The Project Gutenberg eBook of Tündér Ilona, by Sándor Bródy

– A kilencz éves fiú-gyerekben már készen van az író. Ebben a korban már mindent megfigyeltünk, amit csak érdemes…

Nagyon sokat gondolkodtam e bölcs és érdekes mondáson, amely nekem különben is kapóra jön. Ime, a kiadóim most két elbeszélésemet nyomtatják le, a melyekhez igen-igen kis fiú koromban szereztem az impressziókat. Húsz esztendő előtti tárgyak… milyen volt az ég, a lány, a kert, a fa húsz esztendő előtt? Nem is tudtam, hogy tudom e meséket, nem is emlékeztem, hogy emlékezem. Kilencz éves se voltam, amikor elhangzott az utolsó akkordjuk, akik szerepeltek benne és életben maradtak, talán azok -8- is elfeledték a mesék részleteit. A kis gyerek azonban jól megnézte és ugyancsak meghallgatta, amit belőlük láthatott és hallhatott. Kár, hogy nem volt írói készsége és nem jegyzett le legalább egy-két külsőséget. Lehet különben, hogy volt mindezekről jegyzet is valamely szépírás-irka hátán, de eltüzeltem sok más egyéb papirossal együtt, egyikén ama hosszú, hideg napoknak, amelyekkel tele van mindazoknak az élete, aki író akar lenni.

Se jegyzetem, se dokumentumom, becsületszóra mondom el mindakét elbeszélést, amelyeknek a gyerekkor tündér-egében fogantak meg a gyökérszálai. És ezért nem haragszom, ha mesének olvassák mindakettőt, nekem azért örökké izgató, igaz történetek maradnak.

És ezért küldöm a szépen lenyomtatott novellákat Mikszáth Kálmánnak, nem az írónak, akit mindnyájan csudálunk és – nemes – irigységgel szeretünk, hanem az élőszó nagymesterének. A vacsorázó bölcsnek dedikálom e könyvecskét, annak, ki sok földi és földfeletti dologban kinyitja a szemünket, a magyar társadalom összekuszált szálait -9- kibontogatja előttünk – privátórán – és a legnagyobb mélységekbe bevilágít – egy anekdotával. Tanítja a tanítókat, és megvigasztal, ha ránk jön a kétség órája – egyike ama sok hideg óráknak, amelyekkel tele van az élete valamennyi kilencz éves fiúnak, aki végre író lett.

Csak bátran előre fázós, félő novellák, habtestü Tündér Ilona, tűzágyon vetett Nász… kilencz éves korban már megfigyelt és átérzett történetek. Keressétek föl a leányokat és a lányoslelkü asszonyokat, de kerüljétek a fiatal férfiakat, akik kezébe ez a könyvecske nem való, mivel hitetlenek és mindég csak goromba igazságokkal bajlódnának… Menjetek felnőtt hölgyeknek való szerelmes mesék és vigyétek meg Mikszáth Kálmánnak mély hálámat, tisztelettel vegyes, soha el nem muló szeretetem.

Tündér Ilona.

Tündér Ilona ült az üvegházban és regényt olvasott; a Jósika Miklós Hat Uderszky lányá-t. Többször föltekintett a könyvből és barátságosan nézett a mosolygó narancsfák, és sárga czitrombokrok felé.

Deczember volt és hogy a délinövényeket megcsalják, ugyancsak fűtöttek az érseki melegház kemenczéiben. A narancsok izzadtak, rózsaszín és vérvörös azaléák – egy egész bálra való – mohón és pompásan, teljesen kitárták szirmaikat, a kaméliák is lassan, illedelmesen, mintha pihegtek volna.

Tündér Ilona tejfehér arczára is rálehelődött valami halvány, igen halvány égő szín, az alacsony homloka maradt csak síma, tiszta és kemény, mint a frissen fejtett márvány. -12-

A ruhája is mintha márványból lett volna faragva; szabályos ránczok, kemény szögletek, a legpedánsabb gömbölyü vonalak mindenütt, az egész fehér perkálon, mely mindig vadonat újnak látszott, valahányszor fölvette. A nyakán széles hermelin boa, igazi, a néhai érsek házipalástjáról fejtették le; kapta ajándékba. A boának arany csőre és arany farka volt és ezekre reácsavarodott a Tündér Ilona haja. Mert még nem volt megfésűlve. A mi nem jelentett rendetlenséget, mivel a haja is szabályos volt egészen. Tiszta fekete, gyűrüs és hullámzó, de nem kondor. Végigáradt a vállán és lehullott az ölébe.

Tündér Ilona vigyázott a kertészlegényekre, hogy ne lopjanak. Hat éves kora óta mindig ezt cselekedte déltől estéig. És déltől estéig megszokta ezt az üvegházi atmoszférát, a mely csak angyaloknak és palócparasztoknak nem veszedelmes. Még aludni is tudott, hozta a kis párnáját, rátette egy pálma kádjára. Uzsonnára az apja, a főkertész, ananászt, vagy télen érett őszibaraczkot hozott neki. Dugott helyen volt egy datolyapálma, a gyümölcse félig megérett, néha azt -13- vacsorálta. Friss tejet ivott rá, a mit a rikító színü igen széleshátú tehenek hoztak haza az érseki mezőről. Vagy lépes mézet szopogatott abból a termésből, a melyet a melegvizi méhek gyüjtöttek.

Természetes melegvizek terültek el az üvegház körül. Átlátszó, zöld vizek, a melyek télen, nyáron friss és illatos gőzzel párázták be a környéket. Ezekben nőtt a fehér tavirózsa, a nymphea termalis, a mely igen haragszik a méhekre, de a melyet a méhek mégis igen szeretnek. Ez volt az Ilona kedves virága is, tíz éves kora óta mindennap tűzött egy tavirózsa bimbót a hajába. Ő maga lefeküdt a vízparton és amig arcza félig a vízben volt, kinyújtotta a kezét és laszakította a virágot. Csaknem mindig akkor történt ez, a mikor reggeli misére harangoztak a város tizenhét templomában és a kisasszony-temető kápolnájában. (A régi temető, a melyben turbános török sírokat lehetett látni még, tőszomszédja volt az érseki kertnek.)

A rendes, nagyon színes és igen szagos virágokhoz nem nyúlt Ilona. De az apja elhozta -14- neki mind, mind, a mely már egészen kinyilott, nem volt bukétába való. Az ölébe hányta, a kezére szórta, koszorúba kötötte, a fejére tette, a lábait is beborította. Estefelé, a mikor gyertyát kellett gyujtani, ki sem látszott belőle. Akkor odament hozzá az öreg Tündér és az öreg Tündérné, két kicsiny, kedves, ősz tót ember, az apja meg az anyja. Minden este mind a kettő megcsókolta a kezét, mielőtt aludni vitték volna. Az öreg tótul beszélt vele, a mit Ilona nem értett. Ezen nevettek, a kertész mindig igen víg volt. Annál szomorúbb az asszonyka, egyre sóhajtozott:

– Ki az, a ki téged elvesz, hol van, a ki méltó párod lenne? Még egy katonatisztnek se adlak, senkinek se adlak?

– Az érsek úr ő eminenciája fogja téged megesketni! Jegyezte meg erre az apa kenetesen, titkolódzva és dicsekedve.

És valóban az érsek őket igen szerette, minden estefelé kigyalogolt a messzi rezidencziából. Még a nagy deczemberi hidegekben is, a mikor az öreg kanonokoknak oly nehezükre esett a szomszédos székesegyházba -15- járni. Roppant hideg volt a völgyi városban, a megfagyott hóban a piaczra és a boltokba vivő utakon kívül sehol semmi nyom. Az érseki kert felé, – a melybe idegeneknek tilos volt a bejárás, – szinte nőies nyoma két finom lakkczipőnek. Az öreg érsek gyertya-gyujtás előtt ott volt a melegházban. Szép szikár alakja, bizony hajlott már egy kicsinyt, friss kicsiny arcza, – a haj hófehér már rajta, – egy kissé megzavarta a növényeket a melyek, esteledvén, szundítani kezdtek. Kivévén a kaczér és korhely virágokat, az éjjel nyitókat.

Ő eminencziája vagy kétszer végigsétált a melegházban, megnézte, küldhet-e holnap ajándékba déligyümölcsöt, ért-e ananász vagy eper, megszagolgatott, megsímogatott egy-egy szerényebb virágot, leszakított két bimbót, egyiket a bréviáriumába tette, a másikat meg odavitte Tündér Ilonának. Az öregek már akkor ott állottak a lány mellett, mint éppen ma is. A főpap kétszer kezet csókoltatott magának a leánynyal, megsímogatta és megnézte mit olvas:

– Szép-e? kérdezte kedves és bánatos -16- mosolylyal. (Ettől a mosolytól féltek a miniszterek is.)

– Nem is tudom, olvasom. Nagyon regényes. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem volt így. Szép a nyelvezete.

– Nagyon kiállhatatlan. A többi férfiak is mind, mintha meg lennének bolondulva.

A főpap halkal elnevette magát, aztán odafordult kertészéhez, a kinek már több rendjele volt a királytól, de a kit ő eminencziája még mindig kertészinasnak nézett. Harmincz esztendővel ezelőtt hozta le magával Tótországból. Ugy beszélt hozzá, hogy nem is nézett rá:

– Adjátok férjhez a lányotokat, elkezd tettetni. Szebb lenne, ha mindig így maradhatna. Tavaszra majd megesketem, de a tavasz rossz az öregeknek. Akkor már én, lehet, fekszem a nagy templom alatt. A ki utánam következik, bizonyos, hogy roszszívü, gőgös és világias lesz. Siessetek.

Esteledett, de holdvilág volt és nagy -17- világosság. Az érsek kivette piros selyem zsebkendőjét és abból egy gyűrűt, jegygyűrű formájút, de belül igen apró brillántok voltak benne:

– Ez a tied lányom. Add annak, a kit majd nagyon, de nagyon szeretsz. Másnak ne add. Nem adod-e?

– Nem én! felelte a leány egyszerűen, míg a kertészpár szapora könyeket hullatott.

– Esküdj meg erre a gyűrűre! folytatá félig tréfásan, félig komolyan a főpap.

– Esküszöm! szólt a leány, majd komolyan hozzátette: És ha senkit, ha senkit se szeretnék?

Összeránczolta homlokát – mert bizony nem volt az ránczos – az érsek, meg is dorgálta a kaméliaarczu, de márványszívü leányt. De hamar megbékélt és a gyűrűt a Tündér Ilona ujjára húzva, mondá:

A gyűrűnek nem lehetett valami igen nagy értéke, de a főkertész már igen szép vagyont gyűjtött az érsek jóvoltából. A leggazdagabb volt az összes uradalmi tisztek között, rakásra szerezte az ékszereket a -18- leánya számára. Ennek a kedvéért vetette le megszokott szláv nevét is, a mely hasonlított az újhoz, a fölvetthez.

Tündér Ilonának itt nagy híre lett, annál nagyobb, mennél kevesebben látták. Mert sohasem járkált a városban; a melegvíztől az üvegházig, a fürdőig, vagy az apáczák templomáig tudta jól az utat. Egyszer volt a vásáron is, egyébként nem ismerte a helyet, a hol lakott és nem is volt kiváncsi a lapos kövekkel kirakott utczákra és terekre, a hol jogászok, tisztek és más fiatal emberek kísérgettek fiatal hölgyeket, vagy egymással sétáltak és Tündér Ilonáról sokat beszélgettek.

II.

Menyasszonyi bokrétát rendelni Barcza jogtanár – a római jog tanára az érseki lyceumon – elment a főkertészhez. A város kiválóbb urainak nagy alkalmatosságra, kegyesen, szivességből – és igen nagy árért – az öreg kertész szolgált bukétával s sírkoszorúkkal. Instálni kellett egy kicsinyt, az udvarból engedély-írást hozni és lehetőleg jóval az alkalom előtt megrendelni.

Barcza az esküvő előtt egy héttel jelentkezett, maga jött, hogy izléses legyen a bokréta, de titokban, maga előtt is alig vallva meg, súgva pusztán, arra is gondolt, hogy hát ha a hires Tündér Ilonát megláthatná? Pedig szerette a menyasszonyát, tiz év óta járt avval jegyben, sőt csak azért lett belőle -20- ember, hogy annak a kezét megnyerhesse. Unhatta ő is a jogtudományt, de tanár lett belőle, hogy egy kövérkés – és bizony egy kissé vörös – kéz és a gömbölyü, nevetős és izgatott, kedves alak is vele, az övé lehessen.

Halvány, feketeszakállas, magas férfi volt, a kit a tanítványai mind ki nem állhattak, mert elkurizálta előlük a kedveseiket.

A tanár Tündér Ilonával találkozott. A lány vigyázott a kertészlegényekre, olvasott és a mikor meghallotta lépteit, föltekintett reá hideg lila szemeivel. Mint egy tárgyat úgy nézte meg.

– Igen. Olvastam a helyilapban… kedves menyasszonyának. Az apám lent van a karfiol-ágyaknál; tessék hozzája menni.

– Azt akarja, hogy fölvegyem a rendelést? – mondá, a mikor látta, hogy a -21- tanár nem tudja magát mire határozni és ott áll, mint egy ágas.

A leány csudálkozva nézett a tanárra, az meg valósággal meg volt ijedve magán. Egészen kijött a formájából, be sem mutatta magát, remegett, mint egy tandíjt nem-fizető diák a nagyságos és főtisztelendő főigazgató előtt. És mást beszélt, mint a mit akart, ime, életre-halálra kurizált valakinek, a kit először látott életében és abból az alkalomból, hogy nászbokrétát rendelt a menyasszonyának.

Tündér Ilona biggyesztett egyet ajkain, a melyeknek oly finom rajzuk volt, mint némely ritka, exotikus csigának. A megvetésnek valami tört hangját hallatta, a melyet némely elbizakodott és impertinens írók ebben a közönséges és koldus betüben szoktak kifejezni, hogy „a.“ És csak azután felelt:

– Az én ízlésem az, a mi az apámé! -22- Tíz forinttól száz forintig lehet kapni. A száz forintos persze szebb. Tessék választani, tanár úr!

Tündér Ilona bólintott a nimpheás fejével és tovább olvasott. Nem nézett föl a tanár hebegő köszönésére sem és nem nézett utána, a mint az elment arra, a merre jött.

A jogtanár fájó fejjel támolygott ki az üvegházból és igen kevés öntudattal ment végig a meleg vizek partján, le a hóba ágyazott kis városba. Mint egy kiállhatatlan szagú, rikító és hosszu, hosszu száru hinárvirág, úgy ütődött az orrába, ütögötte a fejét, hálózta be lábait, húzódott utána az a „Sok szerencsét, tanár úr!“

Már ágyban feküdt a „szerencse“, a mikor a városba érkezett. Szerencséje, – menyasszonya feküdt ágyban, sokat dolgozott, kimerült, nem is volt valami jól, de semmi komoly baj. Voltaképpen egy kis láza volt attól, mert az utolsó hét nagyon lassan mult.

A tanár el akart menni, hogy illedelmes legyen, de a menyasszonya ki kiabált. -23-

Az anya mosolyogva protestált és megigértette a vőlegénynyel, hogy elfordulva beszélget.

– Fogjátok meg a kezem, rosszul vagyok, mondá a menyasszony. Az anyja megfogta.

– Oh, egyszerre jobban érzem magamat! szólt a menyasszony, a benső forróságtól rekedtes hangon.

Az anya boldogan nézte őket és hallgatta, a mint leánya udvarol, pöröl, szenvedélyes vallomásokat tesz, féltékenykedik, kergetődzik a szerencse arany-amorettjeivel, óriási paneaukat fest a boldogságról, templomot, termet, kis hálószobát, eget, földet, mindent benépesít. És tekintetével átkulcsolja vőlegénye nyakát, térdeit és megcsókolja vőlegénye kezét, a mikor úgy hiszi, hogy anyja nem vigyáz rájuk. -24-

A vőlegény mosolyogva hallgatja beszédét, de lelkében csudálkozva és megrendülve fordul egy másik leány felé. És kérdi magától: vajjon nem egy iszonyú és alávaló véletlen áldozata-e, a mikor itt ül és imádatja magát, a mikor a meleg víz partján, az üvegházban kellene állnia – vagy térdelnie – és a másikat imádnia.

Hamar hazament és másnap ismét elment a kertbe virágot rendelni. Elhatározta, hogy úgy bánik Tündér Ilonával, mint ahogy más leányokkal szokott, a kiket szép, meleg szavainak áradatjával úgy tudott végigzudítani, hogy beleszédültek. Nagy homloka alatt, sötétben ülő barna szemei fensőbbséggel néznek majd reá és finom kezeinek magyarázó gesztusai is megteszik a maguk hatását.

Korán volt, Ilona haját tüzte meg kontyba, az aranycsőrü boa még ott bujkált nyaka körül, leomlott hajában. A tavirózsák még frissek, de fehér szirmaik sárgásaknak tetszhettek a leány reggeli színéhez, mely maga volt a világosság, némi rózsás hamvval. -25-

Szóba se állt a férfival, apja felé mutatott. A tanár alig hallható hangon szólította meg:

– A kisasszony olyan kegyetlen, mint a nagy virág a hajában, ragyogó és szívtelen és nem tud róla semmit!

– A míg történne velem valami, nem tudom, mi fog történni, meg kell mondanom, hogy mit gondolok magáról. Azt gondolom, hogy elcserélték és maga az én menyasszonyom!

– Gyövök, mindjárt gyövök! kiáltott az öreg valahonnan a kert mélyéről, látni nem lehetett. Remegő ajkakkal, sietve folytatta a tanár:

– Nem bánom, akármi történik velem, mi velünk. Maga az, a kiért dolgoztam, a kiért valami lettem. Elrejtőzött előlem. Mennél jobban rejtőzik, annál jobban keresem és a törvény nekem fogja adni. Őrültséget beszélek, őrültség, a mit teszek, de ez az igazság -26- és mást nem tehetek. Ha kegyetlen hozzám, annál jobban szeretem, ha megaláz, imádom, ha lenéz, elűzhet, kiverhet, vissza fogok kúszni, lábai előtt fogok meghalni…

Barcza János valóban egy kissé furcsa volt, a mint ily élesen, határozottan és hirtelen beszélt. A leány arczán egy-egy gyenge, kényszerü mosoly villant át, de azért szigorúan mondta:

Az öreg tót jött is már, lányának szóló mindenféle kedveskedő, bolondos és jórészt szláv szavak jelezték, hogy jön, mert lépéseit nem lehetett hallani, őt magát nem lehetett látni a sűrű sötétzöld bokrok között.

Aztán elment. Fölemelt fővel, lassan ment végig a czitromalén, jobbról-balról végigsimítva a leveleket, aszatot, élősdi gombát, a hol látott, ezekért lehajolt, az útra dobta, -27- de a míg ezt cselekedte, a boa lecsúszott a nyakáról, haja lezuhant arczára és reggeli ruhájának természete miatt nyakán és tarkóján túl hátának egy része is látszott. És a növények árnyékában világított mint valami égitest.

A tanár utána nézett, nézte és látta még akkor is, a mikor Tündér Ilona már eltünt. A főkertész a megrendelő vállára tette a kezét és türelmetlenül mondta:

Megrendelte, megtudta rendelni a bokrétát. Olyan szép és drága legyen, a milyent még nem csinált soha. Olyan, mintha a tulajdon leányának a nászára csináltatná.

– No, no! az öreg csak annyit szólott és másnap elküldte a bukétát. Tíz pár tavi rózsa volt, nyílásának teljében, a nász édes pompájában. Ezek körül még egyszer annyi nyoszolyólány: félig kinyílt fehér adrianápolyi rózsa. Ezeknek a feje mögé, illedelmesen följebb emelkedett: ugyancsak annyi sötétsárga franczia rózsa, a vőfélyek. Manzsettája természetesen nem volt a bokrétának, sem drágaköves fogója. Valahogy úgy volt megkötve, -28- hogy nem látszott a megkötése, az ostoba és prózai drót sehol, egy pálmaágból nőtt ki az egész.

Ideje volt, hogy elkészüljön: egy fél nap volt már csak az esküvőig. A fésülőnő rémülten szaladgált a lányos házakhoz, sok helyre kocsin vitték…

A vőlegény küldte a bokrétát Tündér Ilonának. Egész éjjel írt, vastag kartonpapirosra egy hosszu, hosszu levelet, de olyan szép betükkel, mint a milyeneket régi barátok kézzel nyomtattak. A római jog tanárának gyengéje és ereje volt a kaligrafia, egészen ifju korában abból élt, hogy hölgyeknek névjegyeket rajzolt. A láz ez óráiban összeszedte régi tehetségét és hihetetlen finomsággal és találékonysággal rajzolta ki levele elején Tündér Ilona nevét. A T és az I betűbe kis kígyók és nefelejcsek közé alig alig látható betűkkel egy-egy vers volt beírva, az egyiket Petőfi költötte, a másikat ő maga fordította latinból. Más levelet nem írt, nem tudott. Ebben a levélben sem volt valami értelem, csak őrjöngés és imádat. Némi logika még talán abban lehetett volna, a mit az -29- aranycsőrü hermelinről írt. Hogy mindennek ez az oka, mihelyt meglátta, szívébe szúrt égő csőrével és kiperzselt onnan mindent, a mi előbb benne élt…

Reggel volt, de már mise után, a mikor Ilonának átadta egy parasztasszony a bukétát és a levelet. A virágokat megszagolta, a levelet elolvasta, megbámulta és a gyönyörü betük tetszettek is neki. Egy pillanatig habozott is, szerette volna mindkettőt megtartani, különösen a gyönyörűen rajzolt betűket. Legalább anyjának akarta megmutatni, de hiába kereste, talán bement az is a városba, nézni, hogy ismerősök mint készülődnek az esküvőre. Nem volt senki, a kinek hamarjában meg lehetett volna mutatni, gyorsan elhatározta hát magát.

Odaszaladt a melegház üvegfalához és kinézett az utczára. Nem sokáig kellett keresgélni, hamar meglátta Barcza Jánost, a ki ott állt az utczaközepén és várta, mi történik, miután a parasztasszony semmi választ nem hozott.

– Itt ez a bokréta és ez a levél, kimegy és mindakettőt a sárba tapossa, az előtt az úr előtt, ott, hogy az lássa. Mondja hogy én parancsoltam.

Egypár percz mulván megtörtént. És egy óra mulván, iróasztalánál, a tükörnek fordulva, Barcza János biztos katonafegyverrel halántékába lőtt.

III.

A harangok kongtak; a bálokat elhalasztották; a két lap gyászkeretben jelent meg; a társadalmi élet, melynek pangásáról mindig panaszkodtak – egyszerre föllendült a halott körül. A kik, rangjuknál fogva rendszerint nem voltak beszédesek egymással, most beszélgettek. Jöttek-mentek a közönségesen elhagyatott utczákon és vacsora után kis kézilámpások egész sora világított, reszketett végig a megfagyott havon. Természetesen mindenfélét beszélgettek és okokért elkeseredett szenvedélylyel kutatták a multat, túrták a jövendőt. Szóba jött a nyomorult pénz, a még alávalóbb testi nyomoruság: nem mert megházasodni, miután sokáig késlekedett, kalandozott a házasság körül, most rettegett belemenni. -32-

Bezárkózva, a puszta földön heverve, fogvaczogva, szólt egy leány, ezerszer egy napon mondta magának:

– Mert engem szeretett! mondta egy másik, dermedten ülvén délszaki növények között, a fullasztó, nedves melegben. Mindketten egyformán keveset tudtak egymásról, de érzéseikkel kutatták egymást. Nem szóltak azonban senkinek; az egyiknek, a menyasszonynak, csak annyi öntudata volt, hogy mint egy nőstény tigris, véresre, halálra vágyta volna harapni maga körül az egész világot. A másik szomorúan nézte, hogy mint rendelik szegénynek a sok élő-virágkoszorút barátjai és annak feleségei, a kiknek leánykorukban udvarolt, a papok, még az apáczák is, a kiknek jogi tanácsadójuk volt.

– Oly szépen tudott rajzolni, írni; derék, művelt ember volt, de nem tudtam szeretni, ha nem tudtam, fáztam és féltem, hogy rám nézett. Most se tudnám, hiába jönne; juj, ha eljönne!

– Ha szeretett, szeretett, ha nem szeretted – nem szeretted. A mit keresett megtalálta, sirassa a menyasszonya, te csak ne sirasd, Ilona!

Szepegve aludt el Tündér Ilona. Sokszor fölébredt, az anyját mindig felköltötte, mindenféle bolondos dolgokról kérdezte:

– Mamus, szerelem, mindenki azt mondja, hogy milyen édes. Voltál-e te szerelmes?

– Voltam bizony. Voltam bizony, többször is mint egyszer. Emlékszem is rá, álmomban egészen jól. Reszket attól az embernek még a haja is, a mikor a férfi hízeleg, -34- aztán a lány még jobban hízeleg, lefeküdnék az ember a puszta földre, hogy a másik rajta a szöges csizmájával átjárkáljon és mennél jobban fájjon…

A tót asszonyka mindjárt imádkozott ezután. Megdörzsölte a szemeit, egyet-kettőt, gyengét ütött az Ilona meztelen vállaira, igen, a vállára!

– Jó, jó, csak aludjál! szólt az öreg asszony és befordult a falnak, onnan morfondált:

Erre az öreg asszony gyertyát gyujtott, úgy megijedt. Így beszélgettek még egy keveset, aztán elaludtak. Másnapra Ilona egészen megnyugodott már; az apja, a ki igen tréfás ember volt, azt mondta: aj, aj, nem volt neki -35- pénze! Aztán alig látta egyszer-kétszer, akkor is csak úgy, mint egy jelenést.

Virágokat azonban küldött a koporsójára, egy csomó tavi-rózsát. A temetést is nézte a melegházból, mert a tanárt a szomszédos, úgynevezett kisasszony-temetőbe vitték. A szemei megnedvesedtek, a mint nézte a káptalan híres négy fekete lovát; méltóságosan, igen lassan mentek fölfelé azok a parton, mintha csak sokára, nagy sokára akarnának a templomba menni…

IV.

Csend lett: a farsang elmúlt, bőjt következett; a hó olvad szerte a völgyben. Igen sok házi tánczestét tartottak, hogy kipótolják az elmaradt és elrontott bálokat. Még mindig nagyon sokat beszélgettek a jogtanárról és a lányok sokkal melegebben bántak lovagjaikkal, mint rendesen. Ilona maga is kedvesebb és figyelmesebb volt azokhoz a katonatisztekhez és jogászokhoz, a kik az az apjánál egy-egy váll- vagy mellcsokrot rendeltek. És ezért mind többen jöttek, úgy, hogy délelőttjeit nem tölthette többé – a szokott kényelemben – kedves helyén. Estefelé járt le, a mikor ő eminencziája szokott jönni, sohasem üres kézzel. Mindég kényeztette, de most néha bosszantotta is. A főpap -38- volt az egyetlen, a ki a kertész családján kívül, sejtette, talán tudta is a tanár halálának okát. Penitencziát is szabott Ilonára, egy hétig nem szabadott a hajában virágot viselnie. Hozott neki egy hosszú imádságot, latin nyelven, pergamenre irottat. Ezt be kellet a lánynak tanulnia, az érsek úr mindennap kikérdezte.

Egy napon azonban nem mondhatta föl a leczkét Ilona. Ő eminencziája nem jött el. Reggel mindhárman bementek az udvarba, hogy megkérleljék, ha haragszik. A főpap rendesen hajnalban szokott fölkelni, de most tíz óráig ágyban maradt. A szakács maga rettegés között ment be hozzá, hogy az étlapot elkérje tőle. De az érsek végképpen elaludt.

Most zúgtak még csak a harangok. Egy hétig, valameddig csak ki volt terítve. A palota legszebbik termében, mely valóságos trónterem volt, bársonyos és aranyos, – feküdt a fejedelem csudaszép szövetek között, ezüsttel és gyöngygyel áttört selyempárnákon Tisztelettel, félelemmel vették vala körül papok, szűz-nővérek, a nép, cselédek, gyermekek, -39- mert mindenkit beengedtek most hozzá, legtitkosabb szobájába.

A kertészék a legszebb virágaikat mind idehozták és Ilona is gyakran feljött, hogy rendezkedjék és imádkozván, sírjon.

Egy teljes hétig ünnep volt a városban. Csupa gyászpompa minden, de semmi gyász, a főpap nagyszerűen, ünnepiesen, de finoman és derüsen ment ki a világból. Imádságok, virágok, régi selymek és igazcsipkék árjába öltöztették, míglen betették ezüst ágyába, tágas és világos márvány-kriptájába, a főtemplom alá.

Nagy ablakos, napsütéses széles hely volt ez, a hová a gyerekek is be mertek nézni. A temetésen nem sírt senki, a pénzért síró parasztasszonyokat a parokia udvarára bellebezték; a kántorok gyönyörűen énekeltek, egy idegen püspök gyönyörűen beszélt.

Az érsek szívét pedig kivevék a testéből és beletették egy arany amphorába, hogy elvigyék egy nemes kis tót faluba, a családi sírboltba. A ki hozzáférhetett az arany amphorához, az megcsókolta, Tündér Ilonának is -40- odanyujtották, ajkával érintette, keservesen sírt, lelkéből, most érezte, hogy mily jó volt hozzá ő eminencziája, oktatta, beczézte, szidta, ajándékokkal halmozta el. A mosolygó arczú büszke nagyúr, a ki csak egy királyi herczeggel tartott barátságot, mindenkit tegezett, de senkivel sem volt intimus: neki atyai barátja méltóztatott lenni, még franczia diskurzusokra is tanította, megáldotta és – vagyonának egy nem jelentéktelen részét reáhagyta.

Mindenki meg volt lepődve, a mikor ő eminencziája végrendeletét kibontották. Magánvagyonának általános örököse egy liberális hírben álló unokaöcscse lett, az, a kit húsz esztendeje nem látott már, a kit nem bocsájtott színe elé, a mióta felnőtt. Az udvar a temetésre sem hívta meg és a mikor az mégis eljött, rossz bérkocsin utoljára baktatott a gyászmenet után.

Csaknem egy millió jutott Ilonának „kedvelt főkertészem kis leányának“, mert a testamentum régen tizenöt év előttről kelt. Megokolás, magyarázat semmi. A város foglalkozott azzal, hogy magyarázatokat költsön, de a kertész családba nem jutott el azokból egy -41- szó sem, apa, anya és leány az elköltözöttet áldva, gyászruhába jártak és megelégedetten éltek a melegházban, a míg jött a tavasz és eljött: az új kérő.

Az érsek öccse egy fölállítandó szobor érdekében – és a hagyaték dolgában – lent járt a városban. Igen ünnepelték, az akadémia fiatalsága szeretett volna fáklyásmenetet rendezni, de ő kérte, hagyják el mostan.

A lányokról kérdezősködött és ezek között Tündér Ilonáról. A leány körül támadt mithosz ebben az időben volt a legteljesebb. A kertész-legény, a ki a szegény jogtanár bukétáját a sárba taposta, már beszélt a szobaleányokkal és ezek az úrnőjükkel; világosság áradt szét a kisasszony-temetőben.

A szabadelvü költő elhatározta, hogy meglátogatja, megalázza és megbünteti a kegyetlen vidéki leányt.

Elment a melegházba, szívesen látták, Ilona kezet adott neki, ő megcsókolta a kezet -44- gúnyosan, a leány pedig hagyta egész komolyan.

A főkertész előtt kötő, dolgozott. Az öreg asszony állva, de igen sürgősen harisnyát kötött, nagy fehér harisnyát. Tündér Ilona a Hat Uderszky-lány regényét tartotta a kezében, mert még mindig nem olvasta át.

Egy cseppet se voltak meghatva ezek, csak kiváncsi tisztelettel néztek reá. A leány a nyakkendőjét nézte, egyikét ama híres nyakkendőknek, a melyekben annyi fantázia van. A gyászhoz képest fekete volt a nyakkendő, de milyen fekete! Selyem, babos és virágos.

Az anyóka tekintete a vendég kis és fehér kezein akadt meg, az öreg úr pedig azt vizsgálta: mért van az író nadrágja föltűrve, holott nincs egy csöpp sár sem.

Jól megnézegették, csaknem zavarba hozták. Össze kellett magát szedni, a hangja a mikor kezdte, mégis hamisan intonált.

– Eljöttem, hogy megnézzem magukat, a híres lányukat, a kiért, úgy hallom, agyonlövöldözik -45- magukat a gavallérok, mintha verebek lennének!

– Bolond beszéd urocskám, pesti beszéd! Az öreg megrázta kötényét, hogy a föld, a gaz lehulljon róla, mérges volt és mérgesen a dolga után ment. Kevés vártatva az asszony is utána tipegett, hátra-hátra nézve, hogy a bolondos idegen nem tesz-e valami kárt a leányukba? A szülők belevették magukat egy sűrű cserjésbe és onnan lesték a fiatalokat.

Egymásra néztek. A lány komolyan, kitanulhatatlanul. „Ez a gőgös asszonyok nézése!“ gondolta magában a férfi. Fürkészően, gúnyosan nézett reá, fájdalmat szeretett volna neki okozni, megalázni, megsérteni, megverni, mindenekelőtt pedig kihozni a sodrából, fölmelegíteni, megkönyeztetni.

Másodszor találkozott életében ilyen szívtelen – és bizonyára szellemtelen – görög szoborral, a kit összetörni lett volna kedve. Ő maga is hideg, öntudatos teremtés volt, a kinek nem volt temperamentuma, nem voltak vágyai és éppen azért örökösen forró -46- vágyakkal kérkedett, mindig tüzes temperamentumát állította az előtérbe. Abból állott a mulatsága, hogy asszonyokat és leányokat, nagyobb, kisebb csoportokban elbolondított, lehetőleg gyorsan, halálra kergetve magát és a halálos veszedelem közelébe sodorva azokat.

A forró levegőjü Budapesten, holott oly gyorsan kinyílnak és olyan dúsan, pompásan virágoznak a lányok, holott annyi mód van a szerelem példáit színről-színre látni és a hol a férfiak alig tesznek egyebet, mint kínos-keserves verejtékezéssel pénzt keresnek, hogy módjuk legyen szépen, kényelmesen, nagyon és sokat szeretni: a szép hangu, formás külsejü költő igen szerencsés volt. Azaz inkább, szerencsés lehetett volna, ha az utolsó pillanatokban, a mikor a szerencse teljesen átadta volna neki magát, el nem ügyetlenkedte volna a dolgot, vagy el nem szökött volna előle.

– Úr a nagypapája, nevezzen engem egyszerűen Viktornak? – szólt rá a költő Tündér Ilonára, a mikor ez leurazta és megkérdezte tőle, hogy mi ujság Pesten? -47-

A leány beleegyezett, a férfi leült lábai elé, a leánder kádjára és kérdé:

– Igaz, mindig nagyon elfáradok Pesten, beteg leszek, a sok járkálástól megfájdul a lábam, elrontom a gyomromat; boldog vagyok, ha itthon vagyok!

– Maga alszik! – szólt a férfi csendesen, majd nagy titkolódzva hozzátette:

„Oh“ gondolta magában az érsek öcscse „ez a lány teljes tökéletesen műveletlen.“ Nemhogy lekötni, de még csak megfogni sem tudta sehogyan. Tekintete lesiklott selymes arczáról és a mikor elburkoltan tüzes, szerelmes, titokzatos dolgokat beszélt neki, -48- lénye oly érintetlen, változatlan maradt, valamint a liliomé, melyhez – valamely szegény férfi – szónoklatot tart és ditirambust mond – az illatról. Kedve lett volna abban hagyni az egészet és elmenni a kaszinóba, a hol a férfiak hízelegnek neki, mert az úr ama Azrák törzséből való volt, a kik inkább meghalnak, minthogy szeressenek. És ha a lányok – a genie is tudatlan, a romlott is jó közöttük – ha a lányok tüntetéssel szerették, ha tettetett diskrécziója daczára az asszonyokkal való fél-viszonyainak híre ment a férfiak között és ha ezeknek a tekintetéből látta, hogy ő milyen kemény és szerencsés legény: büszke volt, boldognak és kielégítettnek érezte magát. És a mikor reggelente ránézett a kabátjára tűzött friss virágra – a mely az idényhez válogatott, de mindig fehér volt – valami sajátos, izgatott, édes érzés kelt benne, hasonlatos a száz szirmu szerelem valamelyik korcs szirmához; valóságos érzés, lelkes és fantáziás, – önszerelem.

– Nem olvasott maga tőlem soha semmit? kérdezte az író, miután látta, hogy -49- Ilona a hosszabb csend alatt bele-beletekintget a Jósika regényébe.

– Lehet, hogy olvastam, de én nem nézem a könyvek czímét, hogy ki irta. Talán olvastam, az érsek úr hozott egyszer egy könyvet…

A lila szemek most harmatozni kezdtek. A leány nem tudott ő eminencziájáról beszélni, vagy csak gondolkozni is róla, hogy egy-egy kicsit el ne sírja magát.

„Soha ilyen gyönyörű képet nem láttam még! Szeretném – a szobám falára!“ gondolta magában a költő és mohón nyúlt a kép után, most már azt hitte, van eszköze hozzá: a közös emlék, a közös jóttevő.

– Mi kettőnket szeretett csak. Együtt voltunk az ő szivében. Azt akarta, hogy szeressük egymást. Isten tudja, mit akart velünk!

Hízelegve, ábrándosan szólott, a lány szemöldjei megrezdűltek a hangjától, vagy a sírástól.

„Ah, elevenedik, ébred, most még szebb!“ gondolta magában a férfi. „Nem képnek, de -50- feleségnek is elvállalnám, ez az első, a kit elvállalnék!“ fűzte tovább és a míg Ilona fejét elfordította, hogy szabadon könyezhessen, a míg a lány alakjának bűbájos kígyóvonalait nézte: a szíve feldobogott:

„Nekem volna a legszebb feleségem a világon. Ez egy pointe, a melynél meg lehetne állapodni. Küldetésem egyik része ezzel be volna fejezve. Vigyázni kellene rá, annyi bizonyos, egy ilyen álom, ha megelevenedik… Valaki megölte magát miatta; szegény, bolond, vén diák! Leány, leány! De ebben van valami, a mit még nem láttam, egy égi önzés, a milyen a csillagokban lehet…“

Bolondokat beszélt magában össze-vissza és ezekből egyet-mást talán ki is mondott volna, ha a kertész nem köhécsel erősen és az anyóka nem hívja, hogy győjjön és nézzen meg különös formáju kelkáposzta-fejeket és kalarábékat.

Türelmetlenkedett, valami lényegest mondani akart, de föltünő gorombaság nélkül -51- nem lehetett tovább a lánynyal. Esteledett is; a kertészlegények már a falhoz támasztották a gereblyéket. A szerszámok hosszú árnyékaitól vajjon nem féltek-e a bóbiskoló virágok? Mert igen sok olyan növény volt a kertben, mely oly korán elszundít, mint a gyerek; puha, gyöngéd virágok, nyitott ajkkal alvók, kemények, férfiasak, a kik szájukat erősen összefogják és nem is lélekzenek.

Este van; halk zengés áradt el az üvegteremben. Lábujjhegyen jártak, halkan beszélgettek. A macskákat felköltötték, hogy menjenek be a házba, ha aludni akarnak.

Az öreg asszony egy nagy vörös rózsát levágott és a férfi kezébe adta. De nem hívta meg, hogy győjjön el máskor is. A leány is álmosan adta a kezét, de úgy, hogy a férfi megcsókolhassa.

– Nem! szólt tréfás daczczal a költő és fölhasználva az alkalmat, a míg a kertészpár egy ravasz, magát megfagyottnak állító verebet búvóhelyéből kiparancsolt, addig, a mig az öregek a verebet szidták és elnevezték mindennek, -52- csak jónak nem, – erősen megszorította a leány kezét és erős gőgös hangon suttogta:

– Nem; a kezét nem, az ajkát akarom megcsókolni. És meg fogom; értse meg, meg fogom. Nem lopva, nem erőszakkal, maga fogja nyújtani, hízelgő szóval, nedves lesz a szeme!

Soha idegen ember nem csókolta meg és lelkében úgy élt a férfiaknak adott vagy azoktól kapott csók fogalma, mint egy rossz, sőt kómikus szokásé. Még halványan, sejtelemképpen sem élt benne az a kultusz, a melylyel fiatal leányok – a csókot – nagy áradozással és tudattalan kábultsággal körülveszik – a míg ajkuk érintetlen. Nem volt benne meg a lányok vágya, hű lenni ahhoz, a kit még nem is ismernek és megőrizni arczuk szüzességét, egynek, az elsőnek, a kinek majd mondani lehessen: engem te előtted nem csókolt meg senki!

Az embereknek jobb időkből, régi-régi időkből való szép szokása, nyilván az angyaloktól tanult erkölcse a csók, az, a melyet neki megigért a férfi, megütötte és megalázta, -53- mint a hogy megüt egy urat az igért verés. A torka összeszorult, a kezét visszavonta, piros szín áradt el kemény homlokán:

– Megálljon! – mondá, alig tudva lélegzeni is. És ebben a pillanatban született meg szívében az első asszonyos érzés: kegyetlenkedni egy férfiúval, elbolondítani, megalázni, meghurczolni, ha kell, kaczérsággal.

A költő másnap elutazott, de hamar visszajött és azonnal jelentkezett. Mint jóismerős, mint rokon kopogtatott, elhozta a munkáit, az öregeknek ajándékot hozott, apró japáni virágcserepeket, ezüst öntöző kannát, sok kedves csecsebecsét vásárolt Ilonának. Az öregek elég szívesen látták, a leányon azonban ismét csak nem lehetett látni, mit gondol. Örült a holmiknak, rakosgatta, játszott velük, de igen hamarosan elszökött a vendég elől és nem lehetett megtalálni. És ezután alig lehetett egy-egy pillanatra egyedül találni. Ilyenkor pedig még kevésbbé beszélhetett vele mint máskor, a férfi minden kérdésére, minden megjegyzésére azt mondta:

– Mik a tervei a jövőre nézve? Akar-e ünnepelt, első és boldog asszonya lenni a világnak? Vagy el akar itt hervadni az ostoba azalékkal?

Összeszorított ajakkal mondta; komolyan, néha türelmetlenül, egyszer-egyszer mosolyogva, sőt némi kis kaczérsággal.

„Csak több regényt olvasott volna; az a baj, hogy alig olvasott egy-kettőt!“ gondolta magában az immár nagyon vagyonos költő és elhatározta magában, hogy majd visszaadja a leánynak a kölcsönt, ha már egyszer a felesége lesz. Ettől a momentumtól azonban távolabb volt, mint valaha, sőt sürgős és nagy veszedelem támadt arra nézve, hogy Tündér Ilonát elveszik közvetetlenül az orra előtt. A mint híre ment, hogy nagyban és komolyan udvarol a kertészleánynak, a -55- tóparti melegházat egyszerre udvarlók serege lepte el, az öreg kertész nagy bosszúságára és a mamuska igaz örömére, a ki lánya mellett, a míg mozdulatlanul trónolt a leanderek között, mosolyogva, némán, állva, kötötte a fehér harisnyákat.

VI.

Igazi szerelmes jelentkezett. A harmadik kérő, a betyár. Talán a legszebb barna férfi, a ki a fekete magyar földön termett. Mindig tüzes, mindig ingerült, minden perczben hajlandó valakit agyonütni, vagy magát agyonüttetni egy nagylelkü fellobbanásában. Kalandos természet, mint Dumas pére valamelyik legjobbik lovagja, a ki apai örökét részint herczegek barátnéival, világra szóló szépségü primadonnákkal, részint ragyás csapláros-lányokkal mulatta el. Tartozott mindenkinek, de dúsgazdag anyjától nem kért és nem is fogadott el egy krajczárt sem, inkább beállott czirkuszba lovásznak és a mikor innen kitették a szűrét, elment egykori öregbéreséhez, parasztruhát öltött, annak rendje és -58- módja szerint vágta a rendet és ha lovat venni bement a vásárra, nem ismerte meg az úri barátjait. És hogy teljesen paraszterkölcsök szerint éljen, búcsúk alkalmával verekedett, börtönben is ült, sőt a végén elvett egy czitromképü, csitrihaju parasztlányt. Szegény asszony elhalt mellőle épp abban az időben, a mikor nagyságos asszony lehetett volna, a mikor az ura bronzszínü nyakába örökség útján megint egy óriási vagyon akadt.

A betyár – mert így hívták ezt az igazi nagyurat – minden teketória nélkül el akarta vinni Tündér Ilonát. Az öregeknek szólt, miután a leánynyal egyszer-kétszer beszélt:

– Adják ide. Soha egy korty bort nem iszom, ha ideadják. Kártyához nem nyúlok. Adják nekem, ha nem adják, elraboltatom!

Félni lehetett tőle, hogy meg is valósítja fenyegetését. Éjszakánként, régi parasztpajtásaival a kert körül czirkált. Egy holdas estén be is mászott az udvarba, a hol Tündér Ilona egymagában sétált, mert most, hogy a tavasz egészen kinyílt, nem tudott az öregekkel egy időben lefeküdni. -59-

A lány nem ijedt meg tőle. Rászólt a komondorokra, hogy le ne húzzák az éjjeli vendéget.

Ilona sikoltani akart, de nem tudott. A kutyák pedig ostoba észszel alighanem szerelmi idillre gondoltak és diszkréten hátravonultak.

– Te is meghalsz, én is! szólt a betyár úr újra és eleresztette a Tündér Ilona holthideg kezeit. Az ott állott előtte, a holdfényben, félig nyitott szemekkel. Az arcza, a nyitott melle oly fehér, egészen egy szín fehér selyem éjjeli köntösével. Nem mozdult, nem élt.

– Mért nem szeretsz! mondd, suttogta gyűlöletteljes és kérlelő szóval a férfi. -60-

– Mert nem tudok szeretni! mondta lassan, tagolva, feltörő könyek közepette a leány.

A betyár megrendült, csaknem arczára bukott. Aztán összeszedte magát és elment arra, a merről jött. Ment, ment és újra nekivágott még az éjjel a bor és szerelem tengerének.

VII.

Az éjjeli kalandról nem szólt senkinek. Édes anyja és a költő mégis megérezték, hogy történt vele valami és két napon át gyanakodva figyelték. Az öreg asszony nem állhatta és úgy négy óra felé hajnalban, a mikor rendszerint mind a ketten föl szoktak ébredni és egy kicsinyt beszélgetni, megkérdezte:

– Semmi bajom, de férjhez menni csak kell. Mindenki férjhez megy és a vén lány irtóztató. Csak tudnék választani. A kihez elmennék szívesen, ahhoz nem mehetek! – Mélyen fölsóhajtott. -62-

Kevés vártatva azonban fölnevetett. A katonatiszt jutott egy pillanatra az eszébe és hogy ehhez el lehetne menni. Mulatságos, mókás, kómikus ember, nevetni lehetne rajta nagyokat. Színház otthon és a katonabanda minden héten egyszer az ő ablakai alatt játszsza a térzenét.

Majd az jutott eszébe, hogy megvalósítja régi tervét, utazni megy, nyakába veszi az országot, sőt Bécsbe és Gráczba is elmegy – férjet keresni. Mulattatta az ötlet, hogy maga jár a legény után és addig jár, addig keres, a míg találkozik valakivel, a kit ő fog megszólítani; ugyan kérem, legyen szíves, ha van egy kis ideje, vegyen el engem!

Nem felelt többé az anyja szólongatásaira, úgy cselekedett, mintha aludnék, pedig éppen csak annyi álom volt rajta, a mennyi megihlette, hogy élénken, lágyan és sebesen folynak lelke képei.

A férjét kereste a férfiak roppant sokaságában, mezitláb, de díszes kalapban járva az utczákon, a szalonokban. A kérői utána, -63- mint egy csomó csahos kutya, egyik apró udvarlójának, a tisztnek két rattlere is ott ugrált-bugrált közöttök. Mindenféle emberekkel megállott beszélgetni, magas katonatisztekkel, kerti napszámosokkal, kopogtatott a czisztercziták klastromjának kis kapuján, az öreg prior nyitotta ki és attól hirtelenében megkérdezte:

Álmában ahogy keresgélt, keresgélt, egyszerre előkerült a betyár, derékon fogta és azt mondta: itt vagyok, én vagyok! Azzal felhajintotta egy nagy szénásszekérre, a melybe egészen a szeméig belesüppedt. Szédítően illatos friss széna volt, de a szekérnek nem volt feneke és ő megint csak az utczán volt az ismerős férfiak közepette, a kik nagyon nevettek, a míg meg nem pillantották, hogy ime, a bástya felől gyors ügetésben jön a meghalt jogtanár. Szegény Barcza mint közeledik feléjök, vetkeződni kezd, lehányja magáról a testét, csontváz lesz és karjait kinyujtja feléje.

Ilona elpityeredett, de már az első könyek megszelidítették a rémlátományokat és hajnali -64- félálma egyszerre nagyon édes lett. Tengerparton sétált – de ez a tenger inkább egy óriási metszett tükörüveg volt – és a mint sétált az aranyporondon, egy fiatal emberrel találkozott, a kinek czipője nem volt szintén, de kalapja sem. Olyan szép volt férfinak, mint a milyen szép ő lánynak.

– Járkáljunk mi igy mindig, hogy lássanak az emberek és az égben lakó holdvilágok és egyéb csillagok. Legyünk férj és feleség és ezért esküdjünk is meg egymással; az erdőben lakik egy remete, az összead.

Ilona kinyitotta a szemeit: ő eminencziája gyűrűje szorította az ujjacskáját, a mely az utóbbi időben teltebb lett, igen erősbödött… Azonban megint behunyta szemét, hogy tovább sétáljon a furcsa ruháju fiatal emberrel. -65-

Most még éberebben álmodott, mint az imént. A tengerparti ember alakja még világosabb lett, hasonlított egy igen erőteljes leányhoz, vagy egy igen kifejlődött fiuhoz, a kinek sötétbarna arcza, de szőke haja és kék szeme van. Kézen fogva mentek, helyesebben lebegtek a tengerparton szorosan a víz mellett, néha a vizen is, de csak lábuk ujja hegyével érintették a puha hullámokat. (Ezt meg fogom próbálni a tavon, idehaza! gondolta magában Tündér Ilona.)

Nem igen beszélgettek, nézték egymást. „No, – mondta egyszerre a tengerparti férfi – mi ugyan egymáshoz valók vagyunk, nem vagyunk csókosok, nem is jó az, nem is kell az, bűnnek és fájdalomnak fogantatása, jobb menni, menni, menni…“

Mind mentek az idők és a távolság végtelenjéig, oly hosszan, és olyan sebesen, hogy a langyos, de friss szél, a mit alakjuk fölkeltett, csaknem elaltatta, igazi álomba borította a leányt.

Az öreg asszony azonban kinyitotta a hálószoba ablakát, hogy bevegye a mezei virágokat, a melyeket Mária havában két kispap -66- szedett neki. A virágok lassan lefeküdtek Ilona lábaihoz, de a májusi reggel minden szemérem nélkül mohón és szerelmesen lopódzott hozzá és álölelte szűz alakját. Ilona meg izgatottan és kéjelmetlenül takarta be magát takarójába és csukott szemmel látta mint tesz-vesz anyja, mint sugdos magában. Látta a fölszalagozott, de már hervadó májfát is, a melyet ablaka elé állítottak a kertészlegények, a fa szent napján még. A tengerparti legénynyel pedig még mind mentek, sőt a legény fogadkozása ellenére hozzá-hozzányúlt, átfogta derekát. A lány megborzadt.

– Csukjátok be az ablakot, fázom! szólt, majd felült és reggelit kért. Megreggelizett és folytatni akarta álmadozásait tovább, de hiába erőltette, nem látott többé semmit és közönséges gondolatoknál egyéb nem jutott az eszébe. Vikszolt pallót kivánt magának, ha férjhez megy. Nagy politurozott bútorokat, a melyekbe megláthassa ki-ki magát, oly fényes és tiszta legyen, mint a tükör. Temérdek ruhát, sok kocsit, ezüst-szerszámos fekete lovakat. Az emeletes nagy kőházon vaskapu, mindig zárva. A sok pénzét odaadja az urának, -67- nem, a szüleinek, azoknak sem, senkinek sem. Beleteszi egy nagy aczélládába és nem ád belőle, legfölebb csak szegény úri leányoknak, hogy ne járjanak tarka, czifra szegény ruhában, mint a hogy a mesteremberlányok.

VIII.

Ez egész napon át lágy és érzékeny volt Tündér Ilona. Nem gőgösködött és nem adott, mint rendesen igen rövid feleleteket a mind sürübben jelentkező udvarlóinak. Sőt estefelé, elment velök – és anyjával – sétálni a szőllők felé, a Szépasszony-völgybe. A míg idejártak, egy kis cseres erdőt is értek és Tündér Ilona nagyon örült az erdőnek, otthon érezte magát annak komoly, de barátságos homályában.

Előre ment egy agglegény ügyészszel, a ki – természetesen lovon kísérte őket, de az erdő szélén kénytelen volt leszállani. A leány bábrabló tűzszínü bogarakat és fehér czinczéreket fogatott az ügyészszel, de a világért sem azért, hogy megalázza. A költő egy kis jogászszal baktatott hátul, elkeseredve, -70- dühvel már-már a lemondásra gondolt. Inkább gyűlölte a leányt, mint szerette, ha eléktelenedik, ha valami szerencsétlenség éri, nem sajnálta volna. Mégis kitartott mellette, hogy elvegye, hogy megalázza.

A rendes körülmények között okos, sőt finom elméjü férfi a legostobább bosszúterveken kovácsolt. Hogy elveszi, aztán elválik tőle, mondván: „Elvettelek s nem szeretlek, elmehetsz!“ Vagy: „ime, együtt vagyunk végre, egyedül. Kedvesem, tartozom önnek egy magyarázattal: Ön szép és tiszta mint ha a Mont-Blanc haván egy rózsa, egy souvenier de malmaison nőlne. Azonban, kedvesem, nekem a pénze kellett, őszintén megvallva azt ambiczionáltam, hogy főpap bátyám vagyonát egy masszába, együtt lássam, az én kezemben. Nekem terveim és czéljaim vannak, a melyeket önnek el nem mondok, mert ön meg nem értené… Együtt maradhat velem, a világ előtt, de kedvesem, én nem maradok önnel együtt!“

Majd meg elült benne a bosszú és az elérhetetlen beteges imádata támadt föl. Féltette a leányt, a ki a legkevésbbé sem volt -71- az övé. Nagyszerü szerelmi vallomásokat, szédítő beszédeket eszelt ki magában. Egész tudását megforgatta, hogy keresse az okokat, a mikért leányok szívében szerelem ébredt. Shakespearetől kért tanácsot és szinte megőrült, a mint látta, csaknem megfoghatta a kezével az Othello szerelmének a történetét. Desdemona szánta a mórt, itt kezdődött.

„Részvétet kell benne keltenem!“ így végezte magában. „A dicsőség, a nagyság, a gazdagság nem iponál neki, oly romlatlan, vagy oly romlott! Tehát szánalmas leszek!“ Annyira belemerült ebbe a tervbe, hogy Ilonát alig látta ez estén, csak a mikor a melegház kapujában búcsuzkodniok kellett.

Hosszasan búcsuzkodtak, mert ritka szelíd és világos este volt. Érzéssel, igérettel, reménynyel teli ég, még az Ilona lelke is megremegett belé és a míg a férfiaknak kezet adott, arra gondolt, hogy mért nincs neki egy leánybarátnője, a kivel kéz kézen fogva sétálhatna az üvegházban. Egy szőkehaju leány, fehér, de feketeszemű, vidám is, sírós is, pajzán és egyszersmind szelíd. Levetnék a vállfűzőt, bő battisztpongyolát öltenének -72- magukra, olyant, a milyenben a szent-asszony szobrokat öltöztetik a templomok terraszán. Egymást öltöztetnék, virágot tűznének egymás hajába, így hízelegnének egymásnak egész éjszakán.

A költő kibőjtölte a többit, ő maradt utoljára. Hosszan tartotta a leány kezét a kezében:

– Tehát holnap reggelig, a viszontlátásra! Jőjjön el, korán jőjjön. Meg fogom mondani, hogy elmegyek-e magához. Ma többször arra gondoltam, hogy mégis elmegyek. És mért ne mennék? Magától legalább nem félek. Az egyetlen férfi, a ki nem ijeszt rám és nem, nem, hogy is mondjam, a ki nem utálatos… Ha maga lány volna, tudnám magát szeretni is. Tudja mit, igérje meg, hogy levéteti a bajuszát, nem mindjárt, akkor, ha –

Tréfált is, komolyan is beszélt, de oly gyorsan, ahogy csak ő tudott, nem lehetett megállítani. Az iró kezét szorongatva, meglepődötten hallgatott. Ilona tovább darált: -73-

– A férfikalap magának rosszul áll; van egy boleróm, pipacsokkal, az állana magának jól. Ostobaság, hogy a férfiak mind elcsúfitják magukat ezzel a fekete filczczel… Nézze, hogy les a mamám; biztosan nagyon örül, mert magával beszélgetek, szerelmes magába. Illik is, hogy magához menjek feleségül. Fog-e vinni engem bálokba? a kivágott ruhákat igen szeretem látni. Apám is boldog lesz, mind imádják magát. És a végén talán nekem is jut egy kis boldogság. A megboldogult érsek úr gyűrűje kicsiny már az ujjamra; s férjhez kell menni. Milyen, milyen éj!

– Szeret egy kicsinyt? kérdé a költő nekibátorodva, mindjárt hatalmaskodva, élesen.

– Egy kicsinyt, talán! suttogta Ilona, befutott és maga után a kis kaput becsapta.

A költő egy darabig ott maradt, aztán halk énekszóval hazafelé indult volna, a mikor a puha porban egy csukott batár gördült feléje, a lovak megálltak a kertész háza előtt és majd letiporták.

Ösztönszerű gyűlölettel fordult a férfi felé, a ki a batárból kilépett. Valami gonosz -74- sejtelem azt súgta neki, hogy íme, hirtelen megérkezett, a ki mindjárt elrontja csaknem teljessé lett diadalát. Hogy jön egy igazi férfi, különb, mint ő.

Egy öreg úr volt. Magas, hajlott egy kissé, de erőteljes. Fehér szakállából és dús hó-szín hajából arcza kipiroslott. Talpig gyászban, de zerge-szőrös kis vadászkalapban. Botjával megkopogtatta a kaput:

Benső megvetéssel nézték egymást a költővel, a ki újra belefogott az áriába és nyugodtan sietett hazafelé.

IX.

Gyászkoszorukat rendelt és a halottas szoba számára vagy tíz nagy pálmát kért kölcsön Simon gróf, azért jött. A felesége kiterítve feküdt, meghalt hatvanéves korában, áldozata egy negyvenhárom évig tartó betegségnek, a melynek neve azonban nincs benne az orvosi könyvekben. Egy félszázadon át tűrte, nyögte a legiszonyúbb megaláztatást, az ura minden héten legalább egyszer el akart tőle válni, mert a szegény asszonynak nem volt gyermeke. Nagyon is nemes családból származott, apja is egyetlen gyerek volt már, ő is egyetlen, véletlen, alig tudták életben tartani, alig hogy élt. Mégis csaknem ötven esztendeig tartott ki az ura mellett, a kitől ha egyszer-egyszer elment, -76- megszégyenülve tért vissza, halálos félelemben annak brutalitásától. Lenyugodva, örök rabbá téve, imádkozott és gyüjtött, – senkiért, senkinek. El nem válhattak, mert igen buzgó katolikusok voltak. Simon gróf egyszer magával ő szentségével is beszélt erről, nagy ajándékokat küldött a kúriának, de az asszony családja már előbb imformálta a pápát és megszégyenülve kellett visszatérnie a feleségéhez.

Most feloldották a házasságot ott, a hol kötötték. Csakhogy Simon gróf aggastyán lett, a mig kivárta. Megőszült, elkeseredett, már húsz esztendeje nem lőtt agyon véletlenül senkit, sem vadászt, sem bérest. Sőt visszavonult a politikai pályától, letette mandátumát és nagynéha szerepelt a felsőházban, pénzügyi kérdésekbe szólt belé, hogy takarékosságra intse a nemzetet. Ő maga oly takarékos, gondos és tiszta volt, mint egy hód. Egyetlen latifundiummá szerette volna átalakítani az egész Magyarországot, a Hunyadiak előtt való korban ez talán sikerült is volna neki, de most csak azt tudta megtenni, hogy megötszöröztette azt, a mit mint -77- majorátus örökölt. Kezelt a zsidóval, de kihasználta, ő rajta nem lehetett nyerni, csak ő nyerhetett. Szerette és becsülte a parasztot, mint földjeinek föltünő investiczióját, de ha csak módját ejthette, a szegény községek határából el-elfoglalt, ha többet nem, néhány szekérnyomot. Büszkébb volt, mint egy örökös király és a hölgyek kegyeit nem ajándékkal szerezte meg, hanem mert imponált nekik, mint egy zordon, pusztai Napoleon. Nem mertek ellentmondani, meghunyászkodtak előtte, ha bozontos szemöldökei alól szurok-szín szemeivel rájuk nézett. A míg meg nem őszült, réme volt a vidéki férjeknek és egyszer a maga parasztjai rohantak rá vasvillával. A legbőszebbet, a legjobban megalázottat, a csahost arczul ütötte és így maradt sértetlen közöttük. Öreg korában kevésbbé imponált már, de ravaszsággal pótolta a fiatalságot. Különben is az őserő, a mely benne lakozott, frissen megmaradt, csak fejére, mint hegyek sziklacsúcsára lehull a hó, ült le az ősz ezüst szine.

Tegezett mindenkit. Tegezte a kertészt is, a ki álmosan szolgálatjára állott, tegezte -78- az öregasszonyt is, a ki mindjárt ott termett – kezében a nagy fehér harisnyakötéssel – az ura mellett.

A lármára, mert Simon gróf lármázva beszélt, Ilona is bejött az udvarról.

Leült és beszélgetett velök. Egészen másképp beszélgetett, mint mindenki más, a kit Ilona eddig csak ismert. Nagy fensőséggel, rá se nézve arra, a kihez szól.

„Istenem egy gróf? Tehát ilyenek,“ gondolta magában Tündér Ilona és úgy nézett a vén oligarchára, mint egy eddig soha nem látott, ismeretlen állatfajtára. A szemei villogtak, a fogai épek voltak az aggastyánnak hangja erős és friss, mint egy fiatal ispáné, a ki a mezőn nagy távolságokra szokott beszélni. „Szép öreg úr!“ gondolta a leány és meglepődve, nyitott ajkakkal hallgatta, a mint Simon gróf feleségéről beszélt, mély tisztelettel, de részvétlenül, akárha egy szentté kanonizált herczegnőről beszélne, a ki előtte négy-öt századdal élt:

– A grófné megpihent. Két napig élt még, miután a szentségeket fölvette. Félkörben kell fölállítani a pálmákat. Lakik itt valami -79- gyertyamártó? Nincs itt semmi. Bécsbe sürgönyözni már késő. A káptalannak talán vannak fáklyái. Aztán szép koszorút kössetek, kis lányom. A grófnénak egy elefántcsont imakönyvét majd egyszer elhozom neked. Évek óta nem voltam már ebben a sárfészekben, hol lehet itt valamit enni.

Megmarasztották. Igen jóizüt evett és vacsora után beszélgetett a forradalomról, a melynek első felében igen tevékeny részt vett, sok németet sajátkezüleg megölt, aztán, miután látta, hogy az egész dolognak nem lesz jó vége, visszavonult.

Nemcsak ő, de a kertész családja is elfeledte, hogy ennek az embernek ezalatt valamely kastély bolthajtásos nagy ebédlőjében egyedül fekszik a felesége holtan. Stearin gyertyák lángja virraszt fölötte, lassú, egyhangu serczegéssel.

– A ki úr, az csak úr! mondta a kertész, miután Simon gróf elment és a szokásos asztali imát sietve elmondták.

Az öregek álmosak voltak, de a leány tudta, hogy a szemét se fogja behunyni az éjjel; mindig így volt, ha a rendes időn túl -80- feküdt le. Örvendett ennek, legalább gondolkodhatott a tengerparti ismeretlenről, a költőnek adott igéretéről, a grófnéról, a ki a gyönyörü kastélyban fekszik. Az ébren való álmodozás vége az lett, hogy félni kezdett, valósággal a hideg lelte.

Egy pillanatra, hogy elaludt, egész világosan hallotta, a mint a grófasszony így szólt hozzá: „Unom egyedül menni a másvilágra. Leányom, gyere velem, de vedd föl elébb a legszebb báliruhádat!“

Gyertyát gyujtottak, mint az utóbbi időben igen gyakran, az öreg asszony egy kis szenteltvízzel megkente a leánya, aztán a maga homlokát. És a mikor a leányon lassú sírás vett erőt, felköltötte urát is. Hárman virrasztottak, a félelem ismeretlen és oktalan érzésétől eltelve, a míg reggel nem lett. Ilona csak akkor aludt el, a mikor kint a munkára menő parasztlányok nagy elbúsulással és végtelen elnyujtásokkal énekeltek egy alapjában vídám dalt. Délfelé ébredt. A melegházban a költő már várt reá.

– Vissza fogok jönni; felelte az ingerülten és elment. Napokig nem mutatkozott. Írt, de nem feleltek leveleire. Ilona egyáltalán elhanyagolta az udvarlóit az utolsó időben.

Vagy két hét múlván Simon gróf jött meg, a felesége imakönyvét elhozta Tündér Ilonának.

Átadta az imádságos könyvet, de nem tartott hozzá semmiféle szónoklatot. Egyáltalán nem igen barátkozott Ilonával, inkább az öregekkel, különösen a kertészszel, a kivel a legfőbb dolgokban egy hitet vallottak. A maguk módja szerint mindaketten, az örök úr, az örök szolga is, nagy ellenségei voltak a czivilizácziónak s különösen annak, hogy a parasztokat a katonaságnál megtanítják írni és olvasni, a hol három ház van, oda iskolát építenek és a raboknak húst ad enni a megye.

Együtt csibukoztak, a kertész ibolyadohányát szítták. A meleg nyári délutánokon órákig elültek a szőllő-lugasban, szigorúan -84- bírálván a dologtalan világot. Ilona szerette őket hallgatni, az udvarlói elül is elszökött, hogy társaságukban lehessen, ámbár a férfiak csak annyit törődtek vele, hogy a nagyobbszabású gorombaságok felét elköhögték. Simon gróf néha megsimogatta a leány haját, mely az utolsó időben egyszerre rohamosan kezdett megint nőlni, növekedni, valamint kint a mező a nyár elei sűrű és friss eső után. Ha kontyba tűzte, a feje fájt tőle, kénytelen volt leeresztve viselni, gyöngén befonva. Csakhogy a fonás elől mindjárt föloldódott, örökösen igazgatnia kellett. Szinte haragudott a hajára, veszekedett vele, rémítgette, hogy lenyírja tőből. Simon gróf békítgette:

Tündér Ilona csudálkozva nézett az öreg oligarkára. Soha sem gondolt még a maga öregségére, el sem is tudta képzelni.

– Bár olyan fehér lenne a hajam, mint a kegyelmes uré; az szép! jegyezte meg minden kaczérság nélkül.

Négy nagy fehér bárányt hozott neki a gróf legközelebb. A szíjgyártójával szerszámot, -85- a faragójával kis kocsit csináltatott hozzá.

– A multkori hízelgésedért szólt, a mikor átadta. És a bárányfogatba beleültete Ilonát, a ki komolyan és boldogan kocsikázott az udvaron. Ő hajtott, a gróf kommandirozott, az öregek könnyes szemmel nézték, megfogták egymás kezét, az aszszony még a kötését is elejtette, soha se hitték volna, hogy ily boldogok legyenek.

Ilona kezet csókolt Simon grófnak. Az meg állát gyengéden megfogva, megcsókolta először nyakát, aztán a homlokát:

– Te vagy az én szerelmes lányom, a kiben nekem kedvem telik! mondá tréfásan és gyengéden magához ölelte. Aztán az öregekhez fordult és gratulált nekik gyermekükhöz.

– Önök boldogok – szólt egyszerre magázva őket – mert a világ első leánya a maguké. Ha az enyém lenne, ha nekem volna ilyen…

De már elkivánkozik itthonról, kinőtt a cserépből a mi tubarózsánk, ki kell ültetni! jajgatott tréfásan a kertész. Ebből az alkalomból -86- nagyon leszólták a mai fiatalságot. Ilona segített az öregeknek. Nagyon megértették egymást így négyecskén. A kegyelmes úrnak temérdek jó viczcze volt, az ajándékozásban pedig éppen páratlan. A néhai grófnénak drága régi csipkéit lassanként mind elhozogatta Ilonának, kisebb ékszereit, a filigrán agrafokat, egy ezüstbe foglalt fekete köves egész garniturát, sőt azt a türkizes, apró gyémántos diadémot is, a melyet a szegény asszony pártának és akkor viselt, a mikor még boldog leány volt – és a grófnak annyira tetszett. Idekerült, a kertészlakba hozták a néhai két hátaslovát is, egy csillagos homloku szelid sárga mént s egy hetyke vasderest, a melyeken a néhai nem ült soha és a melyek nem voltak befogva soha, csak egyszer, akkor, a mikor úrnőjükkel kivágtattak keő-tárkányi családi sírbolthoz.

Az öreg asszony egy kissé megsokalta a kegyelmes úr nagy bőkezűségét és gyanakodva nézegetett rá, de meg-megnyugodott, a mint látta, hogy mily kitüntető és erős barátsággal ragaszkodik az az ő urához, a -87- kit sohse látott még ily boldognak, büszkének és tisztának. Kemény, nagy galléru ingeket kezdett a kertész viselni, sőt nyakravalókat is vásárolt. És éjjeleken negyven éve hallott, ok nélkül való sóhajtásait abban hagyta, ellenkezőleg föl-föl nevetett. Veszekedni nem lehetett vele, a hátaslovakat – Citromot és Violát – fehér czukorral étette, gazsulált nekik és mélyen sajnálta, hogy ily úri lovak létére a földön szalmán kell hálniok.

Nagy készülődések után Ilona a sárgára rá is ült, lovagolni tanult. A gróf megigérte, hogy lengyel lovászmesterét mindennap beküldi, hogy tanítsa, de gondolt egyet és maga járt benne. Egy hét mulván már lóháton együtt mehettek ki Simon-faluba, a hová legelőször vacsorára voltak hivatalosak. Az öregek hintón mentek utánuk. Elkerülték a várost, a kertész nagy szomorúságára és nem az országúton, hanem az érsekség és a gróf földjén átvágva értek a kastély elé.

A rengeteg udvarban halotti csend. Sehol egy parasztgyerek, még csak egy kutya se. A cselédházak ablakai sötétek, az asszonyok lefeküdtek a tyúkokkal – az volt itt -88- a rend – a férfiak meg ilyenkor kint hálnak a tanyákon. Óriási szalmakazalok hegylánczai beláthatlan messzeségben. Egy eltévedt és kizárt csirke mozgolódott nagy félénken valamelyiknek a tövében. Ez az egyetlen mozgás.

„Mily gyönyörű mindez!“ gondolta magában Tündér Ilona, a ki ez ünnepies fehér estén úgy érezte, mintha valami nagy, eddig ismeretlen szent ünnep volna és ő ennek a középpontja.

Hetet harangoztak a kastélykápolnában. Mindjárt odamentek imádkozni. Egy fiatal pap, a ki a templomnak is beillő kápolnában egyes egyedül volt és magának orgonázott, félénken nézett a vendégekre, egy pillanatra abbanhagyta az éneket, nézte a jelenést, aztán folytatta még nagyobb áhítattal.

Mindnyájan meghajoltak az oltár előtt, letérdepeltek, imádkoztak. Simon gróf aztán kézen fogta Tündér Ilonát és odavitte egy piros bársony karosszékhez, a melyre a néhai grófné czímere és nevének kezdőbetüje volt kihimezve. -89-

Jó félóráíg üldögéltek a templomban, beszélni csak Simon mert, ő is csak néhány szót, halkan. Ilona édesdeden imádkozott: az érsek úr nyugodalmáért, apjáért, anyjáért, a jó és kedves öreg grófért, valamint azért a szegény asszonyért, a kinek a székében ül.

Templom után mindjárt az ebédlőbe mentek. A nagy ebédlőben volt terítve, abban, a mely valami kevéssel még nagyobb volt, mint a kápolna. Három bizantinus kereszt-luszterben száz-száz viaszgyertya égett. A rengeteg teremben visszhangos csend, csak úgy dörgött, a mikor a házigazda erős hangjával fölverte.

A kertészcsalád úgy érezte, mintha itt valami mesébe kerültek volna; a fölszolgáló lelkek némák voltak, nesztelenül jártak-keltek, nem feleltek, pedig az egyiket kétszer is megkérdezte a kertész, hogy hová való. Ilona azonban otthonosan és jól érezte magát, egy trónus-módjára készült karosszékben ült ismét, azon, a melyen a néhai grófné trónolt -90- szegény – egyedül, magának. A támlány monogrammja friss volt, a leány megnézte a szép kézimunkát és csudálkozva látta, hogy a czímer helyett a pajzsra három arany kereszt van himezve.

Nagyon közönyös dolgokról beszélgettek. Lovakról, a jó és rossz pinczéről, a zongorázásáról, nyitott tűzhelyekről, a vad különféle készítésmódjairól, a takarékpénztárak hunczfutságairól.

Ilona mindezt figyelemmel hallgatta, maga is tett egy-egy, mindig korrekt megjegyzést, de voltaképpen csak Simon gróf beszélt, döntött, itélt, kinyilatkoztatott, mint mindig és mindenütt. Vacsora után szétnéztek a kastélyban, a mely nappal is rengteg nagy volt, hát még éjjel. Végtelennek, kiismerhetetlennek tetszett a leány szemében, nagyszerűnek, de egyszersmind igen kedvesnek is. A tisztaságtól ragyogott minden, a csigalépcsők, a fülkék is. Minden régi volt, de minden oly kitünően konzervált, mind maga az úr, a ki aggastyán létére fürgén járt előttük, a háromszáz s nehány éves ház történetét magyarázta és előadta, hogy miféle praktikus -91- és szép változtatásokat akar még itt tenni, egy félszeg szárnyat, a mely a dombra futván, megszakad, mint akar kiépiteni. Egy nagy üvegfalu asszony-szalon lesz csak benne, Mária-Antoniette korabeli.

Simon gróf nem felelt. Fölvitte őket egy terrászra pihenni. Innen be lehetet látni az egész környéket, az északról sűrű erdővel kerített, délről beláthatatlan búzatengerrel beszegett Mátraalját.

– Ez az én világom! szólt Simon gróf megelégedetten. A vendégek tágra nyílt szemmel nézték e világot, majd akaratlanul, lopva e világ urára néztek és ebben a pillanatban bizonyára jobban imponált nekik, mint valaha. Mind, mind az övé: a beláthatatlan messzeség, az este, az ég, a cserek és rózsák illata, a csillagok, az állatok, a melyeknek melankólikus hangja hallatszott…

Az öregek leültek hátul, fáztak is, féltek is talán. Ilona elül állott az úrral, a ki érdes nagy kezében fogva tartotta síma kis kezét. Magyarázott, majd elcsöndesedett. Némán -92- állottak egymás mellett. Most valami hideg szél kerekedett az erdők felől. Ilona összeborzadt, de nem akarta elismerni, maradni akart.

– Rajtad áll, hogy itt maradj, velem. A feleségem, a leányom, az unokám. Asszonyom és az örökösöm, ha behunyom a szemem! mondá az aggastyán keményen és oly erősen, hogy az öregek meghallották volna, ha a szél el nem viszi a hangot az erdő felé. Maga Ilona sem hallotta egész tisztán, de megértette, ismételte a kérdést:

– Azt hiszed, hogy öreg vagyok! folytatá Simon gróf komoran. Nem vagyok az. Vagy az vagyok, legyek az. Már én innen nemsokára elmegyek és mindent itthagyok. Légy velem, a míg elmenőben vagyok, egy-két év, neked semmi, nekem minden. Egyet borzongsz, aztán tovább mégysz, vagy itt maradsz és várod…

Nem lehetett befejeznie. A kertészék mozgolódtak, az öreg asszony félt, hogy Ilonka -93- megfázik. Éppen csak megkérdhette a könyes szemü leánytól:

– Akarsz-e? gyere, az apád leszek, ha akarod, az urad is, gondold meg. Vagy minek gondolod; mondd mindjárt.

– Akarok! szólt Tündér Ilona minden gondolkodás nélkül, daczosan nézve a fehér estébe, az ezüst csillagokba, mintha azok ellenére cselekednék, mintha azok mondtak volna valamit.

XI.

Elvitte, mint egy öreg faun a fiatal nimphát, a kit más, sok, fiatalabb faunok üldözése elfárasztott, megzsibbasztott, elaltatott. A bronzszínü bikanyakra rátette hó-szín karját, fáradtan leeresztette, a mi olybá tetszett, mintha megölelte volna. A faun kenetteljes vicsorgással nézett a tündérleány arczába, a ki gyengén visszamosolygott reá, de nem a szemeivel, a melyek lecsukódtak, hanem a fogaival, melyek kivillogtak nyitott ajkai közül.

Ebben az időben szüretelték a földet mindenfelé a jó isten által külön is kitüntetett latifundiumon. Ily roppant áldás egy emberöltője nem volt már ezen a vidéken, nem is arattak, szüreteltek. Oly sok, sűrű és -96- nagy volt a kalász, hogy a kipergett mag rétegekben födte a tarlót, föl lehetett szedni, zsákokba tölteni. De azért vagy ötven gőzcséplőnek akadt dolga; füstjök és búgásuk beláthatlan messzeségben betöltötte az édes őszi tájat. A szőllő még csak most érett, bor nem volt egy csepp se, sehol, de a Simon kastély körül mértföldnyi területen mámoros volt mindenki, az öröm, hogy a föld ily bőkezü, részeggé tette még a napszámos marokszedő leányokat is.

Vad erővel szorította magához Simon gróf a feleségét, mások előtt, mindjárt a templomból a kastélyba tértek. Tündér Ilona rémülten nézett körül segítségért. Apja volt mellette félbolondan a boldogságtól, anyja, a ki az utóbbi hetekben minden emberi akcziót abbanhagyott és csak sírt, sírt csendesen, folyton, anélkül, hogy meg lehetett volna tudni tőle: az öröm vagy a bánat miatt kesereg-e? Csak egyszer emlegette az érsek gyűrűjét, de nem lehetett megérteni, hogy mit példáz, ha csak abból nem, hogy a gyűrűvel összefüggésben a kegyelmes úr előtt a fiatalságot dícsérte, az öregséget szidta, -97- sőt burkoltan azt is megkérdezte, hogy a kegyelmes úr mikor szándékozik meghalni?

A Simon gróf családjának egy-két férfitagja volt még a nász menetben. Azonfelül a Tündér Ilona tanui, a költő, és a lovak barátja, az ügyész. A katonatiszt egy őszi hadgyakorlaton volt, nem kapott szabadságot. Mindnyájan rendkívül meg voltak hatva, az oligarcha oly vídám és barátságos volt, mint egy alapos szerelmi igéretet kapott, és ezért már jó előre becsípett kadét. Ajándékozott, testált, igért, össze-vissza csókolta a kertészpárt és kis gyermekkora óta talán először feledkezett meg arról, hogy örökös főispán, örökös főrendiházi tag, a császár örökös titkos tanácsosa, egy örökös család első szülött tagja, a milyen nem volt, nincs és nem lesz többé a világon, sem a földön, sem a mennyek országában. A szertelen nagy boldogság tüzében meglágyult. Íme: őt szolgálják a föld, az ég, minden úgy történik, a hogy akarja, a mint álmodta, parancsolta.

Leültek a reggelihez és úgy magához ölelte Tündér Ilonát, hogy az gyengén felsikoltott, elhalaványodott és könyes szemeit -98- kérőleg emelte anyjára. Komor és kényelmetlen érzés támadt az asztalnál. A költő arra gondolt, hogy legjobb lenne az öreget itt becsületes párbajban megölni, meg is lehetne tenni, ma, még napnyugta előtt. De félős, sőt csaknem bizonyos, hogy nem hagy az magára úgy lőni, hogy vissza ne lőjjön. El is állott hamar e tervtől és minden reményét egy várható szélhűdésre építette. Akkor, igen akkor; az asszony még kinevelődik ebben az előkelő környezetben és czímmel, ranggal és óriási vagyonnal lehet fölvinni Budapestre. A költőnek fegyelmezett képzelő tehetsége volt s ez nagy hasznára szolgált. Az ügyész azt forgatta elméjében, hogy a törvényeknek meg kellene tiltaniok az ilyen házasságokat. Apa mérgesen nézett húzódó leányára, az anya pedig szerette volna az ölébe kapni és futni, futni vele, a míg valami védelemre, egy erős és fiatal emberre talál, akárki legyen is…

Tündér Ilona mohón evett, mert tegnap este óta éheznie kellett. Mosolygott az urára, alig szólott pár szót, csak a mikor az utolsó fogás után az ebédutáni imádságot elmondták, -99- fogta el valami, szinte leküzdhetetlen vágy: futni, futni innen, el az anyjával, egy sereg fiatal leány közé, a kik elfödik a szoknyájukkal, elrejtik maguk között, úgy eldugják, hogy az ura hiába keresi, nem találja.

Az utolsó perczek úgy folytak le, hogy alig tudta, mi történik. Színes árnyjáték körülötte és ő is mozgott benne, színes árny. Ölelt, kezet csókolt, kezet csókoltak neki. Hangos sírás verte föl az ebédlőt, majd a folyosót; az ő sírása is belevegyült e hangba. Fekete lovak ficzánkoltak a kastély előtt, az egyik nyerített, a csikóját hívta, a kocsis végigvágott rajta. Robogás, csikordul a kulcs a nagy vasajtóban, csend.

Csend és éjjel. Az egymásba nyiló termekben a lakájok oltogatták a gyertyákat és kinyitották az ablakokat. Vihar gyött, estve lett, egy csillag se fénylett. Még a Vénusz sem, pedig minden valószínüség szerint ezen lakott az a mindenható némber, avagy gyerek. Nem, mindenesetre asszonyi erő volt, melynek tetszett egy virágot ültetni és fölnevelni a földön és annak leányalakot adni. Hadd lám, mi történik vele, hogyan ültetik át, mint -100- akarnak homolítani belőle erőnek erejével embert, mint csókolják erőnek erejével kelyhét, a mely visszacsókolni nem tud. Nem tud semmit, csak hogy szép legyen, nincs hivatva másra, csak hogy dísz legyen siralmaitok sötét völgyében. Egy szál virág és nincs tovább.

– Én vagyok a te urad; érted-e? Az enyém vagy, mintahogy enyém a kezem. Örökre az enyém vagy. Az én rabom, az én kis bárányom. A másvilágon is az enyém. Egy koporsóban fogunk hálni, ha meghalunk. Nézz meg engem, én nem vagyok öreg. Olyan fiatal vagyok, a milyen akarok. Nagyon sokáig fogunk élni és szép gyermekeink lesznek. Akarsz-e csillagkeresztes lenni; ha ambiczióid vannak, szólj. Herczegnő lehetsz, a melyik napon akarsz. De azt gondolom én, maradjunk meg így. Vágyakozol az udvarhoz? Hagyjad, most nincs, miért. Itt fogunk élni csöndesen. Engedelmességgel tartozol. Ha akarom, én megölhetlek téged. Mert szeretned kell engem, ez a te kötelességed. Csókolj meg, parancsolom! -101-

A leány lehajtott fővel hallgatta a vad és kiméletlen szavakat és megcsókolta a férfi kezét.

A komorna állott az ajtóban. Már csengettek érte, de látta, hogy korán jött, visszahúzódott az ajtóban. A hosszu, szikár nőszemély, ugyanaz, a ki a néhai kegyelmes asszony szemeit befogta, szolgálatjára állott Tündér Ilonának. Ezüst gyertyatartó a kezében, világított és ment előre, hogy szobájába vezesse és levetkőztesse a grófnét.

XII.

Karonfogvást, szótlanul járkáltak a kertben. A grófnak kevés mondanivalója volt, elveit, tapasztalatait jórészt elmondotta már. Egész életében három-négy szépirodalmi könyvet olvasott és fantáziája nem volt semmi. A gazdasági témák, látta, hogy Ilonát végképp elszomorítják, hagyta hát azokat is és így beszédtárgya nem maradt csak egy, az, hogy mily nagy szerencse egy fiatal leányra nézve, ha egy öreg kegyelmes úrhoz mehet férjhez. A kegyelmes asszony hallgatta ezt csendesen, sőt némi részt el is hitte, hinnie kellett, mert különben nem jött volna ide és nem maradna itt így, lelkének harmoniájában, megzavarva, kábultan azt érezve, mintha megalázták s megverték volna. -104-

Engedelmesen felelt a kérdésekre, egyet-mást kérdezett ő maga is. Mosolygott a hízelgésekre, a templomi tisztelet, a melylyel a nagy cselédség körülvette: fáradt és fázós lelkét meg is melegítette egy-egy pillanatra. Néha felocsudott, különösen napnyugtakor, a mikor egyedül maradt, a kegyelmes úr a tisztjeit számoltatta. Kinézett az ablakon és látta, hogy az este lila párázatában az ég összefolyt a földdel egy határozatlan tengerré. Őszi napfény ragyogása könnyü hullámokat vert a tengeren és ideszállott, ezen himbálódzott az összetört tündérasszony, tárgytalan, szem nélkül való, oktalan és czéltalan szerelemben. Ébredt: régi álmaiban és így talált magára. Összerázkódott, gondolkozott:

„Ki vagyok én? Mi voltam én? Most grófné vagyok. Egy meghalt és én jöttem. Ez a házasélet, a melyben most élek. Ezek a szerelmes hetek!“

Irtózat fogta el. Gyűlölet a szerelem ellen. Mint az első napon, megint csak menekülni szeretett volna ismeretlen leánypajtások közé. -105-

– Együnk és aludjunk. Korán enni és az este beálltával aludni: ez a hosszu élet titka. Súlyosak az én szokásaim, de okosak; maga is meg fogja látni, beléjük fog szokni.

Nyolcz után kevéssel el kellett oltani minden világosságot. Ilona virrasztott egyedül bizantinus ágyában, a mely voltaképpen egy massziv épület volt. A negyedik századja álmodoztak benne nagyrangu rabasszonyok.

Oh, hogy visszakívánkozott leánykori ágyába! Az őrület környékezte, a szívéhez kapott arra a gondolatra, hogy többé nem lehet leány. Kiforgatták lényéből arczátlan erőszakossággal, elvették tőle hivatását, leányságát. Szeretett volna anyja mellé kúszni a szűk, politúros ágyba, fölébredni a kertészlegények veszekedésére, leeresztett hajjal ülni a melegházban és nézni, mint vergődnek előtte férfiak, valamint a szarvasbogarak a cseresznyefán, ha a gyümölcs szárába beleakadt a lábuk. Most tudna csak kegyetlen lenni hozzájuk igazán, most, hogy tudja, mily ostobák, kegyetlenek, csúfak.

XIII.

Rettentően hosszúak voltak az éjszakák a bizantinus ágyban. Sokat imádkozott, olvasni szeretett volna, de nem mert gyertyát gyujtani, félt, hogy az ura fölébred. Egyszer-egyszer megszólongatta, hogy legyen kivel beszélnie, de az új férj, az – agg ember – oly mélyen aludt, mint egy gyermek. Nem álmodott, meg volt halva minden érzéke, de ajka körül egy kegyetlen és hivalkodó mosoly jelentette, hogy hajnalban fölébred. És Ilona rettegett ettől az ébredéstől csaknem két hónapon át, aztán kezdte megszokni. Aludt is, öltözködött is, november lett, készültek Pestre, hogy berendezkedjenek az elhagyatott télipalotában. El akartak járni a nemzeti színházba és be-benézni egy-két társaságba, -108- a mely minden exkluzivitása daczára égő kiváncsisággal és kitárt ajtószárnyakkal várta a grófnét, a kit elfogadhatóvá tett nekik nem az ura, hanem a néhai érsekkel való, kissé rejtelmes összeköttetése.

Már pakoltak, a mikor Ilona egyszerre betegeskedni kezdett. Simon gróf maga vágtatott be felesége anyjáért, együtt jöttek vissza föltünő, szinte érthetetlen jó barátságban. Maradtak és az öreg asszony is maradt.

A letarolt tájékban, a meztelenül fázó fák között, mintha maga a kastély is didergett volna mostan. Néma komorságba merülve, elhagyatottnak látszott, ablakai, kapui bezárva. Bent lábujjhegyen jártak, a ki egy hangos szót ejtett, szolgaféle, életével játszott. A házikápolnában egyre mondta a csendes misét a fiatal pap, jó dolga volt az öreg béres-asszonyoknak.

A kandalló előtt ült Tündér Ilona, kezét az anyja kezébe téve. Simon gróf föl és alá járkált a teremben és meg-megállott, hogy hízelgéseket mondjon asszonyának, sőt az öreg anyónak is. Boldoggá tette ez a betegség, -109- felfrissült és nekifiatalodott felesége gyötrelmeiben, a szegény hitves megaláztatásán gőgje még növekedett, új ágakat hajtott. Önmagában isteníthette magát, sőt ennek némi kifejezést is adott, mindenféle leveleket írt és ezekben jelezte, hogy elsőszülött fiát apai nagyatyja után fogják nevezni, természetesen ellátván atyjának keresztnevével is; azon nem várható, de mégis megtörténhető esetben, ha istennek tetszik őt nőgyermekkel megajándékozni, úgy az Károly Máriának és Anna Adelhaidnek kereszteltetik.

Most egész éjjeleken át virrasztott Ilona mellett, biztatta, vígasztalta, bátorította, feddte:

– Egy kis fejfájás, no bizony, azért nem kell sírni. Gondolj a jövendőre, a dicsőségre, a boldogságra, a kötelességre. Nincs nő a világon, a ki ne irígyelhetne téged kötelességed teljesítésében…

Ilona elfordította a fejét, anyja kezét kereste, megszorította, majd ellökte:

– Mért adtatok férjhez? Én nem tudtam, hogy nem vagyok arra való, ti tudtátok. Elárultatok, elveszítettetek. Vétettem-e én ellenetek valaha, hogy a vízbe dobtatok, -110- mint egy kis macskát? Nem voltam jó, engedelmes, nem dolgoztam-e? Egyszer még a pallót is felsíkáltam. Mit akartatok tőlem?

Az ura előtt beszélt így; az meg elfojtott haraggal tűrte keserü kifakadásait, kínzó szeszélyét, egyszer-egyszer azonban kitört:

– Vége legyen, nem tűröm tovább! Nem tűröm, hogy gúnyt űzzön abból, a mi a legszentebb!

– Nem tűri? Mit nem tűr? Azt teszek, a mit akarok, azt mondom, a mit akarok. Gyűlölöm és megvetem magát, ha százszor zászlós úr is. Nem szeretem, úgy nem szeretem, mint ezt a széklábat itt, hiába harsog, hiába könyörög, ne közelítsen hozzám, a nyakába szúrom ezt a hajtűt, ni!

– Nem akarok tűrni – vágta szemébe Ilona – mért tűrjek, kiért, magáért? Mért csalt el engem otthonról, boldog lányságomból, -111- hazudott, csalt, rabolt. És én itt fogom hagyni, elmegyek.

Komor és zöld lett a mosolygós virágarcz. Hirtelen megcsúnyult, mások ezt nem látták, de ő érezte. És a mikor reggel a fésülő tükröt hozta a komorna, hozzája vágta. Kétségbeesett sóhajtással, vad dühvel siratta a szépségét. Bekötötte az arczát, napokig feküdt felöltözetlenül, majd hirtelen változással az öltözködés szenvedélye tört ki rajta. Bécsből kellett varrónőt lesürgönyözni, az egész kastély szabóműhelylyé változott át; fantasztikus gálaruhákat, egy egész életre valót csináltatott, de arról hallani sem akart, hogy annak – a szívtelen fogalomnak – a ki erőszakkal az ő életéhez kötötte magát, valami kis meleg köntöst készítsenek, hogy ne fázzék, majd ha e földi világba megérkezik. Az asszony nem tudta elhinni, nem birta elképzelni, hogy ez megtörténjék. És ha a lehetőségre gondolt, csak gyűlöletet érzett, attól sajgott egész lénye. -112-

Az öreg asszony horgolt titokban tót paraszt csipkeruhácskákat, bár ő is haragudott arra az új, jövendő életre, a ki az ő leányának az életén fakad, abból akar élni, attól akar elválni. A nagyanyai büszkeséget és az asszonyi érdeklődést egészen elnyomta a fájdalom, mert leányát szenvedni látta. Eszébe se jutott, hogy egykor ő is szenvedett érte. És ült egymással szemben a két asszony óraszámra és óraszám, magukban, mind a férfinem ellen lázadoztak, anya és leánya, kiki a maga módja szerint nekiadta magát az új női bölcseletnek: mire a férfi? Nem jobb lenne-e náluk nélkül a világ? Bolondokat gondoltak össze határozatlan formában, a míg az úr meg nem zavarta őket.

Egy egész gyermekkelengyét fedezett föl egy berozsdásodott zárú szekrényben. Félszázadja csinálták, de az anyagjuk fehér volt, mint a hó, csak a csipkének és a selyemnek támadt valami aranyos sárgasága. A gróf homályosan emlékezett arra, hogy lenni kell ilyesminek a házban. Vagy ötven év előtt – egyszerre felötlött az elméjében -113- – a kis ebédlőben varrtak, szabtak házilányok. A grófné dirigált, még őt is munkába fogta, tartania kellett a karját, hogy a czérnát arról legombolyíthassák. Megalázkodott, az első időben volt, aztán minden elmúlt: hiába várták nagy előkészülettel, az nem akart megjelenni. A kelengyét a grófné elzárta, soha többé meg nem nézte.

Simon gróf átadta az öreg asszonynak a holmit, de Ilonának nem szóltak. Úgy bántak vele, mint egy kényeskedő beteg gyerekkel, éppen hogy bábut nem hoztak neki ajándékba. Nem egyszer ki is tört e bánásmód miatt, veszekedett, sőt halálra keserítette egész környezetét és halálosan elkeseredett ő maga. Egy tükörben – a melyet elfeledtek behúzni – megpillantotta magát. Az arcza – melyet látni öröm és szenzáczió volt enmagának is – megnyúlt és mégis kisebb lett, egészen elveszett, még jobban megnőtt, de kivilágosodott hajában. Még szemeinek a színe is megváltozott. Valami csúf varázslat elcserélte, tündérszép testét odaadta másnak és reá egy csúf, szikár némber külsejét öltöztette. Elhervadt, lesült, mint a -114- gyenge virágok, ha erős nap éri őket. Ki volt cserélve fölismerhetetlenül.

Lefeküdt, dideregve bujt ágyába, arczára húzta a takarót és nem akart többé senkiről sem tudni. Nem bántotta többé a házat, megszelidült és régi ingerültsége csak akkor tért vissza, ha evéssel, az etetéssel kínozták. Az ura fenyegetődzött:

A fenyegetődzés nem használt és Bécsből két professzort tényleg le is hozattak. A doktorok jól megebédeltek, megpróbálták a kegyelmes asszonyra pszichice hatni, dícsérték neki az evés jóságát, magyarázták a gyönyörü funkcziót és rövid, de velős előadást tartottak a szent női hivatásról. Mielőtt elmentek volna, az egyik azzal a pozitiv vigasztalással szolgált, hogy:

– Vannak igen finom, megkülönböztetett női szervezetek, a melyek arányos és teljes kifejlődöttségük daczára csak arra valók, hogy szépek legyenek, tessenek és elmúljanak. Millió eset közül egy az ilyen, a ki nem alkalmas az emberi fajta czéljaira, -115- csak magáért és magának való és inkább elmúlik, mintsem hogy másnak adjon életet.

Az orvos nem is sejtette a veszélyt, hogy az oligarchának iszonyu kedve támadt őt hirtelenében, tudományával együtt elmulasztani. Rá akart rohanni, hogy megfojtsa, de mégis inkább könyörgőre fogta a dolgot:

– Hiábavaló költség! – jegyezte meg az egyik. A kegyelmes asszonyba vagy visszatér az élethez való akarat és akkor nálunk nélkül is jóra fordul minden, vagy nem, és akkor minden hiába!

Egy-egy órára vissza is tért még az élet energiája Tündér Ilonába. Evett is, őszibaraczkot, nehány szem spanyol-szőllőt. Fölkelt, felötöztette magát grand toaletbe, kivágott, selyem báliruhába. Az ura karján végigsétált a termeken, megmutogatta magát az ősök arczképeinek, a kik – a Simon gróf gondolata szerint – biztatták: „Kertészleány, gondolja meg, hogy milyen nagy szerep, milyen nagyszerü kötelesség jutott önnek. Előre, bátran, vigyázz, mert meghalnod neked nem -116- szabad. Vagy ha mindenáron úgy akarod, legalább addig várj, a míg megérkezik e földre az utód, a kit a Simonok folytatására maga a boldogságos szűz küld az égből…“

Tündér Ilona nem hallott ebből a szónoklatból semmit. Különben talán engedelmeskedett volna s az elmúlást halasztotta volna. De nem is lehetett többé lebeszélni, se ráijeszteni, se fölbuzdítani, anya lenni nem akart és nem tudott, csak lány lehetett és mert az elmúlt, utána múlt.

Az udvari káplán meggyóntatta, feladta az utolsó kenetet. Haját a homlokából szelid kézzel kisimította. Megint szénfekete volt az és oly hosszu, mint a legteljesebb gyászhoz való fátyol. Beburkolta, átlebegte alakját fenségesen, pompásan és szívszaggatóan. Halántéka fölött két tavirózsa volt beléje tűzve, otthonról kérte, az éjjel kellett kihozni.

– Nem szabad, nem, nem, nem akarom, nem engedem! Rivalt reá az ura, a mikor már végképp lezárta szemeit.

A kertész házaspár összefogódzkodva, rettegve sírt. Simon gróf pedig leesett ajkakkal -117- összetöpörödött, hülye koldus, nézte, hogy gyujtogatják meg a katalfalak-gyertyatartók félig már leégett viaszgyertyáit. Ott maradt mellette éjjelre is, tett, vett, motyogott, igazgatott. Szemrehányó szóval is illette, majd hajnal felé megbékült. Ékszerrel rakta tele a halott nyakát, kezét, még a lábait is.

És lehúzta a maga ujjáról azt a jegygyűrűt, a melyet Ilona a jó érsektől kapott. Gyöngéden beletette az asszony kezébe:

Mintha a halott megszorította volna a gyűrűt. Oh, éjjeli káprázat, minden éjjeli káprázat. A gyertyák tövig égtek. Jöttek a szolgák, eloltották, az urat elcsalták a ravataltól, levetkőztették, lefektették.

A pap, a ki virrasztani jött, hosszan nézte őket, a két fehér halottat: az asszonyt és a rózsát.

NÁSZ.

Az esküvő.

Kaméliával és basarózsával volt teleszórva a templom. Narancsvirág és rozmarin illatozott. De a lábbeliek nagy része halzsírral volt preparálva és ez megérzett. Az új bekecsek is megzavarták a finom parfümok illatát és nagyúri esküvőn mégis csak a paraszt vergődött uralomra, hiába hozatott a vőlegény, Farkas Attila, Triesztből egy kazal délszaki virágot. Pedig a tíz uradalom jobbágyai közül – azt mondják róluk, hogy harmincz év előtt már felszabadúltak – csak a kövérebbek és tekintélyesebbek fértek be a kis hegyi templomba, a nagyobbik rész a templom czintermében tanyázott. Az úr erre az alkalomra fekete sirting rablóruhát varratott nekik, abba kellett öltözködniök; szégyelték -122- magukat és nem lehetett egyetlen szavukat sem venni.

Meghibázott orgona búgott odabent, neki-neki vadult olykor az éles hangja kihangzott, belékiáltott és visszahangzott a sziklás rengetegbe, a mely a templomot körülvette vala. Most csend lett, a pap kezdte.

Egy aranyat kapott minden mondatért, a melyet alkalmi beszédéből el nem mond. Kétszáz mondatra tervezte az esküvői beszédet. Az úr, a patrónus elküldte neki a kétszáz aranyat az el nem mondandó szónoklatért. Az utolsó pillanatban azonban mást gondolt:

– Leányom! kezdé a pap, palóczos dialektussal, de kemény és tüzes hangon.

– Asszonyom! susogta valaki az urak padsoraiból. A vőlegény szeme végig villant fölöttük.

– Lyányasszony! folytatá a tisztelendő úr a mennyasszony felé fordulva. Te most elhagyod pályádat…

A „pálya“ szónál sokan elhalványodtak. -123- Némelyek elmosolyodtak. Mindenki a menyasszonyra mereszté szemeit, a kin e pillanatban éppenséggel nem látszott meg a pálya, melyet most volt elhagyandó. Egyszerű fehér mollruhájában nevendékleánynak látszott, a ki csak tegnap került ki az egri angol-kisasszonyok zárdájából. Csak az, a ki tudta, hogy Nitouche-t szokta játszani a Nebántsvirágban és a kinek itélete ilyen mód befolyásolva volt, vehette észre, hogy a hófehér kis arcz ártatlansága, a fölvetett aranybarna szemek szűzies tisztasága inkább a magyar nemzeti szinművészet diadala.

A menyasszony szemei lassanként megteltek könynyel a szívreható és merész egyházi beszéd alatt, mely részletesen emlékezett meg világi sikereiről lángoló diadalairól; azok gyönyörködtették a világot, de az ő lelkének kínos, keserves tisztítótüzei… A vén gazdánék, a mély érzésü, nagy fantáziáju palóczlányok sírása már felhallatszott az orgona mögött, a menyasszony arczának rózsaszínü fehérsége is elmult, fehérebb lett mint ruhája, nevetős, gömbölyü vonásai megnyúltak, átszellemültek, karcsu lett és egész alakja oly -124- szelíd, megható és bájos, mint egy szegény magányos mezei liliomé, a melyet pipacsok és bogáncsok közé szórt a sors. A vőlegény hirtelen feléje fordult és mozdulatán meglátszott, hogy nagyon nehezére esik fegyelmezni magát és szeretné hamarosan magához szorítani és megállítani a papot:

A fiatal pap azonban beletüzesedett ékesszólásába. Hivatása, szavainak látható hatása szárnyakat adott neki. Még mindig a menyasszonynak beszélt. Lehető bűneiről szólván.

„Bűn nélkül“ mondá „nem szűkölködik senki. De kinek van több alkalma bűnt elkövetni, a mérget rózsa szirmai között a társadalom forgatagába dobni, ha nem a szinésznőnek, a ki lábai előtt látja a hivő és hitetlen világot, a ki a világi gyönyörök kultuszába borítja, a ki a köréje kerülőt megrészegítve, megbűvölve, a kicsiny lábai elé tévedőt… megölve –“

Egy borízű szótag szabadult el a csendben. Ez, hogy „Aá!“ A plébános félbeszakította szavait egy pillanatra. A Farkas Attila -125- arczát elfutotta a vér, de mindjárt mosolygott. A „megölve“ szónál és az erre csapodó „aá“-nál mindenki, a ki csak valaha kint járt a völgyön túl, a bikken át: tudta, hogy miről van szó és most arra gondolt. Arra a két vagy három emberre, a ki a menyasszony gyermekded lényeért megölte magát. Az utolsó, a szomorúnak nevezett Kaal Samu csak tizennégy hónapja még. Tienne-Tárkányi Mihály gróf két esztendeje. És azelőtt egy zsidó, igen, egy zsidó is. Előbb azonban elprédálta, megette, megitta, elczigányozta és eldobálta, főképp eldobálta mindenüket. A kiket tönkretett, azonban életük épségben meghagyása mellett, azoknak a száma több volt. Egy majorátust, egy híres bankházat. A kisebb vagyonokról is azt tartotta, hogy a kis hal jó hal. Némelyeket titokban pusztított el, azokat nem lehetett számon tartani. És az alakját kisérő láz elején mindjárt egy-két egészen fiatal ember, alkalmasint karzatlátogatók és versfaragók mártották be magukat a Dunába, nem hagytak semmiféle levelet családjukhoz, hanem egy-két kötet verset hozzá, a keresztnevével ellátva „Jolán.“ Az -126- egyik borítékján vörös betükkel az a név volt írva, a melyen Magyarországon és a monarkiában, sőt a német államokban is minden gyerek ismerte. Ez, hogy „Jó“ (falusi négy-ötéves lánykák hátra kötötték a fejkendőjüket, a mamájuk elé állottak és azt mondták selypítve: „Mamám én Jó vagyok!“)

A menyasszony szemeinek színe már nem volt látható a könyei ragyogásától. Fejét behúzta fátyola alá és ettől a mozdulatától vörösbe játszó fekete hajának nagyobbik fürtje kibontakozott kontyából és lesuhant vállára. Madonnább képet váltott mint a szent sixtinai szűz olajnyomata az oltár fölött. De az erős hivatkozás és a tapintatlan szótag daczára, és bár a pap bátran és következetesen haladt előre útjában: mindenre gondolt, csak áldozataira nem. Azoknak az arczára se emlékezett jórészt, a mint hogy mindig csak arra az időre emlékezett világosan, a mikor még lent volt, egyenlő a földdel, a titokban nyíló és illatozó mezei virágokkal egy vonalban. Most is minduntalan az járt az eszében, hogy ő volt már egyszer itt. Hét vagy nyolcz éves korában. A mikor apjával -127- és anyjával, ők hárman alkottak egy „első községi színtársulat“-ot, a mely inkább a könyörületre, mintsem a művészetre volt alapítva. Itt a kastély körűl is járt. De nem mert bemenni, mert keserves ordítást hallott. Egy engedetlen czigányt veretett az uraság. A szegény ördög úgy jajgatott, mintha nyúzták volna. Eszébe jutott az állandó színlap, a melyre ki volt nyomtatva a neve, és most a hangját hallotta, a mint sillabizálta a maga szép csinált nevét Cserligeti T. o. Tót. th. Toth Flóra. Akkor még Flóra volt és nem Jolán. – Talán itt a templom előtt is járt színlapot árulni a parasztoknak, a míg apja – a lila plaidben – édes mosolylyal leste a korcsma ajtajából.

Könyein át kiváncsian kereste meg az öreget. Signor Tóth – így nevezte apját, – részint ingerült, részben diadalmas tekinteteket pislantott szét maga körül. Általában ajkain feltünt az a keserű kifejezés, a mely mindannyiszor látható volt, ha már enni szeretett volna és még nem lehetett. Rövidre nyírott haja és vastag aranyláncza bizonyos polgári, megállapodott tisztességgel és jó -128- móddal ruházták föl. Felesége, egy igen igénytelen öreg asszonyka, csendesen és komolyan sirdogált mellette. Az ura fedte, szólongatta és a menyasszony, bár nem hallotta, tudta, mit mond neki:

– No ugyan, még te sírsz! Kaczagnod kellene. A királyné, meg a te lányod…

Az erény jövendő útját mérte ki Jolánnak a pap éppen, a mikor ez apjának zsörtölődését észrevette és ennek kapcsán eszébe jutott az, a mit apja mondani szokott, ha a mamával összeveszett, vagy ők ketten egyedül maradtak otthon és megittak – kocczintván is – egy-egy pohár pezsgőt. Az apja nagy titokzatosan arról beszélt, hogy a mamája nem is az anyja voltaképpen. Nem ilyen kicsiny és szürke volt az, hanem fejedelmi, szép, óriás tehetség, meghalt. Természetesen ebből nem volt igaz egy szó sem, még inkább igaz lehetett az, a mit anyja, egyszer fölmérgesíttetvén, homályosan megemlített. Hogy a mikor atyjával összekerűlt, már akkor ő cseresnyéért sírt a ruhás kosárban… A matrikulához nem lehetett fordúlni fölvilágosításért, nem volt bejegyezve sehol, -129- egy erdélyi csárdában született, a mikoron ott a legislegrégibb községi színtársaság egy előadásra – egy későbbi budapesti monda szerint a szegénylegényeknek – hirtelen megállani kényszerűlt.

„Meghatók az öregek. Veszek nekik valami drágát!“ gondolta magában a menyasszony és beleszokván a hosszúra nyúlt szónoklatba, igyekezett loppal megnézni a közönséget.

Attila csakugyan nem hívott meg Budapestről senkit. Csak gazdatisztjei, erdészei, a környék néhány ura, egy-két bikkvölgyi pap, uradalmának két orvosa, falvainak küldöttjei, a bírák és a jegyzők jelentek meg. Húsz kaáli kis leány, fehér selyempruszlikban, nemzetiszín övvel, a csipke-fejkendőjükön az új pár összefont monogrammjával. A kezecskéjük már reszketett, a mint szorongatták a kendőbe burkolt imádságos könyvet…

A tisztelendő úr beszédének végére jutott. Már a vőlegény felé fordult és az egyszerre keményen kihúzta magát. A magas és erős férfi még magasabbnak látszott lilaszín és bíborvörös magyar díszruhájában, a -130- melyet az arany és a drágakő úgy elborított, hogy alig-alig hagyott rajta egy-egy féltenyérnyi parasztot. Halotthalvány arczát kiszínezte a sok csillogó fény és ruhája színeinek szivárványa. Gyönyörü fejét mereven egyszerre gőgösen és alázatosan fordította az isten szolgája felé.

„Különös szép ember ez az Attila“ jegyezte meg magában a menyasszony, félszemmel ránézvén.

Csakugyan különös és szép volt, rövidre nyírt, erős koponyája oly ősz, hogy hófehér. Bajusza és szakálla pedig koromfekete. Erős sasorrát megszakította ugyan egy kissé valami tompa ütésnek a helye, az arczán végig is volt két hatalmas vágás, a melyek egyike homlokán át végig fölment egészen a fejére, de szürke nagy szemeit, sűrű fekete pilláit, úgy látszik, nem érték. Egy kissé vad volt az arcza, csupán az ajkai lágyak és pirosak, mint egy leányéi.

Vele röviden végzett a pap. Őseitől örökölt rengeteg vagyonáról, tisztelt és híres nevéről példálódzott. Aztán megáldotta és útnak eresztette az új párt. -131-

Ideje volt, a felsallangozott fekete telivérek, a négyes nászfogat már ugyancsak tánczolt, a kocsis és a fullajtár már alig birt velük. Az összegyült nép rémüldözött, azokra az esetekre gondolván, a mikor e négy patkós ördög egy vagy más atyjukfiát elgázolta.

– Emberhalál lesz ma itten! jajgatott egy anyóka; kergették haza a gyerekeket.

Az új pár most kilépett a templomból. Farkas Attila fölsegitette feleségét a fekete sandlauferre és fölpattant maga is melléje, a kocsis helyére; ő hajtott. Kezébe vette a hosszú szíjjú ostort és erősen közéje suhintott a paripáknak. Mintha elragadtak volna, úgy repültek azok az erdő felé. A lakodalmas menet hintói és lovasai elmaradtak mögöttük.

Óriási komondorok rohantak neki az új pár kocsijának. Egyik-másik vén eb megismerte a házhoz tartozó lovakat, a kocsist, az urat és sunyin sompolygott vissza a kastély hátsó udvarába. A tavalyi kutyák azonban, nem lévén még ismerős az új viszonyokkal, csak az új párt akarták leszedni a magas kocsiról.

Az urat láthatólag mulattatta ez az őrült -132- csaholás, állatjainak ez az értelmetlen vadsága és hiába sáppadozott, sikoltott mellette az asszonyka, már messziről kiáltott a kasztellánusnak, a korbácscsal a kutyáknak szaladó házi ispánnak és mindenesnek, a vasvillára kapott és össze-visszaszaladgáló megijedt béreseknek:

Leugrott, jobbra-balra rugdalt a tágítani nem akaró komondorok felé, az ostorral csapkodta a szemeiket és mikor egy-kettő vonítva menekült, felnyujtotta kezét a reszkető új asszonynak:

Levette, letette. Aztán megigazította mentéjét, nézte, jön-e már a vendégnép. Ezalatt és a míg az asszony két lépést tett a tornácz felé, egy hófehér szőrü fiatal vadállat, mintha nem is kutya, hanem macska volna, neki ugrott és feldöntötte. Sikoltás, kétségbeesett lárma, olyan sokadalom támadt egyszerre, mint mikor tűz üt ki falun. Attila felkapta félig ájult feleségét, megnézte, nincs-e megharapva és a mikor meggyőződött, hogy semmi baja, nevetve fogta át a derekát: -133-

– Csaljátok be a kutyát kenyérrel és a cselédudvarban lőjjétek agyon, de mindjárt! – adta ki a rendeletet röviden.

Jolán hálás pillantást vetett rá és erősen belé kapaszkodott. Nem szokott hamarjában zavarba jönni, nem volt lámpaláza soha, de most elfogódott. Egészen vad, idegen világba került, semmi, a mihez szemei hozzászoktak, a kastély elé ültetett virágok se nyájasak és hiába volt minden fölékesítve, a nemzetiszínü zászlók és lampionok, a téli tisztaságu, de juliusi melegségü nap daczára komor, nehéz, sőt ijesztő itt minden!

A házikápolna harangja, a cselédek csengetyűje lázasan zúgott, össze-vissza húzták, túlbuzgalmában a cselédség félreverte. A tornácz nagy ajtaja előtt némán állott a kiöltözködött házinépség, vagy száz ember, nyitott szájjal az asszonyok, peczkesen a férfiak. Egy csoport pujka, egy sereg sárga kis kacsa kapirgált csak minden meghatottság nélkül. Jolán meglátta az apróságokat, felkaczagott, nekik akart szaladni, édesgette őket, azonnal beletalálta magát háziasszonyi szerepébe. -134-

Magához tért, körülnézett. Egy roppant épület állott előtte, az úgynevezett Sólyomvár. Felerészben valami régi vár bástyája, másrészt egy modern gótikus palota nagy raffinement-nal és fényűzéssel építve. Környöskörül mindenütt a rengeteg. Őserdő, csupa haragos zöld tölgyfa. Húszezer holdnyi vadaskert hegyekkel és lapályokkal, műtavakkal és vadul előre törő bérczi patakokkal.

Abban a csendben, a melyet meg nem zavar az erdő folytonos lassu zúgása, csak mélyebbé és melankólikusabbá tesz: két kakuk felelgetett egymásnak. Az asszony föltekintett az erdő tömör lombjaira: egy őz szelid fejét kidugta és kiváncsian nézett feléjük. Alig egypár ölnyire voltak tőle.

– Vért ontani ma? Nem, nem volna szép! Elnevette magát, az ura is nevetett.

Jolán bólingatott a fejével. Egy úriruháju ember lépett elő, beszélni akart. Az úr elhárította, beléptek.

– Itthon vagyunk! szólt Farkas Attila és föllélegzett. Mindig az járt az eszembe – tette hozzá – hogy valami baj lesz, valaki lelő, vagy én csinálok magammal valami bolondot, mielőtt magát hazahoztam volna. Egy nappal, talán egy órával előbb. El sem tudom hinni, én vagyok-e, maga-e?

Megfogta az asszonyka arczát, megszorította, az feljajdult, egészen elöntötte a vér. Most már egészen felizgatta az a gondolat, hogy valakinek – és ennek a hatalmas, szép embernek – a törvényes felesége. Az egyház által nem szankcionált viszonyaiba nyugodtan ment bele, most valami különös, édes nyugtalanság csapta meg:

– Ni, ni: én tán szerelmes vagyok. Nem ez-e a szerelem? villant át az agyán. -136-

– Szerelmes vagyok, halálosan szerelmes vagyok magába! súgta a férfi fülébe és átfogta a nyakát.

– Nem szeretem most körülöttünk az embereket. Jó volna, ha valahol valamennyien feldőlnének, nem jöhetnének! – szólt az új asszony.

– Hogy is ne! Hát a lakodalom! A lagzit nem adom! – felelte hetykén Attila és elbocsájtván felesége kezét, mutogatni kezdte neki a vadászati trófeumokat, melyekkel telisdedteli voltak az összes folyosók, az egész földszint.

Háromszáz esztendeje hordták össze a holmit ebbe a kastélyba, de azért egységes karaktere volt az egésznek. Egy vadölő, babonás férfi nagyszabásu oduja – semmi egyéb. Az első Farkas és most az utolsó sarj, úgylátszik, ugyanegy ember: erdőt bujó, vadpusztitó, szerencséért és vad ellen való védelemért istent imádó.

– Az volt a jó világ, a mikor még ilyen vad volt. A szépapám lőtte! – jegyezte meg a hálás Farkas-ivadék. Az aggancsok és agyarak végtelen sorát és roppant sokaságát szent képek szakították meg. Rézmetszetek, nyomatok, egy-két eredeti festmény, ezek között, úgylehet, becses is. Havasi zergék kikészített fejei – oly szelidek és kedvesek mint egy falusi leány arcza – és két kitömött párducz jutott a főhelyre, a foyerjébe. Ezeket mind Attila lőtte, a minthogy az utolsó száz esztendőben – úgy látszott – a család összes tagjai között ő pusztított el legtöbb vadat, az ő szeme volt legjobb, keze legbiztosabb.

Az asszonyok emléke csakugyan nem maradt itt meg. Pedig csaknem kivétel nélkül minden Farkas két-három hites feleséget nyűtt el, nagyobbára a magyar, erdélyi és -138- cseh arisztokrácziából eredett dámákat. A kedves nippjeikből, az imazsámolyukból maradt meg egy s más, egy-két vándorpiktor festette arczkép, egy daguerotypia az Attila anyjáról, tükreik és az ágy. Nagy szoba a nagy szobában, egykor arany, most már feketére vált lövöldöző ámorokkal, megsárgult velenczei függönyökkel. Az ódon ágyasház mellett a legislegmodernebb fürdőszoba, oly kedvesen és bölcsen berendezve, hogy az asszonykának kedve lett volna nyomban megfürdeni benne.

Éppen hogy bepillanthattak a nevezetesebb helyiségekbe – volt vagy nyolczvan pièce – a komondorok ujra rákezdték odakint.

A násznép megjött és megkezdte a harczot a nem vendégszerető állatokkal. Az új pár a hátsó lépcsőn került le eléjükbe, át a cselédudvaron, azaz egy egész utczán. Az apró házak most kihaltak voltak, egy előtt üldögélt három, csaknem egyforma idős gyerek, két feketeszemü öt-nyolcz éves leány, egy kis fiu, a kit az anyja – sovány, fekete palócz asszony – épp fésült. -139-

– Ej, be szép gyerekek, gyönyörü gyerekek! – kiáltott fel Farkas Attiláné.

– Kezét csókolom! – énekelték egyszerre mind a négyen, a mikor megpillantották az urat. A gyerekek neki is akartak szaladni, hogy tényleg megcsókolják a kezét, de az anyjuk halkan rájuk szólt valamit.

A lakodalom.

Mindjárt asztalhoz ültek. Egyfolytában ettek és ittak másnapig. Az asszonynak se lehetett elmozdulnia, a ház ura meg éppen teljes lelkével neki adta magát a mulatásnak. Az első huszonnégy órában nem is lakodalomnak, hanem egy duhaj legénybúcsunak tetszett az egész nagy lármáju összevissza mulatság. Attila a harmadik órában becsípett és sértegette a vendégeket, a tisztjeit, a kikkel minden ivás alkalmából te-tu volt, az öreg szinészpárt; jelen nem lévő nagyurakra halálos sértéseket mondott. Udvari zsidaját, a kinek számára udvariasan külön terítettek, kiküldte. Egy félóra alatt kijózanodott és hogy megkérlelje a megsértetteket, szólót tánczolt nekik, majd a feleségét fogta derékon -142- és csaknem egy óra hosszáig járta vele a csárdást.

A czigányok keze elhalt, ájuldoztak, de játszaniok kellett, a míg a másik banda meg nem jött Egerből. A mikor ez megérkezett, az elázás és agyonevés felé hajló lakzi ujra éledt. Uj vendégek is jöttek, Barna Ádám Tardról, azért késett meg, mert a birtokainak az árverése volt tegnap, azt kellett bevárni. A kaszinóból is jött két úr, az egyik az ifjabb Szihalmi, a murok-gróf, a ki az összes nyavalyákat viselte magában és magán, de azért a legnagyobb lump volt a világon. (A velszi herczeg, a mikor Budapesten járt, nagyon barátkozott vele és azt mondta róla: ily szépen kártyázni nem láttam még. Százezer forintot nyert tőle.) A környék híres úri kártyásai is lassan leszállingóztak, benézett a főispán is, „erre járván“. Talán sürgönyutasítást kapott felülről.

Beéri Lászlót, a ki betegeskedett, a mióta egy rendkivüli este után, télben, megfürdött a jégbőrös patakban, a szomszéd faluból erőszakkal hurczolta el két uradalmi írnok. De voltak itt szolid emberek is, a kik egyet-egyet -143- bóbiskoltak az asztalnál, sőt egy-két órára aludni is tértek. Az örömapa meg éppen mindig kéredzkedett aludni, de Attila nem engedte és a mikor az bizalmasan sugdolódzott a fülébe és leánya egészségét ajánlotta a figyelmébe: lekapta a menyecske lábáról a fehér atlaszczipőt, teletöltötte aszúborral:

A czipellő sorra járt, a czigány tusst húzott. Az ötlet mindenkit föllelkesített, a rosszegészségü gróf remegő kézzel, összevissza mozgó fejjel dirigálta a czigányt. Jolán nevetve húzta maga alá lábát és feltürt meztelen karjával mutogatta, hogy most ki igyék, kicsodán van a sor.

– Nem iszom lábbeliből! – szólt a beteg, rekedt hangon, de kiáltva, hogy az inasok is meghallották a szomszéd szobában és beszaladtak.

Az apa sértődötten ugrott föl. Az ő hangja volt az első, mely elharsant a meglepődés e némaságában:

A megsértett férj szemét elborította a vér, görcsösen szorongatott egy metszett nagy boros üveget, de csak egy pillanatig, a másik pillanatban már a sértő felé vágta. Az üveg tartalma végiglocscsant egy pár vendégen, a nehéz üveg pedig közvetlenül a Beéri Laczi feje fölött – a melyet hirtelen félrekapott – vágódott ezer darabra. Szilánkjai megvéreztek egy-két urat, de egyébként semmi baj nem történt.

A vendégek felugráltak. Az első momentumban nem tudták, kit kell itt megverni, voltak, a kik a gazda felé fordulva, készen voltak arra, hogy leteperjék, némelyek pedig a grimaszot vágó Beéri felé nyujtották ki az ökleiket. A murok gróf felugrott egy székre és onnan szavalta éles leányhangon:

A hozzákészülődések e buta zavarában egyszerre csak felhangzott az úrnő kijelentése.

Hirtelen humorosra fordult a helyzet, nevettek, vitatták a dolgot, Attila erőszakos mosolyra vonta ajkait. Sőt odament a sértőhöz és a lakodalmas nép szemeláttára kezet fogott vele, hangosan bocsánatot kért tőle, de suttogva hozzátette:

A násznép közül már csak igen kevesen voltak abban a helyzetben, hogy megfigyeléseket tehessenek, ámbár a mámor sokszor szokatlan élessé teszi az obszerváló képességet. Voltak, a kik észrevették, hogy itt valami történt, vagy inkább: történni fog. A főispán szólt is Jolánnak, vigyázzon, ne hagyja az urát, ezek itt valami bolondot csinálnak!

A menyecske igyekezett kiverni az öreg gentleman fejéből a rossz gondolatokat:

Azonban igyekezett körülvenni Attilát. Harisnyás lábát reátette annak lakkczipőjére és lágy suttogással beszélt vele: -146-

Attila elfordult tőle, koczintott. Majd szólt hozzá, nem is egészen csendesen, a közvetlen szomszédok meghallhatták, a mint mondta:

– Én pedig nem vagyok álmos. Három napos lakzi semmi, majd ha a hatodik után leszünk, rúzsám. Első a szent fogadás, első a becsület, őseink szokása a legelső.

Fölállott, megtámaszkodott és nekikezdett, hogy „az ősök szokásai“-t felköszöntse. Igen megdícsérte Tass vezért, a kinek ágyékából eredett az ő családja, de ez nem volt egészen bizonyos. Nemességük a második vagy harmadik Habsburgtól datálódott, a mi előbb történt, arról csak szájhagyomány bizonykodott. Hamarosan rátért az idegenek megrovására és beszédének ez a része vicczes volt, jó adomák és eredeti ötletek töredékeivel füszerezve. Végre a férfibecsületet védelmezte meg a kor iránya ellen és kijelentette, hogy a ki nem becsületes, az gazember. -147-

A főispán megrémült, hogy itt mindjárt politikai jellegü nyilatkozatok történnek, a melyek neki nagyon kellemetlenek lehetnek. A képviselő, az Attila kerületének, az ő személyének parlamenti követe viszont örvendett és krákogott, ígyen készülve a beszédre. De megjött Poldi.

Poldi egyenesen Bécsből jött, egy főherczeg báljáról, a hol muzsikált. Meghallotta, Egerből valaki a brácsásnak megírta a nászt a kaali rengetegben, mire a prímás pakolt, se kényeztetéssel, se pénzzel nem lehetett rábirni, hogy maradjon. Nem hítta senki, magától jött, jönnie kellett, mert hiába szakadt el már húsz esztendeje a Farkas-portától, nem tudott megszabadulni a rabérzéstől, hogy oda tartozik, jobbágyi hűséggel, szolga engedelmességgel. Hiába járt időközben Amerikában, hiába játszott szuverének előtt és bár többrendbeli szerb, román, sőt belga rendjele is volt: sunyi alázatossággal, szégyenkezve, hogy úgy elkésett, lépett be bandájával a terembe.

A híres banda megérkezése csaknem önkívületi állapotba hozta az urakat. Az „egri -148- hangászok“ lassan kisompolyogtak, Poldi meg azon sárosan, porosan odaállott az új pár közé és ráhúzta a Tóth Jolán híres kedves nótáját, a románczot a „Nap és hold“-ból. A menyecske énekkel kísérte, kezdetben lassan, majd kieresztve hangjának egész erejét. A lump gróf letelepedett a lábai elé a földre és rövideket, csendeseket „jaj“-ongott, mint Calabazer herczeg az operetteben. Beéri László egyszer közbekiabált:

A csendben meghallatszott, a mint az emberek nagyokat nyeltek. A mámor, a láz kiszárította a torkaikat és nem ivott most senki. A poharak nyugodtak, Attila ráborult az asztalra és úgy hallgatta:

Az operette friss magyar nótába villant át. Az ezüsthangu hegedüt követte az ezüst asszonyi hang…

A férfiak már csókolózni kezdettek, mindenki ellágyult, a míg e nótázások tartottak. Estefelé a menyecskének sikerült kiszöknie, utána ment az ura, nem találta. -149- Mulattak tovább, még hangosabban, még többen.

Arra a hírre, hogy a Poldi bandája megjött, lábra, hintóra, lóhátra kerekedett a vármegye urainak színe-java; ott hagyták az aratást, a félig rakott kereszteket, a közigazgatási bizottsági üléseket, a hivatalokat, az ujszülött gyerekkel bajoskodó asszonyokat, az éppen eljegyzett kisasszonyokat és ide jöttek. Farkas Attilának barátja volt minden valamirevaló megyebéli ember, de az ellenségei s beköszöntöttek. A lovak nem fértek már az emeletes istállóba, két négyes fogat és egy pár hátas ló az udvaron éjszakázott és saroglyából evett…

Százharmincz vagy száznegyven vendég is lehetett már, megjöttek a nagy kártyások is, Szávics Pál, Szalaparty Mihály, az egri Jakab, a kit „más“ vallása daczára megtűrtek, mert snájdig és ügyes kártyás volt és nem, hogy kölcsön adott volna nekik, de váltókat girált és azt ambiczionálta, hogy az urak tegyék tönkre. Az ebédlő népének egy része kivonult a játéktermekbe, a hol nagy zajjal, kis vízivel kezdették, de csakhamar -150- elcsendesedtek, a mikor Beéri betette az első ötven forintos vízit.

Négyen vagy öten makutyiak lettek, azokat vetkőztették az inasok és vitték aludni. Ezek között az örömapát is, a ki azt hitte, hogy a jászapáthi vásáron van és sipisták leakarják huzgálni a sok gyűrűt az ujjairól, kivenni mind a két aranyóráját.

A lakodalom a nagy teremben azonban tartott még mindig. Az asszony is előkerült, az urának elárulta, hogy megfürdött. Pompásan, frissen érezte magát, sárga indiai selyemruhájában, – a melyet serpentine tánczhoz készített valamikor – kábító szép volt, Attila nem is mert ránézni. Az asszonyka, mint egy macska, megütötte a képét a tenyerével:

– Asszony neve: hallgass! – szólt a háromnapos férj érdes, sőt gőgös hangon. Majd vállat vont:

Összehúzva szemeit, baljóslatúan tekintett Beéri Laczi felé, a ki csendesen idogált a kasznárral és a plébánossal.

Ez a most úgy tele volt megbűvölő édességgel, hogy Attila önkénytelenül az asszony kezei után nyult és megszoritotta.

Fölállott mellőle és közeledett a két úrhoz, a kik már elváltak az ellenfél segédeitől. Mindössze egy pár szót váltottak. Arczukról és hogy oly röviden végeztek, meglátszott, hogy minden rendben van, feltételek, idő, hely, fegyver meg van állapitva. -152-

– Tudom, a mi készül. Én nem vagyok gyáva asszony, jól van, hát legyen meg, ott akarok lenni.

Maga Attila is aludni tért éjfélfelé. Ki a kastélyból, a parádés lovak istállójába, lefeküdt egy kocsis-ágyra. A mámor jórészt elszállott már a fejéből, de a mint behunyta a szemét, nyomban elaludt. A mikor hajnalban, a kellő időre fölébredt, pompásan érezte magát. Kinyujtotta a karját, nem remegett. A látása tiszta és éles, a lelkismerete oly nyugodt, mint egy gyermeké. Nem volt bátor, mert az emberektől való félelmet abszolute nem ismerte. Biztos volt a dolgában, de azért intézkedett, hogy a papja épp úgy kéznél legyen, mint az orvos.

A mikor öltözőszobája felé indult – bekukkanván a gyertya mellett mulatókhoz és a kártyásokhoz – Jolán már a folyosón várt reá. Fekete lovaglókosztüm volt rajta, halvány arczát beburkolta fekete fátyolba. Látszott rajta, hogy az egész éjjel nem aludt, -153- az érte ilyen különös körülmények között vivandó párbaj mégis csak felizgatta. Rossz sejtelmei is lehettek, talán azt is megforgatta agyában, hogy hátha a katasztrófa az ő kárára dől el? Egyedül maradni itt a rengetegben! Az óriási birtokban, a nagy kutyák és részeg emberek között! Mit fog tenni?

Megölelték és megcsókolták egymást. Az asszony hosszan tapasztotta ajkait a férfi szemére.

– Jól van? mondá Attila mosolyogva. Majd folytatta: Négy óra. Maga utánunk jön a komornyikkal, a timsós kuthoz. Mögéje áll a kőrakásnak. Nem bánom, nézze meg. Ha sikít, megvetem.

Hajnali toilettejét csinálta éppen az erdő: a friss harmatban megfürödvén, szárítkozni kezdett a fölkelő napon. A fák csúcsos fejei már magukra húzták az aranyból szőtt lepedőt, de derekuk és lábuk vizes volt még és sötét. A fiatal őzek most früstökölték a lapukra hintett, gyöngyalakú, a szivárvány minden színében csillogó harmatot. Illatos és rikító színű gombák, hupp! most hirtelen előteremtek. -154-

Az erdő alján, de már jó magasan, egy darab timsós fövényü fensikon nem történt csak semmi. Törpe fű akart nőni rajta, de le volt taposva. Itt szokták közönségesen a nagyobb vadakat kizsigerelni. A fehér tisztáson nagyobb fekete foltok estek. Egy nyilt tűzhely és faház is volt rajt, a mögött meg egy kőrakás. Egy kedves lovának akart itt mauzoleumot építtetni Farkas Attila. A mikorra a kőmívesek hozzákezdtek volna a munkához, már új paripát szeretett meg és elfeledte a kedvest.

A négy úr, a két úrral hamarosan elérkezett a tisztásra. Az asszony a komornyikkal a kőrakás mögé húzódott, guggolva, mászva, nesztelenül, hogy senki se hallja, senki se lássa őket.

– Lát méltósága? – kérdezte a komornyik – a ki tót volt eredetre – fogait vaczogtatva, egyre-másra keresztet vetvén.

– Látok, öreg. Ha elvesztem az eszméletemet, hátul szakítsa le a gombokat és vágja el a vállfűzőt. Csitt!

Odafent kezdték. Murok gróf mérte ki a húsz lépést, az orvosok biztos helyet kerestek -155- szerszámaik és a maguk számára. Attila kíváncsian – de messziről – nézte a plaidre ledobott két pár pisztolyt. A vidékről kerültek, valamikor a főszolgabirónál látta mind a négyet, talán lőtt is belőlük. Beéri Laczi csendesen ült egy tőkén, az állát megtámasztotta a kezeivel, úgy lehet, szundított még egy cseppet. Akkor ugrott föl, a mikor a főispán – a premier-segéd – elkiáltotta magát:

Hamar el is végezték. Attila a taps után nyomban lőtt kapásból és golyója ellenfelének jobb vállába furódott. Beéri Laczi megbillent, féltérdre esett, de fegyverét még kilőtte Attila felé. A másik pillanatban már keze is, a fegyver is csupa vér volt és féloldalt leesett a földre. Az orvosok azonnal letettek minden reményről, mindnyájan hozzáfutottak és észre se vették, hogy a mint a káromkodó sebesültet körülveszik és összetapogatják, az asszony is megáll mögöttük, lihegve és kipirulva az izgatottságtól. Attila vette legelőbb észre, mellé állt, megszorította a kezét és csendesen mondta: -156-

A golyó menetét nem lehetett megállapítani, talán nem sértett fontos életműszert, de az elvérzés nagyon valószínü volt. Beéri Laczi lemocskolván az összes jelenlevőket, hirtelen elaludt. Cserágakból szent Mihály lovát összerótták, hogy levigyék rajta a kastélyba. Elhatározták, hogy a vendégek előtt, – nehogy szerterebbenjenek – lehetőleg titkolódzni fognak és mindenkinek azt mondják: vadászat közben szerencsétlenség esett, Laczi berugottan cserkészett, magára hibázott…

– Egy kis lánya, Egerben, az angol kisasszonyoknál, – felelte a járásorvos.

Egy reczeptblankéttára megfogalmazták a sürgönyt a fejedelemasszonynak, hogy készítse elő a leánykát, tapintatosan.

Indultak lefelé. Indulás közben Attilán valami hirtelen ellágyulás vett erőt, visszafordult -157- a gallyon élettelenül fekvő áldozathoz és megcsókolta annak falfehér homlokát és megszorította a merev balkezét.

A környezet meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék. A halott vicczelni kezdett. Megszorította ellenfele kezét:

A mikor lefelé szállították, még akkor is társalgott. Belefektették egy napos hálószobába, egy orvos mellette maradt, a huszárját – régebben vármegyei főjegyző volt és a huszárját megtartotta – behívták hozzá, a szakácsnak kiadták a parancsot, hogy erős leveseket főzzön neki és visszamentek reggelizni – leveses husokat és káposztás készítményeket persze – a nagyterembe. A -158- munkálatokat megzavarta egy kissé a szerencsétlenség, de a kártyások meg se mocczantak.

Estefelé azonban papot kellett vinni Beéri Lászlóhoz. Jegyzőt is kivánt, testálni akart. Attilát szándékozott megtenni végrendeleti végrehajtónak. Megkérdeztette Jolántól, hogy elfogadja-e a hátas lovait örök-emlékül. Kilencz felé már kisült, hogy csak tréfált, vagy félrebeszélt, a golyó előkerült magától és az orvosok biztosra vették, hogy négy-öt hétre meggyógyul. Csak nem szabad volt megmozdulnia, mindig a hátán kellett feküdni, hazakívánkozott, de Attila, a ki minden félórában benézett hozzá az asszonynyal, nem engedte.

– Az éjjel – holdvilágnál – széjjel mennek. Csend lesz. Csak hárman maradunk az egész kastélyban. Én, az asszony, meg te!

A vendégek nagy része tényleg elázott, vagy végképp kiállott éjfél felé. A kártyázók között is eldőlt a sors, határozottan négy emberhez szegődött, ezek összenyerték az egész társaság pénzét és most már unatkozottan -159- – csak becsületből – nyeregették vissza a kölcsönadott summákat.

Szedelődzködtek, fogtak a kocsisok. A hold szelid báját árasztotta szét, ömlesztette el a vad rengeteg és a komor kastély, a csoportosan elszállingózó vendégek alakjai fölött.

A nász.

Az utolsó bricska is kizörgött az udvarból, a kutyák elkisérték egészen a falusi parasztkomondorok terrénumáig, ott átadták azoknak, visszajöttek, elhallgattak.

Magányos, mély csend. Az erdőben támadt csak időről-időre némi nesz, vadgalamb ragadozó kabamadárról álmodott talán és ijedten rebbentette meg a szárnyait. A rókák, izgatottan az erős holdsütéstől, mozogtak, fordultak egyet a fagyökerek alatt.

Attila a Jolán szobájában kinyitotta az ablakokat, virágzó hárslombok azonnal betörtek rajta. Alig tudtak lélegzeni, most igazán megrészegedtek.

– A mámor, az illat, az álom elnyom, úgy érzem, mindjárt meghalok! – szólt az asszony és becsukta szemeit. -162-

– Én is! – felelte Attila és fekete fejét lenyugtatta az asszony ölébe.

– Gyerünk ki innen. Gyerünk ide az erdő aljába. Gyönyörü búvóhelyeket tudok. A királynénak nincsenek olyan ágyai és divánjai. Kakukfü a párna…

Pompás helyet találtak, ott nem volt nedves a fű, hanem szeliden meleg, sűrű és puha. De ott se volt maradásuk. A hold muladozott, a nap roppant korán jött fel és a rengeteg lakói, a vadak és a madarak szokatlan lármával keztek a reggelihez. Ujra fölmentek, most már nem voltak álmosak. Beszélgettek. Csupa olyan dolgokról, a melyek elmondásával egész mostanáig kellett várniok. Attila megkérdezte:

– Mondja meg, most már megmondhatja, mért nem akart azelőtt a szeretőm lenni, a mikor szeretett?

– Akartam, hogy elvegyen. Aztán nem vett volna el. Elhagytál volna és én a vízbe ugrottam volna. Nehéz volt pedig ellentállani, -163- kegyetlennek lenni. Belé is betegedtem egy párszor. Be jó, hogy okos voltam. Úgy-e?

Az asszony csudálkozva nézett a férfira. Az meg olyan édesdeden fölnevetett, hogy a vállai össze-összerándultak bele.

– Úgy bizony, kis koma. Innen nincs ki. Már most itt marad örökkön-örökké. Itt lesz öreg asszony.

– Szép öregasszony. Én meg szép öreg ember. Innen ki nem megyünk soha többé. Elég volt a világi életből, nekem is, magának is. Hely van itt elég. Ha kocsikázni akar, a parkban, négyes fogaton, odáig elkucsirozhat. Mindent hoznak ide, a mit csak szemed-szád megkíván. Vendégeket is fogadhat, meghívhatja a riválisait.

– Igaz, nincsenek. A régi barátnőit gondoltam. Akár mind itt is lakhatnak. Színházat csináltatok az apjával, már szóltam a signornak. Ő is, az anyja is itt marad, már -164- el is fogadták a kasznárlakot. Az öreg, a ki polgári czím után is vágyakozik: a vizi malmok felügyelője lesz azonfelül. Egy nagy szobát végképp kiárendálok és az is itt fog lakni bent, egész nap és egyedül maga szekirozhatja.

– És ha én mégis ki akarok menni! szólt az asszonyka egy kissé megindultan, egy kissé negédesen, a dühnek valami fajtája szorította el szívét hirtelen és az ura ölébe ült, simogatta a fejét.

– Nem lehet, barátom, kimenni nem lehet. Én is, a cselédség is ügyelni fog rá. Ezek a palóczok, mert az angoljaim is kizárólag palóczok, beleakaszkodnak a ruhájába, mint a dakszli, ha tilosban találják, szökésben látják. A határig sem mehet, hamarább visszahozzák. Aztán az asszony is vigyázni fog rá.

– Nem kell csúfolni, jó lélek volt. Nem kért tőlem soha semmit. Egyszer aranypénzt adtam neki, odaajándékozta a gyöngyösi barátoknak.

Az asszonyka nem tréfált. Könnyek kezdtek feltörni a szemeiben. Mosolygott, de a hogy csak tudta, megszorította az Attila nyakát.

– Ne beszéljen ilyeneket, mert én megmérgezem. Majd meglássa, hogy megmérgezem. Én ismerem a füveket.

– Az nehéz lesz. Hanem én, ha látom, hogy szökni akar tőlem, lelövöm, agyon, megfordul a levegőben, mint egy sólyom, leesik. És leteszszük a családi kriptába.

– Akkor ám magát Filukám, fel… fel… mutatta a fejével, a kezével, a felakasztás csúf míveletét.

– Nem a’! A császár nekem megkegyelmez. Minden igazi úri embernek, a ki jó lövő, régi sarj, latifundiumai vannak, elengedi. Csak a susztereket, a mesterembert, a parasztot és az irnokokat akasztják fel. Hol -166- volna az igazság, ha velem is úgy bánnának el, mint azokkal. Mi tartjuk fenn a trónt vagy harminczan, harminczöten. György gróf, Lichányi Elemér, Adolf báró és még többen öltek. Emlékezhetik. Csak Lichányi ült egy keveset, a többi egy perczet sem…

Nekitüzesedve, komolyan beszélt. Egyszerre abbanhagyta, megölelte, magához szorította az asszonyt erősen.

Átvitte egy másik szobába, abba, a melyben az apja meghalt. Azóta változatlan volt ott minden. Az éjjeli asztalkán egy angol könyv a lótenyésztésről, szétnyitva, lapjával lefektetve, a hol az olvasó félbenhagyta, hogy tudja, hol kell folytatnia. Az ágy feje fölött fogadalmi ezüst szívecskék, Lourdesban és más kegyhelyeken megszentelt papirképek. És egy fekete feszület, melyen Jézusnak képét -167- szinte világosra koptatta a számtalan, óriási kínok között reázúdított csók. Az öreg Farkas nyelvrákban szenvedett és a szó szoros értelmében éhen halt, mint a dúsgazdag családnak már nem egy férfi tagja.

Az asszony gondolkodott, de csak addig, míg pilláival együtt hunyorított, aztán a világ legtermészetesebb hangján mondá:

Attila egészen meg volt nyugtatva. Ezen a napon teljes volt a boldogság a kastélyban. Attila egy utazó koldusnak, a kiről a komondorok szokásuk szerint leszedték a rongyokat, egy kis házat és telket ajándékozott. Az afférját látták az ablakból, az úr fölhívatta és nyomban megtelepítette. Délután a Jolán két kis fehér kutyájával játszottak, azzal a két bohókás élő lénynyel, a kiket az asszony -168- a legjobban, talán egyedül szeretett az egész világon.

– Azt mondja, hogy soha senkit nem szeretett. Hogy mily igaz ez, itt van a bizonyság.

Egy köteg szerelmes levelet dobott az asztalra. Jolán írta valamennyit egy úrhoz, a ki igen rossz körülmények között vonult vissza a társaságtól. Nem lehetetlen, hogy ezeket a leveleket pénzért eladta.

Az asszonyka kíváncsian nyúlt a levelek után, egyet-kettőt érdeklődve olvasott el.

– Az enyémek. Én írtam valamennyit. Sajnáltam az illetőt, biztattam, hazudtam neki, nehogy elpusztítsa magát.

– Házasságot igért. Az megszédített. De az anyja eljött hozzám sírni… kiadtam ő fenségének az útat, elkergettem…

– A kezemet csókolták. Megelégedtek a hírrel. Boldogok voltak, hogy bolondítottam őket.

Megint meg kellett esküdnie. És másnap újra előlről kellett kezdenie. Volt egy nap, mindjárt a második héten, a mikor a férfi elzárkózott az asszonya elől. Hiába kopogtatott, be nem engedte. Este kijött, de nem szólt hozzá, hiába kérlelte. Éjjel vallotta meg csak, hogy mi bántja:

– Megőrülök dühömben, hogy nem pusztíthatom el mindazokat, a kikhez valaha, valami közöd volt. Gyűlölöm az apádat, gyűlölöm az anyádat, mert kis korodban ölelted és csókoltad őket. Szeretném felgyújtani a -170- színházakat, a hol játszottál és a gazember kóczrágó késnyelőkkel – ha színleg is – szerelmeskedtél. Szeretném légbe röpíteni, szétlőni az egész világot és hogy ne maradjon rajta más, csak mi ketten. És belőled is kiirtani a multat, minden emléket!

Az asszony csitította, a hogy lehetett, megnyugtatta. Egy kissé tetszett neki ez a szertelen tűz, de mégis inkább megfélemlítette és undorította. Tenyerével befogta a férfi szikrázó szemeit.

Éjjel felzörgették a beteget, a ki különben sem aludt még. Csendesen iszogatott magában. A sebje szépen gyógyúlt, de az egészsége általában rohamosan hanyatlott. A lősebtől függetlenül, a téli patak fürdő hatása mind jobban-jobban jelentkezett. Fehér lett, mint a fal és úgy összement, mint egy gyerek.

Nagyon megörült a vendégeknek. Attilával csókolódzott, a mint köszöntötték egymást. Egy kissé kapatos volt már a sok hűsítő -171- italtól. A huszárja teljesen be volt rúgva és fölverte az egész kastélyt egy zsámolyért, a mit neki a „méltóságos asszony“ lábai alá kell tennie.

A vendégek is ittak egy-két pohárka nehéz sárga bort a vendég kedvéért. És hallgatták Laczit, a kinek a nyelve megoldódott:

– Soha embert nem irígyeltem, te vagy Attila az első. A császárt se, a szegény császárt. Egy kis méreg is elfog, a hogy látom: neked minden megvan és mindig. Éjjel nem tudok aludni és ilyenkor minduntalan az jár az eszembe, hogy jó volna téged kifordítani a bőrödből és abba, helyedbe, belebújni! Hanem, tudom, most egy ujjaddal eldöntenél. Ez a fő, ez iszonyú, hogy ilyen gyenge vagyok, megszégyenítő és utálatos. Néha szeretném felrúgni magamat, úgy megvetem. Belül pedig még tulajdon a régi vagyok: én szeretném megcsinálni mindazt, a mi nagy stikli. Vagy legalább csak egyet. A legnagyobbat. Például elszöktetni a feleségedet a mézeshetek alatt!

Elmentek. Az asszony mély, hízelgő és biztató tekintetet vetett búcsuzóul a betegre. Az felfogta, hirtelenében, mint a villám visszaadta.

Bolyongásban töltötte el ezt az éjszakát a nászpár. A délelőttből csináltak aztán éjszakát, meggyujtották a lámpásokat, hogy megcsalják a szemöket. Attila már régebben szenvedett koronkinti álmatlanságban, most meg éppen nem tudott nyugodni.

– Ez gyalázat, azt hiszem, vizióim vannak és mindegyre magáról. Látom a hitszegéseit, mielőtt ismertem volna. A mint ölelkezik ismeretlen emberekkel. Hallom a mézes-mázos beszédjét, a mint halálra kaczérkodik velük…

– Hát engem ki kínoz? A keze a kezemben -173- van, maga szelíden alszik és én ilyeneket gondolok, mindig ilyenekre kell gondolnom. Maga valamivel megétetett engem, hát nekem nincs már más a világon, csak maga?

A legművészibb hízelgéssel lehetett csak megnyugtatni. Ilyenkor néha két-három napig is békén maradt.

Egy feltünő hosszú, csaknem öt napig tartó béke után, hirtelen társaságra vágyott:

– Társaság kell. Valami asszony, szép asszony, hogy lássam más is van a világon, nem csak maga.

Kétegyházi Katát, a Jolán riválisát, a híres népszínműénekesnőt invitálták meg egy pénteki napra. A Jolán ötlete volt, tapsolt neki örömében. Elhatározta, hogy a barátné meg fog itt betegedni az irígységtől. Szerette volna, ha egész gazdagságukat ki lehetett volna teregetni a kastély udvarán, mint mosáskor a ruhát.

Kata is kitett magáért, három cseléddel és három úrral jött. Az urak is cselédszámba mentek, úgy bánt velök. Nem szívből – -174- mert a szive jó volt – hanem modorból – mert az rossz volt rendkívüli mód. Kétegyházi Kata a nép leányát adta, káromkodott és gorombákat mondott, tegezte az urakat és azt követelte, hogy ifiasszonynak hívják. Voltaképpen egy szelíd, kövér asszony volt, a ki tiz órakor szeretett volna lefeküdni és korán reggel a gyermekeinek lármájára fölébredni. Megfőzni az urának a kávét – mindég csak egy úrnak – és megfürdetni a kis csemetéit. A melyek nem voltak. A sors egyáltalán kedve, vére és eredete ellenére határozott vele.

Jó egy-két napot töltöttek együtt. Nem veszekedtek, nem éleskedtek, a távollevőket szidták. Katának referálni kellett a legutolsó kóristánéról is és hogy ez, vagy amaz az úr – a kit mindketten csak látásból, a nézőtérről ismertek – jár-e még a szinházba?

– Kaczérkodjál egy kissé az urammal, jól fog esni neki, veszteni kezdi az önbizalmát.

Kata megtette. A háziasszony meg viszont hálából az ő embereivel kezdett ki. -175- Sőt odáig merészkedett, hogy rendes – és híres – epedő tekinteteit vetette az egyikre. Az elsőre, egy szép fiatal mérnökre, a kibe Kata asszony ez idő szerint komolyan belészerelmeskedett.

Attila nem látott semmit, a nép leánya azonban hamar észrevett mindent. Egy darabig tette magát, hogy nem látja, aztán egyszerre kitört:

– Kedvesem, – mondá az erős aszszony – úgy látszik, magának az én barátom tetszik. Mindenki tetszik, a ki csak mellényt és kemény kalapot hord. Összehordanád őket mind, mint fészkébe a szarka.

Jolán nem akarta észrevenni a sértést. Halotthalvány volt a dühtől, de tréfára fordította:

– Anyád az ördögné, de nem én! – szólt a vendég kereken, csipőjére tette a kezét, intett a szemével a mérnöknek. Nem -176- lehetett a háborúságot elütni többé. Attila is figyelni kezdett, némán bólogatott fejével, majd egy pár rideg szóval belevegyült a társaságba:

– Te is az ő pártjára állasz! – kiáltotta el magát Jolán és egyszerre kijött a sodrából.

– Jól van, hát úgy lesz, ahogy maguk mondják! – Szólt az asszony most már mosolyogva. Aztán felkelt, a fejét gyengén meghajtotta vendégei előtt.

A változott helyzet annyira meglepte mindannyiukat, hogy nem mozdultak a helyökről.

– Menj! – mondá most a háziasszony szigorúan és a nagy népszínműénekesnőre mutatott. Az asszony fölpattant, karonfogta a mérnököt, a kiséret utána és szó nélkül elmentek. -177-

Férj és feleség egyedül maradt. Egypár pillanatig nem szóltak egymáshoz, az asszony villogó, kihívó tekintettel mérte végig a férfit. Egyik kezét ökölre szorítva, a másikkal az asztalnak támaszkodva.

– És ezek az én mézesheteim! Inzultálni hagy. A bérese jobban megvédi a feleségét. Ezért mentem én férjhez? Mi szükségem van nekem magára? Minden ujjamra van ezer férfi. Herczegek és bankárok. Utálom magukat mindnyájukat. Veszkődnek az ember után, aztán megalázzák. Majd megőrülnek, imádkoznak a czipőm előtt, aztán a sáros csizmájokkal…

Az asszony késlekedett. A férfi egy karjával lefektette, a másikkal meg megütötte.

Este lett; mély csend. Az asszonynak egyetlen jaja, piszegése sem hallatszott. A földön maradt, mint a halott. Attila fölemelte, az ölébe ültette, átölelte és megcsókolta hevesen.

– Meg fogom verni, ha nem engedelmeskedik. Verni fogom rendesen, mint egy gyereket. Le kell feküdnie a földre és várni az ütést! – szólt félig fenyegető, félig hízelgő hangon.

El volt intézve az ügy, gyönyörü három napot éltek, igazi násznapokat. A féltés démonjai Attilát nyugton hagyták erre az időre. A nagy – és szent – családi ékszert feleségének -179- ajándékozta, a husz sor nagyszemü igazgyöngyöt és a „Szikra“ nevü nagy gyémántbrost is, a melyet anyja se viselt, mert féltették, lakat alatt tartották mindig. Férj és feleség egész napon át együtt voltak, nem maradtak el egymástól pillanatra sem és a mikor Jolán lement a kastély kis udvarára nézni a tíz teknő mellett mosó asszonyokat, Attila utána ment. Egy perczre hagyta csak magára, elment az istállóba.

Jolán odaállott a teknőhöz, felgyürte a ruhája ujját, segített szappanozni. A husz parasztasszony sűrű és gyors beszédje egy szerre benszakadt. Majd elnyelték a szemeikkel a méltóságos asszonyt, a kinek a csudálatos szépségü és sokaságu fehérnemüit szappanozták éppen. Cselédnék voltak valamennyien, az uruk szegődésében benne állott, hogy hetenkint ők és felnőtt leányaik három munkanapot tartoznak a kastélyban eltölteni. Ki sem jöttek a surolásból és a mosásból és ezen a napon nem főzhettek az uroknak. A kis gyerekek is keveset szoptak. Némelyik elhozta magával ide a kisbabáját és azok egész napon át ott sivalkodtak a lugzó tüzhely -180- mellett. Az a sovány palócz-asszony vigyázott rájuk, a kit „grófné“-nak csúfoltak az egész rengetegben és a kinek a gyerekét Farkas Attila a magáénak vállalta a felesége előtt.

A gyerekeiről kérdezősködött, olyan hangon és abban a lekötelező modorban, mely férfit, asszonyt megbűvölt, ellágyított, megbódított.

A parasztasszony nem igen mert ránézni, egy akaratos béres-gyerekkel babrált, a csecsszopót tanította morálra és közben-közben felelt:

– A szegény ember – kezét csókolom – telhetetlen, tele van ügygyel, bajjal, kéréssel. Instálom, ha az ispán nekem is kiadná a rendes szalonnaporcziót, minden fertálykor. -181- Férfi nincs a háznál – mondja – hát azért adja csak a felét. Már gondoltam, hogy szólok a méltóságos úrnak, de nem mertem. Kirázott a hideg is, ha arra gondoltam, hogy elejbe kell járulnom.

– De biz’ megtette egynehányszor! felelte az asszony egyszerűen, inkább vidáman, mintsem szomorúan.

– Nem én, kezét csókolom. A férfi szabad az asszonynyal, hát még az uraság. A mint láttam, hogy haragos, be sem vártam, hogy bántson, lefeküdtem a földre, nem szóltam, nem sírtam, imádkoztam magamban, a mikorra vagy négy miatyánkot elmondtam magamban, vége volt az egésznek. Aztán rendesen jobb volt hozzám…

– Hát a méltósága is tetszett már – vágott közbe a parasztasszony, de elharapta, a mit mondani akart. Jolán kiegészítette:

Elhallgattak. Féloldalt nézve egymásra, kémlelődtek. Aztán egyszerre meglátták egymás szemében a könnyet. Hirtelen megértették egymást és sorsuk közösségében barátságot kötöttek.

Az Attila alakja feltünt az udvar végén, közeledett. Nem volt sok idejük a beszélgetésre.

– Menjen ma be ahhoz az úrhoz, a ki itt betegen fekszik és mondja meg neki, hogy szükségem van rá. Beszélni akarok vele, de csak akkor, ha az uram nem látja. Minden reggel korán itt leszek a kápolna körül. – Megértett?

– Enyje, be szép kis porontyok! szólt elragadtatva az asszony, a mint Attila közel -183- ért hozzájuk. Aztán elébe ment, megfogta a kezét:

– Kár, hogy oly nagy zsiványok! jegyezte meg Attila tréfásan. – Nem szabad – különben – jó arczot mutatni nekik, mert akkor szemtelenek. A szigor a fő. Kell, hogy az úristent lássák az uraságban, különben leütik hátulról, kilopják a szemit. Jó lesz, ha maga se igen barátkozik velük. Azelőtt jobbak voltak, az iskolák, az írás, az olvasás megrontotta a fiatalabbját.

Attilának az ilyen dolgokban igen határozott elvei voltak s azoktól el nem tért. Nagyon szeretett beszélni róluk és bár ujságot csak a lóversenyek idejében olvasott rendszeresen, foglalkozott általános és különös politikával is. Ez a nap ilyen tárgyu komoly beszélgetéseknek volt szentelve. Jolán a legtöbb kérdésben igazat adott az urának, csak a művészeti politikát illetőleg voltak eltérő nézeteik. Attila azt állította, hogy a művészet elpuhítja a világot és merőben haszontalan. A tánczosnék és az énekesnék szép mulatság, de csak uraknak való. -184-

Csendesen folyt le egypár nap, kocsikáztak, lovagoltak. Az asszonyka most tanult, nagy passzióval és azért is, hogy el ne hízzék. Attila fáradhatatlan volt a tanításban, fölkelt hajnalban, hogy a felesége makranczos paripáját belovagolja, mielőtt az reggel reá ülne. Vasárnap pihenőt tartottak, Attila tovább aludt a rendesnél, az asszony meg lement reggeli misét hallgatni a házi kápolnába.

Az ajtó előtt már ott üldögélt Beéri Laczi, mint egy koldus. Ha csak ölbe nem hozta ide a huszárja, nagyon nehéz lehetett idevánszorogni. Most, hogy nem feküdt többé, látszott csak igazán betegnek. A homloka, mint egy régi koponyáé: sárga és a halántékain mélyen beesett. A szemei mélyen beesve, mint két fekete üreg.

A két tüzes asszonyszem édes hizelgéssel és odaadó lágysággal nyugodott meg a viasz-szín férfiarczon.

Befejezés.

Az erdei bogyók piroslottak már, a vadrózsa csipkéjét megcsípte a dér: a rab asszony még mindig a tervelgetésnél volt. Apjára nem bizhatott semmit, mert az öreg signoron kiütött rendes perfidiája, roppantul ragaszkodtt „vejéhez“, büszke volt rá. Bizonynyal elárulta volna menekülő terveit. Különben sajnálta zavarni is, a derék ember nagy passzióval adta magát a gazdálkodásra, egy csinos kis fogatot kapott ajándékba Attilától, egész nap azt hajkurászta. Anyja pedig se nem látott, se nem hallott a boldogságtól, ebben a csendes életben végre megtalálta, a mi után élete végeig hiába ábrándozott. Karonfogva jártak az öreg signorral és a Farkas-család sirboltja mellett kikerestek maguknak egy gyönyörü és tekintélyes -188- nyugovó helyet. A színész már is kieszelt egy hamisított nemesi czímert, a melyet a sírkőre kell vésetni a hálás gyermekeknek.

Beéri Laczin és a parasztasszonyon kívül nem volt senkije, a kibe bizakodhatott. De az asszony nehezen férkőzött hozzá, Beéri pedig ujra meg ujra ágynak esett. És Attila, minden vendégszeretete daczára nem bánta volna már, ha elmegy haza és nem hal meg itt a nyakán. Kitenni azonban nem lehetett, a míg el nem megy magától.

Jolán mindenfelé leveleket írt, hogy szabadítsák ki, de a leveleket nem tudta kicsempészni. A szolgaszemélyzet, úgy látszott, ki volt tanítva. Ez a tapasztalása végképp elkeserítette, írni akart a törvénynek, a királynak, sírt és jajgatott éjjelente és a mikor Attila kérdőre vonta:

– Borzasztó álmaim vannak, édes! – Azt felelte. És művészete legnagyobb fokának kifejtésére határozta el magát, hogy az urát felcsalja innen Budapestre. Egyszerre súlyos beteg lett, elhalványodott és két nap alatt -189- megsoványodott. Szótlanul feküdt ágyában és tejnél, levesnél nem evett egyebet. A kör-, orvos- és megyei orvosok nem tudták megállapítani, mi baja, az egyik valami örvendetes esemény jelzését látta a jelenségekben, a másik szervi szívbajra gyanakodott, a harmadik – a legfiatalabb – az összes súlyos betegségek komplikálódásától félt és az urat gyengéden, de határozottan figyelmeztette a bekövetkezhető súlyos eshetőségre. Mindhárman megegyeztek abban, hogy a felelősséget nem vállalják és áthárították egy budapesti és egy bécsi orvosprofesszorra. Föl kell menni és azokkal konzultálni.

– De igen, hanem, tekintve, hogy napokat kell azoknak itt tölteniök, hogy obszerválhassák a betegséget, vizitjük egy tekintélyes vagyonba kerül.

Másnap éjjelre megérkezett mindkét orvostanár. Négy-öt napig figyelték a beteget, a míg egybehangzóan megállapították:

– A tenger, csak a tenger mentheti meg. Szívbajjal súlyosított idegbaj. Csak a tenger nyugtathatja és gyógyíthatja meg. -190- Különben elsenyved lassan, évekig élhet még, de talán, esetleg, csak egy pár hétig.

– Jól van, nem megyünk tengerre, itt maradunk! – mondá Attila, a mikor a két jóakaratu, de rosszhiszemü férfiu eltávozott.

– Nem megyünk innen sehova – folytatá elhatározott hangon – és ha az isten úgy akarja, itt meg fogsz halni, eltemetlek anyám mellé és nemsokára én is lefekszem mellétek!

De Jolánnak semmi kedve nem volt lefeküdni a nagyasszony mellé. Egyszerre csak elúnta az önsanyargató komédiát, enni kezdett, fölkelt.

Ijedten látta, hogy mily sárgásfehér és mily összetörődött. Anyja arczának egy-egy vonását fedezte föl a maga képén.

És a mi násza első órájától kezdve állandóan gyötörte: a publikum után való vágy, teljes erejével tört ki rajta. Ha az itt lenne, érte rajongó ezerkaru szerelmese. A ki bolond -191- belé és a kibe ő belé van bolondulva, gyermekleánykora óta. Ez a férfiakból és nőkből összealkotott egy valaki, a ki egyedül tudta igazán felizgatni és ellágyítani az ő „eszes“ szívét. A kihez soha még nem volt perfid, a kivel őszinte tűzzel tudott szeretkezni. Ez az egy, ez a mind, a kiben benne van a rávigyorgó kopasz államférfi és a borbélyinas, kinek dús fürjei szájába vannak fésülve…

Ha ez a közönség tudná, milyen sorsra jutott: megindulna és jönne őt felszabadítani!

Néha képzelődött is, hogy jön. Mint egy keresztes háborúbeli, vagy operai hadsereg, mindenféle ruhában, százféle fegyverrel. Megrohanják a rengeteget, megszállják a várat. Attilát megkötözik, őt pedig a fejükön viszik ki innen diadalmasan.

Ilyen álmai voltak, a mig az ura karjaiba szorította nap-nap után erősbödő szenvedélylyel. Az asszony gyakori szótlansága és hidegsége, az, hogy esetről-esetre meg kellett hódítani újra: vad és okvetetlen szerelmet extázissá forralta föl. Nem mozdult többé mellőle, lemondott a vadászatról is -192- miatta, egész napon át kínozta és hízelgett neki.

És féltékenységének viziói minden igaz ok nélkül fölrebbentették éjjel. Felköltötte Jolánt.

– Nem. A világosságtól megszökik. Meg akarom fogni. Megálljon, lelövöm.

Leakasztotta a sötétben a mindig feje fölött lógó revolvert és maga elé lőtt az éjszakába. „Pivit“ sivított át a golyó a szobán és valami összedőlt.

– A meghalt szeretőd. Az egyik. Újra meghalt! Mondá a férfi elfojtott, reszkető hangon. Jolán kiugrott az ágyból, kiszakította az ablakot, hogy segítségért kiáltson, vagy leugorjék az ablakon. De Attila hirtelen magához tért, világot gyujtott.

– Borzasztó! – mondá felocsudva. -193- Beteg vagyok, orvossal kell beszélni. Ne féljen tőlem, már elmult.

A vad éjjel után megint egy pár nyugodt nap következett. Jolán rábirta az urát, hogy aludni menjenek le a földszintre, fent a fák lombjai – a melyek épp most kezdettek hullani meg-meg érintik az ablakot, zörögnek és sugdosnak, ettől vannak olyan rémes álmaik.

Egyáltalán szelídebb lett az utolsó időben és egy alkalommal ő maga indítványozta, hogy lent ebédeljenek Beéri Laczinál. Jóízűen elbeszélgetett a régi pajtással – kivel gyerekkora óta állandóan háborúskodott – és pompásan mulatott, a mikor az öreg a gyengeségtől ott előttük elaludt ülve.

Megtámasztotta, behívta a huszárját, hogy vigyázzon rá és a mikor fölébred, azonnal kognakot töltsön a szájába.

– Néha rá kellene nézni mégis erre a szegény emberre! jegyezte meg hazamenet az asszony.

Másnap már, – a míg az úr tisztjeit szedte rendbe – Jolán behívatta a nagy szalónba a beteget.

– Nos, – szólt, azonnal a tárgyra térve. – Ilyen férfi maga! Igy szabadít meg. Meg kell itt őrülnöm. Egy lovászhoz, egy kocsishoz szegődöm, az talán megszabadít!

Beéri Laczi aszú kezeibe támasztotta fejét, szomorúan, mint egy megvert kutya, nézett az úrnő felé és nem felelt. Majd a lábára, a mankójára mutatott.

– Nem tudok menni. Iszonyú, hogy ezt megértem. Mindennel rendben volna, csak menni nem tudok! Ha a régi volnék, ha csak egy kicsinyt, egy napra lehetnék a régi! A szívem, az erős, sohasem szerettem volna még élni és tenni, csak most, csak most! – A huszárnak kellett ideczipelni a hátán!

Jolán fölemelkedett, jelezve, hogy a vizitnek vége, megfordult és szótlanul ment a másik szoba ajtaja felé.

– Azt nem tőlem kell kérdeznie! felelte közönyös hangon az asszony. -195-

– Lelövöm, hátulról, mint egy orgyilkos. A mikor elmegy mellettem. Ha mást nem tudok. Legyek gazember. Leszek az.

– Ne tréfáljunk, kedves úr – szólt Jolán és a Beéri László vállára tette a kezét – nekem semmi kedvem tréfálni. Tud-e elvinni innen, igen vagy nem? És mer-e elvinni, van-e bátorsága, nem vagy igen?

– Bolondság. Maguk nem tudnak egyebet: „megölöm, lelövöm, végzek vele!“ Elég volt nekem ezekből az otromba férfiasságokból. Aztán nem is meri, nem is tudja, hamarább ő magát. Mihelyt meglátja, hogy maga mocczan, – vége!

Az asszony leült, elfordult a beteg embertől, oly mélyen és önfeledten gondolkozott, hogy szabadon ránczolta össze homlokát, a -196- mit csak akkor mert megtenni, a mikor egészen és biztosan egyedül tudta magát. Gondolatainak eredményét szokatlan hevességgel fejezte ki.

– Nem akarom. Értsen meg, nem akarom. És ha meg nem igéri, hogy letesz minden rossz gondolatról, én magam fogom Attilának elárulni! Valami másat, eszeljen ki valami másat és én…

A leromlott gavallér sárga szemeit egypár pillanatig utána mereszté, fölállott nagy nehezen, roskatag vállain egyet vont és kibotorkált a helyről, a melyben nehéz akáczillatot hagyott az eltünt asszony.

Egy ujabb terv megállapítását vagy legalább is a megbeszélését Attila megakadályozta. Nagy zene-bonát csinált a kastélyban, a mely őt magát, de a Jolán egyetlen segítségét, a „vetélytársnét“ is elfoglalta egy-két napig.

Az úr hirtelen elhatározta, hogy az asszonytól elveszi a gyerekeit és beadja Egerbe, részint a papokhoz, részint az apáczákhoz. -197- Még se akarta tűrni, hogy paraszt legyen a tulajdon véréből? Megszállta a szeretet, el akarta ismerni őket, vagy gondoskodni akart róluk? Vagy egyszerűen nem akarta többé látni azokat maga körül, a piros ártatlan képeikkel, az eleven vádjukkal? Belátta, hogy czinizmus és frivolitás a maga törvényes házasságának terrénumán belül tartani őket? Mindezt nem lehetett tőle tudni, mindezt nem merte tőle megkérdezni senki.

Fogatott. A gyerekeket föltétette a kocsira. Egy uradalmi irnok és a felesége ünneplő ruhában felültek a kicsikék közé, a kik igen meg voltak szeppenve, nem tudták, mi történik velük, valami rosszat sejtettek, mert az anyjuk a nagykendőjét a fejük fölé borítva, folyton siratta őket, sőt biztatta a sirásra a kicsikéket is:

– Ijajajajaj! már tőletek elveszik a szülőanyátok, az édes tejetek, a meleg dunnátok!

A lovak türelmetlenkedve ficzánkoltak, – igások voltak pedig csupán. A kocsis elunta:

Végre is le kellett venni, erőszakkal leemelni a bricska fölhágójáról. A lovak megindultak, az asszony majdhogy a kerék alá nem került. De feltápászkodott, utána futott a kocsinak és felkapaszkodott a saroglyára. A kocsis hátrasuhintott az ostorával, de gyengén, a szíjj épp csak megcsípte az aszszony arczát.

Hátravágódott a homokba és ott elterülve rítt és jajgatott, a míg csak az irnok bricskájának ismerős zörgése hallatszott. Jó emberek szedték föl, vitték haza, megnézték, van-e kenyere, szalonnája, vize; elvették, a mi tűziszerszámot, pár pakli kénes masinát találtak a ládája fiában, aztán rázárták az ajtót. Két napig el volt bent csendesen, akkor kinyitották a házat, nehogy még bolondjába valami kárt tegyen magában. Nyugodt volt, könnyeit kisirta, sőt fölkívánkozott az uraság elé, hogy beszéljen vele.

Föleresztették, de csak az asszonyt találta. Nem sírt azelőtt sem, csak csendesen, hiányosan elmondta, a mi történt.

– Hát miért nem tetszik szíveskedni másítani rajta? – kérdé a parasztasszony, alamuszin nézve maga elé.

– Milyeneket? Mert nem egyféle. Van olyan, a mely az illetőnek a szivét odafordítja, ahhoz a bizonyoshoz, a ki megfőzi. Van olyan is, a kitől elalszik, a ki megcsittitja. Meg, a ki megöli.

Kituszkolta a szobából, nehogy az ura meglássa. Erős és gyors lépteit hallotta közeledni. -200- Gyengén összeborzadt. A mérgezés gondolata, mintha egy nagy pohár nehéz bort ivott volna meg: fölizgatta az öntudatát, megszédítette egy kissé, kínozta és gyönyörködtette is egy kissé.

Attila virágokat hozott neki, sziklakrózsát és szines gyopárt a bérczről. Kint járt ma a rengetegben, de csak suttyomban; a kastélyban, a felesége is, azt hitték, hogy otthon van. Még mindig tele volt óvó rendszabályokkal, a féltékenység legfurfangosabb rigolyáival. Pedig Jolán – látszólag – már egészen megadta magát. A levélírási kisérletekről lemondott, meglapult és hízelgett, mint az úr akármelyik agárja Attilának. Nyaka köré fonta karjait, el nem eresztette, a szeme villogott, a fogait csillogtatta és mosolyogtatta, az ajka tüzes és piros, mint a zsarátnok.

Az asszony szobájában ebédeltek, ott is vacsoráltak. Vacsora után egy pár perczre kiment Jolán, hogy átöltözködjék. Lenézett az ablakon. A sötétben, a fák alatt gyönge köhögést hallott. Leszólott:

– Én. Hajnalban megyünk. Négy vasderes, enyém, itt lesz. Ablak alatt megáll. Még sötéttel, az ablakon kijön, megfogjuk, beül. Azzal el. Kapukulcsot huszár ellopja. A míg ő befogat…

Többet nem beszélhetett, a köhögés elfojtotta a torkát, félni is kellett, hogy jönnek. Az asszony épp csak igent intett a fejével.

Édes és illatos borokkal, kristályos és pókhálós palaczkokkal volt telerakva az asszonyszoba toilette-asztalja. A legnagyobb családi kincsből, a negyven éves hegyaljai aszuból az utolsó üveget hozatta fel Attila. Az ezüst hütőben kokettül mozgott a pezsgő arany főkötője. -202-

– Ma kezdjük a lakzit, ez az igazi! Mi ketten! Különösen széles kedve támadt Farkas Attilának és annál vidámabban, minden tartózkodás nélkül adta meg magát a jókedvnek, mert látta, hogy az asszonyka már is mámoros. Franczia kuplékat énekelt, kaczagott a legkomolyabb szón, utánozta közös ismerőseiket és egyszerre – lehunyta a szemét, elaludt. Az ura virrasztani próbált fölötte egy darabig, biztatta, korholta, de az ő fejét is lebirta és lenyomta a mámor, elaludt. Aludtak, a mig a gyertyák tövig égtek, vak éj lett körülöttük. A férfi hangos és izgatott lélekzése hallatszott csupán. Az asszony mintha nem is lélekzett volna.

Most mintha valami tompa zörgés hallatszott volna a holt-néma éjszakában. Utána egy rövid suhogás, mint mikor a ruha lecsuszik a széken. Egy gyenge nyikorgása az ablaknak és Jolán – ült a kocsin egy parasztszűrbe beburkolva.

Túl voltak a templomon, egy negyedóra is eltelt, a mikor Attila fölrebbent és észrevette, hogy az asszony hiányzik. Egy pár perczig mint az őrült kergette a kastély szobáiban, -203- szólongatva haragosan, majd szeliden, fölvert mindenkit, leküldött Beéri Laczihoz is, hogy keljen föl. Jelentették, hogy se az, se a huszárja nincsen az ágyában. Egy siket kukoriczacsősz jelentette – csak úgy véletlenül – hogy a nagyságos asszonynak talán méltóztatott elutazni, a Beéri nagyságos négy vasderesén. Attila a lovagló korbácsával végig vágott a hírmondó fején, aztán elordította magát:

Pár percz mulva öt fogat állott készen. Az egyikre az öreg signornak is rá kellett ülni, hogy keresse a leányát. (Különben ő kiabált a legjobban.) Attila maga nyeregbe kapott, izgatott parancsokat osztott:

– Utánnam. A ki meglátja, kiáltson megállj! Ha meg nem áll, lőjetek. Elébb az embereket vegyétek czélba, aztán az asszonyt.

Még alig virradt, a mikor rábukkantak a menekülőkre. Attila látta meg őket legelőbb, azok vissza se néztek. A míg az aszszony finom füle meghallhatta a ló patkójának dobbanását, visszafordult, megismerte az -204- urát. A négy deres most még jobban kezdett vágtatni, a távolság nem fogyott, de növekedett közöttük. Attila most fordított egyet a lova kantárszárán, nekivágott tarlónak, dohányföldnek, ároknak, hogy rézsút elejükbe kerüljön. Egy kissé elszámította magát, a hátuk mögé került, de már csak tíz, tizenkét ölnyi távolság választotta el őket egymástól. Elkiáltotta magát, a hogy csak tudta:

– Megálljatok, vagy meghaltok! – ordította torka szakadtából és nyeregkápájából kikapta pisztolyát.

Egy sárga fej fordult feléje hirtelen; a Beéri Laczi koponyája. Aztán egy vadászfegyver dupla csővének a csillogását látta. Többet nem látott, a Beéri Laczi fegyvere eldördült, ő meg kiejtette kezéből a magáét és lefordult a ló nyaka fölött. A lábai beleakadtak a kengyelbe és a lövéstől megvadult paripa vagy ötven lépést így vágtatott vele a harmatos füben, a friss világos hajnalban. Végre észrevette, hogy mi történt, egyet horkolt és megállt. Fülét hegyezve, nyerítve -205- őrizte az ura holttestét, a míg a két parádés pejen a signor megérkezett.

Jolán nem támasztott örökösödési igényeket. Beéri Lászlót egyszer meglátogatta a börtönében. Az elesett gavallér csakugyan, végképp a végét járta már. Egy pár szivart kért az asszonytól, adott neki és elhatározta, hogy Bécsből koszorut küld, rózsa- és nefelejtskoszorút, ha meghal a szegény gentleman.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

34	mezteten vállaira	meztelen vállaira
39	főtem-lom alá	főtemplom alá
55	mosolyogva, néman	mosolyogva, némán
69	Tünder Ilona nagyon	Tündér Ilona nagyon
70	nőlne.“ Azonban	nőlne. Azonban
84	őkel hallgatni	őket hallgatni
95	VI.	XI.
115	energiája Tünder	energiája Tündér
126	„Mamám én Jó vagyok!)	„Mamám én Jó vagyok!“)
145	suttogva kozzátette	suttogva hozzátette
145	szokszor szokatlan	sokszor szokatlan
146	Edes, álmos	Édes, álmos

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TÜNDÉR ILONA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.