s csendes terveket csinál affelől, hogy a jövő héten milyen munkába fog, melyik napon megy ki a paprikaföldre s melyik napon kellene herét kaszálni, mert a lovak mostanában nagyon étkesek, kiheverték az étvágytalanság betegségét, pedig a Kalszbád fővárosában sem voltak, ahova az urak szoktak járni.

De ezúttal nem a gondolkodószékbe ül János, mert nem is rávaló az idő, hétköznap estefelé lévén. Csak az előbb jött haza a földből, vacsora ideje még nincsen, a nap pedig délután ugyan jól odabámult a dolgozó Jánosra, tehát egy kis bor szoldával igen elférne.

Tehát gondolja a katonaviselt János: Direkció Fekete Tóth Mihály, a bormérő. Nem is messze -23- van ugyan. El kell menni oda. János a hosszabb szárú pipát viszi, meg a dohányzacskót. Az acskót a zsebben, a pipát ellenben kézben forgatva. Ez a külvárosi útcán lassan, sétálva haladó Jánosnak tekintélyt kölcsönöz.

Fekete Tóthéknál csendes hely van. Hétköznap nem igen van más vendég ott, mint csak maga a gazda, mert az állóvendég hamar odább halad. Tóth Fekete ráér a hivatalában egész nap különféle rendeket tartani az üvegek és a poharak között. Közben kinéz az ablakon, ha kocsi zörög el előtte az út porában. Nagy Zakar alsószomszéd alighanem új kamrát épít, mert téglát hordat, de csak afféle olcsót. Török Péteréknél nagybeteg lehet az asszony, mert kétszer is végigment az útcán a doktor kocsija, Barna Andráséknál mostanában nem nagyon sok pénz lehet a házban, mert a tüzelni való fát talicskában viszik a boltostól. Az útca eseményeit így le lehet olvasni az ablakból anélkül, hogy a hivatalát csak egy lépésre is otthogyná az ember.

– Jó… – Mondja Tóth Fekete, mert ő szűkszavú ember. Irgalmatlan vastag hangja van neki, ha ő azon félannyit beszél is, mint más, már kétannyinak látszik. Ennélfogva nem igen szól semmit.

Tóth Fekete a bort a zöldmázas kancsóból a -24- pohárba önti. Többet öntött, azért egy keveset visszaönt a kancsóba. A poharat az ablak felé tartva, látja, hogy sokat öntött vissza. Ismét önt tehát hozzá a kancsóból s most kedvtelve látja, hogy az arány tökéletes, mert még szódavizet is kell föcskendezni a pohárba.

A vegyi folyamat így elvégeztetvén. Tóth Fekete a pohárral a kezében a söntés elől méltóságteljesen kifordul s nézi, hogy hova ült le János.

Hogy azután elébe tenné a poharat. De János még nem ült le. Tóth Fekete vár egy darabig, de mert a helyzet nem változik, egyik asztalhoz közeleg, a poharat ráteszi, ő maga pedig ismét megy az ajtó-ablakhoz, hogy az útca napi történetének valamely kiváló eseményét szemlélni el ne mulassza.

János a széket elhúzza az asztaltól s ráül. Kis hörpintést nyel a borból. Jól van elkászolítva, mondható.

Ez a kijelentés most már a dohányzásra vonatkozik. Egy kis füstöt kell itten csinálni, amely az asztal fölött szeliden legelne, mint a nyáj. Nem lehet enélkül el lenni. János elsősorban a dohányzacskót veszi elő, ami nem kis fáradságba kerül. Szép, nagy, termetes zacskó, amely alig fér a zsebbe s így alig jön ki belőle. Két kézzel kell előszólítani onnan.

A zacskót János kicsavarja, mert a nyakát kell annak kicsavarni. Így szépen szétborul, sallangjai szerteállanak. Némely sallangon értéktárgyak -25- mutatkoznak, pipaszurkáló, továbbá csiholó acél. Ez azonban már régi szerszám, használaton kívül van, csak becsületből őriztetik, mint a régi szolga.

János a kibontott zacskót az asztalra helyezvén, fejjel föléje hajol, az orrát szinte beledugja s a dohány illatából mély lélekzetet szed magába.

De Tóth Fekete nem szól semmit. Ugylátszik, ma épen nem kívánja a beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonnyal, vagy levelet kapott a fiától, aki a Pesten tanul. A levél mindíg veszedelem. Akinek nincsen baja, nem küld levelet.

János megint kortyant s ezen igazságokon elgondolkozik. Mert ami igaz, az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.

A csutorát a szájába veszi s belefúj. A nyelvével pattogtat a csutora végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja: hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.

– Ejnye – mondja János – ugyan él-e még, aki csinált? Bújjon bele az ördög.

Jobban belefúj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszíjja. -26-

Gúnyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem megyünk semmire. János fúj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle, azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.

A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, akik a pipa belsejét bicskával kaparják és szúrkálják, ami gyakran kényelmetlen meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember, aki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le kell csúsznia, teszem azt például, mikor a kubikosok készen vannak a gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre fölülről lefelé. A pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemencéje ily módon tisztul s oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa aljára, a makkba hullanak.

Ezúttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól elválasztatik. János a szárat jobb kézzel marokra fogja, ujjainak azonban ezért szabad tér marad a további működésre. Ami ujja már most csak maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához emelvén.

– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva -27- a szót, pedig senkisem ül az asztalnál, dehát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le arról ez világi életében, különösen ha amúgy is tiszteletadásról van szó.

– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden bele nem tartozó anyag kirepül belőle s éppen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit ezen lövedékek találnak, azt zokon ne vegye.

A pipát jobbkézzel János beleállítja, olyképp, hogy ha a pipa hajó volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és elsűlyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé, hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.

De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés szempontjából. A jó gyújtat dohány a pipában a tömést éppen úgy megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz mutató ujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj végezi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját a malac még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a nevetlen ujj van hívatva.

Úgy leginkább, ha félig van dohánnyal a pipa, akkor történik a tömés. Most újból belekaparászás s ismét tömés, János néha hörpent s fokozott -28- elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánnyal megtelik. Ez időben újból tömködés. Tudomány ez, bárki bármit beszéljen. A tömésnek úgy kell történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen haladjon át: nagyon friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások, úgynevezett szipákolások se fordulhassanak elő.

Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, aki erre ne mondaná, hogy:

Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek. De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna csinálni, mint kellene.

János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.

Hallhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság, fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza. Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta -29- a bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.

Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb húzza, mínt a következő hadműveletek alapját. Kihúz belőle egy szálat. Pirosszárú, sárgafejű gyúfa. Jó gyúfa szokott az ilyen lenni, – ha jól van megcsinálva. János végighúzza a porcellántartó recés oldalán, a gyufa egy kicsit ég, de mire János az égő fát a pipáig elszállítaná, elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.

Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni, amelyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat kellene eltalálni. De ez nem mindíg sikerül, mert a gyúfa amúgy is igen kiismerhetetlen állat. A szegedi gyúfát Temesváron használják, a temesvárit Gyulán, a gyulait Selmecbányán, a selmecit Szegeden. Szóval egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint csendes nyári estéken a réti vízen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni kellene már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.

A másik gyúfa, a harmadik gyúfa sem sikerül. A negyedik azonban szépen ég s János barna arcára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a gyúfát a pipához és fokozottan szíl. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de Jánosék úgy mondják, -30- hogy szíl. Így legalább a szó nem egyez. A dohány tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fú a levegőbe.

Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsoló dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a pipából. Mint mondani szokás: keresi a fináncot. Mikor János ezt a látványt kiélvezi, a hüvelykújjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási törekvésekre azzal felel, hogy kialszik.

A gyújtási kísérletekben János szerencsétlen ezúttal, mert csak az ötödik gyufa fogja meg. Az örökös sercegések Tóth Fekete figyelmét is felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, aki az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.

No de most már ég a pipa vídáman. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél. Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába. Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a franciák már megint hadakozásba vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira megapadt a Tisza, hogy a süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő az a kísértet, aki a hajósokat, halászokat, lóúsztatókat lehúzza a víz fenekére.

A dohány a pipában eközben feletájig leér, -31- de mert a szónokló János nem szívja elegendőképpen, ismét kialszik belőle a tűz.

Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél elhordogatni a régi jó időben, amikor az akasztott ember addig lógott a fán, amig le nem szakadt a láncról. Mert a kötélről másnap már láncra tette át a hóher, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt torokgyík ellen.

Félpipánál a rágyújtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen tartanák. Ilyenkor a gyúfa áll egyenesen, a pipa szelíden oldalra fordul s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a pipába, hogy majd a második gyúfa tüzének segít. A második sem sikerül, a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik gyúfa, a negyedik gyúfa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, ahol egy kis asztalon a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül János asztaláig elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a kisasztalra.

– Hát – bődül Fekete Tóth – azért hoztam -32- helyötte dohányt. Inkább adok kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyúfát nem adok, mert kend több gyúfát prédál, mint dohányt.

János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:

Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje van a nadrágján. A balkezét mindíg ebben a zsebben tartja, van benne két régi négykrajcáros, egy Mária-húszas, három Libertás-pénz, ezeket szokta csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihúzódik a zsebből, egészen addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj meredten mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető szavára elütőleg dörgi:

Juhászok meg bürgék.

Ami a juhászt illetné, nem lehet mondani, hogy a juhász valami különösebben tudományos ember volna. Már úgy könyvek tekintetében. Nem igen jár iskolába ugyanis. Ha járt is valaha valahol egy keveset, azt is elfelejti. De nem igen szoktak járni. A juhászat mestersége olyan külön tudomány, hogy azt már gyermekség éveiben kell tanulni s kétféle iskolába egy időben nem járhat egy ember. És nem is való mindenki oda. Olyan ember, aki szereti az ágyat, ne menjen erre a foglalkozásra, mert tudvalevő s a nóta is mondja, hogy a juhász ritkán hál ágyon. Legfeljebb télen, mikor ártatlan és gyenge jószágaival a havak és hidegek elől fedett helyre kénytelen takarodni. Tavasztól őszig azonban a mezők fűveiből veti neki ágyat az isten, ugyan az sem valami különös ágy, mert a birkát leginkább csak olyan kopár legelőre eresztik, ahol már más állat nem élhet.

Ezen a mezőn van együtt az állataival hónapszámra a juhász. Legfeljebb a kutyájával beszélhet, meg a szamarával. A szamár tudós és komoly állat, de a beszédre felelni nem tud, bár lehet, -34- hogy ha tudna beszélni, akkor sem felelne, mert tudott igazság, hogy: sok beszéd szögénység. A juhász így aztán csendes, szótalan és elmélkedő életet él. Nézi a mezőt, a bürgét, az eget s mindannyinak kitapasztalja a sajátságait anélkül, hogy azt valakivel közölné. Ha tudna írni s nem tartaná a papirosra való betüvetést úri huncutságnak, valami nagyon alkalmas könyvet írhatna. De ő csak a botra való rovást ismeri. Ez az egyetlen olyan okmány, amelyet nem lehet meghamisítani, mert a kettéhasított botnak egyik fele a gazdánál, a másik fele a juhásznál van: arról törölni, ahoz hozzáírni csak akkor lehet, ha a bot két felét ketten közös akarattal összeteszik.

Szóbeszéd akkor sem történik, mert minek. A hallgatagság az okos dolog. Van eset rá, hogy a szikes mezőkön legelés közben két juhnyáj összeér s az egyik juhász üdvözlésképp azt mondja a másiknak: Eső lössz.

Elmélkedések következnek, miközben nyilvánvalóvá válik a kétségbevonhatlan tény, hogy két falkának kevés ez a mező. Az utóbb jött juhász szól tehát a pulinak és a csacsinak, hogy intézkedjenek. A csacsi, mint aféle előljáró marha, azonnal megindúl, a puli pedig kiadja a parancsot, hogy aki birkának érzi magát, haladjon odább. Aki birka nem megy elég gyorsan, a hátára ugrik -35- s megtépázza. Mennek is. Távozóban a juhász visszakiált (ez már úgy dél felé van) amahoz:

E szótalankodásokból nyilvánvaló, hogy a juhász a bojtárt nem neveli, nem tanítja, hanem tisztán csak az elmélkedésen alapuló tanulmányokra hagyja. Meditálás ez, akár csak a baráti klastromban, azzal a különbséggel, hogy a barát vagy van, vagy nincs: egyre megy, a juhász ellenben közgazdasági tényező, nincs még száz esztendeje sem, hogy az ország legelő vagyonának a fele az ő keze alatt járt.

Aki igazán juhot akar nevelni, annak korán kell kikerülnie a falkához. Már akkor, amikor még csak akkorka gyerek, hogy az egész fizetése a testi ruha, egy kalap, pár fejelés csizma, meg egy zöld szürkankó. Bizony borzasztó tudatlanságban nőnek fel, de idővel mégis csak ő belőlük származik a tapasztalt számadó. Némelyik úgy elkerül hazulról a pusztába, hogy a nevét is elfelejti. Nem is törődik vele. Ő ma is a Jákob életét éli, aki Lábánnál juhászkodott és szintén nem volt vezetékneve neki.

Azt mondja a járásbíró egy tárgyaláson a valamely birkák irányában beidézett bojtárgyereknek:

– De – mondja örvendezve a gyerek, hogy már valamire igent is mondhat – mert kilátszik a teteje a pusztába.

– Hát akkor – folytatja a bíró – talán még harangszót se hallottál?

– No – szól elgondolkozva a fiú – ha a szél arra fuj, kivágódik a szava.

Ez eddig is kulturkép. Jön azonban utána java is. A bíró tovább kérdezősködik. Kötelessége, mert amíg a gyerek lelki világát nem ismeri, eskűtételes vallomásra nem bocsájthatja. Mondja hát neki:

– Tudom, hogy van Isten – mondja az apró pusztafi – mert ha valami baj van a birka körül, a számadó mindíg azt szidja.

Isten megismerésének különös módja ez, s hány ember lehet az országban, aki csak így ismeri?

A gróf, egy dús és nagy birtok ura, igen gazdag ember. A paraszt az ilyen nagy kiterjedésű földeket úgy hívja, hogy: birodalom. Ha száz holdja van valakinek, akkor földje van neki. Ha sok-sok ezer holdja van, akkor birodalma van neki. Egyébként ha valamely határban sok Széll nevű ember lakik, arra azt mondja, hogy az a Szelek birodalma. No hát a gróf is birodalmas ember, ennélfogva elhatározta, hogy nem ér ez a magyar paraszti juhászat semmit, hanem merino-juhokat kell terjeszteni. Szép, selyemszőrű, fehér, hótiszta merino-juhokat. A számadó-juhász efelől megkérdeztetvén, azt mondta:

A juhok megjöttek valahonnan Spanyolországból s honi mezőinken elhelyezkedének. Fehérségeikkel szinte világítottak a zöldelő határban. A számadó is kedvetelve nézte őket s olykor jókedvében ismertette az Istent a bojtárok előtt.

Nincs azonban olyan sors a világon, amelyben olykor némi bajok ne történjenek. Királyok sem vétetnek ki ezen szabály alól, még kevésbbé juhok, habár merinóiak is.

Történik tehát, hogy a juhokon némi feketeségek történtek. Ez baj a gyapjú értéke tekintetében. A hazájukban sohasem feketednek. De itt igen. Először a kis birkának a szájában látszik valami jel. Azután a szeme fölött a gyapjun látszik egy fekete pont, amely azután terjed. Ez a -38- kis birka, mire anyányi lesz, már csak tarka-barka bárányokat hoz a világra.

Ez a szomorú eredmény, ugyancsak elkeserítette a grófot. Mert akármilyen gazdag is valaki, a hiába kiadott drága pénz csak bántja az embert. Írt szakemberekhez leveleket. Azok levélben megírták neki a szakvéleményüket s tanácsokat adtak. A gróf kiadta a rendeletet a tiszteknek, hogy a tanácsok szerint kell eljárni. Már nem tudom, miféle tanácsok. Etetés, legeltetés, itatás dolgában s a merinófaj szigorú megválogatása ügyében lehettek valamik. Mindegy azonban, akármik voltak, mert a szép fehér bárányok azontúl is csak megtarkásodtak.

Hát most már mit lehet tenni? Itt látnivaló, hogy tennivaló nem volt más, minthogy egybe kell gyűjteni a szakértőket a helyszínére, vizsgálják át az egész falkát, értsenek szót a juhászokkal s nézzék meg szigorúan, hogy az ő utasításaikat betartották-e rendesen ezek az értetlen juhászok. Így is történt a dolog. A szakértők eljöttek, néztek, vizsgáltak, de csak tanácstalanúl állottak a rejtélyes dologgal szemben. Különös dolog az, hogy az efajta juh a hazájában sohasem tarkál, itt pedig már a második generáció elkezd feketedni.

Nézik tehát e sajátságos állapotokat a hozzáértők s a gróf mutatja nekik sorra a sok szép jószágot:

– Micsoda helyszínén? – kérdezi a gróf. Hisz itt a helyszíne. Itt tarkul a birka.

– Nem úgy értem, – mondja amaz. – A spanyolországi kezelést kellene tanulmányozni.

– No – mondja a gróf – ezt a tanácsot nem fogadom el. Hiszen ez a juhász juhásznak jó, de másként irástudatlan és értetlen ember. Nem lehet azt utaztatni.

A számadójuhász eddig nem szólt semmit, mert nem is illendő urak dolgába beavatkozni. Most azonban megrendülve hallja, hogy őt valahova spanyolviaszkországba utaztatni akarják. Hát még mi a ménkű nem lesz a világból? Oda áll hát a gazdája elé:

– Mögkövetöm a méltóságos gróf urat – mondta – de hát miféle ügyben fujják a követ az urak?

– No tessék – mondta a gróf mérgesen – ehol a példa. Hónapok óta tárgyalunk ezen a dolgon, s ez még azt sem tudja, hogy miről van szó.

– Mögkövetöm a méltóságos grófot – védekezik a számadó – neköm nem mondtak sömmit, én mög nem kérdöztem sömmit. Nincsen a parasztnak -40- köze az uri dolgokhoz. Mindönt úgy csináltam, ahogy parancsolták…

– Hát – enyhül a gróf – arról van szó, hogy ezeknek a juhoknak nem volna szabad tarkulniok, de mégis tarkulnak. Hát miért tarkulnak?

Mindenek odasereglenek s lesik, hogy mit mond a puszták ezen tudatlan gyermeke.

A puszták tudatlan gyermeke mosolyog, már amennyire ennyi nagyságos úr iránt való köteles tisztelet megengedi és ezt mondja:

– Hát mögkövetöm a méltóságos grófokat, én mán régön mondtam az intéző úrnak, hogy ennél a fehérnyájnál nem volna szabad fekete pulikutyát tartani.

A gróf szivesen leszamarazná, de nem akarja hű szolgáját ennyi úr előtt szemtőlszembe megszégyeníteni. Így csak azt kérdi:

– Hát – mondja a juhász – az anyabirka mögcsudálja a fekete pulit, mikor a puli hajkurássza, azután attul lösz tarka a bárány.

Mert hiszen ez a dolog benne van a bibliában is. Igaz ugyan, hogy néha a szaktudás távol esik a bibliától, de ez az egy dolog mégis csak benne van a bibliában. Nem egészen így, kissé másként. Mózes beszéli az első könyvében, hogy a furfangos -41- Jákob juhász, miként csapta be a szintén furfangos Lábán gazdát. Azt mondja az első könyv XXX. káputjában a 32. mondás: Minden juhaidat megjárom ma és elszakasztom a szeplős és tarka juhokat és mind a feketéket a juhok között és az olyan legyen azután az én jutalmam. Azt mondja a 34.: És mondá Lábán: Bátor úgy legyen. A 35,: Elválasztá azért azon napon a szeplős és tarka kosokat, tudniillik, amelyekben valami fejérség vala és minden feketét a juhok közül, és adá azokat az ő fiainak kezekhez.

De már a 37. szerint, Jákob juhász kezd túljárni Lábán gazda eszén. Mert azt mondja a 37.: És Jákob vett zöld nyár-, mogyoró- és gesztenyevesszőket, és megtarkálá azokat fejéresen, hogy a vesszőknek megtetszenék a fehére. A 38. beszéli tovább: És helyezteté a megtarkált vesszőket a juhok eleibe az itató válukba, melyekből a juhok szoktak vala inni, hogy a juhok azokra nézve fogadnának.

Az eredményt a 30. mondásban tudatja Mózes az érdeklődőkkel: És a juhok fogadnak vala a vesszők felett és ellének vala a juhok csepegetett lábúakat, szeplősőket és tarkákat.

Amely dologból nyilvánvaló – e jelentés tisztán csak azért iratott, hogy öreg számadójuhász Ballangó Nyáry János, továbbá ama régen élt Jákob juhász egyformán írástudatlan pusztai parasztok voltak, de a bürgéhez jobban értettek, mint az írástúdók.

Vera elvitele.

Van ember, aki megélhetését itthon nem találván, olyan mesterséget vállal, amely idegenbemenéssel jár. Így van a hajós, aki tavasztól őszig odakószál, de családja itthon marad. Egyedül a kormányos az, aki családját is a hajóra viheti, mert külön szobája van a hajón, de ezt nem mind teszi. Akinek van valami olyan holmija, amire itthon is ügyelni kell: teszem azt, ragasztott magának egy kis házat, vagy hogy van egy kis földje, ami valamit a konyhára beterem, az az asszonyt itthon hagyja a dolgok végzésére. Az asszony itthon él, tejet árul, vagy piaci kenyeret süt, ideje eltelik és hasznát is látja. Más esetben pedig csirkével, tyúkkal kofálkodhat. Meg a gyümölccsel. Ismerek öregasszonyt, aki egyidőben, egy nyáron úgy élt, hogy garabolyokkal megrakodva minden nap vasúton Szabadkára ment, ott az edényeit televásárolta gyümölccsel, vasúton hazajött, a gyümölcsöt eladta s ment azonnal másikért. Járkálásain haszna volt, mert ép abban az évben itt a tavaszi fagy leszüretelt gyümölcs dolgában, a szomszédban meg dúsan termett: ott olcsó volt az, ami itt drágán -43- kelt. Íme, a világforgalom kurta kiadásban, ahogy azt a szikár és csupa csont Rozanenő művelte. Hát igen, kereskednek. No másfelől pedig az iskolás gyerekek végett kell itthon maradni, mert szükséges, hogy azok a tanító úr elébe járjanak.

A másik országjáró vándor, a kubikosember sem családostul járja útjait. Az is itthon hagyja mindenkijét és az asszony, meg a gyerekek tartására időnkint a postán küld a keresetből. Idegen országok különféle utalvány lapjai érkeznek egyszerű külvárosi utcák csendes házaiba. A pénzekből, amiket az oktalan költekezés idegen országokba kivet, némely részt így szállít haza a verejtékes, nehéz munka…

Van azonban harmadik történelem is. Azokról, akik amidőn elindulnak, mindenkijüket magukkal viszik. Nem marad itthon senki: ha talán házacska van már ragasztva, hát a ház. Mert a mondás az, hogy a házat ragasztani kell. Miként támadt ez a szó, ki tudná? De így van, hogy a házat ragasztani szokás. A földre, amely oly könnyen kiszalad a birtokosa lába alól, rá kell ragasztani a házat, hogy ott maradjon. Azután a ragasztott ház ragasztja az embert. De hát vannak mesterségek, amikben menni kell. Menni pedig családostul, akár az apró gyerekkel is, mert együtt dolgozik az egész familia. Ezek a vályogvetők és téglaverők. Ahogy a kubikos a társaival éli a nomádéletet, úgy élik ezek családosan. Ahogy kubikos csak az erről a vidékről való jó, a téglaverőt is csak innen -44- keresik. Van belőlük az Aldunánál is, valamint az ország felső részén. Némely része így aratás után megy el s késő őszig odamarad, más része már tavasszal útnak indul s szintén csak ősszel vergődik haza. Ezek jóformán az évből csak a telet töltik otthonukban. Így van különben az ácsok nagy része is: némely része Erdélyben csinál háztetőket, a másik Szlavoniában. A költöző madarak szokására emlékeztető kép ez. Azokat az ösztön hajtja, ezeket a becsületes munkával elérhető kenyér, amelyet keresni kell, hogy hol hullajtotta el részükre az Isten…

Nem fehér a kenyér, nem lehet mondani, hogy selyemcipó volna, de nem is fekete. Van olyan téglaverő vagy vályogvető család, amely a tavasztól őszig tartó munka fejében hétszáz-nyolcszáz forintot is hazahoz. Persze, nem mind egyformán, mert ez a dologtól függ. E kintélő idevalók soha napszámba nem állnak, ezt a polgárbüszkeség sem engedné. Csak általjára vállal, ahol mindenki munkája és ereje szerint érdemesül. Hanem azután ahogy dolgozik, ami munkát végezni képes, szinte rettenetes. Az idevaló is, de a szomszéd dorozsmai kúnok talán még erősebb munkájúak. Hiszen dolgozni tud az alföldi nép kerekátaljában a feszülésig, mint az aratáson is, de az aratás csak három hétig tart, emez a munka meg tavasztól kezdve mindaddig, amíg az őszi nagy esők be nem következnek. Mi voltakép ez a mesterség? Első sorban annak a tudománya, hogy mely földek alkalmasok arra, -45- hogy válykot csináljanak belőle, ismét meg hogy mely föld teljesít hasznos szolgálatot téglakorában is.

Azután már csak ezen földek felásása, összehordása és dagasztása következik. A megdagasztott föld azután formákba kerül az alkalmas pillanatban. Hogy melyik ez az alkalmas pillanat, azt csak az tudja, aki ért hozzá, mert az csak úgy mögmutatja magamagát, szóval a szappanfőzés tudományához hasonló. Ez mindössze a hozzáértés, ezután jön a munka, a karok, lábak és derekak ereje: hogy ki mennyit bír egy nap az anyagból kiformázni. Ez azután a lázas munka, mert ezre szerint van a fizetés. Az egész család dolgozik hajnaltól estig, még holdvilágos éjjelén is folytatják; de még a földhordáshoz, vízért, élelemért való küldözgetéshez hónapszámost is fogadnak maguk mellé. Mert aki itten csak másfélezer formát tudna kivetni egy nap, az akár bele se fogjon, mert ez olyan mesterség. Megállás nélkül tartó munka, szinte csoda, hogy annak, aki közülök formáz, hajnaltól estig való folytonos hajlongálásban a dereka el nem szakad. És hozzá élnek olyan nomád-életet, amelyet gúnyosan néznének le az ezer év előtt bejöttek, ha látnák. Mert azoknak a sátrai jobb lakások voltak, mint azok a földbarlangok, amikben emezek laknak.

A Vera leányzó, aféle kislány-cseléd, itt szolgált nálunk és hogy valami különösebb panasz -46- lett volna ellene, nem lehet mondani. Úgy törögetett ugyan az edényfélében, de nyilvánvaló volt, hogy ez annak a túlbuzgalomnak a következménye, amely mindenáron gyorsan és jól akar tenni, pedig az nyilvánvaló, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. De az ilyenből jó cseléd válik, ha kézhez tanul. Azután az is jó, hogy idevaló: az anyja időnkint bejár s gondot tart rá, tanácsokkal ellátja, amiket jobban meg is szívlel, ha a szülőanyjától hallja. Úgy gondoltuk hát, hogy a kis Verában igen alkalmas cselédre találtunk, aki majd esztendőkig is el lesz itten.

De nem úgy volt, mert a mult hét hétfőjén jön az anyja azzal a kéréssel, hogy szerdán délre eresszük el a Verát.

No ehol van ni. Jaj azonban, az nem úgy megy. Ép ebben az időben nagyon nehéz dolog cselédet kapni. Fölmondás nélkül nem lehet ilyenkor elmenni a háztól.

– Hát pedig csak már eresszék el – mondja az asszony – mert elmegyünk valamennyien a városból téglát verni.

Már hogy formába verni a sarat, azután meg -47- sebesen kifordítani abból s azután a mezőn sorba rakni, hogy száradjon. Nehéz munka.

A kis lány ép akkor jön haza a piacról s hallván a beszédet, sírva fakad, hogy azt mondja: ő nem megy. Arra az anya kezd beszélni hosszabban. Első sorban azon kezdi, hogy mi lenne vele itthon, ha véletlenül fel találnánk neki köszönni.

– De hátha mégis véletlenül felköszönnek – folytatja az asszony, de a beszéde veleje mégis csak abban, hogy a Vera nagyon szépen tud formázni.

A lány nem szólt semmit, fejkendőjét a szemére húzta s dacosan dörzsölte ujjaival az asztalt.

Utoljára abban történt a megállapodás, hogy ha szerdán reggelig tud a helyébe más cselédet állítani az asszony: viheti, utoljára az ő lánya, ő tudja mit tesz vele s ha felmond, két hét mulva úgy is csak el kell ereszteni. Az asszony elment, de bizony csak nem talált, nem olyan könnyű az ilyenkor, mikor a piacról is eltűnik a rendes cselédvásár s a helyszerzők irodáiban is alig lézeng egy-két olyan cselédforma, aki ingyen sem kellene. Jött hát kedden délután a hírrel, hogy nincsen cseléd, de már akkor az ura is vele jött kettős kérlelésre. Csontos, őszes ember az apa, bizonyos Ullmán József nevezetű. Hogy mint kerültek a nevükhöz, nem tudni. Ez az öreg Ullmánnak mondja magát, míg a kiterjedt család hajós tagjai Hulmány néven neveződnek. -48-

Hát mondja az Ullmán, hogy ő voltaképen az idén nem is akart menni téglavetésre.

– Háromszor sürgönyzött a vállalkozó, hogy mönjek, de még nem is voltam rá felelettel. Aztán a mult hétfőn, mikor ép otthon az ebédöt összük, hát nem beállít, hogy azt mondja: Hát Hullmán bácsi maga még a sürgönyre se felel, hanem így kell érte jönni? Hát aztán három hatvanat igért ezriért, hát mit csináljak? Nem löhet az ilyen munkát elhagyni…

– Négy-ötezröt – mondja az asszony – naponta kiverhetünk négyen, ha még egy napszámost is fogadunk hozzá.

Ez nem megvetendő kenyér: naponta tizennyolc forint volna ez, ha megbírják az ötezret. De ez aztán már borzasztó munka.

– Hát hiszen, nini. De kár ezt a lányt ilyen fiatal korában ebbe a szörnyen nehéz munkába fogni. Majd meglátják, vakarcs marad, nem nő meg.

– Dehogy nem – mondja az asszony. – Látnák a fiúnkat, ennek a bátyját, csaknem óriási, pedig mindíg velünk verte a téglát. Csak mög köll a munkásnak az ételit adni, akkor nem köll félteni. Nálunk mögvan a könyere – szalonnája mindönkinek röndössen. Még a napszámos embör is úgy szegődik mihozzánk, hogy mink adjuk neki az ételt…

– No, én, ha maguknak vagyok, még se vinném el. Jobb lesz, ha itt marad. -49-

Ullmán József a földet nézte lehajtott fejjel s hallgatott egy darabon. Aztán megszólalt:

– Ne kévánnyák – mondta – ne kévánnyák. Egy fiam így veszött el. Itthon hagytuk, mire hazagyüttünk, sehol se találtuk. Hova lött, mi baj érte, senki se tudja. Húsz éve, hogy eltűnt, de még most is sokszor könyvezöm… Hát mán nem akarnám, hogy még ezt is könyvezzem… Hát csak eresszék mán el, kéröm.

S Vera ment, boldogan pakolászta össze a holmiját. Mert aznap új ruhát vettek a lánynak, hosszúszoknyás új ruhát. Kis Vera így nagylánynak neveződött ki s a nagylány örömmel ment oda, ahova a kislány menni nem akart…

Utszélén.

Egyszer jön egy ember az úton létrával, a tarisznyájában különféle keszkenőkkel. A létrát a városszéli lámpák fakaróihoz támasztja, fölmegy rajta és az üvegeket kezdi tisztogatni. Lám, mit meg nem ér az ember, ha a tél után a tavaszt kívánja. A lámpák így fényesek lesznek és a nap igen sok oldalról tündököl bennük, mert biz a hideg és az eső szivárványosra ette az üvegeket, de szebb is így s a nap már oly kedvvel jár beléjük tündökölni, hogy még fölleget sem enged az égre, melyek őt ezen kedvtelésében háborgatnák. Az ég már egészen kékszínü s csak néha futkosnak rajta Isten kicsi fehér bárányai, haladván egyrésze keletről nyugatnak, másrésze pedig nyugatról keletnek, már ahogy sorsukat az idézi, ki őket is kezeiben tartja. A fű is növekszik már keményen. Azt mondja egy ember, aki a szőlőszélben fákat nyeseget:

– Valami risz-rosz lovat ebbe az árokba ha beleeresztenének, megélne benne holtig.

Tudniillik, hogy annyi benne a fű. Biz az növendő s igazság szerint nincs is sok túlzás abban -51- a mesében, melyben olyan táltos foglaltatik, aki hallgatni tudja a fű növését. Oly gyorsan előbujik a földből, hogy csoda. Hamar végigterül vele a határ és mihelyt fű van, előjön a zöld gyík is. Addig nem, mert nincs olyan szín, amiben az ő színe elveszne. A fű azért jó neki, abban bátor azonnal és ha pókot lát, bekapja.

És a világos, nagy kékségben, ami a zöld földre borul, megjelenik egy vékony, kicsi fekete vonal. Mintha egy szál gyufa lebegne ott fönt, de nagyon messze. De halad, hol följebb, hol alantabb szállván. Azután mozog is. Még sem gyufa az, hanem más valami lesz. Talán sas, amely onnan föntről keresi az egereket a szántásokban. Ép úgy lebeg, mint a pusztai kútágasok madara, de amint egyszer szárnyait mozgatná, a napfényben valami fehéres csillan meg rajta. Miért van az, hogy most egyszerre megdobban az ember szíve és szinte röpköd a lelke? Hát megjöttél kedves, öreg madár? Haza találtál ide, ebbe az országba, ahol oly igen nagyon szeret mindenki, kedves gólyamadár? Ugy-e bizony jobb itt? Hej, hisz aki egyszer itt lakott, az csak visszavágyik… Nincs is talán jobb hely a világon, mint sudár jegenyék ágai között és a tanyaházak fehér kéményén. Ott a lakás megépítve szőlővenyigéből szépen és a tanyák jólelkű népe felmászik hozzá lajtorjákon és megdrótozza erősen, annak módja szerint, hogy a szent madár fészkének semmi bántódása ne essen, még a lucanapi szél se tudja levinni. -52- Így hát kedvvel is jön vissza messzi földekről, kék tengerek tulsó partjáról s ahogy ez a legelső itt fent lassan libeg, látszik rajta, hogy már megérkezett, tovább nem megy s most mozdulatlanul fekvén a magas levegőn, kémleli az óriás zöld tábla fehér házai közül, hogy melyik az övé. Nem könnyű ezt megtalálni, mert elvégre az ő feje sem káptalan.

Nem röpül, hanem valósággal fekszik a levegőn s lassú köröket vág. Keresi a helyét. Biz a tanyák legtöbbje egyforma onnan a magasból, barna födelek, öreg, nagy eperfák, kocsik az udvaron, körülötte mező: a gólyának nehéz ezek között a valódit megtalálni. Csak kerengél azért egy helyben. Az emberek apránkint mind mind észreveszik, ki lenne az a szerencsés, akihez száll a jövevény, ki most érkezett Napkelet szent országaiból. A gólya egyszerre megindul odafönt és ereszkedik nyílegyenes irányban olyan sebesen, mintha le akarna esni. Már megtalálta a helyét s látszik is, hogy Dudás Istvánékhoz száll. Egyenest oda ereszkedik a fészekre, mely a kémény tetején most is csak a régi s megállva az új otthon közepén, összeüti a csőreit s az első tavaszi kelepelés végigcseng a tanyákon, míg öreg Dudás István megcsóválja a fejét s hümmög a dologhoz. Ugyanis van már ott gyerek elég; most is akkora az öröm a madár érkezte fölött köztük, hogy majd fölverik vele az egész tanyát. Előbb a tollát nézik, hogy csakugyan a régi madár-e? Az, megismerkszik. -53- Tavaly nyáron megsörétezte a lelketlen Tahi Tóth Imre (el is hullott a pulykája valamennyi) s látszik most is ennek helye a tollazatában. No és hogy az igazi, most már megcsodálják, mert hisz a harmadik határból jött embert is meg szokás csodálni, hogy de messzünnen való, hát még aki így, mint a gólya is, egész az afrikai országból következik elő? Mondják is neki azonnal:

No hát meg volt a nagy érdekesség a földek között, hogy hova szállt legelsőbb a gólya s két napig most már erről beszélnek az asszonyok, ha ugyan ráérnek a nagy vasalásoktól. Mert ünnepre készülődnek már s Virág Illésné, ez a most-farsangi menyecske, bent is járt már a városban ma, hogy egyetmás alkalmatos cifraságot kihozna. Pántlikát, szép szagú olajat, de egy kis piros festéket is tojások festéséhez. A szőlőárok tulsó oldaláról rászól Varjú Ferenc:

Zsófi el is mondja, miket vásárolt és mutogatja. Ott a pántlika, az üvegben az olaj, meg egy menyecske-fejkötő alá való fésű.

Zsófi elpirul ezen, sarkon fordul, se szól, se beszél, csak halad tovább. Mert furcsa eszköz nagyon ez a kontyos fésű. Idősebb asszonynál tíz évig is eltart egy-egy s mint van hát az, hogy az ilyen növendék-menyecskéknél ily hamar eltörik. Nem tudni, nem lehet tudni az ilyesmit, bár bizonyos, hogy Zsófi pirulva halad odébb és még amaz idősebb asszonyok is, kik a kujon Varjú Ferenccel együtt dolgoznak a szőlőben, csendesen, szótalan nevetnek. Már ennek, bármint keressük, a formája ilyen.

A szőlőben pedig már nyitogatnak. A szőlőt télen-átra lefektetik a homokba, hogy aludjon és jól betakarják, hogy meg ne fázzon, mint a kis gyermekeket szokás. De csakugyan olyan is, mint a kis gyerek, ezer baj tör rá és ezer baj ellen kell védelmezni. Most költögetik álmából s venyigéit kihuzzák a homok alól. A vékony ágak, amelyeken keresztül jön a bor ez emberekhez, most ugyancsak gémberedettek, álmosak, akár az ágyából kiemelt gyermek. Ami ennek a mosdatás, az nekik a nap. Amint érzik a melegét, fényét, egyenesednek s bólogatnak a fényesképű nagy tányér felé, amelyet az ősz óta nem láttak. Mindenki szereti errefelé a napot, csak a városi népek nem szeretik, akik napernyőt feszítenek elébe. Lám, most is, hogy a téllel való csatában ő győzedelmeskedett, hirtelen minden állat megindult. A vakondok erőnek-erejével túrja a földet és ássa barlangjait. A bogárféle pedig a fákon mászkál. Van már mit -55- enni rajtuk, mert a rügyek fakadoznak és bikanyálat eresztvén, száll itt-ott a légi pók, akár csak őszszel. Az út porzani kezd. Hogy örülnek ennek a gyerekek! Kifutnak a tanyákból és apró tenyereiket telemerítik vele. Por, por! kiabálják. Döcög velük egy tökéletes apróság, még éppen csak hogy járni tud, az is mondja utánuk: Poj, poj… Kellemes az ilyesmit nézni.

Szecskavágó Nagy Pál pedig halad az uton sipkában. Már senki sem jár sipkában, csak Szecskavágó Nagy Pál. Hóbortos ez. Sőt nábókos is. Folyton egymagában jár, azt talán más emberfiával soha együtt nem látta senki az úton. Ebben neki nagy ereje van, mert ezen oknál fogva tisztelik is, féltik is, tisztán csak azért, mert nem olyan mint a többi ember. Amugy kopott, alacsony s miközben halad, jár a két keze föl-alá és szokása szerint hangosan beszélget. Szól a jobb oldalán levőhöz, szól a baloldalán levőhöz, pedig sem a jobb oldalán, sem a baloldalán nincsen senki. Egy ember, aki jó hosszat szántott két lóval, az útszélen kiveti az ekét a borozdából és odaszól egy másiknak:

Szótalan néznek utána és bizonyos irigykedéssel is. Tudni kell, hogy Szecskavágó Nagy Pál vagyonos ember. Úgy apránkint szedelőzködött össze. Még most hat éve csak két lova volt (érhetett a kettő harminc forintot) azokkal csetlett-botlott csak. Most pedig el van gazdagodva teljesen. Némelyik emberben a víz is vérré válik s ez onnan -56- van. Halad hát ő a sapkában az úton és a jobboldalinak mondja:

– Emléközz rá, de jól ráemléközz, hogy mit töttél anyáddal. Mert én annak tudója vagyok…

Ezzel megigazgatja a sapkát a fején. A gyerekek félve állnak oldalt az útjából, amint keményen ballag. Miről beszélhet, kinek? De amint kicsit odább halad, egy nagyobbacska fiú azt mondja róla a többinek:

Lehet, sőt talán valósággal így is igaz. De azért a nap őrá csak úgy tekint, mint a többiekre, szép, jó meleg sugarait a nap senkitől el nem vonja, hanem mindenkit megtisztel vele, akár érdemes rá, akár nem.

A hogy Pál elhalad, a két ló újból a borozdába áll és szántanak, az ember könnyesen tartja az ekét, mert jó porhanyó a föld. Temető volt régente s azon időben gyakran ásták. És elég csont is van benne, az ilyenben meg úgy terem, hogy az kész gyönyörűség. Névtelen ősök így teszik vissza áldó kezüket késő unokák fejére. A szőlőkben is lehajlanak a tőkékhez az emberek, az asszonyok pedig hernyófiakat szednek almafákról. Amodább ásnak. De alighanem inkább kapálnak. Fénylik a kapa vasa, amint a földből kiemelik, mert a föld nagyon jó fényesítő eszköz. Még el is koptatja a kapát s a vele dolgozó embereket is a föld. Akkor ők is a földbe kerülnek, ott porrá válnak s idők multán más emberek más kapákkal őket kapálják.

Könyvtári divatok.

Aki egy-egy nagyobb nyilvános könyvtárnak az életét figyelemmel kiséri, évek során át érdekes tapasztalatokat gyűjthet a könyvtárhasználó közönség hangulatai felől. Hogy kinek milyen könyv tetszik, hogy melyik szakmát szeretik legjobban s egy-egy szakmának a kultiválása sokáig tart-e, vagy csak hirtelen való föllobbanás-e az, amely azután hirtelen elalszik s csak a hamuja marad meg, mint a pásztortűzé a mezőn. Mert vannak hangulatok, az bizonyos. Néha a divatos áramlatok nyomán, néha más okból. Kitanulmányozni pontosan az egészet, ahhoz egy emberöltő kellene s helyes következtetésekre talán akkor sem lehetne jutni. De azért valamit tapasztalni mégis csak lehet. Tizenkét éve vagyok a Somogyi-könyvtárnál, azóta nézem, hogy miféle munkák azok, amiket leginkább keres a közönség. Nem az egész közönség, mert hiszen, minden szakmának megvan a maga használója, hanem hogy mégis: mi az uralkodó planéta?

A histórikus történelmi munkákat keres, a nyelvtanár nyelvészetit, a pap vallástudományit, -58- ez mindíg így van, azon igazság szerint, hogy a szénégetőnek a tőkén a szeme. De van a közönségnek egy nagy része, olyan, amely nem a maga mesterségebeli könyveket keresi, hanem mert kedveli a könyveket, bejár a könyvtárba, ma ezt olvassa, holnap azt, itt érdekes az, hogy időnkint milyen különböző formában mutatkozik meg: mi kell a közönségnek? Annak a közönségnek, amely kedvtelésből olvas.

Valamely nagyobb, országos könyvtárban ez talán elmosódik, valamint egy kisebb könyvtárban meg nem látszana meg. A mi könyvtárunk afféle jó közepes: hetvenhatezer kötetből évi tizennégyezer olvasó tizenhatezer művet használ. Itt még áttekinthető a dolog s az olvasók által kiállított kérő-lapok alapján, akár statisztikát lehetne csinálni arról, hogy most Voltaire-ciklus volt, most meg Heine-ciklus, azután Petőfi-ciklus, majd meg egy magyar remekíró-sorozat. Jókai-ciklus nincs, amennyiben az állandó, de már Vas Gerebennek, Jósikának, Pálfy Albertnek divatjai vannak, amelyek föltámadnak, azután elmúlnak, hogy egy év vagy öt hónap múlva ismét életre keljenek.

Másszor az utazási könyveknek van kelete, olykor még lexikon-divatot is lehet tapasztalni. Genealógiai könyvekben családtörténeti dolgok után megfelelő arányszámban mindíg érdeklődnek könyvtárhasználók, de néha a nemességi könyvek használatának is formális divatja van.

Máskor ismét a filozófusok uralkodnak. Fiatal -59- hölgyek is szorgalmasan buvárolják, hogy mi a véleménye Schopenhauernek a halálról. Úgy valami nyolc év előtt nagy és erős olvasóközönsége volt a szociálizmus írásainak. Ez éveken át tartott s lassan, de érthetően átment az antialkoholista irodalomra, leginkább Forel műveire, onnan haladt át a nemi kérdésre, a feminizmusra és a gyermekre. S ugyanazon idő óta, amióta a társadalomtudományi kérdéseknek a sorozatai az olvasók érdeklődésében így változnak, ugyanazon idő óta állandósult a képzőművészeti munkák iránt való érdeklődés. Ennek már nincs is divatja, ez állandó jellegű, akárcsak Jókai.

Jön aztán hirtelen fordulat a régi szépirodalom berkei felé. Azt lehetne hinni, hogy – a Bodnár-féle hullámvonalak elmélete szerint – ismét Voltaire-ciklus keletkezik. Azonban nem egészen Voltaire kell, de nem az egész Voltaire, hanem csak Zaire, vagy a Végzet. De akkor Zaire kell eredetiben, németben és magyarban és kevés volt, ami van, mivelhogy egy-egy kiadásból csak egy-egy példányt szokott a könyvtár tartani.

Este hét óráig van nyítva a könyvtár, akkor apostolok oszlása következik. A közönség egy része ugyan nem bánná, ha tovább is maradhatna, de hát nekünk untig elég ebből ennyi is, mert holnap is nap lesz és reggel is helyt kell állani. Kimegyek az olvasóterembe, hogy megvárjam -60- Móra Ferenc könyvtárnokot, amíg a kabátot magára húzza és a kalapot a fejére teszi, mert együtt szoktunk távozni. A szolgák rakják vissza a helyükre a könyveket, miket az olvasók az asztalokon hagytak. Egyes kötetek az asztalokon maradnak. Nézem, hogy miért?

A könyveknek nemcsak belső tartalmuk, hanem külső testállásuk is van. Ezen otthagyott könyveken azonnal meglátszik, hogy ezek nem a könyvtár tulajdonai. Miután rendellenes, sőt szabályellenes dolog, hogy a könyvtárban idegen könyvek tartózkodnak, kérdezem Mórát:

– Az enyimek, – mondja Móra. Be kellett őket hoznom, mert most megint Dumas-ciklus van. Ami Monte-Cristo a mi anyagunkban van, az nem elég, hát behoztam az enyimet is.

Csakugyan, szerte-széjjel hevertek Monte-Cristo kötetek, nyilvánvaló tanúsággal arra, hogy nem egy vagy két ember olvassa őket, hanem többen, egyik az első, a másik már a nyolcadik kötetet. (Beosztással kell élni ugyanis).

– Van nekem is egy otthon, – mondom, – majd reggel behozom. Akkor harminc kötet lesz idebent. Az elég lesz.

– Talán, – mondja Móra. – Mikor valaminek divatja van, akkor sohasem elég semmi.

Hát ez igaz. De harminc kötet mégis csak -61- több, mint húsz s miután a szabályzat idevágó paragrafusa az olvasóközönség igényeinek minél teljesebb kielégítését kötelességgé teszi: szaporítsuk föl Monte-Cristót húszról harmincra. Az igaz, hogy irtózatosan komisz fordítás az, ami otthon van. Régen olvastam, de még most is emlékszem rá, hogy mikor Dantès Mercedessel, mint Morcer grófnéval találkozott, „a torkába emésztő láng csapott és szívében örömrepesve ordított föl“. Szép mondás. Jó, hogy még vállat nem vonított.

– Kell itthon valahol lenni egy Monte-Cristonak, de nem tudom, hol van. Keresd meg, ha tudod.

Ugyanis rojtosaljú nadrágban jár a szabó és hasadtoldalú cipőben a suszter. Ez az igazság áll a könyvtárhivatalnokra is: ez sem ér rá arra sohasem, hogy a maga könyveit is rendben tartsa.

– Nem mindjárt, csakhogy holnap reggel be akarom vinni a könyvtárba. Ha megvan.

– Meg is van, meg nincs is, – szól a gyerek. – Kedves apám talán nem haragszik: én éppen ma adtam kölcsön öt barátomnak.

Nini. Ez érdekes. A hullámvonalas elmélet a középiskolák hatodik osztályát is elérte. Tehát nemcsak a könyvtárban, hanem itt kint is… No nézd csak. Hogy a fiú odaadta a könyvet, az nem baj. A könyv arra való, hogy szerteszéjjel bujkálva -62- osonjon és ezer lélekben hagyjon nyomot, míg végre szétszakad, mert akkor nyer dicső halált, míg ha díszesen bekötve egy bezárt könyvszekrényben mumiáskodik: egy hajitófát sem ér. Azonban az apai tekintély fönntartása szempontjából, mégis kérdést intézek a fiamhoz:

– Igen, tíz kötet, de öt darabba van kötve. Ha külön volna a tíz kötet, akkor tíznek is odaadhattam volna, annyian kérték.

– De hát mi ütött belétek, hogy most egyszerre ilyen nagy az irodalmi rajongás éppen ezen egy könyv iránt?

– Az irodalomban éppen a regénynél tartunk, – mondja a fiú. – A regényhősök jelleménél, az eszményítésnél. Azt mondta a tanár úr, hogy ezt a regényt azért érdemes elolvasni, hogy lássuk, hogy a regényíró milyen túlságba tudja vinni a hős eszményítését. Hogy – azt mondja – mikor olvassuk, tudjuk, hogy ez az eszményítés tulzott, hogy ilyen ember nem él a világon, de azért a könyv olyan érdekes, hogy az ember nem akarja letenni a kezéből.

Így már értem. Másnap délután visszakerültek a fiatal esztétikusoktól a kötetek s bementek a könyvtárba, felszaporítani Monte-Cristot. Este kérdem Mórától: -63-

Több pedig nincs, duplumot pedig a szabály szerint beszerezni nem lehet. Vacsora után azonban megyünk haza, az ipamhoz, mert soros vagyok a hazamenetelre. Idős ember már az én iparuram, elmúlt két hetes, a hetvennyolcadikban van, kora este már nem jön a szemeire álom s így hazajárogatunk kártyázás szempontjából s tardlizunk, preferáncozunk krajcárba tíz óráig, amikor az öreg elbocsát bennünket: feküdjetök ti is, gyerökeim.

A preferánc úgy szép, ha négyen játszák, mert akkor, aki oszt, az nem játszik, ellenben régi szabály, hogy aki oszt, az iszik, továbbá szabadon kotyoghat mindenféléről. Egy ilyen kotyogási szünet alatt kérdezi az öreg:

– Hát, – mondom, – mint a kutya a kútban. Monte-Cristo-roham van odabent s nem tudom kielégíteni a közönséget, pedig már harminc kötet van bent belőle.

– No, – mondja az üreg, – most már csakugyan elhiszem, hogy föltámadunk. Mikor olvastam! Talán az árvíz előtt. Alighanem. Odafönt a felsővárosi házunkban. De a víz összedöntötte a házat, ott maradt minden, bizonyosan ez a könyv is ottveszett.

– Dehogy veszett, kedves apám, – mondják -64- neki. – Most is megvan. Odakint van a konyhában, most olvassa a szolgáló.

Vittem is. Ez nem az a Sió-féle fordítás. Úgynevezett szakácsné-kiadás, nagy nyolcadrét, amiből hetenkint hordtak szét az ügynökök egy-egy füzetet egy-egy hatosért s illusztrálva is van. Szép píros bőrrámába van kötve. Rongyos ugyan már, de hát az a könyv ér valamit, amelyik a rongyos.

– Elégnek elég, – mondja Móra, – ha több nincsen. De ha több volna, az is elkelne.

Új vendég.

A Tiszában, nem lehet mondani, hogy sok hal volna, de ami van, az sokféle nagyon. Valaha nemcsak sokféle volt, hanem sok is volt. Ma fényüzési cikk a hal, drágaság dolgában ahoz fogható húsétel nincsen. Valamikor pedig a népnek az étele volt, mint legolcsóbb élelmiszer.

Rákóczi Ferenc egy időben ostromolta a szegedi várat. El akarta venni a némettől, de nem birta. Itt tartózkodott pedig hadával a falai alatt sokáig. Az ezen időből fentmaradt írásában többek között az is föl van jegyezve, hogy a Tiszában nem lehet úgy megmeríteni a lóitató vedret, hogy abba a víz közé hal ne kerüljön.

Hát az jó világ lehetett, de attól a világtól már régen elestünk, nem is tér többé vissza. Hová lett a hal? Mi ölte meg? Ki tudja? Sok mindenféle okot összehordanak erre nézve. A legigazibb oka valószínűleg az, hogy elvesztek a nagy réti kiöntések, ahol a hal szabadon ívhatott, tenyészhetett. Ahogy terjedt a töltés, kevesbedett a hal. Csakúgy van ez a hallal, mint a tanyákon a -66- nyúllal. Ahol ritkás a tanya, van nyúl, ahol azonban sűrűbb, ott már a nyúl ritkaság. Nem tenyészhet kedvére. Ha néha egy-egy, a tágasabb részekről, jágerek puskázásától való nagy magamegijedtében odamenekül, a kutyák elfogják s megeszik gombóc nélkül.

Ma már nincsen réti víz, hanem csak árterek vannak a töltések között. Azokon is csak hol van víz, hol nincsen. A gőzhajók lapátos kerekeit is okolják. Hogy ezek fölverik a vízet, hullámokat csinálnak, ahányszor csak elhaladnak a partok mellett s a hullámok idő előtt elsodorják a halikrát. Arról is van szó, hogy a hal áradáskor kimegy az ártérre ívni, a halporonty ott ki is kel, de közben a víz medrébe húzódván vissza, csak az ártéri pocsolyákban tengődik s mikor azután azokat a nap kiszárasztja, elpusztul végkép. Mondják ugyan, hogy benne van a halászati törvényben, hogy az ilyen ártéri vízeknek árkokat kell ásni, hogy a vizük a fiatal halakkal együtt visszafolyhasson a folyóba, de ilyen árkot eleven ember ezen tájon még nem látott.

Ez is baj. Más bajok is vannak. A halászok meg a picéző műkedvelők egymást olkolják. A horgászást itt picézésnek nevezik, csak azt a picevasat nevezik horognak, amikkel valamikor az anyányi harcsákat fogták. Már most a picézők azt mondják, hogy a halászok idő előtt kifogják a vízből a halat s így nem ér rá megöregedni. A halászok meg erre azt mondják, hogy ez nem igaz -67- beszéd, mert az ő hálójuk elég tágan van csinálva arra, hogy annak a lyukain az apróhal kibújhasson: ellenben a pícézők pusztítják a halat, mert a horgukra csalják a fiaporontyot is. Amit aztán hiába dobnak vissza a vízbe: az már a horog ütötte sebben elpusztul.

Így a két panaszkodó fél ütteti egymást a mennykővel, pedig mostanában nem is igen van. Förgeteges időben az istennyila le-leütöget, de mennykő nem igen hullik ezen a tájon. Lehet ugyan, hogy másfelé hullik, mert az ég szokásai sohasem tapasztalhatók ki, mert azon emberekből, akik eddig oda átmentek, soha még csak egyetlenegy sem jött vissza. Ami azt mutatja, hogy odaát bizonyosan jobb világ van, mint ideát. Odaát nagy és szabad mezők, mély és széles folyamok vannak, amikben mindenki vadászhat és halászhat, kedvét az idők végtelenségéig így töltvén.

Nem ér ugyan ez a beszéd egy árva hajítófát sem, mert ettől ugyan a hal nem lesz több, mint amennyi van. Csak az marad meg rejtélynek, hogy hova veszett el? Miért indúl ilyen tökéletlen módon pusztulásnak? Miért drágult meg ilyen nagyon?

Nem panaszkép mondom, mert nem szeretem a halat, de látom tiszteletreméltó polgártársaimat, hogy szerdán és pénteken, a halevés napjain, arcukon mily szigorú gondokkal járulnak a halpiac felé, egy főzet hal vétele szempontjából. Mert a péntek és a szerda szoktak lenni az erre rendelt -68- napok. A péntek azért, mert akkor úgyis bőjt van s a hal tudvalevőleg csak hal, de nem hús. A szerda pedig valószínűleg azért, mert a hal olyan jó hús, hogy abból érdemes egy héten kétszer is enni. A főzet halnak ez az állapotja: abból ki kell telnie délebédre a paprikás-halnak, amely egyúttal ilyenkor a levest is pótolja. Estére ki kell telnie belőle a sült halvacsorának. De a paprikáshalnak vagy a sűlt halnak annyinak kell lennie, hogy valamelyikből valamicske másnapra reggelinek megmaradjon. Ha a déli paprikáshalból maradt az alja, vagyis hogy a törekje, abból másnap reggelire kocsonya legyen. Ellenben, ha az esti sült halból maradt meg valami, annak a reggelizés idejére ecetes hallá kell átalakulnia. Ilyen körülményesek ezek a dolgok. Hozzáveendő, hogy a paprikáshalhoz emberemlékezet óta csak háromféle halfaj kivántatik. Különösebben is megnevezve: a harcsa, a potyka, meg a kecsege.

Ez az a háromság, amelyből a valódi étek készül. Hogy miért épen ez, az szintén a voltaképen nem tudatik nevű dolgok sorába tartozik, akár csak a babyloni torony. Talán azért, mert a közönség nagyrészt a másféle halak között személyválogatást tenni nem tud. Ismeri még a durbincsot, a keszeget, de ezzel aztán alighanem vége is van a tudománynak.

Pedig vannak még a vizecskében jó számmal különféle más halfamiliák is. Például a kárász, a leánykoncér, a bagolykeszeg, a száp, a balin meg -69- a compó. Következik a kardos, a mennyhal, a sügér, az évahal, a búcó, amelyet ugyan kócnak is neveznek. Azután jön a kősüllő meg a csik, a ponty, a fogassüllő, a csuka, a veresszárnyú koncér és sereghajtó gyapánt a rózsás márna. Mint a példa mutatja, a familiák sokan vannak, de mit ér az, ha egyre fogynak, minélfogva a főzet halak irányában egyre gondterhesebben kell járkálni a vízparton.

A jó múltkor, de leginkább tavaly volt még, jön egy célszerű szögény embör, aféle kishalász, aki a maga kezére dolgozik, a karjában olyan nagy üvegedénynyel, amiben az uborkát szokás télire eltenni. Ugyan az ecetes zöldpaprikat is, mert ez is nagyon jó annak, aki szereti.

– Mondom, behozom már ezt e kényót magának. Valahogy beleakadt ma röggel a hálóba. Mondom: visszavessem a vízbe? Mondom: nem vetöm. Inkább elhoztam, hát ha ád érte egy kis dohányra valót. Én még sohase fogtam ilyen kényót. Még csak nem is láttam. Pedig, nézze csak, hosszabb mint a boltban a méter.

Az ember felső tiszarészi volt, közel Tápéhoz, ott a nyelvjárások találkoznak: így vált beszédében a kigyóból kényó.

Kigyó nem igen van ezen a tájon más, mint a vízi sikló, de ennek is alighanem más neve van magyarul. Az is kényó, de azt ismerik. Némely homokos tájon ritkaságként előadódik olykor a -70- vipera. Alighanem ez az a mérges kényó, amelyre ez a régi paraszti nóta vonatkozik:

S íme, most eme kishalász, elesett picés ember előtt a Tiszából a hálóban fölbukkan egy teljesen ismeretlen állat. Méteresebb a méteresnél, fekete és furcsa és hányja-veti magát. A Tisza fenekén ismeretlen állatok lakoznak. Lehet, hogy ez még csak valamelyiknek a fia s ezután akart volna nagyra nőni. Vannak ilyen rejtélyes istenteremtések. Ilyen például a Süvöltő is, amely csak ritkán mutatkozik, de ilyenkor – mint mondják – a halászt a ladikból beszívja magához a vízbe és ott elemészti. Szigorú állat lehet ez is, a jó reggelét.

El lehet mondani, hogy ha a Süvöltő a vizecskében ritkán mutatkozik, az ángolna még ritkábban jelentkezett eddig. Sohasem volt erre járása neki. Csak a felsővidéken lakott, a Poprád vizében. Tudva van, ritkaság gyanánt, hogy egyszer fogtak egyet a Dunában a komáromi halászok, másszor egyet a budaiak, még ismét egyszer Mohács alatt akadt egy a halászok hálójába. A Tiszában eddig nyoma sem volt, de még csak hirét sem hallották. S most, íme egyszerre -71- megjelen a célszerű kis halászember ijesztgetésére. Hát mitől van ez?

Ez attól van, hogy esztendőkkel ezeknek előtte beleeresztettek az országos halászok a Dunába, a Vaskapú környékén, annyi ángolnaporontyot, hogy annak a számát ki sem lehet mondani. Valami igen nagy summa. Ott aztán ezek élni kezdtek, növekedésnek indúltak. Egy részét a sebes víz bizonyosan levitte az oláhok közé, szivességből, miután azoknak kétannyi bőjtjük van, mint másnak. Más részük ott maradt a Vaskapú kövei között s lehetséges, hogy ezt a kifogottat, mint jól megtermettet, kiküldték maguk közül, menne előre s nézne utána: miféle úton juthatnának ők el onnan, oda aláról, oda fel a Szepességbe. Nem lehetséges-e, hogy ez így van s hogy ők vágynak fel, északi hegyek közé, mint vágyik a pálma a fenyő után? Okos ember ebben nincsen, mert szótalanokkal szót érteni nem lehet. Tény, hogy az állat ama hosszú útra elindúlt s jött a sárga vízekre. Van eset rá, hogy a növény olyan kerítés mögé kerül, amely hosszában áll szemközt a kelő nappal s így annak a jótéteményeitől az árnyékban elesik. A növény ilyenkor szintén kiküldi egy ágát, hogy nézzen utána, hogy nincsen-e a kiterítésen valahol egy lyuk, amelyen át a túlsó oldalra bújhatna s onnan a tarhonyaszárító csillag melegét szállíthatná az anyatörzshöz. Valósággal a külföldre küldött meghatalmazott miniszter az ilyen ág, a lyukat megkeresi, ha hat láb távolságra van -72- is, átmegy rajta, virágot nyít és minden délelőtt meleget táviratoz haza a törzsfőnöknek. Ilyen útban járhatott ez az ángolna is, de útjában halálok halálát nyerte. (Megesett ez már különb emberrel is).

Azonban a napokban jön az igen alkalmatos nevezetű Gyémánt János felebarátom s hoz valamit. De nem az ecetes uborkának való üvegedényben hozta, hanem csak úgy papírosban, a két újja között, ahogy a tejes héringet szokás hozni a matralista boltból. Fekete állat van a papirosban, nem sokkal nagyobb, mint egy jó araszt: tegnap fogták s azt mondja az, aki fogta, hogy mikor kivette a vízből, úgy nyivákolt, mint a kis malac szokott.

Jól van, igen nagyon jól van. Két dolog megállapítható. Elsősorban – mert rendet kell tartani, emberek – nyilvánvaló, hogy ez is ángolna, de kicsi. Másodsorban tény gyanánt említhető, hogy ez a gyenge kicsiség nem jöhetett fel idáig az alsó Dunáról, ennek már a szülei is itt lakoznak s ennélfogva örömmel üdvözölhető, mint bevándorolt idegenektől származó bennszülött. No, Isten hozta önöket: ahol hat emberre főztek, ott a hetedik is jóllakhat, elég víz van a Tiszában, elélhetnek kendtek. Harmadsorban a hiradásból, amely szerint ezen fiatal bennszülött a vízből való kivétele alkalmával úgy sírt volna, mint a szopós malac, kiderül, hogy az ángolna ezúttal már a part mentén lakó óriások által, sem mint a zöld búzában lakó mérges -73- kényó, sem pedig mint Süvöltő nem tekintetik, hanem tekintetik egyszerűen a Vízibornyúnak. Ez nem félelmetes állat, inkább nagyon alkalmas jószág. Alacsonykerítésű lányos házakba szokott belátogatni néha s úgy sír éjjel, mint az újszülött kisgyerek! Reggelre kelve azonban rendszerínt át is változik kisgyerekké és olyan szép szölke szömeji vannak neki, hogy csuda.

E vízibornyak tehát most már tanyát ütöttek a Tiszában. Egyre többen haladnak fölfelé, mindíg feljebb és mindíg feljebb. A harcsákon és csukákon áll, hogy e népvándorlásból mennyi tized esik az ő javukra. Történhetik, hogy ott fent, valahol Szónakon felül, az elüljáró öreg ángolna kiüti a fejét a vízből és azt mondja a parti csősznek, aki épen a nap lementének tiszteletére pipázik:

– Ja, kicsinyeim – mondja a kis ártatlan vándorok sorsán elszomorodva a csősz – ez itten a Tisza vize, ebből soha, a világ végezetéig ki nem juttok. Aztat se tudom, hogy merre van az a Poprád; azt csak a tudósok tudják, Hamburgban, mert ott nevelik a vízi krokodélusokat…

A víziborjúk Ade-Kaléh alól jönnek, ennélfogva tudnak törökül, azt kiáltja tehát az elüljáró vízibornyú: Nincs kegyelem, csak egyedül a hatalmas Istennél! Itt kell már nekünk ezentúl élni, ebben a sárga tengerben. -74-

Csakugyan, itt fognak élni. Fiaik megsokasodnak s apáik örömére nagy raj unokákat nevelnek. De azért, bár mint a legtöbb embernek, nekem is csak egy fejem van: a felét föl merem arra tenni, hogy a harcsa, a potyka és a kecsege mellé a halász bográcsába sohasem kerülnek bele. Lehet, hogy az úrféle majd rájuk veti magát, de hát úgy kell nekik: minek szerkesztették bele ezt a kígyót a rendes halak társaságába?

Hajósok.

De már most csakugyan tavasz kezd lenni, ámbár lehet ugyan, hogy még majd májusban is hó esik. De most, ezuttal, egyelőre megint csak Urbán Vincének van igaza, akitől ha megkérdik:

– Lesz-e még hó, Vince bácsi? Körülnézi az eget, látja, hogy tiszta és szép kék s aztán feleli:

Hát csakugyan, hogy csakugyan. Most az égen valódi tisztaságok vannak, mint ünnepnap szokás. Próbáltatok-e már ilyen szép tiszta egek alkalmával a tehén szemébe nézni? Abban meg lehet látni kicsiben az egész eget és a tehén szemében usznak a fehér bárányfelhők balról jobbra. Vagy jobbról balra? Ez különben mindegy, ez a kérdés nem sok vizet zavar, a fődolog, hogy a multkori hó csak a mandulafának ártott és ez nem nagy baj, mert elsősorban mandulafa ugy is kevés van a határban, másodsorban pedig nem föltétlenül szükséges az, hogy mandulasütemények is legyenek a világon. A fődolog, hogy ezuttal most már valószinüleg valóságosan és véglegesen kinyilt az idő, -76- a Tiszaparton megnyilt a vizi élet és az emberek százai külömböző formáju vas- és faedényekben haladnak a vizen a kenyér után. A napocska kenyerecskét hozott az embereknek. Áldott szép nagy világitó égi állat ez, nem csoda, ha emberek imádják.

A vizparton most minden szép, fényes és derüs. A téli gondokat elfujta a déli szél. A nehéz, nagy csizmák ideje letelt, az emberek pantallóba öltözködnek és a lákuk szárát könnyebben, vidámabban emelik. A hajókon repkedve lobognak a zászlók, magyarok, osztrákok, horvátok, bajorok, rácok, oláhok. Ennek megfelelő különféle beszédek hallatszanak. Mindenféle árukat raknak a partra, másokat hordanak be a hajókba azok az atléták, akiknek a karjából meg a lábuk szára vastaghúsából ugy áll ki az izom, mint a hajókötél és akik közönségesen zsákolóknak neveztetnek.

Szép a vizi élet, ha egyéb végezni való dolgot nem mért volna rám a sorsunkkal intézkedő, el tudnám nézni naphosszat. A lassu és komoly, nagyszakállu kormányosok milyen méltósággal mozognak. Mennyi ötlet és tréfa hallatszik ki e zajgásból. A tréfa és az ötlet legtöbbnyire nyers, de hát a munka is nyers és erős, amit végeznek. Hajóslegények apró gyerekei járnak a parton s messziről megismerik a fölfelé igyekvő hajó számát: ahun gyün az édös apám! Menyecskék, szépen föltisztálkodva, bekötött fejjel, fehér harisnyásan, sarkos papucsban, várják az érkező hajóst, szines -77- kendőbe kötve ételesszilke a kezükben. Megjött már a Jankó is, az isten különös bogara, aki ősszel a gólyák távozása idején eltünik és tavasszal a gólyákkal visszatér. Az idén ugyan ő volt a frissebb, mert ő már itt van, de a gólyák még nem érkeztek haza, pedig virágvasárnapra itthon szoktak lenni. De virágvasárnapkor az idén nehéz és súlyos havak estek és a gólyák a pyramisok tetejéről valószinüleg ideláttak és úgy határoztak, hogy még ráérnek a hazajövetellel. Jankó ezt nem láthatta abból a barlangból, amiben téli álmát tölteni szokta, ennélfogva megjelent és lármáz a parton érthetetlen dolgokat, mert ő hat nyelven beszél egyszerre: igy azután nem is hallgat rá senki és mellete hallgatagon mennek el az emberek.

És a tulsó part mezőiről, szántásairól a föld kedves illatát hozzák a déli szelek. Itt valóban szépségek és élvezetek tartózkodnak. Egyszerü szépségek és egyszerü élvezetek. És a lelkek is kinyilnak és a hajósok barna arcából nevető szemek tekintenek szét a kis helyi világba.

– Jaj, kicsikém – magyarázza az öreg vizi -78- medve – hiszen épen ezért késik. Mert Zimonyba az éjjel esött az eső, osztán a hajó itthon felejtötte az esernyőjit, aztán nem akarta, hogy édösanyád mögázzon, hát várt addig az indulással, amig az eső elállt. Hogy kedves anyád mög ne ázzon, kicsikém. Majd möggyün a hajó, kicsikém, csak várjad anyádat szeretettel.

… Egy darab ez a számtalan parti jelenetből, amit itt látni és hallani lehet.

Míg a hajó kirakodik meg berakodik, a hajóslegényeknek, kormányosoknak van dolguk is. De nem annyi, hogy olykor a parti bormérőbe el ne jussanak. Szükség van arra is: horvát, magyar, osztrák, bajor ott barátkozik, mert a szerény mennyiségben fölélt borocska erősiti a barátságot.

Alkalmas elnézni az ilyen társalgásokat is. Régi dolgokról beszélnek. Nagy utakat megjárt emberek ezek, jó nagy részük tengerész volt, mielőtt a folyami hajókra került volna. Sok mindenfélét megtárgyalnak, távol világrészeket úgy emlegetnek, mintha itt volnának a közelben egy napi járóföldre. Mondanak igazságokat, de meséket és legendákat is. Náluk is áll igazságul ez a régi magyar mondás, hogy „a messziről gyütt embör sokat beszélhet, sönki se néz utána, hogy igaza van-e?“

A parti vendéglőbe belépek s helyt is foglalok -79- a legsarokban, egyedül. Szép, tiszta hely. Ami festhető, az mind világos zöld, az asztalokon fehér teritők, az ablakon át a napfény derüsen beszolgál.

És mégis, a szoba másik sarkában, ahol egy csomó hajókormányos s más vizi ember ül, komor és sötét hangulat uralkodik.

Egy nagybajuszu, őszülő barna ember, a dunai hajósok egyenruhájában, elkeseredve mondja:

– Hát ezt is mög köllött érnöm? Hát nem igaz az, amit én beszélök? Hát hazudtam én valamikor?

Csönd van egy darabig, az emberek a válukat vonogatják. Egy azután azt mondja:

– Hát ne haragudj, Mihály, de amit mondtál, az nem löhetségös. Én is átmöntem az egyenlitőn, de az nem igaz, hogy ott a szombat után mindjárt hétfő követközzön.

S a többiek bólogatnak a beszédhez. Mihály elszomorodva ül, ha nem volna kemény ember, talán sírva is fakadna:

– Én sohase hazudtam életömbe. Nem röndös embör, aki hazudik. Most ezt mög köllött érnöm, hogy hazugnak tartjátok a nyelvemet.

Ismét csönd. Az emberek érzik, hogy itt olyasvalami van, ami különös. Mihály tényleg igaz ember és most már hogyan áll elő azzal a beszéddel, hogy szombat után hétfő következik? Miféle dolgok ezek?

Halk tanácskozás. Egy ember föláll a társaságból és felém jön. Régi ismerős: kisebb fürdőháza -80- van a Tiszán, ott tanultam annak idején uszni, s miután elég rendesen megtanitott, fiamat is vele tanittattam. Érdemes polgár, apai ágon beolvadt olasz családból származik. Leül mellém:

– Tessék hát megmondani, löhetségös-e az, hogy az történhessön valahol a világon, hogy a szombat után mindjárt hétfő követközik? Mert a Mihály ezt beszéli, de nem akarjuk elhinni. Azt mondja, hogy az egyenlitőnél történik ez. De hát az egyenlitőn többen átmöntünk katonakorunkban. Ott olyan matrózmulatság szokott történni, lelocsolják egymást, mint nálunk husvétkor. De hogy egy nap kiugorjon a kalendáriumból, arról mi nem tudunk. Másfelől pedig annyi bizonyos, hogy a Mihály sohasem szokott hazudni. Hát hogy löhet ez a beszéd?

– Hát – mondom – ez pedig csakugyan történik, hogy a hajón egy napot ugrik a kalendárium. Vagy előre, vagy hátra, de egy napot ugrik. Attól függ, hogy a kelő nappal szemközt halad-e a hajó, vagy pedig napnyugatra megy.

– Hát mondom – Makó két órajárásnyira keletebbre van mint mink. Ott hat perccel hamarább kel föl a nap. -81-

– Ha most már az embör a hajóval szemközt mögy a napnak, midőn nap előzködik és utóljára kispórol az előzködéssel egy napot. Ezt pedig el kell tüntetni, másként összezavarodik a kalendárium.

– Ahán – mondta polgártársam – most már értöm. És az egyenlitőnél történik ez?

– Nem. Lefelé haladva nincsen a kalendáriummal baj. Csak ha körösztbe megy a hajó. Az a vonal, ahol a tengeren ez a furcsaság történik, Japán és Khina között van.

– Úgy tehát – mondja polgártársam. – Köszönöm szépen az utbaigazítást.

Visszamegy a maga asztalához. Eleinte csendes társalgások vannak, azután Mihály bácsi hirtelen föláll, nagyot üt az asztalra és fölkiált:

– Hát persze, hogy Japán meg Kórea között történt! Üssön bele a ménkü!

Az emberek Mihály bácsira tisztelettel tekintenek. A becsület meg van mentve.

Az ügy elintéződött.

Ha a városon valami házban megüresedik valami lakás, azonnal kiteszik a kapu aljába a lakófogó-cédulát. Azt azután elolvassa, aki épen lakást keres, megalkuszik a gazdával, hurcolkodás idején beléköltözik a lakásba s készen rendben van a dolog.

A tanyákon természetesen nem megy ilyen könnyen az elintézés. Ugyan ott a lakások is ritkán üresednek meg, mert leginkább nincsenek is kiadó lakások. Ha az öregek kihalnak a tanyából, a fiúk következnek utánuk s a fiúk után megint az unokák jönnek. Öröklés esetén meg szokás oszlani, mert nem jó az együttlakás a családosoknak, mivelhogy az asszonyok könnyen összepörölnek a közös konyhában. Vagy ha az asszonyok nem: a gyerekek verik meg egymást s ebből származik a lélekveszedelem. Közös lónak túrós a háta. Hát inkább szétmennek.

Van azonban olyan eset is, hogy magától megüresedik egy tanyaház. Anélkül, hogy halálozás történt volna. Ez ritkaság ugyan, de mégis olykor előadódik. Vagyonosodás által. Például van -83- valakinek egy kis tanyája, amelyikben lakik. Azután örököl vagy pedig nyer az osztálysorsjátékon. Különben ha nem megy osztályra a nyerés, úgyis mondják csak: tájsorsjáték. Mindegy ez különben: a fődolog az, hogy ha az ember fölvagyonosodik, akkor már kicsiny neki a kis tanya. Nagyobbat vásárol, abba költözik s a kis tanya üresen marad. Úgy szokás ezt hívni, hogy zsöllérnek való tanya.

Ha azonban a környéken nincsen épen eféle zselléres ember, aki a lakást föld nélkül kibérelné, akkor a kis tanya üresen marad, nincsen benne senki. Néha a kutya, amit elvittek belőle az új tanyára, elszökik az új helyről ide s körüljárja. Mondják, hogy az üres házakban kísértetek tartózkodnak s a kutya ezek irányában jön. Ezt azonban bizonyosan nem tudni. Ellenben az tény, hogy a kutya az elhagyatott helyre visszajár, keres valakit s ha nem találja, vonyít. Amelyik kutya a környéken hallja a szavát, az mind leül a földre és szintén vonyít. Ilyenkor a kutyák lelket látnak és arra üvöltenek. Rendszerint rossz lelket, mert a jó lelkek nem óvakodnak le a menyországból, ahol angyali fényességben járnak köröskörül, isten dicsőségét éneklik és fehér csinált virágkoszorú van a fejükön.

Hogy van az, hogy mikor itt a tanyákon a kutya elvonyítja az elhagyott, lakatlan tanya előtt az üvöltő dalát, hogy az még azon éjszaka leérkezik az Alsó-Bácskába, a római sáncokon túl -84- való részekre – és ha elfogadható is, hogy a kutyáknak egymástól átvett szava odáig egyetlen holdfényes éjjelen át leszolgál – de honnan van az, hogy az a hat kocsi cigány, ami addig ott lent a sáncokon túl táborozott, a kutyák szavát megérti, sátort szed, lovat fog és reggelre kelve megindul erre fölfelé, hogy téli szállásul bérve kivegye azt az üres tanyát, amelynek bérbeadóságát előttük az állati beszéd így meghirdette.

A kutya szava után való negyedik napra a hat ócska kocsi, a macskányi lovakkal, a határban föltünedezik. A szíkes mezőség felől jönnek, így messziről láthatók.

– Hűj, a fene teremti – mondják a juhászok a szíken – gyünnek a lopók.

S terelik össze a birkákat, hogy egy fölügyelet alatt, egy szem alatt lehessenek.

– Hát hadd vigyenek – hagyja rá az anyja. – Ugy-e, kutya kölyök, mindíg rossz voltál, szót nem fogadtál: hát most gyünnek érted a cigányok.

– Anyám, kedves anyám, többet jó löszök, csak el ne engedjön kend vitetni.

– Hát – mondja az anyja – ha nem mégy ki a kerítésön túl, akkor nem engedlek elvitetni.

– Soha ki nem mögyök. Csak oda ne adjon nekik, kedves anyám. Kiszúrják a szömömet, eltörik a lábamat…

Az asszony a fejszét a konyhába teszi, az ásókat az ereszet alá, a konyhaajtó mellé kézügybe helyezi, a kutyát láncáról elereszti, a kerítéskaput becsukja és az ura egycsöves, régi puskáját félő tisztelettel a tiszta szobából kiemelvén, a konyhába, a sarokba helyezi.

Városi közbiztonság, meg tanyai közbiztonság két különböző dolog. Két olyan fogalom, amik nem egy anyaméhben születtek. A városban a sarkokon a rendőr strázsál, éjjel őrjárat jár, ha baj van, telefonon mindíg lehet rendőrt hívni, éjjeli támadás esetén elég kinyitni az ablakot s hamarosan föl lehet lármázni a fél utcát segítségért, a tanyákon mindez nincsen. A pusztázó városi lovaskatonák, a pandúroknak lovasrendőrré formálódott maradványai vannak, az igaz, de csak kevesen vannak. Minden négyszögmértföldre esik belőlük kettő. De mert az embernek, lónak is pihenni meg aludni is kell, marad belőlük egy négyszögmértföldre egy. Ha most már ez az egy is -86- valami ügyben odanyomoz, beteg vagy megsántult a lova, akkor nem marad egy sem. Ilyenformán nem csoda, hogy tizenhat év alatt a tanya közén csak egy esetben láttam rendes, kétszemélyes őrjáratot végighaladni. Próbáltunk már csendőrséget kérni, de az állam nem adhat: még a maga használatára sem kap a nehéz szolgálathoz annyi embert, amennyi kellene.

A tanyák közbiztonsága ennélfogva inkább csak a tanyákon lakó népek természetes becsületességén alapul. Ugyan ez sem könyékig tejföl, de hát uram isten, negyvenezer lélek lakik kint s ennyi istenteremtése között ott is akad kivetni való. Rablás vagy rablógyilkosság azonban nem igen fordul elő, úgy tudom, hogy az utolsó harminc év alatt három történt. Legényvirtus van bőven, a bicskával való párbajok nem szokatlanok, de ez is, mint a nép minden divatja, az uraktól származott át. Párbajok ezek, a formalitások betartása és jegyzőkönyvek nélkül s a mai párbajoktól való azon különbséggel, hogy az egymás meglékelésére szolgáló acél rövidebb, mint azoknál az úri páros veszekedéseknél, amiket a krajcáros képes újság követendő például rajzban szokott bemutatni a minden szépért lelkesülő tanyai ifjúságnak. Párbajok ezek, néha olyan úri vonással, amelyet az úri párbajokból nem tanulhattak el, hanem az a tulajdon lelkükből folyik: van eset rá, hogy a legyőzöttnek a gyógyítási költségeit a győző fizeti. Ezt visszatanulhatnák tőlük -87- az urak. De ezek a parasztpárbajok is csak bizonyos kor éveire szorítkoznak s rendszerint lány miatt szoktak esni. A gyerekből legénynyé serdült fiatalember fölgyült energiája tör ki bennük, amit odakint úgy mondanak, hogy nagy a természete. Katonaviselt legény már nem teszi, feleséges ember még kevésbbé.

Lopás történik. Annyi ember között bizonyos százalék rosszlelkű ép úgy akad, mint a városban. A lopás könnyebb is, mert az ellopható érték nincsen magas házak kőfalai közé zárva, mert leginkább a kerítéstelen mezőn hever vagy legel.

De ha a lopót megfogják, biztos lehet rá, hogy nagyon megverik. Azt ugyan kiheveri, de a neve elé gúnynevet kap, amit soha többé ki nem heverhet. Az átszármazik a fiaira és az unokáira is. Van olyan család, amely kénytelenségből ma is viseli a Vödörlopó nevet, pedig a család jelenlegi nemzedéke valóban mit sem tehet arról, hogy valamikor, egykor az öregapjuk az útszéli gémeskút ostorfájáról lelopta az itatóvedret.

A gazda az üresen állott kis tanyát kiadta bérbe a cigányságnak. Letelepedtek. Másnap, a dolgok természetes rendjénél fogva, megkezdődtek a szokatlan nagy mértékben való lopások. A dolgok természetes rendje ez: akinek semmije sincs, semmit sem dolgozik s mégis megél: muszáj, hogy lopjon.

– Az ördög bújjon beléd, minek telepítötted ide a nyakunkra ezeket a lopókat?

– Pénzt fizetnek a házért. Mit álljon ott üresen az a tanya? Az állam bekívánja érte az adót…

Ez igaz. Pénz beszél, kutya ugat. A nép példátlan módon tiszteli a pénzt, mint a keletkezhető vagyon egyetlen forrását. Tekintélyre, az embertársak között vezetőszerepre ott is vágyakozik mindenki s miután egyébként igen csak egyforma szántó-vetők, tekintélyt s a többiek közül való kiválóságot csak a vagyon adhat.

Másfelől azonban a lopások folyton-folyvást tartanak. Nincsen már olyan tanya a környéken, amit meg nem loptak volna. Szénát, szalmát, kukoricaszárat, libát, csirkét, malacot, a kerítésre száradni terített mosott ruhát, mindent ellopnak. Amellett az apró gyerekeik koldulni járnak, az asszonyok kártyát vetni mennek és kártyáikkal, beszédeikkel kicsalják a szerelmes lányok füléből a függőt is.

Befognak hát a kocsiba az emberek és mennek ugyancsak a pusztakapitányhoz, hogy szabadítsa meg őket a cigányoktól.

– Hát – kérdi a kapitány – töttön értétök valamelyiket, amikor lopott?

– Dehogy értük. Majd mögkéseltük volna. De nem úgy lop a cigány, hogy töttön löhessön érni. Kergesse ki őket kapitány úr a határbúl. -89-

– Kergessem, kergessem. Hát, hogy kergessem? Ha nincsen panaszos, nincsen bíró. Ha töttön se értétök, tanútok sincsen, mit csináljak?

– Kapitány úr. Itt mondom magának tanúk előtt. Mink beadózunk az államnak, mög a városnak, de se az állam, se a város nem véd mög bennünket. Ha ki nem pusztítja a kapitány úr űket a határbul, rájuk gyújtjuk a tanyát, úgyis biztosítva van. Hagy égjön el benne az egész pokolfajzat.

– Embörök – mondja a tanyai – de nem igaz embörök. Hanem gazembörök.

– Jó, jó – mondja a kapitány – csak nem gondolják kendtök, hogy én invitáltam őket ide? Hát csak mönjenek haza, majd csinálok valamit.

Az emberek zúgolódva mennek el, a tanyák és puszták rendőrfőnöke pedig telefonál be a városba útasításért, hogy mit csináljon, mert a nép már nagyon zúgolódik a cigányok miatt.

Jön rá a válasz, hogy csak türelem, körültekintés és humanizmus. Mindenekfelett körültekintés és humanizmus.

– Szép frázisok – mondja a kapitány, mikor lecsapja a telefonkagylót. – Odabent a parkettes szobában könnyű az ilyesmit kitalálni, hanem hát idekint egy kicsit más világ van…

Másnap búcsú lévén a kápolnánál, a kapitány a misénél legényeivel kötelességszerűen megjelenik. De nem mondhatni, hogy Istennek itt valami különösebb tisztelete történt volna, mert szerfölött sokat káromkodnak az emberek és igen bosszúsak. Mindenki a cigányokat szidja. Lopnak, de egyre jobban lopnak s az asszonyok nem merik a szobából kiereszteni a kisgyermekeket, mert hátha még azokat is elrabolják. A harag és a boszúság átfordul a kapitányra is, hogy nem védi meg a népet. Pedig annak kellene hadakoznia, aki fölkötötte a kardot.

A harag odáig megy, hogy alig-alig akarnak köszönni. A kapitány érzi a hangulatot, de hát nem tehet semmit, körültekintés és humanizmus lévén a mottó.

Mise után, ahogy lóra száll, körülfogják az emberek és Tóásó Zakar azt mondja:

– Én már mögmondtam, amit mögmondtam – felel a kapitány. – Akit töttön értök, azt lecsukatom. Mást nem töhetök.

– Hát akkor – mondja Tóásó Zakar a közönség nevében – akkor majd mink kapunk dorongra, mög bicskára, aztán leverjük űket…

– Jó, jó, csak lassan a testtel – feleli amaz a lóról. – Nem ér az ilyen beszéd semmit. Ha a -91- cigányt félig agyonveröd ma, holnap már egészségös. Ami sebben más embör négy hétig fekszik, abból a cigány négy nap alatt kigyógyul. Aztán ne feledjék kendtök, hogy nem három cigányról van szó, hanem hat kocsi cigányról. A cigány csak addig gyáva, amíg maga van. De ha sokadmagával van, akkor vakmerő és kegyetlen. Bosszút áll, mert akkor nem fél sömmitől és sönkitől.

– Nem ám. Különben – mondja odavetőleg a kapitány – épen most olvastam egy könyvet felőlük, hogy az éjszakai puskalövéstől nagyon fél. Ha felé lőnek éjjel és nem tudja, hogy honnan jött a golyó. Azt nagyon féli. Arról a helyről elmögy, hogy húsz évig sem jut arra a tájra vissza. No, isten mögáldja magukat.

A kapitány sarkantyúba kapja a lovát s elmegy, otthagyván két emberét a délutáni bicskázás megakadályozása szempontjából.

– Tekintetös úrnak jelentöm, mögy a hat kocsi cigány a szabadkai határnak, Ludas felé.

– Hejnye, hejnye – mondja a kapitány – ugyan mit éröznek azok, hogy ilyen sebösen elindultak.

– Jaj, de átkozódtak, kapitány úr! Az országúton találkoztam velük. De verették az Istennel -92- a földet. Jeget, fagyot, szárazságot kívántak. Azt kiabálták, hogy agyonlűtték űket. Hászen – mondom – hiszen eleven vagy, hát akkor, hogy lűttek volna agyon? De csak azt hajtogatta, hogy űket agyonra akarták lűnni. Azt kiabálták, hogy soha ilyen disznó paraszti nép közé nem gyünnek…

– Sokan voltak, kéröm alássan, én mög egymagam. Pedig még a kapitány urat is ledisznózták, hogy nem tudja űket mögvédeni a parasztoktúl. Hívták az Úristent, hogy a hólyagos himlőt küldje az egész családjára.

– No hát hiszen – véli a kapitány – van az Úristennek egyéb dolga is, mint hogy épen az ő szavukra hallgasson. Hanem fogass be, meg akarom nézni, nem loptak-e el valami gyerököt a környékről.

Pár perc mulva mennek is – idő multán a kis tanyához érnek. Bizony el van hagyatva egészen, csak rongy, meg piszok maradt benne. A kapitány behajt Tóásó Zakar udvarára. Ott rátámad Zakarra:

– Hát mit csináltatok? Hát agyonlűttétök a cigányokat? Hát ki hatalmasított föl arra bennötöket?

– De – mondja Zakar – vót. Hallottam is. -93- De én épen akkor borotválkoztam, mikor a lüvésök estek. Épen evvel a borotvával e!

Nagyobb tanúbizonyság okáért kihúzza az asztalfiókot s kiveszi belőle a borotvát.

Szép, faragott fatokban van a borotva. Rá is van a tokra faragva, hogy Sebők Kánya Fekete Antal készítette az 1869-cedik esztendőben. Rajta van az ország címere is s a korona fölé oda van vágva: Éjjön a király. S Zakar, mutatván a kapitánynak az eszközt, meggyőzőleg mondja:

Mezei dolgok.

A fűnyüvő.

Régi mesékben szerepel az az óriás, akit úgy hívnak, hogy fanyüvő. Ez a szó: nyüvés, kezd apránkint kiveszni a nyelvből, bizonyára sokan vannak manap már, akik az értelmét sem ismerik. A fanyüvő olyan hatalmas termetű óriás volt, aki mérgében gyökerestől tépte ki a fákat a földből s ha megharagudott, egész erdőket elpusztított féktelen dühében.

A tanyákon nem mesebeli óriás, hanem valóságos rossz ember a fűnyüvő. Aki a füvet nyüvi. Az éj bűnös alakja ez, egyébként rendszerint szegénysorsú ember, aki az egy malacocskájának, sovány tehenecskéjének éjszakának évadján lop takarmányt a más kaszálójáról. Nagyon gyűlöletes ember, mert nemcsak hogy lop, hanem pusztít is. A gazda, ha másnap a megkoppasztott legelőt látja, elkeseredve mondja:

– Ugyan, hogy nem szárad el a keze a szömtelennek? Inkább kérne füvet, ha nincs a teheninek mit önni. Vagy ha már olyan fekete a lelke, hogy csak lopni tud, legalább kaszálná a füvet, de ne nyűné. -95-

Ez ugyanis különbség, még pedig nagy különbség. A fű, ha lekaszálják, kinő újra, de ha gyökerestől tépik ki, persze, hogy nem nő ki megint. A fűnyüvő pedig a lopásnak ezt az utóbbi formáját űzi. Van oka rá. Ha nappal kaszálnak, a kaszának alig van zaja. Nem hallatszik. Elnyomja a nappali élet zaja, a szellő susogása, falevelek zúgása, madarak éneke, kocsik nyikorgása a homoki utakon. Mikor azonban az est leszállt, a dolog és a szél pihen, az alvó fákon a madarak alszanak, akkor a csöndben a kaszálásnak hangja van s harsogó szava messze elhallatszik a lapos mezőn. Azt a kutya meghallja, ha akár a tanya a kaszálótól kissé messzebb fekszik is, jelt ad s a tanyai ember megérti a kutya beszédét. Az éjjeli őrtálló kutya különböző fajtájú észleleteit különböző fajtájú ugatással jelzi a kenyéradó gazdának, aki akkor, ha veszedelmet jelent a házőrző, puskára kap.

Az éjjeli fűnyüvő ezért nem kaszálja, hanem a legnagyobb csendben, a sötétség leple alatt gyökerestül tépi ki a földből a füvet. Ez meglehetősen érzékeny kár, ha akár jómódú embert ér is. Mert nemcsak a termést lopja el, de a földbe fektetett munkát is tönkre teszi. Ahol a fűnyüvő járt, ott csakugyan nem terem többet a fű. Különösen nagy a baj, ha a lóherét nyüvi. A here, ha rendesen el van vetve, hét-nyolc évig magától terem, semmi gond rá nincsen. Értékes takarmány, nagy pénzt jelent. Míg az orság egyes részeiben egy hold földet száz forintért örök áron meg lehet venni, itt egy hold -96- lóhereföldnek egy esztendei kaszálási jogáért fizetnek nyolcvan-száz forintokat. Nyilvánvaló, hogy ha a fűnyüvő a herét gyökerestől kitépi, nemcsak a herét lopja el, hanem nyolc esztendő várható jövedelmét teszi tönkre. Ilyenformán érthető, hogy haragszanak rá, utálják és gyűlölik, s ha tetten érik, igen csak elbotolják. Lesik is, hogy miként lehetne megfogni. Vagy pedig kitudni, hogy ki az, aki nyüvi a füvet. Mert ha tetten nem érik is, de megtudják a kilétét bizonyosan, olyan társadalmi bojkott alá kerül, hogy egy mágnáskaszinó sem csinálhatja ezt különben.

A megfogásuk persze bajos. Az éj sötét s pisztoly van a zsebekben. Egyet villan, egyet dörren s a villanás után még nagyobb sötétség támad, mint amilyen előtte volt: s a fűnyüvő már eltünt az erdőben vagy a kukoricásban.

Hejnye, hejnye, a jó reggelit neki. Gergőék szegény emberek, más házában laknak zsöllér gyanánt, napszámból élnek, van egy kis gyerekük s két sovány malacuk. Amúgy tisztességes család, jó munkás mind a kettő, szép, barátságos életet élnek, szeretik egymást, voltaképen nincs is egyebük, mint a szerető szívük, a kis lányuk, meg a két malacuk. Szörnyűség az, hogy épen ők nyűnék a füvet. Hiszen -97- ha kérnének, kapnának. Ha egy helyen nem, a másik helyen bizonyosan (mivelhogy mindön szamár érzi a maga terhit). S ha rájuk derül a tett, mehetnek a határból világgá, mint a Döme kutyája: napszámot többé nem kapnak, mert nem kapnának. A bojkottnak odakint nem bojkott a neve, hanem az, hogy „sömmi embör“. A sömmi embörnek szava nincs, súlya nincs, előle, ha szemközt jön, az út másik oldalára térnek, hogy ne kelljen vele beszédbe elegyedni. Mert még azt is a fejéhez vághatják az embernek, hogy: kend a sömmi embörrel is barátságban van.

Sötétben azonban minden tehén fekete. Honnan tudja a kapás, hogy csakugyan Toppantóék a fűnyüvők? Hátha nem ők azok?

– Hát pedig azok csakugyan azok, – mondja a kapás. Az egyik lábát előre teszi és a fejével bólintgat. Az ilyen állapot a meggondolt határozottság jeléül ismeretes.

– De hát hol van a bizonyíték? Mivel tudja igazolni, hogy csakugyan ők voltak?

– Nem ám. A törvénykönyvben egész más van írva a felől, hogy mi a bizonyíték. Ha nem tud bizonyítani, akkor ne vádaskodjon, mert az olyan puska, hogy néha visszafelé is elsül. Hátha azután nem tud bizonyítani? Akkor magát csukják be rágalmazásért.

És elmondja a „bizonyítékait“, amik a szabadban, kint élő embernek talán a legérdekesebb megfigyelései:

– Hát gyüvök az úton, mert kívülről kerültem a szőlőt. A homokban nem hallották, hogy gyüvök, de én hallottam a fű harsogását, ahogy szaggatták. Ketten voltak, annyit láttam a sötétben is. Úgy láttam, hogy az egyik az embör, a másik az asszony. De hogy kifélék, azt nem löhetött mögismerni.

– Hát akkor, – folytatta rendületlenül a kapás, – szétnéztem. Mert oda nem möhetök, hogy mögfogjam üket, ha puska van is nálam. Mert a sötétben egy nem töhet föl kettő ellen. Mert mögbicskáznak, aztán elszaladnak. Itt nem löhet mást tönni, minthogy szétnéz az embör.

Azt hittem eddig, hogy valamennyire ismerem a kintvalók észjárását, de ezt nem értettem meg.

– Hát este – mondja éktelen nyugalommal a kapás – az is szokott lönni, ha a hold nem süt, az pedig tegnap nem volt fönt az égön. Nem is a sötétöt néztem én, hanem azt, hogy melyik tanyában nem ég a világ.

– Hát ügön, – vélte. – Mindön tanyába égött az ablakba a világ. Csak a kis tanya, amelyikbe a -99- Toppantóék laknak, az volt egészen sötét. Errül tudtam mög, hogy a fűnyüvők nem löhetnek mások, mint a Toppantóék. Hát aztán mikor ebbe beleállapodtam, akkor lassan möntem feléjük, azután hangosan rájuk kiáltottam:

– Erre – mondja a kapás – egyszörre elszaladt mind a kettő és belevesztek a sütétbe. Akkor vártam, a puska fertigben a kezembe. Onnan épen hat-hét perc az út Toppantóék házáig. Hét perc mulva Toppantóék tanyája ablakában kigyúlt a világ.

– Hát nincsen tovább. De ez már csak elég bizonyíték, hogy Toppantóék a fűnyüvők?

– Jaj, barátom, – mondom, ez nem úgy van. Tanúk kellenek ide. Ez a törvény előtt nem bizonyíték.

– Hát akkor – mondta nemes egyszerűséggel a kapás, – üssön bele a ménkü a törvénybe, mög azokba az urakba is, akik csinálták. Esti sötétben én nem akaszthatok le nekik tanúkat az ákácfákról a mezőn…

Morogva elhalad. Elgondolkozva nézek utána: vajon neki van-e igaza, vagy a törvénynek?

Faj és felekezet.

Hosszú évek óta durkáljuk már az Alföld földjét s keresgéljük, hogy a népek megiratlan történetéből mi van benne eltemetve. Sok megiratlan történet van eltemetve benne. Eredménytelen ásatást csinálni szinte a lehetetlenségek közé tartozik. A munkás ásója nyomán megnyitja keblét a föld s előadja rejtett kincseit. Természetesen csak tudományos értelemben vett kincsek ezek: az ősembernek is volt annyi magához való esze, hogy azt a holmit, amit ő értéknek tartott, ne ássa mind a halott mellé a földbe, hanem az élők hasznára magának megtartsa. Laikus szemmel nézve, az ilyen régészeti ásatások igen érdekeseknek és izgatóknak tetszhetnek. Hallom nem is egyszer: De szeretnék veletek egyszer egy napra kimenni, hogy láthatnám én is. Ugyan miért nem szóltok, akárhonnan venném is azt az egy napot, de csak kimennék.

Pedig a mulatság nem is olyan érdekes. Reggeltől estig hol a gödör szélén, hol a gödörben, tűző napon úgy, mint esőben: csak az olyan ember kedveli az ilyesmit, aki már megszokta. Annak jó napkúra meg légkúra. Két hét alatt le is sül úgy, mintha csak mint szökött legionárius került volna haza Afrikából. És fárasztó. Tornának jó, de mulatságnak kellemetlen. Ráadásul olykor az egész napi munka hiábavaló, mert eredménytelen s ha ilyenkor, fáradt testtel a dolog másnapi folytatására a kellő energia hiányzik, -101- akkor ebbe is ép úgy beleüthet a mennykő, mint a kapás szerint a törvénykönyvbe.

Ez olyan munka, hogy vele sietni nem szabad, a sietés az ásóval csak kárt okozhat s ha valami holmi ráért kétezer évig heverni a föld alatt, annak csakugyan mindegy, hogy május tizenegyedikén vagy tizenkettedikén kerül-e ismét elő a régen látott napvilágra. Itt egészen érvényben van az a régi magyar mondás, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. Lehet tehát beszélgetni, szót érteni: panaszok, reménységek, tréfák és élcelődések megmutatják a különböző észjárásokat.

Egyik ilyen telepünk, ahol jó néhány ezer év előtt a kőkorszakbeli ősember tanyázott és sajátos kulturájának maradványait ki lehet ásni a földből, Torontálban fekszik. A falu népe kevert. Részben magyarok, részben rácok. Belőlük kerülnek ki a munkások. És bár a szegedi, algyői, dorozsmai, csongrádi kubikosnak az ország határán tul is jeles híre van, itt a jobb földmunkások inkább a rácokból kerülnek ki. Szívós és könnyű emberek, példátlanul szolgálatkészek.

Egy ebéd után bent feledem a plébánián a felső kabátomat. Eső jött, megáztunk a mezőn, utána hideg szél támadt, mondom egy embernek, hogy ugyan menne be a faluba s hozza ki a kabátot. A munkás egy tornász ügyességével pattan ki a gödörből és azonnal szalad le a dombról a falu felé, -102- mintha kergetnék. Ameddig csak látni lehetett, folyton egyenletes futásban haladt. Mikor megint előtünt a kabáttal, újra csak ugyanezen egyenletes futásban közeledett, így futott fel a dombra s ahogy átadta a kabátot, menten visszaugrott a gödörbe és nyult az ásója után.

Sovány, de izmos nép ez. Minden porcikája rugalmas. Igy rendes munkásunk az öreg Vászó bácsi, aki a maga nyolcvankét esztendejével éppen úgy dolgozik az árokban, mint a többi. Nagyszerű ember az öreg Vászó. Politikus és szociológus egy személyben. Egyszer azt mondja:

– Miért neveztek ti bennünket rácnak, mikor minket a mi nyelvünk szerint szerbnek hívnak?

– Miért neveztek ti bennünket ugarnak, mikor minket a mi nyelvünk szerint magyarnak hívnak?

Erre az öreg Vászó nem igen tud mit felelni s ásnak tovább szótalanul. Egyszer felüti a fejét és azt mondja:

– Az úr szerbül beszél és még se szerbül beszél. Hát milyen nyelven beszél?

Nem tudok ugyan rendesen szerbül, de maradt még imitt-amott belőle a boszniai időből. Mondom:

– Hát persze, az urak mindenfelé eljutnak. Mindig ráérnek utazni, mindig van rá pénzük. Ez a sok vasút, ami most van, mind csak az urakat hurcolja. A szegénynek erre nem telik.

– Nono, – mondom, – az nem egészen úgy van, Vászi bácsi. Gyalog jártam ott, mint katona.

– Úgy ám, Vászó bácsi. Sokan voltunk mink akkor ott lent magyarok, némely részünk még lent is maradt. Pedig a maguk kedvéért voltunk odalent. Hogy a görög-keleti keresztényeket felszabadítsuk a török uralom alul.

– Már pedig hiába hümget. Azért voltunk odalent, nem pedig mulatságból meg pénzköltésből. Azután az a hála érte, hogy nagyon sok rác ellensége a magyarnak.

– Az nem úgy van! Itt nincs ellenség! Nálunk mindenki megvan békén. Itt szerb meg magyar úgy él a faluban egymás mellett mint a birka.

– Igen, igen, – hadonász Vászó, – mint a kis birka. Mint a kis fehér, szelid birka. Békesség van.

… A dombról át lehet látni a Tisza tulsó oldalára. Hatalmas vashídjával ott van Zenta. Magasabb épületei a lapos mezőn át ide látszanak.

– Hát Vászó bácsi, az nagyon szép, hogy maguk úgy élnek, mint a kis fehér birka. Hanem negyvennyolcban maga sem lehetett ilyen fehér kis birka. Mert akkor maguk odaát Zentán a piacon a szent szobrát magyar emberfejekkel rakták körül.

Egy kis csend van… Csak az ásók és a lapátok zöreje hallatszik, amint az élükkel belemennek az ősember konyhahulladékaiba, s fölvetik a több ezer év előtt élt ős korhatag csontjait. Zajukból mintha meg lehetne érteni a kiáltást: Mit háborgattok? Miért nem hagytok bennünket nyugodni?

A nyolcvankét éves Vászó, négy nemzedék eleven őse, fölnyul a gödörből a kis ásóért, hogy „finoman“ piszkálgassa a neolithkori őst, akire most ráakadt. De mielőtt a dologba fogna, azt hiszi, hogy tisztázni kell azt az emberfejes vádat.

– No, – mondja, – az sem úgy van egészen. Régen volt. Megtörtént. De nem mink csináltuk. Úgy éltünk akkor is, mint a kis birka. Nem mink csináltuk, hanem a papok csinálták.

– Nono, Vászó bácsi. A papok talán csak nem vágták el az emberek nyakát?

– Hát azt nem is, – véli Vászó bácsi. – -105- Hanem papok csináltak bolondságot. Szerb pap fölment templomba és prédikálta: gyünnek a magyarok és megölnek minden szerbet. Akkor magyar pap is fölment templomba és prédikálta: gyünnek a szerviányok és megölnek minden magyart. No aztán addig prédikáltak, hogy összevesztünk.

Ezt elmondván, Vászó bácsi az ősnek a földből való kibontásába kezdett. Néztem az erős aggastyánt, ahogy négykézláb állva dolgozik az árok alján s közben ráér történeti dolgokat olyan különös világításba helyezni, amilyenben eddig nem voltak.

Házrúl-házra.

A népet számlálni ilyen csatakos, esős időben nem lehet valami kellemes foglalkozás, úgy nagy általánosságban. Nálunk már megtörtént az egyik külső kerületben, hogy a népszámlálót az asszony forró vizes köcsöggel, az ember meg vasvíllával fogadta. Miért? Miért gyülöletes a nép előtt az az ember, aki először pantallóban van, másodszor sok papiros van a hóna alatt s harmadszor bemegy abba a házba is, ahova az ördög sem hivta? Mert félnek az idegentől s az a nézetük felőle, hogy soha jót nem hoz, ellenben lehet, hogy valamely bajt okoz. A hivatalos személy csak akkor megy a házhoz, ha valami baj van. A nép tart tőle: a papirosok valami dolgot, valami igen rossz dolgot jelentenek. Ha valahova hivatalos ember beteszi a lábát, ebből jó nem fakadhat. A hivatalos papiros üzést-hajtást, hajkurászást jelent. A tanyai népnyelvnek érdekes kifejezése ez: leveles embör. A régi világból való szó: értik alatta a gyanús embert, a rossz embert, akivel a hatóságoknak mindig van valami dolga. S miben nyilvánul ez meg? Abban, hogy hivatalos leveleket visznek hozzá, amikkel hol ide, hol oda citálják. -107-

Egy idegennek a házban való hivatlan megjelenése különös dolog. Ez természetes. Ha nyílik a kapú és lépések hallatszanak be a szobába a kapúaljából, szólok a gyerekeknek:

S mennyire másként van az mondva, hogy „a Mári néni“, s mennyire másként az, hogy „egy rendőr!“ Mert hát uram Isten, mit akarhat?

Hát még odakint a tanyákon mit akarhat az az úrforma, aki megjelenik hivatlanul és sok papirossal? A nép ebben a dologban nagyon kétféle. Az egyik része még ma is könnyen befonható áldozata minden kósza népcsalónak. A másik része pedig, amelynek már megégette egyszer a kása a száját, minden úrformában született ellenséget lát. Mindenki gyanús, aki pantallós. Az ilyen ember már azt az elvet, hogy az úr a pokolban is úr, úgy értelmezi, hogy a másvilágon, ahol a méltó büntetések elnyeretnek, mind az úr ül a nagy vasüstökben, a nép pedig majd hordja az üstök alá a tüzelőfát, hogy minél jobban süljenek…

Pár év előtt, mikor a városi muzeum néprajzi anyagát szedtük össze, volt eset rá, hogy a tanyákon a gyűjtőre vasvillát fogtak s még a kocsijából leszállni sem engedték. Ott már előzőleg -108- valami keserű tapasztalatok történhettek. Hát hiszen nem mind ilyen, az bizonyos, ezek inkább csak kivételek. De mint kivételek: vannak. Régészeti ásatások alkalmával nem egyszer láttam, hogy mikor vége a munkának, kifizetődik a napszám s alá kellene írniuk a cédulát, hogy a pénzét mindenki rendben megkapta: egyszerre vége a barátságnak. Pedig egy hétfőtől szombatig tartó munka nyomán elég jól össze lehet barátkozni. De a mikor a nevek aláírásáról van szó, az emberek egy része hirtelen gyanakodóvá vilák. Sandán néznek a papirosra. Mindig van köztük valami fiatal legény, arra mondják:

– De jártam – feleli húzódozva – négy télön is. De elfelejtöttem a betűt. Mög elhúzta a kezemet a kasza mög a kapa.

Pedig dehogy. Annyira el sem lehet felejteni az írást, hogy a tulajdon nevét ne tudná leírni, ha egyszer már valamikor tudta. Olyan az, mint az úszás meg a korcsolyázás, nem lehet azt tökéletesen elfelejteni. De inkább hazudnak. Inkább vállalják annak a szégyenét, hogy tudatlanok, de a nevüket nem írják oda a papirosra. Mert nem lehet tudni, hogy micsoda veszedelmek származhatnak abból, valamint azt sem lehet tudni, hogy kiben mi lakik. Legjobb a tartózkodás…

Egy közeli csanádmegyei faluban néprajzi gyűjtés alkalmával történt ez az eset. Csöndes -109- enyhe téli délelőtt. A gazda kint áll az utcaajtóban. Jófajtájú, erős termetű, középkorú magyar, pipázik és sütteti magát a téli nappal.

– Oda ugyan nem – felel a gazda s széles vállaival bele is illeszkedik a keskeny utcaajtóba. – Az én házamba nem gyün be az úr.

– Ejha! Magának sok oka lehet haragúdni az úrfélére. Hát miféle úr, mit csinált magával? Mi történt itt?

– Hát – szólt – ami történt, az történt, nincsen azon már mit keresni. De az én házamba az én akaratommal többet úr nem töszi be a lábát…

Megfordúlt, bement az udvarra, becsapta maga után a kis ajtót s hallatszott, hogy be is reteszelte belülről.

Kint a tanyákon a pusztaszéleken kocsin járja össze a számláló a vidéket. Ott ez nehéz mesterség. Tudnia kell, hogy meddig terjed a területe s ismerni kell az egész területet. Hogy nem hagyott-e el itt-ott egy csomó házat, amik valamely bucka-hát vagy erdő mögött vonultak meg? A tanyai ember, -110- aki ott született, tudja, hogy ki merre lakik, de a városi nem tudhatja. Általán úgy tetszik, hogy e széles, nagy és lapos vidékeken, ahol messzire ellát a szem, minden az ember előtt fekszik. Pedig nem. Akár el is lehet tévedni rajta. Vannak helyek, tanyarészek, amik elbújnak, amik mintha nem is volnának e világon, ahol egy városi kocsit mint soha nem látott dolgot bámulnak meg a gyerekek; olyanformán vannak ezek a részek a homoktengerben, mint az óceánban azok az apró szigetek, amik a hajóforgalom útjából kiesnek: csak a térképész tudja róluk, hogy vannak. Pár év előtt ép ilyen elhagyott részen át igyekeztem lakottabb tájak felé. Öreg városi kocsis ült a bakon, a második ülésből a mappáról adtam neki az utasításokat, hogy no most erre, no most arra. Ugyancsak csóválja a fejét az öreg ebben a hol errében, hol arrában, dülőút keresgélésben, végül kifakad:

– Hát mégis csak: mi mindönt mög nem köll érni. Húszonhét esztendeje hurcolom már nap-nap után idekint a tanyákon a városi mérnök urakat, de ezön a vidékön még sose jártam.

Önérzetes kocsisembertől ennél nagyobb beismerést már várni sem lehet. Mert a kocsisság tudománya nem abban van, hogy hajtani tudjon, a lovat minden ember, asszony, gyerek is el tudja hajtani: a kocsisság tudománya odakint akként szélesbűl, hogy mekkora nagyságú vidéken van tisztában az utakkal, azoknak jó vagy rossz állapotával, ha éjjel nem is, de legalább nappal. A -111- tanyák világának ez a területe, amelyen az öreg kocsis „húrcolta“ a mérnököket, aránylag nem nagy; nyolc-kilenc négyszögmértföld lehet. És még ezen a kis helyen is, ime talált olyan részt, amelyen húszonhét év alatt sohasem járt.

Szóval a népszámlálás odakint nem egészen könnyü dolog lehet. S nem is lehet az egész hajszálnyira pontos. Azt hiszem, hogy az egész alföldi pusztákat tekintve, a népszámlálás számszerű eredményéhez egész bátran oda lehetne csatolni nehány száz összeszámolatlan magyart, vagy talán ezert is.

Kint ugyan a tanyai tanítók végzik a számlálást, de hát azok sem tudhatják, hogy a kapitányságban minden tanya merre van. Erre való azonban a tanyai esküdt, aki rendszerint valamely jobbmódú polgár, aki kint született s kint fog meghalni, ennélfogva igen célszerű ember arranézve, hogy ismerje a határt. Tehát az esküdt lesz a kocsis, ő „húrcolja“ az összeírót. Most tíz éve volt ez így egyik tanyai kapitányságban. Vitte a kocsiján a tanítót az esküdt, összeírták, összeszámolták az embereket, a papirosokat azután elküldte a tanító oda, ahova kellett. Itt mindezek rendbe kerültek. Csak pár nap múlva jutott a tanító eszébe, hogy arra lefelé a Hármaserdőn túl, mindjárt a Lónyúzó-dülőn túl, ott is van egy egész sor tanya, ami idetartozna, s ott még nem jártak népet írni. Mondja is az esküdtnek:

– Hát most jút eszembe, hogy arra a Kis Kabók Mihályék felé nem jártunk népet írni.

– Nem – mondta meggyőződéssel a János bácsi – hát arra nem. Messze is van, aztán mög, tudja, nagyon rossz az útja, hát nem akartam töretni magát.

– Hát aztán? – kérdezte a János bácsi. – Csak élnek azok azért, ha nincsennek is felírva. Nem a papirosbúl áll az ország, tanító úr.

Ebbe aztán bele is kellett nyugodni, mivelhogy úgy sem lehetett már ellene tenni semmit. Csak akkor kezdett főni a feje a tanítónak, mikor kiérkezett a városból a hír a tanyára, hogy jön egy úr Pestről a népírást vizitálni. Mi lesz akkor, ha az meg fogja a hibában? Első sorban oda a becsület, második sorban pedig még azt a kis pénzt sem kapja meg, amit az összeírás munkájáért kiérdemelt.

A pesti nagyságos úrat a vizitálás útjában szintén a János bácsi hurcolta kocsin s a tanító szorongva várta az eredményt. De nem történt semmi hiba. Három nap múlva János bácsi a pesti urat elvitte a vasúthoz (nincsen messze, csak épen a Nyáry Jánosék jegenyefájától másfélóra járás) s hazafelé jövet beszólt a tanítóhoz, hogy fölösleges volt az a nagy ijedtség, mert valóban semmiféle észrevétel sem találtatódott. -113-

– Hála istennek – sóhajtott a tanító. – Pedig azt hittem, akad valami tarka macska arra a Kiskabókék körül.

– Nono – mondta a János bácsi, aki annak idején hat deákiskolát járt a városban – parva sapientia regitur mundus. A nagyságos úrat se vittem el arrafelé.

Körmével benyomta a pipában a parazsat. Okos ember mindig a körmével szokta nyomni, mert ez nehezebben ég meg, mint az újjabőre.

Három külvárosunk van. Az egyik a pestises betegeket gyógyító francia Szent Rókusról elnevezett alig másfélszázéves, faji tipusokat keresni ott hiábavaló lenne. Hanem annál alkalmasabb erre a célra az Alsóváros meg a Felsőváros, az egykori civitas superiora meg inferiora. A felsőváros népe szálas, karcsú, sok benne a szőke, ruhában a világos szineket keresi, szereti a halászatot, meg a hajózatot, elmegy a vizen Bécstől Galatzig, kereskedői élelmesség van benne, vállalkozó, néha belebukik, néha elvagyonosodik; van köztük olyan, amelyikre azt mondják, hogy üzleti vállalataiban örményebb a zsidónál. Az Alsóváros népe zömök, bikanyakú és fekete. Ruhájában a sötét szineket kedveli s mint védőraj csoportosúl az ősi Mátyás-templom körűl. A templom istene után a föld az istene, amelyen hihetetlen szorgalommal termeli a paprikát, Függetlenségi párti volt, az is lesz, amíg magyar világ áll, nem óhajt alkalmazkodni -114- a mások kedvéhez, ipari hajlandósága kevés, más városrészből nem házasodik, az elődök munkájával szerzett vagyonhoz ragaszkodik, itt-ott még meg vannak köztük a vagyonközösség nyomai, tudok belőlük olyan családot, ahol ebéd alkalmával húszan ülnek az asztalhoz, amellett ráér népköröket tartani fenn, amikben alkalmas könyvtárak vannak s amikben az önmagából rekrutált személyzettel színdarabokat játszik. Szóval két különböző tipus ez, a Felsőváros meg az Alsóváros. Úgy gondolom, hogy a legrövidebb néprajzi meghatározásukat olykép lehetne megtenni, hogy ha az osztrák ellen ismét hadba kellene szállni: az Alsóváros ülne lóra, a Felsőváros pedig vállalná a hadbaszálltak ingyen és pontos élelmezését.

A néprajzi kollegám vállalkozott az Alsóvároson az összeírásra. Ez igen alkalmas dolog arra, hogy minden házban szétnézhessen, minden házba bemehessen: most a betolakodót nem lehet visszautasítani, mivelhogy a betolakodásra „államilag fel van hatalmasítva“. Ilyen alkalmakkor lehet „észlelni“.

Érdekes észlelet példáúl, hogy míg mi ezt a sajátos konzervativ alsóvárosi népet olyannak tartottuk, aki még csak a város határán sem volt túl soha: a kollega tapasztalatai szerint csak imitt-amott akad köztük olyan ember, aki nem járt volna külső országban. Hogy miben? Hát hol káposztában, hol paprikában, hol hizlalt lúdban.

– Már miért volna kicsi? – Apró betűkkel írok én. Csak mondja, hogy milyen országban járt.

– Ugyan, ne beszéljen kend. Hát hány országban járt kend? Hát volt kend a Belgrádban, azután kubikos létire töltést csinált kend oda fel a Galiciába a Przemislibe, mikor a várat építették, aztán készen vagyunk.

– Nono – mondja csendesen az ember, – Katonai tengerész voltam én. Egészen bátran beleírhatja abba a rubrikába énfelülem, hogy az Ausztrália kivételivel mindön világrészben jártam én…

Igen. A katonáskodás elviszi az embereket. Látnak, hallanak, tudnak valamit a világról. S azt sóhajtja az alsóvároson egy öreg asszony:

Ez is népszámlálási eset. A kis, tíszta házba, -116- ahogy az összeíró bemegy, a szobában egy öregasszonyt talál kis gyerekkel. Sötétes délután van, az asszony ül az ablak mellett, a gyerek a kötőjébe kapaszkodik s beszél hozzá valami makogásokat. A szüle hamar megérti, hogy miről van szó: jól van, jól van, csak vegye elő az írásait, kérdezzen, én meg majd mondom.

– Úgy, úgy, abban igaza van – véli a szüle – majd behozom én magának a lámpát.

Kimegy érte. Addig a gyerek, a székbe fogózva nézi az idegen bácsit s érthetetlen szavakat mondogat. A szüle behozza a lámpát, megtörli az asztalt s kezdik az írást. Előbb az övét. Azután a fiáét. Van-e fia? Van. Micsoda? Mozdonyvezető. Hol? Szolgálatban van most is a gépön.

– Hát hiszen – mondja a szüle – az igaz. Nem mondom, világot is járt. Tengörészkatona volt. De hát épen azért vagyok így az egyetlen kis unokámmal ni.

– Így ni, hogy nem értöm a szavát. Olasz mönyecskét hozott a fiam a házhoz, olasz ez a kicsi is. Itt születött pedig, de egy szót sem tud -117- magyarúl. Hallja csak, hogy mint beszél! Mit kérsz kicsim? Mert annyit tudok már, hogy ha azt mondja, hogy ákvá, ákvá, akkor vizet akar. De más szavát nem értöm.

– Látja – mondja a szüle – ehol a menyem. Nem tanúl mög magyarúl, a gyerök se tanúl. Aztán sír mindig haza a menyem. Ha az ura itthon van, akkor nincsen baj. De ha a fiam elmegy a szolgálatba, akkor már mindjárt magára van, én nem tudok vele beszélni, akkor aztán mindig sír, vágyik haza az olaszok közé.

– Óh édös egyetlen unokám, kis magzatom… Úgyan, hogy nem tudom a szavadat mögérteni?…

A szüle a lemenő nap elborúlt tekintetével néz az unoka szemébe. A gyerek meghúzza a szüle fejkendője csücskét s csendesen gügyögi: aqua, aqua.

– Óh én édös Jézusom – sóhajtja a szüle, nyúlván a vizeskancsóért – ugyan miért is neveltél?

Emlékezés.

Hirtelen megindult a tél, havak esnek s a víz felett leszáll a köd. Kószálok a külső partokon, a töltésen, ahol a sárra fagyott hó a járást megengedi. Nagy csönd van itt kint mindíg, de most, hogy a hó leesett, még ami kis zaj volna némely járó-kelő kocsi kereke nyomán, az is eltompult. Vasárnap délután van, a ködbe borult város felől néha a harangok csendes búgása hallatszik, amint vecsernyére hívják a népet, a népek mennek is szorgalmasan, e tekintetben valóban elég jó iparkodás észlelhető. Hogy azután elmennek, a töltésen nem marad semmi meg senki. A jegenyék kopaszon állnak, néhány varjú tollászkodik rajtuk s a töltésen egy-két pipiske táncol. Ez a kis szürke jószág jó hazafi, nem hagyja el az országot az éhezés idejében sem, csakhogy ekkor a havas mezőkről kissé beljebb merészkedik, bátorrá válik s úgy röpköd az ember előtt pár lépésre, mintha mondaná: éhezem, adjál valamit. Jó azért az ilyen kódorgáshoz zsemlyedarabot, vagy félperecet vinni a zsebben, az ilyen kis állatnak nem sok kell s ha evett, valamit csiripel s nyugalmasan elmegy -119- az útból valahova aludni, – ugyan valami jó alvóhelye nem lehet most, mert hidegre vált az idő.

Alkalmas ilyen helyen elkódorogni. Nem jön szemközt senki, nem kell se köszönni, se köszönést fogadni, néma a táj. Nem tudom, más hogyan van vele: én úgy érzem, hogy ilyenkor úgy egymagában egy kicsit gondolkozik az ember, azután lassan elcsitulnak a gondolatai, az esze nem jár semerre, mintha egymaga volna a világon, előtte semmi, utána semmi: rekkenő nyári délutánokon, a tanyán, mikor egy szál falevél se mozdul, van ez néha majdnem egészen így, de ott legalább zümmög a zöld légy, dunog a darázs és űzi szerelmes játékát a szőlőtőkék között a karcsú szitakötő. Itt azonban nincsen semmi, épen semmi sincsen, csak a harangok szava néha, ahogy átbong a ködön, mutatja, hogy amarra van a város.

Jön szemközt a ködben egy emberi alak. Lassan bontakozik ki a fehér takaróból s bizonyára szintén megütközve látja, hogy más is jár itten s magányossága meg van rontva. Közeledünk. Az ember ilyenkor hajlandó úgy elmenni egymás mellett, hogy a másikra sem néz: mit mászkál az is ezen a helyen? Valami olyan érzés ez, hogy mit háborgatják az embert a tulajdon maga birtokában.

No de ezúttal ez mégsem úgy van. Vannak véletlen esetek. Így például most, hogy hiszen nini, voltaképen ismerősök vagyunk. -120-

– Kószálok egy kicsit – mondja – de már nem jó ide sem kijönni. Én csak elszomorodok.

– Ráérsz arra hétköznap is, hé. Vasárnap délután munkaszünet van, ilyenkor hagyd a búslakodást a lóra, elég nagy a feje hozzá.

– Jó, jó, – szólt kedvetlenül, – de nézd csak, micsoda pusztaság ez itten? Egy lelket nem lehet látni. Itt semmi sem mozog.

– Biz itt nem igen. Ha csak mink nem mozgunk. De mozogjunk is, mert hátha erre jön valamely bolond német, karónak néz bennünket a ködben, aztán hozzánk köti a lovát…

– Tréfálhatsz bátran – felelte bágyadtan – nem ér ez a beszéd semmit. A szó: szellő; a kontraktus: az papiros; a pénz: az a fundamentum. Mennyi élet, mennyi kereset volt itt valaha, most meg pusztaság, hogy akár a kiáltó szó is elhallatszik benne, még csak nem is felel rá senki. Hova lett a nép keresete, hova lett az üzlet, a munka? Ki vitte el, mi vitte el?

– Jaj, hát vagy úgy? A régi világ? A tiszai élet, a vízi élet, a régi sürgés-forgás? Biz annak lefújtak. Háromszor lefújtak, mint a katonának a hadgyakorlat utolsó napján. Ezen ugyan már nem segít maga a felséges úristen sem. Elmultak a halak, elmultak a rákok, az ácsok szekercéje nem kopácsol, a cigányok nem verik az ócska vasból a hajó oldalába való iszkábát, vízimolnárok vízidudája -121- megszünt tutulni, új emberek jöttek új üzletekkel s megették a régi embereket és a régi üzleteket.

– De már mégis csak – mondja elkeseredve a társam. – De ilyen gyorsan, ilyen sebesen elpusztulni mindennek. Hiszen még emlékezünk rá, még láttuk és még nem vagyunk öregek, hogy a régi jó időket emlegessük. Modern pusztulás volt ez, egészen modern, aféle amerikai villamos kivégzés. Hát tudod-e, hogy Szónaktúl le egészen Tételig végigjárhatod a vizet, de egy kenet halzsírt aranyért se bírsz kapni. Érted-e, ha megfeszülsz, akkor se bírsz kapni. Egy zacskó aranyért, egy tarisznya aranyért se bírsz kapni.

Hát ez csakugyan így is van és ez lószerszám tekintetében, továbbá csizmai szempontból is igen sajnálatos. Mert ahoz fogható kenet nem volt több sem hámra, sem lábbelire: mit szólnak most mindehez a csizmák. Mert bárki bármit beszéljen, az állati bőröket még holtuk után is étetni kell, a gazda rendes szolgálatába csak akkor állanak. És most mivel lehet étetni őket? Valami mindenféle bádogskatulyás kenőcsökkel, amiket messziről hoznak, drágán adnak, bizony ezeknek a nyomán a csizma nem panaszkodik ugyan, a csizma tűr, de a csizma szenved.

Ezen azután egészen rendesen el lehetett szomorodni odakint a töltés koronáján a ködben, amely lassan ereszkedett lefelé s látatlanságba burkolta a világot. -122-

Ilyen elszomorodott korában mit csinál az ember? Keres valami kocsmát, minél kurtábbat. Mert olyan világ van, hogy mennél kurtább a kocsma, annál jobb benne a bor. Hát nem is kell messze leereszkedni a töltésoldalról, már találtatódik egy kicsi bormérés, az ajtajára ki van írva, hogy „pálinka csak reggel“, amelyből nyilvánvaló, hogy a gazda a régi ívású emberek közé tartozik s nem rászorultságból, hanem szokásból mér. Kisded hely, a falon Batthyány Lajos van, meg Eötvös József, azután az aradi vértanúk és Kossuth imája a kápolnai csatánál, ahol ott sem volt, de azért ez nem baj, mert szép azt olvasni mégis, hogy tekints reánk csillaggal övedzett trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat. Ide tehát bemegyünk, mert itten még úgy sem voltunk soha, minélfogva a tapasztalat is gyarapodni fog bőségesen. Az ember – alkalmas ember – hozza az italt, apró poharakat, gyufát is tesz az asztalra, azután néz. Nem igen lehet már látni idebent. A lámpa a szoba közepén föl van húzva magasra madzagon. A madzagot leereszti, a lámpát meggyújtja, megint fölhúzza illő helyére a madzaggal s megint csak néz. Megnéz emerről az oldalról is, megnéz amarról az oldalról is, mint a kutya szokta tenni a sündisznóval, hogy melyik oldalán lehetne beleharapni.

Utóbb már nem állom, megkérdezem a gazdától, hogy én vagyok-e a zöldre festett új kapu s ő-e az a bizonyos borjú? Ő azt mondja: már -123- mér? Mondom: mert leginkább az szokott így nézni az új kapura.

– Nem – azt mondja – nem úgy van a dolog. Én csak azt nézöm, hogy maga csakugyan maga-e?

– Hát! – felelte elégülten. – Maguk mindíg ilyen egyformák szoktak lönni. A Béla bátyját ismertem, aztán arrúl azonnal magára ismertem. Ugyan mög van-e még?

– Hát jobb helyen van az már, mint mink, bátya. Ciprusfák árnyékában alszik a fiumei temetőben.

Hm. A beszéd kezd nagyon alpári lenni. Jobb lett volna talán, ha ide be se jövünk.

– Persze, persze – mondja derűsen. – Együtt szolgáltunk. Ott voltunk Bihács alatt is, Petrovác alatt is. Hej de furfangéros betyár katona volt. Az, tudja, még az ördögtűl se tartott. Mönt, mint a szélvész. Hűj de kutya betyár katona volt! -124-

No, így már más. Nem gorombáskodik az öreg, csak elhalt bajtársa kebelére hímez érdemrendeket a maga módja szerint. Most már kész a barátság s együtt beszélünk elszomorodva a régi világról.

A régi világ… Hát biz az nincsen, eltünt, elveszett. Hova lettek a halak a vízből? Ki tudja?

Ez igaz. De mégis. Már csak úgy rémledezik a gyermekkor vissza, de még látjuk, hogy a halász a kis halat visszahajigálta a vízbe, mondván: eredj, aztán nőjj meg előbb. Ma meg olyan is jó volna, ha volna. A hálók lukait mindíg kisebbre kötik, még sem akad beléjük semmi. Rákóczi Ferenc azt mondja a szegedi táborozásáról írt naplójában, hogy a lóitató vödröt nem lehet úgy megmeríteni a Tiszában, hogy egy-két hal ne akadjon a vödörben. Egy frankófurtumbeli német-latin könyv, aféle orbis pictus különösképen emlegeti ezt a mi vizecskénket. Azt mondja, hogy a magyarok országában van egy folyóvíz, úgy hívják, hogy Tisza. Az nem olyan, mint más víz, mert nem egy részből, hanem két részből áll. Csak az egyik fele víz, a másik fele hal.

– Hát ez talán nem egészen igaz – gondolja a társam – hanem amit a fejedelem úr írt, az maga a megtestesült valóság. Hej, mennyi katlan alatt ropogott itt a tűz, mikor a halhasító tanyák itt voltak! Hogyan főzték hordószámra a halzsírt! -125-

– Ma – szól a bormérő – nem hogy halhasító tanya volna, de még a halhasító késnek sem lehet uyomát találni. El vagyunk fogyatkozva végkép.

Hát el. Nem viszi már az oláh kocsiszámra a szárított halat bőjtös eledelnek.

– Min élhet most vajjon? – tűnődik a bormérő. – Csigán él, vagy tengöri herkentyűn?

Az ördög tudja csak, hogy min él. Lehet, hogy faggyúgyertyát eszik, mint a muszka, mikor itt járt negyvennyolcban.

– Különben sömmi közünk hozzá, ögyön amit akar, éljön sokáig pocokméröggel – határozza el a bormérő. Azután kimegy a szobából s kis vártatva hoz egy félliter bort.

No, hát hiszen jól van. Könnyű a békát a tóba ugratni, mikor amúgy is fejjel áll bele. Beszélgessünk. Kicsit elmaradunk ugyan, azonban hát beszélgessünk. Dánász nedelja (ma úgyis vasárnap van) – mondja bosnyákul vigasztalásul a bormérő. Azt mondja:

Hát én tudjam? Vagy a társam tudja? Nem tudja azt senki. A borjúszájú hajókat kiölte a bőggőshajó, a bőggőshajókat meg kiöli a slepp. Így kerek a világ, nini.

Tárgyalunk tovább. Egy árva vendég nem sok, de annyi se jön a kocsmába. De nem baj, mert -126- annál alkalmasabban lehet tárgyalni. Most a rákokat kezdjük tárgyalni.

– Az ördög törögeti. Mire egy tányérral megevett belőle az ember, a munkában megéhezik.

– Hát az úgy van – hagyja rá a bormérő s kimegy a szobábúl. Kis vártatva bejön s hoz egy félliter bort.

– Nono, az löhet. Majd mögmarad másnak – mondja. – De ez aztán már igazán nagyon jó bor. Ez az a bizonyos finum-fánum.

Hát hiszen jól van. Úgyis beszélgetünk s úgyis dánász nedelja. A pokol tornáca is jó szándékokkal szokott kikövezve lenni különben.

– Hát bizony – folytatja a beszédet – ma nincsen rák egy fia sem. Úgy hallom, hogy aki szereti, tuladunáról hozatja postán, száza öt pengő. Hát micsoda furcsaságok ezök, kéröm szépen? Csak játékbúl fogdostuk. A lányokat ijesztgettük vele, azután visszadobtuk a vízbe.

Hát ez is így volt, de hát ennek is vége. Mindennek vége szokott lenni. A kakuk kibújik az óraházból s hetet kiált. Gyerünk, csak gyerünk, messze van még, míg ebben a ködben haza érünk. Fizessünk, aztán gyerünk.

– A tartozás? A fizetés? – beszéli a gazda. – Hát kéröm szépen… hogy is mondjam csak… hát hova tetszik gondolni? Hiszen ez nem úgy történt. Löhetetlenség az, hogy fizetés… Hiszen ez a Béla úr emléközetére történt…

– Hát hiszen – szólt. – Ami azt illeti. Az első féllitert csakugyan maguk parancsolták ki. Hát azt löhet. A többi szívesség. Emléközet.

Hát ez ellen azután csakugyan nem is lehetett semmit sem tenni. Fizetjük a féllityit s barátságosan elköszönünk.

Kissé elborultan nézett maga elébe az öreg. Azután rántott egyet a vállán s azt mondta:

Statisztika a falun.

Ami a statisztikát illeti, a községi jegyző egy alkalmas napon megkapja a felsőbb hatóságtól a rendeletet, hogy össze kell írni a faluban a madarakat. Hogy kinek mennyi van. Nem azokat a hazátlan madarakat, melyek ide-oda röpdösnek, télen hűtlenül el-kivándorolnak, akárcsak az Amerikába haladó magyarok az inség elől. Hanem azokat a rendes madarakat, amelyek a házak és tanyák udvaraiban élnek, hogy időnkint eledelül szolgálhassanak. Jó állatok ezek: csirkék, ludak, kacsák. Különösen a csirke, amire azt szokás mondani, hogy a paraszt csak akkor eszi, ha vagy a csirke beteg, vagy a paraszt. No ez nem egészen igaz, de annyi igazság mégis van benne, hogy a paraszt nem eszi a csirkét, inkább eladja, helyette inkább a kását és a birkahúst kedveli. Hiszen azért paraszt. Birkahús. Borzasztó dolog. Persze egészen más, hogy az angolnak is a birka a nemzeti eledele, de legalább angolul nem mondják, hogy: birkahús, hanem mondják, hogy: ürücomb. Ez más, egészen más.

Mindegy az no, különben. A fődolog, hogy -129- ess hasra minden előtt, ami külföldi, forogj a hasadon, amíg ki nem lukad, majd azután jó lesz gyerekjátékhoz pörgettyűnek, mint a dióhéj, amelyből más már kiette a belet.

A tinóból ökör lesz ugyan, ha Bécsbe viszik, de a birka mindíg csak birka marad. Bürge – mint mondani szokás. – Ez az állat az, amelynek tökéletesen mindegy, hogy egy ember, vagy két ember nyirja-e a hátáról a gyapjút. Igaza van neki. Ha már egyszer ugyis nyirják, ez a dolog teljesen egyre megy.

Nincsen annak még ötven esztendeje sem, hogy az egész ország vagyonának egy ötödrésze a birkában feküdt. A lábon járó birkában. Amelyre a juhászok ügyeltek szigorúan a végiggombos bőrnadrágban. Hogy jól ügyeltek-e, rosszul ügyeltek-e, nem tudatik. Elég az avval, hogy a birkák elfogyatkoztak, gyapjaikat már nem mossák annyian, mint azelőtt. Más volt ez azelőtt. Azelőtt birkausztatáskor a tóparton lehetett látni azt a vádliparádét ingyen, amit most különféle szinházakban pénzért mutogatnak. Kivéve: hogy a béresasszonyok igen alkalmas módon nyakonvágták az embert, ha szömtelenködött, a balletcsillagok meg nem igen vágják pofon. Változnak tehát ez irányban is az idők. Pedig a lábszárak az őskortól fogva egészen máig egyformák. Csak a hangulatok mások. Nagy summa pénzeket kell elkölteni a szinházi holdvilágért, pedig a szinház falán kivül szebbet ad ingyen az Isten. -130-

De hát igy persze messze elkalandozunk a mondanivalótól, amint az történni szokott akkor, ha vasúti kocsiban ülve, utazva beszélget az ember. Mert ezt az egész dolgot a vasúton beszélte az a községi jegyző, akivel történt.

Tehát az volt a hívatalos papirosban, amely a jegyzőhöz érkezett, hogy össze kell írni a madarakat. De nemcsak azokat, a négylábú lakóit a gazdasági udvarnak szintén. Teheneket, malacot, kecskét, ha van. Hogy minden háznál mennyi van, minden gazda mennyit mondhat belőle a tulajdonának.

Az ilyen összeírások nem valami kellemesek. A nép nem tudja mire vélni, fölösleges zaklatást lát benne. Kinek mi köze ahhoz, hogy hány csirkém van. S hátha holnap eladom mind, hogy egy se lesz, akkor mit ér a mai írás. Komédia és hazugság. Továbbá a szomszédnak ma egy kis csirkéje sincs, de tíz kotlósa ül a tojáson: holnap már lehet belőle neki kétszáz, de az egy se lesz beírva a papirosba. S ha az ember valami ülésre a községházára megy, hallhatja a panaszt, hogy kevés a hívatalban a munkaerő, szaporodik a munka, még legalább egy segédjegyző kellene.

– Hát persze, – mondja Szűcs Boruzs Mihály – ha ilyen haszontalanságokra prédálják az időt. Aztán kinek kellenek azok a csirkeszámok?

– Ez az – véli – ez az. A községháza embereit mi fizetjük a magunk külön adójából és mi sohasem kívánunk tőlük ilyen dolgokat. Ha az államnak kellenek a csirkeszámok meg a pulykaszámok, írassa össze a maga pénzén.

Igy zsörtölődik Szűcs Boruzs Mihály, aki különben maga sem tudja, hogy mekkora igazat mondott. De azért beadja a derekát. Bemondja, hogy mije van, hány ló, tehén, üsző legel odakint a pusztán a rideg gulyában, hány itthon a tyuk, kacsa s hány van odakint a tanyán (igaz ni, még a padlásra is föl kell menni, összeolvasni a galambokat – ez már csakugyan nevetséges és furcsa kitalálás). No és a dolog megy így tovább. Már nem olyan nehézkes a nép, különösen a jegyzőjével szemben. Régente, mikor az eperfákat íratta össze az állam, volt aki mérgében inkább kivágta, csakhogy a papirosba bele ne kerüljön, más meg volt, aki bemeszelte valamennyit fehérre, hogy hátha majd akkor nem ismernek rá.

Beadta mindenki szépen sorjában az adatokat, csak özvegy Nagy Szabó Pálné kért a bejelentésre hatnapi haladékot, mivelhogy akkorra megellik a tehén s ha már meg kell lenni ennek a dolognak, legyen benne a borjú is az anyakönyvben.

– Nem anyakönyv ez – mondta a jegyző – hanem statisztikai kimutatás, szülém.

– Nono, szólt Nagy Szabó Pálné asszonyom, egyremegy az, kérem alássan, egyik árkus papiros olyan, mint a másik árkus. -132-

Apránként rendbe került így a dolog, csak még az öreg Sóvágó Kurai Dömötör bejelentései hiányoztak, mert nincsen itthon az öreg, valamelyik tanyáján tartózkodik, van neki három is. Terhes állapot az ilyen vagyonosság, mert az efféle ember örökké kódorog, még utána sem lehet menni, mert ha az egyik tanyáján keresik, bizonyosan a másikon van. Be kell az ilyent várni, míg a maga jószántából hazatér a faluba.

Haza is tért idő multán, de abban „az ügy érdemére nézve“ nem volt köszönet. Kiküldték hozzá a házához a kisbírót, hogy szíveskedjen Dömötör uram bemondani a számokat.

– Ahán – mondta Sóvágó Kurai – hallottam már felőle, még a tanyákon is vert róla a szó, hogy milyen fölfordulást csináltatok idebent a faluban. Mondd csak meg odabent, hogy tiszteltetem a jegyző urat, de nem mondhatom meg darabszám a tyúkokat, mert nem tudom, hogy hányan vannak.

– De gazduram, – szólt a kisbíró – annak meg kell lenni, az állam kívánja.

– Az állam? – veti oda gúnyosan Sóvágó – az állam? De nagy úr lett az is! Mit kalamol bele az én vagyonomba? Ha akarom, van hatszáz tyukom, ha akarom, holnap belevetem mind a tóba, aztán egy sincsen, no. Punktum. Csak azért is punktum.

A kisbíró igy nem sok eredménnyel ment vissza. A jegyző megint csak elküldte, hogy tisztelteti Dömötör öreg gazdát, ne okoskodjon. De Dömötör megszegte magát, hogy nem és nem, csak azért sem. -133-

– Különben pedig, – üzentette mérgesen – ha olyan nagyon kíváncsi a tanyai tyúkokra az állam, olvassa össze maga az állam.

Sóvágó Kurai csökönyössége is akadályozta a „tyúkok anyakönyvének“ létrejöttét, pedig közeledett már a terminus, amikorra be kellett volna küldeni. Kissé kellemetlen. Törvény van róla, hogy a statisztikai adatokat meg kell csinálni, (hogy háznumerusok vannak-e beleírva, az más kérdés) s ha valaki nem csinálja meg, az államnak joga van az illető költségére más által csináltatni meg. Itt hát nincs más mód, minthogy a jegyző elmegy és személyesen tiszteleg Dömötör úrnál a kacsaszámok ügyében.

– Ugyan bátyám – mondta neki, mikor odament – maga okos ember, bíróviselt ember…

– Már minden ember beadta azokat a számokat az egész faluból, csak éppen bátyámuram nem. Hát miről jó ez a kötözködés?

– Hát – felelte az öreg – nézze csak jegyző ur, nem akartam a kisbíróval üzengetni, nehogy szétvigye a hírit a faluban. De magának megmondom. Azért nem adom oda a számokat, mert ebbül az egész dologbul adó lesz. Adóemelés lesz, olyan igaz, mint ahogy én élek. Nagy bajok lesznek ebből. Mert nem mondom, hogy nincsen a majsai részi tanyámon négyszáz pulyka, mert van. Hát azt most beirnák. De tudhatja jól, hogy ha a pulykába -134- beleűt a dög, egy hét alatt elpusztulhat mind a négyszáz. De azt aztán már nem irják be. Ott marad a nevem után a négyszáz pulyka, az után adóztatnak, ami nincsen. Hát ezért nem adom be a számokat. Ha kell az államnak, menjen érte maga. Talán akkor eláll a szándékától.

A jegyző most már elővette az ékesszólást és magyarázgatott. Hogy mi az a statisztika. Hogy mire kell az. Nemzetgazdasági érdek, satöbbi.

– Komédia – legyintett kezével az öreg. Ahol nincsen semmi, ott hiába irkálnak. Ahol meg van, az akkor is meg van, ha nem írják be a papirosokba. Furfang van itt, adónak kell az az összeírás, nem másnak.

De hát a jegyző még tovább beszélt s a nyakas magyar kezdett hajlani a szóra. Mert úgy lehet, a király is megnézi azokat az összeírásokat, furcsa volna, ha az egész falu benne van s öreg Sóvágó Kurai Dömötör uram hiányzik.

– Hát hiszen – mondta pislogva Dömötör – ami azt illeti, hát hiszen csakugyan… ha éppen ő szent felsége is benne van az érdekeltségben. Én a királynak hű embere vagyok egészen azóta, mióta hatvanhétben kitestvérisültünk… hát majd alszok én erre egyet.

Az öreg aludt rá egyet. Valami sokat nem tud már az ilyen nagykorú ember aludni. Meghányta-vetette, hogy tényleg mi lenne, ha a király csakugyan a kezébe venné azt a könyvet s nem találná benne a nevét. -135-

– Ej, ej – gondolná – Sóvágó Kurai Dömötör hű emberem, hát ez a kitestvérisülés?

Másnap csakugyan be is küldte az adatokat a községházára. Egy-két rugott csikót mégis kihagyott belőle, nem muszáj a felsőbb hatalmaknak még azokról is tudni. Igy aztán a statisztika el is készült (fődolog, hogy a számok balról jobbra és felülről lefelé egyezzenek), aláíratott, elment s többé a faluban hírt sem hallottak felőle.

Valami másfélév mulva a jegyző bent van a városban az adókivető bizottság ülésén. Mellette mint bizalmiférfiu a falu vénjei közül öreg Sóvágó Kurai Dömötör. Megy a tárgyalás, amint szokás. Olyan törvényszékforma képe van ennek. Ott az ügyész mindenkit le akar csukatni, az ügyvéd meg mindenkit ki akar szabadítani. Itt a finánc mindenkinek emelni akarja az adóját és senkisem akarja, hogy emeljék az adóját.

Pedig biz azt emelik. A jegyző megdöbbenve hallja, hogy a falut ugyancsak srófolják. Alig akad gazda, akinek ne emelnék az adóját. Azt mondják: birja. De hát honnan tudják ezek az urak, hogy birja? Föl is emelkedik hát szólásra, hogy de urak, az isten szerelméért, mit csináltok? Hiszen láthatjátok, a föld is beteg, a társadalom is beteg, drágább a munkabér, az élet, a föld meg kevesebbet terem, mint máskor. Hiszen a nép egyrészének megélhetése sincsen, csak tengődik, örül, ha kenyéren átvergődheti a telet.

Erre az asztaltól fölugrik egy fiatalosabb -136- pénzügyi titkárforma, a másik szobába megy és onnan egy könyvet hoz. A statisztika könyvét. Abból kiolvassa, hogy a jegyző nézete téves. A faluban a jólét emelkedik. Ime, itt a hívatalos adatok. Ennyi meg ennyi ezer birka, kecske, tyúk, liba, kacsa, malac, süldő, disznó, öreg disznó, pulyka, galamb, gyöngytyúk, tehén, borjú, hiszen – kiált föl – oly gazdagság, hogy akár egy világvárost elláthatnának élelmezéssel!

Egy kis csönd van. Öreg Sóvágó Kurai Dömötör meghuzza a jegyző kabátját s odasúgja neki:

– Hát – mondja a jegyző a vasúti kocsiban, ahol elmesélte ezt a történetet – a természetes paraszti ész megnyilvánulásaival talán senki sem találkozik annyiszor, mint mi, akik közte élünk. De így még nem pirítottak rám soha sem. Meg is mondta az öreg Dömötör, mikor a szobából leforrázva kijöttünk:

– Azért, hogy nem jártam sok iskolát, én tőlem is lehet tanulni. Tanulja meg jegyző ur, hogy ha már az állam összeírat valamit, abbul nem lehet más, mint vagy katonasorozás, vagy adóemelés.

Parti füzesek.

Aki látásból nem ismeri a Tiszát, bizonyosan még mindig a széles, kanyargó folyónak gondolja, amelynek partján a nyári nap alkonyulatánál Petőfi megállott. Hogy terjeng a síkon, amerre akar s vizének fehér tömegei, mint ezüst csík, messze ellátszanak a határban. Pedig dehogy. Nagy töltések vannak a partjain, valóságos várszámba menők s áradáskor azok között oly magasan van, mint ahogy például a síma asztalon a pohárban a víz áll. Csak a töltések nem olyan átlátszók, mint a pohár fala, különben nagyon sokszor meg lehetne ijedni a víztől, amely a földsáncok közé szorítva, voltakép a házak teteje fölött folyik. Nem is volna jó, ha átlátszana, mert megijednének tőle az emberek s a töltés külső oldalának az aljában nem mernének dolgozni: hogy hátha kidől a nagy pohár fala. Mert nagyon furcsa, mikor kidől és víz alá tűnnek a tanyák, csak a kútágas teteje látszik ki, az is folyton mozog, mintha játékot űzne a folyó valamely elszabadult tündére ott alant és merítgetné belőle a vizet a jószágoknak, pedig azok ilyenkor eleget ittak már. Jártam nem egyszer így ladikkal kútágasok fölött, mondhatom, hogy annál szomorúbb dolog nincsen a világon. -138-

A két magas part között a vízen sok mindenféle ember él, bár nem annyi, amennyi élhetne. A halász volt bizonyosan a legelső, aki a vízből szerezte elő a kenyerét s utána alighanem a tutajos oláh következett, aki ma is ugyanolyan módon él, mint századok előtt. Tutaján nincs egyetlen darab vas sem, se egy szeg, se egy pánt, ott mindent csak a guzs pótol és a kormánylapátja járomját is alighanem ezer évek előtt találták fel. Ez eszközzel úszik lassan lefelé a vízen, hogy annál lassabban már nem is lehet. Ha leért, a tutajt eladja s gyalog vándorol megint haza a part mentén a hegyei közé, ott újból döntögeti a fenyőt, míg lesz egy tutajra való, akkor azt galykötéllel egymáshoz köti és újból ereszkedik. A tót, aki a Vágon halad ugyanily módon lefelé a Dunára, már föltalálta a tutajra az oldalevezőket, hogy gyorsabban haladhasson, a hegyi oláhot azonban még nem érte utól ez a gondolat, ő csak a tutaj orrára, meg a farára tesz lapátot, hogy a parttól a lápot tisztes távolban lehessen tartani. A többi a víz dolga.

De nemcsak mindig magukat hozzák ők a tutajon, hanem például különféle seprőket, amiket otthon a gyerekek kötnek. Tavaszi alkalommal pedig ültetni való fákat hoznak magukkal, miket már várnak is ilyenkor a magyarok, mert valóban nagyon alkalmatos és jelesen termő meggyfákat szoktak hozni, melyek azokat a fekete színű, nagy ropogós gyümölcsöket nevelik. Szépen meg is fogamzanak itt és nem kivánkoznak vissza a hegyek közé. (Már -139- ez a föld ilyen.) Nyáron nem szállítanak a tutajon semmit, mert nincs mit, hanem ősszel már megint almát hoznak. Kicsit furcsának látszik, hogy e nagyon egyszerű hegyi emberek szállítanak az alföldre almát eladni, de úgy van. Nem azért, mintha itt nem teremne, mert van itten szépen. Hanem ami itt van, az olyan szép, hogy igen nagy ára van, azt hát inkább eladják, mert majd jönnek az oláhok az olcsó almával. Az valami furcsa fajta alma. Az íze fanyar, a formája szikár és erős, mint a hegyek, amelyek termelik. Biz azt nem tekerik külön-külön papirosba, mint az ittvaló almát, sőt semmiféle gonddal rá nincsenek. Deszkából építenek valami akolformát a tutajra, nincs is teteje, abba beleöntik az almát és megindul valahonnan messze a Marosról az „árúval rakodott“ őshajó. A tutaj elején is van egy oláh, a végén is egy oláh, középen pedig az alma az akolban. Más nem is kell semmi az ilyen utazáshoz, mert ha megszomjazik az ember, ott a víz alatta, melyhez nagyon jó pohár a kalapszél, vagy sipkás embernél a tenyere, ha megéhezik, akkor meg ott van mellette az alma. Mint látnivaló, igen egyszerű dolog ez, s aki nagyobb kényelemhez szokva nincsen, meg van vele.

Utaznak, utaznak, egyszer csak helyben vannak, ott kikötnek és várják a vevőt. Jönnek is azok nemsokára és a tutaj körül kis halak laknak a folyóban, mert az alma hibását kiválogatja a vevő és a vízbe dobja. Az nem kerül bele a faedényekbe, amikkel az almát mérik a szótalan óláhok. Kevés -140- beszédű emberek ezek, mert vagy bun valamely dolog, vagy nu. Ha jó, akkor bun, ha nem jó, akkor nu. Az oláh mutat egy edény almát, a vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar. Ha bun, akkor elveszi az oláh a pénzt és a zsákba önti az almát, ha nu, akkor csóválja a fejét és előveszi a pipát, hogy majd rágyujt, de megint csak visszateszi a tüszőbe, hogy ne fogyjon a dohány. És arca csak ritkán derül föl, oh, nagy ritkán, mert ritka e tájon az olyan ember, aki a nyelvükön ért. Ha azonban akad egy ilyen vevő, azonnal ki van cserélve a maga egyhangú mivoltából a frátye, sürög-forog a bocskorban és maga hajigálja ki a faedényből a hibás almát a kis halaknak, melyek bizonyára nem sejtik, hogy mint jutottak a nagy szerencséhez. A mezők liliomait ruházó ím a tutajra küldött egy embert, hogy étel jusson a kis halaknak is.

… Egészen más ember az ilyen tutajeresztő, mint a tutajgazda, régiesen mondva: a lápgazda. A tutaj csak addig tutaj, amíg egymaga van, ha több kerül együvé, láp a neve. Ahol nem szorul egészen szűk mederbe a víz, hanem nagy az ártér, ott a tanyájuk. Aki kereskedő vagy fűrészgyár hozatja a tutajakot, a szűk helyen nem birja mind ott tartani, azért készül így valahol föntebb a vízen a tanya; voltaképen nem más, mint úszó raktár, sziget a vízen. A középső tutaj le van macskázva erősen a fenékhez, a többit pedig, ahogy jönnek le a vízen, hozzákötözik. Az álló tutajon ház van, már persze csak fából, abban lakik a lápgazda, mint teszem azt, a jelen esetben -141- Ilosvai Mihály. Nem könnyű mestersége van a lápgazdának, azt mondják, nagyon megtöri az embert a fenyőn-ugrálás. Mivel a tutajokat érkezésük után az egyik oldalon szétbontják s csak egy végen vannak a fenyők összekötve, hogy mikor a gyárnak bármilyen vastagságú vagy hosszúságú kell, azt azonnal ereszteni lehessen lefelé. Így a csak egy véggel összekötött fenyők a másik végükkel különválnak s magukban libegnek a vízen és jó lépésnyi távolság van köztük. Ezeken kell hát ugrálni egyikről a másikra, keresve mindig az alkalmatost és alattuk homokos árjával ott suhan a Tisza. Hát így játszik naponta a halállal a lápgazda, mert aki a fenyőszálak közé esik, az ritkán, talán sohasem kerül elő elevenen, mert odanyomja a nagy gerendák aljához a víz és azok alsó kötéseiben, a hinárfogó gúzsokban megakad. Csak akkor szokott rendszerint előjönni, ha a lápot darabonként szétszedik.

De meg úszni sem tudnak. Csodálatos, de úgy van, hogy a nép vízenjáró emberei, akik úgymondva a téli fagyon kívül egész életüket e rejtelmes, csobogó tömegek fölött töltik, csak elvétve tudnak úszni; aki tud, az sem a békától, hanem a kutyától tanulta. A béka úgy is úszik, mint úszni rendesen szokás, ép azokat a tempókat csinálja mint az ember, a kutya ellenben csak pacskol lábaival a vízben s úgy halad. Ezt a könnyebb formát tanulták el, de bizony nem is sokra mennek vele, mert víz alatt azzal haladni nem lehet s aki tutaj alá vagy hajó alá jut, ott is marad. (Adj uram Isten -142- neki örök nyugodalmat.) Jutnak is elegen, mert épen nem törődnek a dologgal. Még az olyan kormányos ember, aki családostól lakik a hajón, sem rak a „csárda“ (a házikó) elébe korlátot, hogy azontul a gyerek ne ődönghessen, mint ahogy ez a szerbség hajóin tapasztalható.

Van azután sok szomorú eset, mint ahogy most ép Ilosvai Mihályé is. Mihály eloldotta reggel az úszó szigetétől a ladikot s kihaladt vele a partig, ahol fűzfához kötötte, maga pedig a közeli faluba ballagott dohányvásárlás szempontjából. Tény, hogy mikor Nepomuki Szent János előtt a töltésen elhaladt, elfeledte kalapját levenni. Ugyanis gondokba volt merülve. A lápon hagyta az asszonyt, aki, mert épen pénteken történt, halfőzéshez készülődött. Mihálynak az ötlött az úton az eszébe, hogy elég lesz-e ehhez az a néhány kis hal, amit pícéi az éjjel fogtak, s így esett meg a tiszteletlenség. Később maga is észrevette s meglehetős komor volt a faluban, hol ismerős emberei kérdezgették:

Úgy lehet pedig, hogy ekkor már nem főzött. Bár Mihály visszatérőben kalapot emelt János urunk előtt, kinek karingét hetenként fehérre meszelik a falubeli asszonyok, hogy e fondorkodó vízre annál több ügyelettel legyen. Mihály a csolnakba lépett, -143- megmarkolta az evezőt és fölhajtotta a lápig a ladikot. Az álló lápon a ház körül nem látszott füst, Mihály elért a tutajig és kiáltott:

Senki sem felelt, csak a víz csobogott és a kötőgalyak nyikorogtak a fenyőkön. Újból kiáltott és sietve ugrált át a fenyőkön a házig. Betekint, de abban nincsen senki. Megtisztogatva a kis padon ott a hal, készen áll a bogrács és két egész fej vereshagyma tökéletesen finomra darabolva ott van az asztalon; lám, Annus mindezt még megtisztította s most még sincsen sehol. Ellenben ott van a láp végén a tutajgerendákon a czirokseprő, azon nedves, ahogy a vízbe mártódott. A dologgal ismerős előtt azonnal világos, hogy a tűzhelyet akarta azzal Annus lesöpreni s megmártani vitte, hogy a pörnyét föl ne csapja, de közben lebukott a ringó fenyőről a Tiszába. Mihály most nézi a Tiszát, hogy hova tette az Annust.

Nincs senki sehol, csak a fűzfák a parton itt is, amott is; a lápgazda egyedül áll a szigeten s mert eszének most egyszerre ezerfelé kellene járnia, semerre sem indul. Áll csak magában, két lábával két fenyőn és hintál, mert hol egyik gerendát, hol a másikat emelgeti a víz. Mely fenyő alatt lehet Annus? – kérdezné Mihály, ha volna kitől kérdezni, de nincsen.

A tulsó parton a fűzfák alatt erősebben csobog a víz. Azok közt valaki jár ladikkal, de hogy kicsoda volna, a füzek örökké fürdő ágaitól nem látni. De egyszer így épen a láp irányában mégis csak előbújik egy igen régi ócska csónyik, még azok közül, -144- amiket egyfából faragtak. Hajtja egy ember, de csak játszik a nehéz tölgyfával, alig evez, mégis halad. Valami elesett formája van az embernek, mellényét nagyon különféle posztókból varrták. Mihály, amint meglátja, puskát szeretne ráfogni azonnal, mert ez az ember, aki itt úgy halad egymaga a vízen, mintha más dalladzana neki s ő csak a kormányt tartaná: a vízi-kalóz.

Hangtalan parti tájakon kóborogva, hol nyilván azt lehetne hinni, hogy ott még ember nem lakott, füstöt lehet látni a fák tetején és el lehet a füst nyomán menni egy gulibáig a part törekjén a lebotolt fák közé. Valami igen ócska faguliba az. Egykor itt valaha hajót építettek, vagy halászok hasított halat készítettek s azon munkások emelték a gulibát, de dolguk végeztével ott hagyták, mert nem volt érdemes a fájáért szétverni. A guliba ott maradt. Azután jött egy ember a partra, bizonyos kétségbeesett ember, ki azért jött, hogy belefeküdjön a vízbe végkép.

Lehetett az sorsüldözött, vagy elcsapott béres, vagy akármi, ki midőn sehol födélt nem találván, enyhelyét ép a víz fenekén keresné, ott megtalálja a gulibát a parton és benne ragad. Ebből lesz aztán az az igazán csapodár életű isten teremtése, aki már csak azért is a máséból él, mivel hogy úgyis minden a másé. Vagy hoz egy kósza ladikot a víz, vagy szerez magának ötön (az öt újjával – lopja) s apránkint a folyóra kapván, titkosan azon él. Ladikja éjjel suhan végig a partok mellett s viszi -145- magával mindazt, amit talál és amit el lehet vinni. A társulati töltésről a rendbe rakott rőzsét, malom oldaláról a kintfelejtett szekerczét, a halászbárkát is megkotorássza, ha teheti, nappal pedig az ócska szegből, elrohadt hajókötelekből készült piczéje ott lóg a limányban. És tettének sehol semmi nyoma nem marad: a víznek kocsiútja nincsen. Érdekes, kivesző alak, belőlük mindössze egyet ismerek, annak is tavaszszal már bontatja gulibáját a törvény, mert tél idejére meghagyták benne, mert családos s mert azon a gulibán kívül, amely nem az övé, nincsen semmije.

Halad az egyfa a vízen, míg Mihályhoz szóirányába ér. Akkor átkiált az ismeretlen ember:

A nincsetlen ember már magához húzta a lapáttal a vizet, a ladik megfordult s mint a gyorsan eresztett korcsolya, szaladt át a füzesek közé. Még onnan átszól:

Mihály megy is, csak épen ruhát dobál a csónakba: aztán maga is utánuk ugrik és evezője mélyeket merít a vízbe.

A bujdosó.

Nálunk kétfajta nép van. Az egyik az alsóvárosi, amely földhöz van ragadva s bizonyára akad köztük sok, aki a határon túl legfeljebb a közeli falvakig járt. A másik a felsővárosi, amely tele van kereskedelmi szellemmel s üzleti érdekekből elkódorog akár a világ végére is. Ez az oka annak, hogy bajos úgy vasutazni akármerre felé, hogy városbeli embert ne találjon az ember. Ha mást nem is, de pincért bizonyosan talál, aki ráköszönti a helybeli dialektusban a jó röggelt.

Egy barátom, aki ugyan Erdélyben sohasem volt, a Vaskapuról fogalma sincsen s a Tátráról csak mesélni hallott, ellenben vagy tíz év óta minden esztendőben elviszi a fölösleges pénzét Olaszországba, nemrég visszatért a citromok s a száradás végett az utcai kötélre akasztott ócska fehérneműk hazájából.

– Többel, – mondta. De volt köztük egy, akikről el se gondolod, hogy kicsoda.

Régi emlékek… Képviselőnk volt egykor. Nevezetes kártya-affér hőse, aki nem ölte meg magát a suskus után, hanem elment idegenbe s ott él. Itthon senki sem tudta, hogy hol van. Kalandos regények képződtek felőle. Az egyik szerint tiszt valamelyik délamerikai seregben. A másik szerint szőlőültetvényes Chinában. A harmadik szerint már régen meghalt. A negyedik szerint e sok beszédből semmi sem igaz, hanem itthon él álnév alatt valamely kisvárosban.

Az igazság pedig, a citromos barátom előadása szerint, az volna, hogy a bujdosó lent él a déli tengerpartokon, hol az olaszok, hol a spanyolok között. De haza nem jön.

Még most is a régi, szívós egészségű ember, csak hogy az idő eljárt fölötte is s megőszült. Unalmában olasz, spanyol és francia lapokba írdogál. A magyar nyelvet kezdi feledni. Ha magyarul kell beszélnie, már keresi azokat a szavakat, amikkel kifejezni akarja az agyában képződött fogalmakat…

Nem is olyan nagyon régi történet ez pedig: mindössze valami tizenöt éves. Ugyan, ahogy az események mostanában nyargalnak egymás fölött, másfél évtized is elég nagy idő. Mulik, mint az árnyék, ez az élet, észre sem veszed, hogy semmivé -148- lett. A szereplők letűnnek és elfelejtődnek. Milcsi letörése, tragikus sorsa abban az időben nem hogy országos föltűnést, hanem messze az ország határain túl is érdeklődést keltett. Pedig tizenöt év előtt a sajtó hírszolgálata még hirül sem volt olyan, mint most.

De így emlékezetben most hirtelen megint feltűnik szálas, szikár alakja. Szép férfi volt, kemény, erős arcvonásokkal. A hangja erős, csengő, harsogó, szinte harangozni tudott vele. Népszónok a szónak mindenféle értelmében, aki ezrek gondolatait irányítani, vezetni, csillapítani, vagy lázongásba hozni tudja. Ez oknál fogva mindíg jelentős szerepet játszott a függetlenségi pártban, fáradhatatlanul jött-ment, megjelent mindenütt, aminek ellenértékeül a párt tagjai meg az ő ügyvédi irodáját keresték föl minden bajos ügyeikben. Itt még jobban magához tudta kapcsolni az embereket. Nőtlen ember volt és jómódú, de abban az időben semmi költséges passziói nem voltak, kivéve, hogy néha nagyokat mulatott, aminek megint páros viaskodások voltak a következményei, mert ha az erős veres boroktól belakott, mindenkibe belekötött; az ilyen mulatságokban azután sokszor adott is, de sokszor kapott is sebeket. Ilyenkor vadembernek s krakélernek tartották. Kétségtelen, hogy volt benne valami a letünt duellumos korszak érzéseiből, de ez csak akkor tört ki belőle, midőn már nem bírta fékezni magát. Később maga is megbánta e bolondságokat. -149- Képviselő korában estebédjét már legénylakására hordatta, nem mert vendéglőben vacsorázni. Attól tartott, hogy társaságba kerül, jókedve támad, akkor előrendeli az ő kedvelt erős veres borait s azután majd valami közbotrány támad.

Költséges passziói szóval nem voltak, kivéve az olykori kiruccanásokat. De ezek nem kerülhettek valami túlságos sokba. A „fejibe“ való mulatás régi patriarchális szokása állott akkor még, ott nem potyázott senki, de nem is fizette a költséget soha egymaga senki. A költséget „kivetették fejibe“, ami annyit jelentett, hogy mindenki, aki részt vett a mulatságban, egyformán nyult bele a bugyellárisba.

Anyagi helyzete ilyformán rendben állván, módjában állott, hogy mikor az ügyvédi irodájában a bevégzett ügy után azt kérdezte tőle a kliense:

Akkor Milcsi fölállt a székéből, kiegyenesedett, amilyen hosszú csak volt, odament a tanyai magyarhoz, belecsapott a jobb tenyerébe s jól megrázva a kezét, azt mondja neki vidáman:

Nyilvánvaló, hogy apró ajándékok erősítik a barátságot. De Milcsi nemcsak az emberekkel tudott bánni. Babó, nem hiába, hogy amikor csak tehette, a kintvaló nép között forgott, de bele is látott a néplélekbe. Hamar meglátta, hogy itt a feleség, csakugyan feleség, akit az ura „kedves -150- életöm párjának“ nevez. Az az asszony, aki rendes segítőtársa az urának a dologban, gondos családanya, s amellett tud „borjukötelet engedni“ az urának: parancsol a tanyában. A szava legalább is úgy jár, mint az uráé. Milcsi értett a kedvökben járni, ahogy talán senki sem. Egyiknek virágot vitt, a másikat megtáncoltatta, hajnalig is eltáncolt velük a tánchelyeken. Szó is volt róla, mikor képviselő lett, hogy a Milcsit nem az emberek, hanem az asszonyok választották meg. Az asszonyok azzal eresztették el az uraikat a választásra:

– Addig a tanyába elő ne győjjék kend, amíg a Milcsi úrra le nem szavall kend.

Le is szavalltak. De nem minden asszony bízott az urában, hanem bejött vele a városba maga is. Irgalmatlan nagy hideg volt a választási napon, valamint erős, alkotmányos küzdelem. A szűz függetlenségi második kerületet előzőleg hódította el Herman Ottótól Ivánkovics János plébános, a későbbi rozsnyói püspök. A kormánypárt Ivánkovics nevével ment a harcba, abban a biztos reménységben, hogy ha egyszer nyertek, másodszor is nyerhetnek. Mellette a küzdelmet Vass Pál városi főjegyző vezette, egy fiatal tisztviselő, aki értékes közigazgatási talentumnak igérkezett. Ő csinálta meg a tanyai közigazgatás szervezetét, a kapitánysági beosztásokat. De egyben politikai szolgálatokra is felhasználta őket, ami könnyen ment abban az időben. A fizetéses ember oda szavazott, ahova parancsolták s vonta magával a -151- rokonságát, meg akire hatni tudott. Vass Pál szóval erős ellenfél volt ebben a harcban. Később a küzdők mindhármának tragikus vége lett. János püspöknek el kelle hagynia rózsnyói székét, s mint kolostorbeli ember halt meg. Milcsinek el kelle hagynia a haza határait, míg Palit egy napon halva találták egy városszéli kubikgödör sekélyes vizében.

De akkor még éltek s folyt a harc. De a Milcsi pártjával nem birt ott már az eleven ördög sem. A tanyai kocsik tömegben érkeztek befelé, mintha népvándorlás lennének. Már estefelé eldőlt a választás sorsa. De a szavazásra várók nem mozdultak. Féltek, hogy valami úri huncutság történik. Állták a hideget rendületlenül s vártak. Beköszöntött a fagyos téli éj. Az italos emberek subában a kocsi alá feküdtek: az asszony ült a kocsin, vigyázott a lovakra s a kikiáltásokra, hogy most kik következnek szavazni, s ha az ura következett, felköltötte a kocsi alól.

Küldték a népet, hogy menjen haza, de nem ment. Éjfél után a választási elnök, régi szegedi ember, akit úgyszólván mindnyájan ismertek, ment ki közibük, hogy ne fagyasszák már magukat, asszonyaikat, jószágjaikat, hanem menjenek haza. Babó megválasztása már teljesen bizonyos. Már akkor csak a szótöbbsége felül volt a nyolcszázon. Hiába való volt azonban a beszéd, az emberek nem mentek s kitartottak úgy reggel négy óra tájig. Amíg csak az utolsó ember is le nem szavazott. -152- Ezerkétszáz voks volt csak a szótöbbség, pedig Ivánkovicsra is sokan szavaztak.

Nagy feltűnést keltett ez annak idején az országgyűlésen is, amelynek egy tagja sem dicsekedhetett a bizalomnak és a szeretetnek ilyen óriási megnyilvánulásával. Hozzávéve ráadásul, hogy itt pénzzel nem lehet dolgozni, etetés-itatás nincsen, még alkotmányos fuvar-díj sincs, sőt, mint más esetben láttam, még az igazán alkotmányos kiadást, a választási nyomtatványok költségeit is a jelölő értekezleten maga a nép rakta össze azzal a jelszóval, hogy csak takarékosan! Minek megfelelőleg nem is volt ott toll a kalapok mellett, hanem csak egy darab nyomatott papiros a jelölt nevével. (De hiszen elég ez is, ha sok kalap viseli.) Hanem később, ha már kész ember a képviselő s beszámolni a nép közé megy, akkor már más a dolog. Ez is néplélek dolga. Milcsi ebben is tökéletesen járatos volt. A beszámolók búcsúkor szoktak lenni, az meg nagy sokadalom még a tanyákon is. Három-négy ezer ember. Ott nem lehet vendégeskedni. Hanem azt meg lehet tenni, hogy kocsin, jég között kivitet a képviselő egy hordó sört, jégberakva s azt megcsapoltatván, a tekintélyesebb, vezető embereknek maga sajátkezűleg ereszt egy pohárral. Csak eggyel-eggyel, nem kell többel. Itt nem a sör a fődolog, mert az van a korcsmárosnál is elegendő és az ő különös specialitása, hogy nem jégbe, hanem hóba van hűtve, (ahol nincsen a környéken tó, amelyből jeget lehetne -153- szedni, a havat szokták nyárára a verembe elrakni), hanem itt az a fődolog, hogy mindenek szemeláttára történik, hogy tulajdon maga a nagyságos képviselő úr tiszteli meg így a nép embereit. Mily örömmel nézik egy távolosabbról az asszonyok is. S mily örömmel nézik mindenek, mikor a vallási ünnep délre elmulván, délután a képviselő megtáncoltatja a menyecskéket, lányokat. Az, hogy valaki „jó táncos“, külön érdem a népnél. Milcsi pedig értett hozzá. A hosszú szál ember kimagaslott a többi közül, fejét délcegen magasra vetette s régi magyar mondás szerint valósággal „ropta az őszinte magyar táncot“. Fekete haja, bajusza, fekete szemei, olajbarna arca olyan volt, mint valamely középkori marcona vitézé. Néha oláhfejűnek neveztük, amit ha tréfából történt, nem vett zokon. De mikor egy kortesírásban azzal is csepülték, hogy oláh származású létére mit keres itt a magyar nép között, nyilatkozott, hogy ez a beszéd nem igaz, a családja nemessége több évszázados és Vágvecséről származnak.

Hogy politikai szereplésének volt-e értéke vagy nem, arról most már fölösleges volna beszélni. De annyi bizonyos, hogy e nép szeretetét az alkotmányos idők beállta óta nem bírta senki annyira, mint a Milcsi. Ha a kaszinóbeli baj be nem üt, onnan ugyan senki ki nem vette volna mindmáig, de sőt még most is benne van s olyan legendák keringenek felőle, mint a Rudolról. A Rudol, az egy magyar királyfi volt, akit megöltek, -154- mert pártját fogta a népnek, mint Kossuth Lajos. (Tanyai házakban olykor lehet látni a képüket egymás mellett a szobafalon, kis gyászfátyol van rájok akasztva.)

Ki gondolt volna arra, hogy ez a kaszinói baj elkövetkezhetik? Itthon Milcsi nem volt kártyás, s mint képviselő is Budapesten látszólag elég szerény életmódot folytatott. Legénylakása volt közel az országházához, a Sándor-utcában, egy bérkaszárnya második emeletén. Még szolgát sem tartott, a csengetésre maga nyitott ajtót. Ki gondolhatott volna erre a katasztrófára?

Nem is akarták hinni, amint hogy az első hirek nem is voltak egészen bizonyosak. A pesti lapok akkor úgy délután négy óra felé érkeztek Szegedre. Burkolt közlések voltak bennük afelől, hogy valamely kaszinóban egy képviselőt kártyajáték közben paklizáson értek. Név nem volt említve, csak annyit mondtak a hirlapi közlemények, hogy az illető egy alföldi kerületet képvisel, ahol igen nagy szótöbbséggel választották meg az addigi követ ellen. Eleinte rá sem gondoltak, hogy ez a Milcsi lenne. De azután gyanupörbe estek az emberek. Délután öt óra felé már kezdték a szerkesztőség kilincsét egymás kezébe adni a látogatók, akik mind azzal a kérdéssel jöttek, hogy csak talán nem a Milcsi? Volt köztük pártbeli ember, honorácior, tisztviselő, katonatiszt. Kérdéseikre nem kaptak bizonyos választ: a fővárossal való telefonösszeköttetésnek akkor még -155- híre-hamva se volt. Csak hat óra felé kezdtek szép sorjában érkezni a budapesti szerkesztőségek táviratai, de azok sem mondtak az ügyről semmit, csak egybehangzóan kértek Milcsiről minél részletesebb életrajzi adatokat. A szerződött pesti tudósító ugyanis csak az éjféli postával küldte le a fővárosi hireket s ez a „szerződött tudósító“ is sok esetben csak a Nemzet és a Pesti Napló estilapjai voltak.

De már az életrajzi adatokról való kérdezősködés Milcsire terelte a gyanut. Hat óra után már az egész város erről beszélt. Bár ekkorra már előkelő magánosokhoz is érkeztek táviratok a kártya-affér felől, a nagy tömeg kételkedett s az volt a nézete, hogy itt valami alattomos csalafintaság van a dologban. A közönségbe egészen másként rögzödött bele a Milcsi egész természetrajza, semhogy elhitték volna felőle, hogy ő nem üti azonnal agyon azt az embert, aki reákiáltja: Emil, te csalsz! Azt, hogy a kártyajátékban miskulancia történhetett, azt a táviratok nyomán inkább föltételezték, de azt nem hitték el, hogy Milcsi ilyen emberölő sértés után ne keljen azonnal, bármiféle fegyverrel is, élethalál-harcra.

De azután másnap, harmadnap elszomorodva kellett belegyőződniük. Sokan megsajnálták, sokan meg is siratták, míg mások nem bánták, hogy az eset így esett. Mert ahogy tudott a tanyai magyarnak udvarolni a Milcsi, épen úgy tudott hányveti és gőgös lenni a városon és a szertelen -156- modorával sok embert szerzett magának ellenségül.

Másként azonban a tanyákon. Ott általános volt a megilletődés, azután a fölháborodás. Hamar kimondták odakint, hogy nem igaz az egészből semmi, hanem árulás történt. Féltették a nagy urak tőle a hatalmat, hát tőrbe csalták, megejtették, bujdosásba kényszerítették. És most bujdosik, mint Rudol, a királyfi, mert szerette a népet.

Ami a kártyaügyet illeti, azt részben nem hitték el, részben komoly szóra nem is méltatták. A nép a kártyázást ott kint nem tartja tisztességes foglalkozásnak, hanem olyan játéknak, amelynek az elvi alapja az egymásnak minél sikerültebb becsapásában rejlik. Ennélfogva megengedhetőnek tartja a paklizást. Nézete szerint a huszonegyet csak egyetlen tisztességes módon lehet játszani, de ahoz sok kártya kell. Ez a mód pedig abban áll, hogy nem a bankos kezében van a kártya, hanem az rendes keverés után letétetik egy csomóban az asztalra. Akkor az egyik játékos kiveszi a zsebéből a bicskát, kicsattantja és az élét belevágja a kártyacsomóba, ilykép azt az asztalhoz szegezvén. Azután aztán így mindenki a bicskaélről húz magának „plattot“, a bankos is. Itt azután csakugyan nem lehet csalafintáskodni, de ehez a játékhoz sok pakli kártya kell, ami odakint nem igen adódik elő. Ennélfogva ha már játszanak, csak amúgy játszanak s abban nincsen „szömélyválogatás“. -157-

– Hát aztán mi van abban, ha valaki paklizik? – kérdezték. – Ne játssz, huncut, nem vesztöl. Hiszen Gémnyakú Barna Gergő mindíg paklizik, aztán avval a hosszú gémnyakával mindíg belepislog a másik embör kártyájába, mégis leül vele mindönki egy asztalhoz! Hát micsoda beszéd ez most már a képviselő úr felül? Nem igaz abbul sömmi! Hanem elpusztították, mert féltötték tülle a hatalmat a nagyurak…

Nem telt bele pár hét, megszületett kint a bujdosásba küldött ember legendája. Egy darab valódi naiv, népies meseköltészet, egyben tanubizonyság arra, hogy Garay a Háry János császárlátogatását, Petőfi a Kukorica Jancsi francia királyát nem az ujjukból szopták, hanem a nép meséiben találták. Úgy mondja ez a mese:

– A nagy urak féltötték a hatalmat a Milcsi úr elül. Mert már nagy hatalma volt neki is és a király húzott hozzá. Mert a király azt mondta, hogy a Milcsinek van igaza, nem nektök, mert tűk mindíg csak magatok javát nézitök a nép rovására.

A nagy urak ilyenformán összetanakodtak, hogy hogy kéne láb alul eltönni a Milcsi urat.

Hát, fene teremti, rávötték a királyt, hogy a nevenapján nagy ebédre hívja föl Buda várába az urakat, a Milcsi urat is. Mög is hítta, el is möntek mindnyájan, szép magyar ruhába. Szép nagy ebéd volt, parádés huszárok szolgáltak föl, a Stefánia ügyelt föl rájuk, mert az röndös gazdasszony, oszt ott forgott mindíg az asztal körül. Hát öttek-ittak, -158- volt még tengöri herkentyű is, narancs, hordósfüge mög mindön. Azután fekete kávé. Ahogy azt osztogatnák szét a huszárok, Stefánia kezdi már összeszödni az eszcájgot. Mert csupa valóságos színarany volt mindön eszcájg.

Összeszödi kötőbe, olvassa, nézi. Mögint olvassa, nézi. Azután odamén Ferenc József elé, aztán jelenti:

– Löhetetlenség az, kislányom – mondta a fölséges király a mönyinek. – Olvasd csak össze még égyször, mert hátha tévedtél.

Stefánia újra olvassa a kanalakat, nézi, a fejit csóválja. Hát csakugyan hibádzik két darab. Megint jelenti:

Arra a király nagy haragra gyullad, mer a vagyonát ű se engedi. Az ajtónálló testőrzőknek oda kiált:

– Csukjátok be az ajtókat. Itt mindenkit mög köll vizsgálni, kinél vannak a kanalak?

Aztán vizitálták a vendégöket. Mindönki kiforgatta zsebjeit. A Milcsi úr is bátran állt a vizitálás elibe, mert tudta, hogy ű nem tötte el a kanalakat. A zsebjeit kiforgatta: mögmutatta, hogy a mente ujja sincsen bekötve. De azután, ahogy a csizmájához értek, hát a csizmaszárban ott volt a két aranykanál. -159-

Mert azt úgy lopták oda bele az ebéd alatt a hatalmi urak, hogy a Milcsi urat beárulják a király ő felsége előtt.

Hiába mondta azután a Milcsi úr, hogy fölséges uram, királyom, itten árulás történt, a király már nagy haragra volt lobbanva oszt kiűzte Milcsi urat. Azt kiáltotta neki: Pusztulj a birodalmambul, többet ne merj a szömöm elé kerülni.

Nem volt védeközés, mert a király szava ellen nem löhet tönni. A Milcsi úr elbujdosott, azúta bujdosásban van a szögény. De majd fölvirrad még, a Rudollal visszagyün, hogy mögigazítsa a nép fejealját…

A mese így végződik. A hallgatóság komoran és szótalanul bámul maga elé. Mit gondolhatnak ilyenkor a hatalmi urak felől?

Az említett barátom, aki a birodalom határán kívül találkozott az élet bujdosójával, önkéntelenül képviselőnek szólította:

– Tudja-e képviselő úr, – mondta neki, – hogy otthon a tanyákon még mindíg visszavárják?

Meglátszott rajta, hogy hirtelen szinte belereszket ebbe az emlékezésbe. De a másik pillanatban már megint a régi nyers és erős ember volt.

S minden további szó nélkül odábbment. Vitte magával szótalanul szomorú terhét.

Süliék nyújtanak.

Behallatszik az utcáról, hogy jön valaki kocsival a külső emberek közül. Azt úgy meg lehet hallani a zárt ablakok mögül is. Hiszen nem lehet mondani, hogy ne járna elegendő kocsi az utcán, mert jár ott elég, de az mind egészen más. Másként zörög a stráfkocsi, meg megint másként az, amely a szódavizes üvegeket hordja. A teljes ember féllova is másként huzza maga után a kerekeket, amiken a kocsi fekszik. Az ormótlan postakocsi úgy dübörög, mint a dob. A féllovas fiakernek megint más szava van a kövezeten. A pék kocsija alig hogy befordult az utcasarkon, a Viktor cselédleányzó már kéri előre a hatost a zsömlék árában.

No, ez jól van, Viktor, ez helyesen van, Viktor, ezt a beszédet szeretjük. Viktor. Vár terád odakint a jegenye-nyárfás tanyákon hűséges, rendes legény, társul majd ahoz szegődjél, ide rendben jöttél, innen rendben menj s minden városi csapodárok csak kelljenek a fenének ezentúl is. Viktor megint elpirul, a hatossal a kapuba kiszalad, hát csakugyan ott áll a pék kocsija.

Ilyen külön tudomány ez a kocsizörgés. Vegyük például csak a vastengelyü kocsit. A féllovas bérkocsinak is vastengelye van, meg a kétlovasnak is. Mégis másként zörögnek. De most már a kétlovas bérkocsinak is vastengelye van, meg a tanyai hintónak is vastengelye van, mégis emez másként zörög, mint amaz. Emennek aféle üzleti csörömpölése van, amannak méltóságteljes uri kotyogása. Hogy azután honnan vannak ezek a dolgok, azt véges ésszel kitalálni nem lehet, ellenben arra egy egész káptalan előtt esküt lehetne tenni, hogy épen most fordult be a sarkon egy tanyai igás kocsi, mert annak a zörgése a szobába az asztalig szépen beszolgál. De szerfölött való nagy tevedés volna azt hinni, hogy az ezen kocsi elébe fogott lovakat Rajtik János barátunk kormányozza, -162- mert ez nem felelne meg az adott viszonyoknak, a tényeknek és az igazságnak. Ennek a kocsinak az üléséről a lovakat bizonyos nevezetü Süli Mihály hajtja, ami onnan nyilvánvaló, hogy Rajtik kocsija megint csak másként zörög, mint a Sülié. Pedig egyforma kocsikenőcsöt használnak, hanem Rajtik már öreg s ritkábban ken.

Süli megáll a ház előtt s elsősorban a szürből kifejtvén magát, félistrángot old s a lovakat betakarja. Ez így illik, mert aki a lovat nem tartja testi barátjának: nem érdemli meg, hogy a gyeplőt a kezébe fogja.

Süli behalad, mert hiszen azért jött, hogy behaladjon: bizonyosan van neki valami szót érteni valója. Előbb ugyan várni kell arra, hogy személyesen is láthassuk. Csak nehéz csizmáinak kopogása hallható. Süli, mint egyszerü kintvaló, nem tartja magát méltónak arra, hogy az előljáró lépcsőn jöjjön föl, ő előbb végig óvakodik az udvaron s ott előbb a kutyának szól, mert az ismerőse neki, mivelhogy az is kivülről került be a városba és most csillogó vaslánc csörög a nyakában, minélfogva azt mondja neki Süli: Az ördög bujjon beléd, Talpas, hát már te is uri kutya lettél? Talpas vinnyog, valami olyasmit mond, hogy hilidaridarabum, amit Mihály jóváhagyólag vesz tudomásul. Talpas a két lábát fölrakja Mihály combjára s így egymás szemébe tekintenek. A pusztai ember szótalan természetü, a kutya nem tud beszélni, de azért valószinű, hogy tekintetükben beszéd lakozik; -163- pusztai kocsisok meg tudják érteni, hogy az anyaló mit nyerit a csikajának, de ha felnőtt ló nyerit kocsi elől egyik a másiknak, ezt is tudni vélik, hogy most miben folyt az üzenetváltás. Ha két kocsi halad egymás után s a második kocsi előtt a rúd mellett anyaló is van, az azt kiáltja előre amazoknak: lassabban, hé, a kis csikó nem bír még veletek futni. Ha rendes kocsis van az első kocsin, ilyenkor szorosabbra fogja a gyeplőt.

Mindegy ez most már különben, mert Süli a Talpas lábait lerázza a combjáról, hogy odább haladhasson. Így a konyháig jut el Mihály, ott beszól Viktorhoz, és szót ért. Hogy itthon vannak-e, továbbá, hogy beszabad-e menni és hogy be lehet-e menni? A városi házak ebben a tekintetben nem igen alkalmatosak. Nincsen rajtuk ámbitus. Régi rendes házon az úgy volt, hogy a kintvaló ember a konyhából beizent, hogy szót akarna érteni, ha meghallgatnák. Akkor aztán a bentvaló ember kiment a házból az ambitusra s ott volt a beszéd, ahol az egyik sem tartozott levenni a kalapját. Most azonban a dolgok másként vannak, mert minden divatabbra válik s vajon ki tudná megmondani: vajon a dolgok helyesebbek-e most, mint ezeknek előtte?

– Hát benek be – mondja a Viktor (mert hányiveti szokott a lány lenni az ilyen városi uraságban.) -164-

– Hát kit így, kit úgy – feleli a Viktor. – Tróbájja mög kend, hiszen úgy sem harapja le az orrát.

Mihály ennélfogva meggondoltan közeledik az ajtóhoz. A kalapját leveszi és körülkeféli a könyökével. Azután ledobja a folyosó kövére. Kintvaló emberek régi tisztessége így hozta ezt magával. Ők kalapban vannak ugyan még a házban is és csak étel alkalmával veszik ki a fejükből. De a város… az más. A városon az emberek minden alkalommal kiszedik a fejükből a kalapot, ellenben, ha isten tiszteletére délben zúgásnak, kongásnak és bongásnak indulnak a harangok, akkor a kalapok a fejeken maradnak, mintha oda volnának kötözve. Kitudhatatlan nép a városi nép és valóban nem lehet megmondani, hogy miért is laknak ilyen helyeken emberek? Vajon emberek-e ezek? A kintvaló ember a hust leeszi a csontról, a csontot a kutyának dobja, míg ezek talán soha sem is esznek, mert a nap minden órájában teli vannak velük a füstösablaku tükrösházak, látni lehet, hogy egyesek csontokat lökdösnek botokkal az asztalon, míg némelyek egymás asztalára csontdarabokat hajigálnak. Miféle dolgok ezek? Tudnának ezek szántani? Értenének ezek a kazalrakáshoz?

… Mihály kopog az ajtón. Ezt is így hozza magával a tisztesség és a hozzáfűzött mellékfogalmak. A különbség csak az, hogy Mihály nem egy -165- ujjával kopog, hanem az egész kezefejét üti oda nehányszor az ajtóhoz.

Miután azonban az első kiáltást Mihály az ajtóveregetés zajától nem hallja, ismételt kiáltás szükséges:

A bátoritó szavakra az ajtó lassan megnyilván, óvatosan benyulik egy csizma, helyet keresve ezen a szép vidéken. Utána jön Mihály s kisvártatva beérkezik a másik csizma is.

Most azt kell kérdezni, hogy: „no, hát mi járatban?“ mert ha a kérdés elmarad, Mihály lehetős időig elhallgatna s csak azután mondaná: kérdözze már, hogy miért gyüttem? Erre megint azt szokás felelni: majd megmondod, mert te tudod leginkább, hogy miért gyüttél – de ez után megint szótlanságok, egyik lábról a másikra való állások következnek: célszerübb tehát ezt mondani:

Most már isten és emberek előtt Mihályon a válaszadás sora, ki is előbb semmit sem szólván, kigombolja a nyakánál a mellényét, a kebelébe, azaz hogy a mellényének a belső zsebébe nyul és tudatja:

Ez igaz. Írásból ért az ember. Ebből az írásból azonban valami sokat nem lehet érteni, mert mindössze ennyi van benne:

„Csinálj ezzel az emberrel valamit, mert én nem birok az ügyében semmit sem csinálni. Szégyen, hogy a szegény emberrel ilyesmik történhetnek“.

Ha Kriesch János annak idején úgy tanithatta a természetrajzot, hogy a lovat, ha figyelmesen megtekintjük, első tekintetre láthatjuk, hogy a teste szőrrel van fedve, joggal megállapitható ezen levélről is, hogy kurta soraiban vádat tartalmaz a fönnálló rend, nemkülönben a fönnálló rendet védő s ezt védeni hivatott álladalmi törvények ellen. Mert itt, a jó reggelét neki, valami baj történt Süli Mihállyal. Itt valamely pantallós ember némi kis pokrócot érzett Mihály alatt s azt ki akarja alóla rántani.

Aminthogy igaz is. Becsapták írással. Mihály ugyan irástudó s világot járt ember, mert Bécsben volt huszár, azonban a közhuszárnak körülbelül mindegy, hogy Bécsben szolgál-e vagy Kutyanyakon, mert a ló mindig az istállóhoz köti: sátoros ünnep az, ha egy kicsit mellőle elhaladhat. Szóval Mihály a világi élet csalafintaságaiból mit sem tanult. Így történt, hogy itthon egy aféle kódorgó gyalogvigéc, aki a tanyákat járja, rávette valami biztosításra. -167- Apró kis lánya van a Mihálynak kettő, hát arra gondolt, hogy azoknak a kiházasitására előre lehetne tenni valamit, ha nem sokba kerülne.

– Nem sokba, persze hogy nem sokba – sietett biztositani Mihályt a kósza pantallós – öt korona csak minden esztendőben. Azután mikor a lányok felnőnek, ott a sok szép készpénz, lesz kérő a háznál elegendő.

Kislányainak ilyen jövendő szép sorsát örömteljesen forgatta elméjében Mihály s feleségével is megbeszélvén a dolgot, odaírta a nevét a papirosra, amit amaz elébe tett s foglalót is adott, mint az már ilyen esetekben illik. S Mihály szeretettel tekintett gyermekei szöszke fejére, gondolván: ha isten megtart benneteket, felnőttötökre szomorú sorsba nem juttok.

Azután pár hétre levél jön a pusztába, szép pecsétes levél Budapestről. Azon a Pesten igazi finum-fánum urak laknak, mert megadják a levélben a szegény embernek is a tisztességet: lám, ez van ráírva a kopertára: Tekintetes Süli Mihály földbirtokos úrnak. Ami papír azonban a koperta belsejében van, az már nem ilyen nagyon udvarias, mert az van abba beleírva, hogy fizessen a földbirtokos úr a biztosítás után az első negyedre ennyi meg ennyi pénzt.

Nem is törődik a levéllel. Lehetetlen az, hogy -168- ilyesmi lehessen. Igazságtalanság ez. Olyan jóképű ember volt az az úr! Tévedés ez, no, csak tévedés, elcserélték valami Süli nevű gazdag emberrel, ami lehetséges, mert az uraknak sem mindíg káptalan a fejük.

De a dolog nem addig van. Bizonyos idő multán megint jött írás a földbirtokos úrnak, ezúttal már kissé mérgesebb, mert az van benne, hogy pörlik a pénzért, persze odafönt Budapesten. Szaladgált most már Mihály, amennyire nehéz csizmái engedték, fűhöz is, fához is, hogy mit csináljon? Hogy menjen ő a maga igazáért Pestre, mikor azt sem tudja, hogy merre van?

– Tönkre tösznek. Koldúsbotra juttatnak. Pedig csak a kis árva cselédeimet akartam jó karba tönni. Mért is írtam oda a nevemet?

Nehéz volt nézni ezt a bikanyakú erős pusztafit, hogy mennyire megroppantotta az a pesti írás.

A dolog el is intéződött. A biztosító tudatta, hogy a gyalogvigéc nemcsak Sülit csapta be, hanem őket is. A szerződést fölbontották, még Süli foglalóját is visszaküldték, így az igáskocsis szobája kisablakán ismét derülten tekinthetett be a nap, már nem talált többé elszomorodottságot.

Jól van ez no. Idő multával, hogy Süli valamely ügyben bent járt, megkérdezem:

– Röndben, – mondja. – Még a foglalót is visszaadták. A malacot mög kéröm szépen behozhattam volna most is, de mondom, egy-két hétig maradjon, mert még kicsinylöm.

– Hát kéröm, – húzódozott – nem kívánhatom ingyen. Hát a fáradságért. Karácsonyra gondoltam, de még nem arra való, hanem újesztendő utánra behozom.

– Hát megbolondultál, Süli? Ide ne hozd azt a malacot, mert kiváglak vele együtt. Hát bajba akarsz keverni, he?

– Hát persze, hogy persze. Hát nem tudod, hogy neköm azt a dolgot nem lött volna szabad mögcsinálni, mert azt csak fiskálisnak szabad mögcsinálni?

Persze, hogy érti. Ezt megérti, mert érthetetlen. De azért azt, hogy nyújtani nem lehet, azt semmiképen sem akarta megérteni. Elköszönt s kiment a kocsijához. Az utcán húzta a sapkát a fejére, de a nagy töksi fej még akkor is csóválódott; a koponyán belül való gondolatok húzták hol jobbra, hol balra.

A dolognak ezzel most már vége is lehetne, de nincsen még vége. Idő multán, pár hét mulva jön egy asszony, szépen föltisztálkodva, függő a füliben, arany metál a nyakában, két kosár a karján, az egyikben körte, a másikban alma.

Hát kiféle maga és hát mi járatban? Hát ő egy kintvaló kovács felesége. Nagyon célszerű szegény ember az ilyen mezőségi kovács. Kis házban kis műhely; amely kevés ló odakint patkót szokott viselni, azt annak a lábán ő igazgatja, üsztőkét és csoroszlyát csinál, csikojtós tézslát vasal, ráfot húz, karikát szerkeszt az elszáradt végiglyukra, baltát nádal, szóval olyasféle munkákat végez, amiknek a városi nyelv már a nevét sem ismeri.

A Süli gyalogvigéce, amikor a Tisza-Dunaközén csinálta a hadjáratát, útba ejtette a kovácsékat is. A kovácsék szintén földesúri rangemelésben részesültek s – mint az asszony mondja: majd megfőtt gondban a fejük. És nem tudták, hogy mit tévők legyenek, ha a dob megperdül a kis kovácsműhely előtt.

A Süli kitisztázódott esete után azonban megváltás érkezett. Valószínű, hogy a pesti biztosító jónak látta a gyalogvigéc kötéseit felülvizsgálni, mert fölbontotta a kovácsék szerződését s visszaküldte a foglalót is.

– Kéröm szépen, ezt gyüttem mögköszönni… ha ezt a kis gyümölcsöt elfogadná. Majd kiönteném a kosárbúl. -171-

– De, kéröm szépen, ha a Süli Mihály esete nem történik, a mienk se történik. Tisztölteti az uram is, hogy adjon az isten áldást…

– Köszönöm is az áldást, jó asszony. De a gyümölcsöt csak vigye el. Nem löhet ezt elfogadni. Tudja, mi az a törvény?

– Hát csak vigye el a kosarakat. Adja el a gyümölcsöt a piacon, vigye haza az árát.

– Hát kéröm szépen… – szólt elszomorodva az asszony. Fölvette a kosarakat, elköszönt s elment: sarkos papucsai lassan koppantak a kapu alatt.

Nincs más mód, mint hogy az asszony elgondolta a kapu alatt, hogy a nyújtás nem jól volt téve. Nem úgy van ez itt, mint mikor disznóöléskor átküldik a szomszéd tanyába a kolbászt, hogy: de a tányért meg a tiszta kendőt visszaadják. Úrnak edényestűl kell nyújtani. Az asszony tehát fehér harisnyás lábait kihúzta a papucsokból s nesztelenül, tolvajmódra visszalopta a kosarakat a folyosóra…

Gugorázás.

Jó ideig kis víz volt a folyóban s most, hogy valamennyire mégis megdagadt, azonnal kezdődik a hajók járása-kelése. Sietni kell ilyenkor, mert a víz csalfa nagyon s im, ha pár arasszal alább száll, minden élet megakad rajta. Itt volna hát ez a hajó is, amit föl kellene húzatni valamelyik uradalmi part alá, hogy ott majd búzával rakodna. Erre már régen vár mindenki: az is, aki rakodná a búzát, a hajósgazda is, aki szállítaná, a hajóslegények is, akik a hajón lennének, a zsákolók is, akik a búzát hordanák, az öreg zsidó ágens is, akinek egész élete a parti mázsánál telik el, továbbá Stévóék is, a rácok, akik nélkül semmit sem ér az egész dolog. Ők majd oly hatalmasak, mint a víz.

Stévóék az első hírre, hogy mehet már nemsokára a folyón rendesen a hajó, odahagyták a kis szerb falukat és itt pipáznak pár napja a parton. Várják a jó szerencsét, míg lovaik, a sok sovány macskaló a tulsó oldalon keresgél némi harapni való zsombékos füvet a fövényben. Ezek nélkül nem indulhat a hajó fölfelé, mert az már úgy van berendezve, hogy a magyar hajókat szerb emberek -173- lovai húzzák a nagy alattságnál fogva. Nagyon egyszerű ez és értik az ilyesmit Stévóék. Ha azt kiáltják nekik: Hó! akkor megállnak, ha pedig Haót! hujánt a kormányos, akkor megindulnak. Ez tisztán az ő mesterségük, meg a lovaiké, amelynél rosszabb foglalkozás talán nincs is a világon. Azért szokás mondani a rendkívül nehéz sorsú emberre: olyan az élete, mint a hajóhúzó lóé.

Stévóék hát állnak a parton és örömmel szemlélik, hogy jön már a hajósgazda feléjük. Jön is és előadja a dolgát. Stévó hallgatja az egészet, a fejében mindent összeszámol és azt mondja:

A gazda erre szó nélkül sarkon fordul és elmegy. Stévó pedig újból neki fordul a partkorlátnak és pipál. Egymással beszélni kezdenek, azaz hogy kázsélnak, mert szerbül megy a beszéd, mivelhogy abból nem ért más meg semmit. Nem igen szokás szerbül tudni, legföljebb némely vasárús, vagy szövetet áruló boltos tart olyan legényt, aki rác menyecskékkel el tudjon kacsalódni, ha hússütésre való serpenyőt, vagy pedig tarka selyemkendőt vásárolnak (már csak inkább kendőt, mint serpenyőt). Másként nem szokás ezt a nyelvet ismerni, pedig csak egy fertályóra járásra laknak a tulsó parton a rácok. Stévóék hát kázsélnak és igen erősködnek, hogy nem engednek a negyvenkét forintból semmit, ami a gazdára nézve igen szomorú világot jelentene.

De azért jó, ha van gőzhajós-társaság és a -174- gőzhajós-társaságnak egy kormányosa meg éppen a parton, az aranykoronás kék sapkával a fején. A gazda ahoz csatlakozik és beszélget vele. Mindenféle közönséges dolgokról beszélnek, talán éppen arról, hogy hol kellene összeolmoztatni a kormányos pipáját, amely éppen eltört a héten, de Stévóék mindezt nem hallják, ők csak látják a beszélgetést és most már meg vannak ijedve nagyon. Hát gőzössel akarja bizonyosan húzatni a hajóját a gazda. Nézd el, nézd, hát akkor miből élnek? A lovacskák a tulsó parton mit fognak húzni? És miből telik kenyér a csíkos tarisznyákba és miből vesz a májkó otthon magának tarka selyemkendőt? Nagy ijedelem ez és Stévóék most már annyira kázsélnak, hogy alighanem maguk sem értik egymást. Idő multán újból elhalad előttük a gazda és odavetőleg mondja:

– No – kap a szón Stévó – harminc lögyön az, gazda, aztán éjjel is mögyünk, ahogy a lovak csak bírják…

Stévó nyujtja a kezét, a gazda belecsap. Az alku meg van kötve és Stévóék most már sokkal vidámabban tekintgetnek át a tulsó part felé, ahol a száraz, sárgára aszott zsombékok között a harapni való füvet tapossák a lovacskák.

Hej, de másformán volt ez régente. A gazdák nem alkudoztak, Stévóék nem ácsorogtak a parton s a hajók nem hevertek hónapszámra dologtalanul. -175- Még csak egy tizenöt év előtt is mint nyüzsgött a folyó. Bőgőshajó, búzáshajó, dereglye, luntra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány hajó jött s jöttek a sekély vízen a könnyűjárású marosi burcsellák. Már alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni s egy nap alatt ér ide Makó alól. Rá is van festve a falára a neve: Futár. Biz az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindíg csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot elvégeznek negyvennyolc óra alatt s a többi napra azután semmi sem marad. Ahogy a vasút megette a szekeres fuvart, a gőzös eszi apránként a kis hajóst. Pedig micsoda forgalmakat csináltak ezek. Aki így látja a vízen feküdni ezeket a nagy lusta hajótesteket, amiket lovakkal vonszoltatnak előre-hátra, el sem hinné, hogy még csak nem is oly nagyon régen Fiuméval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nem csak az egész Alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig csak olyan városok jöttek érte, amelynek vize nem volt. A többinek hajón vitték a kősót s így jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan pedig hozták az olyan árút, amit idegen világokból szállítottak tengeri gályák a fiumei partra. Fölmentek a horvát vizeken, ameddig csak lehetett, ami nem is különös, mert egyméteres vízben már nagyon vígan jár a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne -176- gondolni, hogy ostobaságból van ez így, pedig dehogy: észből, hogy széles teste ne sokat merüljön a teherrel. Igy járt aztán mindenfelé: vitte a kősót, hozta a citromot, kávét és spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat fogyasztottak még akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyermekkoromban nem is volt valamire való kocsis, akinek nem fiumei volt az ostornyele.

– Biz úgy – mondta egy öreg hajós a minap – odáig jártunk, hogy a tengörrel keresködtünk. Mink fölmöntünk a Dráván, ameddig csak löhetött, a horvátok mög odahozták kocsin a portékát a tengörpartrul. Valami hírös jó útjuk volt azoknak akkor, úgy hívták, hogy kalorina.

A Karolina-út ez, amely Porto-Rénél éri a tengert. Ma is meg van, de már a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon kaviccsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent a vasút hoz már, a kalorinán legföljebb csak marhákat hajtanak egyik faluból a másikba. Urrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet eszik és vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha, olcsó marha. Ami hozni való van, mind ő hozza és kis pénzen hozza és kis pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs: egy hatos. Az almát meg árultuk három hatosért egy vékával, de úgy se igen vették. -177-

Ma meg aki ésszel élő ember, termett almáiból nem is hagy télire (legföljebb karácsonyfáravalót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik öt-hat krajcárért darabonként, a narancs darabja pedig téli időben is három krajcár. A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak.

Ugyan azért van most is vízi hajózás, de nem az, ami a régi. A kishajós mestersége tűnőben van és haldoklik, bár néhol élesztgetik, de már nem bír a nagyhajóssal. Ámbátor, ha bírna is, a dolog vége mégis csak az, hogy idő multán a nagy csuka megeszi a kis csukát.

Van úgy is vontatás közben, hogy Stévó lovainak, akarva nem akarva, pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol húzhatnának. Például a part mocsaras vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét szirtes. Más esetben van néhol oly ereje a víznek, hogy az árral semmi módon nem birnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a mély víztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem futja vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen kinlódásokban. Ez nem kellemes és haragszanak a hajóslegények, mert most nehéz munka kezdődik.

Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy láncos vasmacskát -178- a csolnakba eresztik, amely nehéz sulyától szinte felbillen. Ezután pedig két kézre fogja ám minden ember az evezőt és bármennyire fáradt is, itten engedni nem szabad és megállni sem szabad a vasmacskával. Csak azt vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor nekiáll mind és kilökik a ladikból. Lezuhan a vízbe a macska, az emberek pedig mennek vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.

Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani. Ez a gugora. A fején egy rúd jár keresztül. Hogy a macskától hozott kötél végét rákötötték a gugorára, keresztül dugják rajta a rudat és mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora s amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A víz ellen való tehervontatásnak régi furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább érsz világból. Magamagát hajtja így föl a hajó egész odáig, ahol a macska el van vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik vasmacskát. El is viszik, levetik és visszahozván a kötelet, most ez kerül a gugorára.

Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahúzó gépre vetik, hogy fölvonják a víz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével mélyen belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek és a macska a -179- fára szalad, de a gyerek eléri és leakarja venni onnan, a macska oly erősen fogja a fát, hogy csak úgy lehet levenni onnan, ha körme alatt a foháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a vízfenékbe és fölhúzásához nagy erő kivántatik, mert éppen nem enged; van eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe s ott marad a fenéken. Hajtják az emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy és lassan, ami megismerszik az ütköző vas csattogásáról. Meg is állnak pihenni. Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.

– Köhög, köhög – ismétli Szélpál. – Eleven embör szokott köhögni, nem a holt.

Ez igaz. Ennélfogva újból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a macska. A hajót azonnal megkapja a víz sodra és viszi lefelé. De tartja a macskára vetett kötelet a gugora.

– Bukj le! – kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetű, de hiába. Nem bukott le Szélpál, mert éppen köhögött. Ahogy megakadt az első macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva -180- fordúlt a súly alatt egyet a gugora és nyakszirten csapta Szélpált a rud olykép, hogy a bakhoz esett, onnan lefordult és hogy az igazat megvalljuk, többé most már csakugyan nem köhögött.

Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni a gugora rudját s csak mikor ezt megakasztották, fordúlhatnak a testhez. Kivülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve: már Szélpál fölfelé ezentúl nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most, hogy ladikba teszik s a hallgatag vízen viszi egy hajóslegény hazafelé. A többi nézi, míg el nem tünnek a kanyarodónál a füzesek alatt, azután újból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál) és mégis nehezebb. Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon a családnál?

A víz nekifeküdt a hajónak, az embernek a gugorarudhoz nyúlnak és hajtják a gugorát szótalan. A messzi partról Stévó bebámul, kiabál is valamit, de szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez.

Fekete emberek a föld alatt.

A hosszújáratú angol kapitányról beszélik, hogy mikor Délamerika tulsó oldalára akart hajózni, de a Magelhaes-szoros táján hiába küzdött két hétig a szelekkel, mérgében megfordította a hajó orrát, körülhajózta a földet s úgy jutott el Limába. Ezt magyarul úgy hívják, hogy: erre közelébb, arra hamarább. Szokásmondás, amelylyel az Alföldön nagyon hamar megismerkedik az, akinek a vasúttól valamivel távolabb eső helyen van dolga. De még a vasútnak is vannak furfangjai. Aki például személyvonattal jön Budapestről Szegedre, hamarabb éri el a várost, ha Dorozsmán kiszáll, mint ha vasúton viteti magát az állomásig. Ha valakinek a tápéi réten van dolga rendes nyári időben: kisétál gyalog Tápéra, ott két pénzért a komp átviszi a Tiszán s azután már ott van a réten, mehet, amerre akar. Ellenben ha rossz időben van arra sürgős dolga, akkor az ellenkező irányban lemegy a vasúthoz. A vasút előbb átviszi a Tiszán, azután elmegy vele Torontálmegyébe, azután átmegy vele a Maroson, elviszi Makóra. Makón a piacon azután alkudozhat valami lónyúzóval, aki -182- tizenkét koronáért elviszi a rét oldalára, ahonnan egész jól lehet látni a hódmezővásárhelyi füstölgő gyárkéményeket. Erre közelébb, arra hamarább. Próbáltam már, nagyon kellemes út. Az ember nem azt vigyázza, hogy mikor dül föl a kocsi, hanem hogy mikor törik el a dágványban a lónak a lába.

Azonban mindez nem idevaló beszéd, mert most másfelé van az út: a felsőrészi Parragitanya lévén a direkció, ahol a földbuvárok még mindíg ássák a mélységeket, amik a kincseket rejtik, ott vannak ugyanis elásva a Smaragdus királynak, a Kárbunkulus királynak, továbbá ama hires, nevezetes Sármány királyfinak a mérhetetlen kincsei.

Kocsin jó útja van nagyon, de a kocsi-út hosszú, unalmas és drága. Gyerünk vasúton, hiszen van vasútja. Az állomását Pusztaszernek hívták, de azután átváltoztatták Felsőtanyára, most megint visszaváltoztatják Pusztaszerre, hogy a szó ne egyezzen. Pusztaszer ugyanis oda két óra járás kocsin, de még két óra alatt sem lehetne onnan odaérni, mivelhogy onnan az út sem vezet hozzá. Szóval a vasút is csak annak a régi magyar igazságnak az alapján áll, hogy erre közelebb, arra hamarább.

Hanem hiszen az állomáson nincs is kocsi, ilyesmit ott nem lehet kapni. Ennélfogva okosabb dolog átutazni Csongrádmegyébe Kistelekre, ott lehet találni az állomáson kocsit – néha. Ezuttal bizony nincsen, mert csak egy van, az meg fináncokat vár s a kocsis ezen hivatali minőségében -183- lenézőleg tekint szét a vasúton érkező egyéb népek fölött.

Ez azonban szintén nem baj. Ha annak idején, a császár tetszését kinyerni óhajtván, napi hat krajcárért tudtunk gyalogolni, most is megtehetjük. A faluban majd találunk kocsit.

Nem így megy ez ám azonban, ahogy gondolná az ember. A fórspontos egyik kocsija a fináncokat hurcolja, a másik kocsiba való lónak pedig megnyilalt a lába. Ilyenkor igen hasznos intézmény a plébánia, mert oda lehet fordulni azzal a kérdéssel, hogy ugyan hol lehet kocsit szerezni. S a káplán úr áll éppen a plébánia sarkán s hivatalból is jó barátok vagyunk, mert a mi városunk népe ott a kegyúr. Intézkedik hát kocsi iránt, kérdezvén:

– No – neveti a káplán – már csakugyan hire megy a dolognak, ha már a városból is kijönnek oda az urak. Most is itt van a Parragitanyából egy leány meg egy legény, ahol ülnek a padon.

– Már reggel óta azon vannak, hogy csak menjünk ki, beszentelni az embert, aki ásat. De nem megyünk. -184-

Ugyan nem is mehettek volna, mert a felsőtanyáknak külön plébánosa van. Itt tehát a kincsásás hatásköri összeütközést támasztott.

– Köll – mondja. – A kincsöt szent embör tötte le, csak szentölt embör vöheti föl.

– Ügön – mondja a leány meggyőződéssel – tiltik a hatalmak. Mert hét szent embör ül lent a földbe a kincsön. Azokat föl köll váltani.

A lány az alsó tanyáról való. Szép, barna lány, közepes termetű, mint leginkább a tanyai, mert náluk a gyerek már idő előtt dologba áll s a csontjaik nem hosszabbodnak úgy meg, mint a mieink. De hogyan kerül ide az alsótanyáról? Nem kereshettem, a dolgokba mélyebben beleavatkozni nem tanácsos, mert az idegenséget támaszt.

De nyilvánvalónak tetszett, hogy ez a látó lány. Ez az a szűz, aki üvegen keresztül látja a kincset. Az alsótanya messze van ide, egy másik ország az, ahol vasút még nem jár; régi rejtelmességek vidéke. Ott már a hatvanas években megjelent egy tanya ablakán a Mária s mindaddig -185- ott tartózkodott, amíg a cseh zsandár a puska tusájával ki nem ütötte az ablakot. Ekkor a Mária elszállt s most az alsóvárosi templomban tartózkodik. Ugyancsak az alsótanyán „fórás bugyog föl“ a Nógrádi-tanyában a tiszta szoba asztallába alól, miseházat is építettek fölébe, de a forrás csak akkor bugyog, ha a látogatók minden lelki kételkedés nélkül járulnak elébe. Prédikálni is szokott ott „az jeruzsálemi gyermök“, aki már járt a szent földön. (Sohase volt Makón túl.) Jártam egyszer kint az alsó tanyai pusztában a Pálinkás-erdő sarkán, mert ott egy fahegyben láttatott a Mária, amint a fa tetején forgott köröskörül. Nagy tömegek térdeltek a fa előtt, hogy valóban megilletődve lehetett azt nézni, mert olyan volt, mintha az ősi, berekben való áldozást látta volna az ember. A látóleány látta ott is a Mária megjelenését. Pusztai pásztorleány volt, ők azok, akik egész nap pár juhaikkal egymagukra lévén, rejtelmességeket éreznek. Ha sokáig imádkozott a fa előtt, égő gyertyákra vetve tekintetét, elájult s felébredve, csodás dolgokat beszélt a menyeknek tündéri világáról s üzeneteket hozott onnan. A „trance“ ez is, csak tanyai magyarul „mögképzelés“, meg „elrejtőzés“ a neve.

De a látó-leány ezuttal hiába hivta a papokat, nem ment el hozzájuk egy sem. Ezen elszomorodtak. És ment tovább a beszéd a határban: Mélykutiék nem bírják felvenni a kincset, mert nem engedi a föld. Lent két fekete ember ül a fordított -186- vályun, amely a kincseket takarja s azok nem engedik. Továbbá már az a szó is kezdett verni, hogy a kincsek nem szedhetők fel másként, hanem hogy vérnek kell folyni a gödörben. Útszéli csárdában – az ott a kaszinó – hallottam beszélni, hogy asszonyt kellene feláldozni ott, csak akkor volna sikeres a munka. Ime, itt van Kőműves Kelemen históriája: szintén a nő vére áldozatán szállnának hadba a rontó szellemekkel. No azonban idáig nem ment a dolog, hanem csirkének vérét vették a gödörben, sőt arról is hallatszott hír, hogy birkát vetettek a gödörbe s kétszer puskával belelőttek, hogy vére folyjon. E különös babonás beszédek mellé hála istennek, hamar odatársul a humor, amely szerint ez mindez csak azért történik, hogy húst ehetnének. Ha tyúkhúslevest ehetnének, elvágják a tyúk nyakát. Ha paprikás bürgehúsra szottyan kedvük: belelőnek a birkába. Mivelhogy hiszen áldozattétel után ugyis csak meg kell azt enni.

Hát ez a babona. De ki merné állítani, hogy ezek a dolgok semmi vonatkozásban sem lennének az ősvallással? És micsoda rejtélyes belső lelki világok vannak ott az emberekben a külső részeken, ahol pedig manap már hatvanegy iskolában tanítanak a tanítók? Mit lehet tudni? Az asztaltáncoltatás régi ismerősük. Ismertem embert, aki akár a lelkiüdvére is állította, hogy látta, amint a Kisgazsi Illés sógor parancsára a szénahányó favilla a boglya mellől magamagától bejött a szobába. -187- Öreg kapásunk mindíg mondta, amig csak el nem halt, hogy ő látott a földjében olyan embert kapálni, akit három nappal ezelőtt temettek. Látta, hogy kapált, de a munkája nem látszott meg a földben. Késő hideg őszi estén haladván egyszer a külsőségeken, látom, hogy egy jókora szőlő sarkán két ember ás. – Mit áskálnak ezek itt ilyenkor? – kérdezem a kocsist. – A szenet ássák el uram – mondja meggyőződéssel a fuvaros. – Miféle szenet? – kérdezem. Mondja az ember: – A szent szenet ássák el, hideg tél esetén az megvédi a szőlőt a fagytól, a rosszakarattól.

Be vannak népesülve a levegők a rosszakarókkal, szent emberek ülnek a föld alatt és Mária a fahegyben forogva láttatik lenni. De vannak ördöngősségek is, a vizekben és a földekben rejtelmes szellemek tanyáznak.

Az útszéli bormérőben iszik egy öreg magyar. El van keseredve nagyon. Az augusztusi szélvihar megbontotta a tanyája tetejét, széthordta a szénáját s a másik határba szalajtotta a mezőn legelő lovait.

Arra haladván, egy pohár bor irányában belép Mélykúti Laci János a kincsásó s egy másik asztal mellett leül. Csend van, a köszönését nem igen fogadják s egyszer csak azt kiáltja feléje az elbuslakodott öreg:

Laci János hatalmas szál ember, akár félkézzel is kitehetné az öreg szürét az ajtón, úgy -188- hogy az öreg is benne van, de nyugodtan marad s csak azt kérdezi:

– Mert te eresztötted ki a főd alul a sárkányt, amelyik elpusztított bennünket. Mit ástad ki, mikor az le volt láncolva a főd alá?

Mélykuti nem felel semmit, csak elmegy, legyintve a kezével: – Értetlenség, csupa értetlenség mindenütt.

A kincsásás megállt. Ismét arra járva, már csak az elhagyott gödröket találom. Senki sem dolgozik, a homokásó baggert meg a szivattyút is hazavitték. De a kocsizörgés zajára a látó-leány kiperdül a tanyából.

– Nem egészen – mondja húzódozva. – Majd folytatódik. Csak Laczi Jánosnak most dolga van. A zivatar mind elvitte a szélmalmok vitorláját, most azokat csinálja.

– Ráért volna arra később is. Kár ezeket a hét szent embereket annyi ideig a föld alatt hagyni.

– Nem tréfa ez – mondta. – De abban köllött hagyni a dolgot. A szélmalmokat most köll reparálni, mert később esik az eső, csúszós a malom teteje, nem mer rámenni senki. Leesik.

A kocsis nevetett. De a lány dacosan vetette fel égő két fekete szemét, azután a karját a gödör felé nyujtotta szótalanul. Színpadi dolog volt, de hiszen ez nem tud a színpadról semmit. Csendesen megszólalt:

– Hát lássa – mondta tovább. – Majd möglássa, hogy itt még olyan dolgok lösznek, hogy maguk templomot építtetnek ide. Erre a helyre.

Hát jól van. Itt már nincs más mód, mint megfordítani a lovak fejét hazafelé, (mivelhogy hazafelé úgyis szívesebben mennek) és csendes nyugalommal kivárni azokat a dolgokat, amik majd történnek és amiknek a nyomán a hét szent fekete embör fölszabadul a föld alól…

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BAZSARÓZSÁK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.