The Project Gutenberg eBook of Kunszállási emberek
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Kunszállási emberek

Author: Lajos Biró

Release date: May 9, 2020 [eBook #62071]

Language: Hungarian

Credits: Produced by Albert László from page images generously made
        available by the HathiTrust Digital Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KUNSZÁLLÁSI EMBEREK ***




Produced by Albert László from page images generously made
available by the HathiTrust Digital Library






_Biró Lajos_






_Kunszállási emberek_

_Budapest 1912_

_Singer és Wolfner kiadása_

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA




A vércse.

Az igazi neve Cseh Lukács volt. Egy évvel azután, hogy hozzánk
költözött, mindenki Vércse Lukácsnak hitta, vagy röviden _a vércsének_.
A külseje és a neve csak az ötletet adta meg az elnevezéshez; maga az
elnevezés, a megjelölés, a a megbélyegzés valamilyen hasonló formában
okvetetlenül megjött volna. A kunszállási népfantázia nagyon termékeny
ebben a tekintetben és a vércse akkor sem kerülhette volna el hogy
héjjának, hiénának, dögbogárnak, vagy éppen vértályognak nevezzék el, ha
a neve és a külseje nem kinálkozott volna olyan feltünően arra, hogy
éppen a vércse nevet kapja. Vörhenyes, ritka és nagyon puha haja volt;
mélyen bent ülő, nyugtalan szeme, előreugró arca és csontos, rút,
hátrahajló homloka. E mögött a homlok mögött nagyon nehezen születtek
meg a gondolatok; a vércsének voltaképpen emberfölötti erőfeszítésbe
került, míg kitalált, kigondolt valamit, valami egészen mindennapi
dolgot is; ha gondolkozott, akkor még a homlokához is emelte a kezét és
kétségbeesetten dörzsölte a homlokát, úgyszólván kimasszirozta belőle a
makrancos gondolatot; egyszóval megmondva: buta volt a vércse. Hogy egy
év alatt mégis a nyakára ült egy csomó embernek, hogy szitta a vérüket
és tépte a húsukat, hogy mégis egyre gazdagodott, annak az a hihetetlen,
hallatlan és kábító energia volt az oka, amely benne lakott. Szívós
volt, makacs, konok, kitartó és vérszomjas, mint egy vércse.

Amikor Kunszállásra érkezett és megnyitotta ügyvédi irodáját, akkor
nagyon jó papi ajánlásokat hozott magával és a mi papjaink pártfogásukba
is vették. Cseh Lukács a pártfogásra csak annyiban igyekezett magát
érdemesnek mutatni, hogy rendesen eljárt templomba és hogy ami a
külsőségeket illeti, nagyon istenes ember volt. Egyébként azonban járt a
maga utján, vérszomjasan és engesztelhetetlenül haladt előre és a papok
nemsokára elégedetlenkedni kezdtek vele. A vércse kezdte összekaparni a
szegény kis parasztbirtokokat szörnyű karmaival és a pártfogói
lassanként visszahúzódtak tőle. A vércsének azonban ekkor már nem volt
semmiféle támogatásra szüksége és ezt már meg is merte mondani a
papoknak, akikkel szemben egyébként mindig alázatos volt és akiknek
mindenét köszönhette. Az öreg Péterfi főúr egyszer nagyon komoly arccal
félrevonta a kaszinóban és hosszasan, halkan és egyre sötétebb arccal
beszélt a lelkére. Megint valami kis parasztbirtokról volt szó… A vércse
azonban engesztelhetetlen, változatlan vércsearccal hallgatta; nyugodtan
rázogatta meg a fejét és Péterfi főúr végre – ezt már sokan hallották –
hangosan kifakadt:

– Hát nem félsz attól az időtől, amikor koporsódba kerülsz?

A vércse ekkor elmosolyodott; ez a mosolygás a szívéből jött és
elöntötte az egész arcát; különös látvány volt ez, – mert egyébként csak
halvány és alázatos, úgyszólván papi mosolyt lehetett az arcán látni;
most tehát elmosolyodott, győzelmesen elvigyorogta magát és nyugodtan,
rejtelmes bizakodással és felsőbbséggel felelte:

– Nem félek én a koporsótól.

Nemsokára kiderült, miért nem félt a vércse a koporsótól, és a papok
révén – akik egészen levették róla a kezüket – megtudtuk a vércse egész
élete történetét. A vércse parasztgyerek volt és a jezsuiták nevelték
föl. Ingyen tanították a gimnáziumban és átsegítették az egyetemi éveken
is. A vércse nehéz fölfogásu gyerek volt, ő volt a legbutább tanuló, de
ő volt a legjobb tanuló az egész gimnáziumban. Nehezen értette meg a
legegyszerűbb dolgokat; de rávetette magát a könyvekre, beléjük vágta a
karmait, nem eresztette el őket, fanatikus dühvel tanult; – az első volt
mindig. A koporsótól pedig azért nem félt, mert gyerekkorában – egészen
addig, míg a papok be nem fogadták egy ingyen helyre a konviktusban –
koporsóban aludt a vércse. A nagyapja még béres volt, az apja asztalos,
afféle szegény parasztasztalos, aki maga dolgozik, legény nélkül és
akinek ugyanaz az egy szoba a lakása és a műhelye. Ebben az egy szobában
született és nőtt föl a vércse, és amikor a bölcsőben nem alhatott már,
akkor az anyja egy koporsóban vetett neki ágyat. A koporsók ott állottak
a műhelyben; elfoglalták a műhely nagyobb részét; és amikor a vércse
nőni kezdett és amikor a földre ágyaztak neki, akkor már maga fogta a
vackát és elvándorolt vele egy koporsóba. Ott jobban lehetett aludni,
mint a földön, amely télen hideg volt és amelyen nyáron bogarak
futkostak. A vércse koporsóban aludta át az egész gyerekkorát…

A papok, akiknek a pártfogása az apának koporsórendeléseket szerzett és
akiknek a kegyelméből a vércse ügyvéd lett, most már egészen szakítottak
a vércsével. A vércse nem sokat törődött a haragjukkal; a templomba
eljárt, ájtatos és istenes ember volt továbbra is, de lesütött szemmel,
papos mosolygással nyújtogatta ki a véres karmait, hogy egy-egy kis
vagyont megkaparítson. Reggeltől estig talpon volt, úton volt, munkában
volt; foglalkozott birtokeladással, kölcsönközvetítéssel;
ügynökösködött, gazdálkodott, uzsorakölcsönöket adott; az ügyvédi
irodájának rossz hire volt, de azért mind a két keze tele volt ügyvédi
munkával; gyanus ügyekkel messze földről hozzájöttek az emberek; konok
és rosszhiszemü perlekedők, akiket minden ügyvéd kidobott, őt keresték
föl; idővel malmot vásárolt, marhákat hízlalt, csiszárkodott…
Negyvenéves korában gazdag ember volt, és ekkor megállott egy félévre
lélekzetet venni. Még nem lakott jól, de a legkínzóbb éhsége csillapítva
volt. A parasztgyerek vércsemohósága eltünt; abból a sorból, amelyben az
apái éltek, most már végképpen kikerült. Úr lett, – ezen már semmi sem
változtathatott. Ha most ölbe tenné a kezét, ha soha többé nem
dolgoznék, akkor is gazdag ember volna.

A vércse azonban még nem szüntette be a munkát. Csak megpihent és
körülnézett. Kunszállást ekkor azzal lepte meg, hogy házat építtetett
magának. Volt Kunszálláson eladó ház elég; úri házak, egyik-másik olyan,
hogy kastélyszámba ment; a vércsének egyik sem volt elég úri és a
vércse, akitől az éhenhaló koldus sem látott soha egy garast sem, most
egy vagyont költött el a házára, a kastélyára. A ház épülőben volt, és
ekkor egyszerre mindenki tudta, hogy a vércse házasodni akar. Kunszállás
nagy érdeklődéssel, mondhatni lázas figyelemmel várta kit vesz el. A
vércse nyilvánvalóan habozott. A gazdag parasztok közül akármelyik neki
adta volna a – zárdában nevelt – lányát és a vércse egy ideig nyilván
kedvvel is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy ilyen módon gyarapítja
a vagyonát. Csakhogy ehhez már túlságosan is gazdag volt; a
parasztvagyonok kedvéért nem volt már érdemes leszállnia abba a
társadalmi rétegbe, amelyet kimondhatatlan erőfeszítéssel elhagyott.
Megengedhette már magának azt a luxust, hogy lemond a hozományról és
ennek az áldozatnak az árán inkább a társadalmi helyzetét erősíti,
inkább az ivadékainak ajándékoz egy jónevű anyát. Mire a ház készen
volt, elvett tehát egy Imrefy-lányt, egy halvány, gyenge és finom
teremtést, aki a címeres Imrefy-házban úgy nőtt föl, hogy a gyerekkora
óta attól rettegett, a feje fölül árverezik el a nagyúri ősök házát és
aki sokszor már az utcára sem mehetett, mert az apja egy kartonruhára
való pénzt sem tudott neki adni.

A vércse elvette. Elvitte az új házba és az asszony a szabad szegénység
után itt élt most hat évig gazdag szolgaságban. Szolgálója volt a
vércsének; halkan szenvedő és némán türő rab; – a vércse rettenetes
zsarnok volt otthon. Hat évig élt itt az asszony, azután meghalt. A
vércse nagy temetést rendeztetett a számára, kikisérte a temetőbe,
azután hazament a nagy házába és másnap már úgy járt-kelt a dolgai után,
mintha semmi sem történt volna.

Az asszony után ugyanis maradt valaki, és ez volt fontos a vércsének,
csak ezzel törődött a vércse. Itt maradt Pirike. Pirike ekkor öt éves
volt már; kékszemű, szőke, szép kis lány; mosolygós, fehérbőrü finom úri
gyerek. A vércse azzal a fanatizmussal szerette, amellyel egykor fölfelé
törte magát, amellyel a vagyonát megszerezte. Pirike a legszebb úri
gyerek a városban; Pirikének vannak a legszebb ruhái és a leggazdagabb
játékai; Pirikének lesz a legnagyobb hozománya; Pirikét egy gróf is
elveheti.

A vércse meg volt rendülve, ha néha a Pirike szobájába belépett és ha
ebben az úri gyerekszobában körülnézett. Nevelőkisasszony volt a
szobában. És zongora. És Pirike franciául tanult. A vércsének könnybe
tudott lábadni a szeme, ha Pirikére ránézett, és egy-egy ilyen
megrendülés után kétszeres, tízszeres erővel rohant ki a világba; pénzt
szerezni, sok pénzt szerezni Pirikének. A vércséből most már hatalmas
szárnycsapású saskeselyü lett; csak nagy zsákmányra indult már ki; mint
egy hatalmas gép, úgy zakatolt most már végig a környéken. Egy milliót
Pirikének!…

Pirike azután tizenkét éves korában egy hideg ősszel meghalt. Meghült,
tüdőgyulladást kapott, meghalt. Az egész nem tartott tovább egy hétnél.
A vércsének megijedni is alig volt ideje, már vitték ki Pirikét a
temetőbe. A vércse úgy követte a koporsóját, mint aki nem érti az egész
dolgot. Vörös, szeplős vércse-arcán egy dermedt eltorzulás ült. Mintha
egy mosolygás kövült volna meg rajta. Nem szólt, nem sírt; dermedten,
halottmódra vigyorgott.

A temetőből hazament; otthon leült, és nézett maga elé, és a cselédei
két nap múlva orvost hivattak hozzá, mert a temetés óta nem evett
semmit. Az orvos kényszerítette rá, hogy egyék valamit; a vércse evett.
Az orvos lefektette; a vércse lefeküdt. Pár nap mulva azután dermedt
arccal ujra járni kezdett a városban ügyei után. Járt az ügyei után, de
mindent olyan lélektelenül és dermedten csinált és úgy aszott össze az
emberek szemeláttára, hogy az orvosa végre fölkereste és ráparancsolt,
hogy utazzék el.

– Hiszen így meghalsz egy hónap alatt – mondta neki.

A vércse vállat vont. De azért engedelmeskedett. Elutazott. Nem tudta,
miért utazik; nem tudta, hová menjen; nem tudta, mit vár ettől az
utazástól. Akárhol volt, mindegy volt neki. Véletlenül találta ki,
véletlenül értette meg, miért kellett elutaznia, mit keresett ezen az
uton.

Eljutott Genuába. Maga sem tudta hogyan. Vonatról-vonatra szállt,
városról-városra ment, emberek lökdösték és a kalauzok kézzel-lábbal
mutogatva – mert semmiféle idegen nyelven nem értett – útba igazították;
és így eljutott Genuába és eljutott a genuai temetőbe. Itt a temetőben
megállott, és tágra nyílt szenvedő és elborult vércseszeme. Egy részeg
és elkábult pillantással itta be a temető nagyszerű szépségét és
fájdalmas bűbáját; a tenger, a zöld ciprusok, a sírokat jelző szobrok, a
gyásznak ez az egész pompája olyan hallatlan, olyan csodálatos, olyan
sohasem látott és olyan megrázó volt, hogy a vércse az egész testében
reszketni kezdett tőle. Életében most először szólt hozzá érthetően a
szépség, a művészet nyelve; a lánya iránt érzett szereteten kívül
életében most először érzett egy önzetlen, nagy indulatot, egy belső
megborzongást, és a vércse ott a genuai nagy temetőben tört ki a lánya
halála óta először, talán életében először görcsös zokogásba és ott
siratta meg először Pirikét.

Heteket töltött el Genuában és minden nap kint volt a genuai temetőben.
Egy bizonytalan vágy, egy édes és fájdalmas óhajtás kínozta, de hetekbe
telt, amig ő maga is megértette ezt a vágyát. Amikor végre megértette,
akkor gyorsan cselekedett. Tolmácsot keresett és a magyar tolmáccsal
fölkeresett egy génuai szobrászt. Síremléket rendelt Pirikének;
fejedelmi emléket, olyant, mint a genuai temető legszebbjei; rajta a kis
lány arcának másával. Carrarai márványból.

És amikor hónapok mulva hazajött Kunszállásra, akkor az ámuló Kunszállás
csodát látott. Látta a vércsét megöregedett és csendes embernek; pár
hónap alatt megőszült a vércse és mert megőszült, már nem is hasonlított
a vércsére. Azután látta Kunszállás, amint a rideg, egyszerű süppedős
kunszállási temetőben, a paraszti fakeresztek és az úri vörös
márványemlékek között fölemelkedik egy fehér csoda, a szépségnek és a
művészetnek egy ragyogó olasz követe, egy üzenet a napsugaras tenger
mellől: a Pirike síremléke carrarai márványból.

A vércse ezután csendes ember lett. Nem dolgozott többé, nem rabolt
többé; kijárt a temetőbe és onnan egyenesen hazament a Pirike szobájába,
ahol még ott állott a Pirike zongorája. A lelke teljes nyugalmát azonban
csak később kapta vissza. Megint hónapokig gomolygott lelkében egy vágy,
amig elhatározás lett belőle; nagyon nehezen születtek meg a vércse
gondolatai; de végre kialakult ez a gondolat is. A vércse rendelt
magának egy koporsót; nem nagyon drágát, csak afféle cifra
parasztkoporsót, parasztasztalostól. Ezt a koporsót hazavitette a házába
és beállíttatta abba a szobába, amely a Pirike szobája mellett volt. És
ettől a naptól kezdve, jó sokáig még, csaknem tíz esztendeig – mint
gyermekkorában – ebben a koporsóban aludt a vércse. Éjszakánként
belenézett a sötétségbe, végiggondolta az életét, Pirikére gondolt, a
halálra gondolt és vágyakozva, de türelmesen és megnyugodva, a halált
várva aludt el mindennap a koporsóban: egészen addig, míg tíz esztendei
csendes és békés várakozás után csendesen és békésen meg nem halt.




Köböl József.

Köböl József parádés kocsis volt. Húsz esztendős korától hatvannégy éves
koráig, amikor tüdőgyulladásban meghalt. Tüdőgyulladását úgy szerezte,
hogy egy hirtelen hideggé lett őszi napon, zuhogó fagyos záporban
asszonya – özvegy Kürth Tamásné – parancsa ellenére sem ment addig fedél
alá, mig lovait el nem látta. Átázott. Meghült. Pár nap mulva meghalt.
Élete azonban általában mintaképe volt egy kötelességét mindig híven
teljesítő, helyes fölfogású, józan és mérsékelt férfi életének, ami a
mai világban, amikor mindenki több akar lenni, mint aminek született és
amikor a társadalmi rendet annyi helyzetével elégedetlen mohóság,
féktelen és tekintélyt nem ismerő nagyratörés fenyegeti, különösen
megbecsülendő.

*

Köböl József az öreg Temesváry Máté tanyáján született – Kunszállás
mellett – úgyszólván az istállóban. Az apja parádés kocsis volt az öreg
Temesváry Máténál, aki a lovaitól tükrös termeket se sajnált volna, de
aki a kocsis számára akkor is elegendőnek tartott egy vackot az
istállóban, mikor a kocsisné már gyereket várt. Köböl József tehát
megszületett abban a zugban, amelyet mégis hozzáragasztottak az
istállóhoz, mikor az öreg Temesváry látta, hogy a kocsisa nem csak
megházasodott, hanem a kocsisnénak gyereke is lesz. (Minek a kocsisnak
gyerek? De úgy szaporodik a paraszt, mintha…!)

Az öreg Temesváry hiába óhajtott gyerekeket. Amikor szép huszárkora után
hazavonult Kunszállásra, akkor megházasodott. De a gyerekre – aki
számára pedig dolgozott – hiába várt. Eltelt tíz év és csak a
tizenegyedikben, amikor az öreg Temesváry már azon gondolkozott, milyen
alapítványokat tegyen a vagyonából, hogy a rokonságnak lehetőleg semmi
se jusson, tehát csak a tizenegyedik évben jelentkezett egy hatalmas
tüdejü, erős kislány. Az anyja belehalt a szülésbe. A kislány – kislány
volt, ami szintén nem az igazi. De megvolt, erős volt, vaskos volt,
olyan hatalmasakat rikoltozott, hogy az öreg Temesváry nevetett
örömében. Semmi baj! Minden jól van már.

*

A Temesváryak nagy familia. Kunszálláson voltaképpen egyetlenegy család
sincs, amelyet magukkal egyenlőrangúnak elismernének. Az öreg Temesváry
azonkívül öregségére nagyon dölyfös, nagyon morcos lett; ami gyöngédség
és puhaság benne volt, azt mind elfogyasztotta a lányával való bánásban;
mire tehát Temesváry Antónia öt éves lett és megunta a dadájával és a
szolgálatára rendelt három-négy cseléddel való játszást és nagyon
vágyódott gyerektársaság után és azok után a gyerekjátékok után,
amelyeket Kunszálláson messziről látott, akkorra nem volt egyetlenegy
úricsalád sem Kunszálláson, amelynek a gyerekeit az öreg Temesváry a
háza közelébe engedte volna.

Tóni egyszer elsírta magát az apja jelenlétében, az apja villámló
szemmel ugrott föl és a jelenlevő cselédek remegve huzódtak össze.

– Mi bajod?

Tóni elpanaszolta.

– Gyereket! – mondta vérben forgó szemmel az öreg Temesváry.

A cselédek dideregve néztek rá, de bár mindenre hajlandók lettek volna,
nem tudtak neki gyereket szállítani.

– Tán Jóska – mondta végre a dada remegve.

– Melyik Jóska?

– A Köböl Istváné…

Jóska ekkor már hét éves volt és – három negyed órát gyalogolván minden
nap négyszer – bejárt Kunszállásra a hidegvégi iskolába. Mostantól fogva
azonban nem járt iskolába, mert berendelték Tóni mellé játszani.

– Nem kell a parasztnak iskola – mondta az öreg Temesváry.

Azután hozzátette:

– Hiszen majd járhat éppen még…

De Köböl Jóska soha többé nem járt iskolába.

*

Reggel kibújt Jóska az istállóból, öt éves kora óta ott aludt az apjával
együtt – megmosakodott és ment föl a kastélyba játszani. Tíz évig alig
is csinált egyebet. Közben megtanulta az apja mesterségét; tizenöt éves
kora óta afféle kisinasnak használták, de az igazi foglalkozása az volt,
hogy Tónival játszott. Az öreg Temesváry idővel már megelégelte a dolgot
és körülnézett valami más játszótárs után, de amikor egyszer megpróbálta
Jóskát komolyan eltávolítani, akkor Tóni huszonnégy óra hosszat
egyfolytában sírt, úgy, hogy az öreg Temesváry végre lóhalálában
szalajtatta a bricskát a kistanyára, ahová Jóskát száműzte.

Később teljes meggyőződéssel bele is nyugodott Jóskába, mert nyilvánvaló
volt, hogy Jóska üdvösen hat Tónira és hogy Jóska az egyetlen, aki hat
rá. Tóni hallatlan tömegben fogyasztotta a bonneokat és a nevelőnőket;
szép, erős, nagy lány volt és akadt olyan nevelőnő is – három – aki
azért ment el, mert Tóni megverte. Némi rend csak akkor keletkezett,
amikor az öreg Temesváry egyszer Jóskára mordúlt rá:

– Az apád .....it! Mi lesz már ezzel a lánnyal?

Jóska megértette az utasítást. Előbb a lelkére beszélt Tóninak és amikor
a szép szó nem használt, akkor megverte. Elég gyakran történt meg, hogy
Tóni így kikapott, bár az utóbbi időben – Tóni tizenkét éves lett –
ritkultak ezek az esetek. Most ismét szükség volt a verésre és a verés
csakugyan használt. A szóban levő nevelőnő teljes félévig maradt a
Temesváry-kastélyban.

*

Jóskát huszonegy éves korában Tóni sürgős kérésére kimentették a
katonaságtól. Az öreg Temesvárynak nem sok pénzébe került a dolog, de
még ezt a kevés pénzt is megtakaríthatta volna, ha Tóni nem olyan
türelmetlen. A sorozás után három hétre ugyanis Köböl István – a Jóska
apja – részegen ment be az istállóba és egy ló formálisan szétrugta a
fejét. Jóskának csak az anyja maradt, az anyjának csak ő, – amúgy is
hazaeresztették volna a katonaságtól.

Köböl Istvánt még nem temették el, amikor Jóska beállított az öreg
Temesváryhoz:

– Nagyságos úr, – mondta – azért jöttem, hogy hogy tetszik gondolni…

– Mit, Jóska?

– … mert én azt gondolnám, ne tetszenék idegen embert hozni…

Kiderült, hogy Jóska parádés kocsis akar lenni. Ez az inaskodás nem való
neki.

Az öreg Temesváry teljesítette a kivánságát.

*

Antóniának ugyanekkor kérője akadt, olyan kérője végre, akit az öreg
Temesváry szivesen látott: Homoródy Zoltán. De Antónia tudni sem akart
róla. Tulságosan kövérnek, tulságosan lomhának, vörösképűnek,
szuszogósnak találta. És bánja is ő a vagyonát. És bánja is ő, hogy
milyen család.

Az öreg Temesváry nagyon búslakodott az Antónia vonakodásán. Nagyon
öregnek érezte magát, szerette volna, ha Antóniát a halála előtt révben
tudja. De ő éppen olyan tehetetlen volt Antóniával szemben, mint ahogyan
Antóniának csak egy szavába került, hogy mindent elérjen nála.

– Te, Jóska, – mondta egyszer, mikor Jóska bevitte Kunszállásra.

Jóska hátrafordult a magas ülésen.

– Nem birok azzal a lánnyal – mondta az öreg Temesváry.

– Igenis, nagyságos úr – mondta Jóska.

Beértek Kunszállásra és nem beszéltek többet. Jóska azonban még az este,
mikor átment a kerten és lekerült az Antónia ablakai alá, nagyon sokáig
beszélt erről a dologról Antóniával.

Egy hónap múlva meg volt az esküvő. Nagy parádés lakzi volt; a
menyasszony kocsiját Jóska hajtotta feszesen, urasan, – ilyen mutatós
parádéskocsis nem volt az egész vármegyében.

*

Antónia átköltözött Kunhomoródra és a Homoródy-kastélyban elküldték az
egyik parádés kocsist, mert az Antónia föltételei között az volt a
legelső, hogy Jóska legyen a kocsisa. Jóska meg is mutatta, hogy érdemes
a bizalomra, lovai, lószerszáma, istállója, kamrája olyan rendben volt,
hogy az ellensége sem találhatott rajta kifogásolni valót.

A Homoródy-kastélyban csendesen teltek a napok. A fiatal asszony gyakran
hazalátogatott az apjához, átkocsikázott a szomszéd családokhoz, sűrűn
ment be vásárolni Zsadányba vagy Kunszállásra, ilyenkor természetesen
Jóska hajtott, – így teltek a napok. Egyéb szórakozás nem igen
kinálkozik arra mifelénk. Minél előkelőbb valaki, annál kevésbbé.

Vagy egy éve voltak már ott – Antónia és Jóska – a Homoródy-kastélyban,
amikor egyszerre járni kezdett hozzájuk Kürth Tamás, Kürth Tamás özvegy
ember volt, nem is egészen fiatal már, lehetett harmincöt éves, de
karcsú, délceg, őszülő-fekete hajú, jó lovas, jó gazda, úr, kamarás…
Homoródy Zoltán nagyon el volt foglalva evéssel-ivással, alvással és
csak Jóska kisérte figyelemmel ezeket a gyakori látogatásokat.

A dolog vége az lett, hogy félév mulva Antónia egy napon befogatott.
Haza, Kunszállásra…

Az úton fölszólt Jóskának:

– Te, Jóska, nézd meg jól ezt az utat…

– Miért?

– Mert soká lesz, amig megint erre jövünk.

Jóska félszemmel visszafordult.

– Elválok – mondta az asszony.

Jóska hallgatott.

– Aztán jó lesz az? – kérdezte később.

– Jó.

Jóska ismét gondolkozott.

– No ha jó, hát jó – mondta csendesen.

*

A Temesváry-kastélyban nemsokára új, nagy lakzi volt és amikor az új pár
hazarobogott a Kürth-kastélyba, megint Jóska hajtotta a lovakat. Soha
nem volt Jóska délcegebb, szebb, mutatósabb, mint ekkor a zsinóros
ruhájában és a darutollas kalapjában.

A Küth-kastélyban szintén el kellett bocsátani egy parádéskocsist, mert
az Antónia első föltétele az volt, hogy Jóskát magával viszi. Jóska
ismét kitüntette magát szerénységgel, komolysággal, kötelességtudással
és rendszeretettel, de Kunszállás most már nem tudott belenyugodni
Antóniának Jóskához való nagy ragaszkodásába. Kunszálláson hónapokig
nevettek rajta, hogy Kürth Tamás nemcsak új asszonyt vitt haza, hanem új
kocsist is. Kunszálláson azt beszélték, hogy a fiatal asszony már az
első héten hazakocsiztatta magát az apjához és ekkor – Jóskával együtt –
egy teljes napig maradt otthon. Azt beszélték, hogy a fiatal asszony
általában minden különös ok nélkül kikocsikáztatja magát néha. Azt
beszélték, hogy Jóska csak akkor szólítja méltóságos asszonynak, ha más
is van jelen, de ha senki sincs ott, akkor tegeződnek. És ki győzné
fölsorolni még azt a tömérdek ráfogást, amelyre egy kis város
rosszindulata képes.

*

Három éve voltak már – Antónia és Jóska – a Kürth-kastélyban, amikor
hazakerült Kunszállásra szolgabirónak a fiatal Kövesdy. A fiatal Kövesdy
csak éppen hogy körülnézett Kunszálláson, máris kiválasztotta magának
Antóniát. Antónia volt akkor a legszebb asszony Kunszálláson – igazán
nagyon szép volt, izmos, ragyogó, vörösszöke hajú, fekete szemű – és a
leggazdagabbnak is őt lehetett tekinteni, mert az öreg Temesvárynak
legföljebb egy-két évet adtak az orvosok. A fiatal Kövesdy mindennapos
lett a Kürth-kastélyban. Kürth Tamásnak volt egy-két heves jelenete a
feleségével, de sem a harag, sem a fenyegetés, sem a kérés nem használt.
Antónia túlságosan hozzá volt szokva, hogy neki senki se parancsoljon és
ő valóban – már csak a vagyonánál fogva is – teljesen önálló volt. A
jelenetek inkább ártottak, mint használtak és Kürth Tamás ekkortájt
egyre csendesebb, szomorúbb és elszántabb lett. Nagyon szerette Antóniát
és nagy leszámolásra készült, de egyébként – úr volt – most már nem
próbálta sem könyörgéssel, sem fenyegetőzéssel föltartóztatni az utján.
Inkább siettetni akarta most már az eseményeket és hogy módot adjon a
helyzet végső kifejlődésére, három napra Budapestre utazott. Jóska vitte
ki a vasuthoz és látta az arcán, hogy vívódik magával.

Ezen az estén – tíz óra után, mikor a kastélyban csend lett – Jóska
megkocogtatta az Antónia ablakát. Az ablak kinyilott.

– Te vagy az, Jóska?

– Én vagyok. Beszédem van…

– Nem, Jóska… Ma nem lehet…

Jóska nem szólt semmit; fölvetette magát az ablak magas párkányára,
lefejtette az asszony két kezét az ablakszárnyakról, amelyeket be akart
húzni előtte és bent volt a szobában. Az asszony remegett a haragtól és
a türelmetlenségtől.

– Takarodj ki, – mondta toporzékolva – kilöketlek…

Jóska nem felelt. Hallgatva, keményen állt és nézte az asszonyt. Az
asszony is elhallgatott és dacosan elfordult.

– Te, Tóni, – mondta ekkor Jóska csendesen – hát van neked orcád? Hát
nem sül ki a két szemed szégyenletedben?

Az asszony nem válaszolt, nem fordult meg, a hátán látszott, hogy némán,
remegve, ökölbeszorított kézzel toporzékol. Jóska csendesen beszélt
neki:

– Hát mit akarsz már megint? Itt van ez a derék, jó urad; szép szál
ember is… Amikor ő kezdett hozzád járni, nem szóltam semmit. Azt a
Homoródyt nem bántam. Az úgyis csak szuszog ott halálig, mint a pándi
gőzmalom. De ez sirat. Ez emészti magát. – Aztán kiért? Ki kedviért?
Ezért a rücskös Kövesdyért, aki kapcámnak se kéne. Ezért a redves
bocskorképüért, ezért a hideglelős, rühes, szemüveges macskakölyökért,
ezért a vetélt görényért. Azt a derék, szép embert, azt a derék mindig
jó uradat… A levetett csizmája talpa többet ér, mint az a nyálas, az a
kehes, az a…

Jóska ujra Kövesdyt akarta méltatni. Az asszony ekkor nem birta tovább.
Megfordult. Eléje pattant.

– Te! – sziszegte fölemelt ököllel. – Fogd be a szádat…

Jóska nyugodtan folytatta:

– Tóni, nincs te benned szemérem? Hát az ősz öreg apádra nem gondolsz?…

Az asszony a fölemelt öklével arcába akart csapni, de azután a vállát
markolta meg és ellódította.

– Takarodj, – kiáltotta dühtől fehéren – takarodsz rögtön az istállóba…

Jóska megfogta a kezét. Az asszony kirántotta a kezét. Jóska ismét
megfogta. Az asszony harcolt vele, lökte, rugta, tépte, karmolta,
harapta és az arcába köpött, Jóska pedig – miután hiába próbálta szép
szóval meggyőzni – végre nekifohászkodott és rettenetesen megverte.

Az asszony összetörten, sajgó derékkal, csendesen sírva feküdt a földön.

– Hát látod, Tóni! – mondta komolyan Jóska.

Odament az ablakhoz és becsukta. És egy óra mulva hiába hangzott el az
üvegen az a hármas kocogtatás, amelyre az ablaknak ki kellett volna
nyílnia.

*

Az Antónia házasélete ettől fogva teljesen zavartalan volt. Antóniának
nemsokára megszületett az első gyereke, – ezt az unokát még az öreg
Temesváry hunyó szemei is látták – jött utána a második gyerek, aki fiu
volt, azután még bő gyermekáldás szállt a Kürth-házra. Antóniának
összesen hat gyereke lett: egyik szebb és egészségesebb, mint a másik.

Mikor Kürth Tamás tizenöt évi boldog házasság után meghalt, akkor
Antónia a gyerekeivel hazaköltözködött a Temesváry-kastélyba. Jóska vele
ment. Antónia ekkor maga vezette erős kézzel a birtoka ügyeit; erős,
kemény, szép asszony volt még mindig és az maradt élete fogytáig. A nagy
vagyont nemcsak megőrizte, hanem hatalmasan gyarapította is, amire
valóban szükség volt négy szép fia és két gyönyörü lánya miatt.
Kunszálláson azt beszélték, hogy Jóskával – ha maguk vannak – még mindig
tegeződik és semmit sem csinál anélkül, hogy Jóskát meg ne kérdezné. A
harmadik fiu Jóska tanácsára lett katona… Ez azonban afféle fantasztikus
kisvárosi pletyka lehetett; Jóska maradt az, ami volt: parádéskocsis, és
ha a fiatal urak közül hazajött valamelyik, ő hajtott érte ki a vasúthoz
és ő vitte Kúnszálláson át hazafelé, hetyke darútollas kalapban,
keményen kipödrött ősz bajusszal, zsinóros ruhájában feszes derékkal, –
akármit fecsegtek is róluk a hintó után bámuló kúnszállásiak, különösen
az idősebbek és jobb emlékezetűek.

A lányok férjhez mentek, a fiúk házasodtak, a Temesváry-kastélyban
nyugalom és békesség volt, amíg egy hirtelen hideggé lett őszi napon,
zuhogó fagyos záporban, kötelessége teljesítése közben az öreg Jóska meg
nem hűlt és tüdőgyulladást nem kapott. A tüdőgyulladás pár nap alatt
végzett vele.

Antónia keservesen megsiratta és különös keserűséggel azért siratta,
mert érezte, hogy most már jön az ő ideje is és hogy ő neki – hiába – a
Temesváryak kriptájába kell lemennie, míg Jóska a csendes kúnszállási
temetőnek a szegényszögletében nyugszik. A sírja fölé előbb tehát díszes
emléket rendelt: „hűséges szolgájának állította özvegy Kürth Tamásné
született Temesváry Antónia.“ Azután kis kápolnát emeltetett ugyanitt,
amint hogy életének utolsó három évét általában kegyes adományok tették
emlékezetessé.




Gyürky-Hajdu Ádám.

Gyürky-Hajdu Ádámot tíz éves korában bevitte az apja Egerbe, a
cisztercitákhoz. Gyürky-Hajdu Ádám Egerben elvégezte a gimnáziumot,
azután Egerben elvégezte a jogot, azután hazajött Kúnszállásra
szolgabírónak. Ezek vídám, csendes, szép idők voltak. Gyürky-Hajdu Ádám
előbb poni-lovat kapott az apjától, – addig se láttak Kúnszálláson
poni-lovat – azután szép, nagy hátaslovat kapott, azután orosz
trabbereket vett magának, – csak úgy porzott a kocsija mögött a fehér,
puha, omló kúnszállási por. Néha nagyokat mulatott; az ő kedvéért
hozatott először a Zöld koszoru pezsgőt Budapestről; néha utána vetette
magát egy parasztmenyecskének, – de azért ezek mégis csendes idők
voltak. Ekkor megvolt még az egész háromezer hold; szép, zsíros fekete
föld, amely csak úgy ontotta a búzát… Nagy szerző volt az öreg Ádám, a
Gyürky-Hajdu Ádám apja, ezerből ő szerezte a háromezret. Akkor megvolt
még az egész.

Az öreg Ádám azután meghalt és a fiatal Ádám egyszerre ostobául
unalmasnak találta az egész Kúnszállást, az omló, fehér porral, amelyet
nagy felhőkben vert föl a kocsija, és a kúnszállási kisasszonyokkal,
akik álmodozva néztek utána az alacsony ablakokból. Egyszer fölment
Pestre körülnézni, azután vissza se jött tizenöt évig. Úgy kellett
elcsapni a hivatalából.

Előbb azért nem jött haza a fiatal Ádám, mert nagyon jól mulatott
Pesten, utóbb azért nem, – ezt mondták Kúnszálláson – mert félt az öreg
Ádám emlékétől. Ha hazajött volna Kúnszállásra, itt minden az öreg
Ádámot juttatta volna az eszébe és akkor…

Akkor egy és más talán másképen történt volna. De Gyürky-Hajdu Ádám nem
akarta, hogy akármi is másképpen történjék, ő tudta, mit csinál, ő
nyitott szemmel ment előre. Az első öt évben valami különösen nevezetes
dolog nem is történt. Gyürky-Hajdu Ádám mulatott, a háromezer hold
nagyjában épen maradt; és ha letöredezett, elmorzsálódott is valami, –
hát aztán! Egy gazdag lány, és minden rendben van. Gazdag lány sem kell,
csak jöjjön meg egyszer az esze.

De nem jött meg. Inkább – úgy látszott – egészen elmegy. Harminc éves
volt Gyürky-Hajdu Ádám, amikor megismerkedett Litvay Kamillával. Litvay
Kamilla? Óh, akik akkor színpadon látták, azt mondják, hogy most is édes
lesz a szájuk íze, ha rágondolnak. De nemcsak a színpadon volt szép, –
Európa legszebb asszonya volt akkor; és nemcsak a színpadon játszott
királynőket, az élete is olyan volt, mint egy királynőé. Gyürky-Hajdu
Ádámnak nagy harcot kellett vívnia, míg az övé lett.

Pedig Gyürky-Hajdu Ádám… hogyan lehet egy férfiről elmondani, hogy szép?
Gyürky-Hajdu Ádám az volt, még hatvan éves korában is a legszebb férfi
volt, akit én valaha láttam. Karcsú, nemes formáju, délceg, olyan szép
járásu, mint a milyen szépen a legszebb fajlovai jártak. Pompás
race-szépség volt az ő férfi-szépsége; a fajnak kifinomodott, tiszta,
szép példánya volt, nemes, vékony, hajlott orrú, meleg és mosolygó
szemű; még a bajusza is szép volt, a helyén volt, hozzátartozott és
hozzáillett az arcához, pedig a bajusz legtöbbször kellemetlen, zavaró
és tolakodó toldaléka az arcnak. Én hatvan éves korában is álmélkodva
néztem még Gyürky-Hajdu Ádámot, amikor kopott szürke ruhájában gázolta a
fehér kunszállási port…

Azért Litvay Kamillával mégis nehéz küzdelme volt. Nagyon erős
versenytársai voltak; az ő háromezer holdjának harmincezer és ötvenezer
holdakkal kellett fölvennie a küzdelmet, grófokkal és sokszoros
milliomosokkal. Nem mintha Litvay Kamillát pénzzel meg lehetett volna
hódítani és mintha csak a pénzre nézett volna. Ellenkezőleg: a pénzzel
voltaképpen nem is törődött. De hogy akit ő szeret, annak sok pénzének
kell lennie, az olyan természetes volt, mint hogy az ő egész élete egy
királynénak az élete. Ő rá nézve csak az jött számba, aki gazdag volt;
az ember az ő számára a milliónál kezdődött; a versenybe csak azok
kerültek bele, akiknek százezer forint évi jövedelmük volt; azok közül
azután beleszeretett valakibe, a legkülönbbe; azok közül kiválasztotta
azt, akit szeret, gyöngéden, forrón, mámorosan, szépen, előkelően.

Gyürky-Hajdu Ádám beállott a versenybe. Azt kell mondani, hogy az első
perctől fogva tisztában volt vele, mit jelent ez a verseny az ő számára;
az első perctől fogva tisztán kellett látnia a véget, mert az első
perctől fogva úgyszólván minden órában akadt valaki, aki figyelmeztette
rá, mit csinál. Sokan szerették a fiatal Ádámot, különösen az asszonyok
közül; és mindig akadt egy-egy öreg barát, aki vállalta a figyelmeztető
kínos szerepét, és mindig akadt egy-egy megindult asszony, aki
elhatározta, hogy kinyitja a Gyürky-Hajdu Ádám szemét. Hiszen olyan
világos: ki lehet számítania az embernek az ujján, hogy ha minden évben
százezer forintot költ, akkor tíz év alatt vége az egész háromezer
holdnak. De a Gyürky-Hajdu Ádám szemét nem lehetett kinyitni. Nyitva
volt az. Látott az mindent. Gyürky-Hajdu Ádám mosolyogva legyintett el
minden figyelmeztetést és nyitott szemmel és mosolyogva ment előre.
Szerette azt az asszonyt! Élvezte ezt a gyönyörü szerelmet, két
született úrnak ezt az úri szerelmét. Hogy lehetett volna itt habozni?
Hogy lehetett volna itt takarékoskodni, fukarkodni, piszkoskodni, –
Litvay Kamillának úgy kellett élnie, mint egy királynőnek, a Litvay
Kamilla szeretőjének úgy kellett a pénzzel bánnia, mint egy királynak.

Nem, nem volt ott esztelen pazarlás. Olyan dolgok, mint az aradi utazás,
olyan dolgok ritkán történtek. (Akkor nem volt még automobil. Litvay
Kamillának Aradra kellett mennie vendégszereplésre; lekésett a vonatról;
Gyürky-Hajdu Ádám befogatta a négy lovát, maga hajtotta őket, alig
maradt el a vonat mögött; Aradon vége volt mind a négy lónak, – amint ez
szokás volt régebben. Tízezer forintba került az egész.) Az ilyesmi
ritkán történt meg. Nem, elment a pénz esztelen pazarlás nélkül is,
simán, egyszerüen, előkelően, a házra és az inasokra, a kocsikra és az
utazásokra, Litvay Kamilla úri egyszerűséggel élt, de úgy élt, mint egy
királynő.

Tíz év alatt vége volt a háromezer holdnak. Abból, hogy Gyürky-Hajdu
Ádám nyitott szemmel és mosolyogva jött idáig, valamennyi barátja azt
következtette, hogy befejezésül, végső fizetésül, megtorlásul egy
revolverlövést tartogat magának. De Gyürky-Hajdu Ádám nem ezt tette.
Bejelentette – urasan, csendesen, előkelően – Litvay Kamillának, hogy ő
elkészült. Elbúcsuzott tőle. Litvay Kamilla sírt. Ő szerette
Gyürky-Hajdu Ádámot. Boldog volt vele. Sokáig siratta azután is és egész
életében kedves és dédelgetett emlékét őrizte meg. De ő nem szerethetett
szegény embert; akinek nem volt pénze, sok pénze, az kiesett azok közül,
akik rá nézve számba jöttek. Ő nem tudott koldust szeretni. Elbúcsúzott
hát Gyürky-Hajdu Ádámtól, akinek a helyére régen várt egy okos, fiatal
és nagyon gazdag mágnás, elbúcsúzott tőle, ő ott maradt a fejedelmi
lakásukban, Gyürky-Hajdu Ádám pedig kihajtatott a vasuthoz és hazajött
Kunszállásra.

Tizenöt év óta nem volt itthon. Most jöhetett már, az öreg Ádám emléke
már nem menthetett meg a számára semmit a háromezer holdból. Nem volt
abból a háromezerből egyetlen egy sem már. Maradt egy óriási kert és egy
rozzant ház, amelyben valamikor a kertész lakott. Ide költözött be
Gyürky-Hajdu Ádám. A kertet hamarosan eladta, még pedig – a
kunszállásiak nagy csodálkozására – évjáradékért.

A kunszállásiak, akik az első hetekben úgyis alig foglalkoztak mással,
mint a Gyürky-Hajdu Ádám hazatérésével, nem tudták megérteni ezt az
adásvételi szerződést. Mit akar ezzel a pénzzel Gyürky-Hajdu Ádám? Csak
nem akar abból élni? És csak nem akar ott maradni abban a rozzant
viskóban? A kunszállásiak úgy képzelték a dolgot, hogy Gyürky-Hajdu Ádám
most megint hivatalba megy; majd kap a vármegyénél valami kis hivatalt,
előbb kicsit, azután nagyobbat, – lehet még alispán is. Vagy pedig –
voltak, akik ezt gondolták – most fölébred benne az apja vére; nekilát a
szerzésnek, dolgozik, lót-fut, kupeckedik, ha kell, – Kunszállás erre is
tudott példát lecsúszott uraknál. Idővel – ez benne volt mind a két
számításban – megházasodik; hiszen csak a kezét kell kinyujtania… fiatal
ember még… van itt lány…

Mindebből semmi sem történt. Gyürky-Hajdu Ádám előbb egészen
visszahuzódott a viskójába. Azután lassan – amint a kunszállásiak
megszokták a jelenlétét – megjelent itt, megjelent ott; elment a
kaszinóba is és csendesen, urasan elbeszélgetett az urakkal. Egy kicsit
a politikáról… azután, milyen lesz a termés… azután a
tüzoltó-majálisról, – arról, ami elmúlt, soha egy szót sem, arról, hogy
mit akar csinálni, soha egy szót sem, magáról általában soha egy szót
sem.

Minthogy ő nem mozdult, megmozdult a rokonsága. Eljöttek hozzá: hogy
vállaljon hivatalt; kezdjen gazdálkodni, majd vesznek neki egy bérletet;
fogjon valamihez… Gyürky-Hajdu Ádám csendesen, hálásan, köszönettel
elutasított mindent. De valamit csak kell kezdenie? – Miért kellene! –
De hát csak nem akarja így leélni az életét? – De igen, így akarja…

A rokonai sorra, haragosan elhagyták. Két év mulva meghalt egy
nagynénje, az hagyott rá valamit. A tőke azonban nem adandó ki neki, ő
csak a kamatokat kapja. Ez éppen jó volt így Gyürky-Hajdu Ádámnak, ő
éppen így szerette. Most már majdnem urasan élhetett; összesen vagy ezer
forintból egy évben. Most már tarthatott valakit, aki kiszolgálja…
házvezetőnőt, szakácsnét, vagy ahogy tetszik…

Amikor híre ment, hogy Gyürky-Hajdu Ádám keres valakit… házvezetőnőt…
szakácsnét… akkor furcsa dolog történt. Csordásnét, a kunszállási
helyszerzőt valósággal megrohanták az ajánlkozók. Minden kunszállási
szakácsné Gyürky-Hajdu Ádámhoz akart menni. Azért a bérért!… A legjobb
helyet is otthagyták volna… Ez volt Gyürky-Hajdu Ádám utolsó, szomorú
diadala.

Ki lett a győztes? Nem mindegy? Szepesi Rozál lett a győztes, mert
Szepesi Rozál megvesztegette Csordásnét. Szepesi Rozál lett a győztes,
egy fiatal átányi parasztasszony, aki inkább otthagyta a jó helyét a
közjegyzőéknél… És arról, ami ezután jön, már furcsa és nehéz dolog
részletesen beszélni. Szepesi Rozálnak egy év mulva gyereke született.
Két év mulva második gyereke. Hány még? Nem is tudom. Szepesi Rozál
szürke és lompos parasztasszony lett, aki a parasztasszonyok módjára
keservesen dolgozott, ha ráért a gyerekeitől. A gyerekei borzas és
piszkos gyerekek voltak. Mult az idő, teltek az évek, és ebben a
környezetben, e mellett az asszony mellett, ezek között a gyerekek
között nyugodtan, csendesen, hidegen, kopottan, tisztán, délcegen élt
Gyürky-Hajdu Ádám. Mintha semmi köze nem volna hozzájuk; mintha a sorsuk
rá nem is tartoznék; mintha alacsonyrendü állatok lennének. Ő maga
csendes, gőgös, kemény dereku úr maradt; azok le nem vonhatták maguk
közé és ő soha még csak meg sem próbálta, hogy fölemelje őket magához. A
szolgálója volt az az asszony, nem az asszonya; a szolgálója gyerekei
voltak ezek a gyerekek, nem az övéi. És hogy mi lesz velük? Jutott-e ez
valaha eszébe Gyürky-Hajdu Ádámnak?

Ki tudja! A kunszállásiak lassanként elfelejtették a megbotránkozást,
amely eleinte néha fölzúdult ellene; Gyürky-Hajdu Ádám olyan kemény és
hozzáférhetetlen úr, olvan szép, délceg és tiszta öreg úr volt, hogy
vele szemben meg sem mert mukkanni a megbotránkozás; és lassanként a
kunszállásiak úgy megszokták a dolgot, hogy észre sem vették. Pedig
csodálatos dolog volt ez. De azt, hogy Gyürky-Hajdu Ádám miért teszi
ezt, miért él így, általában mit gondol ő, – azt nem lehetett tudni.
Sohasem beszélt magáról. Hogy mit gondolt? Az emlékeiből élt-e? Úgy tele
volt a multja szépségével, hogy észre sem vette, milyen rút most az
élete? Minden ereje, minden életenergiája kilobbant abban a tíz évben,
elégett abban az életművészetben, amellyel azt a tíz éven végigélte? Egy
egész gyönyörü élet, egy pompás ember egész élete csak tíz szép év
számára volt elegendő? Nem maradt többé semmi az utána következő évek
számára? Vagy ha _úgy_ nem élhetett, mindegy volt neki, akárhogyan élt?
Vagy – akármilyen tiszta elméjűnek és józan eszűnek látszott – mégis
meghibbant valami az elméjében? Az a gyönyörű és rettenetes tudat, hogy
csak tíz éve van, az a mégis csak fájdalmas erőfeszítés, amellyel a
nyugtalanságát el kellett fojtania, hogy a tíz évét élvezhesse, az
megbillentette a lelke egyensúlyát? Én mindig azt gondoltam, hogy ez az
igazság, – így kellett a dolognak történnie – amikor álmélkodó
gyerekszemmel néztem a hatvan éves Gyürky-Hajdu Ádámot, – egy
kimondhatatlan édességü multtal maga mögött, egy kimondhatatlan szennyes
jelen terhével az erős vállán – délcegen, kopottan járkálni a poros
kunszállási utcákon, feszesen, keményen, mosolyogva menni a sírja felé.




Pacséry Florián.

A tanitó – Pacséry Florián – lassan sétált kifelé a kápolnai úton.
Csendes, meleg nyári délután volt; alkonyodott; a homokos földek az út
két oldalán nyájasok, csendesek és tiszták voltak; a tanitó – Pacséry
Florián – verseken törte a fejét. A versek a megyei lapoknak voltak
küldendők, mert a budapesti lapoknál nepotizmus és pajtáskodás
uralkodik.

A tanitó szíve reszketett az édesen toduló érzelmektől, az ajka meghatva
gügyögte a készülő vers szavait, amikor odaért a Legyeshez. A Legyes
útszéli korcsma volt, félig csárda, félig fogadó, düledező és rosszhírü.
A korcsma előtt, a korcsma ajtajának nekitámaszkodva, könnyü blúzban és
rövid szoknyában ott állott Wolf Ráchel, a korcsmáros lánya. Nézett
kifelé az elhagyott, csendes, alkonyati tisztaságu országútra.

– Jó napot, Ráchel kisasszony.

– Jó napot, tanitó úr.

– Mit csinál, Ráchel kisasszony?

A lány nem válaszolt. Rántott egyet a vállán és elmosolyodott.

Hallgatás.

– Tanitó úr!

– Tessék.

– Tanitó úr…, miért hívják magát Floriánnak?

– Az apám kántor volt Ráchel kisasszony… Miért kérdezi?

– Mert csak szenteket szokás Floriánnak híni. Maga is szent, tanitó úr?

A tanitó nem tudott válaszolni; megzavarodva nézett a lány villogó,
kötekedő, hetyke szemébe; elvörösödött.

– Azért a _neve_ is tetszik nekem, tanitó úr…

A tanitó még jobban elvörösödött, kinyújtotta a kezét a lány felé, a
lány azonban megrázta magát, ránevetett és befordult a házba. A tanitó
fölhevülve nézett utána, előbb azt gondolta, hogy betér a korcsmába, de
azután tovább indult. Most, most fogja megírni a legszebb verset…

Ezentúl mindennap arra sétált el a Legyes előtt, mindennap beszélgetett
a lánnyal és egy hónap mulva megkérte a kezét. A lány nevetett rajta és
ezt felelte:

– Hát akkor csókoljon meg már legalább…

A tanitó reszketve és ügyetlenül megcsókolta. A lány nevetett. De nem
nevetett Oláh Kázmér, a tanitó barátja, akinek Pacséry Florián aznap
este elmondotta a dolgot. Oláh Kázmér ekkor ivott már egy kicsit és
rettenetesen káromkodott.

– Jászol mellé kötlek! – üvöltötte. – Feleségül?… Azt! Kapd le… A két
nénjével is így csináltak…

A tanító halkan és izgatottan védte a lányt, – nem olyan, mint a nénjei
– de Oláh Kázmér üvöltött:

– Piszok az egész familia… Az anyja is ilyen volt. Be is vitték Egerbe
az irgalmasokhoz. Ott van most is a bolondok házában. A bátyja be van
csukva. Az apja tolvaj, részeges disznó… Piszok az egész familia…

A tanító nem akart engedni és Oláh Kázmér dühösen ordította:

– Majd én megmutatom neked, miféle lány ez…

Erre azonban nem került rá a sor, mert Ráchel három nap mulva megszökött
Budapestre. Valami utazó járt náluk, azzal gyorsan megbarátkozott és
másnap már ment is vele. Oláh Kázmér diadalmasan ordított a szökés
hírére, a tanító pedig nagyon szomorú lett. Ezentúl még többet sétált és
még több verset írt.

Hat bánatos és csendes évet töltött így el, amikor egy nyári délután –
tiszta, csendes alkonyatban – a Legyes előtt újra meglátta Ráchelt.
Ráchel hazajött és ránevetett a tanitóra. Még mindig szép volt, csak az
arca bőre durvult meg egy kevéssé. Talán azért, mert Budapesten az
utóbbi időben már festette. A tanitó vörösre pirult arccal állott meg
előtte.

– Hogy van Ráchel?

– Köszönöm, jól…

Nyugodtan, felsőbbségesen mosolygott rá. A tanító nem tudott szólni.
Ráchel végre elküldte.

– Tudja mit… jőjjön el már egyszer este… talán akkor beszédesebb lesz.

A tanító nem jött el este, hanem a kunszállási fiatalság, az
szorgalmasan járt ezentul esténként a Legyesbe. Hívták a tanítót is, de
a tanító este sohasem ment, mindig csak délután. Mindig csak délután
ment és sohasem tudott mit mondani. Betegen, szomoruan, halálosan
szerelmes volt Ráchelbe. És feleségül akarta venni Ráchelt. Ráchel végre
maga hívta be egy délután magához; és a tanító mégis feleségül akarta
venni. Ráchel kinevette érte és kicsúfolta érte, de a tanító mégis
feleségül akarta venni.

Egy esztendő mulva csakugyan meg volt az esküvő. A kunszállásiak
nagyokat nevettek rajta, Oláh Kázmér azzal fenyegetőzött, hogy ostorral
ver végig a menyasszonyon; a fenyegetést azonban nem váltotta be, az
esküvő baj nélkül lezajlott és Ráchel bevonult a tanítólakásba, a melyet
a község a hidegvégi iskola mellé építtetett. A házasság nem is volt
olyan rossz, mint a milyennek igérkezett. Pacséry Florián imádta a
feleségét és Ráchelnek tetszett az új állapot. Egy év mulva kis leányuk
született, – Brigittának keresztelték a nagyanyja emlékére – és eleinte
úgy látszott, mintha Ráchel még szeretné is a kis lányát. De ez csak
eleinte látszott így. A gyerek születése után egy évre Ráchel már nagyon
keveset törődött egész asszony mivoltával; kijárt a Legyesbe, ahová
ismét szaporán látogatott el a kunszállási ifjuság, Pacséry Florián
nagyon bánatos lett és egyszer-kétszer keserü haraggal megverte az
asszonyt.

Oláh Kázmér, aki eddig kerülte, most ellátogatott hozzá egy napon.
Kormos volt, a gépe mellől jött, a cséplőgépe mellől, mert gépész és
lakatos volt. Bejött, leült, körülnézett.

– Rugd ki! – mondta aztán csöndesen.

Pacséry Florián megrázta a fejét.

– Rugd ki! – mondta újra Oláh Kázmér.

Pacséry Florián szótlanul átmutatott a szomszéd szobába, ahol a kis
Brigitta játszott.

– Ezt tartsd itt, azt rugd ki!

Pacséry Florián megrázta a fejét. Oláh Kázmér fölkelt.

– Nyálas! – mondta dölyfös megvetéssel.

És elment. Pacséry Florián szomoruan ment be a kis Brigittához.

Pacséry Florián imádta a kis Brigittát, ami pedig nehéz dolog volt. A
kis Brigitta példátlanul rút volt, valami soha nem látott módon rút,
valami nem is gyermeki módon rút. A kétéves Brigittának az arca egy
elhízott, durva vonásu, nagytokáju férfiarc volt, tisztátlan, érdes
tapintásu és nagy hajtömegbe belevesző. Ez a hajtömeg volt a
legkülönösebb és a legaggasztóbb, a kétéves Brigitta fején
elhatalmasodott, elburjánzott ez a durva szőrzet, a halántéka tájáról
lefolyt az arcára és mintha az arcán is ki akart volna serkenni…

Pacséry Florián halálos szomorusággal szerette Brigittát. Ráchel nem
törődött vele. A következő években keserves veszekedések voltak e miatt,
Ráchelt azonban sehogysem lehetett rábírni, hogy a gyerekével és az
otthonával törődjék. Dolgozni nem akart, nem is tudott; a pénz mindig
kevés volt neki; Pacséry Florián nyakig ült már az adósságban; Ráchelnek
mindig új ruha kellett; mindig új férfiakkal volt dolga; egyre
követelőbb, féktelenebb és rosszabb lett. És ekkor…

És ekkor nem lehetett többé letagadni, hogy a kis Brigittával valami
irtózatosan különös, valami szörnyű szomoruságu, valami égrekiáltóan,
siratnivalóan nevetséges dolog történik. A szomszédok már csodájára
jártak Brigittának és Pacséry Florián ekkor végre elhivatta Korn
doktort. Korn doktor megvizsgálta az ötéves Brigittát, alaposan,
gondosan, tudományosan megvizsgálta, azután csöndesen vonogatta a
vállát.

– Nem lehet segíteni? – kérdezte kétségbeesve Pacséry Flórián.

– Nem, – felelte Korn doktor. – Itt a természetnek olyan tévedésével
állunk szemben, amely tudományos szempontból egyike a
legérdekesebbeknek, de amellyel szemben a tudomány tehetetlen.

Korn doktor elment és Pacséry Florián vérző szívvel, vonagló szeretettel
és reszkető irtózattal nézett Brigittára. Ráchel azonban, akit ekkortájt
már kerülni kezdett a kunszállási ifjuság, haragosan toporzékolt.

– Szamár ez a doktor! – mondta. – Mit tudnak ezek a kunszállási
doktorok! Én fölviszem Pestre.

Ebbe Pacséry Florián is beleegyezett. Ráchel harmadnap fölvitte
Brigittát Pestre, hogy megmutassa az egyetemi tanároknak. Ráchel fölment
Pestre; azután soha többé nem jött haza Kunszállásra.

Előbb izgatott levélváltás folyt közötte és Pacséry Florián között. Az
első levélben Ráchel az írta, hogy Brigittán az egyetemi tanárok sem
tudnak segíteni, de ott tartják pár napra, hogy tanulmányozzák. A
második levélben azt írta, hogy Brigitta valóságos kincs; már több
ajánlatot is kapott mindenféle vállalkozóktól; utaztatni akarják
Brigittát, több pénzt lehet vele egy év alatt keresni, mint amennyit a
tanitói fizetés Kunszálláson tíz év alatt kitesz. Jöjjön tehát Pacséry
Florián is… Pacséry Florián erre fölháborodott és tiltakozó levelet írt.
Ő tiltakozik ez ellen, az ő gyerekét nem fogják mutogatni. Ráchel
visszaírt, hogy ne legyen ostoba, ne játssza el a szerencséjüket; örökké
ott akar talán penészedni Kunszálláson?… Pacséry Florián ismét
tiltakozott, apai hatalmával fenyegetőzött. Erre még egy levél jött
Rácheltől. Ebben a levélben Ráchel megírta Pacséry Floriánnak, hogy: 1.
ő ostoba tökfilkó; 2. Brigitta nem is az ő gyereke; 3. hogy ő – Ráchel –
Brigittával már el is utazott Budapestről Amerikába.

Nem valószinü, hogy Ráchel csakugyan mindjárt Amerikába utazott volna
el. De Budapestről elutazott. És ha nem utazott volna is el, Pacséry
Floriánnak akkor sem lett volna most már ereje a jogait érvényesíteni.
Brigitta nem az ő gyereke… Ennek voltaképpen örülnie kellett volna.
Valami halvány és bánatos örömet érzett is az első napokban. De azután
egyre bizonyosabbnak látta, hogy az asszony hazudott. Brigitta mégis az
ő gyereke. De visszakövetelje? Micsoda irtózatos öröm volna ez a
viszontlátás? Milyen megmérgezett szeretet ez az ő szeretete? És hátha
mégsem az ő gyereke?

Pacséry Florián nagyon szomorú, züllött és piszkos ember lett ezentúl.
Verseket nem írt többé. Hanem rettenetesen ivott; és ha berugott, akkor
ordított fájdalmában. A lelke megzavarodott; nem értette a világot; nem
tudott elhelyezkedni a világban. A kis parasztgyerekeket, akiket
tanitott, keservesen verte; éjszakánként berugva ordított fájdalmában és
gyakran az árokból szedték föl.

Oláh Kázmér a barátja maradt és vele ivott, de Oláh Kázmér birta az
italt. Oláh Kázmér dolgozott, gyarapodott, szerzett az ivás mellett és
később ő tartotta itallal Pacséry Floriánt. Pacséry Florián átivott
tizenöt évet, de ekkor már el akarták csapni, mert tulságosan verte a
gyerekeket és mindennap az árokból szedték föl. El akarták csapni és
Oláh Kázmér igérte, hogy ő magához veszi és holtig ellátja itallal.

Erre azonban nem került rá a sor. Oláh Kázmér elvitte Pacséry Floriánt
tavasszal Szolnokra, a tavaszi vásárra. A vásáron cirkusz volt, komédia:
mindenféle mutatványos bódék. Az egyik bódéra ki volt írva: „Szilvia
hercegnő, a szakállas hölgy“. Pacséry Florián, aki italtól elborult,
véres szemmel ténfergett a vásárban, bebódult ide. Nem tudott
ellentállni az irtózatos, ingerlő kiváncsiságnak; és a bódéban kivágott,
fekete selyemruhába öltözve, egy asztal mellett ülve, legyezővel a
kezében csakugyan meglátta Brigittát. A kövér asszony, aki festett
arccal a kasszánál ült, Ráchel volt.

Pacséry Florián elborult, véres szemmel sokáig bámulta Brigittát, azután
hazament a fogadóba és egy kötőfékre, amelyet a kocsijukról vett le,
fölkötötte magát.




Gábor és Brigitta.

Dobozi Gábor fatelepi fölvigyázó fegyvergyakorlatról hazaérkezik
Kunszállásra. Már a vonaton, Nagytelek tájékán furcsa híreket hallott; a
kunszállási állomáson pedig találkozik és néhány szót vált komájával,
Csik Lőrinc fuvarossal, úgy hogy amikor kilép az állomási épületből,
elsötétült arccal kapja a vállára régi katonaládáját és a magas
nyárfasorban komoran indul a város felé. A feje fő és forr, a szívében
árad és hánykolódik a keserűség, a lába szinte rugja a földet és
hatalmas állkapcsa kemény szavakat rág.

Hazaérkezik. Az asszonyt, Brigittát, aki sivalkodva szalad elébe,
elhárítja magától; a ládát bevágja a sarokba; néhány recsegő kérdést
intéz az asszonyhoz, az asszony peregve, de sápadtan felel, Gábor pedig
megfordul és megy át az ügyvédhez. Az ügyvéd jóindulattal fogadja.

– No mi az, Gábor?

Gábornak elfacsarodik az arca a keserűségtől, de azután összeszedi
magát, kihúzza magát: nyugodt, elszánt, csendes és méltóságos.

– Tekintetes úr, – mondja halkan, de keményen – tessék megcsinálni, hogy
a törvény engem elválasszon az asszonytól.

– No, Gábor, megbolondult?

– Inkább most jött meg az eszem.

Az ügyvéd kérdezősködik és Gábor szépen, rendben – sorjában, úgy, amint
Nagytelektől a kunszállási állomásig hallotta – elmond mindent. Az
öregasszonyok, akikkel együtt utazott, még – úgy tetszett – csak üresen
járatják a szájukat; csak rágják az asszonyt, mert dagad az epéjük az
írígységtől; de a komája, Csik Lőrinc már a részleteket is tudta és nem
habozott neki pontosan elmondani. Az történt, hogy átjött ide Pélyről
egy Dobozi-gyerek, rokon-fiú, Péter, a kevély Dobozinak a fia. Fáért. A
fatelepen megrakodott, de mikor indulóban volt hazafelé, nagy zivatar
tört ki. Vagy talán nem is volt olyan nagy az a zivatar, csak Péter
akart itt maradni. Hát itt maradt. A két lovát beállította az istállóba,
ő maga – mondta – majd ellesz valamelyik szin alatt. De nem úgy lett.

– Hanem?

– Hanem bekéredzett este Brigittához. Azzal, hogy süssön neki Brigi
valamit, aztán majd kimegy aludni a színbe.

– No? És? Ez még nem olyan nagy baj.

– Nem is. Az a nagy baj, hogy vacsora után sem ment ki. Reggelig nem
ment ki… a csontját az íz rágja darabokra!… Reggel bujt ki a házból,
tudja a tekintetes úr, itt van a ház éppen a fatelep mellett, – reggel
bujt ki álmosan, kócosan… csak az nem látta, aki nem akarta.

Nagy hallgatás. Hm, hm. Az ügyvéd forgatja a szájában a szivart,
nyálazza, a leveleit összetapasztja.

– Hát nézze csak, Gábor, ebből még nem bizonyos, hogy… Hátha nem
töltötte azért az egész éjszakát odabenn az a Péter.

– De hiszen, tekintetes úr… éppen elég volna nekem a féléjszaka is. De
meg… az asszony nem is tagadja.

– Mit nem tagad?

– Hogy Péter bent töltötte az éjszakát. Azt mondja, megesett rajta a
szive, csunya, nagy zivatar volt… a kutyát is szánta volna kikergetni.

Az ügyvéd elfordul, hogy Gábort meg ne bántsa a mosolygásával. Látja az
egész jelenetet… az eleven, piros, csinos, keményhúsu Brigittát, amint
vacsorát főz, amint azután előbb csak annyit enged meg a könyörgő
Péternek, hogy hát ne menjen ki ebbe az égiháborúba… látja az egész örök
komédiát. – Visszafordul Gáborhoz:

– Hát Gábor, azután jól meggondolta ezt a dolgot?

– Meg én, tekintetes úr.

– Féléves házasok. Szép asszony ám Brigitta, jó, derék asszony. Kár
érte. Maga nagyon szerette.

– Az igaz, tekintetes úr – mondja Gábor komoran.

– Nézzen csak bele a szivébe, Gábor: szereti maga még most is.

Gábor megcsóválja a fejét:

– Azt már nem.

– No, gondolja meg, Gábor.

– Nem kell az az asszony, tekintetes úr, se testemnek, se lelkemnek.

Az ügyvéd még kapacitálja Gábort, de Gábor keserűen végét veti a
dolognak.

– Hát csinálja a dolgot a tekintetes úr, igen vagy nem?

– Csinálom, Gábor, ha ragaszkodik hozzá.

– Megfizetek én becsületesen.

– Tudom, Gábor. Hát ha ragaszkodik hozzá…

– Ragaszkodom.

Gábor menni készül. Az ügyvéd megkérdezi:

– Hát hová megy most, Gábor?

– Hová? Haza.

– Haza? De tudja-e Gábor, hogy maga nem igen mehet most haza.

– Nem mehetek?

– Hiszen menni mehet, de vigyázzon csak ide, Gábor: aludni nem alhat
otthon.

– Nem?

– Nem. Nem élhet az asszonnyal. Mert, látja, Gábor, ha beadjuk a
válókeresetet és ha bizonyítani is tudjuk a házasságtörést, ha az
asszony nem is tagadja le a dolgot…

– Nem tagadja az le. Már olyannak nem olyan.

– Hát ha bizonyítani is tudjuk a házasságtörést, – a törvény megkivánja,
hogy a válni kivánó fél azután, hogy tudomást szerzett a
házasságtörésről, ne éljen együtt a másik féllel.

– Megkivánja?

– Meg.

Gábor elgondolkozik. Furcsa egy törvény.

– Miért?

– Mert ha tovább is együtt él vele, ha csak egyszer is… szóval azt a
törvény úgy tekinti, hogy a sérelmet szenvedett fél megbocsátott. Az azt
jelenti, hogy a házasélet igenis folytatható, hogy a házasfelek azért
mégis csak kellenek egymásnak. Hát gondolja meg, Gábor…

Gábor a fületöve mellé emelte a kezét, azután elszántan lesuhint vele:

– Meggondoltam. Mondtam már: nem kell se testemnek, se lelkemnek.

– Nézze csak, Gábor, nem olyan példátlan eset a magáé. Megtörtént az
már…

Gábor félbeszakítja az ügyvédet:

– Tudom én, tekintetes úr. Ne is mondja nekem. De nem vagyok én olyan,
mint a többi kunszállási paraszt. Pesten voltam én katona… ujságot
olvasok… van nekem az én becsületem olyan drága, mint akárkinek a magáé.
Nem vagyok én már paraszt… hogy vegyem ilyenkor a somfabotot és
végigverjem az asszonyt, azután meg odabujjak hozzá.

Elbúsultan lógázza meg a fejét:

– Én nem verem az asszonyt. Én nem iszom le magamat. De nem is kell
azután én nekem. Nem én nekem. Csinálja meg, tekintetes úr.

– Hát ahogy akarja, Gábor. Jőjjön be majd holnap… vagy inkább
holnapután; aláirni.

– Igenis.

– No, Isten áldja meg, Gábor.

– Istennek ajánlom.

Gábor megy hazafelé. Amikor a házuk mellett elmegy, a keserü
keménységéből valami csendes, furcsa, kényelmetlen szivszorulás lesz. De
feszesen elmegy a ház előtt és betér a fatelepre. Itt nagy szükség van
már rá; a fa nehéz tudomány, számolás, olvasás, mértékek tudása, jó
emlékezet kell hozzá; más az ácsoknak való fa, más az asztalosoknak való
fa, – amíg Gábor a nagygyakorlaton izzadt, ezer volt itthon a baj.

Gábor késő estig el van foglalva. Este nincs már dolga, de még húzza az
időt. Jár-kel, szigorúan vizsgálódik, mintha rendre akarná inteni a nagy
fatömegeket. A deszkapiramisok és a szálfa-dombok kötelességtudóan
tornyosodnak és sorakoznak előtte, Gábor szigoru szemöldöke alól azonban
vak szemmel nézi őket és nem lát belőlük semmit. Sötét este van, amikor
keményen sarkon fordul és megy a ház felé. A háznak világos az ablaka és
a nyitott konyha messziről árasztja a vacsoraszagot.

Gábor bemegy a konyhába. A konyhában ott van Brigitta. Gábor rá sem néz;
az asszony köszön; ő nem válaszol. Megy be a szobába, leakasztja a
bundáját, egy hosszu lélegzetet vesz és indul kifelé. A konyhában áll
Brigitta és várja. Gábor most sem néz rá; az asszony megrebbenve
kérdezi, hová megy.

– Lefeküdni. Odakint alszom.

Veszi a kését, megy a szalonnához, a szalonnából kanyarít egy darabot, –
az az övé – kenyeret is vág. Indul kifelé. Az asszonynak könnyes a
szeme.

– A vacsorámat csak megeheti – mondja reszkető hangon.

Gábor ránéz az asszonyra, azután elfordítja a fejét. Olyat fog mondani,
ami nagyon fáj:

– Nem kell nekem. Utálom én még a kezed főztjét is.

Brigitta sírni kezd. Gábor megfordul és kimegy. Egy fészer alatt levágja
a bundáját a földre, azután rávágja magát a bundára és nézi az eget. Az
égen ezüstös szélü fekete felhők úsznak. Gábor sokáig nézi őket, azután
aludni próbál, de keservesen, sokáig hánykolódik, amíg végre elalszik.

Másnap nyugtalanul várja az estét. Fáradt és összetörődött; rosszul
aludt; a ruhájából harmadnapja nem volt kint; ha szalonnára csak gondol
is, undorodik; a szivét újra meg újra megrohanja valami furcsa
elszorulás; a haragja háborog, ha arra gondol, ami történt, de ha a ház
felé néz, hidegen is, melegen is borzong a teste. Este ingerülten járja
végig a fatelepet, a szikrázó tekintete alatt ijedten lapulnak meg a
deszkák; sötét este van és ő minden ok nélkül, gyors járással már
háromszor fölmérte az egész telepet, a talpa izzik és a térde reszket, –
kövér esőcseppek hullanak a kezére és az arcára; ellegyinti őket, mintha
legyek volnának; az esőcseppek azonban makacsul zizzennek le rája;
haragosan megfordul és indul a ház felé. Kivágja a lábát, hogy csak úgy
porzik a lába alatt az esőszántotta föld.

A ház ki van világítva és messze árad ki belőle a vacsoraszag. Brigitta
a konyhában. – Gábor elbúsultan neki a szalonnának. Azután kifelé.

De lassu a fordulása és nehéz a mozgása. Az asszony alázatos
pillantással néz föl rá. Remeg a szája.

– A vacsorámat – mondja reszketve – mégis megehetné. Én csak megfőzöm
azért…

Gábor földre szegzi a szemét és a homloka ráncot vet. Az asszony elbőgi
magát:

– Csak azt ne mondta volna, hogy utálja a kezem főztjét…

Gábornak megesik rajta a szive. Ránéz, azután hirtelen újra a földet
nézi. Brigitta sir, mint a záporeső, jajgat, hogy a kő is megsajnálná.
Gábor áll. Nem tud megszólalni. Brigitta keseregve ingatja a fejét.

– No – mondja Gábor.

Brigitta reménykedve néz ki a kötője mögül.

– Hozzam? – kérdezi megrendülve.

– No! – mondja Gábor.

Brigitta villámgyorsan megmozdul; serdül-fordul, térül-perdül; az
asztalon a vacsora. Gábor leül melléje. A vacsora ízlik neki. Nem szól,
nem néz föl a tányérjáról. Brigitta is leül, de nem eszik; a széket
elhúzta az asztaltól és alázatosan nézi Gábort.

A vacsorának vége. Gábor nyujtaná még, de nem lehet. Vége. Eltolja a
tányért maga elől; körülményesen készül kifelé. Az asszony aggódó,
csillogó szemmel nézi a készületeit. Gábor nyakába kanyarítja a bundát
és indul. Kint zuhog az eső és zeng az ég.

Gábor az ajtónál van már, mikor az asszony elsikoltja magát:

– Jézus Máriám… csak nem megy ki ilyen időben.

Gábor megáll; visszanéz rá.

– Ki én – mondja.

Az asszony szörnyüködik; Gábor megcsóválja a fejét:

– Nem lehetek én veled egy fedél alatt.

Megint megindul; most csakugyan kimegy már, ha nem történik valami.
Brigitta egy másodpercig habozik, alázatossággal próbálkozzék-e megint
vagy pattogással, azután derekára csapja a kezét és fölcsattan:

– Ejnye, a… Hát olyan asszony vagyok én, akivel nem lehet egy fedél
alatt lenni?

Ömlik belőle a szó. Gáborban jóleső méreg dagad föl, megfordul és azt
feleli:

– Olyan vagy. Majd megmondom, mi vagy. Majd megmondom én, mit tettél.

– Mondja meg kend, ha tudja.

Gábor megmondja. Az asszony dacosan néz vele farkasszemet és boldogan
ingerli:

– Hát ha én olyan asszony vagyok, maga meg olyan ember, aki itthagyja a
féléves feleségét. Minek hagyott itt! Minek ment el?

Gábort meghökkenti és boszantja ez a tudatlanság.

– Nem jószántomból mentem én – feleli mérgesen, – _Ha_ behíjják az
embert, _ha_ viszik az embert. Komisz asszony az, aki azt a négy rongyos
kis hetet…

Brigitta a szavába vág, szájaskodik, nyelvel, vadítja. Gábor elkiáltja
magát:

– Az kéne neked is, hogy jól végigverjenek. Laposra.

Brigitta fölkapja a fejét, kigyúl a szeme.

– Azt próbálja meg – kiáltja boldogan.

Gábor még nem mutat hajlandóságot.

– Hozzám ne merjen érni, – sziszegi Brigitta kihivóan – meg ne üssön, de
egy ujjal se…

– Tízzel is, lyányom, ha akarlak.

De nem nagyon akarja. Brigitta tüzeli, lázítja, vadítja, míg végre Gábor
a somfabot után nyul.

– Ejnye, a mindenségedet, még meg is öllek, ha akarlak.

A kezében a bot, de legjobban szeretné abbahagyni a dolgot; egyetlen
kérő szóra abbahagyná, de Brigitta nem engedi. Odahelyezi magát elébe,
hadonászik, kötekedik, csufolódik, fenyegetőzik; Gábort elönti a méreg
és végighúz rajta egyet. Most már nem lehet abbahagyni. Brigitta
sikoltva omlik össze, de nem felejti el jajgatás közben tovább
bőszíteni. Gábor pedig föllobbanva, de gyorsan lohadó lelkesedéssel,
meggyőződés nélkül elveri.

A verés után Brigitta összekuporodottan nyöszörög, Gábor pedig
zavarodottan nézi.

– Megölt, megölt – nyöszörgi Brigitta.

Gábor nem tudja, mihez fogjon. Végre elbúsultan nyul a bunda után. Az
asszony megrezzen.

– Azt se mondja, hogy Isten áldjon – szól gyorsan. – Hát olyan nagy az
én bűnöm? Egy jó szót csak szólhatna, ha már halálra vert.

Gábor habozik.

– Aztán maradhatna azért idebent – mondja az asszony. – Mit megy ki
ilyen időben?

Kint zuhog az eső és zeng az ég. Gábor hallgatja. Áll. Azután lassan
odamegy Brigittához.

– No – mondja mély hangon.

– Ne menjen ki ilyen időben – suttogja Brigitta.

Gábor nehéz kézzel megsimogatja. Leül melléje. Az asszony újra pihegni
kezd, mint aki nem tudja abbahagyni a keserves sírást. Gábor simogatja.
Kint zuhog az eső. És a ház azután elsötétedik.

Egy hét mulva találkozik Gábor az ügyvéddel. Az ügyvéd nem beszél a
dologról. De Gábor szóbahozza.

– A császár az oka az egésznek, tekintetes úr – mondja.

– A császár?

– Hát ki más? Fiatal asszony… annak ápolás kell, törődés kell, gondozás
kell… ki gondozza, ha a császár négy hétre bekivánja a fiatal házast is.
Rossz rend ez, tekintetes úr.

– Rossz, Gábor.

– De az asszony nem tehet róla. A törvényt kéne megváltoztatni.

– Azt, Gábor.

– Én megbocsátottam neki. Hiszen… nincs azért annak semmi hibája; friss
tiszta, egészséges. Majd vigyázok én ezentul rá. Csak annál jobb asszony
lesz ezután belőle.

– Biztosan az lesz, Gábor.

– Aztán szegény ember ne kényeskedjék. A pestieknek _úgy_ lehet jó, de
nekünk így jó.

Az ügyvéd bólogat. Gábor pedig egy legyintéssel befejezi az ügyet:

– Ami jó volt eddig, jó lesz ezután is. Nem kezdek én már új divatot
Kunszálláson.




Fehér Péter.

… Egy halk, hosszu sóhajtás, azután nagy és mozdulatlan csend. Fehér
Péter a kezében tartotta a felesége lesoványodott, gyenge kis kezét és
megdermedve, rémülten, mereven bámult az asszony finom, vértelen, alvó
arcára. Alszik?… Fehér Péter nem mert megmozdulni; az az érzése volt,
hogy ebben a mozdulatlanságban, ebben a rémült csendben nem történhetik
meg az a szörnyűség, az az iszonyat, amelytől két napja olyan rettegve
félt, hogy minden félórában újra föl kell ráznia az életösztönét, nehogy
összeroskadjon a didergő félelemtől. A beteg asszony most halkan és
hosszan sóhajtott egyet, azután összezárt ajakkal, lehunyt szemmel
aludt. Alszik?… Fehér Péter közelebb hajolt hozzá, végtelen óvatossággal
föléje hajolt és a lélegzetvételét akarta hallani. Mi az?… Nem
lélegzik?… Fehér Péternek elállott a szivverése. Megránduló fejjel,
segítséget keresve hátrafordult a szoba másik vége felé, ahol a doktor
állott. A doktor odalépett melléje, ráhajolt az asszonyra, azután
óvatosan kivette az asszony kezét a Fehér Péter kezéből. Pár másodpercig
vizsgálódott még, azután szomorúan és gyöngéden mondta:

– Barátom… most kell erősnek lenned…

– Meghalt? – kérdezte suttogva Fehér Péter.

Az orvos bólintott; megint nagy csendesség volt néhány másodpercig; a
halál már előbb itt volt, de a lehelletét csak most lehetett megérezni;
Fehér Péter kínlódva, halkan jajdult föl, azután megingott és leesett a
székéről.

Amikor ismét magához tért és gondolkozni tudott, akkor már a temetésre
készültek a házban. Fehér Péter még egyszer látni akarta az asszonyt, de
olyan gyenge volt, hogy nem tudott fölállni és nem tudott elmenni a
lakás másik végébe, ahol a ravatalt állították föl a halott számára.
Fehér Péter az orvost hivatta. (Ez az új orvos volt, a fiatal Korn, neki
jó barátja.)

– Lajos, – mondta neki halkan – én látni akarom… Még egyszer… Vitess be
engem hozzá…

A doktor megpróbálta talpraállítani, de a háromhónapos virrasztás, a
kéthetes rettegés és a letipró fájdalom úgy elgyengítette Fehér Pétert,
hogy összeroskadt azoknak a karjai között, akik támogatták. A doktor
ekkor megvizsgálta, aggodalmasan csóválta a fejét és megpróbálta
lebeszélni.

– Ne kivánd, Péter, – mondta neki – ne kínozd ezzel is magadat. Próbálj
inkább pihenni… szedd össze magadat… hogy legalább kikisérhesd… Azt
ugy-e nagyon akarod?

– Igen. Igen. De látni is akarom.

A doktor nem tudott vele boldogulni. Fehér Péter türelmetlenné lett,
haragos lett, maga akart intézkedni. A doktor így inkább elrendelte,
hogy a halott asszonyt hozzák be hozzá. És így megtörtént az, hogy három
embernek meg kellett fognia a koporsót, amelyben a kis halott asszony
feküdt, le kellett vennie a ravatalról és be kellett vinnie – át az
egész lakáson – abba a szobába, amelyben betegen, tehetetlenül és
összezúzottan Fehér Péter feküdt. Bevitték a koporsót a szobába és
letették – így kivánta Fehér Péter – a földre. Azután visszamentek az
ajtóba. Fehér Péter nézte a koporsóban fekvő feleségét; felkönyökölve,
száraz, nagy szemmel bámult rá, amíg a doktor be nem jött és azt nem
mondta, hogy most már elég lesz.

– Még egy percet…

A koporsó még egy percig ott maradt. A Fehér Péter szeme ezalatt lassan
megtelt könnyel; zokogni kezdett és amikor a koporsót kivitték, sirástól
elborult szemmel bámult utána. Igy búcsúzott el Fehér Péter a
feleségétől.

A temetésre ingadozva és sápadtan ment ki és hetekig tartott, amíg
annyira összeszedte magát, hogy a hivatalába be tudott járni. (Fehér
Péter aljárásbiró volt.) Ez ősszel történt és a telet, a csendes, bús
kunszállási telet úgy töltötte el Fehér Péter, mintha az élete nem is
volna már más, mint lassu és bánatos átballagás a halálba. A télen nagy
hó esett, a kunszállási utcák fehérek, puhák és némák lettek tőle, a
jókedvü és élő emberek is zajtalanul és csendesen jártak a havon; Fehér
Péter még ezt a csendességet is keveselte, kijárt az utolsó házakon
túlra, a dülőutakra vagy az országutra, ment előre gondolattalanul a
nagy havas csendességben és olyan volt és magának is olyannak tetszett
gyászruhájában, mint egy bolygó fekete árnyék a fehér havon.
Kunszálláson mulattak az emberek; a kaszinóban nagy kártyázások folytak,
három kaszinó-bál is volt ezen a télen; Fehér Péter iránt egyre
föltünőbben kezdtek érdeklődni a kunszállási lányok, de ő az
érdeklődésből észre sem vett semmit, a jókedvet és a hangosságot pedig
úgy kerülte, mint valami tisztátlan dolgot. A doktorral beszélgetett még
néha, mással beszélni sem tudott; az élete csendesen és halkan folyt
tovább és a szomoru elzárkózása egyre makacsabb és egyre finnyásabb
lett.

Tavasszal álmodni kezdett a feleségéről és a halk és álmodó bánatából
ekkor újra kínzó szenvedés lett. A doktor látta rajta, hogy szenved és
megpróbálta társaságba vinni. De Fehér Pétert minden társaság gyötörte;
egyformán inzultusnak érezte a kártyázók zsiros elégedettségét, a
fiatalok éjszakai duhajkodását és a lányok szemérmes kinálkozását.
Eltelt a nyár és Fehér Péter még mindig egyedül volt; sokkal jobban
egyedül, mint a tél legszomorúbb napjaiban; és jobban szenvedett, mint a
felesége halála után való első hónapban. A bánata most már nem az a
tompa, halk és alig élő fájdalom volt, mint télen; most forró és gyötrő
keserűséget, lázongó, égető, örökre reménytelen szerelmet érzett a
halott asszony iránt. Most megpróbálta néha, hogy a jövőre gondoljon;
megpróbálta az élet lehetőségeit megmérni; asszonyokat és lányokat
nézett meg kutató és mérlegelő szemmel; de az összehasonlítás olyan
rettenetes volt, minden gondolat, amely asszonyra vonatkozott, oly
égbekiáltóan szemérmetlennek és szennyesnek tünt föl előtte, hogy
utálattól borzongva fordult el minden nőtől, az egész élettől, – minden
szeretetével és minden szerelmével, egész örök hűségével és reménytelen
vágyódásával a halott felé.

Őszre lefogyott, lázas volt a szeme, cserepes az ajka és bódult a
tekintete. A doktor egy napon eljött hozzá és ezt mondta:

– Péter, holnap reggel elutazol. Beszéltem az öreggel: három heti
szabadságot ad. Minden egyebet rendbe hozok. Reggel kikísérlek a
vasuthoz.

– Hová menjek? – kérdezte Fehér Péter csodálkozva és értelmetlenül.

– Mindegy, akárhová. Budapestre, a Tátrába, ahová akarsz. De el kell
menned, mert így elpusztulsz.

Fehér Péter védekezett egy kicsit; bágyadtan ragaszkodott a lakásához,
az emlékeihez, a fájdalmához, de a doktor brutálisan rendelkezett vele
és ő elcsodálkozva, bámuló szemmel, szinte értelmetlenül
engedelmeskedett. Reggel fölült a vonatra és elutazott Budapestre.

Két hetet töltött el már Budapesten és még mindig nem értette, miért van
itt. Járt színházba, megpróbálta a régi barátait fölkeresni, de
nyugtalan, lázas és kábult fejü maradt még mindig. A bánata és a
fájdalma úgy nyomta a szívét, mint valami állandó, gyilkos, nagy
szorítás; nem tudott bátran, szabadon és jókedvüen lélegzeni tőle.
Budapest hangos, színes és zajos volt; a nyárvégi Budapest volt ez, az
enyhe őszben hangosan és vidáman nyüzsgő, az utcán élő, cifrán
színeskedő, tarkaruhás és muzsikás nagyváros, amelynek az estéi mintha
minden életörömet egyszerre akarnának kilihegni, mintha minden jókedvet
attól féltenének, hogy elfogy az első hideg napon. Fehér Péter
elkábultan, hunyorgó szemmel, rémült szívdobogással járkált az utcákon,
fájdalmas izgatottsággal hallgatta a zenét, amely minden utcasarkon
feléje zendült, nehezen szívta be az utca nehéz levegőjét és rémülten
tért ki a könnyü ruhás nők elől, akik néhol egyenesen neki tartottak…

Egy ilyen fülledt és fojtogató nyárvégi estén, egy ilyen zajos, hangos,
jókedvü, nőktől nyüzsgő, női leheletekkel teli estén mégis az történt
Fehér Péterrel, hogy bebódult egy női lakásba, egy merész és könnyen
öltözött leánynak a fülledt szobájába. Kábult fejjel, káprázó és
elvakuló szemmel, esztelenül dobogó szívvel és összeszoruló torokkal,
félig vakon és szinte öntudatlanul bebódult erre a helyre. Ő maga nem is
akarta, csak nem tudott ellentállni; ő inkább menekülni akart, de egy
védekező mozdulatot sem tudott tenni; elfulladtan, elvakulva,
megrémülve, egyszerre csak itt volt.

Leült. Megroggyanó lába nem birta el. Leült, szédülve nézett körül és
minden erejét összeszedte, hogy meg ne lássék rajta a fölindulása, a
reszketése, az irtózatos szégyenkezése. A leány jókedvüen közeledett
feléje, ő nagy erőfeszítéssel fölemelte a fejét és megpróbált vele
szembenézni, de ekkor egyszerre minden fájdalma fölgyúlt és végigégette
a lelkét, az irtózatos szégyenkezése, mint valami vasököl úgy markolta
meg a szívét, a szeme elhomályosult, a szeme könnyes lett, le kellett
hajtania a fejét, lehajtotta a fejét és a szeméből lassan hullottak a
forró könnyek.

A lány meghökkenve állott meg előtte. A nevetése a torkán akadt, a
jókedve elcsendesedett, vizsgálódva és ijedten nézte végig a férfit.
Végignézte és most látta meg, hogy gyászruhát hord. Előbb nem tudott
szólni, kínos zavarban állott rá egyik lábáról a másikra, azután a
csendességben, abban a groteszk hallgatásban lassan megértett mindent és
megindultan, félszegen, félénken, de föllobbanó szánalommal és
nagylelkűséggel nyujtotta ki egyik beszennyezett, de mégis puha és
asszonyi kezét Fehér Péter felé. Félt, hogy a simogatását visszalökik,
de Fehér Péter nem lökte vissza. A lány végigsimította a lehajtott fejét
és Fehér Péter engedte. A lány szólt hozzá; ostoba, dadogó, együgyü,
szegény szavakat mondott, de a hangjában jóság volt és a hangján érezni
lehetett, hogy az ő szeme is könnyessé válik. A lány simogatta,
vigasztalta, dédelgette és Fehér Péter átengedte magát ennek a
simogatásnak; fölzokogott és ennek a lánynak panaszolta el a bánatát;
megkönnyebbülten sírt és ezen a helyen, ettől a kéztől fogadta el mély,
megindult, borzongó hálával az élet simogatását s a legnagyobb jót, amit
az élet adhat: egy puha asszonyi kezet, amely megindultan és gyöngéden
megsimogatja szomoru, csüggedt és kábult fejünket.

… Egy hét mulva hazautazott. A bánata tiszta és távoli emlék lett. És
most már ismét tudott élni.




Matyi.

Matyi – Gombócz Mátyás – gyerekkorában sokat játszott a kunszállási
vásártéren, amelynek homokdombjairól az egymás után jövő kunszállási
gyerekgenerációk sorra elhiszik, hogy az egykori kunszállási vár
maradványai. Mire a gyerekek felnőnek, akkorra megértik, hogy a
homokdombok egyszerűen homokdombok és hogy a régi kunszállási várnak –
gyenge kis vár lehetett az ezen a lapos vidéken – most már nyoma sincs;
az utánuk jövő generációban azonban csodálatosan és érthetetlenül ismét
föltámad az a hit, hogy a vásártéri homokdombok a régi vár maradványai.
Úgy látszik, erre a hitre szükségük van a kunszállási gyerekeknek;
enélkül a hit nélkül túlságosan szegény volna az életük; napijárásra nem
hogy hegyet, de jókora dombot, nem folyót, de egyetlenegy patakot, nem
őserdőt, de ötven éves ültetést sem lehet Kunszállás vidékén találni;
lapos a vidék, mint egy tányér, ahol nem homok, ott zsiros fekete föld,
egyetlen termése a búza, egyetlen fája az ákác, a kunszállási gyerekek
vágyakozva nézegetnek észak felé, ahol a Mátra körvonalai látszanak, dél
felé, amerre a Tiszát tudják és az olvasmányaik és a fantáziájuk
nemzedékről-nemzedékre várrommá varázsolja a vásártéri homokbuckákat.

A vásártéri homokbuckák hozzátartoznak a kunszállási gyerekek
neveléséhez; a kalandra való vágyódásuk, a harci kedvük, a nomád
ösztöneik itt tombolják ki magukat; itt szervezkedni lehet, tábort ütni,
harci csapatokra oszlani, viaskodni, ostromolni, indián módra
settenkedni. Itt kezdik játszva próbálgatni a küzdelmes életet a
kunszállási gyerekek, itt ravaszok, hősiesek, lovagiasok, nagylelkűek és
kitartók lehetnek és sokan egész életükben nem felejtik el, amit a
vásártér iskolájában tanultak.

Matyi – Gombócz Mátyás – a tizenharmadik évéig itt játszott a többi
gyerekkel várostromot és indiánharcokat. Tizenhárom éves korában azonban
Matyi gyors elhatározással félbeszakította ezt a játékot és megkezdett
egy másikat, amelyre nemcsak nagyobb kedve volt már, – tizenhárom éves
korában kinőtt az ember ezekből a játékokból – hanem amelyre nyilván
általában hivatása és föltünő tehetsége volt. Matyi ekkor abbahagyta a
gimnáziumot és ment az apja boltjába inasnak. Az apjának
rőföskereskedése volt Kunszálláson, szép, nagy, jövedelmező boltja,
amelyben hetivásárok napján mozdulni sem lehetett az átányi, a zsadányi,
a kömlei parasztasszonyoktól. A másik nagy rőfösbolt – a fiatal Bergeré
– inkább az úriosztályt akarta szolgálni, az öreg Gombócz a
parasztasszonyokra számított, cifra pántlikát és nagy, nehéz, színes
selyemkendőket tartott óriási tömegben, – és ez volt a jobb üzlet.
Gazdagodott az öreg Gombócz, a fiát tehát ügyvédnek szánta, mint a
kunszállási kereskedők szinte valamennyien. Matyi végig is járta nagyon
lagymatag lelkesedéssel a gimnázium három osztályát, tizenhárom éves
korában azonban látta, hogy nem ez való az ő számára. Az öreg
Gombóczczal nagy harcot kellett vivnia, de végre is elérte, amit akart:
inas lett az apja boltjában, akármilyen csodálkozva nézték is barátai –
büszke gimnázisták – ezt a társadalmi öngyilkosságot. Matyi inas lett és
csakhamar kiderült, hogy példátlan tehetség a rőföskereskedés terén. A
kunszállási üzletekben nem elég, ha valaki az üzletet érti, –
emberismerőnek és filozófusnak, diplomatának és szónoknak, ötletesnek és
ötletes udvarlónak is kell lennie. Ha pedig valakinek még
parasztasszonyokkal is van dolga, kényes, hetyke, csípős nyelvü, szinte
kielégíthetetlen, gőgös, gazdag parasztasszonyokkal, akkor mindezekre a
tulajdonságokra tízszeres mértékben van szüksége. Matyi, a kis Matyi
egyszerűen csodákat művelt ezen a téren; ha szabad ezt a szót használni:
kereskedősegédi zseni volt. A kunszállási boltokban nincsenek szabott
árak, a segéd ügyességétől függ minden, – Matyi minden árat megkapott. A
nehéz, kényes parasztasszonyok dupla pénzt fizettek Matyinak azért, amit
a szomszédban rendes áron megkaphattak volna. Matyi mindenkit ismert,
Matyi mindenkiről tudta, mennyi a pénze, ki a menye, mi a baja, mit hall
szívesen, minek örül, min nevet, meddig szabad vele elmenni a
bizalmaskodásban, Matyi mindig talpon volt, mindig jókedvü volt, Matyi
mindig visszavágott, Matyit mindenki szerette, Matyi hallatlanul
föllendítette az apja üzletét.

Az élet így szép volt, változatos és mulatságos; de mikor a huszadik
évét elérte, akkor Matyi egyszerre furcsa vágyódásokat kezdett érezni.
Nem szerelmi vágyódásokat; Matyi megelégedett azokkal a sikerekkel,
amelyeket ebben az irányban rendes vevőinél elért: más vágyódásokat
érzett Matyi; csendes nyári délutánokon, mikor a föllocsolt hüvös boltba
órák hosszat nem tévedt be vevő és amikor Matyi regényeket olvasott,
valósággal kínozták ezek a vágyódások; cselekedni akart, tenni akart
valamit, valami különöset, valami hősieset, valami nagyot és bátrat, ami
elképessze és tiszteletre birja az embereket. A kunszállási utcán
azonban vastagon és puhán hevert a szürke por, a Mátrának tiszta estéken
is csak a körvonalait lehetett látni, a Tiszát csak sejteni lehetett
valahol a messzeségben, vigasztalanul egyszerü, lapos, poros és békés
volt egész Kunszállás. Matyi farkaskalandokra gondolt néha; máskor arra
gondolt, hogy áradáskor élete kockáztatásával a vízből menthetne ki egy
szép, szőke urileányt… de azonkívül egy szegény özvegyasszony egyetlen
leányát is; Matyi arra gondolt, hogy hősiesen szembeszállna a
támadókkal… hogy nagylelkűen megvédené az üldözöttet… De Kunszálláson
nem üldöztek senkit, Kunszálláson nem voltak támadók, akikkel szembe
lehetett volna szállni, nem volt hegy, nem volt folyó, nem voltak
farkasok, már azt a huszársvadront is áthelyezték, amely pár évig szinte
minden vasárnap véres verekedéseket vívott a kunszállási korcsmákban a
kunszállási parasztlegényekkel, – Kunszálláson nem volt romantika,
Kunszálláson nem lehetett hősnek lenni. Pedig akkor kezdett a Matyiék
boltjába járni Rácz Angela, a Rácz Dávid tizenhatéves leánya, aki télen
az angol kisasszonyoknál volt Egerben, nyáron pedig akvarell-képeket
festett.

Szerelem? – nem, szó sem volt itt szerelemről. Matyi egy kissé magasnak
is érezte az Angela társadalmi állását. – Rácz Dávid bérlő volt, ő pedig
csak kereskedő. – Angelát nem is érezte magához valónak. – Angela
akvarell-képeket festett és zongorázott, – de éppen azért járult hozzá
az Angela megjelenése, hogy az ő vágyódása egyre tüzesebb és kínzóbb
legyen. Angela más világból való volt, – éppen ilyennek kellett lennie.
Angela művelt, előkelő, finom és szőke volt, – éppen ilyennek kellett
lennie. Ha Angelának volt valami hibája, hát csak az lehetett, hogy nem
volt eléggé elérhetetlen. Elérhetetlenebb lány azonban ezekben az
években Kunszálláson nem akadt, Matyi tehát Angeláért akart hős lenni,
vakmerő lenni, elkápráztató lenni.

A kunszállásiak esténként söröztek és kugliztak, esetleg térzenét
hallgattak és Matyi egyre nyugtalanabb és elégedetlenebb lett. Julius
végén azonban megváltozott valamennyire a helyzet. Jöttek a tüzek, a
gyakori, érthetetlen, veszedelmes kunszállási tüzek. Van az úgy némely
évben: forró nyáron egyszerre csak eljön a tüzek évadja; hol itt, hol
ott gyúl ki egy zsúppal fedett ház, minden másod-harmadnapra esik egy
tűz – ha szél van, a félváros leéghet – és sohasem lehet megtudni,
véletlenül támadt-e ez a tűz-sorozat vagy gyujtogató dolgozott. A tűz
azonban elpusztíthatja a félvárost és amikor Kunszálláson a toronyban
kezdik félreverni a harangot, akkor minden épkézláb ember rohan a tüzet
oltani és mindenki tartozik is az oltásban segíteni. Az utcán
megállítják a kocsikat és lovaikat befogják a szivattyu elé, vagy a
vizet hordó lajtos szekerekbe; aki nem akar segíteni, azt a csendőrök
puskatussal hajtják a szivattyu mellé. Kunszálláson tíz éve megalakult
már az önkéntes tüzoltóság. A tüzoltóság sokat gyakorlatozott, májusban
majálist rendezett, a főparancsnoki állás nagy dísz volt, a jobb
társadalmi helyzetü és kényesebb izlésü kunszállásiak azonban nem
szívesen léptek be az önkéntes tüzoltóságba.

Az önkéntes tüzoltók uniformist hordtak: a mellükön ez a két betü
állott: Ö. T. Ez természetesen azt jelentette, hogy önkéntes tüzoltó. A
kunszállási humor azonban így olvasta a két betüt: ökör, tinó… A
kényesebb izlésü kunszállásiak nem szívesen léptek be az önkéntes
tüzoltók közé.

Matyi sem lépett be. Hanem mikor tűz van, – az egészen más. Ha a
fülledt, forró nyári délutánba egyszerre kezdtek belekongani a félrevert
harangok, akkor Matyi egyetlen ugrással kiszökött a pult mögül, ahol
ilyenkor nem valami kényelmes fekvőhelyet rendezett be magának, egy
másik szökéssel kint volt az utcán, már fogta ki a lovakat, már fent ült
a tüzoltó-kocsin, ha ugyan – diadalmaskodva és gúnyos jóindulattal – már
ott nem várta a tüzoltókat, esetleg végzett munka után, a tűznél. A
tűznél, ott hatalmasan dolgozott Matyi. Nem a szivattyunál, – az
parasztnak való munka. Nem a csőnél, – azzal játszanak a suszterek és az
asztalosok, akik fölrántották magukra csirizes és enyves nadrágjukhoz az
Ö. T. jelzésü bluzokat. Hanem ott a tűznél, szemtől-szembe vele, bent a
házban, vagy fent a tetőn. Ide a vedreket, – neki a tűznek. Ide a
kampókat, – lerántani az egész, égő zsúpfedelet… Föl a szomszéd tetőre,
– ott vigyázni, hogy visszaverjük a támadást. Neki a gerendának, –
csákánnyal összetörni, ha oltani nem lehet. Ez derék munka; ide ember
kell; és nem kell hozzá olyan bluzokat sem fölvenni, amelyeken Ö. T.
betü áll.

Rongyos, sáros és kormos lesz ettől a munkától az ember, de Matyi annál
boldogabb volt, minél rongyosabb, sárosabb és kormosabb lett. Mikor a
tűznek vége volt és mikor már csak az Ö. T. jelü suszterek és asztalosok
piszmogtak a kormos romokon és amikor Matyi megvetően otthagyta az egész
ügyet és a közelben ilyenkor rendesen összegyűlt intelligencia előtt
közömbös nyugalommal, egyszerü hősiességgel, tépetten, rongyosan,
kormosan elvonult, akkor néha hősnek érezte magát. Hiszen fenyegető
veszedelmekről voltaképpen nem igen volt szó; a veszedelem csak az volt,
hogy leég egész Kunszállás; a kunszállási házak és a kunszállási
tüzoltótechnika alig adott módot nagy kockázatokra; de megvolt a
veszedelem lehetősége, megvoltak a külsőségei, megvolt a szembeszállás,
a bátorság, megvolt a rongyos ruha és a kormos arc… Aki itt megállta a
helyét, annak igazán csak a nagy veszedelem hiányzik hozzá, hogy hős
legyen. Matyi közömbös nyugalommal vonult el az egybegyült intelligencia
előtt, amelynek soraiban ott volt Angela is. A nőegylet mulatságán ő nem
kérte táncra Angelát, – nem illett volna – de Angela nőválaszkor
fölkérte őt. A tüzekről és az oltásról beszélgettek.

Ez a szép nyár azután elmult, Angela visszament Egerbe és Matyi várta a
következő nyarat. A következő nyáron Angela hazajött, Matyi pedig várta
a tüzeket. De a tüzek nem jöttek. Van ez így: egyik nyáron csodálatosan
megszaporodnak a tüzek, – nem tudni mért – máskor egész nyáron nem
gyullad ki egyetlen kazal, egyetlen viskó sem. Ez ilyen tüztelen nyár
volt. Matyi délutánonként elepedve várt a boltban, türelmetlenül
fetrengett nem éppen kényelmes fekvőhelyén, járt-kelt, mint az oroszlán
a ketrecében, – a harangot nem verték félre. Matyi őszintén vágyódott a
tűz után, nyiltan, becsületesen tüzet akart; – a tűz nem jött. Matyi
remegett a türelmetlenségtől; minden romantikus hajlandósága vadul
ágaskodott benne, a vásártér összes emlékei nyugtalankodtak és
lázadoztak a szívében, – tűz nem volt. És nyár végén megint táncolt
Angelával és most alig tudtak miről beszélni. És Angela föltünően hideg
volt hozzá; egykori barátaival – vakációzó jogászokkal – mulatott és
hidegen, idegenül, sőt a Matyi érzése szerint kicsinylően bánt vele.

Ez magában véve is elég baj volt, de jött még nagyobb baj is. Szeptember
elején déltájban – szokatlan időben – egyszerre csak félreverték a
harangot. Matyi a boltban kigyuló arccal kapta föl a fejét, egy
szökkenéssel kint volt a boltból és három perc mulva ott volt a tűznél.
A tűzben nem telt igazi öröme: egy félszer égett, az egészet szinte
szétverték már a parasztok, mire odaért; neki alig jutott már munkája.
De ami munka még hátra volt, azt annál több dühvel végezte el.
Nekivágott a nyomoruságos deszkáknak; csak úgy porzott minden a csapásai
alatt; fölbőszülten, fanatikusan dolgozott; szerette volna, ha mindaz,
amit elolt, még egyszer fölgyúlik, szerette volna a szomszéd házat
fölgyujtani, a parasztok és a tüzoltók – Ö. T. – csodálkozva nézték,
hogy még mindig nem hagyja abba.

Végre kielégítetlenül, boszusan, fanyar kedvvel abbahagyta a dolgot.
Indult hazafelé. Az intelligencia, amely előtt el kellett mennie, már
oszladozóban volt, de Angela – Matyinak megdobbant a szíve – még ott
állott az utcán és beszélgetett egy jogásszal, Matyi régi barátjával.
Matyi elment előttük és megemelte a kalapját. Angela bólintott. A jogász
nevetett és megszólította Matyit:

– Matyi, honnan jösz?

Matyi csodálkozva nézett rá. Hogy lehet ilyet kérdezni. Hát nem látja?

– A tűztől – felelte nyugodtan és méltósággal.

A jogász nevetett és odafordult Angelához.

– Hát nem megmondtam! – szólt nevetve.

– Mit? – kérdezte Matyi.

– Megmondtam Angela nagysádnak, – felelte a jogász – hogy nincs olyan
sparherd, amelytől te nyakig kormosan ne jönnél vissza.

Matyinak elállt a szive verése. Tudta, hogy mit jelent ez a tréfa;
tudta, hogy egykori barátai azzal gyanusítják: szándékosan rongyolja meg
a ruháit a tüzeknél és erővel kormozza be magát. És ami a legszörnyübb
volt, most – most először – igaza is volt a gyanusításnak. Nem tudott
ellentállni a vágyának… a tűz olyan nyomoruságosan hitvány és kicsi
volt… minden hősies düh és nagylelkü harag hiába porzott el… szándékosan
tépett egyet a ruháján, jól megmarkolt egy elszenesedett fadarabot,
azután a kormos kezét néhányszor végighúzta az arcán… Életében most
először; soha eddig; a hősiesség kormos jelmezét eddig mindig
hősiességgel szerezte meg, nem csalással.

Megállott a szive verése. A feje elborult. Egy nagy szót most! Egy
kegyetlen visszavágást! Egy hősies gesztust! A keztyüjét az arcába vágni
ennek a gyáva fickónak… Sem szó, sem mozdulat nem jutott eszébe. De
eszébe jutott, hogy a kaszinóban egykori barátai – a mostani jogászok –
hevesen szokták vitatni, hogy csak az érettségizett ember párbajképes és
ez a gondolat egészen gyávára és ügyetlenre bénította. Dadogott valamit,
valamit, ami tagadás volt, valamit, ami kihivás akart lenni; de maga is
érezte, hogy szánalmas és nevetséges, amit mond. Kábultan és
összezúzottan, megverve indult tovább.

Angela nemsokára megint elutazott. Matyinak rettenetes tele volt. Soha
így nem marcangolta magát egy megváltó gondolatért; valami csodálatosan
nagy és hősies cselekedet tervéért, amely mindent elmosson, mindent
jóvátegyen, amelynek a híre Angeláig eljusson. A kunszállási tél puha,
csendes és lomha volt és neki semmi sem jutott eszébe. Kunszálláson nem
lehetett hősnek lenni. Jött a tavasz, jött a nyár és Matyi ismét
reménykedni kezdett. Angela megint itthon volt – most már nem is megy el
többé – és Matyi fölébredő életkedvvel, acélos bátorsággal, feszülő
izmokkal várta a tüzeket. Elmult junius, elmult julius, elmult augusztus
és nem volt tűz. Egyetlenegy sem. Megint tüztelen nyár volt; Angela
közömbösnek látszott és Matyi újra tompa kétségbeesésbe merült.

Szeptember végén egy csendes őszi estén azonban kigyulladt az öreg
Gombócz istállója és cselédháza. Az öreg Gombócz kezdett az üzlettől
visszavonulni, gazdálkodásra adta magát, lovakat vett, istállót
építtetett… Kigyult az istálló és a cselédház és nagy volt a veszedelem,
mert a cselédház közelében ott volt a nagy ház is és ha az égni kezd,
akkor a tűz nem áll meg a szomszéd utcáig. Az istállóban pedig ott
voltak a lovak és a tehenek; és valami gyenge szellő is fujdogált…

A kunszállási templom tornyában hol tompán, hol ingerülten kongott a
harang, a tüzoltók rohantak a tűzhöz, de mire odaértek, Matyi már ott
volt. És Matyi ezuttal csodákat művelt. A tűz köré – minthogy este
senkinek sincs dolga – odagyűlt egész Kunszállás és így mindenki
láthatta Matyit. Matyi az egyik percben az égő tetőn volt, a másik
percben már a nagy ház tetejét locsolta; az istállóból maga vezette ki
az állatokat, azután maga szakított le egy palánkot, amely útban volt;
Matyinak ezer keze volt, Matyinak több ereje volt, mint száz más
embernek; Matyi volt a legbátrabb, a legügyesebb, a legvakmerőbb. És
amikor a veszedelem félig-meddig megvolt már fékezve, akkor a kocsisné
egyszerre sivítani kezdett és üvöltő jajgatással kezdte keresni
Pistikét. Pistike a fia volt és természetesen bent maradt az égő házban,
ahonnan minden kis csirkét gondosan kimentettek már. Pistike ott aludt
bent valahol; nyilván a kamrában. A kocsisné be akart rohanni a házba,
de a férfiak lefogták. A tűz elalvóban van, de az izzó tető mindjárt
beszakad. Asszonynak nincs bent helye. Férfi menjen be. De ki? Csak egy
másodpercig lehetett habozni, mert Matyi már ott volt. Széttaszította az
embereket és a megszenesedett küszöbön át egy ugrással bent volt a fojtó
füsttel teli házban.

Kint nagy csend támadt. Segíteni most már nem lehetett; várni kellett; a
lélekzetet lehetett csak visszafojtani… Kint nagy csend volt. Az emberek
vártak. Eltelt egy perc, két perc. Kint kiabálni kezdték, hogy Matyi
elájult bent a füstben, menjen utána még egy ember, de ugyanakkor
ropogni kezdett az izzó tetőzet is. „Menjen be valaki.“ „Nem szabad
bemenni.“ A tömeg ideges lett, tombolt, ordított, rémülten veszekedett;
a tető behajlott, roppant egyet, bezuhant; láng és sziporkaforgószél
csapott föl; az utcán állók följajdultak, de a közelben állók ujjongani
kezdtek, mert az utolsó félmásodpercben megjelent Matyi az ajtóban és a
karján volt Pistike. Matyi kilépett, a tömeg ujjongott, általános, nagy
örömriadal támadt. Matyi lépett egy párat, átadta a gyereket anyjának,
azután szédülve nyúlt a fejéhez és összeesett.

Hamar magához tért és az ébredése szép volt. A tömeg még ott volt
körülötte; mindenki vele foglalkozott, őt magasztalta, őt dédelgette.
Ott volt Angela is és ő buzgólkodott legjobban az eszméletre térítésén.
Matyi kábultan csókolta meg a kezét és Angela engedte. Ez volt Matyi
életének a legszebb félórája.

A következő napok is szépek voltak egészen addig, míg egy nagyon rút nap
nem jött. Ezen a rút napon Matyit elfogták. Elfogták, letartóztatták,
mert alaposan gyanusíttatott azzal, hogy ő maga gyujtotta föl a
cselédházat és az istállót. Itéletre azonban nem került a sor. A ház nem
volt biztosítva, – az öreg Gombócz szerencsére makacs ellensége volt a
biztosításnak – kára végre csak neki volt. Matyi hősiesen is
viselkedett; ezek az okok és az öreg Gombócznak sok-sok pénze elérte,
hogy Matyit hamarosan megint szabadlábra helyezték.

Matyi ekkor nagyon megtört ember volt. Ő maga körömszakadtig tagadta a
gyujtogatást; az keseríti el, – mondta – hogy az emberek ilyen aljas
gyanusításokra képesek. Nagyon megtört ember volt ekkor Matyi és évekig
tartott, amíg ismét a régi, jókedvü, lelkes Matyi lett. Angelát évekig
kerülte és úgy látszott, hogy az Angela kegyelmét is végképpen
elveszítette. Az évek azonban multak és Angela még mindig leány volt.
Kunszálláson olyan kevés volt a fiatalember, Rácz Dávidnak öt rossz
termése is volt egymásután… az ötödik évben Matyi egyszerre csak járni
kezdett Angelához. Nehezen melegedtek össze; Matyira a büszkesége rótt
bizonyos tartózkodást, Angela pedig nem tudott még lelkesedni Matyiért.
Végre azonban suttogva és összebujva beszélgettek és egy este sötétben –
miután egy csókkal eljegyezték egymást – Angela így szólt:

– Azt mondd meg, te tetted-e?

Hosszu hallgatás jött, azután Matyi suttogva felelte.

– Igen. Érted tettem…

Félt, hogy Angelát elhidegíti magától a vallomásával; de Angela már
ismerte és értette őt. És huszonöt éves volt.

– Értem? – mondta borzongva. – Bátorság kellett hozzá…

– Óh, – mondta Matyi fölmelegedve – ez még semmi. Ahhoz kellett
bátorság, hogy olyan sokáig bent maradjak a házban…

Angela nem értette egészen. Matyi magyarázta:

– A gyereket rögtön megtaláltam… borzasztó füst volt és láttam, hogy a
tető mindjárt beszakad… ott álltam a gyerekkel… Az volt a nehéz… addig
várni a füstben, míg a tető leszakad… Majd elájultam… De meg akartam
neked mutatni…

Angela boldogan csókolta meg; nemsokára megesküdtek; most is élnek, ha
meg nem haltak.




Tarányi Sándor.

A newyorki Broadwayn egy magas, barna úr hirtelen megállott, belebámult
és egy ideig álmodó, fátyolos szemmel nézett a nagyszerü út
tengerzajlásu forgatagába, mert váratlanul, maga sem tudta hogyan,
Kunszállás jutott eszébe. Van az úgy. A kunszállásiak örökké szidják, a
Kunszállásról elkerült kunszállásiak még le is nézik és ki is nevetik
Kunszállást, de egyszer csak – jön egy olyan perc – eszébe jut az
embernek Kunszállás, furcsa fájdalom támad a szive tájékán és az ember
úgy érzi, – mint Heine mikor Düsseldorfra gondolt – hogy rögtön haza
kell mennie. Az ember úgy érzi, belehal, ha haza nem megy.

Tarányi Sándornak a newyorki Broadwayn jutott eszébe Kunszállás és ő
harmadnap csomagolt és két hét mulva valóban otthon is volt
Kunszálláson. Nem ment volna mindez ilyen egyszerüen, ha Tarányi Sándor
éppen akkor nem lett volna harminckét éves és ha éppen akkor nem állott
volna az élete egy nagy fordulójánál. Tele volt azonban a világnak, a
kóborlásának, az eddigi munkájának és az eddigi szerelmeinek egy nagy,
nyugodt csömörével; megértette, hogy most már semmi újat nem láthat a
világban, mert ő soha más szemmel nem nézi már a világot, mint eddig;
úgy érezte, hogy – amin eddig nevetett – mindenki valóban tartozik a
társadalom hasznos tagja lenni; úgy érezte, meg kell telepedni valahol,
meg kell házasodni, _egy_ asszony mellett kell kitartani, hűséges
férjnek kell lenni, jó apának… Nem ismert magára, nyugtalan volt,
fáradt, rosszkedvü és beteges; eszébe jutott Kunszállás és hazament.

Kunszállást olyannak találta, mint amilyennek tíz évvel ezelőtt
otthagyta: laposnak, porosnak és szürkének, de ő szeretettel és
megindultan nézte a poros kunszállási akácokat és amikor kisétált a
földjére, a megmaradt kis birtokára, könnyes lett a szeme a boldog
örömtől, amely a szivében megpezsdült. Fekete föld. Magyar búza.
Szikrázó, alföldi nap. Szélesség, csendesség, nyugalom… Itt most
megállni, élni, nyugalmasan, állandóan dolgozni, három – mert háromnak
kell lennie – három izmos, barna fiu apjává lenni, őket fölnevelni;
azután meghalni, ha eljön az ideje. Igy van rendben. – Ez rendben van.

A kunszállásiak nagyon elbámultak a Tarányi Sándor hazajövetelén. Nem
értették a dolgot. Ha az ember úgy élhet, hogy megépít egy-egy vasutat
Ázsiában, Amerikában, azután Párisban, Monte-Carlóban pazarolja el azt a
nagy pénzt, amit keresett, – hogy lehet akkor Kunszállásra hazajönni,
kis birtokon gazdálkodásba fogni, egy régi, rozoga malmot kijavítani, a
garast az embernek a fogához verni?… Az első félévben egész Kunszállás
nagyon lenézte Tarányi Sándort. Különösen azt nem tudták neki
megbocsátani, hogy szakálla van és hogy biciklin jár. Magyar ember csak
bajuszt hord, aki pedig úr, az kocsin jár.

Tarányi Sándor nem törődött a kunszállásiak véleményével, nem vágatta le
a szakállát, nem vásárolt hintót, nem ivott a fiatalokkal és nem
kártyázott az öregekkel, egyedül élt és nagyon szorgalmasan dolgozott.
Egy félév alatt a kunszállásiak lenézése igen megenyhült, az első év
végén – az első termése után – pedig Tarányi Sándornak már lelkes hívei
is akadtak. A takarékosságot a kunszállásiak általában most is lenézték
ugyan, de ha valakinek még egyszer annyi búzája terem, mint a
szomszédainak, ha egy rossz malomból olyan jó malmot csinál, hogy súlyos
nagy ezreket szerez belőle, ha valaki káposztából, kalarábéból és földi
eperből is ezreket tud kiverni, az mégis csak valami. Előbb csak a
parasztok kezdték tisztelni Tarányi Sándort, azután az urak is; előbb
csak a parasztok jártak el hozzá tanácsért, azután az urak is
megkörnyékezték. Hogy legalább délutánonként járjon el a kaszinóba egy
órára…

Tarányi Sándor eljárt délutánonként egy órára a kaszinóba, őszinte,
teljes jóindulattal beszélgetett az urakkal egy kicsit, de a szabad
idejének és a jóindulatának a nagyobb részét a parasztokra fordította.
Tanította és biztatta őket; hitte és mondta, hogy a magyar parasztnak a
világ legkülömb földmívelőjévé kell lennie és mialatt maga gyarapodott,
gyarapodtak azok is, akik rábizták magukat.

Az idő lassan telt; Tarányi Sándor minden hónapban fölment egy napra
Budapestre, egyébként el sem mozdult Kunszállásról; így elmult három
nyugalmas, munkás és boldog év és Tarányi Sándor körülnézett a
kunszállási lányok között. A választás nem volt nehéz. Kunszálláson sok
a szép lány, de a legszebb akkor kétségtelenül Viczay Ili volt. Hogy a
leggazdagabb is, – erre is gondolt Tarányi Sándor, de csak azért, mert
úgy érezte, hogy ez a nagy vagyon biztosítja a lány szabadságát, a
választása függetlenségét, az elhatározásának a teljes érdektelenségét.
Ő maga nem volt szerelmes a leányba, de a leánynak – úgy érezte –
szeretnie kell őt; ő most már így is jó férj lesz, – hogy a lány jó
feleség legyen, ahhoz szerelmesnek kell lennie.

Eljárt a Viczay-házhoz és három-négy hónap mulva csakugyan úgy látszott,
mintha a lány szerelmes lenne beléje. Neki szakálla is volt ugyan és a
fiatal Nyékynek csak nagyon csinos fekete bajusza, ő azonban Amerikában
és Ázsiában járt, a fiatal Nyéky pedig csak Egerben járt a
jogakadémiára. A fiatal Nyéky szolgabíró volt és semmi egyéb, ő pedig
azon az úton volt, hogy igen gazdag ember lesz, képviselővé választják,
a feleségét Budapestre viszi telenként és Svédországba – amelyről sokat
beszélt – valamelyik nyáron. A fiatal Nyékyt nem dobta ki az okos Ili,
tovább is szivesen szórakozott vele, különösen szivesen táncolt vele, de
férjnek mégis inkább Tarányi Sándort választotta. A hivatalos eljegyzés
még nem volt meg, de Viczay Ili menyasszonynak tekintette magát és egész
Kunszállás annak tekintette. Tarányi Sándor boldogan és elégedetten
készült a házasságra, sőt egy kis izgalmat egy folyton növekedő édes és
fájdalmas nyugtalanságot is érzett. A miközben ugyanis nyugodt
kiszámítással állapította meg újra meg újra, hogy neki nem kell
szerelmesnek lennie, de a lánynak igen, azonközben ő szerelmes lett és
még mindig nem volt bizonyos benne, hogy a lány szereti-e őt…
szerelmes-e beléje. Nem így szerették őt azelőtt; akit ő megcsókolt, az
nem táncolt ilyen mámorosan másokkal; aki az ő feleségévé, szeretőjévé
volt leendő, az nem törődött ennyit minden egyéb dologgal; budapesti
séjour-ral, svédországi utazással; aki őt szerette, az fölmelegedett,
áttüzesedett. Tarányi Sándor nyugtalan és aggódó lett; életében először
volt aggódóan és kétségeskedően szerelmes és nem tudta magát mással
megnyugtatni, csak azzal, hogy ez a lány mégis a felesége lesz és hogy ő
olyan jó lesz hozzá, olyan nagy és erős lesz előtte, úgy viszi magával
előre és fölfelé, hogy aki csak felesége volt, az a szeretőjévé lesz
mellette.

Kunszálláson ekkor készültek a képviselőválasztásra és az egyetlen
lehetséges jelölt Tarányi Sándor volt. A parasztok lelkesedtek érte, az
urak pedig belátták, hogy valóban mindenkinek vissza kell vonulnia, ha ő
róla szó lehet. A részeges, öreg Sziráky Gábor, akit a kunszállási
parasztok bornyuszáju Szirákynak neveztek, föllépett ugyan ellene, de a
jelöltségét senki sem vette komolyan. Maga Tarányi is bizonyosnak látta,
hogy őt választják meg és bár hajdan lenézte és kinevette a politikát,
most szeretettel és ambicióval készült erre az új munkára. Soha jobban
nem érezte az országgal, az emberekkel való eltéphetetlen
összetartozását; tele volt a másokon való segítés, az embereknek való
használás forró vágyával; nagy tervei voltak és minden izma feszült a
pezsgő, bizsergő munkavágytól.

Történt azután két héttel a választás előtt, hogy négy kunszállási úr
jött haza Budapestről. Mikor a hatvani állomáson kinéztek, a mellettük,
a szomszéd sinen éppen elinduló vonatban meglátták Tarányit.

– Ott van Tarányi – mondta az egyik.

– Megy Pestre – mondta a másik.

– Mit csinál ez mindig Budapesten? – kérdezte a harmadik. – Hogy minden
hónapban fölmegy… Még vőlegénykorában is.

A kunszállásiak azt hitték, hogy Tarányi mulatni jár Budapestre. A
negyedik úr – a fiatal Korn doktor – azonban megszólalt:

– Nem _azért_ megy az Pestre, – mondta mosolyogva – hanem a gyomra
miatt.

– A gyomra miatt? Hát mit csinál ott a gyomrával?

– Kimosatja.

– M-m-m-i-i-t?

Három bámuló és értelmetlen szempár fordult a doktor felé.

– Kimosatja – ismételte a doktor. – Gyomormosást végeztet.

Elmélyedt hallgatás. Fejcsóválás. Ejnye. Ejnye.

A vonat tovább indul és az egyik úr megszólal:

– Hát… doktor úr, mi az a gyomormosás?

A doktor készségesen elmagyarázza; megvilágítja a hasznos voltát; gyenge
gyomru embereknek igen ajánlatos… ő is kitünően elvégezhetné; a
kórházban Pesten mindennap csinálta; éppen egy volt kórházi kollégájától
hallotta, egészen véletlenül, hogy Tarányi hozzá jár föl minden
hónapban.

A vonat megy; másról beszélnek; miután átszállottak a kunszállási
vicinálisra, a képviselőválasztásra terelődik a beszéd. Tarányi
bizonyos.

– Nagyon soká élt külföldön – mondja fejcsóválva az egyik úr.

– Csunya szokásokat hozott haza – mondja a másik.

A doktor, aki egyébként lelkesedik Tarányiért, észreveszi, hogy bajt
csinált; heves magyarázatba fog arról, hogy a gyomormosás igen
közönséges valami, nagyon okos és higiénikus dolog, bizony jó volna, ha
mindnyájan megcsinálnók időről-időre, az egész csak annyiból áll, hogy
egy megolajozott csövet a torkon át a gyomorba juttatnak és a cső végén
levő tölcsérbe vizet töltenek… A vonat azonban megérkezik Kunszállásra
és az urak kiszállnak.

Egy-két nap mulva a választási mozgalom váratlanul megélénkül. A Sziráky
Gábor néhány kortese erőre kap, hadonászni kezd, szájaskodni mer.
Vasárnap ülnek kint a parasztok a házak előtt. Boroznak. Kártyáznak.

– No, kendtek is szép követet akarnak választani – kezdik Sziráky
emberei.

– Mindig ér annyit Tarányi, mint a bornyuszáju Sziráky – felelik a
parasztok.

– Ér annyit? No hát Kunszállásnak is volt már mindenféle követe: kicsi,
magos, szőke, barna, részeges, józan. De olyan követe nem volt még
Kunszállásnak, aki a gyomrát mosatta volna.

A parasztok elbámulnak. Méltatlankodnak. Még nem igen tudják, miről van
szó, de nyugtalanul védik Tarányit a vád ellen.

– Nem olyan ember az.

A Sziráky emberei diadalmasan bizonyítgatják, hogy de bizony olyan; a
Korn doktor adatai rövid idő alatt köztulajdonná válnak és a parasztok
nyugtalankodva és kissé csüggedten csóválják a fejüket. Ejnye. Ejnye.

Másnap munkanap van, de egész Kunszállás tele van azzal a hírrel, hogy
Tarányi Sándor minden hónapban kimosatja Budapesten a gyomrát.
Kunszállás elámul. Kételkedik. Méltatlankodik. Nevet. Hahotázik. Ilyet
még nem hallott magyar ember. Magyar ember gyomra a vasat is megemészti…
micsoda ember az, aki kimosatja a gyomrát. És csakugyan minden hónapban?
– Minden hónapban! Talán Amerikában szokás az? – vagy tán Kinában?

Tarányi egyelőre nem tud az egész zajlásról semmit; pár nap mulva
azonban eljönnek hozzá az emberei. Zavarban vannak. Vakargatják a
fejüket.

– Tekintetes úr, – mondja az egyik – én már csak kimondom. Megkérdezem,
mert nem birjuk el ezt a csúfolódást.

– Mit?

– Hogy igaz-e… hogy a tekintetes úr… mosatja a gyomrát…

Tarányi elpirul. Ismeri Kunszállást és megérti, hogy ő ebben a percben
azzá lesz, ami talán életében sohasem volt: nevetséges emberré. Hazudni
kellene. A verejték kiütődik a homlokán, egy másodpercnyi harcot vív
magával, azután azt mondja:

– Igaz.

Azután megpróbálja magyarázni a dolgot. Ezek az emberek értelmesek, meg
kell érteniök, hogy…

A parasztok komolyan hallgatják, azután lassan szedelőzködnek és
szótlanul elmennek. Másnap van a Sziráky Gábor programmbeszéde. Az öreg
Sziráky fölmegy az emelvényre, amelyet a városháza előtt ácsoltak össze
és elferdült nagy szájából egymásután bugyborékol ki egy-egy különálló
trombitaharsogásu mondat.

– A mi vármegyénk, Heves vármegye, – mondja hősiesen – egész a – –
Tiszáig terjed.

Éljenzés.

– A magyar ember – mondja harsányan – a jussát nem hagyja, de egy jó
szóért az ingét is odaadja.

Lelkes éljenzés.

– Megmondotta már nagy Bercsényi Miklós: – ne higyj, bátya, a németnek,
akármivel hitegetnek, mert ha ád is nagy levelet, mint a kerek
köpönyeged s pecsétet üt olyat rája, mint a holdnak karimája, nincsen
abba semmi virtus, verje meg a Jézus Krisztus.

Viharos éljenzés. Végül:

– Végül pedig csak annyit mondok, tisztelt polgártársak: magyar ember
mosatja ingét, mosatja gatyáját, de sohasem volt az magyar ember, aki a
gyomrát mosatja.

Tomboló éljenzés, krákogó kacagás; utóbb is állandó derültség, derült
megbeszélések a szétoszló hallgatóságban.

Tarányi Sándor ezekben a napokban nem igen mozdult ki otthonról. Érezte,
hogy a helyzete megváltozott; érezte, hogy az emberek másképpen néznek
rá, mint eddig; mosolyognak rajta; furcsálva méregetik; elfordulnak
tőle; összenevetnek a háta mögött. Értelmetlenül és keserüen nézett szét
közöttük; az az érzése támadt, mintha vadak közé jutott volna, mintha
ezek a vadak lesben állnának mögötte és mintha már csak percekig tudná a
dühét leszorítani, mert pár perc mulva ököllel ront nekik. Egy
délamerikai csapszékben volt egyszer így, részeg matrózok között…

Az utolsó napon egyik híve fölkereste és azt tanácsolta neki, hogy most
nyúljon be mélyen a pénztárcájába. Pénzzel, sok pénzzel még mindent meg
lehet menteni.

– Nem.

– Akkor lépj vissza.

Tarányi Sándor habozott egy másodpercig.

– Nem. Én meg akarom látni, hogy kettőnk közül lehet-e Szirákyt
választani.

Meglátta. A választás eltartott sötét estig, de estére Kunszállás és
környéke nagy többséggel Sziráky Gábort választotta képviselőjévé. A
zene szólt, a bor folyt és a győzelmes Sziráky-párt nótáiban még mindig
egyre arról volt szó, hogy milyen magyar ember az, aki a gyomrát mosatni
jár Pestre.

Tarányi végigbujkált egy-két utcán és eljutott a Viczay-házig. Tíz napja
nem volt itt; most ide kellett jönnie: vigasztalásért, megnyugvásért,
egy kis örömért. Ili zavarodottan fogadta, mert ott volt nála a fiatal
Nyéky és mert a fiatal Nyéky a Sziráky-párt egyik vezére volt. A fiatal
Nyéky azonban hamarosan – mosolyogva – ajánlotta magát és Tarányi
egyedül maradt a leánnyal. Kimentek a kertbe, mert az utca nagyon hangos
volt és a kertben leültek. Ide is elhangzott a Sziráky-párt győzelmes
üvöltése és az ő beszélgetésük meg-megakadt. Tarányi pár szót mondott a
bukásáról; igyekezett elfogulatlanul beszélni, de a hangja keserü volt.
A lány nem felelt. Sokáig hallgattak. Tarányi úgy érezte, hogy a lánynak
kell szólnia, hogy csak a kezét kell legalább feléje nyujtania, a kezét,
amelyet ő most megragadna, amelyre ráborulna, amelyet megcsókolna és
amelyre néhány könnyét ráhullathatná. A könnyek ott égtek a szeme héja
alatt.

Messziről odahallatszott az éneklés és a zeneszó és a lány végre halkan,
zavarodottan, szégyenkezve kérdezte:

– És mondja, Sándor… igaz az?

– Mi?

– Hogy maga… hogy maga… Budapesten… minden hónapban…

Tarányi Sándor egy szökkenéssel fölállott. Kiegyenesedett. A lány
ijedten hallgatott el. Tarányi nem várta meg, hogy befejezze a kérdését
és a félig kimondott kérdésre nem válaszolt; összeszorította a fogát,
sarkon fordult, még azon éjjel elutazott és soha többé vissza nem jött
Kunszállásra.




A Teréz.

Kunszállás körül egész csomó tanya van. A legközelebbi – a tiszadombi
úton – a Pap-tanya, a Horthy-Pap-kastéllyal. Az egyik Horthy-Pap
kisasszony pár esztendővel ezelőtt Budapestre ment férjhez valami
minisztériumbeli úrhoz és amikor a harmadik gyereke is másféléves volt,
akkor már áprilisban hazajött azzal, hogy az egész nyarat itthon fogja
tölteni. Ekkor hozta magával a Terézt. Kunszálláson csak így mondták
volna: Terézt. De a kis Horthy-Pap unokák már pesti gyerekek voltak,
maga a fiatal asszony is budapesti szokásokat vett föl és ők pestiesen
így mondták: _a_ Teréz. _A_ kunszállási füleknek ez szokatlan volt,
kicsit rút, de kicsit előkelő, úgy hogy – bár Kunszálláson a
keresztnevek elé sohasem tették oda a névelőt – az egy Terézt mégis
egész Kunszállás _a_ Teréznek nevezte. Mindenki más egyszerűen: Kati,
Mari, Erzsi volt, vagy pedig: a patikusék Katija, a szolgabiróék Marija,
a járásbiróék Erzsije, csak Teréz volt: _a_ Teréz.

Ebben a megjelölésben volt valami idegenszerűség; abban, ahogyan
mondták: volt egy kis idegenkedés is, de volt benne némi elcsodálkozás,
megrőkönyödés és tisztelet is.

A Horthy-Pap lányról ugyanis tudott dolog volt, hogy maga szoptatta a
gyerekeit, ami a kunszállási úriasszonyok között nem volt szokásban. A
kunszállási parasztlányok azonban nemcsak az első évben jelentkeztek
hiába dajkának a Pap-tanyán az öreg Horthy-Papnénál, hanem később sem
kellettek dadának sem. A fiatal asszony nagyon vigyázott a gyerekeire; a
fürdővizüket hőmérővel kellett mérni; ha a fejük fájt, mindjárt
előkerült a másik hőmérő; pólyában nem is igen voltak, minden héten
mérlegre tették őket – Kunszálláson sokat nevettek ezeken a mókákon – és
mindehhez hozzáértő, nem babonás, tanult dadára volt szükség. Ez a
tanult dada volt _a_ Teréz.

A tudománya és a pesti mivolta is elég lett volna rá, hogy a Terézt
ismerje egész Kunszállás, – sok szó esett Kunszálláson cselédügyekről és
nem volt, aki ne tudta volna például a patikusék Katijának az egész
élete történetét, de különösen a szolgálati multját – hanem a Terézről
kitudódott még valami, ami előbb hihetetlen fejcsóválást, majd elképedt
nevetést, végül valóságos izgalmat keltett a legszélesebb körökben. A
dolog úgy kezdődött, hogy a Teréz a megérkezésük után való harmadik
napon kiment a konyhába és langyos vizet kért a legfiatalabb Horthy-Pap
unoka számára a szakácsnétól, Esztertől, a híres szép Surányi Esztertől,
aki… akinek a története most nem tartozik ide. Eszter nem szokott
egykönnyen zavarba jönni, de ezzel a furcsa pesti dadával szemben, aki
hőmérővel mérte még a szoba levegőjét is, nem tudta megtalálni azonnal a
helyes hangot. Halkan és tartózkodva beszélt vele, óvatosan
kérdezősködött tőle a gyerekek felől és amikor átadta neki a vizet, így
szólt:

– Tessék, asszonyság.

A Teréz átvette a nagy fazekat a langyos vízzel és a szemébe nézett
Eszternek.

– Nem vagyok én asszonyság – mondta nyugodtan.

– Nem? – kérdezte Eszter zavarodottan.

– Nem bizony, – felelte a Teréz nyugodtan, önérzetesen, fölemelt fejjel
– olyan lány vagyok én még, mint ahogy megszülettem.

A Teréz nem mondta volna ezt olyan büszkén, ha nem Pestről jött volna és
ha nem érezte volna úgy, hogy a büszke vallomásával egy kissé Pest
erkölcseit kell igazolnia. De úgy érezte, hogy Pestet kell igazolnia,
hogy egy ki nem mondott gyanakvással kell szembeszállnia, ezért sietett
egy félreérthetetlen és büszke nyilatkozattal megjelölni a maga
helyzetét a kunszállási gyanakvással szemben. A nyilatkozata azonban
egészen furcsa és meglepő hatást tett. Az Eszter hetyke szeme előbb
kerekre nyílt. Eszter rábámult a Terézre azután rácsapta a két kezét a
teli csipőjére, azután torkaszakadtából nevetni kezdett.

– No lelkem, – mondta aztán még mindig nevetve – akkor magát elvisszük a
vásártérre, a panorámába.

A Teréz azt hitte, hogy Eszter kételkedik a szavában és sértődötten
esküdött a Krisztus sebeire… továbbá, hogy itt folyjon ki a szeme… De
Eszter annál jobban nevetett, minél jobban erősködött ő. Nyilvánvaló
volt, hogy az Eszter minden tiszteletének vége.

– Lelkem, – mondta nevetve – bolond egy város lehet az Pest. Hát hogy
nem kellett ott maga senkinek?

A langyos vízre szükség volt odabent; a Terézt hivták is; a Teréz
kétségbeesetten otthagyta Esztert, Eszter pedig a nevetéstől pukkadozva
hítta az egyik szobalányt, a kertésznét és a kocsisnét, hogy elmondja
nekik a dolgot. A szobalány, a kertészné és a kocsisné előbb nem akarták
hinni, azután majd megfulladtak a nevetéstől és pár nap mulva egész
Kunszállás tudta a dolgot. Kunszállás előbb hihetetlenül csóválta a
fejét. Ugyan kérem, már hogy lehet az!… Megfontolták a Teréz életrajzi
adatait a cselédkönyve alapján: Müller Terézia, negyven éves, hajadon,
született Budapesten. Nem lehet az!… Később a Pap-tanya cselédsége révén
szárnyra keltek az intimebb adatok is. A Teréz apja tisztességes
bádogosmester volt Pesten, az anyja korán meghalt, a Teréz otthon volt
egészen harminc éves koráig; akkor az apja is meghalt és neki helybe
kellett állnia. De csak finomabb házakhoz ment és csak gyerekek mellé,
mert nagyon szerette a gyerekeket. Válogatós is volt; ő bizony nem állt
szóba minden katonával; olyan emberrel meg egyáltalában nem állt szóba,
aki nem tisztességes szándékkal közeledett feléje; ő nem járt ki a
ligetbe, nem költötte legényekre a pénzét, inkább félrerakta; van is
neki a takarékban szép kis pénze… Igy történt azután, hogy a mégis csak
cselédsorba került, de mindig válogatós Teréz, a szerény és jó, de mégis
csak déclassé Teréz, a pirosképü, jól megtermett, de kényes és a
harmincadik évét túllépett Teréz a negyvenedik évére éppen olyan lány
volt, mint amikor megszületett. El kellett hinni. Bele kellett nyugodni.

Negyvenedik évére azonban Kunszállásra került a Teréz és Kunszállás nem
egykönnyen nyugodott bele az ilyesmibe. A Teréz dolgát valóságos
izgalommal tárgyalták Kunszálláson, kint a Pap-tanyán pedig a nagy
cselédség, az egész tanyai nép másról se beszélt a Terézzel, csak erről.
Ha a Teréznek nem volt a gyerekekkel dolga, vagy ha a gyerekeket az
anyjuk nélkül sétálni vitte vagy ha kiment valamiért a konyhába, akkor a
második szó már a Teréz állapotára vonatkozott. Nem kérhetett a Teréz
olyasmit és nem mondhatott a Teréz olyasmit, hogy a válasz szóba ne
hozta volna a lánysága dolgát. Ha a Teréz csak langyos vizért ment
például a konyhába és ha Eszter a vizet átadván, nagy meghajlással csak
így szólt: „tessék _kisasszony_“, akkor a konyhának rendesen igen számos
látogatója harsány nevetésben tört ki és akkor a Teréz visszavonulását
már egy csomó olyan megjegyzés kísérte, amely túlságosan népies, semhogy
itt följegyezhető volna. A Teréz az első napokban haragudott, de a
haragja hamarosan elmult. A Teréz – éppen azért, mert mindig csak
gyerekek mellett volt, mert értette a hőmérőt és mert általában magára
tartó teremtés volt – nem ismerte a konyha jókedvét, a cselédszoba
hangulatát, a cselédörömöket, a cselédvidámságot. Ebben a nagy
konyhában, amely mindig tele volt emberrel, egyszerre megismerte; ebben
a társaságban, amelyben mindig a szép és szabadszáju Eszter vitte a szót
és amelyben mindig tudtak valami ujságot, mert a konyhába a
szobalányokon kivül bejárt a kertészné, a kocsisné, a béresnék, a
kertész és a parádés kocsis, szóval az egész tanya, ebben a társaságban
egyszerre megszerette a maga osztályának a társaséletét és a vidámságát.
A Teréz szeretett kijárni a konyhába és az első napok tartózkodása és az
első két hét sértődöttsége után ki is járt. Minden szabad idejét kint
töltötte és este – miután a gyerekeket lefektette – éjfélig is ott
nevetett velük a kis udvarban.

Ez nem jelenti azt, mintha róla többé ne lett volna szó. Róla mindig szó
volt, szinte mindig csak róla volt szó, de ő most már megtanulta a gyors
nyelvü, parasztos, durva visszavágás művészetét; a Teréz a Pap-tanyán
olyan dolgokat mondott, amilyeneket azelőtt meghallgatni sem tudott
volna méltatlankodás nélkül; és ezentul mindig nevetett a nevetőkkel.
Eszter ezzel szokta fogadni, ha a gyerekek lefektetése után kijött:

– Itt jön a tisztes hajadon.

A Teréznek erre megvolt a maga válasza, és a válasz elhangzása után
Eszteren nevetett a társaság. Az üdvözlés nemsokára így hangzott:

– No lelkem, talált-e már szeretőt?

A Teréz erre valami olyanfélét válaszolt, hogy nem veszi el az Eszter
szeretőjét, amire az Eszter felelete így hangzott:

– Nem is veheti, lelkem, mert aki már Pesten se kellett, nem kell az
Kunszálláson se senkinek.

Emellett meg is maradt Eszter, megmaradt az egész társaság, sőt
megmaradt egész Kunszállás. A Teréz egyszer bement a hintón Kunszállásra
a gyerekekkel valamit vásárolni és a segéd a boltban azt kérdezte tőle:

– Hát talált-e már Kunszálláson szeretőt, lelkem?

Amikor a Teréz kényesen válaszolt, akkor a segéd nevetve mondta:

– Bizony, lelkem, aki Pesten nem kellett, Kunszálláson se kell az.

A konyhában napról-napra és hétről-hétre ezt zúgták, ezt húzták, ezt
nevették a Teréz fülébe. A Pap-tanya egész népe ezzel ingerelte, ezzel
hajszolta, ezzel vadította Terézt. Teréz jószívü volt, Teréz imádta a
gyerekeket, Teréz meg tudott volna halni a gyerekekért, és most mégis
kezdte a gyerekeket unni; a gyerekek útjában voltak. A lánysága sohasem
volt terhére, minden vágyódása belesugárzott abba az anyainál is anyaibb
érzésbe, amellyel a dajkált gyerekeit szerette, vágyakat most sem érzett
és mégis ingerült, türelmetlen és izgatott lett. Aki nő a tanyán volt,
aki nő talán az egész vidéken volt, annak, ha férje nem volt, szeretője
volt, és neki mindennap azt zúgták, azt röhögték a fülébe, hogy ő nem
kell senkinek.

Ekkorra már nyár lett és ekkor – juniusban – Eszter fölbíztatta a
parádés kocsist, hogy kezdjen ki vele. Este, amikor kiült a többiek közé
az udvarba, a parádés kocsis melléje ült és úgy tanyai módon, a parádés
kocsisok módjára udvarolni kezdett neki. Az egész tanya látta, az egész
tanya tudta, az egész tanya hajszolta őket. A Teréz eleinte vonakodott
és méltatlankodott, de az egész tanya kinevette és az egész tanya
segített az ellentállását lefegyverezni. Másfél hónapig tartott mégis,
amíg a Teréz egészen föladta az ellentállását. A parádés kocsis is
abbanhagyta volna már a dolgot, de a tanya őt sem hagyta. Őt is
hajszolták; neki is meg kellett mutatnia. Nem volt szabad abbahagyni a
dolgot.

Forró augusztusban jött el így Nagy Boldogasszony napja. Mindenki bement
Kunszállásra; a parádés kocsis helyett azonban a fiatal Horthy-Pap
hajtott; a tanya csöndes volt és elhagyatott, és ezen a forró augusztusi
napon, a csöndes, tikkadt délutánban a Teréz bement – amint megígérte –
az üvegházba, ahol a parádés kocsis várta. Délután négy óra volt, amikor
bement és egy óra mulva lopózott vissza a ház felé. Mielőtt azonban
fölért volna, már kibujt a ház mögül Eszter, kibujt a kertészné, az
igáskocsis felesége, két szobalány, a kertész és még egy páran, és
harsány és ujjongó nevetéssel fogadták a Terézt. A Teréz sápadtan bámult
rájuk, azután reszketve szaladt föl a házba és a sivalkodó nevetésük
elől bezárkózott a szobába.

Estig nem jött ki. Este hazaérkeztek a gyerekek, akkor lefektette őket,
de azután is csak egy másodpercre jött ki a konyhába. Másnap, harmadnap
is alig mutatkozott és lassanként kiderült, hogy a konyhai társaságtól
újra egészen visszahúzódik. A konyhában most már kevesebbet törődtek
vele; az eseményekről egész Kunszállás értesült ugyan és mindenki
nevetve és megnyugodva vette tudomásul azt, ami történt, de a tréfák
most már kevésbbé voltak türelmetlenek, kihivóak és ingerlőek. Most már
inkább csak a tárgyilagos széles röhögés jelentkezett; kérdések, amelyek
a folytatásra vonatkoztak, amelyek azonban szívesen belenyugodtak abba
is, hogy annyi történt, amennyi történt.

… A fiatal asszony november elején készült vissza Budapestre. Az
elutazás előtt való napon a Teréz gyufát ivott. Idejekorán megmentették
és az öreg Horthy-Papné kivallatta. A Teréz elmondta, hogy azért akarta
elpusztítani magát, mert az, ami történt, nem maradt következmények
nélkül. Az öreg asszony megdorgálta.

– Teréz, – mondta, – hát nem szégyelli magát; maga, aki úgy szereti a
más gyerekeit, most meg akarja ölni magát, mert magának lesz gyereke?

– Én megölöm magam, nagyságos asszony…

Az öreg Horthy-Papné nagynehezen megnyugtatta.

– Teréz, – mondta neki – maga most fölmegy a lányommal Pestre. Azután
tavasszal vagy velük, vagy már előbb lejön ide hozzám. Én gondoskodom
magáról…

Igy történt, hogy márciusban a Teréz megint megjelent a Pap-tanyán.
Ekkor már nem volt úgy kétségbeesve; ellenkezőleg: szinte boldog volt,
mindenesetre jókedvü és barátságos, és sokat beszélgetett Eszterrel,
akinek már két gyereke volt. Eszter vígasztalta, bíztatta, mosolyogva
mondta, hogy oda se kell nézni annak… nem tesz az semmit… föl se veszi
az ember…

A Teréznél azonban nem vált be ez a filozófia. Májusban egy gyönyörü
estén lóhalálában vágtatott be a parádéskocsis Kunszállásra Schwartz
doktorért. A doktor kijött, vizsgálódott egy kicsit, azután megvonogatta
a vállát:

– Hja, – mondta szomorúan – negyven éves korában…

Másnap délre halott volt a Teréz. A tanyán nagy sivalkodást csaptak az
asszonyok, a parádéskocsis értelmetlenül rázta a fejét és Kunszállás
hihetetlennek találta az egész dolgot.




Pufi bácsi pofonjai.

Pufi bácsit pofonütötték. A lóvásártéren addig uszított, addig
bőszített, addig csalt ide-oda egy nyiregyházi kupecet, míg a kupec
végre elvesztette a türelmét és pofonütötte. Pufi bácsit a pofon nem
hozta ki a sodrából; nem volt ez az ő első pofonja; a jobb szemét – erre
a tájékra zuhant rá a pofon – kissé lehunyta és elhúzott szájjal mondta:

– Ez öt forintot kóstál, fiam.

A kupecet ez a fordulat kissé meglepte; a dolog vége az lett, hogy
barátságosan megkötötték a vásárt és Pufi bácsi az öt forintot nyájasan
levonta a lovak árából. Azután elégedetten kocogott hazafelé.

Nem volt ez az ő első pofonja, de a pofon története ezúttal nem
fejeződött be az öt forint levonásával. Három esztendeje volt ekkor
annak, hogy megalakult a kunszállási kaszinó, – az úri kaszinó – egy éve
volt annak, hogy elnökké megválasztották Kollert, a járásbírót, szóval
ekkortájt volt az, hogy a kunszállási pofonok karriért kezdtek csinálni
és egyszerü vidéki pofonokból afférekké nőttek. A lovagiasság szelleme
volt bevonulóban Kunszállásra.

Pufi bácsi minderről nem tudott semmit, de hamarosan a saját bőrén
kellett megéreznie az idők változását. A pofont követő napon ugyanis
Koller Alfonz a kaszinó nagytermében, – ahol rendesen a billiárd állott,
ahol táncolni szoktak táncmulatságok idején és amely helyiség
társalgónak is szolgált – maga köré gyüjtötte a kaszinó fiatalságát és
nagy előadást tartott azokról az elvekről, amelyeket a kaszinónak a
maguk teljes és ragyogó tisztaságában kell megőriznie; arról a
szellemről, amelynek ezek között a falak között honolnia – honolnia –
kell és arról a kérlelhetetlen, tisztogató munkáról, amelyet itt a
kaszinóban el kell végeznünk, ha azt akarjuk, hogy a kaszinó vára és
világító tornya maradhasson a becsületnek és vezetője a társadalomnak.
Csak gentlemanekre – gentlemanekre – van itt szükségünk. Kolduló
kibiceket, éhes parazitákat, olyan egyéneket, akik becsületük sérelmét
nem tudják és nem akarják megtorolni, a kaszinó nem türhet meg a
kebelében. A fiatalok megilletődve hallgatták ezeket a fenséges
szavakat.

Pufi bácsi a dologról nem tudott semmit és egy félóra mulva vidáman
hajtott föl a kártyaszobában egy fél-spriccert, amelyet valaki
otthagyott az asztalon. A fiatalok azonban nagyon hidegen bántak vele; a
Pufi bácsival való rendes tréfálkozások elmaradtak és amikor Pufi bácsi
a rendes kibicpénzeket reklamálta, akkor egyikük rámordult:

– Ha koldulni akar, jőjjön pénteken hozzám; akkor van a koldusok napja.

Pufi bácsi előbb tréfával akart válaszolni, de valahogyan megérezte azt
a jéghideg levegőt, amely körülötte támadt, ijedt pislogással nézett
körül, nem szólt semmit és csendesen eloldalgott.

Másnap még rosszabbul bánt Pufi bácsival a fiatalság, harmadnap azt
kérdezte Pufi bácsitól valaki, nem vágatná-e magát öt forintért pofon:
végre nyilvánosan, a kaszinó-estélyen, a pódiumon, utolsó szám gyanánt;
ötödnap, hatodnap Pufi bácsi megérezte, hogy rendszeres hajsza folyik
ellene és a hetedik napon már földult lélekkel, elborult szemmel, az
űzött vad dühével jött be a kaszinóba. Idegenül és lihegve nézett körül.
Senki sem szólította Pufi bácsinak, senki sem vágta hátba, senki nem
beszéltetett el vele régi történeteket, senki sem adta oda neki a
szivarja, a spriccere, a vacsorája maradékát, – ellenségek között volt.
Pufi bácsi véres szemmel nézett körül, de az emberek távol tartották
magukat tőle és ha közeledett feléjük, hátat fordítottak neki. Pufi
bácsi érezte, hogy valami borzasztó dolgot fog elkövetni.

Előbb a fiatalok közül fogott meg valakit.

– Mit akartok ti tőlem? – kérdezte fenyegető hangon.

– Ki akarjuk magát söpörni innen – volt a hideg válasz. – Ki fogjuk
golyózni.

Pufi bácsi megtántorodott. A dühe egyelőre megrendült keserüséggé
változott, ezzel a megrendült keserüséggel a szivében ide-oda támolygott
egy ideig, azután fölkereste az öregek egyikét. Elvonszolta a
kártyaasztal mellől, kicipelte a sötét tanácskozószobába és haldokló
hangon kérdezte:

– Miért akartok engem kigolyózni?

– Én nem akarlak.

– Hát ki?

– Koller.

Pufi bácsi fölhördült.

– Miért?

– Mert parazita vagy.

Pufi bácsi álmélkodva meresztette ki a szemét.

– Mi?

– Parazita.

– Miiii?

Pufi bácsi nagynehezen megértette, hogy nem volna szabad ételmaradékokat
és kibicpénzeket elfogadnia vagy éppen csendesen eltulajdonítania,
gondolkozott és sóhajtva és meggyőződés nélkül mondta:

– Hát majd eztán nem teszem.

– De ez nem elég.

– N… n… nem? Hát még mi?

– Nem veszel elégtételt. Nemcsak nem veszel elégtételt, hanem
szándékosan pofonvereted magad, – gazdag ember létedre – hogy öt
forinthoz hozzájuss.

Pufi bácsinak kivörösödött az arca a méregtől.

– Hát aztán! – ordította dühösen. – Kinek mi köze hozzá? Ha pofon, hát
én kapom, nem ő. Mit akar itt az a száraz kutágas… én családapa vagyok…
egy pofonnak öt forint a törvényes ára… ha a pofont én kaptam, én kapom
a pénzt is… majd még cigánykupecekkel párbajozom… micsoda divatokat akar
ez itt Kunszállásra hozni?… Meg vagytok tik bolondulva?…

Pufi bácsival nem lehetett birni. Otthagyta a barátját és kiszáguldott a
nagyterembe, onnan be a kártyaszobába és a kártyaszoba közepén vérben
forgó szemmel kezdett ordítani. A kártyázók abbahagyták a játékot,
egy-két másodpercig zavarodottan nézték Pufi bácsi ordítozását, azután a
fiatalok egyike rászólt:

– Kívül tágasabb.

Pufi bácsi elhallgatott.

– Ki innen – mondta ismét valaki.

– Hol az elnök? – kérdezte egy recsegő hang. – Rögtön átadom neki a
kigolyózási indítványt.

Pufi bácsi őrjöngve nézett körül. Most bizonyos volt, hogy valami
rettenetes dolgot fog csinálni. Még egy másodpercig nem tudta, hogy mit,
de a következő másodpercben már tudta, hogy mit. Az elnök…

Megfordult. Kirohant a nagyterembe, a nagytermen át berohant az
olvasószobába. Az olvasószobában ott ült egyedül az elnök, Koller
Alfonz. A robogás zajára fölállott. Két fejjel volt magasabb Pufi
bácsinál. Pufi bácsi fékezett előtte, lihegve fölágaskodott és
pofonütötte. Pofonvágta, hogy csak úgy zörgött. Életében először ő
vágott pofon valakit, de ez a pofon nagy praxisa egész lendületével
adódott. Úgy vágta pofon az elnököt, hogy a pofon cserdülése három
szobán hallatszott át és hogy az elnök megtántorodott tőle.

A pofon elcsördült és utána csend lett. A homályos olvasószobában
szótlanul állott szemben egymással Pufi bácsi és az elnök. Az elnök
halálsápadtan fogózott bele egy székbe, csak a jobb arcán gyúlt ki
lassan egy égő pirosság; Pufi bácsi hosszuakat lihegett és lassanként ő
is elsápadt. Az elnök szédülve és kínos erőfeszítéssel igyekezett
megállapítani teendőit ezzel a szörnyü esettel szemben, de a Pufi bácsi
dühös lendülete is elbágyadt és Pufi bácsi is megzavarodott. Csend volt.

A kártyaszoba felől azonban dübörgő lépések robaja hangzott be, a
kártyaszoba megzajdult és fölzúdult, az egész kaszinó csörtetve rohant a
pofon zaja felé. A zaj behallatszott a csendes olvasószobába és az alatt
a pár másodperc alatt, amíg valóban oda is ért, Pufi bácsi különös
változáson ment át. Pufi bácsi összement. Pufi bácsit a zaj
észretérítette. Életében ez volt az első pofon, amelyet nem ő
szekirozott ki másból, hanem amelyet belőle csikartak ki; életében ez
volt az első pofon, amelyet nem ő kapott, hanem ő adott. Életében ez
volt az első pofon, amely nem jövedelmez neki, hanem, amelyért fizetnie
kell. Pufi bácsiban fölébredt a forró, nagy fukarság, az ingyen
megszerzett kis pénzek után való éhes, nagy mohóság… A többi már ugyis
elveszett… Kigolyózni ugyis kigolyózzák… Pufi bácsi kijózanodott és mire
a rohanók beértek a félhomályos olvasóterembe, akkorra Pufi bácsi
összegörnyedt, rákapta a kezét a bal arcára és régi gyakorlata alapján,
teljes meggyőződéssel ordította:

– Pofonütött. Pofonütött!

Azután nyugodtan hozzátette:

– Ezért megfizet. Ez pénzt kóstál.

A kaszinó köréjük csoportosult; az elnök szédülve nézett Pufi bácsira,
Pufi bácsi viharosan rázta feléje az öklét és féltékenyen ordítozta:

– Pofonütött. Ennek öt forint az ára.

Az elnök habozva nézett körül; Pufi bácsi szuggesztiv sietséggel
ordítozott és aggódva várta, mit szól az elnök; félt a meghazudtolástól;
az elnök azonban ránézett, mélyen bele próbált nézni Pufi bácsi ravasz,
kis szemébe, egy hosszu tekintet rövid ideje alatt megértette Pufi
bácsit és megkönnyebbülten mondta:

– Igen: pofonütöttem. Illetlenül viselkedett.

A kaszinó fölzúdult, helyeselt, kigolyózást emlegetett, az elnök azonban
– arcának piros felét elfordítván a társaságtól – így folytatta:

– Pofonütöttem. De most már nagyon sajnálom ezt a hirtelen cselekedetet
egy öreg emberrel szemben.

Pufi bácsi diadallal emelte föl a fejét. Pufi bácsi fölülkerekedett.

– Nem addig van az – kiáltozta hetykén. – Pénzt kóstál az. Fizetni kell
azért.

A kaszinó zúgni kezdett és nagy hajlandóságot mutatott rá, hogy Pufi
bácsit rögtön kilökje, az elnök azonban szeliden nyúlt a tárcája után,
kivett egy ötforintost és nyájasan veregette meg a Pufi bácsi vállát.

– No, itt van _Pufi bácsi_ – mondta jóakaratuan. – Helyes lesz így?
Talán mégse menjünk a járásbiró elé. Tudja-e, hogy akkor a pénzt az
állam kapja?…

A társaság ezt a tréfát nagyon jónak találta, Pufi bácsi pedig valóban
sietve nyúlt az ötös után és zsebrevágta. Ez eddig rendben van. Mi jön
most?

A kaszinó is nagyon kiváncsian várt: mi jön. Az elnök még egyszer
ráveregetett Pufi bácsi vállára, hazaküldte – jó lesz az ez után az
izgalom után – és miután távozott, elmagyarázta a társaságnak, hogy nem
szabad a dolgokat olyan szigorúan venni… Istenem, legyen belátásunk!… Az
ilyen régi fajtáju emberek… ne legyünk kérlelhetetlenek a kis hibáikkal
szemben… A végén senkinek sem ártanak… Hadd mókázzon ez is itt tovább, –
elmulatunk rajta.

A kaszinó helyesléssel fogadta ezeket a bölcs szavakat; Pufi bácsi
értesült róluk és másnap ragyogó arccal jelent meg a kaszinóban. A
helyzet az első percekben kissé kényelmetlen volt, de mikor Pufi bácsi
fölhajtotta az első fél-spriccert, – az elnökét – akkor egészen eltünt a
régi hidegség, Pufi bácsit hátbavágták, szivart adtak neki és
fogadásokat ajánlottak neki, hogy hány kolbászt tudna egyszerre megenni,
ha mások fizetnék. Pufi bácsi ravasz mosolygással nézett az elnökre; az
elnök jóakaratuan bólintgatott feléje. És mindvégig jóakarója és
pártfogója is maradt. Pufi bácsi nem élt vissza nagyon a helyzettel, de
néha-néha, amikor különösen szomjas vagy éhes volt, emlegetni kezdte a
pofon történetét. Az elnök ilyenkor sietve rendelt mindent, hogy Pufi
bácsi éhsége, szomjusága gyorsan csillapuljon. Pufi bácsi így jól élt;
azután is számos pofont kapott még, a kunszállási pofonok szépen
megindult karriérje azonban abbamaradt; a kunszállási pofonok nagyrészt
egyszerü vidéki pofonok maradtak és nem nőttek afférekké és a
lovagiasság szelleme nem tudott gyökeret verni Kunszálláson.




Csermák Antalné.

Csermák Antalné öt éves asszony volt, amikor – életében először –
följött Kunszállásról Budapestre. Öt éves asszony volt; négy gyereknek –
két fiúnak, két leánynak – az anyja; öt éves asszony volt; élt pedig az
ideig összesen huszonkét évet. Tizenhét éves korában ment férjhez
Csermák Antalhoz, aki vagyonos, termetes és jókedvü úr volt, nála éppen
husz évvel idősebb. A házasság nem volt egészen rendes és közönséges
dolog; Csermák Antalnét – Péteri Zsuzsikát – a családi kínzás összes
szabályai szerint hozzákényszerítették Csermák Antalhoz, aki szerette
őt, de szerette az italt is és aki félévenkint egyszer-egyszer mindaddig
meg is verte a feleségét, amíg Péteri Zsuzsika – férjezett Csermák
Antalné – a harmadik évben ki nem vette kezéből az agarászostort és őt
nem verte meg vele. A harmadik gyerekét várta ekkor Csermákné; innen
volt a hősiessége. Ezért nem hagyhatta magát; és helyesen tette, hogy
nem hagyta magát, mert ettől kezdve teljes rend és béke volt a
házasságban; Csermák Antal egészen engedelmes férje lett Péteri
Zsuzsikának. Péteri Zsuzsika hűséges és gondos felesége volt Csermák
Antalnak, megszűlte a negyedik erős és egészséges gyereket, és az ötödik
évben – életében először – följött Budapestre.

Az utazás oka hivatalosan egy fájós fog volt, egy éles, hegyes, szép és
fehér szemfog, amelyen csak a beható vizsgálat fedezett föl egy fekete
pontocskát. Schwartz doktor, a kunszállási orvos előbb fogóval akarta
elintézni az ügyet, azután megesett a szíve ezen a szép, fehér fogon és
azt tanácsolta Csermáknénak, menjen fogorvoshoz. Menjen be Miskolcra;
vagy menjen Egerbe; de legjobb volna mindjárt Budapestre menni.

– A parasztfogaknak – mondta – nekimegyek, mert muszáj; ezért kár volna,
mikor már Egerben is van fogorvos.

Csermák Antalné Budapestet választotta, ha már utazik, megnézi
Budapestet; vásárolni is akar egyet-mást. Egy májusi délelőtt így indult
el Csermákné – életében először – Budapest felé. Egyedül ment, mert az
urának sok volt a dolga és mindaddig ijedten, elfogultan és dobogó
szivvel ült a füstszagu, dohos másodosztályu fülke sarkában, amíg
Vámosgyörk körül két vidám és hangos kereskedelmi utazó be nem szállt a
fülkébe és míg az egyikük lovagiasan meg nem kérdezte:

– Szabad dohányozni, _kisasszony_?

– Igen – felelte Csermákné.

Ismerkedni nem volt hajlandó, – holott a kérdés nyilvánvalóan ezt a célt
szolgálta – de az elfogultsága és a szívdobogása egyszerre eltünt.
Egyszerre megérezte, hogy kint napos, meleg május van; egyszerre úgy
érezte, mintha évszázadokkal fiatalodott volna meg; egyszerre fiatalnak
érezte magát, egyszerre letörölték róla az elmult öt esztendőt, a
házasságot, a családi harcokat, a munkát, a négy gyerek anyaságát.

Kisasszony… Hiszen csak huszonkét éves. Meg tudott volna most halni egy
tükörért, amelyben megnézheti magát: a friss és puha arcát, a fekete
haját, a szürke szemét, a hibátlan, fiatal, délceg termetét. Kisasszony…
Vajjon Budapesten is így nézik-e majd?

A vonat a gödöllői dombok között robogott és Csermákné mosolyogva,
türelmetlenül nézett előre Budapest felé. Budapesten, a vasutnál várja
Csermáknét a budapesti utazás igazi oka: Bene István köz- és
váltó-ügyvéd. Vajjon ő is el tudja-e hinni, hogy az öt esztendő eltünt,
letörlődött, nem számít?

Bene István volt a Csermákné – Péteri Zsuzsika – első és utolsó és egész
életében egyetlen szerelme. Tizenhat éves volt Péteri Zsuzsika, mikor ez
a szerelem – hosszu ismeretség után, nyári szünidőben, a
tűzoltó-majálison – megkezdődött; Bene István akkor joghallgató volt.
Egy év mulva Péteri Zsuzsika férjhez ment Csermák Antalhoz; Bene István
azóta sem jött haza, Kunszállásra; ügyvédi irodát is Budapesten nyitott.
Csermák Antalné most ő hozzá jött föl – életében először – Budapestre.

A találkozás a vasutnál, csendes és szótlan volt. Bene István elámulva
nézett Csermáknéra és Csermáknénak ettől az elámulástól még pirosabb
lett az arca és hevesen és ujjongva kezdett dobogni a szíve. Ez az
elámulás a fiatalságnak, a kivirágzásnak, a teljes és ragyogó
asszonyiságnak szólt. Huszonkét éves! _Kisasszony_…

Bene István elkisérte Csermáknét a szállodába. Azután együtt ebédeltek –
keveset beszéltek, szótlanul nézték egymást, néha elmosolyodtak – és
délután Bene István megmutatta Csermáknénak Budapestet. Egyelőre a
Duna-partot, a citadellát és a Városligetet. Este a Népszínházba mentek,
azután a vendéglőben ismét együtt vacsoráztak. Vacsoránál még kevesebbet
beszéltek, mint ebédnél. Vacsora után Bene István hazakisérte
Csermáknét. Szótlanul mentek egymás mellett és csak a szálloda kapujában
mondta halkan Csermákné:

– Jó éjszakát.

– Jó éjszakát – felelte Bene István elfogódottan.

Igy elváltak. Másnap délelőtt a Múzeum természettudományi tárát nézték
meg együtt, délután az állatkertet; este a Nemzeti Színházba mentek,
ahol A szegény ifju történetét játszották. Azután elváltak. A negyedik
nap estéjén az elválás nem ment ilyen egyszerüen. Bene István nem
nyugodott addig, míg föl nem kísérhette Csermák Antalnét a szobájába. A
beszélgetésük nyugtalan és hangos volt; az éjszakai járókelők közül
néhány megállt, hogy figyeljen rá; Csermákné inkább beleegyezett tehát,
hogy Bene István jőjjön föl a szobájába és hogy ott intézzék el a maguk
szomoru, édes és fájdalmas ügyét, a nagy kérdést, amely napok óta
közöttük lebegett. A szállodai szobában, éjszaka, csendben, mindenkitől
elhagyatva és senkinek a figyelésétől nem őrizetten nagy, kegyetlen,
kínzó és forró küzdelmet vívtak meg és Csermákné a magányosságban, az
elhagyottságban – önönmaga ellen is – győzni tudott. A harc forró volt,
véres és fájdalmas, a küzdelemhez a Csermákné szivós, fiatal izmaira is
szükség volt, de összeszorított foggal megvívta a harcot és nem lett a
szeretője az élete egyetlen, nagy, első és utolsó szerelmének.
Hajnalodott, amikor Bene István elment tőle; és Csermákné tisztességes
asszony maradt.

Harmadnapra elutazott. Két év telt el, amíg újra Budapestre jött. Megint
május volt; Csermákné megint fiatalnak érezte magát; az életnek minden
öröme és jókedve benne bizsergett az ereiben; szép volt; erős, vidám és
mosolygó. Bene István a vasutnál várta. Fölragyogott az arca, amikor
meglátta, de az úton – a szálloda felé – sötét, fanyar és haragos lett.

– Két év óta nem tudom magának megbocsátani… minden nap újra eszembe jut
és újra érzem a fájdalmát… hogy akkor szó nélkül, búcsúzás nélkül, egy
kézszorítás nélkül itt hagyott… Amikor reggel odamentem a szállodához és
ott azt mondták, hogy elutazott, azt hittem, meghalok szégyenemben és
keserüségemben.

– Pista, – felelte erre Csermákné – én nem tudok búcsúzni.

Bene István csodálkozva nézett rá.

– Én nem tudok búcsúzni – mondta Csermákné szeliden és alázatosan –
attól, akit szeretek. Elmenni, elválni, elszakadni: igen, ha meghalok is
belé. De én búcsúzni nem tudok. A búcsúzás több, mint az elválás; a
búcsúzás rosszabb, mint a halál. A búcsúzás olyan, mint a haldoklás.

Bene István lassan megbékült és erre megint együtt járták Budapestet egy
hétig. Elmentek a Múzeumba és a Duna-partra, a Népszínházba és a Nemzeti
Színházba. Az asszony fiatal volt, jókedvü, hálás, tanulékony, szelid,
kedves. Egy viharos, eszeveszett és féktelen küzdelmük ekkor is volt, de
harag nem maradt utána, mert az asszony szelid, kedves és alázatos volt.
És mégis boldogok voltak mind a ketten. És egy hét mulva ismét búcsúzás
nélkül utazott el az asszony.

Ettől fogva minden évben fölment Budapestre hét, nyolc, kilenc, tíz
napra. Minden évben; húsz hosszu esztendeig. Az út mindig
megfiatalította; Budapesten mindig jókedvü, boldog, szelid és engedelmes
volt; Kunszállásra hazafelé megkomolyodott, erős, szívós, hallgatag és
kemény lett. Az igazi élete az a pár nap volt, a melyet Budapesten
töltött; az életének, a lelkének az igazi társa Bene István ügyvéd volt
Budapesten; otthon jó anya, jó feleség, gazdag és rendes asszony volt;
de boldog asszony, élő ember Budapesten volt minden évben hét, nyolc,
tíz napig. Bene István változott, tanult, férfiasodott öregedett; és az
asszony minden változását utólérte egy óra alatt. A második órában
mindig úgy beszéltek már egymással, mintha sohasem váltak volna el
egymástól. Bene István politikával foglalkozott és az asszony értett a
politikához; könyveket olvasott és az asszony megértette a könyveit;
operába kezdett járni és az asszony értette és szerette a zenét. A
küzdelmeik néha előlről kezdődtek; néha marcangolóan és lángolóan
föllobbantak; Bene István nem házasodott meg; és az asszony húsz
esztendő alatt nem lett szeretője az élete első és egyetlen szerelmének.

Húsz év alatt Bene István kezdett öregedni és az asszony lassan vele
öregedett. A huszadik évben azonban baj támadt. Az asszony otthon
betegeskedett; az egészsége, a gyönyörü erős teste megroppant. Egyedül
volt már otthon, a leányai férjhez mentek, a fiai elkerültek otthonról
és a megöregedett Schwartz doktor azt ajánlotta neki, keressen föl
Budapesten egy orvosprofesszort. És ebben a huszadik évben Csermákné egy
juniusi estén halkan és mosolyogva így szólt Bene Istvánhoz:

– Holnap hazautazom, Pista.

Bene István meglepetve nézett rá.

– Hazautazom, – mondta elkomolyodva az asszony. – Isten vele, Pista.
Nagyon jó volt itt lenni. Boldog voltam. Köszönöm.

Bene István elfehéredett és a szeme könnyes lett.

– Miért búcsúzik tőlem, Zsuzsika? – kérdezte reszketve. – Miért
búcsúzik? Sohasem búcsúzott eddig…

Az asszonynak is könnyes lett a szeme.

– Holnap reggel utazom, – mondta. – Kisérjen ki a vasuthoz.

Bene István kikisérte az asszonyt a vasuthoz és amikor az asszony
beszállt a kocsiba és ő lent maradt, akkor nem bírt magával. Fölugrott a
kocsi lépcsőjén, berohant a kocsiba és az egész testében reszketve
megállott az asszony előtt. Az asszony sírni kezdett, a férfi is sírni
kezdett, megölelték és megcsókolták egymást és zokogva elbucsuztak
egymástól. És Csermák Antalné ezen az őszön meghalt és kivitték a
csöndes, szép kunszállási temetőbe.




Kürth Pista.

A Kürth-család ebédnél ült, amikor bejött Gulyás, az ispán.

– No, Gulyás, – kérdezte az öreg Kürth, – mi az?

Gulyás megforgatta a kezében legényes, kis kalapját, megtörölgette
izzadó homlokát és őszülő haját; szikár, magas alakja meghajlott kissé
és dacosan mondta:

– Tekintetes úr, így baj lesz.

– No, Gulyás, mi az?

– Ha Pista úrfi tovább is bujtogatja ezeket a rüheseket, akkor aztán én
igazán nem birok velük. Ugyis beléjük bujt már az ördög.

Pista elpirultan, zavarodottan ült a helyén, azután elszántan emelte föl
a fejét, de az elszántságra egyelőre nem volt szükség. Az apja ránézett,
összevonta a szemöldökét, azután halkan mondta:

– Jól van, Gulyás. Majd én intézkedem… nem lesz baj semmi.

Gulyás odafordult Pistához.

– Pista úrfi, – mondta, – ne haragudjon… előtte mondom, nem a háta
mögött… de nem úgy van ez, mint a könyvekben.

– Jól van, Gulyás, – szólt közbe türelmetlenül az öreg Kürth. – Majd én
elintézem.

– Hát igen, tekintetes úr…

Gulyás kiment, néhány másodpercig csönd volt, azután az öreg Kürth
odafordult a fia felé. Reszketett a hangja az erőlködéstől, fuldokolva
gyűrte le a haragját.

– Pista, – szólt rekedten, – én most már veled nem vitatkozom arról,
kinek van igaza. Hanem megtiltom, egyszerüen megtiltom neked, hogy
paraszttal szóba állj. Az ember elküldi a fiát… nagy pénzért… külföldi
egyetemeken tanulni és a haszna belőle az, hogy saját házában van a
legnagyobb ellensége.

– Apám…

– Nem vagyok a mondanivalódra kiváncsi. Nekem ne bujtogasd az aratóimat.
Hiszen még megérjük, hogy a kunszállási paraszt sztrájkolni fog. Az
apjuk huncut…

Elnyelte a káromkodását, azután mérgesen folytatta:

– Ha a rendelkezésem nem tetszik, föl is út, le is út. Mehetsz, ahová
tetszik. De itt, – itt én parancsolok.

Ráütött az asztalra, hogy a tányérok és a poharak csörömpölni kezdtek,
azután fölállott, kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Az asztalnál
csönd volt, Pista lesütött szemmel hajolt a tányérja fölé.

– Látod, Pista, – szólalt meg az anyja – mit avatkozol be ezekbe a
dolgokba. Megharagítottad apát.

– Anyám, – felelte Pista kínzottan – én azt teszem, amit a
lelkiismeretem parancsol. Én nem nézhetem ezt a kizsákmányolást… én nem
tűrhetem, hogy emberekkel úgy bánjanak, mint a barmokkal… Gulyás, a
legkomiszabb emberhajcsár, aki…

– Gulyás nagyon derék, tisztességes ember.

Pista vállat vont, felelni akart, az anyja azonban hátrafordult és
boszankodva mondta:

– Erzsi, mit tátod itt a szádat. Eredj ki.

Erzsi megrezzent, szorosabbra fogta a tányérokat, amelyeket a kezében
tartott, megfordult és kiment. Egy bámuló, meleg pillantása azonban
elérte még a Pista szemét és Pista gyorsan föltámadt figyelemmel nézett
a magas, barna parasztleány után.

– Látod, – szólt az anyja – elrontod a cselédeimet is… így bolondítod
meg őket… mit gondolsz te, mi lesz ennek a vége…

Pista most már egészen elhallgatott. Nem válaszolt az anyjának, nem is
hallotta a szemrehányó, de puhán zuhogó mondatait, lehajtotta a fejét és
belemerült gondolataiba.

Délután nem ment ki a szérüskert végébe, ahol ilyen tájban össze szoktak
gyülni a parasztok, bent maradt a szobájában és idegesen, szórakozottan
olvasni próbált. Az olvasás nem ment; letette a könyvet, lefeküdt a
divánjára és a levegőbe bámult. A szobája ajtaja fölnyílt és Erzsi jött
be rajta.

– Pista úrfi, – kérdezte – melyik ruhát keféljem ki?

– A barnát.

Erzsi fogta a ruhát és zavarodottan babrált vele. Pista ránézett:

– No, Erzsi, mi az?

Erzsi lesütött szemmel forgatta a ruhát, azután fölnézett és hirtelen
elszántsággal lelkendezve mondta:

– Pista urfi… csakugyan igaz az, hogy minden ember egyforma?

Pista fölült a divánon és bámulva nézett rá a leányra.

– Persze hogy igaz, Erzsi – felelte.

A leány arca ragyogni kezdett az örömtől.

– Hát csakugyan igaz – mondta szinte nevetve. – Vas Jóska mindig mondja…
de már ha az urfi mondja, csakugyan igaz.

– Nem járt maga iskolába, Erzsi? – kérdezte Pista.

– Jártam én.

– Hát ott nem tanulta?

– Ott csak azt tanultam, hogy Isten előtt minden ember egyforma.

Pista gondolkozva nézett a leányra.

– Tudja maga, Erzsi, mi az Isten? – kérdezte azután fanyarul.

– Isten láthatatlan szellemi lény, – felelte a leány gyorsan, egy kicsit
büszkén arra, hogy a katekizmus tanítására ilyen jól emlékszik még.

– Jól van, Erzsi, – felelte Pista fanyarul.

Végigvetette magát a diványon. A leány még nem ment ki.

– Mi az, Erzsi? – kérdezte tőle.

– Az ifiur… az ifiur… – felelte dadogva a leány – nagyon… nagyon…

Nem fejezte be a mondatát, elpirult, megfordult és kisietett. Pista
nyugtalanul bámult utána és amikor megint bejött a szobájába, megölelte.
A leány védekezett, de bágyadtan; másnap még bágyadtabban védekezett és
harmadnap elkábultan simult hozzá.

– Az ifiur… az ifiur… – mondta ekkor dadogva – nagyon… nagyon kedves
ember.

A következő napokban Pista alig mozdult ki otthonról, de a családja
teljes bocsánatát azért nem tudta megkapni. Kint zúgtak a parasztok,
súgtak, búgtak, összegyülekeztek, tárgyaltak, vitatkoztak, a morgásuk
egyre kellemetlenebbül hangzott és a család egy kissé Pistának
tulajdonította az egész mozgolódásukat. Pista lett a parasztok
koronatanuja; amióta nem járt közéjük azóta még inkább, mint azelőtt; ha
akadt közöttük kételkedő, azt a szájasok a Pistára való hivatkozással
torkolták le és a Pistára való hivatkozás végül meggyőzte a habozókat és
a hitetleneket is. Junius végén azután jött a sztrájk.

Gulyás lovon sietett be a tanyáról, izzadt homlokkal szaladt be az öreg
Kürth-höz; tíz percig tárgyaltak, az öreg Kürth indult a szolgabiróhoz,
Gulyás pedig indult a cselédeket összeszedni és vinni ki a tanyára:
aratni. A ház ajtajában találkoztak Pistával, az apja nem is szólt
hozzá; egy szót sem; nem fogadta a köszönését; elfordult tőle és
szótlanul kiment a kapun. Gulyás megállt előtte.

– No, látja-e, Pista urfi, – mondta neki szinte mentegetőzve – ugy-e
hogy most megvan a baj. Megmondtam én…

Pista tehetetlenül, zavarodottan vonogatta a vállát. Gulyás pedig
jóindulattal folytatta:

– Nem úgy kell a paraszttal bánni, Pista úrfi, mint ahogy maga gondolja.

– Úgy kell vele bánni, mint ahogy emberhez méltó, – fakadt ki Pista.

– Nem ember a paraszt – felelte mosolyogva az öreg ispán.

Pistának elállt a szava, de Gulyás nem is várta, hogy szóljon.

– No jőjjön, Pista úrfi, majd én megmutatom.

Indult a kerten át az istálló felé. Pista utána ment. A kertben egy
őszhaju paraszt dolgozott.

– Tedd le a kapát – mondta neki az ispán. – Jöttök ki a tanyára.

A hangja kemény volt, vágott, mint az ostorcsapás; még ha a szavai nem
is voltak bántóak, a hangja suhogó volt és irgalmatlan, mikor paraszttal
beszélt. Pistát mindig kétségbeejtette ez a hang. Meggyorsította a
járását és utólérte az ispánt.

– Látja, – mondta neki – ezért elégedetlenek. Miért beszél velük így?
Miért tegezi ezt az öreg embert?

– Tán tekintetes úrnak szólítsam?…

Megrántotta a vállát és ment be az istállóba. Itt már az ajtóban
káromkodni kezdett. Semmi különös oka nem volt rá, ez csak
hozzátartozott a dologhoz. Pista tudta, hogy valóságos liturgiája van az
ilyen belépések számára: előbb jön valami jelentéktelen vagy jelentékeny
kifogás – de kifogás mindig van – azután jön a kritika kiszélesítése,
általánosítása, azután jön a személyes alkalmazás, – mért nem lettél
egri érsek – azután bőven, változatosan, gúnyosan, fület repesztően és
bőrt hasogatóan hangszerelve egy merész lendületü, fantasztikus
káromkodás. Az apád keserves…

Pistában forrott a vér. Az istállóban elhangzott a káromkodás; remegve
hallgatta végig; azután ő is bement. Az istálló közepén az ispánnal
szemben ott állott Vas Jóska, a kocsis. Dacosan, zömöken állott és
elvakuló szemmel, pislogva nézett föl a szikár ispánra. Az ispán
elmondta már neki, hogy ki kell menni a tanyára, aratni. Vas Jóska
hátrarántotta a fejét egyszer, hátrarántotta még egyszer, azután
gyorsan, elszántan kilökte a száján:

– Nem megyek.

– Nee-eem? – kérdezte fölhördülve, szinte énekelve az ispán.

– Nem – felelt pislogva Vas Jóska. – Én nem vagyok sztrájktörő.

A szó furcsán, szinte kómikusan hangzott a szájában; Pista szinte
elmosolyodott rajta, az ispán azonban fölemelte csontos, nagy kezét és
kétszer egymás után gyorsan pofonvágta Vas Jóskát. Vas Jóska
megtántorodott.

– Ne üssön engem az úr – szólt akadozva és komoran.

– De még meg is nyúzlak… az anyád…

Kábítóan és virtuóz módon ömlött a káromkodás a szájából.

– Ne bántsa az úr az anyámat – szólalt meg ismét komoran Vas Jóska.

– Befogod a szádat, vagy betapasszam megint…

Az ispán fölemelte a kezét.

– Meg ne üssön engem még egyszer az úr – ordította Vas Jóska.

A pofon már elcsattant az arcán; Vas Jóska ekkor lehajlott, fölkapott
egy vasvillát, a villa megcsillant a levegőben és ropogva zuhant bele az
ispán mellébe. Az ispán melléből kibuggyant a vér, szikár teste
megtántorodott. Vas Jóska visszarántotta a villát és bőszülten
ordította:

– De megölöm én… ahány úr van a világon…

Új döfésre emelte föl a vasvillát. Pista azonban egy ugrással ott
termett mellette, megkapta a villát és kicsavarta a kezéből. Vas Jóska
előbb védekezett, markolta a villát, ütni akart vele, de azután
elgyengült a keze és kieresztette a kezéből a nyelet.

– Megölöm én, – sziszegte – ahány úr…

Pista a villával a kezében farkasszemet nézett vele; Vas Jóska
megfordult és kiment az istállóból. Az ispán hörögve feküdt a földön; a
melléből ömlött a vér. Pista szaladt kifelé, orvosért küldött, azután
visszament hozzá, fölvitette a házba és lehuzta ruháját. Az ispán
ájuldozott, elboruló szeme újra meg újra becsukódott.

– Látja… Pista… urfi, – mondta akadozó nyelvvel – ilyen a paraszt.

Az orvos megjött, megnézte és filozófusan rázogatta a fejét.

– Talán megél, – mondta kételkedve. – Talán.

Pista bement a szobájába és kétségbeesetten bámult maga elé. A ház
csendes és szomoru volt; az emberek megdöbbenten, lábujjhegyen jártak és
halkan beszéltek. Este két csendőr állított be. Itt maradtak éjszakára…
a nép meg van bolondulva… nem lehet tudni…

Leszállt a tiszta, csendes nyári éjjel és Pista kábult fejjel,
álmatlanul forgolódott az ágyában. Az ajtaja halkan kinyílt és halkan
besurrant rajta Erzsi. Pista nem örült most ennek a látogatásnak,
amelyet máskor vágyódva reklamált és türelmetlenül elrendelt. Szomoru
volt; nagy, alaktalan bánat, tompa, nehéz határozatlanság, gomolygó
kétségbeesés ült a szivén. A lány azonban friss volt, fövillanyozott,
szokatlanul bátor és jókedvü. Pista nem éreztette vele a saját csüggedt
rosszkedvét, igyekezett jó és kedves lenni hozzá. A lány mámoros volt;
szinte tombolt; a tartózkodásának és a mindig megmaradt szemérmességének
semmi nyoma sem volt; választ nem is várt arra, amit mondott; járt a
szája, mosolygott, nevetett…

Pistának kezdett terhére lenni, szerette volna elküldeni, de hogy meg ne
bántsa, valami kedvességgel akarta a dolgot kezdeni.

– Erzsi, – mondta – mit vegyek neked holnapután Egerben? Bemegyek… hozok
neked megint egy szép ruháravalót.

– Nem kell már én nekem az urfi ruhája – felelte a lány.

– Nem?

– Nem hát. Kinéztem én már a magamét.

– Ki? Hol? Hogyan?

– Hát a tekintetes asszonynál… Enyém lesz az ő ruhája mind.

– Az anyám ruhája? A tied?

– Az enyém. Mindent fölosztunk… ki földet kap, ki házat… én csak a
tekintetes asszony ruháit akarom. A barna selymet, meg az atlacot… meg
a…

Pista rárivallt:

– Meg vagy te bolondulva, Erzsi?

– Nem vagyok én. Elvégezték azt az emberek. Holnap jön az osztozkodás.

– Jön fenét, – ordította Pista. – Jön az, hogy a csendőrök beléjük lőnek
az emberekbe… az jön.

A leány rémülten nézett rá, Pista pedig föl és alá járt a szobában és
remegve fogott bele egy hosszu magyarázatba. A leány rémülten könyökölt
föl az ágyban. Pista szellős öltözetében leült egy székre és keserüen,
ádáz haraggal, fogcsikorgatva igyekezett megmagyarázni a leánynak a
gazdasági élet kérlelhetetlen törvényszerüségeit. A leány nagy szemmel
nézett rá. Kint meleg, tiszta, nyári éjszaka volt.

Pista elfáradva hallgatott el. A leány bágyadtan kelt föl és összetörten
állott meg előtte. Pista érezte, milyen nevetséges volt ez az egész
helyzet, hogy a magyarázata kegyetlen volt, bár a leány semmit sem
értett belőle, és szeretett volna neki valami vigasztalót, valami
gyöngédet mondani. De nem tudott.

A leány dideregve állt előtte, kétszer-háromszor nekifogott, hogy szól
valamit, végre megzavarodottan, reszketve, kétségbeesetten kifakadva
kérdezte:

– Hát nem egyformák az emberek, Pista urfi?

Pista elcsüggedten ejtette le a fölemelt kezét és hallgatott egy
másodpercig. Azután összeszorította a fogát és megkeményedett szívvel,
acélkeménységü hangon felelte:

– Nem, Erzsi. Vannak urak és vannak parasztok.

A leány remegve állt előtte. Ő fölállott, rátette a leány vállára a
kezét.

– Most menj ki, Erzsi, – mondta neki kurtán.

A leány fölkapta a ruháját és megverten surrant ki a szobából; Pista
becsukta mögötte az ajtót. Úgy érezte magát, mint aki nagy betegségből
gyógyult föl és mint aki tudja, hogy soha ebbe a betegségbe vissza nem
esik.

Fölkapta a fejét és keményen, keserűen, dacosan, fájdalmasan, de
rendíthetetlenül mondta még egyszer:

– Vannak urak és vannak parasztok.




A Hlavathy-gyerekek.

A Hlavathy-gyerekek tizenketten voltak. Tizenketten azért, mert a
tizenharmadik mindig meghalt. Ez a tizenharmadik nem volt éppen a
legfiatalabb. Az újszülött esetleg megélt; ha azonban az újszülött
megélt, akkor hamarosan az idősebbek közül dőlt ki valamelyik. A
Hlavathy-gyerekek nagyok voltak már, amikor a Hlavathy-házra még mindig
rá-rászállt a gólya; ilyenkor – a tizenharmadik gyereknél – a fiatal
Hlavathyak összenéztek és kiváncsian találgatták, melyikükön van most a
sor. A legifjabb Hlavathy keresztelőjén fölkapta a poharát Hlavathy
Tamás és jókedvüen mondta:

– No, melyikünk hal meg most?… Hát annak az egészségére.

*

Hat fiu volt ekkor a Hlavathy-házban és hat leány. A fiukról nincs mit
mondani. A leányok sorsa érdekesebb.

Polin, az első leány, simán férjhezment. Sári, a második, üggyel-bajjal,
de mégis idejében szintén férjhezment. Az ő sorsuk ezzel elintéződött,
az ő életükben többé nem voltak problémák: – természetes volt, hogy hű
és dolgos feleségek lesznek, hogy több gyermeket szülnek és hogy most
már minden nagyobb zavar nélkül élik le földi életüket. Rózánál, a
harmadik leánynál, azonban furcsa módon megakadt a Hlavathy-leányok
sorsának a sima lebonyolítása. Rózát nem lehetett férjhez adni.

A dolog érthetetlennek tetszett. Róza nem volt sem szebb, sem rútabb
Polinnál és Sárinál, de még derekabb, még dolgosabb, minden áldozatra
még készebb volt, mint ők. Egy tisztességes fiatalembernek kellett volna
csak jönnie, csak meg kellett volna jelennie, csak ki kellett volna a
kezét nyujtania és ő hűséges, derék felesége lett volna.

„A tisztességes fiatalember.“ Ekkortájt kezdett a Hlavathy-házban és
egész Kunszálláson az élet legnagyobb kérdésévé és legtöbbet emlegetett
problémájává lenni a „tisztességes fiatalember“. Táncosok ekkoriban még
csak akadtak a kunszállási majálisokon, de a tisztességes fiatalember
fajtája hihetetlenül megfogyatkozott.

A leányok egyre szaporodtak Kunszálláson; fölnőttek, megerősödtek;
derék, szép, jó leányok voltak, de a tisztességes fiatalember, az
egészen eltünt. Hová lett? Mi lett vele? Budapesten lumpol-e ahelyett,
hogy derék, szép feleséget keresne magának Kunszálláson? Kivándorolt-e?
Kipusztult-e a fajtája egészen?

Csak annyit lehetett tudni, hogy Kunszálláson egyre-másra lépik át a
leányok a huszadik esztendőt, anélkül, hogy férjhez mennének. Példátlan
dolog volt ez eddig és a pártában maradottak első sorozata fájdalmas
szégyennek érezte ezt a sorsot. Egy tisztességes leánynak, egy úri
leánynak husz éves korában asszonynak kell lennie, – érctörvény volt ez
eddig Kunszálláson és anyák tomboltak, apák szégyenkeztek, leányok
zokogtak, amíg a törvény szigorusága valamelyest megenyhült.

Voltak az első huszéves sorozatban olyan leányok, akik hihetetlen
messaliance-okat követtek el kétségbeesésükben; olyan is akadt, aki
iparoshoz ment feleségül szíve nagy bánatában; voltak, akik fölköltöztek
Budapestre szégyenükben; a többség azonban keserü lélekkel, szomjasan és
csodálkozva várt.

*

Köztük volt Hlavathy Róza is. A Hlavathy Róza kis arca, becsületes,
őszinte kis szeme egyre nagyobb csodálkozással meredt bele a világba.
Hogy ennyi szeretet, ennyi jóra való hajlandóság nem hí, nem csal, nem
hajszol ide valahonnan valami tisztességes fiatalembert…

A Hlavathy Róza dolga annál sürgősebb lett, mert mögötte fejlődött,
mögötte nőtt, a huszadik évet már-már átlépte a következő
Hlavathy-leány: Ilona. Ilona nem volt a csodálkozó kunszállási leányok
közül való. Ilona tüzes, türelmetlen, toporzékoló, magában bízó leány
volt. Ő nem kételkedett egy percig sem abban, hogy idejében férjhez
megy; ő tudta, hogy a tisztességes fiatalemberre a mai világban nem
lehet már várni; föl kell kutatni, föl kell hajtani, ravaszul,
művészettel, huzódozással és odaadással, ingerléssel és félénkséggel,
vakmerőséggel és szemérmességgel meg kell fogni a tisztességes
fiatalembert. _Azután_… azután majd lesz az ember derék, dolgos, jó
feleség. De előbb el kell szédíteni, föl kell tüzelni, meg kell
bolondítani a tisztességes fiatalembert.

Ilona bizonyos volt a maga dolgában. Csak kerüljön egyszer rá a sor. – A
sor azonban sehogy sem akart rákerülni. Rózát nem lehetett férjhez adni.
Róza egyre nagyobb csodálkozással járt-kelt a világban; Róza
megindítóan, siratni valóan csodálkozott a világ furcsa berendezkedésén,
teljesen érthetetlennek találta az egész dolgot… a tisztességes
fiatalember pedig egyre nem jött. Anya és apa éjszakákat átbeszélgetett,
rokonok, barátok mozgósíttattak, Magyarország minden részében indúlt már
meg egy-egy akció a Hlavathy Róza érdekében… Hlavathy Róza csodálkozva
lépte át a huszonötödik, majd a huszonhatodik és huszonhetedik évét és
még mindig leány volt és mögötte félőrülten toporzékolt Hlavathy Ilona.
Félőrülten toporzékolt, mert róla természetesen szó sem lehetett addig,
amíg Róza el nincs látva. Társadalmi érctörvény volt Kunszálláson az is,
hogy a fiatalabb leány számba sem jöhet addig, amíg az idősebb férjhez
nem ment. A sorrendet be kell tartani, akármi történik. Ilonára – aki
toporzékolva átlépte a huszadik… a huszonkettedik… a huszonötödik évet –
egyszerüen nem is gondolt senki. Előbb Róza.

*

Jött azután egy csodálatos és nagyszerü nap: – Róza váratlanul
eljegyezte magát. A vőlegény csak tanító volt, amit a Hlavathy-család
titokban nagyon szégyelt; de szerencsére az ország tulsó végén volt
tanító, ami enyhítő körülménynek számított. A fontos az volt, hogy Róza
megy… Róza tehát ment. Nagy lakzi volt – enélkül nincs férjhezmenés
Kunszálláson – és Róza elvonult a tanítóval az ország tulsó végére.

Most Ilonán a sor. Ilona szikrázó szemmel és táguló orrlyukakkal nézett
szét a világban. Hol az az ember, akit ő boldoggá fog tenni? Az izmai
feszültek a görcsös elszántságtól. Hol az a tisztességes fiatalember?

Teltek a napok, teltek a hónapok, egy teljes év telt el és Hlavathy
Ilona még mindig leány volt. A hatalmas lendület, amellyel élete nagy
feladatának nekifogott, még benne pezsgett az ereiben, de a kisérletei
sorra balul ütöttek ki. Elfogytak egészen a tisztességes fiatalemberek?
Megbolondultak? Nem Róza lett volna az oka annak, hogy még nem ment
férjhez? A Hlavathy Ilona arca kezdett csodálkozó kifejezést fölvenni…

*

– Leányok, – mondta az öreg Hlavathy idejön Kovács Béla. Ő építi a
tárkányi vasutat. Nálunk lakik. Itt marad vagy két évig.

… Kunszálláson az is esemény volt, ha egy új fiatalember végigment az
utcán és az is szenzáció volt, ha a szolgabirósághoz új irnok került.
Most pedig az történt, hogy egyenesen a Hlavathy-házhoz került új
fiatalember, még pedig nem irnok, hanem mérnök. Tisztességes
fiatalember… éppen házasulandó.

A Hlavathy-ház remegett az izgatottságtól.

*

Elintézett dolog volt, hogy a tisztességes fiatalember a Hlavathy-házé.
Meg kell tartani a Hlavathy-ház számára, ki nem szabad ereszteni,
jósággal, hűséggel, ügyességgel, kedvességgel, háziassággal,
főzőművészettel itt kell tartani, le kell kötözni, meg kell fogni.

A tisztességes fiatalember a Hlavathy-házé és pedig természetesen az
Ilonáé. Másra gondolni sem lehetett és a halvány, szép Hlavathy Klára
ebbe a rendbe türelmesen és engedelmesen bele is nyugodott. Sőt többet
tett. Amikor a mérnök, a távoli rokon, a tisztességes fiatalember náluk
lakott és amikor az egész ház élete körülötte forgott, amikor mindenki
őt szolgálta ki, amikor az egész család áhitattal és szeretettel leste
minden szavát és minden mozdulatát és el volt ragadtatva mindentől, amit
mondott és tett és amikor a tisztességes fiatalember fürdőzve ebben a
gyönyörü kényelemben és ünnepeltetésben, feléje fordította a
kegyességét, akkor Hlavathy Klára – egy álmatlan éjszaka után, hősies
elhatározással – _rutította magát_. Kócos frizura… elhordott slafrok…
kedvetlenség és szekánt hang…

A tisztességes fiatalember habozni kezdett. Amikor azonban már-már – nem
fanyarság nélkül – Ilona felé hajlott, akkor a nagylelkü Klára
csodálatos változáson ment át. Az ő szivében is ott zakatoló nagy
türelmetlenség egyszerre megszólalt, a kunszállási leányok fájdalmas
sorsát egyszerre reszketve kezdte érezni és – maga sem tudta hogyan –
egy estén szédülve, mámorosan, félig öntudatlanul csinos lett, kedves,
beszédes, üde, vakító, odahajló, nedves szemü, forró ajku, mindent igérő
lett, – és eljegyezte magát a tisztességes fiatalembernek.

*

A Hlavathy-családban – halkan, suttogva, titokban, hogy a vőlegény meg
ne hallja – rettenetes jelenetek játszódtak le. Ilona tombolt és
toporzékolt, sírt és a haját tépte, a földre vetette magát és meg akart
halni…

A jogait követelte. A tisztességes fiatalember őt illeti meg. Ő is várt
Rózára, várjon most Klára ő reá. Klára halványan és hidegen vonogatta a
vállát és minthogy apa-anya úgy sem segíthetett a dolgon, megint
áttöretett egy kunszállási érctörvény: az, hogy a fiatalabb leány nem
előzheti meg a menyasszonyságban az idősebbet.

A belső küzdelem zaja tehát lecsöndesedett és a Hlavathy-házban esküvőre
készültek. Voltak ekkor a Hlavathy-gyerekek tizenhárman és történt ez
egy évvel azután, hogy Hlavathy Tamás fölköszöntötte testvérei közül
azt, aki most soron van.

Egy évvel a fölköszöntő után kiderült, hogy Klára volt a soron. Klára
meghült, tüdőgyulladást kapott és meghalt, öthetes menyasszony korában,
két héttel az esküvő előtt.

A Hlavathy-gyerekek megint csak tizenketten voltak.

*

A temetés után csend volt egy ideig, de a gyászoló csendbe hevesen
zakatolt bele egy lázasan reménykedő szív: az Ilonáé. Ilona megsiratta
Klárát, de nem tudta egészen kikergetni a szivéből azt a százszor
bűnösnek érzett, de mélyen fészkelő érzést, hogy felső beavatkozás
történt az ő javára, hogy felső beavatkozás tette jóvá azt, amit emberi
vágy, leánymohóság ellene vétett. Klára elment; most ismét ő van soron…

Eltelt néhány hét és néhány hét mulva elsápadva, megrendülten,
iszonyodva vette észre, hogy az elsőségét ismét vitássá akarják tenni.
Ezúttal Ágnes. Ágnes, aki tegnap még kisleányszámba ment és aki szintén
megtört egy kunszállási tradiciót: azt, hogy a lányoknak nem kell
tanulniok és nem szabad dolgozniok. Ágnes, az éretlen kölyök, aki a
világ csúfjára a bátyja patikájába ment gyakornoknak.

Ilona megrendülten és fölháborodva követelte az apjától, hogy tiltsa el
Ágnest minden komoly kisérlettől. Az öreg Hlavathy teljes meggyőződéssel
közölte is Ágnessel a tilalmat, de Ágnes a vállát vonogatta.

– Nevetséges, – mondta – nem lehet Bélát senkinek sem odaajándékozni.
Nem a miénk… Azt veszi el, akit akar.

… Ilona kétségbeesve mondott le a szülői támogatásról és fölvette a
harcot Ágnessel. Ádáz, kemény, szörnyü harc volt: hizelgéssel,
kacérsággal, kis rágalmakkal, apró vereségekkel, apró győzelmekkel.
Csendes, szivós, hosszu harc, amelyben titkolni kellett még azt is, hogy
harc folyik, amelyben mindig vigyázni kellett rá, hogy meg ne sértsék a
vőlegény kegyeletét halott menyasszonya iránt.

Félévig tartott ez a szívós és csendes harc, amikor ismét gólya szállott
le a Hlavathy-házra. Nagyszerü termékenységü emberpár volt ez a két
megöregedett ember, de termékenységüket a család most már tompa
haraggal, csendes gyűlölködéssel és utálattal nézte. A legidősebb
gyerekek ezt az érzelmeket nem is titkolták; az öreg Hlavathynénak meg
kellett érnie, hogy legkisebb gyermeke bölcsőjénél keserves
szemrehányásokat kapott és felelnie kellett arra a kérdésre, hogy
voltaképpen nem szégyenli-e magát…

Az öreg Hlavathy komor hallgatással, Hlavathyné pedig halk zokogással
válaszolt erre a kérdésre és a bölcső mellett elhatároztatott, hogy több
Hlavathy-gyerek pedig nem születik. A Hlavathy-gyerekek azonban ekkor
megint tizenhárman voltak.

*

De nem sokáig. Az Ilona és az Ágnes makacs küzdelme a vége felé járt.
Nyilvánvaló volt, hogy közeledik a döntés. Ilona már minden fegyverét
harcba vitte; úgyszólván semmi adnivalója nem volt már, legfeljebb
olyasmi, amit tisztességes leány nem adhat.

Olyan lázas és keserü harc volt azonban ez, hogy Ilona úgy érezte,
mindent meg kell kockáztatni, mindent oda kell adni, hogy mindent
megnyerjen. Napokig vivódott ezzel a gondolattal, de jött egy éjszaka, –
kint csendes nyári éjjel volt és illatoztak az akácok – amikor fölugrott
forró ágyáról, magára kapott valamit és elindult az alsóház felé, ahol a
volt vőlegény lakott… Még nem tudta, mit fog csinálni. Még nem tudta,
hogyan fog hozzá. Azt azonban tudta, hogy nincs határ, amelyen át ne
lépne.

A szoba ablaka alatt reszkető lábbal megállott; és dobogó szívvel emelte
föl a kezét, hogy bezörgessen az ablakon. Remegő keze azonban mozgás
közben megállott. Elhalványodva és megtántorodva szorította a fülét az
ablakra és most már tisztán hallotta: Ágnes van bent a szobában.

*

Ilona visszafordult, támolygott egy kicsit az udvaron, azután bement a
fáskamrába és fölakasztotta magát. Reggel találták meg. Eltemették.

Ágnes azután férjhez ment; gyerekei születtek; otthon azonban több
Hlavathy-gyerek nem született már; a Hlavathy-gyerekek maradtak
tizenketten és több érdekes dolog azután nem történt velük.




Frank Éva.

A mai napig is megmagyarázhatatlan dolog a kunszállásiaknak, hogyan
jutott eszébe az öreg Farkas Vincének ötvenöt esztendős korában a
házasodás. Ha már egyszer próbálta volna!… Mert akkor megszereti vagy
mondjuk, az ellenségei kedvéért, megszokja az ember a dolgot. Vagy, ha
életében sokat szaladgált volna szoknya után! Ha csak általában törődött
volna valaha nőkkel!… De ha az ember jóformán már megöregedett úgy, hogy
soha másban élvezete nem volt, mint a földben és az italban, ha valaki
már abba a hírbe keveredett, hogy nem is férfi, ha valakinek hetyke
parasztmenyecskék már a szemébe is mondogatták, hogy nincs tőle mit
félniök, akkor igazán érthetetlen dolog, ha ötvenöt éves korában
egyszerre elszánja magát a házasodásra és elvesz egy huszéves leányt.

Frank Éva, a későbbi Farkas Vincéné, egyetlenegy magyarázatfélét tudott,
de azt reszketve titkolta el. Frank Éva fürdött egy nyári napon a kis
házuk kis udvarán. Kunszállási szokás, hogy nyáron, reggel, telehúzzák
hideg kútvízzel a kádat vagy a teknőt vagy a hordót, amely az udvaron
áll; délután négy órára, öt órára langyosra melegszik a víz a forró
alföldi naptól. Pompás fürdés esik benne annak, aki szereti a fürdést és
a víztelen kunszállási rónáról nem mehet el a tenger mellé. Frank Éva
fürdött tehát az udvaron; lepedőkből szerkesztett egy kis sátrat a kád
köré, mert az udvarukra be lehetett látni az utcáról. Három oldalon
tökéletes volt a sátor, a negyedik oldallal azonban nem volt érdemes
fáradni, mert a negyedik oldalon a nagy Farkas-kert volt, amelyben
úgysem járt soha senki. Frank Éva tehát fürdött; nyugodtan ült bele a
kádba, nyugodtan álmodozott föl a bágyadt kék égbe félórahosszat;
nyugodtan állt föl és nyugodtan, mosolyogva nyujtóztatta ki szép, fehér,
fiatal testét. Maga elé mosolygott; maga sem tudta miért. Csak azért,
mert fiatal volt, szép volt és meztelen volt. Mosolygott, azután
rémülten sikoltott egyet. A Farkas-kert palánkja fölött ott meredt rá a
Farkas Vince bozontos, rezes feje, kidülledő, zavaros, részeg szemmel.
Frank Éva elsápadva, megrettenten sikoltott egyet, összevonta szép,
fiatal teste köré a lepedősátort, Farkas Vince pedig másnap átjött
hozzájuk és megkérte a kezét.

Vonakodásról, visszautasításról szó sem lehetett. A Frank Mózes szürke
szakállában a meghatottság könnyei csillogtak, amikor Évával közölte a
hírt és az egész család – a két fiatalabb leány és a három fiu és a
kiszáradt anya – úgy állott Éva körül, mint az éhenhalók, akik kenyeret
várnak valakitől. Most majd a leányok is férjhez mehetnek, a fiuk
tanulhatnak, a malom – a Frank Mózes rozoga, kis csalásokra berendezett
malma – nem megy tönkre, hanem fölvirágzik; vonakodásról szó sem
lehetett. Hallatlan szerencse ez, annál hallatlanabb, mert hiszen Farkas
Vince eddig kegyetlen és dölyfös ellenség volt, haragos, lenéző, rút
száju és durva üldöző…

A családot az a meglepetés érte, hogy az Éva házasságának semmi, de
éppen semmi hasznát nem látta. Farkas Vince csak Évával tett kivételt, a
családot éppen úgy üldözte és megvetette, mint azelőtt és Évának
szigoruan tilos volt akár a kert elrothadó gyümölcseiből is néhány
darabot átküldeni. Farkas Vince egyszer észrevette, hogy a szomszédban
az ő almáit eszik és ezen a napon a hosszu agarászostorával megverte
Évát.

Évát egyéb meglepetések is érték. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy
a férje a házasságuk ötödik napján kiköltözött a közös hálószobából a
nagy ház utolsó szobájába, amelyet minden különös ok nélkül irodának
hivtak, – a Farkas Vince pipái voltak benne – és vissza sem tért többé.
Éva aludt a hálószobában és Farkas Vince aludt az irodában. Az Éva
hitvesi kötelességei ezentúl nem terjedtek ki többre, mint a háztartás
vezetésére, ebédek és vacsorák fölött való gondos fölügyeletre, arra,
hogy ha Farkas Vince nagyon berugott, ő vetkőztesse le és arra, hogy ha
nem rugott be eléggé, de valamivel elégedetlen volt, eltürje, hogy
megverik. Éva szótlanul türte. Éva általában hallgatott, a cselédek
azonban nem hallgattak, tehát egész Kunszállás tudta, milyen az Éva
házasélete.

Kunszállás mindent tudott, hihetetlen pontossággal tudott mindent és még
Évánál is többet tudott. Igy Kunszállás tudta, hogy a paróchián –
paroklyán: mondták Kunszálláson – két hónap óta szép fiatal káplán van
és hogy Farkas Vincének éppen e miatt minden oka megvolt már rá, hogy
késői házasodását megbánja. Ez akkor nem volt igaz. De a pletykában
általában az az érdekes és az a nevezetes, hogy amikor hazudik, akkor
csak sietett egy igazsággal, nagyon is gyorsan vonta le a következtetést
egy helyzetből, előbb látta meg egy helyzetnek a következményeit, mint
azok, akik részesei ennek a helyzetnek. A kunszállási pletyka ekkor
tehát hazudott; Frank Éva ekkor még csak csendesen sétált délutánonként
a Farkas-ház előtt levő nagy fák alatt a szép, fiatal káplánnal; ha
tudta volna, mivel gyanusítják, becsületes és tiszta fölháborodást
érzett volna; szennyesnek érezte volna azt a következtetést, amelyet a
kunszállásiak jókedvüen és filozófusan levontak a helyzetből, abból a
helyzetből, hogy egy elhanyagolt, unatkozó, kétségbeesetten szomoru és
kutyamódra kezelt fiatal asszony életében először találkozik egy fiatal
férfival, aki érdekes, szép, neki különös és idegen és aki gyöngéden és
részvéttel foglalkozik vele. Frank Éva méltatlankodva és elkeseredve
mondta volna, hogy a kunszállási pletyka hazudik.

Hazudott is. De négy hónap mulva igaz lett, amit a kunszállási pletyka
négy hónappal azelőtt hazudott. Történt ez a Frank Éva házasságának
ötödik évében. És Frank Éva akkor lett asszonnyá, mert eddig még leány
volt.

Az a mámoros, fájdalmas, boldog és gvötrelmes lelkifurdalással teli
félév, amely ezután jött, olyan volt Évának, mintha semmi realitása nem
lett volna. Éva nyitott szemmel járt, de úgy járt, mint egy alvajáró.
Farkas Vince megverte egyszer: most nem is érezte. Az egész élete,
hosszú napjainak minden öntudata, minden összegyült energiája és
tudatossága azokban az órákban csapott ki és lángolt elő belőle, amikor
éjjel, lopva, kisurranva a házból vagy nappal, forró délben, amikor
senki sem láthatta, a kertbe ment le és a sűrű kert végében, a legsűrűbb
lugasban találkozott a szíve, az élete urával, akinek egyetlen szavára
szívesen halt volna meg.

Meghalásra nem került a sor. Félév mulva a káplánt áthelyezték és Éva
ugyanekkor megtudta, hogy gyermeke lesz. Ez volt a nagy fölébredés. Éva
ekkor két-három napig egy másik kábulatban járt: mély, nagy, szürke
szemével a halál kegyetlen ábrázatára merelt rá elfogódottan,
megigézetten és nagy fáradt vágyódással. Meg akart halni. De fölébredt
benne a szeretet megszületendő gyermeke iránt és ebből a kábulatból is
föl kellett ébrednie.

Élni! De hogyan? Éva elszántan és éles tekintettel körülnézett és
egyetlen módot látott az életre: Farkas Vincével el kellett hitetnie,
hogy az ő gyerekét várja. Rút, megalázó és piszkos módja volt ez a
menekülésnek; a tiszta Éva ájuló undorodást érzett, ha rágondolt; de meg
kellett lennie. Éva egy este… Nem, ne beszéljünk erről.

Farkas Vincét ezen az estén Éva itatta le; és a hajnalban, ébredésekor,
szokása szerint pálinka után tapogatózó Farkas Vince maga mellett
találta Évát. Éva két hét mulva bejelentette neki, hogy gyereket vár.

Farkas Vince fölállt az asztal mellől, ahol vacsora után a pipáját
tömte, lassu, nehéz léptekkel közeledett feléje és Éva lehunyta a
szemét. Most jön a halál… A nyakán érezte a Farkas Vince két kérges
kezét; a két kérges tenyér összébb szorult; azután meglazult és
visszahuzódott. Éva fölnézett, Farkas Vince meghajlottan állt előtte;
rezes arcából Éva csak két, vérrel befutott, kis szemét látta.

Farkas Vince még jobban lehajolt hozzá és Éva érezte borgőzös
lehelletét, amikor így szólt:

– Ha fiu lesz, jó.

Fiu lett. És több szó a dologról a kis fiu születéséig nem esett. Évának
azonban még sokkal türőbbnek és sokkal alázatosabbnak kellett lennie,
mint addig volt, mert a Farkas Vince vérrel befutott kis szeme minden
kis ellenmondásra éppen úgy lángolt föl, mint abban a félelmes percben,
amely az Éva életéről döntött.

Amikor a kis fiu megszületett, Farkas Vince a kezébe vette a meztelen
porontyot és ránevetett. Azután bement a fáradt, sápadt Évához. Föl és
alá járt a szobában, azután odafordult hozzá.

– Most az egyszer, – mondta – jó! De soha többet!

Azután megfordult és kiment. Újra a kezébe vette a kis fiut és megint
ránevetett. És nemsokára kiderült, hogy a maga módja szerint szereti,
nem, – imádja a kis fiut. Büszke rá.

Évának azonban tovább is nagyon alázatosnak kellett lennie. Hat alázatos
esztendő telt így el és a kis fiut iskolába kellett volna küldeni.
Farkas Vincét fölbőszítette ez a gondolat. Iskolába? Az ő fia? Nem, a
tanító jár el majd hozzá.

Három évig járt el a tanító a kis Farkas-fiuhoz és három év alatt
csendes, hallgatag, szomoru szövetségestársa lett Évának. Ez a tanító
fiatal, félénk szőke fiu volt, aki eleinte a szokatlanul nagy fizetésért
türte a Farkas Vince durvaságát; amikor a pénz már nem csábította és
amikor föllázadt volna, akkor tovább türte a dolgot az asszony miatt.
Farkas Vince sem az asszonyt nem kimélte, ha a tanító jelen volt, sem a
tanítót nem kimélte, ha az asszony jelen volt. Az irgalmatlan durvasága,
a szavainak a hetyke, a részeges ostorcsapkodása miatt eleinte mind a
ketten szégyenkeztek; azután megszokták, hogy ilyenkor szomoruan,
egyetértően, szótlanul összenézzenek. Összenéztek, összehuzódtak,
egymást vigasztalták és megtörtént az, aminek meg kellett történnie.
Frank Éva volt ekkor harminc éves; a fiu huszonhárom. Frank Éva nem is
szerette; vagy ha szerette, ez a szeretet nem hasonlított egy cseppet
sem az első, boldog és boldogtalan, mámoros és féktelen szerelméhez. A
tanító, mintha nem is lett volna férfi, egy szomoru, szőke fiu volt, aki
egy este elsirta magát mellette, aki sirva borult a kezére, akit
megsimogatott, megvigasztalt…

Néhány hónap mulva azután újra a halál kegyetlen ábrázatára meredt rá
fájdalmas bűvöletben Frank Éva. Most is fölébredt benne a megszületendő
gyermeke iránt való szeretet. De most meg kell halni. Azt a rút és aljas
játékot, amelyet öt évvel ezelőtt a maga életéért és a gyereke életéért
eljátszott, most nem tudná még egyszer… És nem is akarja. Azóta erősebb
lett; keményebb lett; a megaláztatásban bátrabb lelkü lett. Tisztának
érezte magát a bünében is; szenvedett és a szenvedéssel megfizetett
mindenért; amivé lett, azzá a más bűne tette, amit cselekedett, arra a
más vétke vitte…

Inkább meghalni, mint tiszta lelkét és megáldott, szép testét még
egyszer megalázni. Három hónapig viaskodott a halál gondolatával Frank
Éva; éjszakánként nyitott szemmel feküdt magányos ágyában és figyelt a
sötétben a halál szavára és figyelt néha annak az új életnek a szavára,
amely benne megszólalt már. És egy meleg nyári éjszakán – kint susogott
a nagy kert – amikor végezni akart végre magával Frank Éva, ennek az új
életnek a szava olyan erős lett, hogy fölugrott az ágyáról és elindult a
Farkas Vince szobája felé.

Könnyü ingében fehéren és mezitláb suhant végig a folyosón és a lépése
és a szándéka egyformán biztos volt. Nem megalázni és meggyalázni magát;
nem csábítani többé… Szembeállni és leszámolni. Nyíltan megmondani
mindent és nem könyörögni, hanem ölni, hogyha kell.

Olyan forró akarat hajtotta Frank Évát, hogy az ágyáról ugrott föl és
mezitláb jött ide az ajtó elé. De abban a másodpercben, amikor a
kilincsre tette a kezét, hogy benyisson, egyszerre meghült az akarata,
egyszerre elbágyadt az elszántsága, egyszerre remegni kezdett a teste.
Nem a vallomástól és nem a leszámolástól riadt vissza, hanem attól a
gondolattól, hogy ölni akar. Ölni akar? Igen, ölni akar. Megbocsátásra
vagy csak türelemre, vagy csak hideg elküldésre számítani is ostobaság.
Az a két kérges tenyér újra körülfonja a nyakát és ezúttal nem huzódik
vissza. Ő pedig akkor oda nyul a revolverhez, amely megtöltve hever
éjszakánként az asztalon és öl vele. Sőt meg sem várja, amíg az ő élete
– és a megszületendő gyermeke élete – veszedelembe kerül. Meg sem várja,
amíg Farkas Vince fölébred. Farkas Vince alussza a részegek mély álmát,
ő melléje lép, a revolvert a homlokára teszi…

Másnap majd védekezik, ha gyanusítanák. Majd kivágja magát. Ettől nem
félt. De az ölés gondolatától visszarettent és rémülten, elsápadva kapta
vissza kezét a kilincsről, amikor már rátette.

Hajnalig állt ott az ajtó előtt és viaskodott a gyilkosság gondolatával.
Didergett; a meztelen lába megdermedt; megfordult, azután újra
visszatért. Kint hajnalodott és amikor Frank Éva égő, kábult szeme
először vette észre, hogy kint már hajnallik, akkor didergő testén nagy
forróság futott végig, láng csapott föl a fejébe, rácsapta a kezét a
kilincsre és benyitott a szobába.

Farkas Vince ott feküdt a padlón, a szoba közepén; és amikor az asszony
ráhajolt, látta, hogy halott. Hatvankilenc éves volt és a halál,
amelynek az útját annyi itallal készítette elő, eljött érte.

A halál eljött érte éppen akkor, amikor Frank Éva híni akarta. Frank Éva
tántorogva ment ki a szobából, csendesen behuzta maga mögött az ajtót;
az ajtó előtt azonban – a folyosó hideg kövén – térdre esett és zokogva
imádkozott és a fejét a földre hajtva köszönte meg sirva és ujjongva az
Istennek, hogy őt megmentette a gyilkolástól.

Farkas Vincét eltemették. Frank Éva megszülte a második gyerekét és
azután boldog, csendes, tiszta és hosszu életet élt. A gyerekeiért élt
és boldog volt velük. Soha többé férfival dolga nem lett; férjhez sem
ment, pedig sokan hívták. A tanító is hívta, de ahhoz sem ment; sőt
bezárta előtte az ajtaját. Ez csodálatos volt; a tanító nem értette, de
bele kellett nyugodnia. A tanító ekkor elköltözött Kunszállásról és
később híres iró lett. A káplán idővel kanonokká lett és püspökjelöltnek
emlegették. Frank Éva sokszor gondolt két gyerekének híres két apjára,
mert sokszor hallott róluk; de sohasem vágyódott utánuk. A gyerekei
boldoggá tették; a boldogsága hiánytalan és tökéletes volt.

Ezt Kunszálláson nem tudták megérteni; és csodálatos is volt, hogy amíg
Frank Évának a halált jelentette a szerelem, addig szeretett és amikor
szabaddá lett, akkor nem akart többé szerelemről és férfiról tudni. Ez
csodálatos is volt és nem is magyarázza meg más, csak talán az, hogy a
szerelem mégis csak azért kell némely asszonynak, mert gyermek kell
neki. Frank Évának – halálos veszedelmek árán – megvolt a két gyereke és
a szerelem nem kellett többé neki. Ilyen asszonyok is vannak…




Orvosok.

Délután negyedhárom volt. Meleg szeptemberi nap. A jegyző fölállott az
asztal mellől.

– Nekem – mondta – mennem kell.

– No még egy pohárral – szólt a házigazda.

A jegyző fölhajtott egy pohárral a behűtött homoki borból; izzadság
csapódott ki a homlokán; letörölte, kezet fogott a többiekkel és
elindult. Rögtön utána mentek a többiek is: a két orvos, a fehérhaju, jó
öreg doktor és pedáns unokaöccse, akit az öreg mostanában tanított ki a
kunszállási praxis árnyalataira és finomságaira. Az asztal mellett
egyedül maradt Funták, a házigazda. Az asztal tele volt az összedobált
kártyákkal és a borospoharakkal. A napfény vakított. Funták rettenetesen
szenvedett a forróságtól és a borosüveg után nyult. A kertajtóban
megjelent a gömbölyü, szőke Funtákné és lassan közeledett a kis lugas
felé.

Mire odaért, Funták a földön feküdt. Halkan hörgött és az arca lila
volt. Az asszony elsikoltotta magát, föléje hajolt, föl akarta emelni,
azután kétségbeesett, hosszantartó sikoltozásba tört ki. Félpercig
elhagyottan sikoltozott a napfényes kertben, azután az udvaron át nyári,
délutáni lomhaságukról megfeledkezett cselédek rohantak feléje. Az
asszony a kocsissal, mindenessel és a kertésszel fölemeltette az urát és
bevitette a hűvös házba, a szobalányt pedig a két doktor után
szalajtatta.

Funták halkan hörgött a hűvös szobában; az asszony tehetetlenül
fáradozott vele; a két doktor belépett az ajtón. A fiatalabb
fölindultan, nagy zajjal és fontos lendülettel lépett be, az öreg
elsápadtan, de nesztelenül. Az asszony elébük rebbent; nem tudott
szólni, csak nyitott szájjal, a halálos rémületbe beleüvegesedő szemmel,
téveteg kézzel intett az ágy felé.

A két doktor odalépett az ágyhoz. A fiatal gyors és tevékeny vizsgálatba
fogott, az öreg összevont, fehér szemöldökkel, szótlanul és
mozdulatlanul nézte a vergődő embert. Az asszony megkuporodott mögöttük
és ájuldozó lihegéssel nézte őket.

A fiatal fölpillantott és ránézett az öregre. Szólni akart, de az öreg
egy mozdulattal letiltotta a szólást. A fiatalnak a torkán akadt a szó,
de az egész teste, a feje, az arca, a keze még mindig jelezte, hogy
valami kimondhatatlanul fontos dolgot akar mondani. Az öreg egy
fejbólintással jelezte, hogy megértette. Odafordult az asszonyhoz.

– A Pali állapota aggasztó, – mondta – de nem kell megijedni.

Az asszony torkán az eszeveszett rémületnek egy olyan sivalkodása tört
ki, hogy az öreg doktor visszahökkent és újra elsápadt. Le akarta
csendesíteni az asszonyt; megfogta a karját és kifelé vezette. Az
asszony engedte magát, de csak a szomszéd szoba küszöbén át; a szomszéd
szobában levágta magát a földre és szótlanul ütögette a fejét a földhöz.
Az öreg doktor magához intette a fiatalt.

– Maradj ott bent – mondta. – És senki se jőjjön be.

– Tiz perc alatt vége – szólt gyorsan a fiatal.

– Igen.

Az öreg doktor behuzta maga mögött az ajtót és néhány másodpercig
elgondolkozva nézte a földön fetrengő asszonyt. Azután odalépett hozzá,
megfogta a karját, megragadta és fölkényszerítette az asszonyt a
földről.

– Ide nézzen! – kiáltott rá.

Az asszony értelem nélkül bámult rá és a szeme lassan elborult. Az orvos
rákiáltott:

– Ne ájuljon el!

Megrázta. Minden erejét összeszedte és megrázta. Az asszony fölszisszent
és az ájulás fátyola eltünt a szeméről. A doktor most jósággal és
gyöngéden hajolt le hozzá.

– Mit akar mondani? – kérdezte tőle halkan és szeliden.

Az asszony sirva nyögött. Beszédbe fogott, azután ájuldozásában is
megszégyenülve, visszahőkölve hagyta abba a beszédet. A doktor biztatta,
mint egy gyereket. Az asszony elcsukló hangon, megszégyenülve,
fölhördülve, de még mindig suttogva, gyorsan sirta oda neki:

– Nem voltunk megesküdve.

A doktor fölemelte a fejét és csendes ajkbiggyesztéssel, lassan
bólintott egyet. Most értett mindent. Eleresztette az asszonyt; az
asszony végigzuhant a földön és vergődve, halkan sikoltozott rá a
földre. A doktor nézte és most már értett mindent, amit eddig csak
bizonytalanul sejtett és amit ez az érthetetlen, féktelen kétségbeesés
is csak halk, bizonytalan és tapogatózó gyanuvá tett benne. Tizenöt éves
titkolózás… egy lehűlt szerelem… egy megszokott viszony… a férfi
kényelmes volt, az asszony nem eléggé szivós… és mind a ketten
szégyelték a dolgot… Az asszony elvált asszony volt; a gyerekei is úgy
születtek, mielőtt még ideköltöztek; szégyelték őket itt
törvényesíttetni. A szégyen! A félelem a kisváros megvetésétől!

Megindultan és elgondolkozva nézett a földön vonagló asszonyra. Ezt most
a rokonok kiteszik innen; távoli, éhes rokonok jönnek; kidobják őt is, a
gyerekeit is; három gyerekkel jómód után neki a szegénységnek…

Gyorsan megfordult, az asztalhoz lépett, kivette a receptkönyvét, pár
sort írt egy papirlapra; behívott egy cselédet és elküldte a papirost.
Azután odalépett az asszonyhoz és megérintette a vállát. Az asszony
könnyben uszó, kábult és értelmetlen szemmel nézett föl rá.

– Maradjon itt – mondta neki. – És senki se jőjjön be.

Átment a másik szobába. A fiatal orvos feléje fordult. Az öreg doktor
odalépett az ablaktáblákhoz és behajtotta őket. A hűvös szoba
elsötétedett. A fiatal orvos riadtan és boszúsan nézett rá és szólni
akart. Az öreg megelőzte.

– Mindjárt itt lesz a jegyző – mondta. – Összeadja őket.

A fiatal orvos elámultan nézett rá. Az öreg doktor a haldoklóra
mutatott.

– Az imént közölte velem – szólt csendesen – azt az elhatározását, hogy
a gyermekei anyját a halálos ágyán törvényesen is feleségül akarja
venni.

A fiatal orvos boszankodva akart válaszolni, de azután vállat vont.

– Nem él már két percig sem, – mondta a haldoklóra mutatva. – Nem él
addig… Ha nem volna sötét, láthatnók, amint…

Az öreg doktor energikusan legyintett egyet.

– Addig él – mondta keményen.

– Hát tessék – szólt a fiatal orvos.

Átadta a helyét és gúnyosan várta, mihez fog az öreg. Az öreg megállott
az ágy mellett és nem fogott semmihez Mozdulatlanul nézte a haldokló
bizonytalan, sötét körvonalait. Mozdulatlanul állott.

A fiatal szólni akart hozzá, de közben észrevett valamit. Az ágy fölé
hajolt és halkan mondta:

– Vége.

Az öreg doktor megrázta a fejét.

– Meghalt – ismételte a fiatal.

– Nem – mondta az öreg.

– Meghalt – ismételte türelmetlenül a fiatal.

Az ablak felé akart menni, de az öreg fölindult, kemény és csattanó
szava megállította.

– Nem!

A fiatal elbámulva nézett rá. Ezt a hangot még nem hallotta tőle. Az
öreg ekkor szembe fordult vele és rátette a kezét a vállára. Sovány,
finom keze most kemény és súlyos volt.

– Nem halt meg – mondta halk, de hidegen pattogó hangon. – És a
házasságkötésnek mi leszünk a tanui.

A fiatal fölágaskodva akarta magáról lerázni az öreg kezét, de az öreg
megfékezte. Megfogta. Nyugalomra szorította.

– Mi leszünk a tanui – ismételte tagoltan és keményen.

A fiatal fölindultan akart tiltakozni, de az öreg összevont fehér
szemöldöke alól kérlelhetetlen, parancsoló, hidegen szikrázó tekintettel
nézett a szemébe. A fiatal farkasszemet nézet vele és háborogva akart
beszélni; félpercig tartott a csendes, nagy harc, azután a fiatal
megadta magát.

– Én nem…

Nem tudta tovább mondani. Ez volt az első szava a szótlan küzdelemben és
ez volt az utolsó is. Elhallgatott. Lesütötte a szemét.

Az öreg doktor eleresztette. A fiatal szédülten ült le egy székre; az
öreg is leült. A székek csusszanása volt az utolsó zaj, azután csend
lett. Hűvös, sötét és csendes volt a szoba. A sötétben mozdulatlanul és
hallgatva ült sokáig a két orvos a halottal szemben.

A várakozás már türhetetlen lett; a fiatalnak úgy tetszett, mintha órák
óta ülnének a sötétségben és a csendben. Kint végre zaj támadt. Az öreg
fölállott, kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját. A jegyző jött meg.

Az öreg elébe ment.

– Pál barátunk – mondta hangosan – azt az óhajtását fejezte ki nekem,
hogy feleségül akarja venni a gyermekei anyját. Minthogy az állapota
komoly aggodalomra ad okot, kérlek végezd el rögtön a házasságkötés
szertartását.

Az asszony rémült, nagy lélekzetvétellel kapta föl a fejét. Az öreg
doktor odament hozzá, megfogta a karját, fölemelte. Az asszony reszketve
és mereven engedelmeskedett neki.

Az öreg doktor bevezette a sötét szobába. Az asszony elvakulva és
dideregve állott meg és összegörnyedten meredt a sötét ágy felé. A
jegyző lassan bejött utánuk és óvatosan tapogatózott előre az asztal
felé. Az öreg doktor megfogta a kezét, odavezette az asztalhoz és
leültette.

– Az ablaktáblákat – suttogta a jegyző.

Az öreg doktor odament az ablakhoz, megfogta az ablaktáblákat. Vékony
fénycsik esett be a szobába, halványan megvilágította az asztalt, de
félhomályban hagyta az ágyat. A doktor visszament a jegyzőhöz és látta,
amint a jegyző is elsápad egy hirtelen támadt kétségtől, egy kegyetlen
fölindulástól. Hozzáhajolt.

A jegyző szorongva, rémülten nézett az ágy felé; a doktor a vállára
tette a kezét; a jegyző ijedten nézett rá és megvacogó foggal halkan
kérdezte:

– Bizonyos vagy benne…

A doktor nem várta be a mondat végét. Belevágott.

– Bizonyos vagyok benne – felelte keményen.

Szikrázó, parancsoló, könyörgő pillantással mélyedt bele a tekintete a
jegyző szemébe. A jegyző lehajtotta a fejét és gyorsan beszélni kezdett:

– Kijelenthetik a házasulni akaró felek, hogy semmiféle házassági
akadály közöttük nincs?

Az asszony téveteg szemmel bámult rá. A doktor odament hozzá és
megérintette.

– Feleljen – mondta. – Mondja, hogy igen.

– Igen – szólt értelmetlenül az asszony.

– Akkor – hadarta a jegyző – a kivételes körülményekre való tekintettel…

Hadart. Törvényparagrafusokat citált lehajtott fejjel és az asztalra
szegzett tekintettel. Az öreg doktor odalépett az ágy mellé. A jegyző
hadarva kérdezte:

– Kijelenti-e ön, Funták Pál, hogy az itt jelenlevő…

A kérdés az volt, kijelenti-e Funták Pál, hogy az itt jelenlevő Rozvány
Borbálát feleségül akarja venni. Az ágy felől egy nagyon halk, egy
suttogó, egy alig hallható _igen_ hallatszott. A jegyző gyorsan,
rémülten fordult az asszonyhoz:

– Kijelenti-e ön…

Az asszony értelmetlenül, kábultan elmondta a maga igenjét. A jegyző
hadart még valamit, azután fölállott. Az öreg doktor odalépett hozzá:

– Köszönöm – mondta halkan. – Ti most menjetek ki. Mi megpróbálunk még
mindent…

A jegyző menekült. Az asszony lélek nélkül kituszkoltatta magát. A
szobában ismét csak a két doktor maradt. Az öreg doktor leült. A fiatal
nem tudott ülni, remegve és idegesen állott be egy sarokba.

A szoba csendes volt és sötét. A percek ismét úgy teltek, mintha órák
lettek volna. A fiatal nem birta.

– Nem birom – mondta. – Megyek.

Az öreg intett neki. A fiatal kilopózott. Az öreg ült a helyén és a
hűvös, csendes félhomályben mozdulatlanul nézte a halottat. Félóra
hosszat ült szemben a halottal; legalább ennyi idő kellett; félóra mulva
fölállott. Kiment a másik szobába.

– Meghalt, – mondta csendesen.

Az asszony ajakán fölszabadult, hangos zokogás tört ki; az öreg doktor
néhány szót mondott még neki, megsimogatta, azután kifelé indult. Lassan
kiment az udvarra; az udvar és a kert fürdött a vakító szeptemberi
napfényben. Délután három óra volt.




A Lőrinczy-gyerek.

A Zöldkoszoruba elcsalták egyszer a Lőrinczi-gyereket, a kispapot és
ekkor történt meg az a furcsa eset, hogy a kunszállási fiatalság
hosszabb ideig komoly dolgokról beszélgetett a frissen csapolt sör
mellett. Estefelé azonban megérkezett a kasznár, aki ötven éves ember
létére mindig a fiatalokkal tartott és néhány teliszáju, mocskos szóval
helyreállította a Zöldkoszoru uri asztalának rendes hangulatát. A
Lőrinczi-gyerek ekkor fölállt és menni készült. A kasznár marasztotta.
Megfogta a reverendáját és le akarta huzni egy székre. A Lőrinczi-gyerek
mozdulatlan arccal szabadította ki a reverendáját és az ajtó felé
fordult. A kasznár, aki a tanyán – ahonnan jött – egész nap ivott már,
elébe ugrott és megállította. Jóval nagyobb volt nála; duzzadt, veres
arcát odadugta a kispap tiszta, szőke feje elé és kihivóan kérdezte:

– Mért mégy el akkor, amikor én jövök? Mért nem papolsz tovább?
Szomszéd! Tán derogálok neked?

A derogálás kérdése igen fontos kérdés volt Kunszálláson és uri
társaságban nagyon gyakran fölvetődött. A Lőrinczi-fiu azonban nem
felelt a kérdésre. A kasznár pálinkagőzös lehellete elől elfordította a
fejét, hallgatott és kereste az útat kifelé. A kasznár várta a választ
és amikor látta, hogy a Lőrinczi-gyerek szótlanul menni akar, dühösen
ropogtatta ki a fogai közül:

– Mi? Mi?… Paraszt! Miért mégy? Paraszt!

A Lőrinczi-gyerek tiszta, fehér arcán ekkor egy kis pirosság jelent meg;
a szeme föllobogva tágult ki, de azután gyorsan a föld felé fordult; a
szája megremegett és halkan mondta:

– Kár a gyöngyöt a disznók elé…

Utat talált kifelé, kinyitotta az ajtót és elment.

– Paraszt, paraszt! – hangzott utána az ordítás.

A kasznár káromkodott, ivott, átkozódott és boszut fogadott bent a
Zöldkoszoruban, a Lőrinczi-gyerek pedig ment hazafelé. Csendes alkonyat
volt, tiszta kékség, nagy, ragyogó nyugalom és a Lőrinczi-gyereknek édes
szomorúsággal telt meg a szíve. Egynek érezte magát a földdel, a lángoló
nyárral, egész kedves és piszkos kis szülővárosával, amelynek – úgy
érezte – fekete ruhájában most simul először szeretettel a szívére,
mikor az első bántalom érte. Nem a bántalom fájt neki, más, nagy, édes
szomoruságot érzett. Elgondolkozva ment hazafelé; egy-egy másodpercre
állott csak meg, mert kis gyerekek és öreg asszonyok máris kezet
csókoltak neki.

Másnap délután kint ült az udvaron, letette a könyvét és álmodozva nézte
a szélesen nyugvó boronákat, amelyek előtte hevertek. A ház csendesen,
fehéren állott a nyári napsütésben; senki sem volt otthon; mindenki kint
van a földön… A kispap elboruló szeme hullámos, fekete földet látott a
boronák mögött, fölszántott, puha, fodrozódó földet és olyan forró,
hirtelen vágy lepte meg a föld után, az után, hogy fölszántott földbe
merítse bele a kezét, hogy zsíros, omló földet morzsoljon az ujjai
között, hogy szinte fájdalomnak érezte a vágyát. Fölemelte a fejét és
nyugtalanul nézett körül. Soha eddig nem vágyódott visszafelé, mindig
csak előre; mindig úgy érezte, hogy végleg elszakadt a földtől, földdel
bajlódó apjától, az apja száz holdjától, egész paraszteredetétől, de
most, amikor nemsokára el kell majd indulnia az álmai útján, amikor
utoljára jött haza néhány teljes hétre, – most nyugtalanította
Kunszállás, megzavarták a legények, akikkel találkozott és a fiatal
asszonyok, akikkel valamikor együtt járt iskolába. Sóhajtva és
gondolkozva nyúlt a könyve után…

A kerítés felől, a kasznár kertje felől ekkor nevetés hangzott föl. A
kispap meglepetve nézett oda és elpirult, mert érezte, hogy percek óta
nézték.

– Te vagy az, Eszter? – kérdezte zavarodottan.

Surányi Eszter volt ott, a kasznár gazdasszonya, a híres, szép Surányi
Eszter. Ezzel is együtt járt valamikor iskolába. De mi minden történt
ezzel azóta.

– Nincs ott más senki? – kérdezte újra halkan.

– Nincs hát! – mondta Eszter nevetve. – Én nézem itt egy fél óra óta,
hogy csakugyan holtig tanul-e?

A kispap elmosolyodott, fölállott, a kerítés felé indult, de azután
habozva megállott. Az Eszter durva szövésü inge szabadon hagyta a karját
és a nyakát.

– No, – mondta Eszter – csak nem fél tőlem?

A kispap hallgatott.

– Nem harapom meg… Pista – mondta Eszter nevetve.

A keresztnevén szólította. A kispap odament hozzá.

Harmadnap este ezt mondta Eszter a gazdájának:

– No, tekintetes úr, megveheti nekem azt a selyemkendőt.

– Átcsalod? – kérdezte a kasznár.

– Át – felelte Eszter.

– Mikor?

– Holnap délután.

– Megveszem a selyemkendőt.

Eszter megvonogatta a vállát.

– A magam kedvéért teszem – szólt mosolyogva. – Nem a tekintetes úr
kedvéért.

– Csakhogy én is tudjam, az fő – felelte a kasznár.

– Hiszen tudhatja, – mondta Eszter. – Megmondtam. Nem árt az nekünk, ha
tudja is. Kár volna a selyemkendőért. Mert… mit akar aztán vele a
tekintetes úr?

– Az már az én gondom, Eszter.

Másnap délután három órakor a kispap átvetette magát a kerítésen. A
szíve fojtogatva zakatolt, a homlokán kábítóan lüktetett egy ér, mintha
meg akart volna pattanni. Az elhagyott, csendes kerten átlopózott a
lomha, nagy kasznárház felé, ahol Eszter várta.

Ez történt három órakor. Fél négykor kemény lépések kopogása hallatszott
a köves folyosón és rögtön utána dühös, diadalmas dörömbölés az ajtón.

– Ki az? – kérdezte Eszter.

Eszeveszett dörömbölés válaszolt neki.

– Nyitom már, no – mondta mosolyogva Eszter.

– Ne nyisd ki, Eszter – szólt elsápadva a Lőrinczi-gyerek.

– Dehogy nem nyitom, – felelte nevetve Eszter. – Hadd lássuk, ki zavarog
úgy… csak nem ijedünk meg tőle… Nincs azon mit szégyelni…

A kulcs megcsörrent, a zár kinyilt, a Lőrinczi-gyerek fehér arccal
kapaszkodott bele egy szék karfájába, a tágan fölcsapódó ajtóban pedig
szétpuffadó, diadalmas, veres arccal ott állott a kasznár. Mögötte
kocsis, kertész, béres.

– Hohohohó! – rikkantotta be a szobába a kasznár. – Hohohohó! Micsoda
kakas tévedt ide az én portámra. Legények, ezt a fekete kakast nekem
megkoppasszátok…

Az Eszter mosolygása eltünt.

– Tekintetes úr, – kérdezte gyorsan – mit akar csinálni?

A kasznár örömtől részegen harsogott, krákogott, röhögött; fogta az
oldalát és ordított:

– Megkoppasztani!… Munkára, emberek. Megkoppasztani, úgy kihajítani az
utcára… hadd lássák… Munkára, emberek.

– Tekintetes úr, – szólt Eszter remegő hangon – azt én nem engedem meg.

– Csiba, jérce – szólt a kasznár. – Munkára, emberek!

A kocsis, a kertész és a béres rávetette magát a Lőrinczi-gyerekre. A
Lőrinczi-gyerek félig ájultan védekezett. Belekapaszkodott annak a
széknek a karfájába, amelyet megfogott és szótlanul, görcsösen
szorította a fát bele a markába. Nem lehetett a kezét a székről
lefejteni.

Eszter megmozdult; segítségére akart menni. A kasznár elébe állott,
föltartotta és közben uszította az embereit.

– Ki az utcára… Ki vele az utcára…

Eszter sápadtan nézte egy másodpercig ezt a harcot, azután fölsikoltott
és begörbített karmokkal ugrott neki a kasznár duzzadt, vörös arcának. A
kasznár védekezett, de az első rohamot már nem tudta kivédeni. Az Eszter
körme nyomán repedt a bőr és szakadt a hús; a kasznár duzzadt arcán kis
vérpatakok csordultak lefelé.

Nem bírt Eszterrel. Eszter tépte, vágta és ütötte. Megszökött előle a
folyosóra, Eszter utána ment. Innen is szöknie kellett.

– Csak ki az utcára! – ordította be a szobába, és ő is szaladni kezdett
az utca felé.

Az utcán ott volt a Zöldkoszoru egész társasága, a kunszállási
fiatalság. A kasznár törölgette az arcáról a vért és nevetve, ugatva,
bufogva kiabálta nekik:

– Hozzák már! Hozzák már… Várjatok csak, hozzák már!

Hozták. Egyikük Eszterrel harcolt, a másik kettő hozta a
Lőrinczi-gyereket. A Lőrinczi-gyerek nem védekezett; úgy feküdt a
karjukon lehunyt szemmel, fehér arccal, mintha elájult volna. Hozták.

– Lökjétek ki, hajítsátok ki; ide hajítsátok – üvöltötte a kasznár.

A két ember nem lökte ki a Lőrinczi-gyereket. Óvatosan megfogták,
ijedten nézték a fehér arcát és – szinte gyöngéden – megpróbálták talpra
állítani.

A Lőrinczi-gyerek egészen meztelen volt.

A két ember megpróbálta talpra állitani, de a Lőrinczi-gyereknek
megrogyott a térde. A kunszállási fiatalság csendes, édes nevetéssel
fogadta már a megjelenését is, mikor a lába megrogyott, akkor a csendes
nevetés viharos kacagássá alakult át. A fiatalság tréfálózott, nevetett,
röhögött, hahotázott, hejahujázott és a szomszédban kíváncsian nyíltak
föl az ablakok. A kasznár csapkodta az oldalát és bugyborékolt ki belőle
a boldog röhej…

– Hohoho! Huhuhu! A szent pap… a kis kakas… no nézze meg az ember… ide
nézzenek… No paraszt, no paraszt.

A Lőrinczi-gyerek most kinyitotta a szemét és egy elborult, fájdalmas
tekintettel végignézett a kunszállási fiatalságon és a szomszédban
kinyílt ablakokon. A térde még egyszer megroggyant, úgy tetszett, össze
fog esni. De nem esett össze. A szeme nem csukódott újra be, hanem tágra
lobbanva kinyílt és visszatért a kasznárhoz, aki vonaglott a röhögéstől
és boldog vonaglásban törölgette a vért az arcáról. Visszatért a
kasznárhoz és megállapodott nála, megállapodott rajta.

A Lőrinczi-gyerek lobogó szemmel nézte a kasznárt. Csend lett. A
Lőrinczi-gyerek kiegyenesedett. Meztelen, szép, fiatal teste kihuzódott,
kifeszült; ökölbe szorította a kezét és a karján megfeszültek az izmok;
boltozatos melle földuzzadva szítta be a levegőt. A kasznár is
elhallgatott; hiába igyekezett nevetni, most már csak fujni tudott.

– No paraszt – mondta pöfögve. – No paraszt.

A Lőrinczi-gyerek előre lépett egyet. Elfelejtette, hogy meztelen; nem
törődött többé a meztelenségével és a meztelensége nem is volt már
nevetséges, hanem pompás és félelmes volt. Előrelépett egyet. Még egyet.
A kasznár védelemre kapta föl a kezét, de mielőtt még védekezhetett
volna és mielőtt a meghökkent, az elámult kunszállási ifjuság
közbeléphetett volna, a Lőrinczi-gyerek fölemelte az öklét és mint egy
irtózatos csontbuzogánnyal, úgy csapott bele a kasznár duzzadt, véres
arcába. A kasznár birokra akart vele menni, egy fejjel volt nagyobb
nála, de a Lőrinczi-gyerek pompás, acélos, gyönyörü, meztelen teste úgy
dolgozott, mint egy gép. A kasznár még két irtózatos ütést kapott a
fejére; támolyogni kezdett. Még egy harmadikat; összeesett, mint egy
csomó rongy.

A meztelen Lőrinczi-gyerek lenézett rá. Tiszta szép feje most lobogó
pirosságban égett; fölszegte a fejét, undorodva pillantott le még
egyszer a kasznárra, azután világító és bátor szemmel körülnézett. Senki
sem nézett szembe vele.

A Lőrinczi-gyerek nyugodtan, szégyenkezés nélkül megfordult, bement a
házba, felöltözködött és a kerten keresztül hazament. Otthon levetette a
reverendáját és soha többé nem vette föl. Másnap reggel kiment a földre
és inaszakadtáig, boldogan, mámorosan dolgozott együtt az apja
aratóival. Omlott és énekelt a kaszája előtt a búza.




Zólyomi Jeanette.

Zólyomy Jeanette volt pár évig – pontosan: hat esztendeig – a legszebb
leány Kunszálláson. (Ami nem csekélység, mert Kunszálláson sok szép lány
van.) Hat évig Kunszállás egyhangu itélete szerint ő volt a legszebb
lány nem csupán Kunszálláson, hanem az egész vármegyében. Ez a hat év
terjedt a Zólyomy Jeanette huszonharmadik évétől a huszonkilencedikig.

Huszonhárom éves volt ez a délceg, bársonyos szemü, nagyon fekete haju,
nagyon fehér arcu, büszke száju lány, amikor Kunszállásra került a
postához. Pár évvel azelőtt még Budapesten bálozott és úgy volt, hogy
milliomosnak vagy grófnak, de lehetőleg milliomosnak _és_ grófnak kell
lennie annak, akihez feleségül megy. Az apja azután meghalt, és
kiderült, hogy éppen csak annyiuk maradt, – neki meg az anyjának – hogy
egy évig szükösen megélhetnek. A milliomosok és a grófok elmaradtak
tőlük, kisebb ember soha közeledni sem mert feléjük, – Jeanette tehát
sietve elvégezte a postás tanfolyamot és lejött Kunszállásra
postáskisasszonynak.

Kunszálláson nagy föltünést keltett a megjelenése. Nem csupán a gyér
kunszállási ifjúság, hanem a feleséges emberek is csapatostul tódultak a
postára, ahol Zólyomy Jeanette márványarccal ült a rács mögött és adta a
bélyegeket és írta a recepiszeket. Az ismerkedési kisérletek azonban
ferdén végződtek. Zólyomy Jeanette nem volt gőgös, – oh, azt nem lehet
mondani, hogy gőgös lett volna – hanem olyan módon volt udvarias, azt
lehet mondani: olyan módon volt alázatos, hogy az emberek megdermedtek
tőle és a szolgabirónak csak úgy a torkán akadt a szó, mint a fiatal
Bergernek, aki a legnagyobb rőföskereskedő volt és így nőbarát és női
szakértő. Zólyomy Jeanette megsértett és megalázott fejedelemasszony
volt; királyné számüzetésben. Igazán az volt ez a királyi teremtés, és
Kunszállásnak becsületére válik, hogy ezt elég gyorsan megértette. A
fiatalság hamar tisztába jött vele, hogy ezt a lányt nem lehet
feleségnek elvinni még a zsindelyes kunszállási házakba sem, nemhogy a
zsupfedelüekbe (pedig a legtöbb kunszállási ház zsupfedelü volt
akkoriban még), _kezdeni_ pedig éppen nem lehet vele… A ki Zólyomy
Jeanettebe mégis szerelmes lett, – és sorra szerelmesek lettek bele az
ifjak jóformán mindnyájan – az eleve tudta, hogy reménytelenül
szerelmes. Ha a Lojzi bandája nagyon keserves nótákat rikoltozott a Zöld
koszorú-ban, akkor tudni lehetett, hogy a kunszállási ifjúságból megint
reménytelenül szerelmes valaki Zólyomy Jeanettebe. Olyan volt ez a
szerelem Kunszálláson, mint másutt a versírás, vagy a világfájdalom: a
fiatalságnak át kellett rajta esnie. Zólyomy Jeanette volt a messzeség,
az elérhetetlen, az ideál, a szürke élet egyetlen nagy föllendülése a
kunszállási porból valami más, tisztább levegőbe: a végtelen felé.

Lassanként mindenkivel megismerkedett Zólyomy Jeanette, barátságot
azonban senkivel sem kötött. (A férfiakkal nem akart, a nőkkel nem
lehetett.) Barátságot az emberekkel csak az anyja kötött. Az anyja
tudniillik gőgös volt, vele tehát lehetett barátkozni. Az anyja gőgös
volt: gondosan ápolta teintjét, néha-néha fölvette a régi ruháit és
mindenkinek elmondta, aki érdeklődött iránta, milyen előkelő család ők,
mennyire nincs – bocsássanak meg, de igazán nincs – Kunszálláson
egyetlen család sem, amelyet hozzájuk lehetne hasonlítani, elmondta,
kikkel vannak rokonságban, kik jártak hozzájuk és végül, hogy ők úgy sem
maradnak sokáig Kunszálláson, mert Jeanette vagy alapítványi hölgy lesz,
vagy valami fényes, valami – közelebbről soha meg nem határozott, de –
fényes állást kap, olyant, amely példátlan a magyar posta történetében.
Mindennap várják már a levelet…

Az idő mult, eltelt egy-két év, de a levél csak nem jött. A
kunszállásiak, akik Jeanettehez soha egy tiszteletlen szóval sem
közeledtek, szelíd gunnyal kezdték kérdezgetni az öreg asszonyt, mi van
azzal a bizonyos levéllel. A kinevezéssel? A fényes állással, amely
páratlan a magyar posta történetében? (Az öreg asszonnyal lehetett
csufolódni, – ő gőgös volt.) Az öreg asszony buzgón, szorgalmasan,
hadarva válaszolt minden kérdésre. Hogy a dolog már megindult. Már útban
van. A miniszter már legközelebbre igérte. Mikor a harmadik év is eltelt
és a kinevezés mégsem jött, akkor az öreg asszony egy napon így
válaszolt a kérdezősködésre:

– Ugyan kérem, tudhatná, hogy a király mostanában mennyire el van
foglalva. Most nem ér rá. De mihelyt ráér…

E mellett azután meg is maradt egy félévig. Egy félév múlva meghalt. A
szívével volt valami baj. A halála napjáig ragaszkodott ahhoz az
állításához, ahhoz a hitéhez, hogy mihelyt a király ráér egy kicsit,
rögtön kinevezi Jeanettet valami fényes állásra, amely páratlan a magyar
posta történetében és amely az ő magyarázatai – az ő hite – szerint
valami olyanféle állás lett volna, hogy annak a jövedelméből nagy házat,
négy lovat lehet tartani Budapesten is…

Zólyomy Jeanette a gyászruhában még szebb volt, mint azelőtt.
Megrendítően szép volt. Így látta meg őt először és így értékelte a
szépségét Drágffy Péter is, aki akkor öt esztendő óta először jött haza
Kunszállásra. Drágffy Péter ekkor harminc éves volt; öt esztendővel
ezelőtt elvett egy nagyon gazdag leányt, azzal két esztendeig elég jól
élt; de három év óta csak éppen hogy együtt laktak. Voltaképpen
unalmukban vetődtek haza a kunszállási kastélyukba és megnézték egy
kicsit a birtokukat. Ezenközben, nyár elején jött Drágffy Péter a
postára is.

Megrendült, amikor Zólyomy Jeanettet meglátta. A leány a rács mögött
volt; állott és éppen lehajolt egy postacsomagért; és olyan szép volt és
a mozdulata olyan különös volt, az egész testének az acélos és bódító
szépsége annyira benne volt ebben az egy mozdulatban, hogy Drágffy Péter
megremegett a vágyódástól, amely hirtelen föllobbant benne. De ő tudta,
hogyan kell ehhez a leányhoz közeledni. Előbb nagyon korrekt volt,
tökéletesen, de hidegen udvarias; azután lassan elejtegetett egypár
baráti szót, végül fölfedezett egy nagyon távoli rokonságot. A
kunszállási tartózkodását pedig, amelyet egy hónapra tervezett,
meghosszabbította őszig.

A kunszállási ifjúság ekkortájt fogadta el végképpen azt a
megállapítást, hogy Zólyomy Jeanette nem csupán a kunszállási
szerelmeket utasítja vissza, hanem általában hideg teremtés. Betegesen,
természetellenesen hideg. És ekkortájt voltak Zólyomy Jeanettenek
életében először olyan éjszakái, amikor vergődött a vágyódástól, amikor
sírt és reggelig hánykolódott attól a forró szomjúságtól, amely kínozta.
Szerelmes volt Drágffy Péterbe. Szerette őt magát, az erejét, a tüzes és
szép férfiasságát és szerette benne a távoli előkelőséget, a
gazdagságot, a nagyúri életet is, amely után évek óta síró nosztalgiát
érzett.

Drágffy Péter juliusban elküldte a feleségét tenger mellé és éjszakánkét
bejárt a postához, a Zólyomy Jeanette ablaka alá. Csak az ablaka alá; és
még ezzel is nagyon kellett vigyázni, mert Kunszálláson egy lépést sem
lehetett ellenőrizetlenül tennie senkinek és Drágffy Péter meg éppen
tudhatta, hogy minden mozdulatáról értesül másnap egész Kunszállás.
Nyáron még az éjszaka sem adott semmiféle biztosságot és csak éjfél után
egy és két óra között lehetett egy-egy félóra hosszat zavartalanul
beszélgetni. Félegy tájban tehát Zólyomy Jeanette csendesen kinyitotta
az ablakát; ugyanekkor elindúlt Drágffy Péter a Felvégről, ahol a
kastélya volt és – óvatosan kikerülve a néha még ilyentájban is kalandok
után járó kunszállási ifjakat – odalopózott a Zólyomy Jeanette ablaka
alá. Ő ott állott az utcán; a leány kikönyökölt az ablakon; egy poros,
nagy ákácfa rájuk hajolt; forró kézszorítások, eszeveszett csókok, heves
könyörgések és reszkető vonakodások egy félóra hosszat; akkor rendesen
jött már valaki az utcán és a leány visszahúzódott a szobájába és
Drágffy Péter ment haza a Felvégre, a kastélyába.

Ez így tartott szeptember elejéig. Szeptember elején egy napon Drágffy
Péter megmondta, hogy ma korábban jön. Ott volt már féltizenkettőkor. A
leány várta.

– Jeanette, – suttogta neki Drágffy Péter – ma sok mindenről akarok
veled beszélni. Vagy gyere el a templomkertbe sétálni, vagy eressz be.

A leány a templomkertbe nem akart menni. De beereszteni? – nem, azt sem
lehet.

– De megigérek mindent… Esküszöm!

A leány nem akarta. Tiz perce tartott már a vita, amikor az utcán
messziről közeledő hangok hallatszottak. Drágffy Péter ekkor félretolta
a leányt az ablakból, a védekező két kezét összefogta a jobb markába, a
ballal megfogta az ablakpárkányt, fölugrott rá és bent volt a szobában.

– Szent Isten, – mondta a leány – és odakint jönnek…

– Hát csukd be az ablakot.

A leány gyorsan becsukta az ablakot. Egy ideig mozdulatlanul álltak. A
beszélgető emberek végre elhaladtak az ablak alatt. Drágffy ekkor a
leány keze után nyúlt.

– Nem! – mondta a leány vacogó foggal és halkan sikoltott egyet.

– De hiszen nem bántalak – mondta Drágffy. – Hozzád sem nyúlok. Csak le
akartalak ültetni, mert beszélni akarok veled. Nézd, elmegyek tőled…
ilyen messzire… Hát ülj le végre.

A leány leült és ekkor a sötét szobában suttogva, kétségbeesett harcot
víva, hajnalig beszélgettek. Drágffy elmondta a leánynak azt, amit
odakint az utcán állva nem tudott elmondani. Gyöngéden és óvatosan
kellett ezt elmondani. Arról van szó, hogy ők ketten – ugy-e – szeretik
egymást. Két ember még így nem szerette egymást. De neki – Drágffynak –
felesége van, akitől nem válhat el száz nagy okból. Házasság tehát nem
lehetséges. De nem volna-e esztelenség, ostobaság és bűn, ha ők ketten
megtagadnák maguktól azt, ami a legfőbb vágyuk, ami az életük értelme –
csak azért, mert az emberi ostobaság úgy kivánja? Nem volna-e bűn
megölni az életüket? A leánynak itt kell hagynia ezt a nyomorult
fészket, ezt a hozzá méltatlan piszkos életet; föl kell jönnie
Budapestre; megint szépségben és kényelemben kell élnie és szeretnie
kell őt; ő gondoskodik róla; biztosítja a jövőjét is; hát szabad mind
ezt ostoba babonák miatt föláldozni?…

A leány válaszolt, tiltakozott és védekezett és hajnalban, amikor
Drágffynak mennie kellett, még eldöntetlen volt az egész kérdés. Majd
holnap…

Lett ebből a holnapból holnapután is; szeptember vége volt, amikor
Zólyomy Jeanette kínzó töprengések és gyötrő ingadozások után még mindig
nem tudta magát az igenre rászánni. Ekkor egy már hűvös szeptemberi
estén Drágffy ismét félretolta az ablakból és beugrott a szobájába.

– Holnap velem jössz, – mondta neki.

– Nem.

A férfi megölelte és az ajkát kereste. A leány egy félpercre elbágyadt
és átadta az ajkát, de azután megrázkódott, megvonaglott és szabadulni
akart. A férfi nem engedte.

– Te őrült, te őrült! – lihegte neki. – Ne akard megölni magadat.

A leány védekezett, teljes erejéből, makacs elszántsággal, foggal,
körömmel védekezett; minden királynői indulata most lázadt föl benne;
nem tudta eltürni, hogy így próbálja valaki – még ha ő epedve szereti is
– zsákmányul ejteni; és amikor az ereje fogyóban volt, akkor lihegve
suttogta:

– Menjen el… én segítségért kiáltok…

– Nem bánom! Kiálts!

A leány egy végső erőfeszítéssel kiszabadította magát és a sötét szoba
másik végébe surrant. Drágffy tapogatózva kereste. A leány egy fiókot
nyitott ki és a kezében megcsörrent valami.

– Jeanette! – mondta Drágffy halkan.

A leány suttogva felelte:

– Menjen el. Revolver van nálam.

Drágffy izgatottan, halkan nevetett és tapogatózva lépett előre egyet.

– Ne jőjjön ide – lihegte a leány. – Menjen el. Ha még egy lépést tesz,
én lövök. Szavamra mondom!

Drágffy megmozdult, a leány fölemelte a revolvert és a sötétbe
belevillant, beledördült egy revolverlövés. Utána két másodpercig
megdermedt, rémült csend volt. Azután a leány megrettenten elsikoltotta
magát; ez a sikoltás a saját cselekedete vakmerőségének szólt. Azután
még egy ujjongó sikoltás tört ki a torkán, amikor Drágffy megmozdult és
látszott, hogy semmi baja. Kint mozgolódás támadt. Drágffy odaugrott az
ablakhoz, fölrántotta, kiszökött az utcára, eltünt; és másnap reggel
elutazott.

Zólyomy Jeanette a revolverlövést valami szép hazugsággal megmagyarázta
és aggódva, szégyenkezve, dacosan és vágyódva várta a Drágffy
látogatását. Amikor az elutazását meghallotta, természetesnek találta,
hogy most el kell telnie egy darab időnek, amíg ők megint
beszélgethetnek egymással. Amikor Drágffy az egész télen nem jött haza,
– tavaszra várta; tavasszal nyárra várta; nyáron őszre. Amikor ősszel
sem jött, levelet akart neki irni; a levélirást azonban szégyelte. Néha
megutálta a gyengeségét, a vágyódását is és azt gondolta: neki kell
jönnie, ő könyörögjön… Azután megint levelet akart irni és megint
elhalasztotta.

Így múlt el megint harmadfél év és a harmadfél év elmúltával letelt az a
hat esztendő is, amely hat esztendő alatt Zólyomy Jeanette volt a
legszebb leány Kunszálláson. A változás egészen hirtelenül történt. A
kunszállásiak fölébredtek egy napon és ezen a napon a legszebb leány
Kunszálláson kétségtelenül Viczay Ili volt már. Zólyomy Jeanette-en
semmi különös változás nem történt; senki sem tudta volna megmondani,
hogy az arca vagy a termete, az ajka vagy a szeme más-e, mint tegnap
volt; egy volt egészen, véglegesen, mindenki számára bizonyos: az, hogy
nem a legszebb leány többé. A kunszállási fiatalság ettől a naptól
kezdve nem volt többé szerelmes belé; Zólyomy Jeanette nem pótolta többé
a versírást és a világfájdalmat Kunszálláson; az emberek kezdtek vele
nem törődni és egy-két év alatt – a fejedelmi elvonúltságában, a királyi
zárkózottságában olyanná vált a számukra, mintha mindig ott ült volna a
rács mögött és mintha hozzátartoznék a mátra-kunszállási postahivatal
berendezéséhez.

Zólyomy Jeanette azonban – királyi elzárkózottságában – ezalatt is
tovább vívta a maga nagy lelki harcát és amint teltek az évek és amint
még mindig nem tudta a levélírásra rászánni magát, egyre
türelmetlenebbül várta haza Drágffy Pétert és egyre inkább bizonyosnak
érezte, hogy a hazajövetele mindent, mindent megváltoztat majd,
mindenért, oh mindenért kárpótlást hoz majd.

Tíz esztendő telt el azóta, mióta Zólyomy Jeanette Kunszállásra jött és
ennek a tizedik esztendőnek a nyarán Drágffy Péter csakugyan
hazaérkezett végre. Zólyomy Jeanette fölujjongott, megborzongott és
fölfrissült erre a hírre. Mikor jön el? Megvárja-e vajjon, míg ő hívja?
Kell-e, hogy írjon neki? – Nem kellett. Drágffy Péter jelentkezett.
Egyelőre nem jött, csak írt. Nagyon vágyódik az után, hogy
beszélgessenek egy kicsit; – mikor jöhetne? Zólyomy Jeanette remegő
kézzel írta meg a választ: holnap, vasárnap délután, ha úgy tetszik.
Igen, vasárnap délután. Nyiltan. Kunszállás beszélhet most már, amit
akar…

Vasárnap délután be volt csukva a posta. Tisztára ki volt söpörve,
szépen föl volt locsolva a ház eleje; a kis kertben rendesen,
megöntözötten, szerényen álltak a georginák és a fuksziák; és a
homályos, hűvös szobában dobogó szívvel várakozott Zólyomy Jeanette. Nem
kellett sokáig várnia; Drágffy Péter korán jött; sietett és neki is
dobogott a szíve. Elfogultan és fölindultan nyitott be a homályos, hűvös
szobába és az első szavai remegőek voltak. Hogy nagyon vágyódott; évek
óta; hiszen, ugy-e, nekik sok minden mondanivalójuk van egymás számára.
De amikor a szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz és amikor a
tekintete meghökkenve és idegesen kutatta végig újra meg újra a leányt,
akkor a szavai nem remegtek többé, csak meghűvösödtek, el-elakadtak,
ide-oda billentek.

Persze, sok beszélni valójuk van… igen, igen… Hát – hogy van Jeanette?
Mit csinál? Mit csinált azóta? Remélem, egészséges volt? És mi ujság itt
Kunszálláson? Hiszen ez a város épül, a végén még igazán város lesz.
Megérjük, hogy jól lehet mulatni benne. Az ember egészen jól érezheti
magát itt ugy-e? No, majd beszélgetünk róla máskor is. Milyen kedves,
hogy megengedte, hogy eljöjjek. Hát a viszontlátásra.

Zólyomy Jeanette fölállott. Egy édes fölindulás szorongatta a torkát,
egy nagy áldozatkészség gyulladt föl benne, soha nem ismert alázatosság
és bűnbánat. Igen, neki kell megtennie az első lépést…

– Péter, – mondta dideregve – amikor mi… utoljára beszélgettünk,
akkoriban maga… maga hívott engem… Budapestre hívott… Én…

Drágffy Péter közbevágott.

– Oh, – mondta udvariasan – most már belátom, milyen helytelenül tettem.
Igaza volt: méltatlan lett volna magához.

– De én…

Drágffy Péter ismét közbevágott:

– Nem, nem, én teljesen beláttam azóta, hogy ez lehetetlen. Most már szó
sincs róla többé. Eszembe se jutna… Isten ments!

Sietve búcsúzott is.

– Viszontlátásra, – mondta – viszontlátásra.

Miközben a kalapját vette és kiment az ajtón, folyton beszélt, hogy
elhárítson minden ujrakezdést. Kint volt. A léptei elhangzottak. A
kocsija elrobogott.

Zólyomy Jeanette pedig ezen az éjszakán, a vasárnapról hétfőre virradó
éjszakán fölakasztotta magát. Úgy találta meg reggel a levélhordó a
postahivatalban holtan. A revolvere – a régi hivatali revolvere – ott
volt az asztalon; előbb nyilván ehhez akart folyamodni, de azután
meggondolta a dolgot és _ezzel_ a revolverrel nem akart véget vetni az
életének. A kunszállásiak ezt nagyon ostobának találták, mert
nyilvánvaló, hogy revolverrel egyszerűbb és fájdalomtalanabb az
öngyilkosság, mint kötéllel, úriember nem akasztja föl magát, hanem
főbelövi magát és vén kisasszonynak kell hozzá lenni, hogy valaki a
kötelet válassza, mikor ott van a kényelmes revolver is.




András csendőr lett.

Csendes, szép őszi nap. Sós András csendőrkáplár ül annak a bérelt nagy
parasztháznak az udvarán, amely a csendőrlaktanya nevet viseli; a
puskáját a lábához ereszti és komoran nézi a puskája tövében a földet.
Bentről, a laktanyából egy-egy elfojtott kiáltás hallatszik ki néha.
András tudja, hogy az őrmester vallat odabent. Délelőtt négy embert
hoztak be. Valami „mozgalom“ volt már megint, pedig ősz van és most már
nyughatnának.

Az őrmester odabent most megáll az embere előtt, az előtt, aki soron
van; fölemeli a csizmás lábát és a szeges csizmájával rálép a paraszt
meztelen lábára. Rálép. Ránehezedik. Hozzá mosolyog és egyelőre atyai
jóindulattal kérdezősködik a „mozgalom“ felől; egyelőre atyai
jóindulattal, mert ez még csak a kezdet. A folytatása pofonzuhogás;
megvasalás, hogy ropog a csont, szakad az in és csordul a vér.

András sötéten bámulja a földet, de ekkor kijön belülről Daróczi
Gergely, öreg csendőr.

– No – mondja Andrásnak.

András fölkel, veszi a puskáját, odaáll Daróczi elé, megbillenti a
fejét, azután mind a ketten indulnak kifelé. Zsadányra indulnak; a
rendes őrjáratuk ez. Kiérnek az utcára és lekanyarodnak a zsadányi út
felé. Az út közepén mennek mindenütt, a teljes fölszerelésükben,
tollasan, kardosan, a szuronyuk csillog az őszi napfényben, a ragyogó
kakastoll meg-meglibben a kalapjukon. A parasztok kitérnek előlük és
utánuk néznek; a két csendőr komolyan, keményen, szótlanul halad előre.

Elhagyják az utolsó kunszállási házat, András ekkor a gallérjához nyul,
tágít rajta egyet; nem kapcsolja ki, inkább csak megcsavarja benne a
nyakát; a fegyverét kényelmesebbre ereszti, szinte meglóbálja, azután
kiszabadított nyakán gyors mozdulattal magasra szegi a fejét és azt
mondja, nem is a másiknak, inkább csak maga elé az őszi levegőbe:

– Azokat is csak anya szülte.

Daróczi ránéz. Megérti. Nem válaszol. Komor, öreg csendőr ez, nagyon
kevésbe veszi fiatal társát. András alig huszonkét éves még; korán lett
katona, a huszároktól jött ide, egyenesen csendőrnek. Az arca piros,
mint valami lányé, még meg sem barnult igazán a huszároknál.

András érzi, hogy a szavát semmibe sem veszik, a keserüség még jobban
elárasztja; csendes harag lobog föl benne, de egyelőre nem is igen
tudja, ki ellen. Összeharapja a fogát; hallgat; szótlanul mennek előre.

Megérkeznek Zsadányba. A dolgukat elvégzik, öt órára jár az idő,
indulnak hazafelé. A falu végén betérnek egy korcsmába, András bort
iszik, Daróczi pálinkát, negyedóra mulva otthagyják a korcsmát és újra
kint vannak az országúton.

András nem szólna, de Daróczinak most már jobb kedve van attól a
pálinkától, amelyet megivott – sokat iszik, de birja – és ő szólal meg.

– Hát – mondja – azokat azóta megnyúzta az őrmester.

Ez válasz Andrásnak, válasz arra, amit ő négy órával ezelőtt mondott. Az
András tompa haragja rögtön elmulik, szinte elérzékenyül, hogy szóltak
hozzája; meglágyul a szíve; annyi a mondanivalója, hogy nem tudja hol
kezdeni; ki kell öntenie a lelkét.

– Pogány dolog ez, – mondja végül szinte dadogva – ha… ha… ha én nekem
őrsöm lesz, én nem…

Azt akarja mondani, hogyha ő egy ilyen kis csendőrőrsnek a parancsolója
lesz, nem kínozza majd az embereket. A szavát azonban elakasztja a
Daróczi tekintete. Az öreg csendőr komor lenézéssel méri végig fiatal
társát, a sötét ajka körül egy mérges mosolygás is megjelenik.

– Gyerek vagy még te öcsém – mondja a szája szegletéből. – Sokat kell
még neked tanulnod.

András nem tud válaszolni. Sokféle mondanivalója volna, de ami a
fiatalságot illeti, ő csakugyan fiatal még. Nem szól; ránéz az öreg
csendőrre, mint aki bővebb magyarázatot vár. Az öreg csendőr megadja a
magyarázatot. Komoran bólintgat néhányat.

– Ölni kell a népet, öcsém – mondja felsőbbséges, nyugodt, tanító
hangon. – Ölni kell a népet, mert különben nem bir magával és azt hiszi,
övé a világ.

András megriadtan rázza meg a fejét. Az öreg csendőr fölemeli keztyüs
mutatóujját:

– Vágni kell a parasztot, öcsém, mint a répát, mert különben rád kap.

András nem bir magával. Dacosan megrángatja a vállát.

– Hiszen én is paraszt voltam, – fakad ki elkeseredetten.

Az öreg csendőr megáll. Ránéz.

– ’Sz én is – feleli hangosan.

Tovább megy.

– De most már nem vagyok az – mondja nyugodtan, a hangját leeresztve.

András megint nem tud szólni. Daróczi tovább beszél. Most beszélő kedve
van. Amikor elindultak, nem akart beszélni. Nem is válaszolt. Ő akkor
beszél, amikor neki van rá kedve, nem akkor, amikor másnak van rá.

– Csendőr vagyok – mondja nyugodtan, csendesen, gőgösen.

A jobb szemével hunyorít egyet fiatal társa felé.

– De te még nem vagy az – szól halkan és várja a hatást.

András meghökkenve áll meg. De Daróczi tovább megy; ő is utána siet; meg
van zavarodva.

– Hogy én ne volnék?…

– Nem vagy hát – feleli Daróczi nyugodtan. – Csirke vagy. Most bujtál ki
a tojásból. Zöldfülü. Bundás.

András elpirul haragjában és szégyenkezésében.

– Már tavaly ilyenkor is öreg csont voltam én – mondja elkeseredetten. –
Nem bakáéknál – teszi hozzá kihivóan.

– Hát hol, öcsém?

Az András hangja recseg, mint a trombita:

– A huszas huszároknál. Cugszfirer.

Az öreg csendőr baka volt valamikor. De az András válaszára a
szempillája sem rezdül meg.

– Hát aztán mit csináltál ott a huszároknál, öcsém? – kérdezi nyugodtan.
– Nyergeltél? Abrakoltattál? Istállót takarítottál?

András nem válaszolt.

– Karabélyt hordtál a hátadon? – kérdezi nyugodtan az öreg csendőr. –
Hát azzal a karabéllyal mit csináltál? Sajbára lövöldöztél vele?
Visszalőtt-e a sajba? Nem ijedtél-e meg tőle?

András kezdi megérteni, merre tart az öreg csendőr és elhallgat. Az öreg
csendőr látja, hogy András nem válaszol; az ő hangja sem éles már;
nyugodtan magyaráz:

– Én, öcsém, ezzel a fegyverrel itt e, öt embernek oltottam ki az
életét… csak golyó által. Pedig mi a golyó a szuronyhoz képest! Mikor
megfogod a fegyvert, előre szegzed a szuronyt, azután meglódítod… Csak
meg kell lódítani, – úgy megy az bele az emberbe, mintha nem csontból
meg húsból volna, hanem vajból. Csak olyan hangot ad az egész, mintha
selymet szakítanának. Nem kell hozzá nagy erő, csak szív kell hozzá. De
az kell.

András nem felel. Megilletődve hallgat.

– Én, öcsém, – mondja az öreg csendőr – már három emberbe eresztettem
bele ezt a szuronyt. Hát te hányba a tiedet?

András hallgat.

– Addig pedig, öcsém, nem vagy csendőr, amig bele nem ereszted vagy
kettőbe. Zöldfülü vagy.

András még mindig hallgat.

– Hát addig, öcsém, ne beszélj – mondja az öreg csendőr. – Addig nem
tudsz semmit. Majd csak azután leszel csendőr.

András megrendülten hallgat. Beérnek Kunszállásra. Itt az utcán mind a
ketten hallgatnak. Tollasan, kardosan, komolyan, keményen mennek előre.
Hazaérkeznek a laktanyába. A börtönszobában sebesen, megkínzottan
nyögnek a parasztok. András nem tőrödik velük. Levágja magát az ágyára
és szótlanul bámul a levegőbe.

András éjszaka nyugtalanul alszik. Másnap vasárnap van. Szüret utáni,
szép, őszi vasárnap; ilyenkor verekszenek a korcsmában a legények. Ahány
kunszállási korcsma van, abba mindbe csendőr kellene ilyenkor. De
mindegyikbe nem jut, hát a csendőrök egy része sorra járja a korcsmákat,
a másik része a laktanyában várja, nem hívják-e valahová.

Délután hat órakor vágtatva jön egy suhancgyerek. Hogy a csendőr urak
jöjjenek a Hegyesbe, mert a legények agyonverik a Bagi-gyereket. András
sietve elindul; utána majd jön még két csendőr.

A Hegyes ajtaja előtt egy csomó sivalkodó öregasszony áll. A legények
vasárnaponként isznak bent, az anyák pedig kint várják reszketve, kinek
a gyerekét kell hazavinni, vértől tisztára mosni. Az öregasszonyok
sivalkodnak kint; bent a korcsmában nagy zenebona.

András berugja az ajtót. A Bagi-gyereket nem verték agyon. A Bagi-gyerek
áll a szoba egyik végében; a vér csurog az arcáról; a kezében sebesen
forgatja a – véres – ólmos botját; a szoba másik végében pedig állanak a
többi legények és uj rohamra készülnek. Mikor András belép, csend támad.
András ránéz a Bagi-gyerekre. Ez a véres fickó, ez a híres verekedő
elmarta őt valamikor egy lánytól. A Bagi-gyerek most vele is
farkasszemet néz.

András intézkedni akar, de mielőtt még szólhatna, ott terem előtte a
Bagi-gyerek anyja. Az öreg asszony félti a fiát és berohant a korcsmába.
András el akarja tolni maga elől, de az öreg asszony sivalkodik és
belekapaszkodik a karjába. András lerázza magáról; hátralép; a hóna alá
kapja a fegyverét.

– Félre előlem – mondja az öregasszonynak.

Az öregasszony félig őrült az ijedelemtől. Belekapaszkodik a fegyverbe,
le akarja nyomni, el akarja kapni, ki akarja csavarni a csendőr kezéből.
Sivalkodik. Hadonászik. A magzata! Ne bántsák! Igérje meg András!

András meglöki a fegyverével az asszonyt. Az asszony megtántorodik, de
azután újra ráesik a fegyverre. A háta mögött fenyegetően közeledik a
Bagi-gyerek. Andrásnak elborul a szeme. Hivatalos hangon elhadarja a
figyelmeztetést, az öreg asszony rángatja a fegyvert, mögötte ott van a
Bagi-gyerek.

András hátrakapja a fegyvert, azután előre lódítja. Az éles szurony úgy
megy bele az öreg asszonyba, mintha nem csontból meg húsból volna, hanem
vajból. Olyan hangot ad az egész, mintha selymet hasítanának.

András visszahúzza a fegyvert, az öreg asszony melléből kibuggyan a vér.
Az öreg asszony megtántorodik. Mögötte ordítva kapja föl a Bagi-gyerek a
véres ólmos botot. A többi bot is megmozdul. András villámgyorsan emeli
vállhoz a fegyverét, a fegyver eldördül…

András csendőr lett.




TARTALOM.

  A vércse  3
  Köböl József  13
  Gyürky-Hajdu Ádám  26
  Pacséry Flórián  35
  Gábor és Brigitta  44
  Fehér Péter  56
  Matyi  64
  Tarányi Sándor  79
  A Teréz  91
  Pufi bácsi pofonjai  101
  Csermák Antalné  110
  Kürth Pista  118
  A Hlavathy-gyerekek  130
  Frank Éva  140
  Orvosok  151
  A Lőrinczy-gyerek  160
  Zólyomi Jeanette  169
  András csendőr lett  182


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


43 |ingerlő kiváncsiágnak |ingerlő kiváncsiságnak

57 |lehetet megérezni |lehetett megérezni

61 |akarta-csak |akarta, csak

72 |jutottt már |jutott már

105 |nem tuda |nem tudta

136 |változáson men át |változáson ment át

176 |velm jössz |velem jössz

183 |Daróczi nánéz |Daróczi ránéz]








*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KUNSZÁLLÁSI EMBEREK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.