The Project Gutenberg eBook of Az elátkozott család by Mór Jókai

Nem él már senki azok közül, kik ama napot élő szemmel látták, még a kik azon évben születtek is, rég a sírokban feküsznek mind, de a nap emléke ünnepül maradt a késő unokákra, s mindazokra, a kik ama város kapuin belül laknak, melynek a közelmult évek újabb historiai nevet adtak. (1852.)

Mikor e nap megvirrad, minden lélek, minden felekezet, úr és szegény, bűnös és szenvedő, igaz és boldog Istenéhez siet, háromszor látogatja meg a templomot aznap, bőjtöl, imádkozik, abbahagy üzletet, mulatságot, pörpatvarkodást, s az atheista, kinek szemei nem keresték az égben az áldások Istenét soha, megdöbbenve emlékezik a rettenetes Istenre, kinek ott alant a föld alatt is van birodalma, onnan szólal meg azok ellen, kik büszkeségük emlékeivel beépíték a földet.

Szép, csendes lanyha éjszaka volt, a milyennel a mi békességes kis városunkban keveset szoktak törődni. Éjfél körül itt már minden ember alszik, kivált a rosszhirű tizenkét órától egyig; ekkor még az éji őr sem jár az utczán, mert a kisértetek ráijesztettek. Egyszer egy vakmerő éji őr azt a hallatlan bátorságot vette magának, hogy az éjféli órára is el merte mondani a verset; de az a rettentő eset történt vele, hogy valami láthatatlan lélek, valami kitalálhatatlan helyről, bizonyosan a föld alól, vagy a kriptaajtóból visszakiáltá rá, a mit mondott, még pedig a mint ő, szépen érthetően hangoztatá: -2-

«Tizenkettőt vert az óra. Ember vigyázz ezen szóra», a gonosz kisértő megfordítva kiáltá azt vissza neki: «Aró za trev tőtteknezit. Arósz neze zzágyiv rebme!» a mi nyilván nem telhetett ki mástól, mint valami pokolbeli kóbor szellemtől, és ezért a tizenkét órát a mi kis városunkban többé nem szokás kiáltani. Azonkívül pedig mindenki nyugton alszik a maga kapuin belül s ha a nagy csendességben mégis úgy ugatnak a házőrző ebek egyik utczáról a másikra felelgetve, az az ő magánügyeikhez tartozik.

Utczai lámpásnak még híre sincs abban az időben, csupán a Dunapart mellett látni mintegy tizenkét pislogó mécsecskét: azok ott a sorba felállított kalváriai statiok rácsain belül égő lámpácskák, miket kegyes hagyományok tartanak ébren, s mik úgy látszanak reszketni abban a nagy sötétségben, kivált ha egy ellenséges szellő végigfuvall a parton.

A Duna vizén, a sziget orra felett egy sor fekete malom bujkál egymás háta mögött, egypár közülök erősen kelepel, mintha félne csendesen maradni a puszta víz hátán ilyen sötét éjjel.

Igen-igen nagy távolból hallani valami végtelenül szomorú, aggasztó hangot, a miről gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy valami közelgő rosszat jelenthet, mert sohasem láttam színről-színre, mi adja azt a hangot; valami útra kelt gabonáshajó tárogató tülke az, mely két-három mérföldnyi távolból hangzik ide; ha a város alatt fúnák meg, minden ember kiugranék ágyából, kifutna az utczára és azt kérdené, hogy mi történt?

Az órák egyet ütöttek, sorba mindegyik toronyban; a fiatalabbak siettek megelőzni az öregeket vékony csengő hangjaikkal, a vén Szent András öreg harangja magának tartotta fenn az utolsó szót, úgy kondítá rá, mély, tekintélyes hangján az «egyet».

Az éji őrök megint megkezdték körjáratukat; csak az -3- óraütésre vártak. Talán mondák is magukban, milyen sokáig zúg az ütés után még a harang. Nem is akar elmulni ez a zúgás, sőt erősödik még, mintha valami erős vihar hangja volna az, pedig hiszen szélcsend van; meleg, lanyha éjszaka van, és mégis olyan hidegen jár keresztül ez a zúgás annak a szivén, a ki azt meghallja.

Nem mondta senkinek: «legyetek ébren», nem külde mennydörgést, vakító villámot, csak egy mozdulattal tudtul adá, hogy él. Hogy ébredt fel mindenki egyszerre legédesebb álmából, hogy rohantak ki csöndes házaikból az emberek! öltözetlen, készületlen, csak a hogy ágyaikból felszöktek; hogy feledték házaik ajtait nyitva, és rohantak a piaczokra és kérdezék egymástól: «mi történt?»

A föld folyvást reszketett, mintha valami borzongató láz gyötörné belül, egyes apró lökéseket érzett minden ember maga alatt, mintha nagy gonosz óriások akarnának fejeikkel keresztültörni a földön, hogy a két Duna folyamban ezer meg ezer szökőkut gyanánt lövelt fel egyenesre a víz, s a megbomlott toronyórák újra meg újra ütötték az egyet.

A közben ama bántó süketes szélmoraj, az az ismeretlen hang, mely mintha mérföldekről jőne s mégis egészen közel volna, – körül és alant és mindenütt! – folyvást tompa bugással tölté be a levegőt, a nélkül, hogy valaki tudná, merre lehet előle menekülni?

A házi ebek riadtan futottak végig az utczákon, megállva, hogy visszaüvöltsenek az elhagyott városra; elvadult macskák szökdeltek egyik tetőről a másikra s a zugó légben felriadt galambok, verebek és vércsék csoportosultak, félénken kerülgetve a toronytetőket.

És a föld minden állatai között legrémültebb volt az ember. Amazok csak a halál lehelletét érzék, de ez tudta, hogy itt Isten van közel; őt a reszkető föld nemcsak sírjára emlékezteté, hanem a mi még azon alól van. – Mi -4- lehet még a síron alól? – Mindenki sápadtnak látta a mellette állót, elhagyta az ész, a bátorság a lelket, mindenki érzé, hogy itt az emberi kéz hatalmának vége.

Megküzd az ember a tűzzel, a viharral, nyerget vet a hullámzó tenger hátára, csatába száll minden elemmel, csatába önmagával; – de ha az élő föld haragja támad ellene, mivel védje magát?

A föld egyre rázkódott, a zugás egyre hallatszott, mint valami szétpattanni készülő katlan forrongása, s időközönkint, ha a vízirányos vibratio erősebb rengésben tört ki, meg-megkondultak egyszerre minden toronyban a harangok; a nagy, vastag érczharangokat úgy rázta a vész, mint apró csengetyűket.

A rémes harangszóra hirtelen egy kétségbeesett remény szikrája kapott a zsibbatag szivekbe: «az Isten hivogat bennünket».

Az egyházak ajtai feltárultak, a nép betódult, a ki nem fért be, ott künn térdepelt le, a lépcsőkön, az utcza kövezetén s belevegyíté énekét a szent boltozatok közül kihangzó zsolozsmába. Oh az emberek olyan jó énekesek, mikor megvannak rémülve!

De az énekhangon is keresztül tört a földalatti zugás, az a hangváltozás nélküli pokolbeli zenekiséret, az éneklők saját szavaikon keresztülhallák azt, átjárta a szívet, a lelket, s beteggé tette az embereket. Gyönge nők, öreg emberek ájuldozva, szédelegve hagyták oda a templomot s künn lefeküdtek a kövezetre, a többiek éjnek éjszakáján énekelték tovább a bűnbánó éneket:

Hajnal felé ama bántó zugás lassankint elcsendesült, a vele küzdő szent énekhangok mindinkább erőt látszottak rajta venni, végre egészen elenyészett, vele együtt a föld rengése is; csak néha koronkint, egy perczre rázkódott -5- még meg a föld, mintha az ég és csillagok mindannyiszor valami rettentő gondolatot szóltak volna hozzá, a mitől összeborzadt; végre az is elmult. Az éj szürkülni kezdett, az ég világosodott; a szorult keblek terhei enyésztek. A nép egy része hazatért házát meglátni, családját összekeresni, a többi «hosannát» énekelt a templomokban.

A mint a kelő nap világa át kezde törni a magas templom-ablakokon, elhalaványítva az oltár gyertyáit, mik eddig gyér világot vetének a roppant teremben, megtért a bizalom is a szivekbe, az a jótékony érzés, mi átélt veszély után foglal helyet a lélekben; egy fiatal szerzetes fölment a szószékbe, s beszélni kezde magasztos dolgokat a néphez.

Egyszerűk, keresetlenek lehettek e szavak, a hogy azok egyenesen a szívből jőnek, de jól esett hallani azokat a hivőknek, az ajkak úgy mondák utána némán az imát.

A pap elvégzé beszédét, kimondta az ament. Hallatszott utána az a templomi sohaj, mi ezrek fohászából származik egyszerre… E pillanatban, mintha mennydörgő szekerek rohannának végig a föld mélyében, egy hömpölygő dördülés futott végig a város alatt; a föld színe az elmult reszketés helyett egy irtóztató taszítást kapott alulról, s azon perczben lehullottak a tornyok a földre, egy irtóztató roppanás hangja tölté be a levegőt, a legmagasabb épületek mennydörögve dűltek össze, a kábító zuhanatban az utolsó órát üték a messzehajított harangok…

Másfélezer ember feküdt halottan az összedűlt templom romjai közt; ajkaikon a kimondott amennel, sziveikben a bűnbánat igaz keservével. Nem halhattak volna meg üdvösebb pillanatban.

Az emberek meg voltak némulva, elveszték a segélykiáltás hangját, elfeledtek beszélni. Nem volt kit híni segélyül. Maga az Isten háza is romban feküdt. -6-

Futottak tébolyodott zavarban az utczákon végig szótlanul; egy-egy futó némber hurczolt maga után kezénél fogva valami elkapott gyermeket, kit tán fiának vélt, véres fejű ősz emberek tántorogtak erőszakosan kapaszkodva izmosabb férfiak ruháiba; percz mulva megint vissza azon az utczán ugyanazon alakok, a gyermeket hurczoló nők, a véres ősz emberek, a lihegő férfiak. A várost mindkét oldalról víz fogja körül, nincs hová menekülni.

Másodszor újra hallatszott a futó hömpölygő dördülés a föld alatt, a mint morogva gördült végig és mindig közelebb, mintha feljebb jönne. Messziről lehete látni a rém közeledését; a merre elhaladt, az élőfák meghajták előtte fejeiket, jobbra-balra a földet csókolva sudaraikkal, s mikor a város alá ért, a futó népek elestek taszítása miatt; a ki állva maradt, azt lábnyi magasra hányta fel a rejtelmes erőszak s ismét ment tovább hömpölyögve, zuhogva, az élőfák jobbra-balra hajlongtak útjában, kivált azok a hosszú sor jegenyék ott a fűzes sziget partján mint bókoltak előtte egész a fekete víz színéig, mely oly ijedten látszott hullámzani előttük.

A félelem csodái egyre szaporodtak; a kalvária melletti apró házak között egyszerre több helyen tűz ütött ki; nehány bátor férfi, a ki oltani sietett, borzadva vevé észre, hogy a kutakból egyszerre kiapadt a víz, a veder magasra feltorlódott kavicsos homokba ütődik s a belvárosi kutakból is valami forró párázat kezd felszürődni, a minek olyan fojtó sárvíz szaga van. A legnagyobb iszonyat végre a megyeház utczáján adá jelenségét, a hol a föld keresztben megnyilt, át a házsorokon, egy erős kőépület kapujánál közepén ketté vált s a mint egy percz mulva a rémületes tátvány összecsukódott, a szétszakasztott házat úgy nyomta ismét össze, hogy a nyilásba szorult gerendák mind az ég felé meredtek, a támadt nyiláson át pedig valami forró, nyúlós, fekete sár önté el messzire az utczát.

– Elsülyed a város! ordíták az emberek. Fussunk -7- a Dunára! – A föld nem adott többé menedéket, a vizekhez kellett folyamodni.

Az Öreg-Duna, a hogy itt a Csallóköz-szöget képező folyam szélesebb karját nevezik, a város alatt ismét két ágra szakad, s épen átellenben a várossal egy kisded szigetet képez. A keskenyebbik ág a város és a sziget között foly el: ezt szokták kikötőül használni itt van télen a malmok réve és a repülőhid, a hajótömő műhelyek, a halászok bárkái.

A menekülést kereső nép megrettenve látá, hogy a Dunának e keskeny ága nincs többé: a háborgó föld úgy felemelte annak a medrét, hogy a víz a szigeten keresztül a szélesebb ágba futott át, s a város előtt nem volt más, mint egy nagy zátonyos mocsár: az eltünt folyamág titokteljes medre, az évek előtt elsülyedt hajók romjai, elveszett vasmacskák, elsüppedt málhacsomagok, rémletes tárgyak, mik évek óta a vizek éjszakájába voltak eltemetve, álltak ijesztőleg a napfény csodájának kitéve; a meder közepén valami kettős boltozatos kőfal maradványa: tán a sokszor emlegetett alagut romjai… és a kikötőbeli hajók, a halászbárkák, a malmok, a repülőhid mind a vízfenék zátonyain ültek, megrémült lakosaikkal, kik bámulva tekintének az alóluk elfutó víz után, mely harsogva huzódott folyvást odább.

Ez a bámulatos látvány, mely több csodát mutatott a szemnek, mint a mennyit az emlék össze birna szedni, így tartott két-három perczig; – akkor egy új földhullámzás a tulsó Dunaág medrét emelte föl s ismét a keskenyebbet sülyeszté alá.

A roppant víztömeg zúgva rohant vissza egy percz alatt az elhagyott mederbe, mint egy átlátszó hegyláncz, a közbeesett szigetet el látszott seperni gátjaival és jegenyesoraival együtt, a jégtörők karóit széttörte, mint gyermekjátékszert -8- s a mint a sziget gátjaiban megütődött, felemelte tajtékzó gerinczét, mintha el akarná azt nyelni, s azzal lecsapott a tulsó mederbe.

A partra gyűlt tömeg rémült ordítással veté magát vissza a városba, az omladékos utczákba, a tátongó földre a hullámcsapás elől, míg az harsogva, tombolva tölté meg keskenyebb medrét, felkapva a zátonyon ülő hajókat, malmokat örvényző árjaiba, s letépve azokat vastag horgonyköteleikről, ragadta magával, túl az elsepert vízgáton, bevitte a városba, odatolta az utczák közepére, odavagdalta a házak szögleteihez, odacsavargatta köteleiket a közkutak rácsozatához, a szentszobrok lábaihoz, s azután ismét oly sebesen, ahogy jött, zúdult vissza, a piacz közepén hagyva az odáig vitt hajókat, malmokat, felforgatott dereglyéket, s ragadva magával, kiket útjában elkapott.

A kétségbeesés visszakapta szavát. – Nem volt menekülés. Az emberek nem láttak szabadulás után, nem futottak többé; hanem összebujtak meghunyászkodva, megsemmisülve és kiáltozák Isten nevét, míg alattuk a föld rengett, körül a hullám csattogott, s a föld repedésein kirohanó forró lég bőgve tört magának utat, undok posványt és forró érczolvadékot túrva ki maga körül…

Oh én uram és Istenem! De erős a te ostorod, midőn haragodnak dicsőségét megmutatod a te földi férgeidnek!…

AZ ÚR SÁTORA.

Tizennégy nap és tizennégy éjjel látogatá meg a rettenetes ostorozó haragjának kiválasztott városát: eljött reggel, eljött este, eljött a nappal és éjjel minden -9- órájában és tanítá reszketni a földet szörnyű lépései alatt.

A második, harmadik napon megadták magukat az emberek a csapás szörnyeinek, a kétségbeesést keresztyéni türelem váltá fel; az okosabbak tanácsadása kezdett kihallatszani a közjajveszékelésből, kezdtek gondolkozni védszerekről, mik a helyzet rendkívüliségét elviselhetővé tegyék, építettek fagunyhókat a szabadabb térekre, a gyöngébbek lakásául; odakötötték a sátorajtókhoz a csónakokat, hogy menekülhessenek, ha ismét véletlenül jön az ár; s készen tartották kádakban a vizet, ha a földalatti tűz valahol a romok közt gyujtogat, és azután csináltak az apró gunyhók közé egy-egy nagy gunyhót is, s azt a nagy gunyhót elnevezték templomnak.

Merész férfiak előkeresték a romok közől az oltári szentségeket, a búcsujáró zászlókat, fölkeresték a legkisebb iskolai csengetyűt, mely egész maradt, annak csináltak kis haranglábat és ismét harangszó hívá a népséget Isten színe elé, és ismét hangzottak a buzgóság imái a nagy fagunyhóban, melynek templom volt a neve; ilyen aprócska templomok voltak minden szabadabb téren, mert a nép egyben úgy sem fért volna el, kivált most, a midőn mindenki sietett oda. Ah, mint figyeltek az emberek arra a kis csengetyű szavára! hogy siettek minden utczából, imádságos könyveikkel kezeikben! hogy szólíták meg a szemközt találkozókat: «harangoztak már, mehetünk».

Ilyenkor olyan rosszul esett látni a buzgóknak, hogy itt-amott a házak kapujában hallgatag emberek ültek, a kiket nem buzdított fel a harangszó; a kik zárt ajakkal, bánatos arczczal néztek fel az égre, mintha nekik csak szenvedni volna szabad, és nem panaszolni.

Voltak egész utczasorok, a honnan senki sem jött elő a csengetyűszóra, a honnan senki sem csatlakozott a búcsujáró menethez, ott volt legszomorúbb a rombolt város képe.

A szomszédok, az ismerősök gyakran beszólaltak e hallgató -10- emberekhez: «hát ti mért nem imádkoztok? Miért nem kéritek Istent, hogy e csapást elfordítsa rólunk?»

– Avagy hogyan imádkozhatnánk mi Istenhez, a midőn nekünk nem szabad templomot emelnünk ez helyen?

Miért nem volt nekik szabad templomot építeniök azon városban? azt bizonyára én sem tudom, más sem tudja. Régen volt az idő; elfeledte mindenki.

Annyi bizonyos, hogy a népesség egy harmadának nem volt szabad templomot építeni azon kis városban. Ki parancsolta azt úgy, ki tartotta fenn? holott az uralkodók ezt egészen másképen rendelék, arra ismét tudatlan volna a felelet. Annyi mondható, hogy még akkor a kis urak igen nagy urak voltak hazánkban, s a mit helybenhagyának a nagy királyok, e «kis királyok» gyakran hiúvá tették.

No de azt én reám nem bízta senki, hogy én itt az országok sorsát intézgessem, azért jobb lesz, ha folytatom a mi szomorú történetünket.

Történt az ötödik napján az Isten látogatásának, mely nap épen vasárnapra esék, – szomorú vasárnap, – hogy azon a téren, mely mostanság szép kúpozatos kápolnával, s hozzá ékes fasorokkal s mind ehez illő szép névvel bír, Rozália-térnek neveztetvén, s melyet gyermekkoromban még disznópiacznak hivogattak, az én nagyapám gyermekkorában pedig régi rácz temető név alatt ismertek, nem sokat gondolván a benne fekvők emlékezetével, mint a mely helységből hordták a városba a fazekasok számára való földet, tehát e historiai nevezetességű helyen két sajátságos csapat találkozék egymással össze, mely úgy látszik, hogy szántszándékos találkát rendezett itt egymás számára.

Azok, a kik jövének a megyercsi utcza felől, mind kék mente-dolmányba öltözött férfiak; nagy, massiv kerek kalapokban, széles szalagokkal, jó kordován, ránczba szedett torkú csizma lábukon; mentéiken nemcsak szép filigrános -11- ezüst gombok, hanem azon felül egyik válltul a másikra kapcsolt függő lánczok, nagy pengő szemekkel s roppant medaillonnal a közepén; mind valódi tizenhárom próbás ezüstből. És e nagy tekintélylyel járuló személyek társasága nem más, mint az érdemes csizmadia-czéh, a becsületes szekeres gazdák és a nagyon tisztelt hajóslegények, mint a kik képezék azon idők szerint a nemes város legsolidabb polgári osztályát.

A velük szemközt jövő csapat férfiai ellenkezőleg zöld mentéket viselnek, zöld nadrágot zöld zsinórral kihánytatva, helylyel-közzel molnárszínű szürke dolmányokat, lapos ezüst pitykékkel és fekete báránybőr-süveget hozzá. Ezek pedig a nemes város takácsmesterei, szűrszabói és molnármesterei, kiket eleitől fogva mindenki a legbékeszeretőbb polgárok gyanánt szokott elfogadni.

Midőn e két szemközt jövő csapat e fennnevezett téren egymáshoz mintegy húsz lépésnyi távolságra ért, ott megállapodának mind a ketten, s a zöldbeliek közül kiválva egy kitünő egyéniség, fölemelt rezes nádpálczával inte a többieknek, hogy várjanak és hallgassanak: azzal kilépett a középre.

Hosszú, száraz férfi volt az említett, még soványabb az által, hogy öltönyének minden része feszesen állt rajta, prémes mentéje szinte megfeszült a hátán s lábait úgy szedegette fel, mintha minden lépésnél megégette volna a talpát; szikár orczáját rendkívül ékesíté két hosszan lefüggő bajuszzsinór, olyan kacskaringósra csavargatva, mint egy-egy kigyó.

Tudnunk kell pedig, hogy e derék férfiú a becsületes takács-czéh atyamestere; érdemes Kanál Ignácz uram ő kegyelme.

Tudnunk kell továbbá, hogy az érdemes takács-czéh tagjai mind zöldben járnak, mind soványak és mind igaz katholikusok; az érdemes szűrszabó-czéh tagjai is zöldben járnak és kevés kivétellel katholikusok; a molnárok között már nagyobb a megoszlás hit dolgában, de öltönyük -12- azért egyszínű. Határozottan kék azonban az érdemes csizmadiák ruházata, és ezek kivétel nélkül kálvinisták, túlnyomó e szín és hitvallás a szekeres gazdáknál s határozott a hajóslegények osztályánál.

E szerint e pillanatban két pártfelekezetet látunk magunk előtt, mind megannyi testületekben. Ne feledjük el azonban, hogy a föld reszket alattunk.

Nem is perlekedni jött össze a két felekezet; nem mint Konstantinápoly lakói, a végpusztulás napján a «que» fölött vitatkozni – hanem egészen más szándékból.

A mint érdemes Kanál Ignácz atyamester uram kilépett az őt követők közől, a tulsó csoportozat közől szintén előlépe nemes Bajcsy András uram, a csizmadiák érdemes czéhmestere, ki nemcsak oly izmos vállakkal, oly gömbölyű termettel, még nagyobb ezüst gombokkal volt megáldva, miként tagtársai, hanem azonfelül nemes ember is volt és diákul is tudott, sőt még szakállat is mert viselni az álla alatt körül, s a bajusza előre volt hegyezve, mint egy villa.

E két derék férfiú tehát egymás elé sietett, a tér közepén találkozának, ott Kanál Ignácz uram előre nyújtá reszkető kezét, nemes Bajcsy András uram belecsapott abba barna tenyerével s ott rázogatták egymás kezét legalább öt perczig folyvást, a nélkül, hogy valami szót tudnának egymással szólani; mind addig, míg a két derék férfiú szeméből megeredének a könyek; és azután kénytelenek valának elővenni zsebkendőiket és szemeiket megtörülgetni s akként kezdeni a dologhoz.

E hallgatás alatt pedig mind a két csoportozat úgy közelíte egymáshoz, hogy mintegy kört képezének a két férfiú körül. Kanál Ignácz vevé fel ismét a szót.

– Nemes Bajcsy András uram. Nem olyan igaz emberek-e a kegyelmetek hívei is, mint a mieink?

– Vétettünk-e mi egymás ellen valaha? Csaltuk-e meg egymást? rontottuk-e egymás családját, mesterségét? Nem járnak-e a mi koldusaink is a kegyelmetek ajtajára? nem esik-e az eső a kegyelmetek földjére is úgy, mint a mieinkre? Nem az-e a mi hazánk, nem az-e a mi szülötte földünk, a mi kegyelmeteké? Nem egy nyelvet beszélünk-e, nem egy kenyeret eszünk-e egymással? és mégis egyik gyülöletes a másik előtt, s egyik nem imádkozhatik a másik miatt.

Bajcsy uram erre megint csak azt felelhette, hogy megfogá a takácsok atyamesterének jobbját s megrázá azt szíve szerint.

Kanál uram megerősíté magát, letűzte keze alá rezes botját s egészen más hangot váltva, mondá:

– Érdemes lakostársaim, nemes czéhmester úr, becsületes mester urak: minthogy mi más felekezeten lévő együgyű emberek átláttuk, mennyire keservetes dolog kegyelmetekre nézve, hogy a szomorú, iszonyatos napokban, a midőn mindnyájunknak vigasztalása egyedül az irgalmas Isten, kegyelmetektől e vigasztalás meg vagyon vonva az által, hogy e nemes város privilegiumai fejében -14- nem szabad kegyelmeteknek ez helyen templomot építeni, hanem kénytelenek a szomszéd kulcsos mezővárosba átjárni isteni tiszteletre, a midőn azt a vizek engedik…

– Úgy vagyon, – szólalt meg egy hajóslegény hatgalléros köpönyegben, – a szekeres gazdák szekéren hordanak át bennünket minden vasárnap.

– Ne zavarják kegyelmetek az atyamester urat az ő contextusában. – Azzal buzdítólag fordult az atyamesterhez: «quoniam; – ergo – minthogy; tehátlan… Így következik.»

– Tehátlan, – folytatá Kanál Ignácz uram, – előfordult a mi érdemes polgári czéhünk gyűlésében az a szó, hogy im e gyászos napokat használnák fel mindnyájan azon üdvös cselekedetekre, mely szerint építenének kegyelmetek is egy sátort a mieink hasonlatosságára, a holott az Istent imádhatnák s ne kényszerülnének elvándorolni minden úr napján szomszéd helységekbe, hanem segítenének szivök szerinti imádságaikkal megengesztelni az úr Istennek az ő haragját, mely alatt bizony annyit szenvednek kegyelmetek is, miként mi szenvedünk.

Ez nagy szó volt: igen nagy mondás… Ha valami költő volnék, a ki képzelt dolgokat mesélni állt elő, világért nem mernék ilyeket adni emberem szájába, de miután nem vagyok más, mint jámbor krónikairó, a ki elbeszéli azt, a mit öreg emberek beszéltek fiatal embereknek, úgy maradt meg az emlékezetben, bízvást megírhatom a mostani ivadéknak, hogy ott azon a kerek téren egykor összegyűltek a nép együgyűi, a publicanusok és tudatlanok, a minők közől a nazareti király válogatá az ő apostolait, és ott azok, a kik hatalmasabbak voltak, azt mondák a gyöngébbeknek:

«Ime, e helyen, a hol állunk, építsetek sátort az Úrnak, a melyben imádkozzatok.» -15-

Az érdemes atyamester nem tudott tovább szónokolni az elérzékenyülés miatt; a helyett egyre szorongatá a hozzá közel esők kezeit s szemeivel mutogatott a háta mögé furakodó becsületes német polgár ácsmesterre, kiben régen meglátszott, hogy szeretne valamit mondani, a mit meg is tett, a mint szóhoz juthatott, kezeivel magyarázva, a hol nyelve hibázott.

– Mi nem ellenzünk ám az! Mi nem haragszunk rá egymásnak. Mi jó embereket lehetünk. Ne félje magát senki.

Azután egy emberséges kovácsmester tört magának útat a középhez, a hol beszélni lehetett, s felgyűrte jobb karjáról az inget, mintha azt máskép elmondani nem is lehetne, mint neki gyürkőzve; harsogó hangon bocsátá közre jámbor ötletét.

– Atyámfiai, jó barátaim; én azt mondom, hogy építsetek itt, a hol állunk, egy akkora sátort, hogy minden nemzetségtek elférjen benne, híjátok ide fiaitokat, feleségeiteket s a mennyi helyen megférnek, akkorát kerekítünk innen s ott álljon a templom; torony is legyen rajta, csengetyű is legyen benne.

A derék férfiú homlokáról csorgott az izzadtság az utolsó szavaknál, olyan igyekezettel szónokolt, s szerette volna látni, ki mondhat neki ellent, midőn ingujjával végig törülte orczáját?

Nem mondott senki ellent, sőt mindenki iparkodott felebarátjával megértetni, mennyire idegen dolog volt szivétől minden harag ez ideig is, s mint fogják ők ezentúl is szeretni és becsülni egymást, akár engedi meg az országgyűlés, akár nem.

Nemes Bajcsy András uram mind e jelenet alatt összefogott kezekkel állott a középen, komoly orczáján egy vonást meg nem változtatva s figyelmesen végig hallgatva minden beszélőt, és senkit meg nem szakítva abban, mint a ki valami nagy szót akar mondani s azt a végére tartogatja. -16-

Midőn azután venné észre, hogy mindnyájan ő reá vetik szemeiket, leemelé nagy süvegét szénfekete szögkemény hajáról s két kezével melléhez nyomva azt, felsóhajta, tekintélyéhez méltó nyelven:

– Gloria in excelsis omnipotenti Deo! Dicsőség az magasságban az mindenható Istennek.

És akkor szemeivel megválván az égtől, visszafordula érdemes lakostársaihoz és mondá:

– Az Úr parancsolá, – kegyelmetek tudtunkra adák, – mi pedig meg fogjuk cselekedni; a ki igaz ember és Istent tiszteli, akként cselekszik, a hogy én. Mészáros János gazduram. Minthogy kegyelmednek köpönyege vagyon, terítse azt ide elém a földre.

Mészáros János ellenvetés nélkül szót fogadott, s leteríté a sok gallérú pukovai posztóköpenyt az érdemes czéhmester úr elé.

Akkor nemes Bajcsy András uram kivonta csizmaszára mellől rézpitykés bicskáját s kinyitá azt és a köpeny közepére álla, mint egy áldozatra készülő táltos a régi napimádó magyarok közől; kezében a fölemelt késsel.

Mindenki áhitattal leste szavait, mert azt jól tudta, hogy nemes Bajcsy András uram bárha némelykor furcsa előkészületeket tesz is, de mindig okosat és nyomatékosat mond.

– Szerelmetes hitsorsosaim! – kezdé a jeles férfiú, olyszerű helyzetet véve a kivont késsel, mintha egyenesen szivébe akarná azt döfni. – Mire való a mi vállainkon ez az ezüst láncz? mire valók a mi kebleinken emez ezüst gombok? Láncz és teher az; és semmi egyéb, mely minket lefelé von a föld felé! Ime vessük le a mi lánczainkat, rázzuk le a mi terheinket, és építsük fel azoknak árán az úrnak hajlékát, a mely bennünket fölemeljen az ég felé. Járjunk ezentúl fekete gombokkal, hogy a kik meglátnak bennünket, elmondhassák rólunk: ime ezek ama híres város lakosai, a kik nem viselnek ruháikon többé ezüstöt; de viselik szíveikben az urat -17- és emelének templomot az ő czifraságaiknak árán: és bizony mondom, az mi rajtunk nagyobb ékesség leend minden aranynál, ezüstnél!…

És e szavakat mondván, nemes Bajcsy András uram neki fogta a bicskát, lekanyarítá válláról a súlyos ezüst lánczot, leszabdalá a nagy filigrán gombokat s oda veté azokat a köpönyegre, melyről hátralépett s prófétai ihlettel mutatott oda a többi jelenlevőknek.

Egy pillanat alatt minden férfi kezében villogott a kés; tépte, fejtette mindenki magáról az ékszereket, ezüst lánczok, ezüst gombok hullottak a kiterített köpenyre minden oldalról; senki sem késedelmezett, senki sem tétovázott; a késeket egymás kezeiből ragadták ki, a kiknek nem volt; pirult arczú nők és szűzek rimánkodtak az előttük álló férfiaknak, hogy arany függőiket, gyűrűiket engedjék az áldozat közé tenni; e hír villámgyorsan futott végig a városon s a ki meghallá azt, sietett a térre, mindig több nép gyűlt össze a téren, apró gyermekek elhozták takarék márjásaikat, egy-egy koldusnő fillérje is kézről-kézre adatott, míg az áldozat-halomhoz ért, hogy csendülésével ő is beleszóljon abba a zenébe, a mi úgy tetszik odafenn.

Akkor nemes Bajcsy András uram megfogá a derék német ácsmester Hampel uram kezét, és odavezeté őt az ezüst halomhoz:

– Ime, szerelmetes atyámfia, itt vagyon az érték, tegye kegyelmed rá a kezét és vállalja fel, hogy építsen számunkra ezért egyházat, díszeset és tágasat, a hogy tudtára adatott.

Hampel mester ijedten rántá ki kezét Bajcsy uraméból s nagy buzgalommal kezde tiltakozni.

– Eressze engem Bajcsy úr. Ne tréfálja így. Én bizony nem teszek sem kezemet, sem lábamat a kegyelmed ezüstre; – no csak ne haragudja magát nekem: meglehet, -18- hogy rosszúl megmondtam, mást akartam megmondani: Engem nem kell a kegyelmeteké ezüst, nem arany, és mégis csinálom fogom, a mi kell. Ezt mondja becsületes ember; és ki mondja, hogy Hampel Kristóf nem becsületes ember van? Én beszélem magyarul rosszat, de érzem jót.

A református hitfelek annál kevésbbé kezdték érteni a derék ácsmestert, mentül jobban iparkodott az magát összekeresett szavakkal megértetni, a min végtére Hampel Kristóf uram oly melegbe jött, hogy kirántva tubákszín kabátja zsebéből egy hosszú szarvasbőr-erszényt, azt előlről kibontá s azzal megfogva a fenekét, oda tartá azt az ezüst-halmaz fölé, s kirázta belőle, a mi benne volt: lázsiás tallérok és jó vert körmöczi aranyok.

– Nekem nem kell a kegyelmeteké ezüst; teszem hozzá én is, legyen több. – Adják kegyelmetek a fa, csinálom a munka ingyen. A templom Istené van, teszem e munkát Istennek, majd megfizeti nekem Isten. Tartja meg kegyelmetek a ezüst, jó lesz fizetni vele a pap, meg kántor; én nem prédikál, se nem énekel a kegyelmeteknél; lesz a sok ezüst fundatio. A ki becsületes ember, azt mond: és Hampel Kristóf mindig becsületes ember, beszélni rossz, de szíve van jó.

A derék ácsmester nem volt valami kitünő szónok, de szavai oly lelkesülést gerjesztének hitfelei között, hogy azok egymásután törtek maguknak útat a középre, s önként felajánltak minden munkát ingyen, a mi a protestáns hitfelektől ki nem telhetett. A kovácsok, lakatosok, bádogosok egytől-egyig mind katholikusok voltak: náluk nélkül nem épülhetett templom. Senki sem akart fizetésről hallani, az emberséges ácsmester sorról-sorra járt mindenkihez s bámulandó igyekezettel iparkodott azt a kevés magyar szót, a mi ráragadt, ékes beszéddé alakítani, hogy rádisputálja minden emberre, a mit a nélkül is tudott, érzett és mondott mindenki, hogy ez a munka tetszik odafenn az égben… -19-

Kétszázados villongás így csendesült el egy napon, és lőn béke és egyetértés a város lakosai között és régi ellenségek nyújták egymásnak kezeiket és az erősebbek mondák a gyöngébbeknek: «legyünk egymás testvérei!»

A föld csak néha-néha rendült meg az összegyűlt csoportok alatt, az úr lábnyomától meg-megdobbanva. Mintha azt mondaná vele: hogy ő is jelen volt… és hallotta a fogadásokat…

Az alku hamar készen volt; a hol minden ember ingyen adott mindent, nem volt nehéz az egyesség.

Hátra volt azonban még a kegyes vállalat nehezebb része: a helyhatósági engedély.

Ez időben az sem kerülhetett sokba; a városbíró és tanács előre meg volt már nyerve ez iránt; a derék német ácsmester többséget szerzett a türelmi kérdésnek a «hatvanszemélyek» gyűlésében; a tanács nem mert ellentmondani; az egyházi hatóságok részéről sem történt semmi ellenvetés. A jámbor takácsok és szűrszabók, azokban a zöld dolmányokban előre eljárták mind ezen urakat s biztosíttatták magukat a kegyes elnézésről, nehogy hasztalan reménységgel biztassák fel polgártársaikat.

Hanem… a legnehezebb kő még útban volt: egy igen nehéz és igen kemény kő, a mit a csodatevő természet egy magasrangú főúr keblébe tévesztett arra a helyre, a hol más emberek a szívet hordják: ezt a nehéz követ ki fogja elemelni!

– Voltunk a tanácsbelieknél, voltunk a főtisztelendő uraknál, – szólt a derék atyamester, – felőlük akár a Sion hegyét ide építhetik kegyelmetek; hanem még hátra van a tekintetes alispán úr. Már oda édes atyámfiai küldjenek kegyelmetek valakit mást, mert oda ember kell, a kinek esze és bátorsága vagyon; nekem pedig mind a kettő mértékkel vagyon, és az a tekintetes úr előtt nem lészen elegendő.

A jámbor atyafiak egymásra néztek, mintha keresnék -20- maguk között, hogy ki légyen Mózses, és ki légyen Áron? S nagy aggodalom kezdett arczaikon mutatkozni. Ez valóban nehéz kő volt, igen nehéz kő.

Egy hang indítványozá nemzetes Beő Sándor uramat, a ki deszkakereskedő, és így honoratior, de a becsületes úriember azzal menté ki magát, hogy neki a neve ugyan Beő, de a beszéde épen nem bő; ott fogy el, a hol legjobban kellene.

Másik hang nemes Szabó Ferencz földbirtokos urat kivánta deputatióba küldetni; a ki viszont biztosítá a gyülekezetet, hogy ő nem rég kelt föl negyednapos váltólázból; ha az alispán elé kell mennie, kétségtelenül recidivázik.

Ilyenformán minden candidált személynek volt valami nagy organicus baja, mely miatt küldetését fel nem vállalhatá.

Végre Mészáros János, a megköpönyegtelenített hajóslegény, ott állván a középen, elkiáltá magát:

– Micsoda? Hát nincsen-e itt nemes Bajcsy András uram, a ki czéhmester és diákul is beszél? Tud ő kegyelme úgy beszélni, mint akár egy prókátor s nem ijed meg senki személyétől.

– Úgy van, úgy van! – kiálták rá egyszerre mindnyájan, s körül kezdék fogni Bajcsy uramat. «Jó lesz, nagyon jó lesz, jobbat nem is lehetne küldeni.» S most már az elébb megkináltak is mindnyájan ajánlkoztak, hogy ők is vele mennek, nem fájt senkinek sem keze, sem lába, ha Bajcsy uram fog szónokolni.

Az érdemes férfiú azon nyugodt komolysággal fogadá az ajánlatot, mely a megbizatás nagy fontosságának saját önérzetével összevetéséből származhatott. Pár perczig nagy megfontolással gondolkozék magában, akkor fölveté szemeit az égre és áhítatosan mondá:

Okosabb emberek kívántak időt engedni az érdemes férfiúnak, hogy beszédre, szép oratióra készülhessen, azt -21- otthon előre betanulván; hanem ő fölöslegesnek tartá ez ajánlatot; az, a ki az ő küldötteit idegen nyelveken beszélni tanítá, majd neki is segítségére leend. Csupán annyi haladékot kért, a míg haza megy és kardját felköti, mert kard nélkül nemes embernek küldöttségbe menni nem illik; a hová őt azután a küldöttség többi tagjai is elkísérték, biztatván ügyfeleiket, hogy a míg visszatérnek, addig csak maradjanak szépen egy rakáson.

Malárdy Ferencznek hítták az első alispánt. Hivatalos okiratokon így látjuk aláírva nevét: Dárdai és Czoborhegyi Malárdi Malárdy Xaver Ferencz. Minden rendű prædicatumaira oly szabályszerű igényt tart az alispán, hogy ha bármely hivatalos benyújtványon, vagy magánlevélben a czímzetből valamelyik hiányzik, hidegen nyújtja vissza az átadónak, azt mondva: «nem ismerem ezt az urat».

A Malárdy család igen régi eredetű. A legelső ős, Zotmund, még Álmossal ivott egy kürtből. Ő tűzte le dárdáját a Beszkidek legelső hegyormára a honkeresők közt; azt a hegyet most is Dárdahegynek nevezik, – az ellenkezőt bebizonyítani nehéz; – később ő volt az, ki saját úri kezeivel felköté a gonosz nyakravalót Czobor vezérnek a róla elnevezett hegyen: innen a dárdai és czoborhegyi előnevek. Tulajdon nevét pedig egy későbbi ős nyerte szent László alatt a cserhalmi ütközetben, a midőn a csata kezdetén azt mondá a királynak: «ma ládd uram, hogy mint fogok dolgozni», innen a Malárdy név. Ezt a hírneves család minden tisztelőjének tudni kell és tisztában lenni a felől, hogy a három részre osztott czímerpaizson mit jelent a kétfarkú oroszlán a véres emberfővel, meg a zászlós halom és a zöld élőfa? valamint arról is meg kell győződve lenni mindenkinek, hogy a Malárdy családnak ős idők óta egy férfi tagja sem volt, a ki valami nevezetes dolgot ne követett volna el! valamennyien mind magas hivatalokat viseltek, sőt a mostani alispán nagyatyja nádor-ispánságra is volt candidálva. -22- Arról a végrendeletről pedig épen tényleges tudomással kellett bírni mindenkinek, melyben a család hatalmas alapítója sajátságos büszkeségből akként intézkedett utódaira nézve, hogy azok mindig büszkék legyenek ősi eredetükre és annál nagyobbra vágyódással őseiket meg ne alázzák: tudniillik grófi, bárói, avagy herczegi czímeket se el-, se fel-, se meg ne vegyenek: hanem a mint valaki közülök grófságra vágyódnék, vagyoni része mindjárt a nemesnek maradott atyafiak közt osztassék fel, hogy az elődök ne legyenek kénytelenek pirulni az utódok előtt. És hogy az törvényczikkelybe is volt igtatva, mindaddig, míg az ónodi gyűlésen a kuruczok a documentumokat meg nem égették. Ugyanazon ónodi gyűlésen ontatott ki Thurócz vármegye követeinek vére, kik közől az egyik vérszerinti rokonság volt a Malárdy családdal.

A Malárdyak tehát régen lehetnének bárók és grófok is, régen viselhetnének hét, usque kilencz ágú koronát czímerükön, de nem kell nekik, – nem kérik és nem fogadják el. – Azt azonban büszkén említhetik, hogy a köznemesek között az ő családjok a legelső, s e részben igazat adnak Cæsarnak, ki a Malárdy családot, – a véletlen kedvezménye által, – jellemével megelőzte: «inkább első úr egy faluban, mint második consul Rómában».

Malárdy Ferencz bizton elmondhatja magáról, hogy jelenleg ő az első úr egy megyében.

Grófok, herczegek, a kik ott birtokosok, a várkormányzók és generalisok, mind nem parancsolnak ott nála nélkül; tőle függ előremenetel és megállapodás; az ő szemöldei igazgatják a szónoklatokat a megyegyűlésen; az ő «favora» és «fastusa» eldöntő indok a bírák ítéletében; az ő akarata a törvény.

Semmi? Még ez a rengő föld sem? – Az sem. Majd mindjárt elmondok róla egy pár adatot.

A rémület legelső órájában, midőn mindenki elveszté -23- lélekjelenlétét, midőn futott az anya gyermeke bölcsőjétől, a katona őrhelyéről: Malárdynak első gondja az volt, hogy a megyeház folyosóit végig járta, megnézni, ha az őrök helyeiken maradtak-e? Nem találta őket ott. Hol az őrmester? Az is elfutott. Egyetlen hajdu állt a folyosón, a ki ijedtében nem találta a kijárást. Azt megragadta: «mától fogva te vagy a hajduk őrmestere, és tudtul adod minden drabantnak, hogy a ki helyét el merészli hagyni, hivatalából el van bocsátva.» A reszkető ember nem bátorkodott ellenvetést tenni s ott maradt. Még a földrengésnél is jobban félt az ő haragjától.

A legveszélyesebb órákban maga mellé rendelé a megyei jegyzőket, ügyészeket és esküdteket s sorról-sorra járva a megyeház termeit, vizsgálatot tartott azok felett: mit állhatnak ki, meddig tartanak még? A levéltár padmalja egészen keresztbe volt már nyilva és a szegletfalak elváltak egymástól, hogy a padlás gerendái közé lehetett látni.

A nagy, ódon szekrények úgy rázkódtak, úgy dörömböztek magukban, mintha félelmes lakóik ki akarnának törni záros ajtóikon; az asztalok és székek tánczoltak előre-hátra, és minden, a mi az asztalokon volt, tintatartók, tollak, kések, futni készültek valamerre. Malárdy pedig kényszeríté hivatalnokait leülni a reszkető asztalok mellé, e tánczoló székekre, előszedegetni a dörömböző almáriumok csomagait, mártogatni reszkető tollakkal, reszkető kalamárisokba s írni reszkető papirra reszkető kezekkel, reszkető sorokat.

A KEMÉNY EMBER.

A levéltárt a földszinti szobákba kelle áthelyezni, melyeknek vastag, tömör falai nem látszottak szenvedni a földrengés alatt. Az emberek azt mondák, hogy ez Istenkisértés; az alispán nem kérdezte tőlük, hogy mit mondanak? -24-

Ő maga ott állt az egész munka alatt egy alcovenszerű bolthajtás mögött, onnan intézte a működést.

Valaki észrevette, hogy az a bolthajtás is ketté nyilt a tetején s e nyilás miatt a zárkő nehány ujjnyival alábbcsúszott; csak még egy taszítás kell neki, hogy kiváljon, s akkor az egész boltozat összeomlik.

A jelenvolt hivatalnokok mind látták e veszélyt, de senki sem szólt az alispánnak; lehet, hogy féltek hozzá szólni, az is lehet, hogy nem bánták volna…

Végre egy fiatal esküdt, kinek lelke még fogékonyabb volt az emberszeretet, mint az illem és törvényes kötelesség parancsai iránt, bátorságot vett magának Malárdyt figyelmeztetni:

Malárdy előbb tetőtől-talpig nézte a hivatlan megszólamlót, azután nyugodtan pillanta fel a boltozatra, s azzal a legtisztább csengésű, teljes érczhangon válaszolt a hivatalnoknak:

– Csak folytassa esküdt úr a maga hivatalos kötelességét. – Azután még egyszer feltekinte a fenyegető zárkőre. – Egy ostoba kő nem üthet agyon egy Malárdyt!

És azután is ott maradt és többször nem nézett fel a kőre. Úgy állt ott, mint egy márványszobor. És valóban illett volna szobornak. Soha szebb férfi-arczot nem gondoltak ki a szobrászok: olyan domboru homlok, erős, izgékony szemöldökkel, tojásdad arcz, egyenes orr, nagy, messze fölnyilt szemek és az a hallgatva is parancsoló száj, mely ahhoz van szokva, hogy szavait előbb találgassák, mint azok ki vannak mondva.

A föld rángásai mindig hevesebbek lőnek, egy poros szekrény mindenestül kidült a szoba közepére, kitálalva egyszerre előkerülhetlen retardatumait.

A zárkő ismét nehány ujjnyival alábbcsúszott s a kőpor hullani kezde a papirra, melyre irtak. Malárdy még sem mozdult meg helyéről.

Végre az utolsó percsomag is el volt takarítva, mindenki -25- sietett ki a veszélyes teremből; Malárdy volt az utolsó, a ki elhagyta helyét; midőn az ajtóhoz ért, valami nagy robajjal omlott össze a háta mögött, talán épen a bolthajtás? Hátra sem tekintett, hogy megnézze: mi volt az? Mit törődik egy Malárdy a feje fölött függő kövekkel?

Családja számos tagból állt. Szép delnő neje volt; felnőtt fiai, kik mellett nevelőt tartott, a kit régi római aristocrat néven præfectusnak czímeztek és egy kis leánya, a ki még babákkal játszott… és ez egész családból egy léleknek sem volt szabad elhagyni a várost. Ne mondja senki, hogy egy Malárdy fél és elfut a veszélyből.

Pedig a delnő ideges volt és a gyermekek babonákban hittek; még sem volt szabad a megyeház udvarát sem elhagyniok.

Egy nagy faépület, azelőtt kocsiszin, volt lakhelyül elkészítve az uri családnak. Annak a gerendái is egyre ropogtak, recsegtek; a kemény szarufák néha úgy pattogtak magukban, hogy rémület volt alattuk elaludni és rémület az álomból felrettenni; – de panaszkodni nem volt szabad.

Az alispán maga a hajduk szobáját választá lakásául, annak a falain is látszottak vékony repedések, s az ablakok felül és valahol egy bolthajtás volt a falban, mind lehullott róla a vakolat, de az mégis hihető volt, hogy ez a szoba be nem omlik. Néha ugyan a magasabbról aláhulló omladék elzárta az ajtót, hanem azt koronkint el lehetett onnan hordani.

A várnagy elkékült ajakkal jött mondani az alispánnak, hogy a szegény rabok félnek; a föld még a halottakat is ki akarja hányni, úgy háborog és ők mélyen e haragos föld gyomrában hallgatják az alvilági fellegek moraját, a boszuálló föld mennydörgését, hallják, mint rázkódik fölöttük az egész nagy épület, mint omlanak -26- egyenkint kémények, falak a földre s eltemetik szűk ablakaikat. A szerencsétlenek az Isten irgalmára könyörögnek az alispán úrnak, bocsássa ki őket börtönükből, lánczoltassa oda a Szentháromság-korlát lánczaihoz; ők meg nem fognak mozdulni onnan, hanem éjjel-nappal térden állva fognak imádkozni. Ha meg nem hallgatja kérésüket az alispán úr, félő, hogy erőszakkal rohanják meg börtönük ajtaját; és a kétségbeesés erős.

Gondja volt rá, hogy válasza rhetoricai szabályszerű legyen; mint itéleteinek mindegyike is a szónoklat és irály remekének tartatik. Nem is lehetett másformát várni egy ősnemestől, a kinek az arcza antik szobor-mintának való.

– A kire a törvény kötelességeket szabott, az teljesítse kötelességét; a kire a törvény büntetést mért, az viselje büntetését; a börtönben lakó rabok dolga kiállani a rájuk itélt megtorlást, az én dolgom őrködni fölötte, hogy az végrehajtassék. Én ime megmaradtam azon a helyen, a hova engem kötelességem lánczol; a bűnösök is megmaradhatnak ott, a hova őket büntetésük zárta. A veszély közelebb ér engemet, mint őket, mert épen fölöttük lakom, s én is húsból és vérből vagyok, miként más. (Itt nyilván hézag maradt azon gondolat számára: «de különb hús és különb vér.») Azért tudatni kívánom a rabokkal, hogy a míg az én lépteimet hallják fejük fölött dobogni, addig ne nyugtalankodjanak, ha pedig erőszakot készülnek használni, tudják meg, hogy én rostélyaikon át közéjük lövetek.

A rabok nem csörömpöltek többet lánczaikkal, hanem iparkodtak jobban félni a néma lépésektől odafenn, mint a haragos zúgástól oda alant.

… Ez volt az a férfiu, a kihez Bajcsy András uramnak kellett jönni deputatióba.

Sápadt arczokkal, ámbár erős szívvel jelentek meg a -27- küldöttség tagjai a megyeház kapuja előtt; élükön az érdemes czéhmesterrel, ki ezúttal széles rezes pallosát is felköté oldalára s átlépkedve a kapubejárást elzáró hullatag köveken, a sötét folyosón emberi alak után kezdtek kémlelődni.

Pusztulás szomorú képe volt ott. A lépcsők fokai alá s feldüledezve; egy pár ékítményi urna a bejárat közepén hevert, a boltozat itt-ott keresztbe támogatott gerendákkal volt megerősítve, s néhol a repedéseken keresztül látszott a nap-világ.

Mészáros uram volt a legelső, a ki felfedezte az őrt álló hajdut, a ki egy ajtó mélyedésébe húzta magát biztosság okáért, s a míg meg nem látták, engedte az érdemes küldöttséget alá s fel őgyelegni, azután meg haragosan kiálta rájuk:

A jó urak már is megrezzentek s készek valának elszéledni, ha Bajcsy András uram bátran elő nem lép s kardját megcsörrentve, válaszol:

– Mi deputatióba jövünk: a tekintetes alispán urat keressük. Vezessen kend bennünket hozzá.

Bajcsy András uram nem azért volt nemes ember és czéhmester, hogy attól, a mit egyszer feltett magában, az első akadálynál visszarettenjen.

A mint a megyeház udvarán széttekintgetett, hirtelen valami jó ötlete támadt: az alispán legkisebb leánykája, Hermina kisasszony épen ott szaladgált az udvarban s valami kétségbeesett lepkét kergetett, a mely maga sem tudja, miért vetődött ebbe a virágtalan házba.

András mester kapá a fejéről a süvegét s deputatió létére utána eredt a lepkének, azt süvegével szerencsésen lefülelte s kérges markával kivonva a süveg alól a nyomorult párát, illő hódolattal nyujtá azt át Hermina kisasszonynak.

Hermina kisasszony mintegy ötéves lehetett ez időben; hanem azért tökéletesen fogékony kebellel birt az iránta tanusított udvariasságokra nézve. Köszönni nem volt szokása, hanem a helyett megsejté a Bajcsy András uram órazsebéből kicsüngő carniolos pecsétnyomót s az nagyon megtetszett neki: milyen jó volna az az ő babája nyakára (nem tudom én minek).

Bajcsy uram tétovázás nélkül leoldá órájáról az ősi clenodiumot s átnyujtván azt Hermina kisasszonynak, azt kérdé tőle, hogy van-e neki hát szép bábuja?

– Jaj nem tudom, hogy a tekintetes alispán úr megengedi-e a kisasszonynak, hogy azt elvegye tőlem?

– De mégis jó lesz előbb megtudakolni tőle; tudja a kisasszony, ha az alispán úr megharagszik, majd engem ver meg. Hanem hát menjen be a tekintetes alispán úrhoz, s kérdezze meg tőle, szabad-e egy embernek bemenni hozzá, a ki magának egy babát akar adni. Aztán ezüstből van a czipellője, arany a fésűje.

– Ne féljen semmit, majd mindjárt beszélek én a papával; szólt Hermina kisasszony, pártfogó kézszorítással biztosítva a czéhmestert s menten sietett az alispán szobája felé.

Az őrt álló hajdu bátorkodott a kisasszonyt figyelmeztetni, hogy oda bemenni nem szabad. Az alispán úr megtiltotta ezen az omladékos helyen való járást.

Hermina kisasszony azonban fenyegető piczi ujját neki mérve a vén bajnok fejének, komoly figyelmeztetésül monda:

– János, meg ne haragítson, azt mondom, mert tudja azután, hogy baj lesz belőle.

János valószínűleg emlékezett a fenyegető kis hatalom nagy befolyására s nem mert több ellenvetést tenni, hanem beereszté a kisasszonyt.

Nehány percz mulva visszajött Hermina kisasszony, jót csípett a strázsa karján: minek áll az útjába? azzal odasietett -30- Bajcsy András uramhoz s megfogva a férfi izmos tenyerét, azt mondá neki, hogy menjen vele.

János hajdu ezúttal nem merte Bajcsy uramnak útját állani: ezen comitiva mellett szabad ki- s bejárás volt az alispánhoz.

Bajcsy uram hóna alá nyomta süvegét, kardját karja alá vette, s illő embertudással lépett be a megye főnökéhez.

Malárdy ott várta őt az ajtó előtt, olyan közel az ajtóhoz, hogy a belépőnek épen vele szemközt kellett megállani. Onnan nézett rá büszke, agyonnyomó tekintetével.

Bajcsy uramat ez nem hozta zavarba s nem feledteté el vele a csinos diák üdvözletet, melyet készen tartva hozott:

– Mit akar az úr? kérdé tőle Malárdy hidegen, röviden, visszautasítólag.

Bajcsy uram összeszedte testi-lelki erejét, föltéve magában, hogy nem fog elszédülni, bármennyire nézzen is a szeme közé ez a félelmetes férfi.

– Ego nobilis Bajcsy András, csizmadiárum czéhmester in loco, jövök a tekintetes alispán úrhoz, qua deputatio, azon alázatos instantiával, hogy minekutána Isten ő szent felségének tetszett e mi nyomorult városunkat olyan csapással meglátogatni, a minő még az egyptomi plágák között sincsen feljegyeztetve; e mi boldogtalan városunknak békességes lakói összejövének a rácz temető helyén és ott megegyezének egymás között: miszerint ne legyenek e város falain belűl emberek, a kiknek ajkai zárva maradjanak e közinség napján; hanem hogy imádhassák Istent mindnyájan, szabad legyen minden hitbeli felekezetnek e város ingadozó földén olyatén faépületeket építeni, a melyekben Istent imádhassák. E végett küldettem én a tekintetes alispán úrhoz, és még többen mások, a kik kívül az ajtó előtt várakoznak. -31-

Bajcsy uram rendben elmondá beszédét és nem akadt bele, pedig az alispán arcza minden szavánál haragosabb vonásokat vett föl; kemény, égető szemeivel a beszélő szemeibe fujta haragja delejét, szemöldökei mindinkább közeledtek egymáshoz, mint két fekete felhő, s a mely perczben Bajcsy elhagyta beszédét, hirtelen odalépett hozzá, egészen közel eléje, úgy, hogy kinyujtott ujjahegyével annak mellét érinté; csattanó hangon kiáltva rá:

Aztán a többit, mind sorban: egy sem tagadta el nevét nem rettentek meg a vallatástól.

– Önök mindnyájan, a kik itt jelen vannak, felelősek azon tárgyért, mely a leggonoszabb lázadási kisérletnek nevezendő. Ön pedig, szólt Bajcsyra mutatva, mint e zendülés coryphæusa, fejével játszik és foglyom marad.

Bajcsy András nyugodtan emelé fel fejét s e perczben úgy állt megrémült társai között, mint egy viador.

– Én uram! szólt középső ujjával mellére mutatva; én nemes Bajcsy András vagyok; igaz armalista nemes ember és igaz keresztyén. Mint nemes embert védelmez engem a primæ nonus, és senki az én vállamra kezét nem teheti, a míg törvényes itélet nem hozatott ellenem; mint keresztyént védelmez az én erős hitem; és senki engem meg nem rémít abban. A mit én kértem, abban nincs semmi törvényellenes, és a kérelem nem lázadás. A miért is én vissza nem vonom azt, sőt megújítom újra, s ha szenvednem kell azért a mit cselekszem, kiállom azt is, és nem tartom nyomorult testemet drágábbnak az én uram Megváltóm testénél, a ki megostoroztatott és megfeszíttetett, -32- s szegekkel és dárdákkal keresztül szuratott. Itt vagyok, itt állok és elmondom, a miért küldettem.

Malárdy észrevette, hogy kivel van dolga. Nem egy ijedező öreg mesterember az, a ki tekintélyes nagyur haragos szavától elsápad és elfeled beszélni, hanem egy gonosz rajongó, a ki büszkeségét találja abban, hogy a veszedelmet keresse. Ez iránt változtatni kellett a fegyvert.

Hidegen lenézte, félre fordult tőle, s azután hátrament szobája legutolsó szegletébe, ott leült, kis leányát ölébe vette s azzal kezdett el beszélgetni.

– Tekintetes alispán uram, szólt igaz érzékenység hangján. Milyen szép családdal áldotta önt meg az Isten; szép derék fia, leánya van. E derék gyermekek egykor mind a mi ivadékaink előkelői lesznek; és uraságod nevét mindenfelé emlegetni fogja a nép. E gyermekek jövendő boldogságára kérem a tekintetes urat, legyen kegyelemmel a mi kérésünkhöz, szerezze meg fiai számára azt a szeretetét a jámbor köznépnek, a mi többet ér a világ minden dicső hivatalainál, hogy mondhassák egykor a mi utódaink: ime ez is azon Malárdy utóda, a ki megengedte nekünk, hogy Isten előtt egyenlőek legyünk mindnyájan, s ne legyen e mi városunknak fele népe néma, valahányszor a mi urunknak napja vagyon!…

A kemény férfiu arcza hideg, változatlan maradt, mintha nem is értené azt a nyelvet, a melyen hozzá beszélnek, mintha nem volna ő más, mint egy kegyetlen examinator, a ki előtt félénk tanítvány mondja fel leczkéjét.

Pedig Bajcsy uram olyan szépen tudott kérni, olyan mély érzelem látszott becsületes arczán, midőn azt mondá: úgy áldja meg az ég az alispán családjának kicsinyét és nagyját, és azokat, kiket leghívebben szeret, és azokat, kikben legtöbb reménye van.

Midőn a publicanus férfi elvégzé beszédét, a hatalmas ember hidegvérrel fordult hozzá: -33-

És mintha prófétai ihlet szava lett volna e mondás, azon pillanatban ismét megrázkódott a föld; csak egy reszketeg lázas borzalom volt az, mintha ajtókon és ablakokon egyszerre száz kéz zörgetne; de e kitartó rendüléstől lassankint levált egy nagy darab kőragasz a szoba padmalyáról, épen az alispán kedvencz leányának feje fölött, egy egész négyszögölnyi térről; – a kemény ember nem látta meg azt, mert daczos megvetéssel nézett a lábai alatt ingó földre; hanem a publicanus meglátta, mert felnézett az úr Istenhez, kiről beszélt. Csak egy pillanat, és a szép elkényeztetett gyermek, ki szemefénye volt az egész családnak, halva hever atyja lábainál: e pillanat alatt odaugrott Bajcsy uram, két karjával és tulajdon testével elfedezte a gyermeket; egy surtató robbanás hallatszott, a leomló vakolat-tömeg mindenestül a férfi fejére hullott, s azon törött darabokra.

Bajcsy András véres fővel állt fenn e zuhanat után a szoba közepét ellepő omladék között. A kőragasz két-három sebet ütött fején s valami szédítő kábulást támaszta agyában. Csak annyit látott, hogy egy holtnál is halaványabb férfi áll vele szemközt, a kihez ő e szavakat intézi: «engeded-e uram, hogy a mi házunkban beszéljünk az Istennel?» és hogy az a férfi egy alélt gyermeket vesz ki kezeiből, s e gyermekkel ölében sietve, futva hagyja el a szobát. És azután ismerős emberek jönnek be hozzá; őt felemelik a földről, hová ki tudja miért feküdt le, s fejét vízzel locsolják, a minek nem igen örül, és olyasmit suttognak fülébe, hogy az alispán megengedte, miszerint miatta cselekedjenek, a mit akarnak; – ez többet ért a fejére, mint a hideg víz; azután végképen nem tudott magáról semmit, úgy, hogy midőn másnap délben otthon puha ágyában felébredt, s mellette virrasztó leányaitól megtudta, hogy odakünn a rácz temetőn már készen áll a nagy faépület, gerenda-toronynyal -34- az elején, bádogcsillaggal a hegyén, húsz sor paddal mind a két oldalán s fehérre festett szószékkel a közepén, és hogy a hivek mind ezért Bajcsy uramnak köszönnek legtöbbet, mint a ki az alispánhoz el mert menni deputatióba, s hatalmas beszéddel és a kisasszonyka megmentése által az engedélyt kieszközlé: hát akkor Bajcsy uram egyenesen azt hitte, hogy száz esztendőt álmodott keresztül.

Mondhatták azután Bajcsy uramnak, hogy ennyi meg ennyi lyuk van ütve a koponyáján, a miket ilyen meg olyan emplastrumokkal kell tapaszgatni; nem törődött semmi testi bajjal, felkelt, felöltözött, hóna alá vette a zsoltárt s két szép ifju hajadon leányát két felől maga mellett bocsátva, sietett a – templomba.

A templomba! Oh mi édes szó volt ez akkor. Mai emberek nem tudják azt felfogni többé; ha lovardáról, bálteremről volna a szó, ha vasútkérdés volna, talán értenők a lelkesülést, talán tudnók képzelni azt az izgalmat, hogy álltak meg az emberek minden utczaszegleten, hogy tolongtak az utczákon, hogy beszéltek lelkesült ajkak csudálkozó szemeknek: hogy a rácz temető terén áll a templom, a csillaggal tetején, az omladozott házakon keresztül messzire ellátszik a csillag.

Most is látszik még a csillag; még magasabb torony tetejéről: de bizony már nem igen beszélünk róla.

Hajh akkor nevezetes látvány volt az! – Olyan sűrűn állt az ember benn a házban, hogy mozdulni nem tudott egymástól, édes apák, anyák, felvették gyermekeiket karjaikra, hogy ők is lássanak és halljanak, hogy ők is énekelhessék a verset:

Az volt az ének, az volt a sirás! A vén ősz férfiak barázdás orczáin hogy csurogtak le a könyek, a míg ajkaik -35- énekeltek; és a kik egymásra néztek, még inkább könyre fakadtak; és a midőn felment a szószékbe a lelkész, hogy nem tudott sokáig megszólalni az elfogódás miatt, hányszor kellett félbeszakasztania beszédét a szivét terhelő érzelemtől, s midőn erőt adott neki a magasztos ihlet, hogy rázta meg átható szavával a hivők lelkeit, hogy emelte fel őket az ingadozó földről a soha nem változó égbe, mely arczát meg nem másítja soha, miként a föld és az ő gyarló halmai…

Pedig ha leirnám ide az egész beszédet, alig találnának abban az előrehaladt kor bölcsei egyebet avult mondásoknál, s ódon nyelvtani hibáknál.

Hanem akkor az volt – a dolgok természete, hogy mindez igen szépnek tartatott: az ifjak és asszonyok még a templomból eltávoztuk után is arról beszéltek, az öregek pedig, kiket neveze a nép presbytereknek, ott maradtak köszönetet mondani nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak, felkérték őt, hogy legyen ezentúl az ő egyházuk lelki vezére állandóul, megajánlották a papfizetést, fogadást tettek iskola-alapítás iránt s nagy összegeket igértek e szent czélokra, mihelyt az Ur elfordítja felőlük e csapást.

Azután megválaszták Bajcsy uramat kurátornak, mely tisztes hivatalt ő menten el is vállalá, s számadást tőn a presbyterium előtt a rábizott pénzről; s készítődött egy nagy épület gyalult fából, vaspántokkal jól megerősítve, befestődött kívül és belől olajos festékkel, vevődött selyemterítő az ur asztalára, nemkülönben ezüst tányér és serleg az ur vacsorájához stb.; a számadás végén hallható volt pedig egy különös kiadás, mondván: «egy aranyos bábuért a tekintetes alispán úr kisasszonya számára kegyes pártfogása miatt».

És vala az összes kiadás mindezekért – egy rénes forint és negyvenkét vastag krajczár kongó pénzben:… a többi ingyen adódott és csinálódott. -36-

AZ ELSŐ FEJSZECSAPÁS.

Naponkint háromszor szóltak a kis csengetyűk az apró tornyocskákban, a hevenyészett haranglábakon; mindennap háromszor látogatta minden vallásfelekezet hive fénytelen templomait, a mik e napokban egészen hasonlítottak egymáshoz; leginkább azáltal, hogy a külön templomba járók megtanulták egymást szeretni.

Ezen napok emlékére történik az, hogy a sokszor meglátogatott város népe a csapás évforduló napján háromszor keresi föl templomait most is: ez mindenkinek egyformán ünnepe; a mai ó és új naptárban egy napra esik.

E nap általános bőjt minden felekezetnél, a mit meg nem tartani szívtelenség.

E napon nem szabad zenének szólni senki házánál, sem a csapszéket megnyitni, sem a piaczon árulni; ez sötét, gyászoló, szomorú nap; ez az emlékezés napja ama szomorú sírokra, a mik egy napon megnyiltak az élők lábai alatt, hogy őket eltemessék, és mindenki jól tudja azt, hogy háza most is ezen sírokra van építve, és hogy most is él az, a kinek szavára a hant megelevenül.

Tizennégy napig tartottak a föld rejtelmes háborgásai; de nem oly erővel többé, mint kezdetben. Az ima felhatott az égbe: a föld nem repedezett meg többé, a vizek nem hágtak át partjaikon, a kútakban ismét megtisztult az iható víz, a földingások mindig hosszabb időközökben jelentek meg, s nem hallatszott előttük többé az a félelemgerjesztő zúgás, az a föld alatti orkán; – végre egészen elmaradtak: egy egész napon semmi rengést nem -37- lehete észrevenni, és azután második, harmadik nap jött, elmult egy egész hét a veszély megújulta nélkül. Akkor a merészebb emberek kezdtek visszatérni kőházaikba, kezdték igazgatni falaikat, bevakolni a repedéseket; mindig többen vettek maguknak bátorságot, a romokat újra házakká alakítani; a város lassankint visszanyerte előbbi alakját; az utczákról, a köztérekről kezdtek eltünedezni a hevenyészett faházak, laksátorok; a ledült tornyok omladványait félretakaríták s a magas karcsú lobortetők helyett betakarták azokat alacsony födelekkel. A templomokat újra feldíszíték, a rongált festményeket kijavíták, az oltárokat felemelték; és még azután sok ideig látogatott hely volt a templom; minden ember azzal kezdte reggeli munkáját, mert hiszen nem lehete még tudni, béke van-e odalent, vagy csak harczi szünet?

Azután hetek, havak multak; a borzalom napjainak emléke mindig jobban szürkült; az emberek kezdtek beszélni másról is; a mindennapi imádság kezdett már teherré válni: elég, ha a vén asszonyok és az iskolás gyermekek járdogálnak a templomba, komoly embereknek dolguk is van. Kiki lát munkája után s a mint egy év elmulik a rettegés napjai után, alig emlékezteti az embereket más a lefolyt aggodalmakra, mint az a szürkére festett fatemplom ott a rácz temető közepén.

Annyi rögtönzött faház eltünt az utczákról, a miket akkor rémült emberek építettek maguknak, és ez még mindig ott áll.

Pedig hiszen már vége a veszélynek, nincsen szükség semmiféle faházra: a jó Isten is kibékült városunkkal, talán nem is kellene annyit alkalmatlankodni nála mindenféle embereknek? Hiszen csak addig kellett az, a meddig nagy volt a veszély.

Sőt még iskolát is állítottak fel és abba tanítókat hozattak Debreczenből, a híres collegiumból. -38-

Sőt még egy külön házat adtak állandó lakásul nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak és ellátták őt bőséges fizetéssel; curatort, egyházfit, presbytereket választottak egymás közül, és azokat továbbra is megtartották pedig hiszen már Isten jóvoltából egy esztendeje lesz, hogy mindezekre nincsen szükség…

… Egy szép reggel nemes Bajcsy András uram tarsolyos hajdu kezéből szép hosszú levelet kapott a tekintetes alispán úrtól, nagy sárga pecséttel a közepén, czimezve a csizmadiák czéhmesterének és az atyafiak főgondnokának.

Bajcsy András uram nem gondolt egyebet, mint hogy a tekintetes alispán úr őt ezennel ebédre hívja úri asztalához, tisztelt családjának bemutatandó kedvencz gyermeke életének megmentőjét, minél fogva szépen kérte a hajdut, hogy várja meg az izenetet.

Azzal ollóval felmetszé a pecsétet, nehogy ketté törje rajta a becses családi czimert s kibontván az iratot, kitölté belőle a porzót és a mint végig olvasá a levelet, szép gömbölyű arcza lassankint ötszegletüvé kezdett válni, homlokán mély goromba ránczok huzódtak össze, két hegyes bajusza reszketett az olvasásban és izmos ujjai között reszketett a papiros, mintha maga is félne tudtára adni azt, a mi lapjára van irva.

Az volt ama levélbe irva, hogy az érdemes főcurator úr, miután a földrengés elmult s véle az Úr haragjának minden jelei, gondoskodjék róla, hogy az a bódé onnan a köztér közepéről, mint a melynek építésére csak speecificus alkalomra adódott engedély, immár szükségtelenné válván, lehordassék és ne legyen ottan többé.

Bajcsy András uram két leánya szörnyen megijedt, a mint a czéhmester úr e sorok olvasása után hirtelen szegen függő kardjához rohant s azt oldalára felköté, villogó szemeiből s versengő arczából nem látszott ki egyéb szándék, mint hogy ez órában ama karddal valakinek le akarja vágni a nyakát. -39-

A két leányzó ijedten borult András úr nyakába, ki is, a mint első fellobbanásából magához tért, ismét leoldá a kardot oldaláról, átadá leányainak, hogy akaszszák fel azt a szegre; maga pedig előkerese egy szűknyakú kalamárist s miután abból egy kurtaszárú toll segítségével valami koromszínű nedvet meríte elő s azzal mind az öt ujját alul és felül betintázta: fogá a neki küldött levelet s mindjárt az alispán neve alá kezdve a sort, odamázolá nagy gömbölyű betükkel e gömbölyű mondást: «hoc non faciam!» A tinta elcseppent: annál jobb. Legalább elég nagy punctum van a végin; azzal egy bicsakkal porzót vakart rá a falról, s megfordítván a levél borítékát, ugyanazon borítékba lepecsételé az indorsált parancsot; ráirta kívül Malárdy czimeit; azzal odanyomta azt a hajdu markába s megfogván annak a gallérát, igen nyájasan kipenderíté az ajtón.

Mikor azután a hajdu eltávozott, akkor leborult az asztalra és elkezdett sírni keservesen. Ott zokogott sokáig és megrémült gyermekei együtt sirtak vele; pedig csak ő maga tudta, hogy miért?

Nem is mondta meg nekik, hogy mi baja van? hanem vizet kért, megmosta szemeit, hogy senki se lássa érzékeny voltát, midőn az utczára kilép.

Azzal rögtön sietett nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramhoz, a ki bölcs és tudós férfiu vala, s ilyen bonyodalmas ügyekben egyedül ő tudott tanácsot adni.

Egy szerény kis fehérre meszelt ház, roppant nagy zöld kapuval a gombai töltésen, volt a nagytiszteletű úr laka; akkori építkezési mód szerint belül az udvarra nyiló folyosóval ellátva, mely végtől végig terítve volt itatós papirosok halmazaival, mikben különféle mumiákká leendő növények száradtak az árnyékban, mikkel a nagytudományú férfiu füvészeti gyüjteményét gazdagítá.

Bajcsy uram ügygyel-bajjal átlépkedett a minden útat elfoglaló papirosokon, s ekként a nagytiszteletű úr dolgozó szobájához jutva, benyitá az ajtót. -40-

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram magas, erős termetű férfi volt, dúsgazdag hajfürtökkel, szép szabályos arczczal, beszédes szemekkel, s bárha a sok tudomány miatt e termet rendesen meggörnyedt, e hajfürtök kuszáltak voltak, ez arcz avult papirosok szinét vette is fel, s e szemek ellankadtak, de a lelkesülés perczeiben egy próféta alakja, lángoló arcza és tűzszemei voltak azok ismét.

A nagytiszteletű úr ez alkalommal úgy el volt foglalva egy igen szép példány Oenothera biennis leveleinek kiegyengetésével, mik a szárasztóban kissé ránczot vetettek, hogy Bajcsy uramnak második köszöntésére sem adott választ; pedig Bajcsy uram addig meg nem mozdult az ajtóból, határtalan vágygyal birván kimutatni azt, miszerint senki iránt sem érez annyi tiszteletet, mint papja iránt.

Csak ismételt köhögés és lábsurolás ébreszté fel a lelkészt tudományos elmélkedéséből, s még akkor is, a helyett, hogy «tessék előbbrekerülni Bajcsy uramnak», azt mondta neki, hogy «öt hímes és egy anyás».

A nagytiszteletű úr szenvedélyes természetbuvár volt. Füvészeti buvárlatai hirhedettek voltak egyik collegiumtól a másikig s szava eldöntő volt a műkifejezésekre nézve.

Bejárta a két haza minden bejárható hegyeit és völgyeit füvek és gombák ismerete végett, s nem volt az a víz fenekén rejtőzködő békavirág, a mi csak lopva tekint fel egy reggeli órára a napvilág elé, a melyet Gutai uram meg ne lesett és gyüjteményébe ne sorozott volna; nem volt biztos az a kőszikla tetején élődő moha, melyet sem ember, sem állat el nem fogyaszt, hogy Gutai uram le nem szakasztja és hasznát nem veszi, s a legparányibb fűben elbuvó virág bizonyos lehetett felőle, hogy ha Gutai uram azon megy, meg fogja őt szólítani és nevén nevezi; s a legkevélyebb separatisták, mik csak Erdély kiválasztott havasaiban élnek, mik válogatnak a földben, vízben és levegőben; nem tenyésznek másutt, mint égerfák alatt, -41- porhadt fa földében, meleg vizek partján, erős sziklák fölött; – és a büszke aristocraták, a májvirágok, czebravirágok, mik csak csudára jelennek meg itt-amott, pompás alakzatukkal kérkedve; mindezek bizonyosak lehettek felőle, hogy a nagytiszteletű úr rég megkeresztelte őket, személyleirással ellátta és ismerősei közé sorozá.

E mellett, az igaz, hogy nem egyszer megtörtént a nagytiszteletű úrral, miszerint saját egyetlenegy fiának a nevét úgy elfelejtette, hogy mikor a gazkópét valahonnan a háztetőről, vagy a most befagyott jégről s egyéb életveszedelmes helyekről be kellett kiáltoznia, összevissza válogatott a naptárból: «Te Sándor, László, Vincze, vagy mi neved!» Míg végre rájött, hogy Lőrincznek híják a semmirekellőt.

Ezt a szórakozottságot egy ízben annyira vitte, hogy az utczákon andalogtában egyszer valami kis árvaleányt talált meg, a ki még nem tudta, hogyan kell koldulni, csak nézni tudott szörnyű keservesen nagy nefelejtskék szemeivel; Thaddeus úr felvevé e botanicus találmányt kezébe és hazavivé őt feleségéhez, azt mondván neki, hogy ezt örökbe fogadja, mivel hogy az ő házasságuk úgy sem vala gyümölcsöző s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen van már egy, a kit Gáspárnak, Menyhértnek, Kristófnak vagy mi a csodának neveznek. Épen most hajított be egy ablakot az istentelen.

Hanem azért csak ott tartá magánál a talált leánykát Thaddeus úr, s Rozália, a nagytiszteletű úr hű hitvestársa, sokkal kegyesebb asszonyság volt, hogysem azért megneheztelt volna, sőt inkább azt a véleményét nyilvánítá, hogy egykor ez a kis leányka fogja ő neki mindazon bánatot kárpótolni, a mit az a másik okozand.

A kis leány, a ki legfeljebb három éves lehetett akkor, annyit tudott saját magáról mondani, hogy az ő neve Lila, és ennek köszönheti azt a szerencsét, hogy a nagytiszteletű úr az ő nevét is el nem feledte, mint azét a másik gézenguzét; mivel hogy a füvészkönyvben Lila virágnév; -42- s ha olykor a magyar nevét elfelejtette is, a latin mindjárt eszébe jutott: Syringa vulgaris; szegény kis leánynak nagyon hozzá kellett szokni, hogy mikor «Syringa vulgaris»-t hall kiáltani, akkor ő szaladjon.

A mi hatalmas természetbuvárunk tehát azon pillanatban, a midőn Bajcsy uram hozzá belépett, épen a legnagyobb műgyönyört élvezé, egy hosszú csészéjű halaványsárga virágot tartván kezében, melynek egy pár atyafia már szétbonczolt állapotban hevert az asztalán, kettő-három pedig a szárasztóban adá ki lelkét.

– Üdvözlöm, főcurator uram, üdvözlöm; ez valóban nagy öröm, nézze csak kegyelmed, nézze ezt a ritkaságot. Tudja-e kegyelmed, hogy mi ez?

Bajcsy uram azt akarta rá mondani, hogy valami paréj, de Tádé úr nem engedte felelethez jutni, hanem folytatá diadalmas arczczal beszédét, a per alatti virágot hegyes bonczkésére szúrva.

– Ez azon Oenothera biennis, a mely egyedül Virginiában terem, és azonkívül még a kegyelmetek városának szigetében található.

– Jaj, édes nagytiszteletű uram, szólt nagyot sóhajtva az érdemes curator; én is kaptam egy virágot, a mely felől nem bánnám, ha épen csak Virginiában teremne és a mi városunkban soha ki nem kelt volna.

– Nos, nos, mi lehet az? kérdezé a nagytiszteletű úr, két keze ujjait összedugva, a mi nála mindig nagy boszuság jele volt; épen nem birta elképzelni, hogy történhetett volna ezen városban olyan fontos esemény, mely az Oenothera biennis föltalálását ellensulyozza, vagy azt épen háttérbe szorítja.

Bajcsy András uram elmondá neki a sajnos történetet. Az alispán levelét és válaszát, a mit ő adott rá; és hogy már most mitévők legyenek ők a dologban?

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram e szavak alatt csendesen összecsuká az ő füvészi gyüjteményét, s azután lehajítá azt az asztal alá: holmi virágmaradványok voltak -43- az asztalon, azokat lesepré kezével, a mi nagy eset volt nála.

Az összegörnyedt férfi, kit iróasztala mellett könnyen nyomoréknak nézhettek, a mohos tudós, a comicumig vitt szenvedélyével, elhanyagolt viseletével, a szórakozott bágyadt tekintetű bölcs, egyszerre délczeg, athletai termetté magasult fel, arczán és szemeiben az ihlet és magasztos elhatározottság tüze lángolt, ajkairól elmult minden hiú gyöngeség; ezen szónál a gyönge férfiúból, ki önmagával is tehetetlen volt, egy hős lett, ki ezrek helyett tud szólni és tenni.

Felállt, magára ölté lelkészi palástját, felköté széles selyem övét, és bátor hangon monda Bajcsy uramnak:

– El fogunk menni az alispánhoz és szólani fogunk előtte a mi szivünk szerint.

És széles izmos kezével odaütött mellére, mintha azt értené, hogy ott szív van, még pedig igazi szív!

Bajcsy uram kész volt erre az útra. Már egyszer megtette azt, még pedig olyan társaságban, a hol ő volt a legbátrabb ember, s a legjobb szónok. Miként rettent volna vissza most, midőn Gutai Thaddeus járult előtte. Bizonyára ő utána keresztül mert volna menni még a halál országán is.

A két nevezetes férfiú épen reggeli kilencz órakor érkezett meg Malárdy szállására, ki a megyeház jobb szárnyán lakott.

A bejelentő hajdu azt a választ hozta nekik, hogy az alispán úrnak előkelő vendégei vannak; várjanak künn a folyosón.

Úgy cselekedtek. Egyik ember a másik után jött-ment, ki és be az alispán ajtaján; hivatalnokok, ügyes-bajosok, patvaristák, még hajduk is. Ezek mind előkelő vendégek voltak, kiket a jámbor férfiaknak ki kellett békével várni.

Tíz órakor egyedül maradt Malárdy, akkor ő maga -44- jött ki az ajtón, díszruhájába öltözve, nyusztprémes mente nyakában, fejébe nyomva aranyvitézkötéses kalpagja, a gyémántos forgóval.

Büszkén lenézte a két férfiut és engedte őket levett kalappal maga mellett menni, hallgatta is, nem is, hogy mit beszélnek. A megyegyülés nagy tereme ajtajánál röviden annyit mondott nekik:

– A gyülés megkezdődött, a míg vége nem lesz, addig nem beszélhetek kegyelmetekkel.

Ott egy csoport dolmányos úr körülfogta mindjárt s elzárta a hozzáférhetést a két követ elől.

Odabenn hosszasan tanácskoztak az urak, tartottak beszédeket, s megvivátozták egymást; a két követ délutáni négy óráig ott állt a folyosón és várta az ülés végét.

Egyszer azután zörögni kezdtek a székek, kiverték a tollakat az asztalhoz, az ünnepélyes mondatokat köznapi zajgás váltotta fel, az ülésnek vége lett. A nagy teremajtók szétnyiltak: egyik zsinóros mente a másik után tünt el, patvaristák, hajduk, ólomgombos nemes urak kiszállingóztak; csak az alispán nem jött ki.

Ő a mellékszobaajtón át a választottakkal együtt az ebédlőbe sietett s az ebéd sokáig fog tartani.

Esti hét óra vetett véget az úri lakomának. A két férfiu ott várakozott folyvást a tornáczban. Néha a nyitott ajtón jókedvű lárma hangzott át hozzájuk s felderítő pohárcsengés, ők pedig nagyokat sohajtottak magukban, s gondolkoztak hosszan-hosszan, és megtörtént velök az a «mindennapi csoda», hogy a mint megszólaltak, egyszerre egy dolgot mondott mind a kettő, a mi olyan csudálatos tünemény egy ismeretlen világból, – és még nem irtak róla könyvet a bölcsek.

Azonban vége szakadt az ebédnek is; nagyokat ásítottak odabenn; egymásnak egészségére kivánták az ebédet; Malárdy hangja kezdett kihangzani a közzajból, a mint az ajtó felé közeledett. Az ajtó kétfelé nyilt, s az alispán ismét szemközt állt Bajcsy és Gutaival. -45-

– Hiába jönnek hozzám: quod scripsi, scripsi; quod dixi, dixi. A mit irtam, megirtam. Ha holnap le nem hordatják kegyelmetek az épületjüket, holnapután majd lehordatom én.

Azzal karjára ölté valamelyik tisztitársát, s közönyös beszédet kezdve, eltávozott lakosztályába.

Gutai uram és Bajcsy uram szótlanul mentek le a lépcsőkön; midőn a megyeház ajtajában kezet szorítva egymástól elváltak, egyszerre mondá mind a kettő:

Másnap déltájon a jámbor német ácsmester meglátogatta Bajcsy András uramat. A jó német polgár igen szomorú volt; a mint megfogta Bajcsy uram kezét, el sem akarta többet ereszteni.

– Miért olyan szomorú, mester uram? kérdé tőle Bajcsy, pedig magán is elfért volna a vigasztalás.

Utoljára is csak annyit vallott meg a jámbor férfi, hogy jobb Győrben, mert ott a zsidónak is szabad imádkozni, meg a pogánynak, és az eretneknek; és hogy ő igaz vallásos ember, a ki a maga hiteért meg tudna halni, de a máséhoz egy ujjal sem nyulni; és hogy ő semminek sem -46- oka, valamint az egész polgárság sem, sem pedig a tekintetes tanács, sem a főtisztelendő urak, hanem egyedül a tekintetes alispán úr: az pedig Győrben már nem parancsol; tehát ennélfogva áldja meg az Isten Bajcsy uramat és minden rendű és rangú polgártársait, ha most nem is, de időjártával.

Néhány óra mulva azután megtudá Bajcsy uram, hogy mi volt az ácsmester keserűségének oka? A jámbor úr parancsot kapott Malárdytól, hogy holnap reggel azt a faépületet ott a téren bontsa széllyel.

A jó német polgár inkább elhagyta a várost végképen, mint hogy kezét tegye azon szerény házra, a melyet ő maga épített, a mibe ő maga verte a szegeket saját kezével és ingyen. – Tehát a rendelet már ki volt adva.

A városbeli ácslegények megtagadták a szolgálatot ennek végrehajtására. A hajóépítők és molnárok, szintén visszautasíták a parancsot; erővel nem lehete őket kényszeríteni arra.

Malárdy tehát falukról rendelt be ácsokat és napszámosokat robotban, a kik akaratát végrehajtsák.

A következő nap reggelén, midőn korán hajnalban megjelentek a munkások a parancs végrehajtására, bámulva látták, hogy az épület tele van emberekkel, a kik ott énekelnek.

Ilyenkor nem kezdhettek a munkához, várniok kellett, míg azok odabenn elvégzik.

Azonban az ének elhangzott, következett az imádság; azután megint éneket kezdtek. Egyik csoport ember, asszony, gyermek kijött az ajtón, helyette másik csoport bement, aztán folytatták, a mit ezek elhagytak.

A munkások csak vártak, hogy majd vége lesz; vártak délig: már a déli harangszó is elmult, és az ének és imádkozás még egyre tartott. Emberek jöttek ki s mentek be az ajtón, s ha kérdezte valaki: mikor lesz vége az ünnepélynek? olyan mélyen néztek a kérdező szemébe és nem feleltek neki semmit. -47-

Végre kénytelenek voltak az alispánnal tudatni ezt a körülményt: hogy fogjanak egy emberekkel tele épület szétbontásához?

Már ekkor roppant néptömeg állt a faépület körül; más felekezetek hivei; néma, halavány arczok csoportozási: úgy látszott rajtok, hogy szeretnének könyörögni lakostársaikért, de nincs bátorsága senkinek megszólalni, ha e kemény, hideg szemek közé tekint. Sietett mindenki félre az útjából.

Malárdy néhány pillanatig halk hangon beszélt az ácsokkal, miközben többször mutatott a faépület felé. – Azt parancsolta nekik, hogy bontsák szélylyel azt a benn levők fejei fölül.

Odabenn épen új éneket kezdtek; ezer és ezer ajk harsogatta azt a búbánatos dallamot, a mi kezdődik e szókkal:

Malárdy és az ácsok a főbejárás elé siettek. Midőn néhány lépésnyire voltak az ajtótól, fölnyilt az előttük és ott álltak az ajtóban az egyház vénei, a gondnokok és maga a nyáj pásztora, a lelkész.

– Miért jönnek kegyelmetek e házba fejszékkel és feszítő vasakkal? kérdezé Gutai Thaddeus a vele szemközt állókat.

Akkor előlépett a többiek közől Gutai Thaddeus; hosszú fekete palást folyt alá termetén, hosszú hófehér haj homlokán két felől; előlépett a templom tornáczába és két kezét felemelte az ég felé.

– «Én uram, én erős hajlékom! Fordítsd ez órában a -48- te arczodat hozzám, hogy meghalljad, a mit az én szivem keserűsége mond te előtted. – Ime romboló szerekkel jőnek a te sátorod ellen, a kiknek mi nem vétettünk soha. Ime azt mondják, hogy hiába imádkozunk te hozzád, mert te meg nem hallgathatsz bennünket és meg nem őrized a mi házunknak elestét. De én zokogva kiáltok te hozzád, és azt mondom: légy jelen és hallgass meg engemet. A mi reánk kiméretett pohár keserűségét mi kiürítjük ma; de a te kezed legyen azon, a ki az ő kezét e mi hajlékunk ellen legelőször felemeli. Jegyet tégy annak homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid s kikerülje őt az áldás, a mi onnan felyül jő az égből. Tedd hiábavalókká minden ő munkáit, veszteséggé minden akaratát, bánattá minden örömét; alázd meg őt az ő büszkeségében, tördeld meg őt az ő erejében, és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az ő gyermekeire és egész családjára; ne legyen neki öröme magzatokban, ne legyen vigasztalása utódaiban, ne legyen neve unokáknak általadva; hanem szórassanak széllyel magzatai a világ minden részeiben s legyen példa az ő történetük mások előtt!… Te pedig, siralmak városa, emlékezzél meg azon napra, melyen e nehéz szó kimondatott, és reszkessenek a te falaid, valahányszor egy új élő születik annak ivadékaiból, és meg ne nyugodjanak a te fundamentomaid mindaddig, a míg egy élő lesz annak családjából, a ki a legelső csapást ezen ház ellen merészli tenni!… Én uram, zárd be a te egednek felhői közé ezen én szavaimat, és el ne feledkezzél róluk… Úgy legyen!»

A néptömeg futva rohant el a piaczról e szavak alatt, sokan eltakarták füleiket, hogy ne hallják az átok végét; asszonyok futottak kétségbebeesetten keresve férjeiket s vonszolták őket erőszakosan ama rettentő ház közeléből. Senki, senki ne merjen ahoz nyúlni. Ki vonná magára és az ő maradékaira ez irtózatos átkot!

Oh rettenetes ember volt, a ki azt kimondta. Hogy gondolhat -49- ki ilyet emberi szív, hogy emberi ajknak által adja? oly irtózatos átokkal venni körül egy házat, mely még a születendő gyermeket is megrontsa? oly átokkal, mely félelemtől aludni ne engedje a város lakóit még száz év után is. Vond vissza e szókat!

A lelkész lebocsátá az ő kezeit, a mik még égnek voltak emelve: azután megfordult, visszalépett a tornáczba; az ajtó becsapódott, a zár rácsattant; – minden be volt zárva.

Ott a bezárt ajtó előtt sápadt, reszkető emberek álltak, szekerczékkel, rudakkal vállaikon. Azok mind együgyű publikánusok, a kik otthon hagyott gyermekeikre gondolnak ez órában s kezök úgy reszket a fejsze nyelén; pedig meleg nyár van.

Csak Malárdy arcza olyan most is, mint volt. Semmivel sem halaványabb, semmivel sem érzőbb.

Megvető hidegséggel néz le a gyáva mesteremberek tömegére: mellette egy hivatalnoka áll; az is lesüté szemeit s kezeit összekulcsolta mellén. Imádkozik. A térről siet a nép haza felé. Egymásnak beszélik, a mit hallottak s úgy borzadnak tőle. Egy nő elájult, azt friss vizzel locsolják: ott benn zúgó énekhangok mondják:

Midőn látja, hogy az egész körülálló nép között nincs egy bátor ember: kiveszi egyik ácslegény kezéből a fejszét s az ajtóhoz lép vele.

Az elszörnyedés elfojtott zúgása hallatszott körüle: valjon merészli-e azt tenni? valjon ő áll-e útjába a kimondott szónak? gondolva, hogy a szó csak levegő. – Hiszen ő neki oly hatalmas, oly szép, oly viruló családja van: nem jutnak-e eszébe gyermekei? Elfeledte-e kedvenczét, a legkedvesebbet?

Egy pillanatig tétovázni látszott, lába önkéntelenül hátra -50- lépett; – azután ismét büszkén veté fel homlokát, balkezét feje fölé tartá, mintha védeni akarná magát valaki ellen, a szekercze megvillant jobbjában s egy erős csapással behasítá a bezárt ajtót.

E csapás után oly csend volt künn és benn, hogy az enyészetes visszhangzó döngést az utolsó reszketésig lehetett hallani utána.

Azok szomorúan kezdtek hozzá; kifeszíték az ajtókat, felmentek a tetőre, leszedték a deszkákat, a gerendákat, azután szétbontották az oldalfalakat, kidöntögették a szobrokat, ágasokat egymásután.

Azok az éneklők pedig odabenn meg nem mozdulának helyeikről, hanem ott maradtak, míg a ház el nem tünt körülöttük, míg egészen az ég alatt, a szabad pusztaságban nem maradtak.

Malárdy hintajában állva nézte végig az egészet és hallgatá az ének sorait:

Mikor vége volt a zsoltárnak, vége volt a sátornak is; haza mehetett mindenki.

A GÉZENGÚZ.

Most hagyjunk elmulni egy szép összeg esztendőt: körülbelől annyit, a mennyi elég arra, hogy a gyermekből férfi, a férfiból öreg ember és az öreg emberből ismét gyermek legyen.

Azóta sok minden megváltozott a nap alatt. A kis város -51- utczái jobbra-balra egyenesültek; új emeletes házak támadtak a piacz körül, a mi arra mutat, hogy az emberek régen nem félnek már egymás tetejében lakni.

A kimondott átkot rég el is feledte mindenki; nyomai, emléke eltüntek a földről; erőskezű József császár sokat változtatott a dolgon. Az atyafiaknak most benn a város közepén van kőből épített templomuk, az utczára kifelé szolgáló kapuval, benne orgonával, aranyos szószékkel, átellenében egy egész várforma épület, rácskerítéssel, vasajtókkal, bádogtoronynyal, ez az iskola. Abban az egész utczában nem lakik más, mint válogatott erősnyakú nemzedék.

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak is külön háza van most épen a templom mellett; tart segédlelkészt is kettőt és a tanárok odaát szintén lelkészjelöltek, egyik fölesküdt pap; a kiknek számára sorban főznek minden háznál, a mit egyházfi uram szokott bejelenteni mindennap.

A városi nép minden felekezete szép békességben él egymással, s ha a békét a rakonczátlan iskolai fiatalság néha-néha megtöri az által, hogy a czigánymezőn laptázáskor összeverekednek, e haszontalan buzgalomért őket az illető iskolákban másnap egyenlő igazságszeretettel meg is csapják s a kölcsönös elégtételről minden felekezet tanárai sietnek egymást tudósítani, nehogy azt hihesse valaki, hogy a fiatal nemzedék leendő polgártársai iránti türelmetlenségben neveltetik.

Boldogság, jóllét szaporodik a városon; a Vág mellett egy egész új városnegyed támadt, s a belső utczák kövezetet kaptak, minélfogva azután némely elkésett régi ház majd az ablakával éri a földet, s lefelé kell bele lépni az utczáról.

A felvidéki fakereskedés s a dunai gabnaüzlet egyik fő rakhelye lett a város két partja, s az a sajátságos körülmény támadt, hogy egy tisztán magyar városban a kereskedői osztály lesz a hangadó, ez tart hintókat, lovakat, az -52- ünnepel legfényesebb névnapokat (más czím alatt még nem szokás mulatságokat tartani), az mutatja be a legbecsesebb ruhákat és ékszereket a templomban és a sétányon. A földbirtokos osztály, a magyar aristocratia künn a falvakon lakik, s ha összejön is törvénytevő napokon a városban, épen nem szorítja háttérbe a benszülött előkelőséget.

Csupán a Malárdy család gyakorol még most is némi elszigetelt olympot a város közepén, melybe kevés alkatrész jut magából a városból. Vidéki nagybirtokosok, rangbeli hivatalnokok, nagy családok utódai szokták egyedül képezni udvari környezetét. Hogyan mulatnak ott? mit csinálnak, mit beszélnek? arról a városban nem tudnak semmit, nincs is rá gondja senkinek; az egy egészen külön világrész, a melyből nem járnak át a másikba. Csupán annyit tud minden ember, hogy az alispán úr házánál pianoforte van, vagy classicus nyelven clavicordium; furcsa orgonahegedű, a min Hermina kisasszony, mint mondják, remekül tud játszani, ezt is csak onnan tudják, mert kihallik az utczára a hang.

Még akkor ez volt az egyetlenegy zeneszövő gép az egész jó városban, hanem annál többet muzsikáltak minden háznál az úri kisasszonyok kerekes rokkákkal. Azóta persze a clavicordiumok jobban elszaporodtak s most a pergő rokkának járnának csodájára, ha szólna még valahol. Egy-egy árva gitár ténfergett nagynéhol egyik háztól a másikhoz, a szerint, a mint azt kegyes családatyák elébb vagy később el birták üldözni, rettenetesen lenézvén az olyan kisasszonyt, a ki nem szégyel muzsikálni.

Bajcsy András uram háza most is ott áll a megyercsi utczán, most is azon állapotban, melyben azelőtt volt.

A derék mester dolgát nagyon fölvitte az Isten; vannak házai többen is: a tolnai-utczában, a csapó-utczán, a rozmaring-utczában és másutt is; van kertje és szántóföldei, pénze is szép kerek összegekben érdemes kereskedő uraknál, hatos kamaton. Mind ebből ő nem is csinál -53- titkot. Hála Istennek, meg vagyunk: ez a felelete a «hogy mint van?» kérdésre.

Leányait régen férjhez adta: egyiket egy kereskedőhöz, a kinek három tölgyfahajója jár alá a Bánságra, másikat egy városi hivatalnokhoz, mindkettő derék becsületes ember s díszes háztartással bir.

Hanem azért ő maga most is ott lakik a kis alacsony házban, s nem szégyenli kis ajtaja fölött azt a lengő czímert, melyen két oroszlán szörnyen el van foglalva egy piros csizmával meg egy arany mustával; aláirva jó öreg betükkel:

Még akkor a csizmadiák nem szégyenlették a nevüket, s Bajcsy András uram alkalmasint megpálczázta volna azt a vakmerőt, a ki őt «lábtyűművész»-nek merte volna csúfolni; mit az újabbkor férfiai választának ő maguknak.

Nem is igen üldögélt Bajcsy uram a kávéházban, pedig lett volna benne módja, s nem igen döntögette az egyetlenegy augsburgi ujságból az országok sorsát, hanem otthon állt az asztala mellett s felgyürve inge ujjait izmos karjairól, maga szabta most is a fontos talpat, harcsaszájura a parasztnak, kecsegeorrúra a rangbeli embernek, s nem nevezte cancellariának a csizmadia-műhelyt, hanem hátához verte az inasnak a lábszíjat, ha az rosszul szurkolta meg a dratvát, in ipsa persona és brevi manu.

Volt azonban Bajcsy András uramnak egy kegyetlen plágája, mely élte napját gyakorta megkeserítette, nem egyszer hozta arra a kétségbeesett gondolatra, hogy este felpakoljon egy szekérre mindent, levétesse a czímert a kapu felül, elköltözzék a város tulsó végére, reggelre hült helyét találják a megyercs-utczai házban.

Vala pedig ez egy rettenetes asszonyi állat, a ki ott a szomszédházban lakott s hivatta magát Mákosné nagyasszonynak.

Ez az úri asszonyság mindig tele volt rossz újsággal és különösen szerette azt Bajcsy urammal közölni legelébb. -54- Nem törhetett el keze, lába valakinek a városban, vagy öt mérföldnyi kerületben; nem fordulhatott fel szekér az utczán, nem történhetett rablás, gyilkosság a környéken, hogy azt Mákosné asszonyom első kézből ne kapta volna: a második aztán volt Bajcsy uram, a ki pedig igen szerette a lelki nyugalmat és irtózott minden gonosz hírtől.

Félt a miatt kimondhatatlanul, mikor már Mákosné asszonyomat meglátta az ablak alatt jönni; kivált volt annak egy háromtarajú fejkötője; ha az volt a fején: már akkor bizonyos volt az emberhalál. A halálhírekben különösen gyönyörködött a derék asszonyság, ezek voltak ránézve a csemege-falatok. Különösen szeretett olyan embereket megölni, a kik egy órával ezelőtt még egészségesek voltak, még Bajcsy uram is beszélt velök. Hazamentek, lefeküdtek és meghaltak. Számtalanokat megölt ilyen módon. Némelyek még azután tíz-húsz esztendeig is eléltek, másokat ellenben kétszer-háromszor is megölt, elsiratott és eltemetett, ki mennyiszer kiállta.

Nem kevesebb kedve telt jámbor házastársak belső viszontagságainak elbeszélésében. Legnagyobb békességben élő párok kegyetlen verekedései, tisztességes családapák tilos viszonyai más emberek leányaihoz, elszöktetett kisasszonyok, megkezdett válóperek sohasem fogytak ki tárczájából, és ezeket mind meg kellett tudni, végig hallgatni, végig mérgelődni a jámbor Bajcsy szomszédnak, akár hitte, akár nem.

Az esztendő semmi szaka, a napnak semmi órája nem volt rá nézve biztosítva, hogy Mákosné asszonyom valami döghalált, vagy európai háborút nem hoz be a szobájába; a mit aztán olyan hozzávaló hült szájjal és zöld ábrázattal tud előadni, hogy az embernek a hajszálai állnak az ég felé. Még éjszaka is azzal a fohászszal szokott elaludni Bajcsy uram: oh uram Istenem, ne engedd, hogy az éjjel Mákosné asszonyom szavát meghalljam! a mi annyit tett, hogy «őrizz meg tűztől, víztől, földindulástól»; a minek a hírét bizonyosan ő kiáltaná be legelőször az ablakon. -55-

A sok rossz hírmondás mellé azt is meg kelle tudni a derék férfiunak, miszerint a szomszédasszony azt beszéli ő felőle, hogy Bajcsy uram őt feleségül akarja venni, a mi aztán Bajcsy uramat dühössé szokta tenni, mint az oroszlánt.

Sokat elhallgatott. Nem mondta, hogy kell is neki ilyen hosszú képű delnő, a kinek a sok rosszhírmondásban két akkorára nyult az ábrázatja, mint más tisztességes emberé; hogy fogai feketék az örökös emberrágástól, hogy otthon térdig jár a szemétben, mert mindig más háza előtt söpör, hogy más dolgát szapulva, a rajtavalóját hagyja szennyesen; hogy nincsen helyes esze; hogy egy párszor meg is verték már a hamis hírmondásért; mindezeket gondolta bár magában, de védelmére soha sem hozta fel Bajcsy uram, csupán azzal az egy ellenvetéssel szokta keresztül törni magát e gyanusításon, hogy mint teheti azt fel ő róla valaki, miszerint olyan feleséget vegyen, a ki nálánál egy fejjel magasabb?

Ez magyarázhatja meg leginkább, miért volt Bajcsy uram oly hallatlanul goromba Mákosné asszonyomhoz, valahányszor az hozzá átlátogatott, a mit pedig gyakran megtett; ámbátor az érdemes szomszéd gyakran minden körülirás nélküli szavakban tudtára adá, hogy az ő nyakára ne járjon, hogy üljön otthon és lásson a maga dolga után; hogy őt ne boszantsa, ne gyötörje, ne kínozza és hagyjon neki békét.

Mind nem használt; Mákosné asszonyom semmit sem vett rossz néven, másnap megint megjelent, s Bajcsy szomszédot a guta kerülgette: hogy ime itt van egy asszonyszemély, a kit nem lehet semmi úton-módon megharagítani!

Egy reggel, a mikor legjobb munkában volt Bajcsy uram, vesztére kitekint az ablakon, s épen akkor megy azon Mákosné nagyasszony; még pedig a három-tarajos főkötő volt a fején. -56-

– Ahol van ni, már megint jön: szól András úr megrettenve: vajjon kit ölhettek meg az éjjel a városban?

Néhány perczig azzal biztatta magát, hogy talán nem ide jön; – hiu reménység: az utczaajtó nyilt, a kutyák rohantak; azok is haragudtak már Mákosné asszonyomra; a nagyasszony pedig tőlük sem hagyta magát visszariasztani: «pisz pisz Bodri, ta ta Cziczke», addig beszélt nekik, míg elérte a konyhaajtót.

– Nincs itthon mestram! kiálta ott eléje egy bozontos inasgyerek, a szeme közé nevetve.

Azzal befurakodott a szobába, jó reggelt kivánt embereknek, leányoknak és macskáknak; ott volt Bajcsy uram is, annak három jó reggelt is kivánt; a mester úr a tőke mellett ült s döngette a mustával a kész csizmát, nem hallotta, mit beszélnek hozzá, csak a negyedik jó reggelre vette észre, hogy valaki jött. Nagyon sietős dolga volt.

– Bizony nem is érek én rá a szomszédba lótni-futni; válaszolt Bajcsy uram, majd ketté repesztve, a mi már jól össze volt varrva.

Az inasoknak utasításuk volt, hogy a műhelyből minden fölösleges széket eltávolítsanak, nehogy Mákosné asszonyom valahová leülhessen. A jó asszonyságot ez nem confundálta, kiment a konyhába, keresett egy zsámolyt, behozta és ráült.

– Mondtam ni! Hát nem mondtam? Már bizonyosan van megint valami szerencsétlenség.

Ezt Bajcsy uram nem annyira Mákosné nagyasszonyomnak -57- látszott mondani, mint inkább annak a csizmának, melyet kegyetlenül forgatott kifelé-befelé.

– Nem hallottam. Nem is akarom hallani; előre is azt mondom, hogy nem hiszem; nekem el se mondja. Látja.

Ohó! Mákosné nagyasszony még az ilyen szelid gorombaságoktól meg nem riadt: szokva volt ő már ezekhez.

– Jaj kedves komám uram, az pedig rettentő eset! ki gondolta volna! Ha én nekem még tegnap valaki mondta volna…

– Megálljon csak, megálljon csak a nagyasszony… megálljon csak egy pillanatra, szólt közbe Bajcsy András uram… csak egy szempillantásig még. Te Miska inas, szaladj a belső szobába; tépj ki a sipkám béléséből egy csomó pamukot: egy jó marékra valót. Érted?

Miska szaladt a parancsolt tárgyért; Bajcsy uram az ideig igyekezett gondosan ápolni Mákosné asszonyomat, a hogy valami veszedelmes sebesültet szokás, a kinek vérét vissza kell tartani addig, a míg a flastrom megérkezik.

Azt pedig fogá Bajcsy uram s a mennyi csak elhelyezhető volt a két fülébe, annyit beletömött, mikor aztán ez is megvolt, akkor odaszólt Mákosné asszonyomnak:

Oh Mákosné nagyasszony jól tudta azt, hogy azért meg lehet jól hallani, a mit ő beszél; legfeljebb egy hanggal feljebb kezdte a mondást.

– Oh kedves Bajcsy komám uram; mennyit tréfál velem mindig; bizony magam is nevetnék rajta, ha olyan nagyon meg nem volnék illetődve, de bizony isten egészen el vagyok keseredve annak a szegény Lőrinczkének a sorsa miatt.

– Ahá! úgy-e hogy hall? Tudtam én jól, hogy hallja komám uram, a mit én beszélek. Hát melyik Lőrinczke volna, ha nem a tiszteletes urék Lőrinczkéje. -58-

– Az bizony; jó volna, ha ott tanulna; magam se bánnám, ha ott tanulna, de…

– Micsoda de? Mikor én azt mondom, hogy ott tanul, hát ott tanul. És ha azt mondom, hogy jól tanul, hát jól tanul. Nekem megmutatta a nagytiszteletű úr, hogy mit irtak róla a professorok. Első eminens mindenből, még a zsidóbúl is; az irása meg olyan, mint a calligraphia. Láttam az egész miatyánkot egy akkora helyre leírva, mint egy máriás, azt ő írta szabad kézzel; nekem a szemem is majd kifutott, mikor el akartam olvasni; a tulajdon képmását is lerajzolta mindenféle színű plajbászokkal; azt is láttam; ott van ráma alatt a belső szobában, a hová a tiszteletes asszony csak az érdemes vendégeit szokta bevezetni; olyan a képe, akár a szép Absoloné, hogy csupa gyönyörűség rá nézni; azután milyen leveleket tud írni édes szülőinek, mintha csupa versben volna írva; egyet el hagytak olvasni nekem is; én pedig nem vagyok gyerek, mégis ríva fakadtam rajta, mint egy bolond… No hát; – én nekem azt ne mondja a nagyasszony: «jó volna, ha tanulna!», mert Lőrinczke tanul és pedig jól tanul.

Mákosné nagyasszony régóta bele akart vágni a beszédbe; de ha egyszer Bajcsy uram neki eredt a mondásnak, olyan volt az, mint a Niagara-zuhatag, mely visszalöki a beléhajított kövecset; a nagyasszony hiába mutogatta kézzel, hogy ez mind igaz, de annál rosszabb, nem juthatott előbb szóhoz, mint a míg Bajcsy uram kibeszélte magát.

– Igaz, úgy van, mindent helybenhagyok. Jól tanult, szép esze volt; de… no lássa kedves Bajcsy komám, szedje ki a füléből azt a pamukot; nem akarnám mégis annyi cseléd előtt fennhangon elmondani, a mit tudok.

– Csak mondja bátran; elmondta már azt a nagyasszony legalább ezer embernek; kettő-hárommal se több se kevesebb; mondhat az én legényeim előtt mindent: nem hisznek ezek el semmit. -59-

– Ejnye milyen különös tréfás ma, Bajcsy komám uram. Lássa pedig iszonyú dolog ám az, mikor egy olyan egyetlen fia van egy olyan tiszteletre méltó párnak, a kire annyit költöttek, aztán az keseríti meg őket legjobban.

– Hát hogy keserítette meg? úgy-e hogy adósságokat csinált? Majd kifizeti érte a tisztelendő úr, adott neki az Isten eleget; leányok után járt, úgy-e? most van az ideje, én is bolond voltam, mikor a bajuszom kezdett nőni, átesik azon minden ember; összeveszett a professoraival, úgy-e? Erős természete volt, nem igen szeretett hizelkedni senkinek; tudom, tudom. Nekem ez is tetszik. Én sem szerettem soha, hogy az orrom alatt piszkáljanak. Vagy leczkéket mulasztott úgy-e? Könnyű neki azt helyrehozni. Egy nap alatt többet tanul, mint más ifjú két hónapig. Vagy talán épen kicsapták? Nem tesz semmit. Ott a másik collegium, beveszik ott tiszta szívvel. Nem kell miatta búsulni, Mákosné nagyasszony.

Mákosné nagyasszony e mondóka alatt csendesen forgatta egyik hüvelykét a másik körül, s mint mikor «hogy tetszik»-et játszanak, különös gyönyörűséggel hallgatta Bajcsy uram találgatásait, megelégedve azzal, hogy mindegyik találomra balkeze öt ujjával olyan forma mozdulatot tehetett Bajcsy uram felé, a mivel azt szokás jelenteni, hogy még ez mind kevés, ha csak annyi volna a baj! A mivel az érdemes férfiut tökéletesen kihozta a nyugalmából, úgy, hogy végtére markolatig üté a kezében levő árt a bőrbe s dühösen kiálta fel:

Mákosné nagyasszony erre a kérdésre nem felelhetett ülve, felkelt, odament Bajcsy uramhoz; azt beszorította egy szegletbe, erővel elfogta a fejét, úgy súgta oda a fülébe:

– Lőrinczke rosszul viselte magát; revolucziót csinált a diákok között: a senior azért megdorgálta; Lőrinczke pofon vágta a seniort, és azután elszökött Patakról. -60-

– Úgy? Tudom. Régi história. El is van már egyenlítve. Abból állt az egész revoluczió, hogy Lőrincz arra biztatta fel tanulótársait, hogy ne viseljék a longát, meg a sábesztiklit, a pofoncsapott kalapot, hanem a helyett járjanak a diákok is, mint más közönséges ember mentében, magyar dolmányban és vitézkötéses kalpagban. Igaza is volt. Én sem találok benne semmi kivánatost, hogy a fiatalság szoknyában járjon, meg csóka-orrú kalapot viseljen, mint a regiment-felcserek.

– De mikor ez a regula, kedves Bajcsy komám uram. A kis Lőrinczke nagy gézengúz volt már gyerek korában is; egyszer az én házamat is majd felgyújtotta rakétával, s a kéményemről a kakasdúczot ő rántotta le a papiros sárkányával. Nagy gézengúz volt eleitől fogva, s a tisztelendő úr keveset ügyelt rá; az édes anyja szegény pedig épenséggel el is kényeztette. Már most ők látják a hasznát. Ahol van: elszökött, világgá ment, azt sem tudják él-e, vagy meghalt?

Bajcsy uram nem hagyta magát megszomoríttatni. Kissé reszketett a hangja, de nem tágított.

– De iszen nem kerül az meg. Kereste már a tisztelendő úr mindenfelé; meg a professor urak is. Nem találják. Azt beszélik az emberek, hogy beállt…

– Katonának! ott is jó lesz, ott is ember lesz belőle; még generalis is lehet.

– De nem katonának állt ám be; – hanem azt beszélik, hogy beállt – zsiványnak; útonálló lesz belőle: kivégzik, felakasztják.

De már erre a szóra szétpattant az abroncs, a mely eddig Bajcsy uram szorongó indulatainak dongáit összetartotta; s mint egy borszesztől szétrugott tonna rontott elő mérges válaszával.

– Az nem igaz, az hazugság; semmirevaló gaz, a ki -61- mondja; kötnivaló bolond, a ki hiszi. Nekem ily bolond beszéddel e jőjjön, Mákosné asszonyom, korán reggel.

Azzal felrúgott egy pár útban álló csizmát, berontott a belső szobájába, becsapta az ajtót, s ott hagyta a nagyasszonyt.

A nagyasszony egy cseppet sem haragudott meg e gorombaságért; azt mondta, hogy milyen tréfás ma ez a Bajcsy komám uram; még egy kicsinyt beszélgetett odakinn a konyhában a szolgálókkal, azután az udvaron a kis kutyákkal s úgy távozott el, mint a kit nagyon szívesen láttak ott benn.

A tisztelendő úr épen akkor szállt le az utazó szekérről, mikor Bajcsy uram odaérkezett kapujába.

Gutai Thádé haja még fehérebb volt, mint hajdan, csakhogy most már arcza is fehér lett hozzá: az idők ellopták róla a pirosságot.

Bő úti jáponikába volt burkolva, fején háromszegletű kalap; oly meghajtva viselte fejét, hogy szinte alacsony kicsiny embernek látszott. A gond, a bánat alatt úgy összegörnyed az ember.

A tisztelendő úr nem üdvözlé mosolyogva Bajcsy uramat, miként máskor, ha találkozott vele; szomorúan elnézett mellette, mintha nem is látná; alig felelt neki az akkoriban szokott üdvözlésre:

Bajcsy uram szótlanul sompolyodott vissza. Azért jött, hogy nagytiszteletű urat feltüzelje egy gonosz rágalom okozói ellen; – még is aligha nincs valami igaz benne, s ha igaz, akkor fájdalmas dolog volna beszélni róla.

Thádé szórakozottan ment a házba. Elébb lelkésztársa udvarára nyitott be, s csak a kertben vette észre, hogy nem jó helyen jár; azután valahogy haza találván, elkezdett saját ajtaján zörgetni, s minthogy az nem nyílt ki előtte, boszúsan dörmögé magában: -62-

– Különös, hogy még sincs itthon az a pap: pedig már haza kellett neki érkezni.

A másik ajtón azonban eléje futott a kis Lila. Nem kis Lila többé, hanem egy karcsú, színes liliomszál; fehér, égtiszta arczú gyermek, hallgató piczi szájjal, beszélő nagy sötétbarna szemekkel; az megcsókolá Thádé úr kezét s bevezeté őt a szobába a másik ajtón. Kis gömbölyű szája nem szólt hozzá semmit, de nagy okos szemei annál többet beszéltek: először üdvözölték őt nyájasan, elmondák neki, mily őszintén örül valaki azon, hogy ő haza érkezett; azután kérdezték tőle, hogy miért egyedül? és azután nagy szomorúságról, bánatról beszéltek neki.

És Thádé úr mind azt a beszédet jól értette; ő tudott a virágok nyelvén; felelt is rá.

– Nem találtam őt sehol, sehol. Mindenféle megbizásokat adtam, hogy ha visszatér szülőihez, teljes bocsánatot remélhet. Nem jött vissza.

A leányka keble nagy fohásztól emelkedett. – Hogy nem tér oda vissza, a hol oly nagyon szeretik?

– Oh csak mondja úgy: anyátok, rebegé a leányka, kezét ajkához szorítva; szegény Lőrincz.

– Gonosz fiú volt: nem soká fogja anyját úgy nevezhetni. Ő viszi a sírba. Nem halt meg a jó asszony?

– Haza sem kellett volna jönnöm, de mindig az volt a fejemben, hogy azalatt, a míg odajárok, ő meghal itthon.

Ezalatt leoldá a lelkész pokróczczipőit lábairól a leányka, levetteté jáponikáját vele, kalapját, pálczáját elvette, s bevezette az anyja szobájába.

A jó tisztelendő asszony földi léte alig volt már életnek nevezhető. Több ízben megütötte a guta, miknek következtében egész termete, összeroskadó tagjai elfonnyadtak; semmi önkéntes mozgást sem tudott többé tenni, csak jobb keze rázkódott szüntelen, akaratlan erőtől mozgatva; mint egy vergődő küzdelem a közelgő halál ellen. -63-

Beszélni sem tudott már, csak egy szót tudott mondani: «mindig, mindig, mindig». Ez volt kérdése és felelete, ez volt panaszának és örömének hangja, ez volt könyörgése, ez volt imádsága mindig, mindig, – mindig.

Thádé úr érzékenyülten járult a roskatag nőhöz. A bölcs férfiú arcza akkor mutatott legtöbb emberit, midőn e nő mellett állt. Akkor elriadt ajkai szegletéről a tudós hiúsága, elsimultak homlokáról a pártférfi szilárd határozatai, a szelíd férj, a jó ember látszott belőle egyedül.

Odament a nyomorult alakhoz, a kin alig volt már valami emberi; átölelte, ölébe vette, megcsókolta halavány homlokát; beszélt hozzá nyájas szavakat, a hogy gyöngéd férjek szoktak.

Lila értette már e sirást: levette a falról azt a pastellrajzot, egy szép, deli ifjú képét, odavitte hozzá, odatartotta ajkaihoz: az öreg asszony úgy csókolta azt a képet.

– No, ne sírj miatta, vigasztalá őt a lelkész. Majd nem sokára látni fogod magát. Haza jön ő. Ne sírj.

Azzal még egyszer megcsókolá a nyomorult nő homlokát, gyöngéden megveregetve a hátát is.

«Mindig, mindig, mindig;» hangzott utána a zokogással vegyült egyetlen szó.

A lelkész iróasztalán egy rakáson feküdtek a levelek, mik távolléte alatt érkeztek hozzá.

Mindannyian saját leveleire adott válaszok voltak azok, -64- mikben lelkészek, tanárok, városbírák és hadparancsnokok feleltek, fia után tett tudakozódásira.

Mások iszonyú sejtelmeket költöttek benne: a válaszadók szabad útat engedtek képzeletüknek, hogy Lőrincz eltünését a legborzalmasabb regényjelenetekkel hozzák kapcsolatba; hogy a jámbor férfi kezei reszkettek, a levelet tartva, s nyugodt lelke eltévedt a kétségbeejtő labyrinthban.

Hiszen akármelyik úton indult el a gyanítottak közül az eltünt fiú, mindenütt a gyalázat országába jut azon, a honnan azután nincs többet visszatérés.

Csak egy levél volt még hátra; azt is felszakítá; valamelyik bodrogparti helységből irta azt neki egy lelkésztársa, melyben arról tudósítja, hogy a napokban fogtak ki a Bodrogból egy hullát: nem az ő fia volt-e az?

A lelkész megtörlé szemeit s azzal összekulcsolt kezei közé fogva a levelet, felemelé arczát és töredezett szóval könyörge:

Azután csendesen, halkan átszólítá magához Lilát, megsugta neki, hogy ismét útra fog menni: a kocsis legyen készen.

Lila útravalót akart neki sütni. Thádé úrnak ekkor jutott eszébe, hogy a multkori sütemények még most is ott vannak a kocsizsebben, érintetlenül.

– Azután, sugá Liliának, odaölelve őt magához, ha az a szegény jó asszony az alatt meg találna halni, míg én odajárok, temessétek el szépen; itt pénzes fiókom kulcsa: a lelkész urak tudni fogják mit cselekedjenek? A halotti beszédben elbucsúztassák fiától is s megemlítsék, hogy térítse őt vissza Isten, hogy javuljon meg anyja sírjánál, ha még él valahol az ég alatt. Áldjon meg az Isten, jó gyermekem.

«Mindig, mindig, mindig!» hangzott a tulsó szobából. -65- Az öreg asszony nyugtalan volt Lila elmaradása miatt. Nem tudott már nála nélkül lenni.

Fél óra mulva ismét kocsin ült Gutai Thádé; ismét utazott erdőkön, rónákon keresztül. Erdőkön, rónákon most virultak a legszebb epipactisok, füzények, a vizek tükrén a nymphæák; füvészek gyönyörűsége… Gutai Thádé azokat mind nem látta.

BÁRÓ KADARKUTHY.

Malárdy ez évben ünneplé alispánsága huszonharmadik évét; még csak egy tisztújítás s akkor megülheti ezüst menyegzőjét az alispáni székkel, melyből őt soha senki ki nem mozdította.

A környék előkelő nemesei úgy tekintik őt, mint oraculumukat, a köznemesség pedig rettegi; parasztok nem jöttek kérdés alá, nekik nem szükség szeretni, vagy nem szeretni valakit.

A pompás kastély Ingoványon egy nap, úgy mint másnap előkelő vendégekkel teli, pedig abban negyvennégy szoba van, és azok a szobák is tágas termekből, akkori idők igen bölcs divatja szerint spanyol falakkal két-három külön kamrává idomítva, úgy, hogy a nemes vendég ugyanazon egy teremben feltalálja alvó, öltöző és mulató szobáját, a mi nem szép ugyan, de kényelmes.

A szobák mind hímzett szőnyegekkel vannak borítva, oldalaik tájképekkel tele festve, a mi sokkal is kedvesebb gondolat volt a mostani eszmekoldus falmázolatoknál, az egyik teremben szép derült olasz ég alatt járt az ember, világos zöld akászok, távolból ragyogó oszlopos tusculanumok között, a másikban Dél-Amerika ősrengetege fogadta a belépőt, sötétzöld lombozatával, liána-szőnyegzetével, mikről százszínű virág s tarka madársereg virított elő, harmadikban ismét keleti táj tünt elő, bókoló pálmákkal, -66- áttört csipkefalu kioszkokkal, s obligát elefántokkal, tornyok a hátaikon.

Az ilyen termekben természetesen nem volt helyök a képeknek. Azok számára egy egészen külön szoba volt rendelve, mely azután tetőtől-talpig úgy meg volt rámás képekkel rakva, mint egy mozaik. Az épület közepét foglalta el a kápolna, igen szép fresco-festvényekkel diszítve, pompás faragványú szentségházzal, aranyos oltárral. Itt szokott vasárnaponkint a helység lelkésze külön isteni szolgálatot tartani az előkelők számára, mely alkalmakkor az alispán gyakran maga végzé az oltár körüli szolgai kötelességeket s nagyon megszámlálta vendégeit, ha mindnyájan ott vannak-e? és kegyvesztés volt nála egy ily alkalom elmulasztása.

Az alispán születése napján különösen nagy ünnepély szokott tartatni a kastélyban, melyre nem volt szokás vendégeket hivogatni, hanem kötelességük volt az általa ismerteknek azon megjelenni, mert számon tartotta neveiket, s évek múlva is ráemlékezett, ha egyszer elmulasztották e napot.

E napon hintókkal, kocsikkal tele a hátulsó udvar; hajduk és inasok lótnak, futnak, ácsorognak mindenfelé; a kastély szegletein, a rondellákban s az idomtalan kariatidák által czepelt erkélyen pompás delnők legyezői ingatják a májusi illatos levegőt; mit a szél a roppant alakzatos rabattok jáczint-erdejéből hord, míg a pipázó teremben ajtót, ablakot bezárva, beszélget a világ sötétebb része a férfi-nem, korán reggel hozzá kezdve a füstkészítéshez.

Mindenki díszesen van öltözve, miként vasárnap szokás: a férfiak sárga szattyán-csizmákban, ezüst és aranyzott sarkantyúkkal, paszományos granát posztónadrág, körülprémes zsinóros dolmány, elől a szegleteinél lekerekítve, s köröskörül színes skófiummal tenyérnyire kihímezve; hasonló hímezett csíkok vonulnak hátul is a két vállról a derékig. Haját mindenki szépen csapba kötve -67- viseli hátul, a csap töve átkötve selyemzsineggel s vége csokros szalag közé rejtve, az egész hajfürtözet a két halánték körüli bodorulatokkal együtt gazdagon meghintve hajporral, melyhez különösen nem akar illeni a kifent bajusz, melyért is azt a finomabb izlésűek orruk alul lefaragták, s csak egy pár falusi rüpők viseli azt még közmulatság tárgyául.

A társalgási nyelv a hölgyek körében német és franczia, nem német, vagy franczia, hanem egyszerre mind a kettő; a hogy azt akkor Bécsben is szokás volt beszélni.

A férfiak között azonban még fentartá magát a nemes reactio; férfiú-körökben kivétel nélkül hazai nyelven beszélnek – diákul.

Magyarul is szokás szólni – a kocsisokhoz és a hajdukhoz és a többi paraszt néphez.

Azonban a csengetyű megszólal: – szerencsénkre, mert már nagyon belejöttünk a hazafiúi dicsekedésbe, – reggelizésre hivatnak az érdemes vendég urak és asszonyságok; az étterem ajtói kinyilnak, egy pompás nagy boltozatos terem az, oldalfalai a classicus idők jeleneteivel al fresco festve mesteri kezek által, a boltívekről nagy üvegprismákkal elhalmozott csillárok ereszkednek alá. Székek, asztalok mind a legújabb barok-divat; az asztalon még kevés porczellán és üveg; annál több ezüst és arany edény, az asztal közepén egy furcsa sárkánytornyú contignatiós ezüst alkotmány, melynek csapja valami fekete barna nedvet csorgat dióhéjnyi aranyozott csészékbe, a miről még a hazafiak nagy része azt sem tudja, hogyan kell meginni? sem pedig azt, hogy részegségtől, vagy józanságtól való-e? az íze is nagyon furcsa, sőt nádméz nélkül szinte alkalmatlan is a megivásra; de csak iszsza azért, mert az is módi, úri asztaloknál megkinálják vele -68- elébb az embert, azután adják csak fel a villára szurhatókat, s a ki nem akarja magát kitenni az általános kaczagásnak, csak behunyja a két szemét s leönti a torkába az ismeretlen speciest s nagyot nyel utána.

Úgy nevezik azt, hogy kávé; vajjon ki találhatta fel? és miről használ az embernek?

Az alispán termeiben ilyenkor sajátságos vegyülete szokott összegyűlni a mindenféle genreknek; a falusi gavallértól és szemérmes kisasszony hugától kezdve a Bécsből lejött úrfi és parfumeös delnő alakjáig. Itt egy pár sima ifjoncz udvarol egy non plus ultra dámának: az ifjak egyike húsz éves lehet, másika körülbelől hatvan; a kort nem igen lehet megkülönböztetni; az öreg ifju Toholnai Alfréd, régi híres dandy onnan felül; még sokkal mozgékonyabb is, mint vetélytársa, az ifjabb ifjú, Beszterczei Hugó Oscár, szemöldei épen olyan karikára vannak festve, miként azé, ajkai épen oly pirosak, fogai oly fehérek, arcza olyan síma és parókája hasonlatos. A mellett selypíteni sokkal szebben is tud, az «r»-et gyöngédebben harapja el beszéd közben; észrevételei piquantabbak, és parfumeja választékosabb, mint Beszterczei Hugó Oscáré, a kinek még sokáig kell iskolába járni, a míg nagy mintaképét utolérheti, kit minden mozdulatában törekszik utánozni.

A kecses delnő, kinek ezen hódolat tömjéne nyújtatik, az alispán nővére Eudemia: mademoiselle Eudemie; egy parányi öreg asszonyság, ki magát kisasszonynak hivatja, négy hüvelyknyi magas sarkú czipőt visel, feltornyozott hajékessége épen két láb magas, a felállni kényszerített hajalkotmány közé rezgő tűk és strucztollak tűzködve. Növeli a hatást az akkori legújabb divat szerinti öltözék, a szétterülő abrincsos viganó, melyet még fenyegetőbbé tesz a két oldalról emelkedő nehéz selyem pufándli, mely elől felcsíptetve, hátrálni látszik a féltesten alól lenyuló szertelen hosszú vállfűző hegyes szeglete elől; – a mi a szép delnő arczát illeti, annak eredeti alkatrészei annyira -69- a mesés ismeretlenségbe tartoznak, hogy felőlük beszélni nem lehet, azon álarcz azonban, mely ólomfehérből, miniumból és bécsi koromból van eléje festve, elég műértelemmel készült, s tökéletesen sikerült általa mademoiselle Eudemie arczát hasonlatossá tenni egyikéhez azon gypsz-szobroknak, miket izléstelen figurinók színekkel is kifestettek s mikor az a kép néha még el is neveti magát, azzal az öntudatos mosolylyal, melynél ki van szabva, mennyire szabad elvonulni a szájnak, meddig szabad meglátszani a fogaknak, összehuzódni a szemeknek, hogy kellemetlen ránczok és egyebek ne tünjenek elő, akkor ismét úgy hasonlít ez arcz azokhoz a nevető szobrokhoz, a miket a figurinók árulnak. Mi szükség egy szobornak nevetni?

Most egy ellentétes alak lép közéjük, egy vén falusi nemes, alázatosan, válla közé húzott nyakkal; fekete kordován-csizmákban, kék dolmányban, ólompitykékkel, báránybőr süvege hóna alatt; ez Malárdy András bácsi; az alispánnak valami elszegényült atyafia, ki az alispánnál hat évvel, Eudemiánál pedig három hónappal fiatalabb. Ennek még czopfja sincs szegénynek, hanem hosszú haja, mely őszülés fejében megzöldült, hátrafelé van simítva s egy nagy karélyos fésüvel tarkóján letűzve.

Ez a jámbor vendég alázatos csoszogással lépett Eudemiához, megcsókolta a kezét, kikereste a szarvasbőr keztyűjén, a hol legczifrább rózsák voltak selyemmel hímezve, oda csókolt.

– Szerencsés jó reggelt kivánok kedves asszonynénémnek. Kedves appetitusára kivánom az éjszakai nyugodalmat. Fel tetszett-e már ébredni tekintetes urambátyámnak, az alispán úrnak?

Eudemia közel volt hozzá, hogy elájuljon erre a familiaris megszólításra, hogy őt egy ilyen zöldhajú ember még asszonynénjének tiszteli. Hugó Oscar hirtelen kéznél tartotta a parfumeös flacont, Toholnay Alfréd pedig karon fogá a nemes atyafit s nyájasan kérdezősködött tőle egészsége -70- és otthon maradt családja felől, elvezette őt a terem túlsó szegletébe, s ott átszolgáltatta egy bőbeszédű falusi asszonyságnak, a ki a helyéről nem szokott megmozdulni, ekként biztosítva Eudemiát a kedves uramöcsém vissza nem térhetése felől.

Kárpótlásul e sottiseért Durday nyugalmazott kapitány úr léptetett Eudemie elé; nem azért nevezem kárpótlásnak, mintha Durday valami nagy kincs volna egy dámára nézve, hanem a hogy salon-nyelven szokták nevezni «Eroberung» (nem ér semmit ezt a szót leforditva adni, úgy nem sokat jelent).

Durday gárdista volt húsz esztendeig: legszebb férfi a gárdánál, az udvarhölgyek kegyencze; legjobb lovas, pompás tánczos, hirhedett vívó és szerencsés játékos. Mind ennek persze már vége: a legény túl jár a hatvanon vagy húsz évvel, de azért nem számít hetvenet, nyolczvanat, hanem a franczia számítással tart, a ki a hatvan után megint újra kezdi a tízet, húszat számlálni. Oh, a francziák ebben is udvariasak.

Durdaynak a régi jó időkből nem maradt egyebe, mint szép piros mentéje. Nagy erőtetéssel most is tudja még egyenesen tartani magát, de tánczhoz már nagyon köszvényesek a lábai; barometrum lett belőlük, alkalmatlan időpróféta; lovon sem volna már képes ülni, s hagyján, hogy a kardot bírná, de még borotválkozni sem tud többé sajátkezűleg; a kártyában sem szerencsés többé, s most már csupán piquettet és l’hombret játszik meglett, okos férfiakkal; – hanem azért még mindig szerencsés az asszonyoknál, még mindig Adonis. Karján végig sétálhatni még mindig irigységet gerjeszt, személye még mindig Eroberung. Persze ebből a szerencséből őt már csak a dicsőség érdekli.

A mellett a kapitány úr nem is valami mulatságos társalkodó; alig lehet tárgyat találni, a miről vele szólni lehessen, s mindenről olyan primitiv fogalmai vannak, -71- mint egy rossz diáknak, a ki nem szeretett iskolába járni. Annyit nem tud, hogy Győr nem Komárom vármegyében fekszik, egyszer azon bizonyozott, hogy a Dunát az alföldön Tiszának hivják, másszor azt állította, hogy a komáromi szigetbe be lehetne jutni, a nélkül, hogy az ember vizen menjen át, csak a túlsó partra kell kerülni; sőt egyszer arra fogadott, hogy Olaszország magasabban fekszik, mint Magyarország, mert ő emlékezik rá, hogy mikor oda ment, mindig hegynek fel kellett menni. Ha pedig olykor egy százszor hallott adomát kezd elmondani, abba úgy-úgy beleakad, hogy ki nem tud belőle keveredni. A mellett válogatlanul osztja a nyers gorombaságokat, vagy ha válogat a kifejezésekben, bizonyos lehet róla, hogy mindig a legvastagabbat találja meg.

Oh az sokkal érdekesebb világ volt, mint a mostani. Az embereket kívülről is meg lehetett ismerni. Meg lehetett tudni ruháik színéről, szabásáról, arczukról, hajukról, ki micsoda? Ez a karassia posztódolmány itten gyanús ember; haja is össze-vissza van kavarítva és nincs hátul czopfba szedve. Ez még a régi emlékeken jártatja eszét most is; az a másik már emelkedettebb felfogású nemes, mert arcza sima, ingelejéről arasznyira állnak ki a bodrok. Rá lehetett olvasni az emberekre csizmáik szinéről, alakjáról: ez a rózsaszínű csizma itt nagy befolyású férfi, az a fekete kordován alázatos hivatalkereső.

Hát még abból mit nem lehetett érteni, hogy az alispán is, midőn vendégei közt megjelent, egészen sima arczczal jött ki; a bajusz eltűnt az ősnemesi büszke arczról, helyette a haj volt csapnak csavarva hátul, a prémes lilaszín bársony dolmányon a hátracsapott szabás, a széles hímzetek és az aranyos áttört szövetű mellény alatta, mely csípőjén alul ért: oh ez mind sokat mondott azoknak, a kik azt értették. Sokkal többet, mint: hogy akkor ez volt a divat. -72-

És ha azután néztek arra, a ki karján jobb felől lépett a szobába: egy magas, délczeg termetű delnőre, ki az alispán második neje volt; és látták rajta a nehéz ezüstös rázsa szoknyát, ezüstcsipke köténykével; karcsú fejedelmi termetén a gyöngyös vállfűzőt, és vállán a panyóka mentét, fején pedig a régi magyar asszonyok aranycsipkés kontyát, nem mindenki tudta-e azt, a mit ebből magyarázni lehetett?

Még feltünőbb volt az ellentét az alispán két gyermeke között; a lányka, a szép Hermina, kit hajdan Bajcsy uram aranyos bábuval vesztegetett meg, viruló hajadonná nőtt fel; az egész társaságban a legszebb delnő és ő azt nagyon jól tudja. Festékre nincs arczának szüksége, bár ez nagy divat volt akkor, de a legjobb akarat mellett sem lehetett hova alkalmazni: a természet a leghamvasabb fehéret a leggyöngédebb pirossal oly szépen tudta vegyítni rajta, hogy a művészetnek nem volt mit adni hozzá. Szemeit nem annyira nagyságuk, mint azon élénk tűz teszi veszélyesekké, mely úgy ki tudja a férfi-szivekben a legkényesebb rejteket keresni; mondhatnók őket hamisnak, kaczérnak, ha az ajkak büszkesége meg nem hazudtolná e szót. Malárdy Hermina szívét æs triplex őrzi: rá nézve közönséges nemes emberek ötágú koronás czímerekkel nem veszélyesek. Ő pompásan öltözik, nehéz franczia selyemruha ropog rajta, hosszú suhogó uszálylyal: engedi bámultatni gömbölyű nyakát, hattyú-keblét és a gyémánt nyakéket rajta, hogy hódítson, de nem hogy meghódíttassék.

Az alispán fia Kálmán, Hermina bátyja, de gyönge külseje miatt inkább öcscsének látszik; szelid, hallgatag ifju, emberkerülő ábrándos kék szemekkel, halavány sápatag arczczal, s nagy sima homlokkal, melyről hátrafelé van simítva a szőke, selyemfinomságú haj; öltözete egyszerű barna dolmány, fekete gombokra, fekete zsinórzattal, mely egész atlasz nyakkendője csokráig be van gombolva; könnyen elvegyülhetne a palota előtt ácsorgó köznemesek -73- között, senki sem mondaná, hogy nem közéjük tartozik.

És a ki így együtt látta e családot, nem első tekintetre megmondhatá-e, mi lakik azon ruhákon belül? A férfi fényes dolmányán, a nő ősmagyar mentéjén, a lányka divatos uszályán, az ifju fénytelen kabátján nem kívül hordta-e jellemét? az egész család életrajzát?

Az alispán büszke főtartással fogadá az egyenkint eléje járuló rokonok üdvözletét; szíves, néha leereszkedő volt a kerek, szárnyas dolmányok iránt, közönyös a kurta mentékhez; mikor a szegény nemes rokon hálálkodott előtte, akkor épen máshoz fordult beszélni.

Az a más pedig épen olyan ember, a kit Malárdy ki nem állhat, egy nyers, nyakas kurucz nemes, a ki olyan kacskaringósra kicsavarta a bajuszát, mintha egyenesen őt akarná boszantani vele; aczél sarkantyúkat visel pengős taréjjal s széles zsinórövet kötött fel csípőig érő mentéje fölé, selyem nyakkendője aranyos rojtjait pedig épen csúfságra hagyta kicsüngni egész melle közepéig; más embertől ezt kihivásnak vették volna ilyen társaságban; végtére homlokán üstökbe csavarítá szénfekete haját, mely kétfelől hosszú csigákban omlik a vállaira.

Ez Vasadi Gábor úr, a csallóközi protestáns nemesség szeme, füle, szája; ő általa látnak, hallanak és beszélnek. Tisztújításon Vasadi véleménye 2000 votum. Ezért tünteti ki olyannyira az alispán. Tűri különczségeit, nehéz természetét, sértő észrevételeit, kérkedését – egy Malárdy ellenében.

Azonban átestünk a hálálkodáson; az alispán vendégei asztalhoz ülnek, kiki rangja és megbecsültetése szerint, a jelentéktelenebb vendégek számára szomszéd termekben vannak terítve asztalok. A külső termekben hajduk és inasok szolgálnak fel, az alispáni asztalnál fiatal joggyakornokok, patvaristák; az alispánnál folytonosan tizenkét nemes ifju végzi a törvényes pálya ez előkészületeit, s az nagy szerencsének tartatik az alispánhoz juthatni patvariára. -74-

A kávé épen ki volt már osztva s Hugó Oscár épen nagy gyönyörűséggel figyelmezteté Eudemiát és több előkelő hölgyet az asztal végén ülő szegény rokonra azzal a görbe fésüvel hajában, a ki az alispán testvérét asszonynénjének nevezte s most rendkívül meg volt akadva a kávéscsészével, melynek mind teteje, mind alsó tálczája akkori divat szerint tele levén öntve ez idegen nedvvel, a becsületes férfiú ki nem tudá találni, hogyan igya ki már ő e furfangos edényből azt az izét? mert ha a tetejéről ivott, akkor az aljából ömlött a dolmányára, ha pedig az aljából ivott, akkor a tetejéből dült az orrára. Végtére is olcsóbb az orr, mint a dolmány, az aljából kezdé el szürcsölni a kávét, míg egyszer azután természetesen a felső csésze súlyegyent vesztve, mindenestől az ölébe hullott; a jó ember akkor mondá hüledezve: «ha én azt tudtam volna, hogy ez lejár».

Azonban mindezen nevetni nem volt szabad, mert most az alispán arcza különös ünnepélyes komolyságot mutatott, s a mi hangot ő adott, azt kelle megtartani mindenkinek. Mindamellett a jámbor atyafi szeretett volna már inkább ott kinn lenni az istállóban.

Szerencse rá nézve, hogy épen e pillanatban új kocsizörgés hallatszék az udvaron, egy patvarista az ablakhoz futott s halkan jelenté az alispánnénak, hogy valami pompás hintó hajtatott be az udvarra, négy tüzes paripával; parókás kocsis a bakon; hátul tarsolyos huszár ezüstös egyenruhában, a hintóban pedig egy gyönyörű fiatal gavallér ül, a kit ő még soha sem látott; buzavirágszín dolmány van rajta, arany zsinórzattal, nyestprémes kalpag a fején, gyémántos kócsaggal. Soha sem láttak olyan szép fiatal embert e tájon.

A vendégek mind kíváncsian néztek az ajtóra, melyet a hajduk siettek feltárni, a midőn belépett azon az említett jövevény, a kit valóban az első tekintetre is volt miért megcsodálni.

Gyönyörű magas, karcsú ifju volt a jövevény; termete -75- sugár és hajlékony, szabad mozdulatai, könnyűded főhordozása első tekintetre elárulák benne a nagy urat, ki az emberi gyülevészt maga alatt szokta látni, arcza nőiesen finom, a büszkeség sajátszerű férfivonásaival: derült, márványtiszta homlok, izgékony szemöldök, nyugtalan, kaczér, mindenfelé vizsga szemek, egyenes, szabályos orr, s vékony, gyermeteg metszésű ajkak, éles, hamis szájszegletekkel; minden vonáson a biztos önuralgás kinyomata és valami önkéntelenül parancsoló hatalomérzet.

Öltözete az akkori idők fogalmai szerint a legízletesebb: ruháinál a legszelídebb színezetek összeválogatva, buzavirág- és baraczkvirágszínek, világos, fehéres aranynyal hímezve, mely csak valamivel sárgább az ezüstnél; haja a legdivatosabban bodorítva és hófehérré hajporozva, ujjain gyémántos gyűrük, óralánczáról antik camæák csüggnek alá.

A jövevény igen fiatalnak látszott; az akkori sima arczú divat ugyan nem igen engedé megbecsülni az életkort, mégis voltak naiv vonásai az arcznak, mik egyedül a húsz év alatti kor sajátjai. Az ifjú úr alig látszott ennél idősebbnek.

Járásában is felismerhető volt az akkori főurakat jellemző elegantia. A mint az alispán elé lépdelt, sarkai alig érték a parquetet, s mintha ruganymézgából lettek volna, mindannyiszor visszarugódtak, lábhegyre állítva a lépdelőt, kinek itt ismét csekély fordulást kellett tenni talpa hegyeivel, a mi bizonyos lejtelmet adott járásának.

Ott az alispán előtt büszkén meghajtá magát, s fejét hirtelen felkapva ismét, monda:

– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok, báró Kadarkuthy László fia, atyámtól e levél az alispán úrnak.

Malárdy felállva fogadta vendégét, s e szókra önkéntelen nyájasság támadt arczán, hirtelen végig tekinte az asztalon, fiának intve:

A megszólitott fiú összerezzent e szóra, arcza mélyen -76- elpirult egyszerre; szemeit lesüté, és azután fölkelt csendesen, szót fogadva, s kinálva mutatott üresen maradt székére.

– Köszönöm kedves barátom, szólt a báró, egyszerre elfogadva a kinálást, mint a ki ezt megillető hódolatnak találja, s megszorítá bizalmasan a szemérmes ifju kezét, ki azután hátra vonult szerényen a patvaristák közé, s nem hajtott a hátul ülő szegény atyafi nyájas unszolására, ki viszont neki akarta átengedni helyét.

Az alispán ez alatt feltörte a levelet és átolvasá: és arcza annál derültebb, büszkébb lett; mikor végére ért, összehajtá, bedugta dolmánya belső rejtekébe, s azután az előtte ülő személyén keresztül nyujtá eléje kezét, olyan nyájassággal, melyben sokkal több volt a hizelgés, mint a leereszkedés.

Pedig a ki közöttük ült, az Vasady Gábor volt, a ki egyet rántott a vállán, a mint báró Kadarkuthy leült mellé s félhátat fordított neki.

Az asztalfőn jobbról az alispánné ült férje mellett, a mellett Eudemia és Eudemián alul Hermina, így épen Kadarkuthyval szemben. A véletlen épen jól rendezte így. A két legszebb alak egymás ellenében. Igen ügyetlen szem lett volna, mely rögtön be ne lássa, hogy a két alak egymás mellett is szép volna.

Legalább Malárdy többször tekinte majd az egyik, majd a másik alakra, s azután ismét kivette a levelet zsebéből és belepillanta, és ismét rájuk nézett, azután nejéhez hajolt, fülébe sugott; a nő arcza még komorabb lett, ő is az ifjura nézett, és Eudemia is elővevé lorgnonját és szemügyre vevé őt, és a fash gavallérok valamennyien oda hajoltak felé, és a bátyámuramék odahátul szájtátva bámultak reá; az ifjú Malárdy midőn a kávés csészét eléje tevé, szolgálva neki, oly mélyen pillanta arczába okos szemeivel; míg az, aki szemközt ült vele, két csillagot ragyogtatott szeme közé, a napsugár hevével s a hajnal titkos ábrándjával. -77-

És a jövevény ennyi szem kereszttüzében zavartalanul otthon találta magát. Mindenkit észrevett, mindenki irányában állást foglalt. Pártfogó képet mutatott a szelid ifjunak, daczosat a mellette ülő kurucznak, tiszteletet tudott adni a ház asszonyának, kaczér mosolyt vetett Eudemia felé, komoly és büszke volt az alispánnak, fitymálta a gavallérokat, s visszasugározta a delejes tekintetet Hermina felé, mint egy csodálatos prizma, mely minden belenéző szemének más színt tud mutatni.

Első tekintetre fel volt lázítva, meghódítva, ellene-, vagy belebolondulva az egész társaság, s magában érezte mindenki, hogy ez nem hiába jött utoljára, ez olyan szerepet jött kezdeni, melyben együtt fognak játszani valamennyien, ki vigan, ki szomorúan.

Malárdy kérdezősködött az öreg Kadarkuthy báró felől; az ifju beszélt róla sokat. Igen gyöngéden tudott atyjáról emlékezni. Látszik, mily előkelő nevelése van. Azt mindenki tudja, hogy az öreg Kadarkuthy báró nem igen példás életet él: de fiának nem szabad mutatni, hogy erről valamit tud. Ő egész hódolattal és kegyelettel beszél atyjáról, a mi neki igen jól illik, s midőn beszéd közben a kurucz Vasady félvállról valami furcsa megjegyzést tett az öreg úrra, Viktor szikrázó szemekkel fordult felé:

Vasady úgy megszeppent a fenyegető tekintettől, hogy szépen egyenesre ült mellette, s azt felelte, hogy nem szólt semmit, a min nehány jókedvű kebel odahátul hallhatóan nevetett, s az egész társaság örült rajta, hogy a goromba nemes urat az ifjú úr egy tekintetével úgy megjuhászította. Ez mindnyájuk közös diadala volt.

Az öreg báró Kadarkuthy személyes ismerőse volt Malárdynak, a nyugalmazott kapitánynyal pedig épen együtt testőrködött Bécsben több esztendeig. Viktor tudatá velük, hogy édes atyja sokat emlegette mindkettőjüket. – Említett az ismeretségi évekből olyan körülményeket, a -78- miket az illetőkön kívül más senki sem tudhatott: Durday hirhedett párbaját a bajor őrnagygyal, a midőn Kadarkuthy László, mint párbajsegéd viszont a bajor segédével verekedett meg, s mind a ketten leverték ellenfeleiket.

– Úgy volt, úgy volt! igenlé a vén gárdista ragyogó tekintettel. Én voltam az ő segédje, ő az enyim, egymásután, lelkem teremtette!

Az öreg úr Hermina mellől nyujtá kezét az asztalon át Viktornak s annyira megfogta azt, mintha el sem akarná többet ereszteni.

– Hát még az asszonyok előtt! lelkem teremtette! folytatá svadronyvezető hangon a nyugalmazott Achilles. Az asszonyok előtt, ott volt nekünk hirünk, lelkem adta, szedte, vette, ha arról szabadna beszélni!

Viktor elég gyöngéd volt észrevenni, hogy Eudemia látható zavarban hajtja arczára a szelet széttárt legyezőjével s ügyesen félrevitte a beszédet, a nélkül, hogy a derék hadastyánt megsértené.

– És lám, az én atyám még sem volt oly szerencsés e téren, hogy nekem oly jó, oly derék mostoha anyát adhatott volna, a minőt én másoktól irigylek.

Ezt a mondást csak az alispán és neje értheték. Kadarkuthy László megkérte Malárdy második nejét még leány korában, de ez Malárdyt választá a zajos hirű főúr helyett.

– Egyébiránt rajtam a sor az anyai szeretetet megérdemelni ott, hol atyám nem volt azt szerencsés számomra megszerezni, veté utána halkan és szemlesütve az ifju.

Az alispánné arczáról önkéntelen elmult a szigor e szavakra, a jövevény előtt minden szív kezde kitárulni, bókjai, hizelgései mindenkinek ízléséhez voltak alkalmazva, mindenki elhitte, hogy hizelgése igazmondás, mindenki bámulta szerénységét és bátorságát, a biztos tapintatot, mely szerint egy társaságban, hova most lépett először, azonnal mindenkivel tud olyan tárgyról beszélni, a mi azt érdekli, első tekintetre ki tudja választani, kik -79- azok, a kiknek kegyét meg kell nyernie, és ellenkezőleg azok, a kiknek ellenében erőt kell mutatnia.

Látszik, hogy ez egy tökéletes világfi… Korántsem azon szeles gavallérok közül való, kik erővel törnek át a korlátokon, kik szép arczaikban, szabójuk művészetében s jólhangzó nevükben elbízva magokat, kérkedő, kihivó arczczal lépnek a világ elé, s nem veszik észre, hogy ott minden ember épen olyan nagynak tartja magát, mint más.

Még egy kőszikla volt azonban, mely útjában állott, és az nagyon erős kőszikla.

Malárdy jól tudá azt, hogy báró Kadarkuthy Lászlónak van egy bűne, mely mindazon kellemes emléket, mely a múlt évekből közöttük fenmaradt, bátorságot, gazdag birtokot, nagy nevet lenyom a serpenyőben: a vallástalanság.

Kadarkuthy kedvencz thémája volt a hit szolgáira nevetséges adomákat gyűjtögetni, azokat ő több példányban le is íratta s ismerőseinek kiosztá. – A zajos orgiák közepett gyakran parodiákat csinált a templomi szolgálatból, a búcsujárásból, szent énekek dallamaira frivol verseket énekelve, ittas vendégeivel együtt. Többször kapott ezért criminális actiókat, a mik alól csak nagy áldozatokkal birta kivágni magát, sőt egyszer annyira elfeledkezett magáról, hogy egy jámbor szerzetest sajátkezűleg megütögetett, mely rosszaságának sajnosabb következményeit csak úgy kerülhette ki, hogy magasan megfizetett orvosi véleményadások által arra az időre, a mikor az történt, magát őrültnek nyilatkoztatta.

Ezeknek emléke folyvást sötét árnyat vetett Malárdy szívében azon derült képre, mely abban már egy egész új csendéleti rajzot kezdett mutatni. Vajjon nem örökölte-e Viktor atyjától vallástalanságát, nem rontotta-e meg szívében a rossz példa a hithez ragaszkodást?

Ez pedig első és utolsó kérdés volt Malárdy előtt. A kit azzal vádoltak előtte, hogy vallástalan, annak semmi erényét sem látta többé; mert a vallásosságot tartá minden erény alapkövének. -80-

E közben a kápolna harangja megcsendült, a vendégeknek ez jel volt, hogy józan reggelijökkel siessenek, innen a templomi szertartásra menendők.

A csengetés után ijedelmes arczczal jött be az udvarnok az alispánhoz sietve, s elakadó lélekzettel adá tudtára azt a véletlen balesetet, mely a kántort érte, ki az esteli tűzijátékhoz készítvén előre saját puskáját, egyik cső elpattant s jobb kezét egészen összemarczangolta; nem volt ugyan benne golyó, csak lőpor, de az által is képtelenné van téve az ember ez ünnepélyes alkalommal az orgona melletti szolgálatot teljesíteni.

Az alispán eltitkolhatlanul rossz kedvbe jött e baltudósításra. Épen az utolsó perczben, a mikor már beharangoztak, s késő a szomszéd faluba küldeni más kántorért. Az orgonához pedig nem is értenek ott a falukon. Az egész szertartást megcsonkítja ez a baleset.

– Tekintetes alispán úr, szólt Viktor szerényen fölkelve székéről, ha szabad csekély szolgálatomat fölajánlanom, engedje meg hadd helyettesítsem én ezúttal a szerencsétlen énekest, s egyúttal hadd küldjem neki ezt a néhány aranyat fájdalmai enyhítésére.

Ez több volt, mint a mennyit Malárdy várt. Hát még a kivitel maga! Viktor előre átment a kápolnaterembe, megpróbálni az orgonát. Az első hangfutam elárulá, hogy mester kezeli a hangszert. Úgy játszott rajta, mint egy művész, ki a szent zene legmélyebb titkaiba avatva van, s midőn elkezdé énekelni Pergolesenek akkoriban híresülni kezdett Stabat Materét, gyönyörű érczcsengésű sopran hangon, a jelenlevők bámulva tekintének föl rá, a hölgyek -81- lélekzetüket visszafojtva hallgaták, lelkükbe szívták a hangokat, s önkéntelenül borultak le térdeplő zsámolyaikra, Malárdy szobortiszta arczán egy pár könycsepp futott végig.

Midőn a szent szertartásnak vége volt, s Viktor egy remek hangczifrázattal befejezé az orgonajátékot, utána hagyva zúgni a pedál-sipok elhaló hangjait s azután lejött ő is a gyülekezet közé, Malárdy megölelte az ifjut és megcsókolá orczáját.

A NAGY SZEMFÉNYVESZTŐ.

E pillanattól kezdve meg volt hódítva a leghatalmasabb Malárdy az ifjú Kadarkuthy által.

A levélben, melyet az alispánnak átadott, az öreg Kadarkuthy reszkető vonásaival az volt írva, hogy egy gyermekkori igéret megérett arra, hogy teljesüljön. Emlékezteté őt, hogy még tanuló korukban felfogadták egymásnak, hogy ha gyermekeik lesznek, azokat egymáshoz adják et cætera, az öreg úr levele tele volt et cæterával. Erről a furcsa szokásról rég ismeré őt az alispán.

Egy leánykérő. Ideálja a vőknek: olyan, a minőről büszke atyák szoktak álmodozni, a ki gazdag előfogattal hajtat be az udvarra; otthon urodalmakkal bir s falvairól beszélhet. Kastélyba viszi menyasszonyát s méltóságos asszonynak czímezteti. Azonfelül délczeg, daliás alak, a ki mellett még boldog is lehet a nő; világfi, a ki büszkeségére válik a családnak; és mindenek felett kegyes, vallásos érzelemben nevelt ifju. -82-

Ezt könnyen is ki lehetett magyarázni. Az öreg báró bizonyosan magától távol nevelteté gyermekét; érezve magában, hogy ő hozzá közel elromlanék; aztán meg ismeretes is az a különös egymásután a természetben, hogy korhely apának erényes fia támad s bölcs apa gézengúz fiat nevel. Mindkettőre nem messze kellene példákért mennünk.

Malárdy szivét annyira megnyerte az ifju báró, hogy az antik szobor arcza még nyájas is tudott lenni.

Behivta őt magához szobájába, elhagyva vendégeit néhány perczre s azt kérdezte tőle, hogy tudja-e, mi van azon levélben írva, a mit édes atyja, a báró úr írt?

Az ifju szerényen lehajtá fejét, s néhány perczig gondolkozott; azután a gyermeteg őszinteség bizalmával ragadá meg az alispán kezét:

Malárdy elmosolyodott. Az örömtől mosolygott-e, vagy az ifju eredeti nyiltszivűségén?

– Ha úgy rendelte az ég, hogy ez teljesüljön, én örülni fogok a pillanatnak, a melyben önnek ezt mondhatom: legkedvesebb fiam.

– Oh nem «legkedvesebb», ne mondja ezt kegyed. Ezzel megrabolnám Kálmánt, a legkedvesebb czím az ő öröksége.

– Fájdalom, hogy nincs. Kálmán nagyon hideg hozzám. Ő egészen elütött tőlem. Semmiben sincs kedvemre s mindig csak szomorúságot okoz. – Jobban ragaszkodik mostoha anyjához, mint hozzám, édes apjához. Mindenben -83- ellenemre van; elkezdve a ruhától, melyet viselünk, egész a politikai meggyőződésig. Én büszkeségemet találtam hivatalomban mindig; ő megveti a hivataloskodást; én általam magasabb rangkörökbe juthatna, a helyett mindig az alacsonyabbakhoz szít, s félrevonultsága miatt oly félszeg és bátortalan kezd lenni, hogy meg nem tud állni egy úri társaságban. Szégyenem válik belőle s a mi leginkább aggaszt, a mi kétségbeejt jövendője felől – rájöttem, hogy verseket ír. Verseket! egy ily meglett, felnőtt ifju, a kinek már a törvénykezési nyelvben kellene remekelni. – Azt mondják, hogy versei szépek; de hát mi az? hová fog ez vezetni? A társas életben mindenütt kikaczagják érte: úgy tekintik, mint ártatlan bolondot. Egy Holdmezey Berey Farkas collegája, egy nevetséges ember, a kit csak szánalomból nem kaczagnak ki szemben. Meg van keseredve az a napom, melyben reá gondolok. Mert ez teszi őt épen oly daczossá, oly fellengzővé mindenki irányában, hogy egy csavargó poéta nevét többre becsüli, mint az ország első hivatalnokáét. És ő egyetlen fiam!

Viktor végig hallgatá Malárdy panaszát, a mi az akkori idők szellemében valóban szivreható bánatos panasz volt. Hiszen még néhány évtizeddel későbben is azok az előkelő magyar nemesi családok, mikből irodalmunk vezérei támadtak elő, szégyenpirulva beszéltek, ha beszéltek, a család nevét széthurczoló elveszett fiakról, s ügyetlenség volt az idegentől, ha felőlük tudakozódni talált.

– Ajándékozzon meg alispán úr azon bizalmával, hogy Kálmán megtérítését bízza reám; szólt Viktor komolyan a bánatos atyához.

– Nekem sokba fog kerülni. Kálmán nagyon meg fog rám azért haragudni, gyülölni is fog tán sok ideig; de megteszem ez áldozatot, kegyed aggodalmáért, s az ő jobbléteért. Még ma meg fogom őt téríteni.

Az alispán kérdőleg, csodálkozó arczczal tekinte rá, de Viktor felkelt mellőle s csak annyit felelt: -84-

Azzal a család tagjai jöttek közbe; a beszédet félbe kellett szakítani. Az alispán Viktor karjára füzve lépett ki a vendégek közé.

Ebédnél még egy székkel közelebb ült Malárdyhoz Viktor, mindjárt az asztalfő mellett. Vasady úr egy székkel alább degradáltatott. Hiába, a báró nevezetesebb személy volt, mint ő; az fait accompli, s a fait accompli-k előtt akkor is divat volt már meghajolni.

Az egész ebéd alatt tudta foglalkoztatni az egész társaságot az ifju jövevény. Szikrázó ötletei egymásra következtek; a mit elmondott, abban annyi finomság volt, a legcsipősebb dolgokat úgy be tudta hengergetni jóízű előadása zamatjába, hogy még az érdeklett maga is kénytelen volt azokat kedveseknek találni.

És a mellett tudott inni úgy, a hogy senki más; – és nem látszott meg rajta.

A ki egy pohár bortól leiszsza magát, az részeges, semmirekellő, a ki tíz pohár után is józan marad: az derék, gavallér ember.

Eleinte Vasady azt a tréfát akarta magának megszerezni, hogy áldomásozni kezdett a jelen levő nevezetes férfiakért sorban, s a poharát mindig Viktorra köszönté.

Viktor állott elébe s kiitta poharát, egész a körömpróbáig; mikor aztán a férfiakon végig mentek, akkor Viktor mondá: «szállok kendnek!» s elől kezdé a hölgyeket s végig áldomásozott értük, s hogy a poharak nem ártottak meg neki, bizonyíták azon ragyogó ötletek, találó szójátékok, mikkel toasztjait felczifrázta; de bizony Vasady úr a vége felé csak alig birta már mozgatni a nyelvét.

Szerencsére az alispán jelt adott a felkelésre. Viktor arczán még csak szín tekintetében sem látszott meg a poharazás; csak szemei ragyogtak kissé élénkebben, mint az előtt, s egy kis izgatottság látszott ajkai körül, a mi neki igen jól illett. -85-

Annyira magánál volt, hogy midőn a delnőket a társalgási terembe kelle vezetni, két hölgy közül Eudemiának nyújtá karját, és nem a szépség királynéjának; különbséget tudva tenni az etiquette és a szív parancsai között.

A társalgási terem már akkor el volt készítve az ünnepélyt fűszerező mulatságok számára. A terem egy harmada fel volt emelve szinpad gyanánt s festett függönyökkel ellátva.

Oh nem! Itt nem fogunk azért szini előadást látni, még abban az időben nem volt nálunk kimondva az a vakmerő eszme: hogy egy ember leírjon valamit, a másik azt elbeszélje, és a harmadik fizessen érte, a miért azt meghallgatja. Esze ágában sem volt senkinek szinjátszó társaságot sejteni a festett függönyök mögött; nem is tartotta volna senki illendőnek, hogy egy magyar ember befesse a képét pirosra, fehérre, hamis szakállt kössön az állára s előálljon azzal a hazugsággal, hogy ő Oloferno Vitellezzo, a ki az apjáért boszút akar állni. Ilyen bolondoskodás még akkor magyar emberhez nem illett.

Hanem emeltetett ama szinpad egy nagy, nevezetes szemfényvesztő előadásai végett, ki épen ez ünnepélyre jött Afghanistánon keresztül Asztrakánból; teljes czíme: «Magister Ludolphus de Cairo; professor magiæ; elismert feketeművész és boszorkánymester; az orosz czár udvari szemfényvesztője; a nagy Philadelphia egyetlenegy tanítványa; a double vue feltalálója, az escamotage és indiai bűvészet avatottja; a chaldeai bölcsek kövének birtokosa; aranycsináló és patkányűző», egy szóval nagy ember.

A társaság elhelyezé magát a körbe állított székeken, mik a szinpad elejét elfoglalták; a hölgyek legelől; Durday odahátul gorombáskodott valakivel, míg Vasady fogott magának egy szerencsétlen esküdtet, annak magyarázott erősen s azt hitte magában, hogy ez most abból ért valamit.

Viktor nem ült le; a hölgyek körül forgott, majd egyikkel, majd másikkal beszélve, legtöbbet Eudemiával és az alispánnéval; legkevesebbet szólt Herminához. A szép -86- leányka elmélázva ült karszékében, s csak néha pillantott lopva az ifju után, ki oly hidegen látszott vele bánni.

– Nézze kegyed, mademoiselle, szólt Viktor Eudemiához, a jámbor atyafi hogy előre tolakodott, hogy bámul a festett függönyre jövendő bámulata előérzetében. Ő most nem lát senkit, csak a szemfényvesztőt. Előre tudom, hogy minden kilőtt zsebóra az ő zsebében lesz megtalálandó.

A függönyön túl hármas csengetés adott jelt, a kárpitot szétvonták s ott volt látható Monsignore de Cairo a sötét vörössel bevont szinpad közepén, máguszi talárjában, hatalmas hegyes süveggel s tarka pálczával a kezében, a hogy indiai máguszok szoktak járni.

Eleinte a közönségesebb egyiptomi bűvészet csodáit mutatta be bámulóinak: töltögetett a csodapalaczkból sört, bort és szilvóriumot, a bámuló atyafi ivott mindenikből s mondott rá egy-egy fél terrem – – tét.

Viktor nem sokat ügyelt a bűvészre: az egész komédia alatt hátat fordítva neki, fecsegett Eudemiával.

Az orosz czár első szemfényvesztőjét ez piquirozni kezdte, leszállt a szinpadról s Viktor vállát érinté varázsbotjával, a min az öreg Malárdy atyafi nagyon bámult, hogy Viktor rögtön tengeri macskává nem változott.

Viktor könnyedén bólintott felé s levont az ujjáról egy szép smaragdköves gyűrűt s két ujja közé fogva, odanyujtá azt a keletindiai bűvészek nagy mesterének, s tovább beszélt Eudemiával.

– Voici m’sieurs et m’dames, szólt a bűvész összefogott marokkal gesticulálva a közönség előtt; látják önök ime az a gyűrű, a mit a báró úr nekem átadott, most itt van a kezemben.

Azzal felnyitá a markát… és maga is hátra hökkent; – mert a gyűrű nem volt ott.

– Most is itt van az ujjamon, szól Viktor félvállról hozzá; s még egyszer oda adta neki a gyűrűt. -87-

A keletindiai maguszok utóda nagyon furcsa szemeket vetett rá e tréfa után s most már nem maradt a veszedelmes néző közelében, hanem visszament szinpadára, ott végezte a hocuspocust, megtörte a gyűrűt mozsárban, beletömte a pisztolyba, kilőtte a levegőbe.

Viktor azalatt egyik helyről a másikra ment s a mint a jámbor atyafi előtt elhaladt, vállára ütött neki.

Miután nevetve előre ment ismét, Hermina mellett volt egy üres szék; oda leült.

A leány nem nézett reá. Egyik keze a szék támlájára volt nyugtatva; egy pillanatra érzé, mintha Viktor hozzá ért volna; de azért nem vonta azt vissza onnan.

– Voici m’sieurs et m’dames, szólt a nagyhatalmú boszorkánymester, a mint a pisztolyt kilőtte; a báró úr gyűrűje ott van ama kék kabátos nobili zsebében.

S nagyobb igazság kedvéért, valahány zsebje volt, mind kiforgatta a publikum szemeláttára, nem volt azokban egyéb, mint egy kova, meg egy aczél, meg egy kis bükkfatapló; a gyűrű nem került elő.

Az egyiptomi mágusok tanítványa láthatólag meg volt zavarodva e felfedezés által. – Hol van hát a gyűrű?

A társaságban kezdett e kérdés zavart idézni elő; mindenki kereste, a midőn egyszerre Hermina felsikolt, odatekintenek; a leány megrémülve néz balkezére: a gyűrű ott volt a második ujján.

Hogyan került oda? Ki tette rá? azt senki nem birta megfejteni, s növelte a bámulatot még az, hogy a mint Hermina le akarta a gyűrűt húzni, az oly szorosan volt az ujján, hogy le nem jött róla. Minden ebbeli törekvés meghiusult. A gyűrűnek ott kelle maradni. -88-

– Azt kegyed kénytelen lesz örökké viselni, súgá Viktor Hermina felé. Nem hallhatta azt senki más, csak a leány. Nem vehette észre senki más azt a bűvsugárt, a mi a leány szemeibe villant – a gyűrű kövéből – és az ifjú szemeiből…

… Mikor az ilyen szemfényvesztő nagymesterek munkáját valaki ügyesen el tudja rontani, az mindig meg szokta nyerni a nagy közönség tetszését; abban bizonyos elégtétel-félét szoktak találni.

A mágia nagymestere igen sokat vesztett részvényei értékéből ez intermezzo által s hogy e feletti bosszuságát álczázza s a közönség figyelmének más tárgyat adjon, elkezdett mindenféle kezeügyébe akadó tárgyat bámulandó ügyességgel nyeldesni: kések, villák, később egész kardok, ivópoharak, szelenczék tünedeztek el rettenetes torka sötétjében, mikért azután cserében nem restelt néha-néha tüzet és szikrákat okádni vissza s véghetetlen mennyiségű szalagot húzni ki orrából, szájából.

Az öreg atyafi egyre növekedő buzgalommal bámulta e rendkívüli csodatéteket. Bámultában egészen előre jött már a szinpadig s egyszerre csak megszólalt:

– Avec plaisir. Igen szivesen. Viszonza az ezermester, megértve a naiv kivánatot. Tessék leülni ide a székre.

Az érdemes atyafi elbízott ragyogástól mosolygó arczczal mászott fel az emelvényre, s vitéz önhittséggel foglalt helyet a mutatott széken, mint a ki dolgáról annyira bizonyos, hogy ellenfele törekedéseit mind lehetetlenségnek tartja.

– Megengedi ön, signore nobili, hogy e rendkívüli műtéthez némi kis előkészületet tegyek. Par exemple: nem -89- lenne ön oly kegyes, hogy előbb lehúzná a sarkantyús csizmáit, félek, hogy azoknál fogva fennakad.

Az öreg atyafi neki feszíté az egyik lába hegyét a másik sarkának s nagy tusakodással lehúzta az egyik csizmát. Még mindig mosolygott.

– Voici m’sieu et m’dam! egy csizma. Spiriti miei ubedite! A bűvész eltátotta a száját s a csizma egy percz alatt eltünt.

A jámbor atyafi csak úgy nézett utána: vajjon visszakerül-e még s lesz-e belőle újra csizma? Ezt bizony lenyelte.

Ennek a lehúzása most még nagyobb küzködésbe került, s a becsületes atyafi képe nagyon komoly vonásokba kezdett húzódni, a midőn azt is átadta a boszorkánymesternek.

A becsületes ember nagyon kezdett már feszengeni a széken. Ez nem jól megy. Egy kicsit izzadott a homloka.

– No már most revenons a nos moutons signore nobili. Tartsa ön magát nyugodtan.

A bűvész egy szabómértéket vett elő s tetőtől talpig megmérte az atyafi testi hosszúságát.

– Accurat! Épen elegendő. No már most mindjárt készen leszek. Csak még egy kis türelem, signore nobili; maradjon ön veszteg.

A jámbor ember kékült, zöldült, a mint a bűvész idegen bűbájos szavakat szórt feléje, s midőn háromszor körüljárta, ez mindig hordta a fejét körül utána, akár merre járt. Majd elejté az állát, olyan hosszú lett a képe.

Végre a bűvész mindennel készen lévén, elkezdte a fogait kiszedegetni: természetesen, hogy mikor ilyen nagy testet lenyel, útjában ne legyenek. Először egy pár zápfogát vette ki s letette az asztalra, azután az első fogait szedegette ki. -90-

De már ezt nem várta végig a jámbor ember, hanem felugrott a székről s iramodott lefelé a szinpadról.

– Hohó! signore; nem addig van az, kiáltá utánna a bűvész s egy szökéssel utolérve, megragadta gallérjánál fogva az iramodót; tessék csak itt maradni, tessék helyt állni, ha kivánta.

A jámbor úr eleinte azt hitte, hogy kiránthatja magát a bűvész kezéből, hanem a mint azután vette észre, hogy óriási erővel fogja meg kezeit, oda vonja magához, mint erőtlen gyermeket, a ki hiába rúg-kapál mestere térdei között, akkor elkezde ordítani torkaszakadtából.

– Jaj nekem! Tekintetes alispán urambátyám, ne hagyjon. Ne engedjen ennek az ördögnek elnyelni. Nagyságos muszka úr, ne nyeljen el. Két gyermekem, feleségem van odahaza: ereszszen el, bizony soha sem jövök többet ide.

Mentül jobban ordított a megrettent atyafi, annál nagyobb hahotával kaczagott a néző sereg. Valami hallatlan komikum volt egy vén bolond ember kétségbeesésében, ki attól fél, hogy saját kivánatára lenyeletik.

Az alispán inte a bűvésznek, hogy szakítsa végit a tréfának; őt mégis sértette az, hogy egy Malárdyt, bármilyen szegény és ostoba is, a népség színe előtt így csúffá tesznek; ő maga nem nevetett azon s jól esett neki észrevenni, hogy Viktor is mily megvetéssel nézi e histriói tréfát.

A megszabadult atyafi bőgve jött le a szinpadról s kezet akart csókolni az alispánnak, hogy nem engedte őt lenyelni.

– Menjen kend, vén bolond, takarodjék ki innen! kiálta rá haragosan az alispán, mire a szegény ember nagy rívással sántikált ki mezítláb a szobából; csak odakinn kezdvén egy kicsit magához térni a nagy ijedtségből.

– Hogy az Isten büntesse meg a pokolra valóját: bizony elnyelt volna, ha a tekintetes urambátyám meg nem tiltja neki.

Odakünn átadták neki a csizmáit, miket nagyon gyanusan nézegetett össze kívül-belül, mielőtt felhúzta -91- volna s többet semmi pénzért vissza nem ment volna a terembe.

A keletindiai máguszok nagymesterének ez a tréfa ismét részére hódítá a közönséget; ez diadal volt. Most azt hivé, hogy eljött a percz, melyben az iménti kudarczvallásért báró Kadarkuthynak visszatorlást adjon.

Ismét lejött hozzá az emelvényről, ismét érinté bűvpálczája végével.

A báró kivonta belső zsebéből selyem erszényét, kivett belőle egy koronás tallért s odanyomta a bűvész markába.

A bűvész azon perczben kiejté azt kezéből: ijedten kiáltva fel: «diable!»

– Ez a tallér? Lehetetlen az, szólt Viktor s felemelé nyugodtan az elejtett pénzt s ismét odaadta az ezermesternek.

A bűvész még egyszer fel akarta azt venni a földről, s akkor még nagyobb ütést kapott a könyökén végig valamennyi sajgó inára.

Akkor szeme közé nézett Viktornak s egész őszinteség hangján mondá neki, leemelve fejéről kabbalistikus süvegét: -92-

– Serviteur, m’sieu le baron: megyek én onnan, a hol nagyobb szemfényvesztőt találok, mint magam.

Azzal felfutott a szinpadra, összehúzta a függönyöket s kidugva a nyiláson fejét, bohókás ábrázattal mondá:

A földön heverő tallért azután többen próbálták még fölemelni. Mindenki meggyőződött róla, hogy az, a mint valaki tenyerébe veszi, olyan görcsöket okoz minden érző inában, hogy kénytelen ismét letenni.

– De hát miért nem árt nekem? szólt Viktor mosolyogva s felmutatta a kezébe vett ártalmatlan pénzt.

– Hermina kisasszony legyen tanum, hogy tallérom ártalmatlan, szólt ekkor Kadarkuthy a hallgatag leánykához fordulva.

– Az Istenért, Hermina! kiálta rá Eudemia, hozzá ne nyúlj, mert rögtön elájulsz. Chère maman ne engedje, ne engedje.

Hermina gondatlan bizalommal nyújtá Viktor elé kezét: az ifju odaszorítá a kezébe a koronás tallért, és ime a lányka keze nem rándult meg tőle; de mélyebben a szív táján, ott, ott igézett még erősebb bűbáj, a mint így kezeik egymásban feküdtek. A nézők bámulva kiálták, hogy csoda történik; pedig igen mindennapi dolog történt: egy ifju leány, egy ifjú férfi beleszerettek egymásba.

Egyik kéz a másikban… hiszen csak bűvészi fogás volt. Senki sem tekintheté azt másnak. Csak az a halavány, barna ruhás ifju, ki eddig ott ült mostoha anyja háta mögött, lépett kedvetlen arczczal Viktorhoz s kezét annak karjára téve, kényszeríté testvére kezét elbocsátani s hozzá fordulni; mialatt halkan fülébe sugá:

Viktor egyenes válasz helyett meleg kézszorítással üdvözlé az ifjut. -93-

– Ah ön az, Kálmán? Régóta keresem és nem tudom önt fölfedezni; különben régen felkértem volna, hogy részesítsen bennünket azon sokkal magasabb művészet élveiben, a mikhez mi együgyű szemfényvesztők nem értünk.

– Ön költő: a költő pedig a legnagyobb bűvész a világon. Ez odafenn csak gyűrűket és zsebórákat tud elbűvölni, a költő pedig sziveket. Én hallottam, hogy ön igen szép költeményeket ír.

Az alispán boszus meglepetéssel tekinte Viktorra, ki egészen mást igért neki, de Viktor kikerülte szemeit.

Az ifjú költő most még nagyobb zavarba jött; tudta, hogy atyja előtt e tárgyról beszélni kellemetlen.

– Kérem, szólt akadozva, azok mind igen együgyű dolgok; sohasem voltak arra szánva, hogy mások által ismerve legyenek.

– Sőt én ellenkezőleg tudom; én igen szép méltánylattal hallottam azokat említeni; azt mondják, hogy gyöngyei a költészetnek.

Sohasem érzi magát az ember szavakban oly szegénynek, mint ha költő és műveiért szemközt dicsérik. Kálmán elpirult és lesüté szemeit, valami olyanformát akart mondani, hogy ő maga nagyon gyarlóknak találja munkáit, hanem ekkor közbeszólt mostoha anyja, az alispánné:

– Szépek biz azok, akárki mit beszél. Én elolvastam egyet-egyet tízszer is; s mindig sírtam rajta. Nekem tetszett. A kinek nem tetszik, írjon jobbat. Eredj Kálmán, hozz elő egyet; azt a szépet, a mivel mindig megríkattál, meg azt a másikat, a mit Hermina húgod emlékkönyvébe írtál. Olvasd el az én kedvemért.

– Ugy-e bár, tekintetes alispánné asszonyság, szólt Viktor mohón, kegyed is óhajtja, kívánja ezt Kálmán barátomtól: no ne húzza ön vissza kezét, engedje, hogy Kálmán barátomnak nevezzem. Lássa: jó anyja kedveért tegye meg, ha az én kértemre nem, olvasson fel egy párt szép költeményeiből. -94-

Az alispán haragtól villámló szemekkel tekintgetett Viktorra s akará neki mondani: «meg van ön tébolyodva?» De Viktor sem oda nem nézett, sem közel nem ment hozzá.

Végre többen is kezdték unszolni Kálmánt, hogy olvasson fel költeményeiből, míg a tétovázó ifju engedett a rábeszélésnek s kiment, hogy munkái közt keresgéljen.

– Mi menjünk addig pipázni, szólt, Vasady vállára ütve, majd ha a második felvonás kezdődik akkor visszahívhatnak bennünket.

Még egy pár vasfejű atyafi követte, a többi ott maradt a tudós mulatságra.

Kálmán természetesen nem jött vissza a terembe; Viktornak kellett érte deputatióba menni s erőszakkal hozni vissza egy csomag vers kiséretében, melynek minden színű és alakú papirjai közül a szerző épen nem tudott választani.

Az alispánné ízlésének kellett határozni; az a mi ő neki úgy tetszett, azt olvassa fel Kálmán.

A jó fiú szót fogadott, nagy szégyenkedve helyet foglalt a középre kitett asztal mellett, s felolvasott valami hőskölteményt Belgrád alatti harczról, a miben elég csinos alexandrinusokban volt megénekelve Hunyadi hős vitézsége, a törökök veresége, néhol szép phantasia és költői emelkedettség tünt ki a munkából, mely mintegy száz versszakra terjedt.

A mű felolvasása után mindenki Viktorra nézett. Épen így lesi mai világban a közönség előadott mű után a criticus szemöldökét.

Viktor különös zavarban látszott lenni, ajkait harapdálta, homlokát dörzsölé, s minden mozdulattal iparkodott kifejezni, hogy ő most valami igen kényelmetlen helyzetben érzi magát s szeretné, ha nem kellene véleményt mondania.

– Nos, hogy tetszik? szólt az alispánné, egyenesen felé fordulva. Hát nem szép-e? -95-

De az alispánné ezzel nem érte be, ő azt akarta, hogy Kálmánját magasztalják, dicsérjék, úgy, a hogy ő.

– De nagyon szép, és ha kegyednek valami nem tetszik benne, mondja meg; Kálmán ki fogja azt igazítani.

Viktor csak huzódozott, míg végre kimondá, hogy biz az szép, de már ez a tárgy ki van dolgozva, bizonyos Csik-Marjai Ferencz nevű poéta által; nem ismeri azt Kálmán?

Az ifju nyugodt, tiszta becsületes arczczal felelé, hogy nem. Hírét sem hallotta a költőnek.

Kálmán szeliden mondá, hogy szeretné azt a művet is megismerni, ha nem találkoznak-e felfogásaik némi részben?

– Tudom könyvnélkül e művet, még gyermekkoromban megtanultam, szólt Viktor, ha kívánja ön, elmondom.

Kálmán minden újabb strophánál halaványabb lett, térdei reszkettek, lélekzete elállt; a Viktor által elmondott versezet szórul szóra az övé volt.

A társaság egy része épen úgy meg volt zavarodva, mint maga Kálmán, Hermina arcza égett a szégyentől; míg mások gúnyosan suttogák, hogy ez épen azon mű, melyet Kálmán sajátja gyanánt olvasott fel, betűről betűre ugyanaz.

Kálmán úgy állt az olvasó asztal mellett, mint a ki egyszerre megtébolyodott. Elsápadt, szemei elmeredtek, kezeiben összetört az irás, egy szónak nem volt ura. A világ elfordult vele, tekintete előtt összefolytak a tárgyak; nem látott, nem hallott semmit, csak egy érzése volt, az, hogy munkáját, melyet mostoha anyján kívül nem hallott senki, melyet soha kezéből ki nem adott, most könyv nélkül elmondják előtte, s azt állítják, hogy azt a művet, -96- a minek minden szavát saját szelleme súgta tolla alá, egy soha nem hallott nevű poéta írta régen, távol Erdélyországban, ezelőtt ki tudja hány esztendővel?

Ez valami átkozott bűvészet! Itt a legészvesztőbb varázslat történik, mely közel viszi az embert a megtébolyodáshoz.

E kínos bódulásból csak mostoha anyja szavai rázták föl Kálmánt. A derék asszonyság igen becsülendő következetességgel azt mondá Viktornak:

– Ha báró úr ezt már más poétánál is olvasta, az arra mutat, hogy az a másik vette azt Kálmánomtól és nem Kálmánom ő tőle.

Eudemia sziszegve sugá Hugó Oszkárnak, hogy ezt Viktor még gyermekkorában tanulta.

Viktor pedig elég kegyetlen volt, komoly arczczal azt állítani, hogy hasonló véletlen találkozások gyakran megtörténnek a költőknél.

Kálmán hirtelen felkapta iratait s elsietett a teremből, olyan dúlt arczczal, hogy az alispánné jónak látta utána küldeni Hugó Oszkárt, hogy nézze meg, hová megy.

Hugó Oszkár sietett utána, útközben találkozott egy kis szobalánynyal, annak meg kellett csipdesni az orczáját; mire Kálmán szobájához ért, annak ajtaját zárva találta.

Megijedt: «Ez képes megölni magát» s elkezdett ádázul dörömbözni az ajtón.

– Hát te mit csinálsz itt? kérdé tőle Hugó Oszkár, elbámulva az ifju állapotján.

– Én tudok ezzel a buzogánynyal száz malomvágást (mouliné) tenni: hát te hányat tudsz?

– Én talán egyet sem, szólt az ifjú piperkőcz s a mint kezébe vette a buzogányt, egy párt kanyarított vele a levegőben szanaszét hordozott karral, azután letevé. -97-

– Ah, nem úgy kell azt. Kinyújtva kell maradni a karnak, csak a kézcsukló mozoghat. Így ni, szólt Kálmán, kezébe kapva a buzogányt s elkezdé azt szabályos körforgatokban pörgetni feje körül, hogy arcza egészen kipirult bele.

– Elég már! Assez! kiabált rá Hugó Oszkár. Bizony kiszalasztod a kezedből s agyonütsz vele. Hagyd már abba, vagy ereszsz ki a szobából.

– Nem. Kereken száznak kell lenni! monda Kálmán s forgatta tovább a buzogányt, mialatt Hugó Oszkár meghúzta magát egy szekrény mellé, ki nem osonhatván, minthogy Kálmán épen az ajtó előtt állt és ott végezte azt a veszedelmes productiót.

Mikor ennek vége volt, akkor ismét más próbatétre szólítá fel Kálmán az ifjú piperkőczöt:

– Fel tudod-e emelni ezt a széket egy lábánál fogva, úgy, hogy egyenesen állva maradjon?

– Épen jó alkalmad lesz rá. Most kezdődik a második felvonása a komédiának, az akrobatai látványok: még te is produkálhatod magadat. Sapperlot, micsoda erős fogásod van.

Kálmán nevetett, egészen jó kedve volt. Visszahagyta magát vezettetni a terembe. Arcza ki volt pirulva az erőgyakorlattól, szemei ragyogóbbak, mint máskor. Hugó -98- Oszkár nagy panaszkodva mondá el odabenn a hölgyeknek, hogy Kálmánt milyen etrange divertissements között találta, hogy megropogtatta csontjait; hisz ez valóságos vasgyúró, «croque mitains», ni milyenek a kezei.

Kálmán hagyta a hölgyeket szörnyűködni kezeinek vörös állapotján, kidagadt erein, s egy-egy félrelopott pillantással odatekinte közben Viktor fehér kezeire, miknek nőiesen gyöngéd bőre tanusítá, hogy nem sokat törték magokat férfias munkában.

Azonközben folyt az előadás az emelvényen. A bűvész társa az északi Hercules, a török szultán első falramászója, a soha le nem győzött Titanides Sámson emelgetett ott mázsákat, vasrudakat kezével, lábával, fogaival, s hányt-vetett ágyúgolyókat a levegőbe, s tördelt patkókat kétfelé.

A hirhedett férfi idomtalan köpczös alak volt, olyan vastag, duzzadt izmokkal, hogy azokon alig lehetett az emberi idomokat kivenni. A mellett hosszú, fekete szakálla volt, a fején pedig török fez, a mi őt rettenetessé tette.

Az ember mindig nagyobb csodákat kezdett el mívelni, krajczárokat harapdált ketté fogai közt, kardcsapásokkal puskacsöveket aprított el s két ujjával szuronyos puskákat emelgetett fel, hegyeiknél fogva.

A delnők szörnyűködve takarták el szemeiket legyezőikkel egy-egy életveszélyes látvány előtt, Kálmán szemei sováran kisérték az athleta hatalmas mozdulatait, néha egyet nagyot sóhajtott rá s félrenézett Viktor felé, ki egykedvűen suttogott testvérével, nem ügyelve az egész komédiára.

A testerő hatalmas nyilatkozványai mindenkor gyönyörködteték a közönséget. Még mai nap sincs azon mit csodálkozni, hogy ez előtt nyolczvan évvel egy magyar főúr salonjában akrobátai látványok mulattatának válogatott vendégsereget. A circus még ma is népszerűbb a tragœdiánál, beleértve a «népszerű» fogalmába nemcsak a karzatot, hanem a páholyokat is. -99-

Titanides Sámson mutatványait mindenki megtapsolá, a ki félórával elébb Kálmán költeményeit ásítva hallgatta, szégyenét sziszegve nézte.

Vasady hat izmos juhászlegényt biztatott fel, hogy e díszes alkalommal ötven tallér versenydíjért birkózzanak meg a görög athlétával; a legények ott vártak már a szinpadon, felgyürkőzve és felpálinkázva. Ez volt az előadás koszorúja.

Az athletának még nehány leszegezett léczet kellett feltépni a padlóból, s egy pár mázsa követ széttöretni a mellén pörölylyel, hogy egy kissé kifáradjon: – ne mondják róla azt, hogy pihent erővel mérkőzik meg ellenfeleivel.

Mikor ezzel is elkészült, akkor Vasady inte a juhászlegényeknek, hogy lépjenek ki a síkra.

Jó izmos legény volt az egyik, a ki elégszer verekedett már kocsmákban, s egy maga kihányt onnan tíz legényt, ha dühbe hozták. Ez mérkőzött legelébb össze a vasgyúróval.

A Sámsonnak az a furcsa fogása volt, hogy nem engedte az embert a derekához közel jutni, hanem eléje nyújtá két vastag karját s jobb térdét kifeszíté; a mint azután ellenfele belékapaszkodott, ő hirtelen megkapta mindkét kezével annak jobb karját, s egy pillanat alatt keresztül vetette a vállán.

Mielőtt a legénynek ideje lett volna elmondani azt a rövid káromkodást, már a földön feküdt a birkózó háta mögött; maga sem tudta, hogy jött oda.

Most a harmadikra került a sor, ez is híres zsákemelgető volt. Úgy hítta minden ember, hogy «az erős Marczi».

– Aztán ne hagyd ám magadat, Marczi! kiálta fel rá Vasady, a kinek kezdett a jó kedve fogyni, hogy választottaival mind ilyen könnyen elbánnak.

– De iszen, nem is, szólt hetykén az erős Marczi, s -100- abban a pillanatban, mindenestől a földön feküdt erős Marczi.

A delnők, a gavallérok bravót kiáltottak az athletának, Vasady szedtevettézett s fenyegette a legyőzött vívókat, hogy sorba vereti őket.

A másik hármat az erős Marczi esete után sem igérettel, sem fenyegetéssel nem lehetett rávenni, hogy összemérkőzzenek a vasgyúróval; haza kérezkedtek, elég volt nekik a más példája.

Sámson Titán-utód mind ekkorig nem hallatá szavát, hanem e diadalra valami szónoki szellem szállotta meg nyelvét; félig magyarul, félig ráczul, keverve az ékesszólást, elkezdett a félénk legényekkel kötekedni; elmondá, hogy ő már verekedett angollal, francziával, törökkel és arabssal, mind földhöz verte őket, nem született arra magyar, hogy őt megszégyenítse, nincs már a magyar karjának ereje.

Ez nyilván nem volt más, mint banális phrásis a birkozótól, talán nem is úgy értette; de a jelenlevőknek mégis rosszul esett azt hallani. Vasady mérgesen szívta a fogait, az alispán fölkelt helyéről s a nyugalmazott kapitány nagyon fenhangon hallatott egy kikerített teremtettét.

Azzal büszkén kirántá zsebéből erszényét s odahajítá azt a viador lábaihoz.

– Itt van száz arany, ez lesz jutalmad, ha azt legyőzöd, a ki most áll veled szembe.

És ezzel hirtelen leveté dolmányát, felgyűrte karjairól a fodros ingujjakat s maga szökött fel a színpadra a viador elé.

A nézők a bámulattól megnémulva tekintének az ifjura; -101- először meglepte őket a merész vállalkozás, megrendíté a nemes dacz, a nemzeti büszkeség szilaj nyilatkozványa; azután megdöbbentek a veszélytől, melynek kiteszi magát; majd meleg bizalommal kezdtek eltelni, midőn viadori állásba tevé magát, fehér karjait előre feszíté, s mintha aczélrugók mozdulnának azokban, egy egész rejtett gépezet működését lehete látni a gyöngéd fehér bőr alatt.

– Most pedig azt mondom neked, te idétlen hústömeg, szólt tétovázva készülő ellenfeléhez az ifju, hogy szedd össze minden eszedet és erődet, mert ha becsülettel nem birkózol velem, úgy a hogy máskor szoktál, én úgy sujtalak a földhöz, hogy szétmállasz rajta, mint egy rothadt körte, s haza viheted Macedoniába, hogy mit kaptál itten.

A közönség egy része nevetett a tréfának, más komolyan aggódott a szép ifju miatt, az elegánsok fitymálták a dolgot, az ilyen huzakodás nem nemes embernek való; igaz ugyan, hogy Commodus császár is szerette Paulus secutor szerepét játszani a circusban, de annak legalább volt annyi decentiája, hogy magánál gyöngébb fiúkat válogatott ki küzdésre, a kiket egész «Anstand»-dal ledöfhetett, nem risquirozva, hogy saját noble személyét cülbütirozzák az Arena közepére.

A férfiak nagyobb része azonban gyönyörűségét találta a merényletben, s a hátulsó padokban hallatszott egy pár «ne hagyd magad».

A vasgyúró valami alkalmatlan nyugtalanságot mutatott; ő a báró urat szeretné kímélni s nagyon sajnálja előre a dolgot, hanem ha már épen meg kell lenni, jónak találná elővigyázatból egy pár szőnyeget teríteni a színpadra, hogy az esés alkalmatlan ne legyen.

Még beszélt volna, de Viktor nem hagyott neki rá időt, mint valami fiatal fenevad, úgy szökött rá egyszerre, hogy az athleta szinte hátratántorult a taszítástól, s egész erejébe került, míg magát újra súlyegyenbe hozhatta. -102-

Az ifju kezeinek első fogásáról mindjárt megítélheté, hogy kivel van dolga? Mintha vaskapcsok szorították volna át karjait, oly erővel mélyedtek Viktor ujjai az athléta vastag izmai közé, míg szemei szikrázva néztek annak szemeibe s a ki e pillanatban ama szemek igéző sugárzatába nézett, nem csodálkozhatott rajta, miért áll oly sokáig határozatlanul a vasgyúró, mintha nem tudná, hol kezdje a munkát.

Végre szokott fogását vevé elő az athléta; egyszerre felkapta ellenfelét két karjánál fogva a levegőbe, hogy a túlsó oldalon lehajítja a földre.

Ez könnyű munka szokott lenni a birkozóknál, kik mázsányi terhet erőltetés nélkül bírnak hányni, vetni. A levegőbe kapott ellenfél, a mint a földet elveszni érzi lábai alól, rendszerint zavarba jön, élettelen tömeg lesz belőle, elbocsátja ellenfele karját s le hagyja magát vetni, mint egy emelgetett kő, mint egy otromba mázsáló vas.

De Viktor kezei nem bocsáták el küzdtársa karját, a légben megcsóválva is szeme közé nézett annak, s midőn a túlsó oldalon amaz levágta, Viktor csak féltérddel érte a földet, s akkor egyszerre ellenállhatlan erővel taszítá ellenét másik térdén keresztül, hogy a roppant test iszonyú zuhanással bukott hanyatt a szinpadra, s oly erővel csapta fejét a deszkákhoz, hogy ájultan terült el a téren.

Mindez egy villámgyors pillanat alatt történt, a kik jól oda nem néztek, talán észre sem vették, hogy esett? Talán senki sem hallotta azt az elfojtott sikoltást, mely akkor hangzott, midőn az athleta Viktort a légbe kapta, attól az általános örömriadaltól, mely azt rögtön követé.

Hogy e jelenet nem volt tréfa, nem egyetértés, azt az athleta legjobban bizonyíthatá, kit félóráig kellett hideg vízzel öntözni, míg magához tért ájultából.

A taps nem ért véget, a küzdtérről leszálló Viktort minden oldalról üdvözölték, Malárdy kezet szorított vele, Durday megcsókolta homlokát, Hugó Oszkár bámulva tapogatta -103- meg karjait, még az alispánné azt is mondta neki: «derék fiu».

Az a szép leányka pedig ott anyja mellett lesüté szemeit és nem mert felnézni reá. Ez volt a legkedvesebb üdvözlet, többet mondó minden szónál.

Minden szögletben, minden szobában erről beszéltek az emberek, ezt magyarázták egymásnak, hogyan esett térdre, hogy állt talpra, hogy taszította meg jobb kézzel az óriást, hogyan rántotta balkezével; így állt, így nézett, így emelkedett föl. Mekkorát zuhant a legyőzött szörnyeteg a padon, milyen elégtételt adott a nemzeti büszkeségnek ez az ifjú báró, ez aztán az ideálja egy magyar főnemesnek; geniális és bátor, esze láng, izma aczél, arcza rózsa és liliom.

A legyőzött, a megbukott sirása volt az, a méltatlanul érzett fájdalomé, mely elégtételt magának nem tud igérni.

Egy óra múlva Malárdy alispánhoz szomorú, de elszánt arczczal lépett be Kálmán.

Az ifju szótlanul megcsókolá atyja kezét, s felnézett egy pillanattal annak arczára. Nem látott rajta semmi enyhitőt, semmi buzdítást. Malárdy alispán, a classicus szobor arcza volt az, ki büntetését megköszönő rabot lát maga előtt.

Malárdy nem tudta, hogy Kálmán mint szégyenült meg, ezt senki sem merte neki megmondani, ő csak annyit tudott, hogy fia daczolt vele s kényszeríté őt, az apát, a társalgási terem elhagyására az által, hogy költeményeit előhozta elolvasni.

Malárdy visszavonta tőle kezét. Irgalomért esdő rabokkal így szokott bánni.

– Itt vannak összes költeményeim, szólt alig hallható hangon az ifju, s egy csepp hullott valahonnan a kezében levő iratokra. Soha sem fogja őket többé látni senki.

És azután odaborult atyja keblére s kitörő érzelmei rohamában átölelte a hideg szobrot, és sírt annak keblén keservesen, igazi könnyekkel.

A nagy szobor egy párszor fölemelte kezét, hogy a síró ifju fejét megsimogassa vele, de azt is abbahagyta. Az ajtó nyilt, és rajta Viktor lépett be; a nagy szobor inte neki, hogy csak jőjjön be, tudtul adá annak a másik ifjunak, hogy csak menjen szobájába s ne mutassa senkinek, hogy baja volt. A gyöngeség nem közönség elé való.

Kálmán letörlé szemeiből a könnyeket, a mint Viktort meglátta, s arczát elfordította tőle, két lépésnyire kikerülte, midőn mellette elment. Úgy félt tőle, úgy gyűlölte.

Malárdy pedig a hála és bámulat vegyületével lépett Viktor elé, mindkét kezét eléje nyujtva.

– Valóban azok. Örökre lemondott ez őrjöngésről. Hogy vihette ön ezt végbe?

– Szegény fiú, nagyon igazságtalan voltam hozzá. Igen megbántottam. Ez nekem sokba került.

– De megnyerte ön az enyimet! szólt Malárdy, s kebléhez szorítá az idegen ifjut és a nagy szobor keze megtudta -105- azt ölelni, és a nagy szobor ajkai megtudták annak fejét csókolni; a nagy szobor még tréfálni is tudott:

– Az indus szemfényvesztő nem hiába mondá, hogy ön nagyobb bűvész mint ő, mert «ez» csakugyan a legnagyobb bűvészet.

A CALABRIAI KÖPENY.

Viktor e naptól fogva kedvencze maradt az egész Malárdy-pártnak. Mert egy egész pártnak bizton lehetett nevezni a Malárdy-családot, melynek viszonyai, összeköttetései mind a négy kerületre kiterjedtek s érdekei egy egész megyét foglaltak össze.

Az alispán az első órában meg volt hódítva általa, az elegans atyafiak az első napon, és a szép hajadon – az első pillanatban.

Úgy bánt az vele, mint egy bölcs országfoglaló a legyőzött néppel. Elébb megérezteté vele, hogy nálánál minden téren erősebb, hogy ma legyőzője lehet észszel és karral; – azután pártfogója, védelmezője lett, vitte magával a merészebb utakon, bátorítá, erősíté, közölte vele lelke lángját; elfoglalta tőle az utolsó ellenállási ösztönt: a gyűlöletet és tulajdonává tette őt a szeretet és hála által.

Egy hét alatt Kálmán egészen átváltozott Viktor befolyása alatt; Viktor más életrendre szoktatá őt; reggel már hajnalban felzavarta ágyából, s vitte a kerti tóba fürdeni a hideg friss vízbe, a mitől teste megedződött; Kálmán nem tudott uszni, Viktor néhány nap alatt annyira vitte, hogy át tudta uszni a tavat; azután leczkéket adott neki tőrrel vívásban, a mi akkortájon kezdett divatba jönni: egyszer csak azt vették észre az elegans úrfiak -106- a kastélyban, hogy az örökké tintásnak csufolt Kálmán meg mer jelenni a vívó teremben s mindnyájokat leküzdi a Viktortól tanult mesterfogásokkal. Kálmánt taníttaták nyelvekre is: olvasott németül, francziául, de annyira nem tudott menni, hogy beszéljen is. Viktor néhány nap alatt oly bátorrá tette őt, szüntelen francziául beszélve vele, hogy a legnépesebb társaságban képes volt a beszéd folyamába elegyedni, hol azelőtt zavarba jött, ha megszólíták. Malárdy arczán meglátszott az öröm, midőn fiának ez átalakulását észrevevé, s ez örömöt Kálmán maga is érezheté; mert soha annyi gyöngédséget nem tapasztalt atyja részéről, mint e rövid idő óta. Ez örömét is Viktornak köszönheté.

Kálmán lelkében igaz költészet rejlett, azt férfias mulatságokkal, komoly munkával eltemetni nem lehetett; Viktor arról is gondoskodott, hogy a szellemi szükségnek új tért nyisson, s megőrizze a költő lelkét a veszélyesebb recidivától. Észrevette, hogy Kálmánnak nagy hajlama van a zenére; titokban gyakran ábrándozék egyszerű tilinkóján. Viktor egy pompás elefántcsont fuvolával lepte meg őt, s megtanítá egy könnyű, de gyönyörű dallamú siciliai halászdalra, melyet midőn a családkör előtt legelőször eljátszott az ifju, olyan valóságos tapsot nyert érte, a minőt verseivel sohasem birt elérni. Ez által új ösvényre volt vezetve túláradó költészeti hajlama, oly ösvényre, mely háladatosabb és díszesebb. A zene mindig a noble passiok közé tartozott: csak a versirás és a komédiázás volt lealázó.

Viktor mindenkinek kiismeré védetlen oldalát, bőkezűsége minden cselédet imádójává tett, szép szavai minden hölgyet, bátor magaviselete minden férfit.

Csak egy személynél volt hasztalan minden fáradsága: az alispánnénál. E nő nyiltszivű volt, nyelvén hordozta minden gondolatját; és mégis oly nehéz volt szivéhez jutni. Ő nem volt Viktor részén soha. – Midőn mindenki dicsérte, magasztalá, ő akkor is azt mondta felőle, hogy -107- nem tűrheti. A mit mások Viktorban bátorságnak neveztek, annak ő előtte szemtelenség volt a neve: miveltsége idegen korcstulajdon, ügyessége komédiajátszás; ereje parasztvirtus. Még annyit sem hagyott meg rajta, hogy szép férfi: – nem; pufók, vörös és görbe lábú; idomtalan rút ember; ha Hermina az ő édes leánya volna, ilyen embernek nem adná, ha az még egyedül volna is férfi a kerek világon!

Hiszen jól tudta azt, hogy szüléik már elvégezték azt egymás között, hogy Hermina báró Kadarkuthy neje legyen.

Azt is jól tudta, hogy az a hölgy nagyon biztos foglya már annak a bűverőnek, a mit köznapi nyelven úgy hínak, hogy «szerelem».

És talán még mást is tudott? Talán még azt is tudta, hogy mikor a nő szeret, a férfi hidegsége, közönye azt a szerelmet az őrültségig fokozza fel; hogy azután a szeretett ideál egy szavára azt mondja: «követlek, veled megyek: a nyomorba, a halálba, a kárhozatba».

És talán – gondolt olyan pillanatokra, a mikor a hölgynek így kell szólni kedveséhez.

Ez alatt egyik ünnepély a másikat érte Viktor kedvéért. Egyik nap hajtóvadászat volt, másnap hangverseny; halászebédek, lófuttatások válták fel egymást. – Viktor mindenütt kitünő szerepet játszott, mindenütt ő volt az ünnepély hőse, s egy ünnepélyes határjárásnál még azt is bebizonyítá, hogy a törvénytudományban is járatos: úgy idézett a tripartitumból könyv nélkül, mint akármely vén prókátor, a kinek minden hajszála a corpus jurisért esett ki, s bámulatra gerjeszté tiszta felfogásával a provincialis fiscalisokat.

Egy napon csónakázást rendeztek a Dunán, mely különösen Eudemia kedvencz eszméje volt, ki sokat tudott -108- szenvelegni a bűbájos alkonyi órákról, midőn az aranyos habokat csapkodó evező-ütenyre távoli barcarola hangzik.

Gyönyörű tavaszutói délután kedvezett a mulatságnak; az ég tiszta volt, a Duna síma és átlátszó: a kagylókat meg lehetett látni két ölnyi mélyen a víz alatt s az ezüst halacskák útját, mik rajonkint gyűlnek össze, együgyű szájacskáikat tátogatva s viczkándva szökellnek ismét széjjel, mikor a nagy goromba evező feléjök csap.

A síma vízszín felett hallgatva járta néhány villásfarkú fecske sajátszerű kontratánczát, ezerféle képleteivel, miket ők soha össze nem zavarnak; egymást kikerülik, ismét összejönnek; imittamott siránkozott egy-egy halászmadár, alig lebbentve szárnyát a légben, mintha láthatlan fonálon függne ott, s nyilsebesen csapott alá, mikor egy-egy potyka felvetette magát a víz színére.

– Urfi, szólt az öreg révész Viktorhoz, jó lesz köpönyeget vinni magával. Valami idő lesz. Nagyon ugrálnak a halak. A fecskék sem hiába röpködnek a vízhez olyan közel. Hajnalban meg épen kihallatszott Komáromból a harangszó. Nem kellene ma a vízre menni.

– Az egész Dunátok nem érdemes rá, hogy az ember féljen tőle. Láttam én már tengeri vihart is, öreg. Az egy kicsit szebb az édesvízinél.

Viktornak volt egy hosszú, bő calabriai köpenye; annyit mégis megtett az öreg szavára, hogy azt bevetette maga mellé a csónakba.

A társaság így osztotta fel magát: Eudemia ült a két elegans urfival egy csónakban, melynek aranyozott delfin volt az orrán; Hugo volt a kormányos.

Kálmán egyedül volt a másikban, melynek ormányán ezüst szirén alakoskodott.

Viktor evezett a harmadikon; ez karcsú hattyú jelképét viselte. Szemközt ült vele Hermina. -109-

Három más csónakon rendes révészek s a társaság cselédei eveztek, azon feltehető esetben, ha az uri kormányosok közül valamelyik nem tudna boldogulni, segítségre leendők.

Egy nagy, zászlókkal és szőnyegekkel beaggatott dereglyén végre a társaság meglett férfiai és delnői foglaltak helyet; ott volt Malárdy az alispán, Vasady és a nyugdíjazott testőrtiszt.

A mulatság terve az volt, hogy az egész csónakos társaság vízmentében leevez a félmérföldnyi távolra eső fűzes szigetig. Ott már előre elkészített halász-vacsora vár reájuk; a szabadban, hold- és fáklyavilágnál késő éjjelig fognak mulatni, akkor a parton várakozó hintókra ülnek, s úgy térnek vissza a kastélyba.

A parttól elválva, a hattyú és a szirén előre váltak, míg a delfines csónak elébb makranczosan próbálgatta, hogyan lehetne az orra helyett a farával menni lefelé; azután meg erőnek erejével vissza akart térni a partra, kormányosának nem kis boszúságára, a ki esküvel bizonyítá, hogy ennél ostobább csónakot még nem kormányzott soha.

Míg Eudemia sikoltozásai a gavallérokat annál nagyobb zavarba hozták, az alatt Viktor és Kálmán kinn voltak a Duna közepén, s ott egymáshoz kormányozva csónakaikat, Kálmán elővevé fuvoláját, Viktor guitarreját, s a csónakokat a csendes viz folyásának átengedve, elkezdék együtt játszani egyikét azon dallamos népzenéknek, mik a mult században népdalaink helyét foglalák el, s érzelgős, búbánatos jellemüket átvitték még költészetünkre is.

Herminának szép, érczcsengésű hangja volt. Viktornak csak egy szóval kellett kérnie, hogy kisérje énekével a guitarret; a leány szót fogadott.

Kálmán azt állítá, hogy ha valaki énekelne még vele, Hermina hangja nem reszketne. -110-

A mint Viktor erős soprán hangja zendült, Hermina hangja nem reszketett többé; mint a repkény a szálfa oldalához, tapadt a leányka hangja az ifjuéhoz, egészen beleolvadt; egygyé vált vele. Szótárírók úgy nevezik azt, hogy «harmonia».

A két csónak messze előre haladt a többiek során tul, azok nem birták őket utolérni. Eudemiának épen az ilyen jelenet tetszett: napsugártól ragyogó viz, evező-lubiczkolás, s távolból hangzó barcarola elhaló hangja…

… A fecskék mindig alantabb repkedtek a víz színén, a sirályok egyre nagyobb jajongást követtek el a levegőben s a halak mindenünnen viczkándva szökelltek fel a víz szinére, a lég még itt a víz felett is rekedt és fúlt kezde lenni; a társaság minden tagja kiállhatlan hőségről panaszkodott, sőt egy pár képzelődő ember azt is állítá, hogy valahol a távolból mennydörgést hallott.

Alig látszott még a láthatáron felhő. Eh, nem jön az ide, szokták ilyenkor mondani a vigadók, mint a kik igen természetesnek találják, hogy a vihar az ő mulatságaikról magát értesíttetni tartozik.

A zivatar pedig oly zsémbes vénasszony, a kinek egyébben sem telik kedve, mint ha mások örömét ronthatja.

Eleinte csak gyönyörűség volt elnézni, mint duzzadnak fel a láthatáron hófehér hólyagos felhők, miket egy-egy vonagló villanás még fehérebbé teszen; mint tűnik el a nagy felleggomoly között az alkonyodó nap, fényes orczája elé húzva fekete palástját, melynek lángoló ezüst a préme; egy ideig még kilövellnek abból fényes sugárküllői… azután egyszerre sötét lesz; a fergeteg elveszti festői szépségét; a felhők szürkére, barnára válnak; a villanás bántja a szemet; föld és víz egyszerre más szint vált, a mezőkön tanyafelé siető juhnyájak és tehéncsordák futnak, az országúton végig hosszú porfelleg kiséri a nyargaló kocsikat, a nádasok berke hullámzani kezd, mint a tenger, s egyszer csak eléri a szél a Dunát is; a szép síma -111- kék tükör rögtön szennyes zöldbe megy át, a folyam háta ez első hideg szóra fodrossá lesz; a vihar fenyegető mordulását már közelebb és sűrűbben lehete hallani.

Viktor és Kálmán csónakai néhány száz evezőnyommal előbbre voltak a többieknél. A legelső szélrohamnál vették észre az előrehaladók, hogy a hátulsó csónakok között valami zavar támadt; néhányan a part felé igyekeznek, s csónakokból és dereglyéből kiáltoznak valamit az előre siettek után. A szél nem enged egész szót hozzájok jutni.

– Az sem lenne kedves tréfa: ott valahol a fűzfabokrok között várni végét a zivatarnak. Nincs itt más választás, mint elérni a fűzes szigetet, mielőtt a zivatar elér bennünket, ott legalább kapunk nádgunyhókat s felségesen lakunk bennök. Azért csak kapd két kézre az evezőt s nyomulj utánam, s vigyázz, hogy a hab egymáshoz ne csapjon bennünket.

Azzal Viktor mindkét evezőt kezébe kapva, néhány biztos nyomással megelőzte társát s könnyelmű daczczal kezdé énekelni a szélzugás közepett az ismerős halászdalt:

Az erős alszél egyre dühösebben feszült neki a habnak, a hullám szállt és emelkedett, a kis csónak himbálózott rajta; a szép leány olyan sápadt volt ott szemközt.

– Nem, felelt Hermina, a vékony kis bajadért nyaka körül csavargatva, s keblét eltakarva vele; gyönge védelem ilyen vihar ellen. Viktor elnézte, mint reszket a leányka, mint ül sápadtan vele szemközt a csónak padján, foszlányruháit hogy tépi, lebegteti a szél, eső kezd esni, a nagy záporcseppek ellen rossz védelem az a vékony öltöny; az ázott selyem a szép, deli idomokhoz tapad.

Viktor hátranézett Kálmán után: az messze tőle küzdött a habokkal, a sűrűdő eső alig engedte már látni.

– Egy köpeny van itt, szólt Herminához; az eső esni kezd: ez betakar mindkettőnket.

A leányka elfogadá az eléje nyújtott kezet, s odaült Viktor mellé, a bő kalabriai köpeny betakarta mindkettőjüket.

Viktor érzé, mint reszket a hozzá simuló alak, hogy dobog a szíve, midőn hozzá közel ér, hogy remeg minden tagja.

Viktor ránézett és mosolygott; – hidegen, a milyen mosolygás megveri az embert.

És azzal egyik kezét átnyujtá Hermina derekán s odaölelé őt magához, másikkal vágta a habot; a zápor úgy suhogott alá a köpenyre, a két szív úgy dobogott alatta nyugtalan.

– És ha most azt kérdené valaki tőled, suttogá az -113- ifjú a leánykának, hol kivánsz inkább lenni: otthon-e kényelmes palotádban, meleg kandalló mellett, vígalmas társaság közt, vagy itt a háborgó hullám tetején, veszendő csónakon, villámló ég alatt, – a te kedvesed keblén? Hol akarnál lenni?

Az ég úgy dörgött odafenn; tajtékos üstökű hullámok úgy emelgették rémes fejeiket a csónak körül, alávetett vállal iparkodva azt feldönteni, mintha mondanák azoknak ott fenn, «jobb volna ott a víz fenekén».

Viktor most már egy kézzel sem fogta az evezőt; mindkettővel a leánykát tartá átölelve, nem ügyelt többé a kormányra, a viharra, a hánykódó habokra; kormányvesztett indulat ragadta őt viharosabb örvénybe annál, mely csónaka elé tátongott.

– És ha azt mondanám neked: jer velem, ne kérdezd hová? talán nagyobb vészbe, mint ez, mely csak testünket fenyegeti; talán nyomorba, szégyenbe, nélkülözésbe; eljönnél-e, velem maradnál-e?

– És ha azt mondanám neked: megcsaltalak, midőn azt mondám, hogy gazdag vagyok, és előkelő nemes: nem vagyok semmi, nincs rangom, nincs nevem, nincs semmim, mint tégedet szerető szívem… szeretnél-e? eljönnél-e?

A leány őrült volt; veszve volt: – átölelte karjaival az ifjú nyakát és mondott neki olyan szót, melyben két forró ajk egyszerre kérdez és felel; – csóknak is nevezik azt… Tíz lépésnyire előttük egyenesen csapott le a haragos villám a Dunába, a hab közül fehér gőz lövelt fel utána… a mennydörgés is elhangzott, és a csóknak még sem volt vége…

Viktor hátratekintett, s a zápor homályában egy hullámhányta csónak látszott feléjük közeledni. Kálmán csónakja. -114-

– Látod, nem hagytalak el benneteket, szólt a testvér, közel érve hozzájok. Hanem Viktor, te ma rossz kormányos voltál. Sajkátokat egy párszor majd eltemette a hullám.

A villámfénynél lehete látni a parton álló hintókat, mik a partra menekvő csónakosok elé siettek. Kálmán figyelmessé tette Viktort, hogy jobb lenne nekik is oda tartani, mint a fűzes szigetig ázni.

Azután szép csendesen eveztek a part felé. Egy szót sem szólt egyik is; a köpeny csupa víz volt már: alatta két szív olyan nyugtalan dobogott.

A MENYEGZŐ.

Két nap mult el ez emlékezetes csónakázás után; e két nap alatt Viktor két dolgot vett észre a háznál.

Egyik az volt, hogy Malárdy többször bizalmas beszélgetésbe elegyedett Kálmán fiával s atyai nyájasságot árult el iránta; – másik pedig az, hogy Herminát azontúl sohasem találta más, mint mostoha anyja kiséretében, sőt egyszer olyat is hallott Malárdytól, hogy midőn Eudemia valami sétára szólítá fel Herminát, az alispán félkomolyan azt mondá neki: «önnek magának is garde des damesra van még szüksége».

Ezekből Viktor azt tanulta meg, hogy a záporeső még sem olyan sürű fátyol, hogy semmit se lehessen rajta keresztül látni; és hogy a poéták még sem olyan bárgyú emberek, mint a milyeneknek hiszi őket a világ; s hogy a véletlen megjelenések nem mindig olyan véletlenek, a minőknek szeretnének látszani, s hogy végre a családapák és anyák, nemkülönben a testvérek, leányaik s illetőleg testvéreik életében nem igen szívesen látják a regényességet.

A második napon Malárdy igen nyájasan tudakozódott -115- Viktortól, hogy mikor kapott levelet édes atyjától, az öreg bárótól?

Viktor értette a többit. Akkor röviden azt válaszolá, hogy mindennap várja atyja megérkezését. Ennek Malárdy örült. Nemcsak mondta, hogy örül, de valóban örült.

Két nap mulva Viktor levelet kapott atyjától. Az öreg bárónak egy lovas hajduja hozta azt; egy fiatal, eszes cseléd, ki már több ízben hozott Viktornak levelet Kadarkutról.

Abban azt irta fiának a báró, hogy ő most súlyosan beteg, alig reményli, hogy ágyából felkelhessen többet; az orvosok azt mondják, hogy vizibetegség kezdetén áll: óhajtaná fiát minél előbb látni.

Egy másik levele az alispánhoz volt intézve, szokott sarcasticus modorában, a mit Malárdy jól ismert. A báró ismeretes sokszarvú betűivel azt irta neki, hogy «már ő vele nem igen fog másutt találkozni, mint a vakandokok országában, mert ő vele minden héten azt a bolondot cselekszik az orvosok, a mit a tót a nyírfával, csapot ütnek a bőrébe s úgy kenik savanyú mustárral, mintha előre beafsteaket akarnának belőle csinálni a föld alatti vendégségre; szeretné tehát, ha csakugyan van az alispánnak egy elvesztegetni való leánya, azt minél elébb zsinegelné össze azzal a semmirevaló fiúval, hogy jöhetne haza, míg őt életben találja, mert félő, hogy ha ő egyszer nagyon elalszik, majd sok olyan ember kereskedik az almáriomokban, a ki nem tett oda semmit. Egyébiránt ő atyai áldását és mindenét ráhagyja az egyetlen fiúra, sajnálja csak azt, hogy hitelezőit nem viheti magával a föld alá. Egyébiránt egy pár százezer forint adósságot még a birtok csak megbír, s fölteszi Viktorról azt a becsületet, hogy ő is szerez még hozzá ugyanannyit, tudniillik nem földet, hanem adósságot. Ajánlja Malárdy figyelmébe, hogy a tisztelt vővel igen szoros kötést csináljon móring dolgában, nehogy leánya is úgy járjon, mint Viktor anyja járt: hűtlenség bizonyulván be rá, a móringot elvesztette; hasonló -116- eventualitásokat jó præveniálni. Egyébiránt nagyon kéri, hogy a lakodalom előtt ne szomorítsa meg Viktort azzal a hírrel, hogy apja haldoklik, mert attól tart, hogy majd annak e fölötti örömében akkora kedve támad, hogy még a házasság fölötti bánata sem lesz azt képes eltakarni, pedig már mégis vőlegénynek illik lakodalma napján kissé szontyolodott képet mutatni. Egyébiránt marad, a ki volt, és nem ölel senkit, mert a hasa annyira meg van dagadva, hogy azt ő tőle senki sem is kívánhatja: a viszontlátásig – Pilátus úrnál a vacsorán stb.»

Egészen az öreg Kadarkuthy irálya, így szokott ő írni, tenni, gondolkozni: ez a vad tréfa még a halál eszméjével is, ez a csufolódás minden érzelemmel, ez a nevetségessé tétele saját bajainak; ez a fitymáló őszinteség, mely nem elégli meg, hogy mezítelen legyen, még nyúzott is akar lenni; minden betűben ráismer Kadarkuthy kezére az olvasó, s a ki nem látja a betűket, a szavakból kitalálja a levélíró nevét.

Ő bizony igen udvarias dolognak találta az öreg bárótól, hogy akkor meghaljon, a mikor épen Viktor az ő leányát elveszi, s egy cseppet sem haragudott ezért a tréfáért, annálfogva az öreg úr levelét igen szellemdúsnak ismeré el.

Minthogy történetesen e levélben az is rá volt parancsolva, hogy Viktorral atyja közelgő halálát ne is sejtesse, még csak erőszakot sem kellett tennie orczáján, hogy jó kedvét eltakarja, a midőn Viktorral tudatja, hogy az öreg báró úrtól levelet kapott.

– Tréfa alá rejti a gyászt, szokás szerint, válaszolt Viktor, hanem a hírnök maga elmondá előttem, hogy nagyon beteg, s hogy kevés remény van felgyógyulásához.

A két szomorú férfi érzékenyen szorítá meg egymás -117- kezét, azzal az erős meggyőződéssel mindkét részről, hogy milyen nehezére esik most ennek a másiknak az a szomorú komédiázás.

Néhány nap alatt minden rendbe volt hozva, apróbb formasági hiányokat egy Malárdy hatalmas befolyása mellett könnyen mellőztetni lehetett, híres ügyvédek fúrtak, faragtak a házassági szerződményen, úgy megkötözve abban az ifjú vőlegényt és annak minden földön levő pereputytyát törvényes phrasisokkal, mint valami pusztát bérlő birkást, a ki armentum ferreumot vesz át. Viktor aláirt mindent, tán el sem olvasott egyebet, mint az okirat czimét.

A menyegzői előkészületekre nem volt négy napi időnél több engedve, a véletlen ezt a határidőt is megrövidíté. A harmadik nap reggelén Viktor ismét levelet kapott hazulról, most már az orvostól, a ki röviden értesíté, hogy ha még atyját életben akarja találni, egy napot se késsék.

Az idő sürgetős volt. Viktornak e levélre ellenmondhatatlanul sietnie kellett haza, már pedig az alispán nem találta czélszerűnek az esküvő elhalasztását leendő visszatértéig. Még az nap meg kelle annak történnie.

Az asszonyok eléggé kétségbe voltak e miatt esve, az alispánné pecsenyéi még nem töltöttek elég időt a páczban, a tortákat el sem készítették, Eudemia salüpje még nem érkezett meg Bécsből s Hermina menyasszonyi köntösén félben kellett hagyni a hímzést, a min négy masamód leány dolgozott éjjel-nappal.

Nagyobb baj volt még ennél, hogy a meghivott előkelő vendégsereg a menyegzői szertartásra már most nem gyűlhetett össze, pedig Malárdynak kiterjedt a figyelme mindazon fő- és nagyurakra, kik vele bármi összeköttetésben voltak, a környék nevezetességei és a nagy atyafisereg mind hivatalos volt ez ünnepélyre, melyben a Malárdy nemes családfa ismét egy bárói ággal oltati be; nem is volt valószinű, hogy a meghivottak közül valaki otthon maradjon, ha csak keze-lába nem törött, sőt mindenki -118- sietni fog, hogy a legszebb párt meglássa az oltár előtt, s beszélhessen otthon arról a pompáról, a mit a Malárdy-kastély asztalairól mesélni szoktak.

Csakhogy mindez a szép mulatság már most el van rontva. Egy része a vendégeknek, a szegényebb atyafiak, még ma este ugyan meg fognak érkezni, tán a közelebbi mágnások is és a hivatalbeli urak, de a nevezetesebb rész, a nyomatékosabb főurak, a kik nem szoktak nagyon korán jönni, a kik hozzá vannak szokva, hogy magukat várassák, azok csak holnap reggel érkezendnek, a mikor már Viktor és menyasszonya útban lesznek Kadarkút felé s a sok pompás úri hintó szemközt fog találkozni a böröndökkel felpakolt utazó hintóval, melyből egy kis fölvert poron s egy futó pillanaton kívül egyéb nem jut számukra a vőlegényből, menyasszonyból.

Minden fájdalom közt legnagyobb volt az, hogy a dicsőség emelésére meghivott násznagyok sem jelenhettek meg a szertartásra. Pedig Viktor násznagyául Lánghy gróf volt meghíva, a környék leggazdagabb főura, Malárdy Hermina részéről pedig az ország legtekintélyesebb hivatalnoka, az országbiró, Malárdynak egykori iskolatársa; mind a kettő örömmel tudatá készségét e kegyeletes szolgálat elvállalására.

És most ők sem lesznek jelen az esketésen. Talán mégis jókor érkezendnek, hogy neveiket az anyakönyvbe bejegyezzék a helyettesített két násznagy nevei elé, kiket e sietségben kénytelenségből rántottak elő: Viktor számára Durdayt, Hermina részére pedig a kurucz nemest, Vasady urat.

Az alispánné sehogy sem tudott kibékülni a sietséggel: hogy ez mégis szörnyűség, ez minden jó szokás ellenére van; háromszori előleges kihirdetés nélkül, a meghivott násznagyok, vendégek és atyafiak bevárása nélkül, nagy sebbel-lobbal összeadni tisztességes szülők gyermekeit, s egyszerre kocsira ültetni őket, mint a kit égetni visznek; senkinek sem adni időt arra, hogy magát egy kissé meggondolja, -119- rendbeszedje, hogy ez Isten ellen való vétek s az ilyen házasságon nem lehet áldás, hogy ezért az egész világ megszólja, megítéli őket s vagy azt fogja hinni, hogy bolondok voltak kicsinytől kezdve nagyig, vagy azt, hogy úgy szöktette a vőlegény a menyasszonyt.

Malárdy igazat adott feleségének, ő maga sem szerette, hogy ez így történik, hanem azután, mikor azt kérdezte, hogy mit tegyen hát, itt tartóztassa-e még napokig a vőlegényt s koczkáztassa azt, hogy haldokló apja által gyöngén kitagadtassék? vagy elbocsássa őt most haza, és várjon rá, míg visszajön? Tessék választani a kettő közül.

Malárdyné pedig nem választott semmit, hanem azt mondta rá, hogy üsse meg a kő az egész bolond történetet, bolond volt Kadarkuthy életében, bolond a halálban is, bolond az apja is, a fia is, bár soha se látott volna az egész familiából annyit is, mint a körme feketéje. Már most a mi megvan, megvan. A ki mit főzött, azt egye meg, a hogy vetette a feje alját, úgy alugyék rajta.

Az egyszerű nyiltszivű asszonyság a mi ellenszenvet az első pillanatban felvett Viktor ellen, azt le nem birta vetkőzni az utolsó pillanatig, egész addig a pillanatig, a melyben a vőlegény azt mondja napának «édes anyám» s az örömanya azt kénytelen mondani neki «édes fiam».

A jó nemes asszonyság indokai a báró iránti ellenszenvre ugyan többé-kevésbbé nagyon gyöngék voltak, részben nem is voltak igazak, vagy épen sajátszerű látcső képei, mely mindent felfordítva mutat; nem tetszett neki Viktorban, hogy olyan fiatal: anya kellene neki még, nem feleség; nem is találta szépnek, szemei olyan nagyok, mint egy bagolyé s úgy égnek, mintha mindig ittas volna; a képe vörös, mint valami kanászbojtáré, az egész ember csupa «gaukler», szüntelen ugra-bugrál, bolondokat mond, énekel szemtelen elragadtatással, tánczol vakmerő mozdulatokkal, mindenbe beleszól, lovait agyonnyargalja, a cselédeket meg sem látja, csak a pénzt szórja nekik; ha valaki tréfálni próbál vele, mindjárt duellumra hívja… a legfőbbet -120- soha sem említé a derék asszonyság: hogy az ő jó, szelid Kálmánját úgy megszégyeníté, hogy azokat a gyönyörű szép verseket úgy a tűzbe dobatta… csak legalább egyet tartott volna meg Kálmán az ő számára, ő nem mutatta volna azt senkinek, – mind elégetni verseit! Később még jobban fájt neki az, hogy Kálmán maga is kiengesztelődik iránta, hogy őt is bevonta ama bűvkörbe, melyben mindenki elszédül mellette; a mostoha anya sajnálta, hogy nem törvényes anyja gyermekeinek, hogy kiragadhatná őket a bűbájos csábító kezei közül, azt mondva neki: «el innen, én anya vagyok, gyermekeimet védem». Nem teheti azt, azt mondanák: «mostoha anya».

A menyegzőnek meg kelle történni; semmi világos ok nincsen annak elmulasztására, de annál több a sietésre.

Malárdy rokonai és a környékbeli ismerősök, kiket az előbbre tett határidőről tudósítani lehetett, még nagyrészt meg is érkeztek az esküvőre; tehát jelen lehetnek a nagy diadalon, mit egy zászlós úri család összeköttetése a Malárdy törzszsel hozand a nemesek legbüszkébbikére.

Hogy Viktor rokonai és rangtársai nem érkezhetnek meg a siettetett órára, az jól felvéve ismét nem olyan nagy baj: az ő jelenlétük több fényt adna ugyan az ünnepélynek, de megszorítólag hatna az alsóbb rangú Malárdy büszkeségére… és végre, minden emberi okoskodás kifogytán áll az utolsó védok, miszerint minden jövendő Isten kezében van: a Malárdy-család fejére egykor súlyos átok zudíttatott alá, elkeserült ezrek zsolozsmáitól visszhangoztatva, és ime az mégis felvirult és boldog lett, s egy új lépéssel halad ismét a boldogság és a hatalom felé…

Fehér selyemruha volt a menyasszonyon, drága tűhímzéssel, széles aranyfodrokkal hosszú uszályán. Karcsú derekát antik bogláros öv köríté, fehér hattyúnyakát három sor igaz keleti gyöngy tette még fehérebbé; hajfürteibe -121- félkör alakú párta volt fonva, gyémántos rezgő tűkkel. A gyémántos tűk úgy remegtek, mint a menyasszony szive belül.

A vőlegényen fehér kamuka-dolmány volt ezüst zsinórzattal, gyémántos gombokkal, vállán fehér bársony panyóka kaczagány hattyú-prémmel; egész öltözete tiszta fehérből állt, olyan volt benne, mint egy valóságos tündér, a ki most szállt le ide valamelyik csillagból.

«Gyönyörű egy pár!» mondja mindenki, midőn őket látja; egymással susognak; mindenki titokban mosolyog: az édes susogás lehet!

– Ha nem emlékezel arra, a mit neked mondtam; ha nem szeretsz engem úgy, a hogy asszony tud szeretni férfit, hanem csak úgy, a hogy úrnő szereti urát: még szabad vagy, visszaléphetsz.

– Nézz szét magad körül; nézz meg jól mindent, rokonokat, atyát, anyát, testvért, ősi palotát, az egész világot és azután nézz rám: ha nem szeretsz engem jobban, mint mindazokat, mint az egész világot: akkor ne jőjj hozzám; még négy a percz.

Hermina nyögdelve, lihegve simult közelebb hozzá és az több volt minden feleletnél.

Azután közbejöttek a násznagyok, a nyoszolyók, a vőfélyek, külön vevék a vőlegényt és menyasszonyt; bevezették őket a családi kápolnába; letérdepeltek egymás mellé a himzett vánkosokra, hol az oltár előtt a lelkész várt reájuk.

Az egyház tisztes szolgája malasztos igéket szónokolt a térdeplőknek; azután egymásba tevé kezeiket s kérdezé tőlük, ha szeretik-e egymást?

Viktor alig hallhatóan rebegé a választ: «szeretem»; -122- e pillanatban oly gyöngének látszott: csaknem összeroskadt s homályos szemekkel tekinte menyasszonyára, mintha még egyszer figyelmeztetné: gondold meg, a mit kimondasz!

A menyasszony bátran és tisztán mondá ki a szót: «szeretem»; ő nem félt.

A szerelem esküjét is reszketeg hangon mondá el a vőlegény: és a midőn a leányra került a sor, oly erősen szorítá annak kezét, s oly halványan nézett annak szemeibe, mintha lelkébe sughatná e szavakat: «menj, fuss mellőlem, vesd el jegygyűrűmet, hányd le menyasszonykoszorúdat a földre, mert jaj neked, ha hamisan esküszöd, hogy szeretsz, – és jaj, ha igazán esküszöd».

A menyasszony pedig reszketés nélküli hangon mondá el a súlyos szókat: véle tűrök, véle szenvedek, sem jó, sem bal sorsában soha el nem hagyom.

A rokonok észrevételeiket közlék egymással. Mily elfogult volt a vőlegény, milyen bátor a menyasszony. Az alispán megcsókolá vejének orczáit; az kezet csókolt az örömanyának, az alispánné nem szólt neki semmi szót, hanem mostoha leányát átölelve, elkezdett keservesen sirni, több izben mondva zokogásai közt: «szegény leányom».

Azután a többi rokonok is sorra összecsókolóztak a vőlegénynyel, ki ekként a család tagjává lőn felavatva s a családfán egy aranyos koronával több ragyogott, alatta az aranyos név: «Kadarcsi és Kadarkuti báró Kadarkuthy Viktor».

Mindenkinek feltünt az, hogy a máskor oly merész vőlegény most olyan hallgatag, s valahányszor egy felköszöntő áldomást intéznek hozzá, úgy elhalaványul; szinte megdöbbenti a reá köszöntőt.

A későre végződő lakomát zene és dalidó váltja fel; a tánczterem csillárai meggyujtatnak, a zenekar, mely ebéd -123- alatt a rejtett karban mulattatá a vendégeket ábrándos symphoniáival, most tánczzenéket hangoztat; az illem és jó szokás szerint egy kecses menuettel nyittatik meg a táncz; azzal a számüzött szép tánczczal, mely egykor annyi kellem és csábnak adott tért, s mely később a szeles keringő s a marionettszerű quadrill által egészen kiszoríttatott az emlékezetből.

A vőlegény és a menyasszony kezdé a lejtélyt: mikor Viktor kivezette a terem közepére kezénél fogva menyasszonyát, a bámulat önelégült sohaja hangzott körül: mily szép, mily délczeg egy pár, milyen nemes tartás, mily finom mozdulatok, mily csábos tekintet: sohasem lejtett a Malárdyak ősi termében ezeknél szebb vőlegény és menyasszony.

Az alispán büszkevolt örömében. Egy főúri vő; eszes és bátor; előtte minden pálya nyitva; egykor még az ország legmagasabb hivatalszékében is ülhet.

Egy idegen vendég, a ki nem is volt ide hivatalos: egy öreg ember, időtől megőszült, homlokán kihullott hajjal, de vénségtől meg nem alázott termettel. Rajta a lelkészek egyszerű fekete ruhája.

Mi hozá őt ez órában ide? Mi hozá ide a hires átkozódót, ki egykor azt mondá, felemelt kézzel az égre hivatkozva: «jegyet tégy az ő homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid s kikerülje őt az áldás, a mi onnan felyül jő az égből… és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az ő gyermekeire és egész családjára: ne legyen öröme magzataiban, ne legyen vigasztalása utódaiban; hanem szórassanak széljel az ő gyermekei a világ minden részeiben s legyen példa az ő történetük mások előtt!…»

És ime a legfényesebb öröm pillanatában ide jön az erős átkozódó, és láthatja, mily büszkeségtől ragyog a megátkozottnak arcza, és mily öröm hangzik a Malárdy-ház -124- falai között: és gondolhat arra, minő gyász, minő bánat maradt otthon az ő tulajdon házában?

Malárdy Ferencz önmagában szánni kivánta a férfiut s bámulta a vak sors kegyetlenségét, mely azt épen ily pillanatban hozza az ő házához.

A lelkész pedig nem keresé sem a ház urát, sem a ház asszonyát, hanem a mint a lejtő párok járták a menuettet, odalépett egyenesen közéjük és megfogta a vőlegény kezét.

A vőlegény épen gyönyörteljes mosolylyal bókolt tánczosnéja elé; de a mint e hideg kéz megfogá az övét, a mint e sápadt arcz szemébe tekintett: elhalt a mosoly arczáról és fehér lett az, mint egész ruházata.

A pap odavonta őt maga mellé s visszafordult vele. A vőlegény ellent nem állva, engedelmeskedett.

A vendégek bámulva néztek reájuk. Senki sem tudta elképzelni e jelenet okát; Malárdy azt hivé, hogy ez ősz ember megtébolyodott s odarohanva hozzá, útját állta:

– Ezen úrral? kérdé Gutai Thádé feljül emelve fejét az alispánon s végig nézve a büszke férfin; ki légyen ez az úr?

Gutai Thádé mély megvetéssel nézett le a megnevezettre, kinek kezét még folyvást kezébeszorítva tartá, s azután keserű szánalommal fordult Malárdyhoz a fájdalom és szégyen és sajnos szemrehányás hangján mondva neki:

A VALLOMÁS.

A Dunaparton áll egy kis ház; halászlak. Egy szobából, egy konyhából áll az egész. A magas part elfedi egy oldalon, a másikon vén fűzfák állnak előtte, nappal is csak a kéményét látja meg, a ki az országúton végig halad.

A Duna a ház küszöbéig hordja tarka kavicsait, és a szép szivárványos csigateknőket, mikor megárad; egy kis lengő sajka oda van kötve a ház melletti fűzfa kimosott gyökeréhez.

Jó kis csendes ház lehet az, ott bizonyosan nem beszélnek soha a nagyvilág hiú dolgairól, alacsony háznak kicsinyek a gondjai.

Mécses sem ég abban, mikor künn sötét van, annyi világot a hold is ad, a mennyinél az emberek megismerhetik egymást, s holdvilágnál olyan jól esik beszélgetni.

Kivált a kik régen nem látták egymást, pedig régóta keresték, a kiknek annyi mondani valójuk van.

Mint például Gutai Thaddeus uramnak, és az ő megtalált fiának, a gézengúznak.

A Malárdy-kastélyban oly nagy volt a zavar és meglepetés első benyomása, hogy senki sem vette észre, hová tünt el a pap és fölfedezett fia.

Gutai az éj sötétje alatt feltünés nélkül jutott a kapu előtt álló szekérig, arra előbb felültette a fiát, azután maga is mellé ült; a fiú mindent engedett magával történni, ellenmondás nélkül.

A szekér a Dunapartra hajtatott, ott megállítá a lelkész s leszállt róla foglyával együtt; a kocsis már tudta, hogy hová forduljon onnan.

Innen gyalog néhány száz lépésnyit haladva a Dunapart mentében, a kis halászlakig jutott Thádé, fiát folyvást kézen fogva, – egy szót sem szólt hozzá odáig. -126-

A halászlak ajtaja nyitva volt, abba belépett a lelkész, foglyát bocsátva elől s azután bezárta az ajtót. Házigazda, vagy gazdasszony nem mutatta magát.

A szobát nem világította más, csak a besütő hold. Thádé oda állítá fiát a holdvilágba, hogy láthassa, ő maga leült egy faragott székre a sötétben; amannak nem volt szüksége az ő arczát látni.

A fiun még vőlegényi öltözete volt, az ezüsttel hímzett fehér bársony dolmány, a bogláros öv; Gutai Thádé kihúzott bő köpenye alól egy kis összekötött csomagot, azt kibontá; egy fekete szőrzubbony volt az, a tanonczok akkori egyenruhája, ezt letevé az asztalra Viktor… nem… Lőrincz elé.

A gézengúz szótlanul letevé bársony dolmányát s felölté a fekete tógát, mely azután sarkig eltakarta.

Gutai Thádé egészen az elején kezdte azt, a hogy törvényszéki birák szokták tenni.

– Nos: mesterember, földmívelő, hivatalnok, tudós, vagy mezei pásztor vagy-e?

– Csak tizennyolcz. Az utolsó évet törüld ki életedből, mert abban nem éltél. Van-e valami vallásod? Ne felelj rá. Ne felelj erre a kérdésre. Csald meg az emberiekben az embereket, de ne az isteniekben az Istent. Ezt nem velem fogod elvégezni. E kérdést mindig ott látandod a fejed -127- fölött, felhőkben és csillagokban. Más kérdésre felelj. Vannak-e szülőid?

– Nincsenek. Anyád meghalt és el van temetve, apád pedig nem hivatja magát általad apának többé.

Az ifju szívszaggató hangon sikolta fel e szavakra, s arczát két kezébe rejté és elkezde igazán, fájdalmasan zokogni.

Lőrincz letörlé könnyeit, miután Thaddeus úr azt mondá neki, hogy a szemfényvesztők mind igen jól tudnak sírni, nyögni, elájulni, magukat a földhöz verni, convulsiókba jönni, hogy ez a mesterség a farizeusok által már régóta nagy tökélyre vitetett.

– Legelőször is valld meg nekem, kérdezé hidegen Thaddeus, micsoda ötlet volt tőled magadat báró Kadarkuthy fiának adnod ki? Hogy jöttél ismeretségbe ez úrral?

– Egyszer supplicatio alkalmával faluja előtt találkoztam vele össze, épen víg czimborákat hajhászott, hajduival erőszakosan elfogatott és bevitetett kastélyába s ott itatott egy hétig folyvást, akkor nagyon kegyébe jöttem.

– A mint a collegiumot el kelle hagynom, egyenesen ő hozzá mentem üldözőim elől.

Lőrincz keserűen harapott ajkába e czélzásra. Az ősz tudós, ki nehéz szorgalommal, sanyarú takarékossággal -128- gyüjtögette filléreit, azt mondá fia tékozlásaira: «apádnak van miből».

– Az öreg báró szereti a kalandokat; mikor elmondám neki, hogy szöktem és rejtőzni akarok, nagyot nevetett rajta, azt mondá, hogy csak bízzam rá magamat és ne féljek semmit. Az első héten az erdőben egy magányos vadászlakba rejtett el, a honnan csak a szokásos tivornyáira jöttem elő, mikben meghitt czimborái voltak jelen, a kik már ismertek. Itt mondá el azon ifjukori adomáit, miknek felidézése valószinűvé tette a hozzá való legközelebbi viszonyt.

– Nem kivánom a tivornyák leirását. Mint jöttél arra a gondolatra, hogy magadat Kadarkuthy fiának nevezzed?

– A gondolat a véletlené volt. Egyszer éjfél után váratlanul idegen vendégek jöttek a kastélyba s engem is ott leptek. Egy közülök kérdezé hogy ki vagyok? Mielőtt meggondolhattam volna, mit feleljek, a báró komoly arczczal úgy mutatott be, mint fiát. Azután nagy mulatságát találta a vendégek bárgyúságában, kik egyszerre elkezdtek üdvözölni; magasztaltak, hogy megnőttem, mennyire hasonlítok az öreg báróhoz; idézgették emlékembe, nem jut-e eszembe, mikor ilyen meg ilyen kicsi fiú voltam, hányszor lovagoltam a nyakukon, hogy megtéptem a bajuszaikat, milyen ruhám és fakardom volt, és nekem azt mind helyben kellett hagynom. Azután előfogtak, kikérdeztek, hogy merre jártam, a mióta nem láttak? hallották, hogy mindig külföldön utazom, elkezdtek velem németül, francziául beszélni, én pedig meséltem nekik idegen városokról, azoknak szépségeiről, ritkaságairól, népszokásaikról, a mint azt tudományos könyvekből olvastam.

– Az öreg báró rendkívül mulatta magát e tréfán, mint a hogy ő nevezé; gyakran felkaczagott elbeszéléseim alatt, a mit vendégei nem vettek egyébnek az ő szokott -129- hóbortjainál. – Ez a jó kedve nőttön nőtt, a mint egy jámbor öreg úr kegyesen értésemre adá, hogy eddigelé ugyan rossz fiú voltam, sok keserűséget okoztam a báró úrnak az által, hogy tán tíz esztendeig künn kóboroltam Francziaországban, és soha azalatt még csak levelet sem irtam neki, sem őt meg nem látogattam; sok pénzt elprédáltam, adósságokat csináltam, no de már most ideje, hogy megjőjjön az eszem. Igértem töredelmes szívvel, hogy megjavulok. Az öreg báró két kézzel fogózott karszékébe, úgy kaczagott.

– A többi vendégek nyájasabbak voltak hozzám, úgy hízelegtek, meghívtak magukhoz látogatóba, névnapra, vadászatra: «akár leánynézőbe!» kiáltott közbe kaczagva az öreg báró; a jó urak szerényen szabódtak, hogy az ő kisasszonyaik nem érdemlenének ilyen nagy szerencsét; az öreg báró azonban addig magasztalta kisasszonyaikat, míg azok egészen irigyek lettek egymásra, s engem összevissza csókoltak sorban, és a legderekabb ifjunak neveztek.

– Csak akkor tudtam meg. Egyúttal azt is megértettem abból, hogy az öreg báró nem szereti fiát, kit tíz év alatt annyira sem tudott venni, hogy őt meglátogassa: az folyvást külföldön lakott s apjával csak tréfás leveleket szokott váltogatni, miket az öreg úr nekem megmutogatott.

– A szerep tréfa volt, midőn elvállaltam. Az öreg báró azt állítá, hogy az neki sok mulatságot fog szerezni. Pompás ruhákat szerzett számomra, hintajában hordott magával mindenüvé, bemutogatott ismerőseinél, bevezetett a legnagyobb úri családok körébe s sorba minden előkelő család kisasszonyait megkérette velem.

– Őrültek és semmirekellők! Játékot űzni a legszentebbel, a házassággal, a szeretettel! -130-

– A bárónak különös mulatsága telt abban, hogy első megjelenésemnél mind belém szeretett ifjú és vén, férfiak és leányok mennyire vonzódtak hozzám, akármelyik ház leányát nőül hozhattam volna el, később azután mindig az lett a vége a mulatságnak, hogy vele együtt kilöktek az ajtón.

– Elkezdtem garázdálkodni, részegnek tettetém magamat, kigúnyoltam a család öregeit, vallását, rangbeli állapotját, enyelegtem a nőcselédséggel, s így elrontottam mindig a kedvező elővéleményt, mely irántam támadt.

– Azt okosan tevéd… szólt bele, magáról elfeledkezve, Thaddeus úr, azaz okosan tevéd ama boldogtalan családok érdekére nézve, de őrültet tevél magadból, és azon emberből, a kinek álarczát viselted. Nem gondoltál-e arra, hogy az igazi Kadarkuthy Viktor egyszer elédbe toppan s számon kéri tőled, hogy mit követtél el nevében? és megöl, irgalom nélkül, megérdemlett halállal öl meg?…

– E találkozás meg is történt. Valahogy a külföldön tartózkodó Kadarkuthynak fülébe jutott, hogy édes atyja idehaza országszerte hord valakit, a kit fiaképen mutogat be, a kiért pazarolja a pénzt, s oly fénynyel járatja, mely példabeszéddé kezd válni. Ez elvégre is megdöbbenté az ifjú bárót, s mire apja fenyegetései rá nem birták venni, sietve haza utazott Magyarországba s egy estve atyja szobájába lépett.

– Ott természetesen senki sem ismert rá, mert tíz év óta nem látták; az öreg báró a helyett, hogy megölelte volna, azt kérdezé tőle: «kicsoda az úr?» s mikor az őt édes atyjának kezdte nevezni, a báró összekiáltá cselédjeit, hogy fogják meg azt a semmirekellő csalót, a ki őt rá akarja szedni: ez bizonyosan ama híres Schinderhannes Németországból, itt a nyomtatott személyleirása: a személyleirás -131- valahogy hasonlíthatott az ifjú báró külsejéhez; azt megkötözték, kocsira tették s beszállíták Kassára, átadták a vármegyének, az most is ott ül a tömlöczben és várja a kedvetlen qui-proquo kifejlődését.

A tisztelendő úr sokáig tudott e nyilatkozat után nyugalmához jönni. Járt-kelt a kis kunyhó szobájában hátratett kezekkel és többször susogta magában:

– Hát az kinek az eszméje volt, hogy Malárdyhoz jőjj, szemfényvesztő játékot űzni?

Thaddeus nem kérdezé másodszor, tudta jól, hogy ha ez nem akar felelni, akkor nem felel.

– Miért nem játszottad itt is azt az alakot, a mit másutt? miért nem voltál korhely, garázda, a hogy patronusod kívánta?

– Nem tehetted? Sőt ellenkezőleg hizelegtél, ragyogtattad nagy talentumaidat, miket benned a természet egy méltatlanra pazarolt, hogy mindenki kegyét megszerezd. Utálatos alakjáték!

Az öreg ember egészen elcsüggedten hallgatott el s magában folytatta azon kíneszmék lánczolatát, melynek minden lánczszeme egy halállal ért föl nála.

– Tudod-e, kérdezé hirtelen, midőn ráakadt azon gondolatra, melyet ki kell mondania, tudod-e, mi volt azon bűnök között, a miket elkövettél, a legnagyobb, a legmegbocsáthatlanabb? Találd ki, válogass belőle, mérlegeld magad.

– Megmondom én. A midőn játékot űztél a magad hitéből és a máséból, komédiát játszottál az Isten nevével, hogy egy keresztyén férfi lelkét behálózd. Egy kálvinista papnak a fia zsolozsmákat énekelt Malárdy Ferencz kápolnájában! Ugyanazon pap fia, ki a rácztemetőn megátkozá templomuk lerontóját, ugyanazon templomromboló kápolnájában! és magadban kaczagtál és ördögi csúfot űztél az átokmondóból és az átokviselőből! és megrontád mind a kettőnek családját, és beteljesítéd mind a kettőnkön az átkot.

A mint a pap elhallgatott, olyan csend volt, hogy a habok locsogását lehete hallani odakünn az ablak alatt.

A pap fölemelé két kezét az égre s valami rettenetes hangon, melyet a fájdalom és öröm tébolyító keveréke alkotott, kiálta fel:

– Oh én uram és Istenem, ki meghallgatád a te szolgádnak panaszttevő szavait, és kitöltéd a te keserűségednek poharát a mi fejeinkre: adj erőt nekem, hogy elviselhessem a te akaratodat!

Lőrincz még egyszer odaborult atyja lábai elé, s alig hallhatóan susogva esdeklett bocsánatért. – A lelkész egykedvűen emelé fel onnan.

– Kelj fel, vak eszköze vagy a sorsnak. Szánalomra méltó magad, és szánandók azok, a kikre elküldettél. Még -133- egyről világosíts fel! Micsoda bűvészetet gyakoroltál, midőn Malárdy fiát megszégyenítéd? Hogy apját lekötelezd, fiát elriasztottad a poetai pályáról. Hogyan tehetted ezt?

– A verset, a mit elolvasott, első hallásra megtanultam könyv nélkül s elmondtam utána.

Azzal kabátja mély zsebeiből valamit vett elő, a mit a sötétben látni nem lehetett, de sajátszerű hangja elárulá, hogy az – valami láncz.

Thaddeus úr egy pár békót tarta kezeiben, a minőkkel szökevény rabokat szoktak egymáshoz fűzni.

– Mit akarok?… A kassai börtönben egy ártatlanul befogott rab sóhajtozik szabadság után. Azt a rabot ki akarom cserélni.

Lőrincz erőtlenül nyújtá kezeit atyja elé s vonakodás nélkül engedé a békókat rázáratni.

A HÁLAIMA.

A pap kinyitá a kunyhó ajtaját, s halk hangon valakihez szólt, a kit Pálnak nevezett; az öreg halász volt az, ki ez alatt kunyhója előtt ült egy reves fűzfabokron, pipáját szájában tartva, aludtak mind a ketten, ő is, a pipa is.

– Átmegyünk a túlsó partra, dörmögé a lelkész a felébredőhöz, készítse kend a csónakot. A halász nagyot ásítva fogott a munkához, eloldá ladikját a tőke mellől, ülést csinált benne deszkákból két személy számára, elkészíté az evezőket a ladik orrában s a kormánylapátot -134- hátul. A tisztelendő úr maga fog kormányozni: oh a tisztelendő úr nagy hajós.

Mikor készen volt a ladik, akkor kijöttek ketten a kunyhóból, az apa és a fiú s beleültek a csónakba.

Thaddeus fiára adta saját porköpenyét, hogy ne lássa a halász annak a kezein a lánczokat, pedig a nélkül is sötét volt már. A félig telt hold egyik szarvával már lemerült a vízbe, csak a másik állt ki még abból, csodálatos bűvös jegyet képezve égen és vizen, csillámló hosszú káprafénye a láthatártól kezdve egész a csónakig nyúlt végig a reszkető habtűkörben, egészen a csónak oldaláig, az evezőtől hányt habokig, a hosszú fehér vonalig, mely a haladó csónak után maradt.

Thaddeus látta, hogy fia nagy gyönyörűségét találja abban, hogy e csillámló habokat nézze.

A hajó oldalához volt hurkolva egy vékony kötéldarab, azt Thaddeus, úgy hogy a halász észre ne vegye, Lőrincz láncza körül tekergette s végét összecsomózá… a fiú nem gyönyörködött többé a holdvilágos vízben.

A halász egy sarkantyú előtt elhaladva megszólítá a lelkészt, hogy ott vigyázzon, mert forgóba jönnek. A mint keresztülvágták az örvényt, a halász csendesen felsóhajtott: «oh Jézuskám» s mikor távolabb haladtak onnan, kérdezetlenül elbeszélte, hogy ott harmincz év előtt egy igen kedves leánytestvére fúlt a vízbe, soha sem találták meg többet, azt kiáltotta utolsó szavával: «oh Jézuskám», azóta ő valahányszor azon a helyen átmegy, mindig eszébe jut az a szó, pedig minden nap átmegy rajta kétszer.

Azután a Duna közepének irányozta a csónakot. Eddig csak a part mellett haladtak, felfelé, hogy a túlparton a megfelelő révnél jussanak át, most azután befelé vágtak.

Lőrincz szemközt ült atyjával, ki a hajó farában a kormányt -135- tartotta, s a távozó partra bámult; a ködös síkság mindinkább alaktalanná kezde lapulni, a távolban látszott valami nagy ház, melynek még néhány ablaka ki volt világítva, egyenkint azok is kialudtak; a ház is eltünt, a parti bokrok eltakartak mindent.

És azután eltünt a hold is, az utolsó kis fényhegyecske is lemerült a vízbe a nélkül, hogy egyet lobbanna előtte, a nélkül, hogy a víz egyet serczenne utána.

S a mint a hold letünt és egészen sötét lett: egyszerre elkezdett valami csípős szél fújni, mintha csak arra várt volna, hogy sötét legyen s nem mert volna addig előjönni, a míg a hold látja; most azután a sötétben felkuszálta a szép síma habokat, nekivetette a vállát a csónaknak s keresztülhányta rajta a tajtékot, s talált egy rongyos zászlódarabot a csónak orrán, azon olyan szép nótákat fütyült hozzá.

Lőrincznek eszébe jutott, hogy napok előtt épen így hányta, lóbálta a csónakot a hullám és a szél, csapkodott be a csónakba a hab. És akkor ketten ültek abban, egy köpeny alatt két egymásért dobogó önfeledt szív és mondogatták egymásnak; «hol kívánsz inkább lenni: kényelmes palotában, vagy itt a lélekvesztőn és az én keblemen?… Itt, itt… Jerünk együtt, ne kérdezzük hová? talán nyomorba, szégyenbe, talán a halálba, de egymást ölelve… megyek, megyek…» és ajkaik összeforrtak, és a villám lecsapott mellettük, és a mennydörgés elhangzott és a csóknak még sem volt vége…

Lőrincz csendesen megfogá a kezeire tett békókat. Ujjainak nyomásaira összehajlottak azok, mintha csak ónból volnának, azután csendesen lehúzta mind a kettőt kezei fején keresztül legkisebb erőlködés nélkül; – atyja szemközt ült vele és nem vett észre semmit.

A szél és a hullám nagyot taszított a csónakon. Tajtékos üstökű hullámok fölemelték zöld fejeiket, mintha azt zúgnák: «jobb volna ott a víz fenekén».

… És a másik pillanatban csak ketten voltak a csónakban: a kormányos és az evezős.

A halász hirtelen csáklyája után kapott s elkezdé vele a vízbehullottat keresgélni: a Duna közepe van ott; mélyen halad ottan, a ki abba esett. Félórai hasztalan fáradság utáni veszélyes küzdésben a zajgó habokkal, meggyőződhetett a két férfi róla, hogy a ki elveszett tőlük, az nagyon el tudott rejtőzni; – oh ott a vizek alatt igen biztos buvóhelyek vannak!

Mikor minden keresés sikertelen lett, akkor a pap leborult a csajka fenekén s összetett kezeivel, könnyes orczájával azon padra borulva, melyről egyetlen fia eltünt, sokáig maradt úgy mozdulatlanul.

«Oh én uram, végtelen irgalmú Istenem, fogadd fel lelkét eltévedt fiadnak és bocsáss meg azokért neki, miket te ellened vétett. Tőlem pedig legyen hála a te szent nevednek, hogy megmentéd őt a gyalázattól, és soha ne ejtsen az én lelkem egy panaszos hangot te ellened, a miért elvevéd tőlem az én napjaimnak világát és életemnek örömeit, és soha ne tégyenek az én gondolataim szemrehányást te előtted, a miért így kitépted az én szivemhez nőtt szivet. Legyen áldva a te szent akaratod: amen.»

A szél is elhallgatott, a habok is lecsendesültek, a vizek ítélő szellemei megkapták az áldozatot, a kiért felzúdulának vala. -137-

ZÖRGETI A SZÉL AZ ABLAKOT…

Úgy félek, úgy irtózom tőle, mint akármelyik bokor, melynek minden levele reszket előtte, ha zúgását hallja.

Éjszaka mély álmomból fölébredek rá, ha elkezd fújni, és el sem tudok alunni tőle, nappal ki nem merek lépni a szobából miatta; ha szembeszállok vele, tudom bizonyosan, hogy beteg leszek tőle; mikor ablakom alatt elkezdi pokoli dudolását, elmegy a kedvem a munkától, az élettől és az egész szélránczigálta világtól; haragos, kedvetlen vagyok, minden idegem szenved.

Tudom, hogy a szél fog megölni, egy szélfuvallat miatt halt meg apám és anyám, engem is sokszor ágyba fektetett már, és azokat, a kiket szerettem, sorban mind láttam már kínosan szenvedni e keserves ellenség egyetlen süvölletétől, azért én utálom őt és ellenségemnek vallom, akár élek, akár halok.

És tudom is, hogy ellenségem; legkedvesebb fáimat kedvtöltésből kitördeli, virágaimat összemorzsolja, a mióta tudja, hogy azokat szeretem, s ha ki nem zárnám ablakomon, hogy valami hasadékon bejöhetne, kitépné a tollat a kezemből és a földhöz verné, s a papirost, melyen felőle panaszlok, levelenkint repítené szanaszélylyel, mint azokat a szegény faleveleket, a miket ok nélkül leszaggat.

Ah milyen kedves dolog neki végig süvölteni ott azon a nagy csallóközi rónán! – Nem áll eléje goromba hegy, nem daczolnak vele sűrű erdőségek: mehet, a merre neki tetszik.

Itt egy homokhatárt talál, azt megkezdi; beteríti vele száz ölnyire a szomszéd legelőt, hogy csak a füvek hegyei látszanak ki a porondból; éjszaka van, hogy elcsudálkoznak majd reggel az emberek, ha meglátják ezt a szép munkát; – a falu alatt hosszú kazlak állnak, egy közülök -138- rosszul van rakva, azt feldönti; ah, milyen szép mulatság azt széthordani a levegőben! A kis alacsony házikók kéményein ágbogas fészkében gólyacsalád lappang: fészkestül lehajítja őket; haha! hogy sipognak a toklászos meztelen madárkák a földön; megvizsgálja sorról sorra, kinek a házteteje van rosszul fedve? arról leszedi a kévéket csoporttal s oda hányja az udvarra; hadd örüljön neki a gazda: nyitva feledt padlásajtókat, pajtakapukat ki s be vagdal, csak úgy csattog, s a kéményeken lekiabál: «ki lakik ebben a házban?»

Azok a hosszú sor jegenyék ott a Malárdy-kastély előtt úgy hajtogatják előtte fejeiket, mintha lábai alá bókolnának és mondanák: «kegyelmezz, nem hajolhatunk alább», de ő még mélyebbre nyomja sudaraikat, meg-megczibálva dühösen, a melyik ellenállani mer, s zöld ágakat tépve le róluk.

A kastély elcsendesült már. Mikor a szél fú, olyan csendes kívül minden ház, ajtók, ablakok bezárvák, gyertya nem ég sehol, tán alusznak.

De ő oda is talál bejárást; nyitva feledt ablak a folyosón, kandallók üregei jó bejáratok a szélnek, ott besüvölt, beordít, mindenféle rémes hangon fütyöl, dudol a tornáczokon, hahotázik a kéményoduban, rázza, dörögteti a betett ajtókat s kérdezi: «ki aluszik most idebenn?…» Azután megint kívül kerül, cserepeket kapkod le a háztetőről s azokat végig hajigálja, csörömpölve s neki feszíti üvöltő száját az ablakok szegleteinek és bekiáltoz: «hó, hő, ki tud alunni most idebenn?…»

A vendégek megzavarodva tértek szobáikba, s várják, hogy világosodjék a hajnal, hogy nesztelenül elmehessenek onnan, a család tagjai elbúttak alvó szobáikba, kiki félre, külön kamarájába, még senki sem tudja, kit ért a legnagyobb szerencsétlenség, ki oka a másikénak, ki vádoljon, ki vigasztaljon? csak azt tudja mindenki, hogy ez nagy szerencsétlenség! -139-

Olyan nagy, hogy még nem volt elég idő azt gondolattal megmérni, átérezni, eliszonyodni tőle.

Az emberek lefeküdtek, abban a reményben, hogy talán majd elalusznak, s mikor fölébrednek, azt látandják, hogy csak álom volt az egész.

Vannak olyan éjszakák, a mikor senki sem tud aludni a háznál, néha egy egész városban. – Ez a szél, ez a szél!

És aztán, mikor a test összetört idegzettel, s fáradt életerővel, kimerülten, ellankadtan ágynak fekszik, a felzajdított lélek pedig nem tud elnyugodni, akkor előjőnek azok a kínos látások, a miket ébren álmodik az ember: azok a kinyitott szemek elé tóduló szörnyalakok, mikben nincs összefüggés, nincs felfogható eszme, mik kiterjednek a kétségbeejtő magasságig s ismét összehuzódnak a kínzó semmiségig, ott tánczolnak, ugrálnak, tolakodnak egymás hegyénhátán, százféle alakot váltanak és egyik undokabb, mint a másik, meg nem állnak egy perczig, úgy tesznek, mintha régi ismerősök volnának, pedig rettenetes rájuk nézni, és az ember tudja, hogy ez nem álom és hiába csukja le előlük, hiába nyitja fel rájuk szemeit, ott űzik egyre nyitott és becsukott szemei előtt gyötrelmes jeleneteiket; hiába mondja magában: «én alunni akarok, én nem akarom ezeket látni, én nem akarom e gondolatokat gondolni»; valami kínos tehetetlenség tartja feszítő nyomás alatt minden idegét, a mi nem rendszer, hanem csak zsibbasztó ébrenlét.

Vajjon miket láthatott az elhagyott menyasszony, özvegy menyegzői nyoszolyáján fekve? Volt-e ébrenlétének gondolatja, volt-e álmainak képe? Ott feküdt mozdulatlanul fekhelyén, szemeit lehunyva és sokszor azzal biztatta magát, hogy ha folyvást így feküdnék mozdulatlanul, utoljára meg volna halva.

Milyen jó volna az, ha mint a regényekben szokás, mikor a költő valami nagy bajba hozta hőseit, akkor megengedi -140- őket halni: az életben is úgy lehetne. Oh a sors nem ily következetes, ez azt mondja: «élj tovább, nem haltál meg!»

Micsoda látások ezek szemei előtt, micsoda érzések ezek testének minden idegeiben! Azt az egy arczot látja mindig. Most a túlvilági fény dicskörében, mosolyogva, büszkén, azután egyszerre elundokolva, fekélyekkel, bélpokollal rakva, megalázva; most a gyönyör lankatag érzése állja el testét, lelkét, ez az ő csókja; majd a zsibbasztó tehetetlenség, ez az igéző kézszorítása; aztán elkezd esni lefelé, mély, mély, mély örvénybe, melynek fenekét nem éri; fejtetőre lefelé, s akkor egyszerre felriad, mint a galvanütéstől érintett halott.

Néha azt képzeli, hogy mind ez csak álom, és fölemelkedik könyökére, megtapogatja a körüllévő tárgyakat és meggyőződik felőle, hogy ébren van. A szél is azt mondja oda künn. Az ablaktáblák úgy rezegnek.

Majd meg valami előálom lepi meg, s az mindig egy ábrán kezdődik. Ott van az elveszett ifju mellette. Arcza halovány, homloka véres. Addig törülgeti róla a vért, míg a seb elmúlik, összeforr, nem is volt ott soha, helye sem látszik. De az arcz még is halovány, de az ajk még is néma. Odahajol félénken és meg meri csókolni egy alvó arczát, vagy talán egy halottét, miért ne? És ujra megcsókolja, és addig csókolja, míg az arcz piros lesz, az ajkak mosolyra vonulnak, végre megszólalnak: «látod, élek, itten vagyok, csak tréfa volt az egész. Itt vagyok melletted, karod fejem alatt, arczom kebleden: nincsen semmi vész; egymásé vagyunk: Itten vagyok».

Hah! fölrezzen a leány. Nincs, senki sincs ott. Nem akar senki bejönni. Csak a szél, az irigy szél az, mely nem engedi, hogy valaki olyan édeseket álmodjék.

Azután megint újra kezdődnek a kínzó ébrenlét káprái, -141- a csúfondáros szörnyek chaosza, a fájó, tehetetlen zsibbadás, fejtetőre hullás a rettenetes végtelenbe, és azután a hánykódó tenger az üvöltő viharban, ketten ülnek egy rozzant tutajon, a hullám felhányja őket a csillagokig, a csillagok olyan szúró szemeket meresztenek reájok a közelből, siető fellegek elfutnak mellettük, s onnan ismét le a tenger fenekére, hömpölygő hullámok völgyébe; egy köpeny takarja mind a kettőt, sziveik úgy dobognak együtt. De mégis közel vannak egymáshoz.

A leány még most is hallja a tenger zúgását, még most is érzi a hullámhányás szédítő kábulatát, még most is dobog a szive hevesen, még most is szorítja vánkosát kebléhez erősen, hogy a hullám el ne szakítsa őt kebléről.

Összekulcsolja kezeit, valami egyszerű imádság jut eszébe, azt elmondja négyszer, ötször. Az Isten nem haragszik azért. A hánykódottak megnyugvást találnak az ő nevében, hadd emlegessék.

Ismét meglepi az álom, nem oly nyugtalan, mint előbb. Kis alacsony házikót lát, melynek ablakán besüt a nap. Ő a tűzhely mellett áll és főz, megkóstolja, mit főz, czibereleves. Soha sem evett azt úr korában, álmában ízleli először, ő azt tudja jól, sőt olyan furfangos, hogy még azt is tudja, miszerint az most csak álom, de kiváncsi megtudni, hogy mi lesz belőle tovább? A tűzhelyen kis fiú ül és dudolgat, szép kis gyermek, annak ad egy pogácsát a tepsiből, most sütötte. Azután nyilik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arczát nem láthatja, mert hátrafelé fordult, hanem a házi kutya a szegletben, s a kis gyermek a tűzhelyen ráismernek, amaz eléje fut farkcsóválva s kezét nyalja, emez kiabálni kezd elé s kis kezeivel repesget. Most odafordítja arczát a férfi és ő ráismer: ez a férj, a jó, a szelid, munkás férfi, ki most jött -142- haza fáradságos napi munkájából, s oda megy nejéhez, és azt megöleli, megcsókolja. – Megjöttél, itt vagy, valóban itt vagy, szól a boldog asszony, s úgy meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csak hogy ő itt van!

Az álmodó felriad… Ah gonosz szél, miért költéd fel e szép álomból? mit vered, mit koczogtatod az ablakot, te nyugtalan rém, mit zörgeted az ablakot?… A leány odatekint, egy sikoltás hal el ajkán: az ablakban egy férfi alakja látszik, egy kézzel a párkányba kapaszkodva, másikkal bezörgetve a táblákon s halkan susogva a felébredőnek:

A leány ijedten rántá keblére takaróját s ágya szegletébe huzódott félelmesen, folyvást az ablakra nézett, és látta, mint hasít egy félkört az üvegen ama férfi-alak gyűrűje gyémántjával, hallotta jól a metszett üveg nyikorgását, azután benyomta kezével a férfi az elmetszett üvegszeletet, az halkan kipattant, s egyet pendült, a mint belül a padlóra leesett, akkor azon a nyiláson látott benyúlni egy kezet, mely az ablak zárját keresgélte, azt elfordítá, s ismét visszahuzódott, azzal az ablakszárny feltárult csendesen s az egész alak fölemelkedett az ablakba, onnan egy lépés a szobába! s a másik pillanatban ott állt Hermina ágya előtt egy sápadt, holthalvány rém, testéhez tapadó fekete ruhában, fején összecsapzott hajfürtök, a hogy a vízbefultakat szokta kihányni a hullám a partra, s ott e szomorú alak azt suttogá hozzá: «én vagyok, ne kiálts!»

Mint a vízbe hajított fejsze bukott alá az apjától elitélt fiú a Duna mélyébe. Elbucsúzott egy szóval a világtól, azzal a szóval kegyelmébe ajánlá magát a túlvilágnak, s azzal a tudattal sülyedt a mély vizekbe, hogy onnan csak -143- lelke jőjjön vissza, Egy pár kis buborék, mely a víz szinére feljön, ott egy perczig elébb – tovább libeg, azután szétpattan – és az volt a lélek?

Mozdulatlanul, karjait egymásba fonva ért le a fenékre, a vízbe nem hullani oly sebesen, mint a légben, ott az esés valami sajátságos gyönyörérzettel jár, mintha lágy szellemkarok emelnék a hullót. Egyszer aztán feneket ért. Érzé a lágy iszapot arcza alatt, mely gyöngéd párnát igér az aluvónak.

Teljes öntudatánál volt, lélekzetét visszafojtotta és karjait egymásba fonta, úgy feküvék hanyatt és hagyta maga fölött a vizek nagy tömegét csendesen elhömpölygeni.

Most egyszerre akaratlanul lélekzetet kellett venni, a test még folytatta életszeres működését, a légzési szervek hivatásukat teljesíték s az önkénytelen lehellet erőszakosan tört útat. Ah de azon elem nem a meleg vér osztályosainak való, a lélekzetet vevő tüdőbe víz omolt, öldöklő halálos elem, mely életet nem ád ott.

E perczben egyszerre elveszté Lőrincz önakaratát: lelki tudat, elhatározás, emlék és bánat egyszerre elmúlt lelkéből, a lélek maga is ki tudja hová lett? valami vak ösztön, az állati életvágy vette át a kormányt a test idegei fölött, a mint a halálos elem a tüdő érzékeny porusait érinté, szétpattantak az ifju karjai, lábai felrugták a testet s kétségbeesett vonagló eviczkéléssel hajtották őt fel a magasba, néhány percz mulva a víz szinén érezé magát, az áldott levegőn, mely újra életet adott kínzott szerveinek.

Teljes lélekzettel szívta magába a levegőt. Kezde gondolkozni. A mint fejét félig kiemelte a vízből, látta néhány száz ölnyire onnan a sötét éjben a világosabb vízszin felett a jobbra-balra tétovázó csónakot, melyben két férfi csáklyával keresgél valamit a vizekben.

Erre hanyatt feküdt a vízben, hogy csak szája látszott ki belőle, nehogy észrevegyék. -144-

Nem volt bátorsága többé meglátogatni a vizek fenekét, minden izma megtagadta tőle e halálra vivő szolgálatot.

A csónakosok még folyvást a Duna közepén tévelyegtek, sietnie kellett azzal, a mit gondolt.

Most nagy lélekzetet vett s aztán lehúzta magát a víz alá, csak olyan mélyen, hogy feje ki ne lássék abból s jól megjegyezve magának az irányt, mely a parthoz vezet, erős lökésekkel elkezde úszni a víz alatt.

Gyakorlott úszó volt, a míg valaki kétszázig elszámlált, ő addig el tudott lenni a víz alatt s lélekzetet venni ismét óvatosan merült fel, hanyatt bocsátkozva, csupán arczát emelve ki a vízből.

Midőn másodszor széttekintett, a csónak messze volt már, sötét is volt, a habok magasan jártak, nem vehették onnan észre.

Néhány percz mulva a partot érték lábai; sűrű rekettye-bokrok közé jutott ki, ott leült és elbujt pihenni.

Nagyon ki volt fáradva, pedig még nagy munka és hosszú út állt előtte és azt hirtelen meg kelle gondolni.

Nemsokára vette észre, hogy a csónak visszafordul és a part felé tart, elég volt a pihenés, a gondolkozás. Kimászott négykézláb a rekettye-bokrok közül, a magas part azután eltakarta, az éjszaka elrejtette, futhatott, a merre akart.

A mint futott, érzé, hogy valami hatalmas erő szinte taszítja valami irányban, s ha visszafelé akar fordulni, akkor ismét ellene áll: a szél volt az, a rohanó szél; neki is arra kellett rohanni, a merre a szél akarta, neki is sietős dolga volt, mint a szélnek: egy útjok volt mind a kettőnek. -145-

Az a Malárdyak kastélyát rengetni sietett, ő a Malárdyak szivét, annak a háztetőkkel volt beszéde, a lombos fákkal, a kertek virágaival, neki a ház legszebb, legféltettebb virágával, a kire oly büszkék voltak mindannyian, a kit oly nagyon szerettek.

Vakmerő volt a gondolat, ha a vihar nem segítette volna, talán ki sem vihető. De ez jó szövetséges volt most, olyan éjszakát csinált számára, a mikor a szemes cseléd s harapós házőrző kutya dideregve bujik el s nem kószál a puszta udvaron; a süvöltő zúgás eltemeti a léptek zaját, a dörömböző kéz minden ajtón és ablakon nem engedi, hogy meghallja valaki azt a halk koczogtatást a leány hálószobájának ablakán, a háztetőről leszórt cserepek zajában elvész a falhoz támasztott hágcsó zörrenése.

Lőrincz előbb bekémlelt az ablakon, ha egyedül van-e az, a kit keres. Az éji lámpa is érezni látszott a künn zúgó szelet, néha egészen elfulladt világa, máskor ismét nagyot lobbant s téveteg fényt vetett a szobába. Lőrincz láthatá, hogy Hermina egyedül van.

Lőrincz látta, hogy az álmából felébredő merően bámul reá, s nem siet ablakát felnyitni. Tán megrettent? tán félelmében? vagy talán nem akarja?

Nem volt sok gondolatra idő, hirtelen rést metszett gyűrűje kövével az ablakon, s azt felnyitá gyorsan, s nesztelenül átveté magát a párkányon.

Ott állt azután menyasszonya ágya előtt, a menyegzői éjszakán s azt mondá neki:

– Én vagyok! én vagyok a te vőlegényed. Most jövök a menyegzői ágyból: a Duna fenekéről. Nézd, milyen hideg a kezem!

A leány félve vonta vissza a kezét, talán mert amaz oly hideg volt? s takarójába burkolta magát erősebben. De nem tudott kiáltani. Érzi ezt sokszor az ember, mikor álmodik, és akarna kiáltani, de nem tud. -146-

– Hermina, szólt hozzá a vőlegény, vagy a rém, vagy az álomkép, vagy ki tudja mi? én a halál országából jövök, s ha akarod, ismét visszamegyek oda.

A lámpa most elég fényesen lobogott, a leány láthatta, mint csorognak le a vízcseppek vőlegénye szép fekete hajfürteiről, mint reszketnek kezei a hidegtől, és eszébe juthatott akkor, hogy egy viharos órában az őt betakarta hosszú köpenyébe a hideg és zápor elől s lassan kinyújtá fehér gyönge kezét takarója alól, s megfogva azt a hideg kezet, odavonta azt a takaró alá s lehelletével elkezdé melengetni csendesen.

– Most már tudod, hogy ki vagyok, suttogá hozzá az ifju. Most már tudod, hogy szerettél-e, vagy soha sem?

Ez kérdés volt: feleltek rá. A leány rányomta ajkát a magához vont kézre.

– Meg vagyok gyalázva, nyomorult üldözött lettem, és semmi mentségem nincsen, mindent megérdemeltem. Tudod-e ezt? hiszed-e ezt?

– Meggyaláztalak téged is, szégyent, bánatot hoztam reád, a világ nevetett rajtad és rokonaid méltán sírnak.

A leány fájdalmasan tekintett a beszélő szemeibe és kezét keblére szorítá, mintha némán könyörögne, hogy mondjon e szörnyű vádak helyett egy mentséget, egy vigasztaló szót.

Lőrincz arcza egészen álváltozott most: mély fájdalom vonult el vonásain, szemei megteltek könynyel, még szólni akart valamit, de ajkainak reszketése nem engedé azt kimondani, azután egyszerre térdre esett az ágy előtt, és arczát annak vánkosaiba temette s elfojtott hangon sírt és e szót rebegte:

A leány lassan fölemelkedék, csendesen oda hajolt fölé, s a mint az észre nem vevé, halkan megcsókolá homlokát. -147-

Lőrincz felvillanyozva emelte föl erre fejét, s hevesen monda neki, megfogva mindkét kezét a leánynak:

– Te is szerettél engem. – Szeretsz még most is, és akármit vétettem ellened, szeretni fogsz, – s e közben mindig közelebb vonta őt magához… a lámpa fényesen lobogott, szent képek, istenszobrok ott a falon oly intő komolysággal derengtek a lobogó fényben; egyszerre kialudt a lámpa, intő képek eltüntek a sötétben… menyasszonya arczát megcsókolta a vőlegény…

A szél kaczagott: hahaha! Kaczagott Malárdy Ferencz kandallójában, s végig kaczagott a hosszú folyosón, az álmatlan vendégek, rokonok ajtajait rugdalva: hahaha! végig iramodott a rónán és bekaczagott minden ház kéményén, és neki került a Dunának, két embert talált egy csónakon, a kik valamit keresnek a víz alatt, azoknak is szemeik közé kaczagott: hahaha! hahaha!

A szél derék, vidám ficzkó, olyan tréfásnak találta azt a gondolatot, hogy a vőlegény megcsókolta menyasszonya arczát lakodalma éjszakáján, mikor a rokonok legjobban siratták mind a kettőt.

BAJCSY URAM KISÉRTETE.

– Ahol van, megint jön! kiálta fel Bajcsy uram kétségbe esve; a mint valami setétség pillanatra elhomályosítá az ablakát. Más észre sem vette volna, hogy mi az? de ő meglátta, megérezte, egy percz alatt felfogta, a mint nagy veszedelem idején szokás, hogy az senki sem más, mint Mákosné szomszédasszony: ide jön, taréjos főkötő van a fején, rossz hirt hoz.

Ez a parancs elkésett; mire az inas kiszaladt, már akkorra Mákosné asszonyom benn volt az udvaron; megcsókolta az inas szurtos pofáját s megczirógatta a kutyákat és jött befelé egy kardcsapás nélkül. -148-

Bajcsy uram meg volt szorulva: elhányta kezéből fegyvereit; árját, dikicsét, s be nem várva az ellenséget, futott belső szobájába, azt mondva a hátrahagyott várőrségnek, hogy hazudjanak egyet Mákosné nagyasszonynak, olyanformát, hogy a mester nincs itthon.

Rettenetes fordulat! Mákosné asszonyom mikor azt hallotta, hogy Bajcsy uram nincs itthon, azt felelte rá, hogy tehát itt marad és megvárja, míg haza jön.

S azzal leült szépen és beszélgetni kezdett a legényekkel jó időről, rossz időről, vízáradásokról, ágy alá elbujt zsiványokról, rettentő hármas gyilkosságokról; hajókat sülyesztett el a Dunán, minden rajta levőkkel egyetemben, kis gyerekeket etetett fel koczamalaczokkal, s rettentő dolgot mívelt egy nagy óriási kigyóval, a mi itt a Csallóközben minden éjszaka bejárt egy szoptatós asszonyhoz s annak a tejét alattomban kiszopta. Olyan igaz, hogy még hetven esztendő mulva is megesküsznek rá.

Bajcsy uram reszketett a dühtől és félelemtől odabenn. Már nem megy el; már itt marad délig! Mit csináljon? Az ablakon ki nem szökhetik, mert vas van rajta; végre azt gondolta ki, hogy lefekszik és betegnek teszi magát.

Le is feküdt szépen csizmástól, bőrkötényestől az ágyba, a hogy a beteg emberek szokták, onnan kiáltott át a másik szobába.

Miska bedugta az ajtón bozontos fejét, épen csak akkora nyilást csinálva rajta, hogy Mákosné asszonyom be ne repülhessen a feje fölött.

– Mondd meg a nagyasszonynak, hogy itthon vagyok, hanem beteg vagyok, fekszem; nagyon sajnálom.

– Micsoda? kiálta fel szörnyűködve a nagyasszony, s iparkodott a képét még hosszabbra húzni, mint a mekkora; az én kedves szomszéd uram beteg és nekem nem mondják! Mi baja van az Isten szerelmeért? -149-

– S én nekem nem mondják! méltatlankodék a jó asszonyság; pedig én milyen jó orvosságát tudom a hideglelésnek. Hol van egy kis pápafű? Talán nincs is a háznál? No van nekem. Itt van, itt van a tarisznyámban; oh én mindenfélét hordozok magammal, az ember nem tudja, hogy mikor lehet rá szüksége? oh én ezzel már sokakat kigyógyítottam. Mindjárt megfőzöm, csak egy kis bögrét kapjak.

Azután odakinn a konyhában addig erőszakoskodott, a míg egy bögrét lefülelt, vizet forralt benne, megfőzte a pápafüvet, leszűrte csészébe a levét, s vitte be nagy áhitatossággal Bajcsy uramnak.

– Herbatej, nagyon jó herbatej; várjon, majd megfújom, hogy ne legyen olyan forró.

Bajcsy uram azzal a tehetetlen félelemmel nézte, mint fújja a nagyasszony a herbatét, a mint azok a kis mókuskák nézik a nagy kigyót, a mely őket el akarja nyelni.

Mákosné asszonyom azzal az ápoló gyöngédséggel, a mivel a durczás kis gyermekeket szokás rávenni, hogy vegyék be az orvosságot, emelte saját ajkaihoz a drága jó főzetet s egyet szürcsölt belőle.

– Jaj de jó; oh be fölséges. Kóstolja csak meg, igyék csak belőle kedves édes szomszéd uram. Meglássa, hogy mindjárt jobban lesz tőle.

Addig addig unszolta Mákosné asszonyom a becsületes férfiut azzal a gonosz keserű lével, míg ez végtére elvette a kezéből a csészét s úgy vágta a földhöz, hogy milliom darabra törött.

Azzal felkelt gorombán az ágyból, s kiment a műhelybe dolgozni, a hol azután még félóráig bőszítette Mákosné asszonyom azzal, hogy de bizony feküdjék le, mert látszik a szemeiből is, milyen rosszul van: hogy izzad a homloka, mint ég a képe; jó lesz azt a drága életét kimélni, a mit Mákosné asszonyom saját vérével is megváltana, ha lehetne. Most pedig nem jó a betegséggel tréfálni: járvány van; erős emberek egyszerre meghalnak; tudta névszerint mindazokat előszámlálni, a kiket e héten eltemettek, és még egyszer annyi ágyban fekvő beteget, a kik szintén halálrováson állnak, a mitől Bajcsy uramat őrizze meg az úr Isten.

– Biz a jó tisztelendő asszony is meghalt. Szép temetése volt; hisz Bajcsy uram maga is ott volt, hát jobban tudja. No de jól járt. Jobb volt neki egy héttel hamarább, mint később. Jó az Isten mindenekben; jót akart vele szegénynyel, hogy hamarább magához vette.

Mákosné asszonyom pantomimice mutogatá négy ujjával és szemöldökrángatással, hogy ennyi ember előtt olyan dolgokról beszélni bajos.

– Csak mondja el a nagyasszony, ha már a nyelvén van; ha én azt mondom a cselédeimnek: a mit most hallottatok, azt tovább ne merjétek adni, akkor ezek még szakállas vén ember korukban sem mondják el senkinek, a mit hallottak; egyébiránt pedig a mit a nagyasszony tud, úgy is tudja azt már holnapután az egész város. -151-

– Ejnye, hogy tréfál velem megint, kedves komám uram; de hála Istennek, hogy már tréfál; ez arra mutat, hogy jobban van. Ha tehát nem átallja, hogy a cselédnép előtt beszéljek, hát lássa, bizony az rettenetes eset: tudom, hogy a szegény tisztelendő úr sem él utána sokáig; nem élheti túl azt a nagy gyalázatot, meg azt a nagy fájdalmat.

Mákosné asszonyom közelebb húzta a székét a mesteréhez s széttekinte a legényeken, ha vajjon hallgatják-e mind?

– Hát mit mondtam a multkor, ugy-e? Mondtam, ugy-e, hogy a Lőrinczke egy zsiványbandába elegyedett.

– De ha úgy van. Mint haramiavezér kirabolt egy Kadarkuthy nevű öreg bárót, annak a hintaját, lovait is elvitte, s kocsisával, inasával egyetértve, saját magát adta ki a báró fiának, s iszontató sok csalást elkövetve minden vidéken, utoljára annyira vitte a vakmerőséget, hogy ide jött a Csallóközbe, a tekintetes alispán úr jószágába, s ott is elbolondított minden embert.

– Ez már aztán a szép história. De már ezen agyon kell magamat nevetni. Miska inas, nevess te is! Nevess szedte-vedte, ha mondom. Nevessetek valamennyien!

Bajcsy uram legényei, kiváltképen pedig Miska inas a sutban, tactusra nevettek mesterük buzdítására; András úr a szemeit is törülte bele, olyan jól esett neki a nevetés.

Mákosné nagyasszony nem engedte magát az által a sodrából kihozatni. Egy kicsit maga is elmosolyodott a dolgon; mintha ő is találna benne valami mulatságost s a mint elhagyták a nevetést, megint folytatta tovább.

– Iszontató vakmerőség volt az, kérem alázatosan, olyan közel tulajdon szülötte városához merészkedni; a míg a szegény tisztelendő úr hetedhét országon messzeföldön -152- lótott-futott csavargó fia után, az alatt ez három mérföldnyire…

– Kszikkrkrphühühü!… Miska inas hiába türtöztette a nevetést, kipattant belőle egyszerre, mint egy bombából a töltelék, a nagyasszony háta mögött s rákezdte megint az egész legénység a hahotát.

– Azalatt ez alig három mérföldnyire a várostól, az alispán kastélyában dőzsöl; játszik, kocsikázik s bolondítja a világot.

Most Mákosné asszonyom előre integetett Miska inasnak, hogy ne nevessen bele, mert igen nagy dolgot akar mondani.

– Sőt még mit tett? Megkérte az alispán úr leányának a kezét, a Hermina kisasszonyét, s annyira elkábította őket, hogy hozzá adták és meg is eskették vele.

– Brühühühihihi! pattant ki megint Miska inasból a jókedv; még pedig ezuttal olyan váratlanul, hogy a nagyasszony felugrott ijedtében a székről; épen háta mögé jött nevetni a neveletlen semmire való.

– Szerencsére, tekintetes Vasady táblabiró úr előtt gyanus lett a dolog, s irt a nagytiszteletű úrnak, hogy itt meg itt egy fiatal ember jár, a ki nagyon hasonlít az ő elveszett fiához; mire a tisztelendő úr mindjárt sietett vissza, s épen akkor ért oda, mikor már az ifjakat össze is adták, s a tekintetes alispán úr nagy büszkén nézte, mint járja az ő kisasszonya a minétet egy gróf urfival, hogy lesz már most az alispán leányából grófné nagyságos asszony? akkor egyszerre… Miska te, bele ne nevess a szavamba, mert pofon verlek… belép a nagytiszteletű úr a tánczoló sereg közé, megfogja fülénél fogva a nagyságos gróf urfit s kikorbácsolja a házból…

– Aztán akkor felébredt a nagyasszony?… veté közbe Bajcsy uram tréfálkozva. -153-

– Hja jah: bár hiszen csak úgy álmodtam volna, de nem az volt annak a vége, hanem a tisztelendő úr odakinn meglánczolta erős vasbékóval a Lőrinczkét, s úgy akarta magával elvinni a vármegye tömlöczébe. Hanem a mint vitte volna, hát egyszer a furfangos ifjucska, mint a keztyűt, leveté kezeiről a békókat s egyszerre beleugrott a vízbe.

– Ugyan ne beszéljen már. Ki hallotta azt valaha, hogy ladikon utazzék valaki; ne hazudtolja meg magát szomszéd asszony minden lépten nyomon. Hova akarta volna vinni ladikon?

– Már akárhova akarta, vagy nem akarta, elég az hozzá, hogy a Lőrinczke beleugrott a Dunába és oda is veszett, mert meg nem találták többet, pedig egész éjszaka keresték.

– De az bizony nem mese: valamintségesen az sem mese, hogy a Hermina kisasszony meg azon az éjszakán elszökött az alispán úr házától: semmit sem vitt magával, mint az egy öltő ruháját; senkinek sem szólt, senki sem tudja, hová lett? azóta is keresik, de hirét sem találják…

– Trühihahuhuhu! röhögött közbe egyszerre Miska inas, hiába fogta be két kézzel a száját, hogy ki ne törjön rajta a nevetés, mire a nagyasszony, búcsút véve keresztyéni phlegmájától, kirugta a széket maga alól, s dühösen, mint a vadmacska, rohant neki tíz körömmel a pajkos siheder üstökének; az pedig utczu keresztül bujt az asztal alatt, s futott ki az ajtón; a nagyasszony mindenütt utána a konyhán az udvaron végig: a semmiházi kölyök három perczig szaladgáltatta a jámbor amazont maga után a kut kámvája körül; azzal egyszerre rést kapva, -154- visszafutott a konyhába, becsapta maga után az ajtót; kizárta rajta a nagyasszonyt s hagyta őt odakívül nagy hasztalan dörömbözni, maga pedig nagy diadallal visszakerült a műhelybe.

Miska inas még akkor is rendén találta nevetni, mikor a műhelybe lépett, s csak akkor vette magát észre, mikor egy pár egészséges poflevet kapott czirmos pofájára jobb és bal felül. Ez mesteruram tenyere volt.

– Zsámfáter hordta; azt mondom, hogy ne nevess, mert pofon ütlek! (Bajcsy uram elébb szokott adni, azután igérni.)

Miska inas bámulva nézett szét; a mester olyan szomorú volt, és a legények mind komolyan hallgatva dolgoztak a tőke mellett; mint mikor valami nagy baj történt. Itt csakugyan nem lesz jó helyén, nevetni.

Mákosné asszonyom rövid időn megint valami uj torturát gondolt ki szerencsétlen szomszédja kínzására.

Bajcsy uram szerette a friss levegőt; a szép tavaszi napok jártával rendesen nyitva tartá ablakait, hogy a házak előtti fák egészséges illata keresztül járja szobáit; úgy dolgozott nyitott ablaknál.

A nagyasszony most már nem került az ajtóra, hanem egyenesen az ablaknak ment; benézett, meglátja Bajcsy uramat; köszönt neki – és ott maradt.

Lehet ennél válogatottabb neme az injuriának, mely ellen a törvény nem ad semmi védelmet?

A házából kitilthatja, kicsukhatja az ember, a kit nem szeret odabenn látni, tarthat harapós kutyákat, a miktől be ne merjen menni, de ablakából nem parancsol; ott megállhat és bebeszélhet akárki.

Bajcsy uram érteni kezdte azon okos emberek építészeti elveit, a kik nem hozzák ki az ablakaikat az utczára, hanem elébb egy kerítést huznak az épület elé.

Korán reggel, még meg sem volt fésülködve: már ott volt az ablakban a nagyasszony s kivánta a jó reggelt Bajcsy uramnak s elmondta neki, hogy mit álmodott? -155-

És azt mindig olyan szörnyű kisértetes hangon mondta, hogy az embert agyon rémítette vele s elrontotta a kedvét egész napra.

– Jaj, kedves édes Bajcsy komám uram, vigyázzon magára, az Isten áldja meg: nagyon rosszat álmodtam az éjjel felőle. Azt álmodtam, hogy mezitláb láttam térdig sárban járni kedves komám uramat; az pedig rosszat jelent; sárban járni: – nagy gyalázat, mezitláb menni az utczán: – sok ellenség; – vigyázzon magára: az ellenségei gyalázatot ne ejtsenek rajta.

– Nekem nincsenek ellenségeim. Jó csizmát varrok, senkivel sem pörlekedem, senkire sem haragszom.

– Jaj, de nem tudhatja az ember, hogy mikor várja a veszedelem? Jobb attól őrizkedni, kedves komám uram.

Bajcsy uramnak azután egész nap ki nem ment a fejéből, hogy hol lehetne ő neki olyan ellenséget fölfedezni, a ki őt gyalázza.

– Jaj kedes édes komám uram, ma megint nagyon rosszat álmodtam. Azt láttam, hogy kedves komám uram aranyos ruhába volt öltözve, nagy paszomántos övvel, prémes kalpaggal a fején, sok nagy uraság, tengernép jött a házához, felültették egy pompás aranyos hintóba, úgy vitték végig a városon. Vigyázzon a kedves egészségére kedves, édes komám uram, valami kár ne essék benne. Ez az álom nem jót jelent. Aranyos ruhában lenni: nagy betegség; hintóban menni: véletlen halál; igen sok embert látni: gyászos temetés. Őrizze magát, meg ne hűtse magát, kedves komám uram, éhomra ki ne menjen a szobából. Le ne vesse a flanell-reklijét, mikor lefekszik. A tavaszi levegő hamar megárt az embernek: patécsot, torokgyíkot kaphat, nem ártana egy kis ezerjófüvet meg deákliliom-flastromot tartani a háznál.

Bajcsy uramnak már is borzongatta a hátát valami. Szenvedő arczczal fordult a nagyasszony felé. -156-

– Ugyan kedves édes jó nagyasszony; tegyen meg egyet a kedvemért, ha nagyon kérem.

– Szivesen, kedves édes komám uram, mi legyen az? akár a lelkemet is odaadom, ha kéri.

– Tegye meg kérem alázatossággal: álmodjék már egyszer más valakiről is, necsak mindig én felőlem.

Ámde arról nem tehetett a nagyasszony, ha a jövő éjjel megint csak Bajcsy urammal álmodott; s azt már csak mégis meg kellett neki mondani, mert most az egyszer jót álmodott róla:

– No az éjjel jót álmodtam, kedves Bajcsy komám uram; hála légyen az úr Istennek, ez nagyon jó álom volt. Azt álmodtam, hogy kedves komám uram meg volt halva, és ki volt terítve a koporsóban, a koporsó mellett égő fáklyák voltak, tafotára nyomtatott czímerekkel.

– No, no, ne tréfáljon kedves komám uram, tudja, hogy álomról van szó, ez pedig nagyon jó álomnak, ha az embert halva látják. Oh az igen jót jelent. A fáklyák meg a czimerek azt jelentik, hogy valami nagy-nagy dicsőség vár kedves komám uramra; a halál pedig azt jelenti, hogy kedves komám uram – megházasodik. Én annyit sirtam álmomban: ez azt jelenti, hogy igen nagy váratlan öröm fog érni.

Bajcsy uramat már itt megint elhagyta a türelem. – Oda ment csendesen az ablakhoz, mintha valami titkos dolgot akarna mondani a nagyasszonynak s kérte, hogy figyelmezzen rá.

– Tudja a nagyasszony, hogy az a hires debreczeni professzor Hatvani mit szokott mondani az álmokra?

– Hát azt szokta mondani, hogy «bolond, a ki az álmait elmondja másnak, de bolondabb, a ki meghallgatja».

VALAMI VAN A LEVEGŐBEN…

Ezerhétszázkilenczvenet irtak a keresztyén világban, a midőn igen különös idők kezdtek járni itt minálunk.

Hosszú tél végén megérzi azt az ember, azt a jótékony magnesi hatását a közelgő tavasznak; a nap melegíteni kezd, itt-amott zöld fű támad elő a földből; az ember vágyik ki a szabadba s édesnek találja a levegőt. – Tavasz lesz.

Hangyák, apró szorgalmas bogarkák jönnek elő a földből nagy sürgésforgással, mutogatják magokat lakott szobákban; kedvetlen kakasok vígabban kezdenek szónokolni, foglyul maradt gólyák kelepelnek, szárnyaikat rázzák, bebörtönzött madárkák énekelnek. Tavasz lesz.

A téli unalmas kabátok tünedezni kezdenek a járókelőkről, vidámabb viselet jelen meg szerte az utczákon; az emberek magok is nyájasabbak, nem panaszkodnak nátháról, hurutról, egy jótékony időváltozás véget vetett minden bajnak; a téli mogorvaság eltünt az arczokról, új életerő villanyozza át az idegeket. Tavasz lesz.

És néha-néha valami kedves, meleg szellő fuvall át a tájon, mely olyan szép csuda reményeket igér fűnek-fának és emberi szívnek, hogy megtelik vele minden bimbó, minden szív.

Ezerhétszázkilenczvenben ezt a kedves előérzetét a tavasznak sokkal korábban élvezte minden bimbó, minden szív, mint egyébkor.

Hosszú-hosszú fagyos tél volt, a hévmérő oly fokra sülyedt a fagyponton alól, a melyen már az emberi szivek is meghülnek és a hazaszeretet csak fagyott állapotban jön elő.

Elfagyott a multak szép emléke; hó fedte a közérzületet; jégcsapokra lehellt a költő hő szerelme: az emberek nyelvét megcsipte a dér, hogy nem tudtak magyarul beszélni többé. -158-

Bús medve volt a mogorva honfi, benn ült magányos odujában s nézte, hogy nő fel ablakáig a hó, s ha néha besütött rajta a napvilág, mormogta magában: «Maria purificante, sole micante, majus erit frigus, quam fuit ante» s azzal tenyerébe verte pipáját, falnak feküdt s iparkodott magával elhitetni, hogy alszik.

Jégpánczél fedte a négy fehér folyót, magas hó a három halmot, az ember azt gondolhatta, talán a nyár sem olvasztja azt el onnan.

Megjelentek az apró szorgalmas hangyák, hírt hordva minden házhoz; előjöttek kemenczehasadékokból, pest aljából; meleg szellő köszöntött be az ablakon; «jön a tavasz», hó és jég elolvadt; fagyott virág, dermedt állat életre kelt; feltisztult a négy folyó, kizöldült a három halom, és azután minden folyó és minden halom és minden, a mi élt, szóval, színnel és melegségével hirdeté, hogy itt a tavasz.

Február elején jártak; mindenütt, minden palotában, minden kalyibában, a zöld mezőn és a zöld asztalnál egy gondolat foglalt el minden lelket: József császár rendelete, melyet az erős lelkű fejedelem jan. 28-kán bocsátott ki ő magyar népéhez.

A fejedelem levelének végsorai, miket e tárgy felől egy nagy kormányférfihoz irt, azt mondják: «szívem szerint óhajtom, hogy Magyarország ezen körülmény által boldogságában s a jó rendben annyit nyerjen, mint én kivántam neki rendeleteim által szerezni, minden ügyeiben».

Csak egy meleg mosolyába került a «napnak», hogy paradicsommá változzék a föld, a hol minden örömöt lehell, áldást sóhajt vissza az égre; milliók mosolya derült fel utána, egész tájak más színt váltottak egyszerre, minden szem örömkönynyel tekinte fölfelé. Hogyne volna -159- kedve a napnak melegen sütni, mikor sugárait ilyen harmatban fürösztheti!

Csak két uj eszméje maradt meg örökül a nagy fejedelemnek, miket nem volt szabad eltörölni a január 28-ki áldást-iró tollnak; miknek fenn kelle maradni az ő nevének emlékére, az emberiség dicsőségére; a mik felkisérik őt oda, hol a fejedelmek fölött itélnek, s tanubizonyságot tesznek mellette, hogy e fő megérdemelte koronáját ott is; e két nagy eszme volt: a jobbágyok jobbléte és a türelmi parancs.

Milliók boldogsága van e két eszmében kifejezve; oly millióké, a kik Magyarország fiainak neveztettek, de a kikkel elsőszülött testvéreik nem bántak testvérek gyanánt.

E két nagy eszmét nem hagyta elveszni a nagy uralkodó, a midőn egész élete fáradságos művét egy óhajtásnak feláldozá.

Tehát minden örült, minden sietett ki a napfényre; régi poros öltözetek előkerültek s megjelentek az utczán, vármegyeházak termei megnyiltak s hangzottak zajos beszédektől, tűzbe hányattak szomorú irások, divatból kiment kabátok, s rivallgó népünnepeken sütötték az ökröt, csapra verték a bort; pedig az emberek a nélkül is ittasak voltak az örömtől.

Milyen szomorú alak ilyenkor, midőn mindenki vigad, egy olyan büszke ember, mint Malárdy alispán.

Az ember egyszerre kezd esni lefelé. Tegnapelőtt büszkeségének minden fénye vette körül; nagy hatalmas befolyású férfi volt, nevét tisztelék, szerencséjét irigyelték, befolyását mindenütt hatónak tarták; bécsi udvaronczok s falusi cliensek hajtogatták derekaikat előtte, grófok, mágnások várakoztak előszobájában, pártfogását esdve; mert ő volt a megye legfőbb birája, s a ki boldog akart lenni annak határain belől, az csak az ő akaratával lehetett; a birtokos nemesség családi összeköttetésekért, a pörviselő nép kegyelmes hajlamáért járt utána, a köznemesség magasztalá azon erélyeért, melylyel a jobbágyság ellenében -160- pártját fogta, előjogait oltalmazá, teherviseléseit másra rótta; a kik pedig ellenségei voltak, a kik nem szerették, a kiket bántott, eltiport, elnyomott, azok féltek, reszkettek tőle és hallgattak, és eltagadták haragjukat. S a bámulat és a félelem távolában ott ragyogott a megközelíthetlen Malárdy-kastély, melynek gazdagságát senki sem számlálta még meg, fényes aranyos tornáczaival, ezüst tükreivel, tündöklő csilláraival s illatos légkörével, melynek minden lakói magasabb lények, tündéralakok voltak.

És ime bomlani kezd a bűvkör. Amaz átokmondó ember megjelenése, a legfényesebb ünnepély pillanatában, volt a bűvrontó jelszó. A ház legszebb tündére, a szép hajadon leány kezet adott egy kalandornak, ah gonoszabb! egy protestans pap fiának. A vőlegény a vízbe ölte magát, a menyasszony éjszaka eltünt, elveszett, a Malárdy-név világ szájára került, kofák a piaczon csúfra emlegetik a történetet; következik utána a többi. Az átok beleesett már a fájós részbe; és még beljebb fogja magát enni, be a szívig, az élő ütérig, míg hivatását nem teljesíté; s a Malárdy név dicsősége összeomlik fokról-fokra; minden, a mi ragyogó volt körüle, egész a pompás kastélyig, annak a vitorlás őrtornyáig, ezüst csiláros tereméig, utolsó ivadékáig.

A császári rendelet visszaadta a rendeknek a tisztviselők választási jogát. A közörömben csak egyedül Malárdy döbbent meg. Nem történhetik-e itt valami?

Egy korábbi rendelet az alispáni hivatalt öröklővé tette, ez utóbbi ismét a nép-kegyre bízta annak elintézését, kik legyenek a megye tisztviselői.

De hát mer-e a nép-kegy Malárdy ellenében ingadozni? Nem egyhangú felkiáltással választák-e meg őt a nemesi rendek négy tisztujításon egymásután hajdanában? nyertek-e a vele kijelölt nevek csak egy felkiáltó szót is? nincs-e ez a név törhetlen prestige-el körülvéve, hogy mást ne tudjanak a kicsiny emberek felelni a kérdésre, mint ezt?

Vagy talán a kicsiny emberek azóta nagyot nőttek? -161- tán jegyezte magában valaki, miket vétett a végzetes tíz év alatt a nép nagy embere a nép ellen? hogy alázta meg a közügyet, azért, hogy magát felmagasztalja? hogy vágatta kerekre dolmánya szárnyát, mikor még senki sem viselte úgy, hogy irtotta el bajuszát, mikor még mindenki viselte azt? hogy zsarolta a kivetett gabonát, hogy mérette a földet, hogy számláltatta az embereket erőhatalommal?

Ámde még mindez nem elég arra, hogy egy oly hatalmat, mely csaknem korlátlan uralkodóvá vált már a megyében, egy nap alatt lerontson; és bizonyára Malárdy oly büszkén, oly hideg nyugalommal ülhetne alispáni székében a választóülés napján, ha valami nem volna a levegőben, a mi feje körül szállong, s borus redőket von homlokára, valami sötét lény, mely évek előtt ember ajkáról született, az alatt sok felhőt és eget bejárt s most visszaszállt és ott függ feje fölött.

A «HYPOCRENE».

Azon kis városkának, mely elbeszélésem központját képezi, jutott az a dicsőség, hogy a hazai irodalom legelső csiráit keblébe fogadta.

Szomorú volt látni, hová jutott irodalmunk, tudományos életünk? Kik a XVII. században egy fokon állottunk Európa bármely nyelvű nemzetével irodalmunk kifejlődésében, kik azon időkből egy Zrínyit, egy Pázmányt, Eszterházyt, Csereyt tudunk felmutatni, száz év alatt oda sülyedtünk vissza, a hol a tatár, a beduin nemzet áll: nem! még annál is alább, mert az legalább meséit és traditióit megtartja, de mi azokat is elvetettük; nevetni és megbámulni való dolog volt a tudós; nem űzte a tudományokat más, mint a tanárok, a kiknek az kenyerük volt; szilaj léhaságban, hivatalvadászatban töltötte idejét -162- a nemes fiatalság. Az aristokrátia nagy része nem tudott magyarul irni, ha általában tudott valahogy irni; a gyermekek nevelését a tánczmesterre bízták s valami üres, sivatag kedélytelenség lepte el a nemzet minden rétegét, mint a melyből sikerült a lelket kivenni.

A nemzeti nyelv elvesztével elveszett a jó erkölcs is; gyáva, esztelen nemzedék kelt az erősek helyébe; a bóbita az asszonyok fején czégére lett a könnyelmű léleknek, s a férfiak púderes fejében nem volt magasabb gondolat.

Lehajolhatsz te árva nemzet egész a fekete földig, széthullhatsz, elolvadhatsz: – mikor a legvégsőre jutottál, akkor is felébredsz újra s megujítod lételedet.

Mindezek ugyan nem regénybe való dolgok, s én biz elő sem hoznám ezeket, ha épen elbeszélésem folyamához nem tartoznának.

A legkeserűbb órákban, midőn alig pislogott az utolsó szikra a hamu alatt, a mi kis városunkban támadt egy igénytelen társulat, a mely nevezte magát «hazai nyelvmívelő társaságnak».

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram vezérlete alatt összeállottak a környék irástudói, azon czélból, hogy megpróbálják: vajjon lehetne-e még magyar nyelven is irni?

Holmi kálvinista papok, tanárok, iskolamesterek voltak azok; ezekhez csatlakoztak a befolyásuk alatt levő ifjuság lelkesebbjei; azoknak közlekedése folytán kihatott a társulat hatásköre vidéki ismerősökre, irástudókra; azok is meglátogatták hetivásárok alkalmával a szombat-utczai nagy bádogtornyos épületben levő könyvtárt, a hol a tudósabb férfiak felolvasásokat tartottak nevezetesebb munkákból; a fiatalság verseket olvasott fel hellen és római classicusok mintájára, mikben a külső technika kivánt leginkább méltánylatot, sőt végre a társulat annyira kezdett vetemedni, hogy irott ujságlapot is adott ki, mely -163- házról-házra köröztetett s melyből kiki azt, a mi neki legjobban megtetszett, ismét saját gyüjteményébe kiirta. Még akkor ez volt az irodalompártolás egyetlen nyilatkozványa, hogy minden lelkes olvasó iparkodott azt, a mit kedveset olvasott, sajátkezűleg leirni. Egy ilyen gyűjteménynek magam is birtokában vagyok, a mit három ilyen sáros világért, mint ez a mostani, nem adnék, minthogy azt épen apám irta össze.

A mi kis városunk irott lapját nevezték Hyppocrenének, s róla szintúgy az egész társulatot, melyet Malárdy alispán több izben igyekezett betiltani, látva annak veszedelmes voltát; de mindannyiszor siker nélkül, minthogy a társulat bölcs vezetője azt minden politikai irányzattól távol tudá tartani.

Hát még, ha azt tudta volna Malárdy, hogy a ki ama Hyppocrenéban Csaba álnév alatt azon szép ódákat irja, válogatott alcaicusok és hibátlan sapphicusokban, senkisem más, mint az ő tulajdon fia, Kálmán!

És hátha azt tudhatta volna előre, hogy egy szép este ama Hyppocrene teremében valami obscurus ember, a kinek senki sem is jegyzette fel a nevét, azt a vakmerő gondolatot találja kimondani:

– Uraim! Holnap tisztújítás lesz a megyeházán. A császári rendelet megengedi, hogy a protestánsok is viseljenek közhivatalokat; nosza tegyünk próbát, hogy a hivataljelöltek közé egy protestáns is candidáltassék. Ha megbukik is a szavazáskor, legalább gyakorlatában maradunk.

Ki mondta, ki nem mondta ezt a szót? nem keressük többé; a tény az, hogy másnap a tisztújítás előtti ülésen Vasady táblabiró a jelenvolt protestáns nemesség nevében követelte a főispántól, hogy közülök is nevezzen meg egy jelöltet minden hivatalra az alispántól kezdve le az esküdtekig.

Ebből veszedelmes vita támadt. Vasady pártfelei nem hiresztelve el szándékukat, mind elfoglalták a jobb helyeket a teremben s hathatósan támogaták vezérük indítványát; -164- ki hizelgett magának azzal a dicsőséggel, hogy ő maga fog candidátióba jöhetni.

Malárdy egyenkint látta ellenségeit a zöld asztal mellől felállni és a protestans nemes indítványát támogatni; mindazok, kiket valaha megbántott, lenézett, kiket részrehajló itéletekkel sujtott, egymásután keltek föl előtte s elmondák, hogy az indítványtevő kérelme jogos és nem féltek azalatt az ő szeme közé nézni. Máskor nem merték volna azt; máskor hallgattak, máskor lesütötték szemeiket, ha ő rájuk nézett; de most – van valami a levegőben.

A zöld asztal végén, ott, a hol már a köznemesség csoportjai tolongtak, észre lehetett venni Bajcsy András uramat, az érdemes csizmadiamestert, ki maga is hallgató és olvasó tagja levén a Hyppocrenének, ez ünnepélyes alkalomra ismét felköté kardját s megjelent a megyeház teremében, szóval és tettel gyámolítandó az ő felekezetének szándékát s ott várt, míg rá kerül a sor; nagyon látszott pedig az egész arczán, mennyire részt vesz a discussiókban; mikor valaki jót mondott, ő is úgy rakta utána szemmel szájjal, szemöldökkel, bökte az ujjával előre a mondást, s csinált hatalmas kézmozdulatokat, ha a szónok maga elfeledte a competens gestust; mikor pedig valami neki nem tetsző beszédet mondtak, akkor összevissza fintorgatta arczát, félrefordult előle, mint a mit nem érdemes már hallgatni; integetett mind a tíz ujjával, hogy nem ér az semmit; s ha leült valaki, akkor egyet köhintett, előre rántotta válláról a mentét, letette a kezét a zöld asztalra s úgy látszott a képén, hogy mondani akar valamit, már a nyelvén van; de megint feláll előtte más, s ő csak megint kénytelen elhalasztani mondását.

Malárdy igen jó taktikát vélt akkor követni, a midőn ezt a sajátságos alakot, melynek komolysága is tréfásan tünik fel, a közfigyelembe iparkodott bevonni, s úgy tett, mintha az egész veszedelmes vitában őt semmi sem érdekelné, egyedül a humorisztikus csizmadiamester, örökké mozgó arczával, mely egyik perczben mosolyog, a másikban -165- haragszik; a körüle ülőket, sőt magát a főispánt is figyelmezteté Bajcsy uramra, s a heves szónokok egyszerre azt vevék észre, hogy a gyűlés főemberei nem őket nézik, hanem Bajcsy uramat ott az asztal végén.

A mennyire boszantá az ingerlő fitymálás a szónokokat, oly kevéssé verte le Bajcsy uramat; ő e figyelmet igen illetékesnek találta s midőn egy ellenzéki szónok épen leghevesebb dictiója közepén nem tűrhetve a körüle terjedni kezdő gúnyos hangulatot, félbeszakasztá a szót és leült: váratlan szünet támadván, Malárdy gúnyos tréfával inte, hogy engedjék szóhoz jutni Bajcsy uramat; Bajcsy uram szólni akar; hadd beszéljen.

Bajcsy uram nem hagyta magát megzavartatni. Igen is, bátran előállt s egyik kezét megtámasztva ököllel az asztalra, másik kezének mutató ujját pedig nyomatékos actiókra használva, megszólala, mondván:

– Justum ac tenacem propositi virum (itt saját mellére ütött) nec civium ardor prava jubentium (itt az ellenpárt szónokait vágta meg mutató ujjával) nec vultus instantis tyranni (ez Malárdynak szólt) mente quatit solida.

Ismét nevettek, de Malárdy kezdett haragudni s félbüszkeséggel, féltréfával veté oda a csizmadiának:

Bajcsy uram egyet rántott a vállán, kettőt a szemöldökén s félvállról félig kacsintva oda felelt:

Malárdy is úgy tett, mintha nevetne. Az egész gyűlés jó kedvre lőn hangolva a classicus szóváltás által s a derült hangulat el látszott mosni az ingerültséget, mit az elébbi -166- heves viták támasztottak. Bajcsy uram még is nagyon mulatságos férfiu.

Hogy a tréfa tökéletes legyen, Malárdy valamit sugott a főispán fülébe, a mire az is nagyon elmosolyogta magát s a fejével helyeslést inte.

Azután leküzdve mosolygását, komoly, hosszú arczot csinált; inte a rendeknek, hogy csendesüljenek el: a végzést ki fogja mondani.

Sokan még beszélni akartak: nem szükség, a tárgy eléggé meg van már vitatva. Az elnök az előadottak után elismeri, hogy a protestans feleknek méltányos azon kívánságuk, miszerint a tisztválasztásra közülök is jelöltessék ki valaki. Ez óhajtásnak ő nem is kiván ellenállani, s hogy mindeneknek eleget tegyen, a két alispánjelölt Malárdy Ferencz és Kereszturi István mellé harmadiknak egy kálvinistát tűz ki; megválasztván e czélra a legeszesebb, legtapasztaltabb és így legtekintélyesebb férfiut e hitfelekezet közül; névszerint – becsületes, nemes, – Bajcsy András, csizmadia-czéhmester uramat!

A KI UTOLJÁRA NEVET…

Hogyne? Az atyafiak alispán-jelöltet kivánnak saját fajtájukból; debacchálnak, lamentálnak, okoskodnak ez óhajtásuk mellett, tűzzel vassal vitatják jogaikat: elvégre a főnök elismeri kivánatuk alaposságát s kijelöli nekik Bajcsy András uramat; – a csizmadiamestert!

A májszter derék, becsületes ember, s a főispán ezt találta legokosabbnak, legnagyobb tekintetűnek mind azok között, a kikből válogatnia lehetett.

Nem lehet panaszuk az atyafiaknak: kálvinista jelöltet kivántak, – megadatott nekik.

Ez kétségtelenül oly mulatságos ötlet lehetett, hogy ama -167- gyűlésen jelen volt elődeinknek teljes mértékben el kell ismernünk azon jogukat, miszerint hangos hahotára fakadtanak legyen, s szánó mosolygással tekintgettek a megszomorított atyafiakra, a kik az első meglepetés pillanatában nagyon meg valának zavarodva s nem találták fel magukat e nem várt helyzetben.

Malárdy ismét büszkébben kezde széttekinteni. Sohasem érezheté magát ingatatlanabbnak azon a széken, mint most; a másik név csak hézagpótló kölöncznek volt mellette: a jámbor Kereszturi nagy tiszteletnek tartja, hogy már az ötödik tisztújítás alkalmával legyen jelölttársa Malárdynak, a nélkül, hogy négy ízben összesen három szavazatnál többet kapott volna, ezúttal is bajosan fogja megkapni a negyediket. A harmadik jelölt pedig Bajcsy uram, a csizmadiamester.

Nem kell ide többet mondani, mint csupán azt, hogy Bajcsy uram a csizmadia együtt lép fel Malárdyval prætendensül az alispáni hivatalra; hogy a ki ezt jól meggondolja, hanyatt feküdjék és elkezdjen kaczagni, a míg lélekzetében tart, – oly valami képtelenségi humor volt abban; olyan elavulhatlan élcz volt az, hogy még most is lehet rajta nevetni eleget.

Hogy fogják az atyafiak majd maguk között szidni Bajcsy Andrást, miért kellett neki most idejönnie, miért kellett megszólalnia? ha otthon marad, senkinek eszébe sem jutott volna. Ime most megtörtént rajtuk a nagy kudarcz miatta.

A főispán inte a választó karok és rendeknek, hogy méltóztassanak szavazatra menni.

Lesütött fővel, hallgatva oldalogtak ki a bánatos atyafiak, vígan és kötekedve az ellenpárt felei; fenn a teremben csak a főispán és az előkelőbb hivatalnokok maradtak.

Midőn Vasady táblabiró egyik lábát már kitette a küszöbön, valaki az urak közül elnevette magát, Vasady megállt az ajtóban és hátra tekintett. Vajjon ki nevethetett? -168- Azután végig simítá hosszú bajszát s visszadörmögé daczos, kemény hangon:

(Van ez most dühben! Csak azért dolgozott olyan erősen, hogy majd ő jön candidaturába. – Ott van neki Bajcsy András.)

A jámbor Bajcsy Andrást pedig nem látta senki ebben az órában: úgy megijedt az, úgy elment haza, s úgy kilelte otthon a hideg, a hogy még soha sem. Látta, hogy milyen irtóztató nagy bajt csinált saját személyében az egész közügynek; nem a saját szégyene, nem az a kaczaj, a mivel őt illeték, nem az fájt neki: hanem az, hogy ő rajta bukott keresztül hitfeleinek legfőbb törekvésük, ő benne lettek mind megcsúfolva; ő volt rajtuk a szégyen és megaláztatás. Szegény becsületes ember! milyen keserves kétségbeeséssel sírt és nem merte mondani sem leányainak, sem legényeinek, hogy mi baja? Egy óra mulva úgy is majd elmondja azt nekik Mákosné asszonyom, a kinek bár inkább teljesült volna be az álma, hogy fekünnék ő halottan a terítő padon és vinnék ki szép diákszó mellett a temetőbe. Oh mert hiszen most már tisztességesen el sem fogják majd temetni s tisztelendő Gutai Thaddeus uram még a halotti búcsúztatójában is kipapolja, hogy ime ez volt ama balgatag ember, a ki miatt szégyent vallott az egész hitfelekezet népe.

Ez alatt oda fenn a megyeházán szépen elkészültek a szavazáshoz. A négy ezer főre terjedő nemesség az udvarra volt gyűjtve, onnan bocsátották őket egyenkint a folyosón keresztül, melynek egyik végét egy kerek asztal foglalta el; annál ült, három táblabiró ellenőrzése mellett, három megyei jegyző, kiknek mindegyike a három külön jelölt szavazatait volt feljegyzendő.

Kereszturi jegyzője elég őszinte volt pipára gyújtani, -169- s a tollát sem mártotta a kalamárisba, előre kijelentve, hogy neki itten semmi dolga sem lesz; a mire Bajcsy jegyzője mulhatlannak találta hasonló tréfát mondani, kérve ellenőrző táblabiróját, hogy ha el talál aludni, hát majd ébreszsze fel.

A teremben őgyelgők között a mi jó barátunk Hugo Oskár is ott volt, ki ezúttal szolgabirói hivatalra volt kijelölve valamelyik dunántúli járásba; – annyi, mint bizonyos. Malárdyval közel rokon; Malárdy családtagja, mely nevet a család sarjadékai mindig úgy szoktak kimondani, hogy a közepére teszik a hangnyomatot, így Ma-lÁrdy! a középső szótagnál felemelt fővel s még az asszonyi ág másnevű nemzedéke is fel szokta hányni, hogy ő is a MaLÁRdy családhoz tartozik. Tehát ezt a Hugo Oskárt leküldték az urak a teremből, hogy figyeljen a szavazás eredményére s miután ott bizonyosan igen érdekes anecdoták fognak előadatni, azokat jegyezze fel s koronkint hordja fel a terembe, a szavazás alatti unalmas időt rövidítendő.

Hugo Oskár épen az elejére érkezett oda, mikor Vasady táblabiró odalépett a szavazati asztalhoz s összeütve sarkantyúját, büszke daczczal mondá a jegyzőknek:

– Én nemes Vasady Gábor, kívánom alispánomul – nemes Bajcsy András uramat, a csizmadiát.

A körülállók nevették e patheticus föllépést, s a kurucz táblabiró szavait rögtön jegyzé egy szelet papirra Hugo Oskár, mellé rajzolva comicus carricaturában magát a hosszú bajuszú alakot is, lobonczos hajával.

Azután jöttek a szavazók egymás után; Hugo Oskár, a mint egyet megkapott, a ki Bajcsyra szavazott, azt hirtelen lecariquirozta egy ív papirra; ebben nagy mester volt már; néhány vonással úgy oda teremtette az embert, hogy mindenki ráismert. Örült neki; milyen remek albuma -170- lesz ebből, hogy fognak rajta odafenn kaczagni. Egyszer azonban tele lett az ív papiros s ő kezdett megdöbbenni rajta; hogy ez egy kicsit sok is már a jóból.

Belepillantott a szavazatok lajstromába, s még jobban elhült rajta, hogy meglátta, miszerint Malárdy szavazatai még csak a százasban járnak, s Bajcsy, a csizmadia, már a kétszázon túlhaladt.

Jónak látta felszaladni kissé a terembe; nem azért, hogy ezt megmondja, hanem hogy a tréfás torzképeket átadja; ott azt állítá, hogy nem tud a szavazásról semmit; – még nagyon az elején járnak. Magában reménylette is, hogy majd megfordul az arány: az ellenfél párthívei bizonyosan összebeszéltek s előre furakodtak. Majd vége lesz annak.

Szinte meghökkent, midőn a lajstromokba tekintve, Malárdy neve alatt ötszáz szavazatot látott, Bajcsy Andrásé alatt pedig hatszázat.

Néhány perczig volt ott, de már nem rajzolt torzképeket, egyik érkező ide szavazott, a másik amoda, néha kettő, három is jött Bajcsynak, míg Malárdynak egy; végre egyszerre egymásután jött tíz olyan ember, a ki mind Bajcsy nevét mondta ki.

Ez annyira megrettenté Hugo Oskárt, hogy ijedten futott fel újra a terembe s Malárdyt külön híva, fülébe sugá a fenyegető körülményt.

Malárdy homloka egy perczre összehuzódott, azután ismét büszkén kiderült, mosolyogva vert Hugó vállára.

– Ne aggódjál, öcsém; elől mennek, a kik a bolondját járják; majd vége lesz annak. Csak eredj vissza és vigyázz a további folyamatra.

Félóra mulva azonban már ajtóstól rohant be Hugo, s az egész társasághoz intézte szavait.

– Méltóságos… akarom mondani tekintetes – azaz, hogy méltóságos és tekintetes urak; tessék valami intézkedést -171- tenni; a csizmadiának már ezeren felül van a votuma, Malárdy úré még nincs nyolczszáz.

– Én alázatosan megkövetem; nekem az a szerény véleményem van, dadogá a megrettent ifju, hogy itt mindennek Vasady táblabiró úr az oka, mert ott áll a szavazatszedő asztalnál, s a mint jönnek a nemesek, a kik pártjához tartoznak, rájuk néz, szemeivel int nekik, és azok rögtön elértik s mind Bajcsyra szavaznak; úgy, hogy annak már ezeren felül áll a szavazata, míg tekintetes urambátyámé csak nyolczszáz.

– Nem kell engedni Vasadynak, hogy ott álljon az asztalnál, kiálta egy a Malárdy-atyafiság közül. El kell őt távolítani.

A főispán rögtön leküldé egyik aljegyzőjét, hogy Vasadyt szólítsa fel; miután neki ott semmi hivatalos minősége nincsen, távozzék el.

Mikor a jegyző lement, már akkor Bajcsy állt ezer százon, Malárdy még nem közelíté meg az ezeret.

– Tessék elvonulni innen, táblabiró úr, szólítá meg a jegyző Vasadyt, nem szabad senkinek befolyást gyakorolni a választók véleményére.

– Nem azért állok én itt, hogy én szóljak ti ellenetek; szólt erre daczosan a pártvezér; hanem azért, hogy ti ne szóljatok mi ellenünk. Ámde hogy azt ne higyjétek, mintha az én szemöldököm tenné azt, a mik itt történnek, eltávozom; de ti meglátjátok – hogy mégis a csizmadiamester lesz alispán… Ti akartátok: – úgy lesz!

E veszedelmes ember eltávozása mégis hatással látszott lenni a szavazásra; a mi különben a véletlen játéka is -172- lehetett. Malárdy szavazatai lassankint megközelíték Bajcsyét; ez utóbbi szavazatai gyérülni kezdtek; egy-egy gyönge szívű ember megszégyenlette magát, mikor azt kérdezték tőle gúnyosan, hogy a csizmadiát akarja-e alispánnak; s inkább neutralis szavazatot adott, meg-megijesztve Kereszturi jegyzőjét, ki nem győzött bámulni rajta, hogy ez a derék ember már husz votumot kapott, – s olyankor az ő pipája mindig kialszik.

Délután két óra felé a szavazatok egészen egyenlők voltak; ezerötszázon állt mind a kettő.

Lelkendezve futó hivatalnokok minden perczben jöttek a terembe, jelenteni: már kettővel, már hárommal több a Malárdy szavazata, mint Bajcsyé.

És ez így tartott egy órahosszat; és Malárdynak ez az egy óra nehezebb volt, mint egy század a pokolbeli kárhozatban. Minden perczben azt hallani: most kettővel, most négygyel, öttel, tízzel erősebb ő, mint ama kigúnyolt, kinevetett, kézimunkától kérges kezű mesterember; s majd ismét az lesz négygyel, öttel, tízzel erősebb, miként ő; és aggódni a következő pillanatért és kínos verítéket törülni büszke homlokáról, sápadt orczájáról; ha e megvetett ember, ha e kigúnyolt nép diadalmaskodni találna fölötte!…

A kínzó várakozás nyomta, szorongatá a nagy urak szivét; minden percz újabb ingadozást adott a rettentő ostracismus serpenyőinek; a legirtózatosabb küzdelem volt az: egy néma harcz, hol sem fegyver, sem ész, sem a forgékony szerencse nem szólhat bele a diadalba, csupán az egymás után hulló számok; a hideg, érzéketlen számok:… ezerhatszáz ide, ezerhatszáz amoda; azután ismét kettő-három az egyikhez, kettő-három a másikhoz, egy csepp méreg, egy csepp balzsam, egy csepp remény, egy csepp kétségbeesés…

A sápatag arczok hüledező ajkakkal számlálák: 1750 Malárdy: 1751 Bajcsy András… Tán négy, vagy ötszáz szavazó lehetett még künn az udvaron. Még azok egyszerre új fordulatot adhatnak a közítéletnek.

Ah, de még a győzelem esetére is megmarad az a szégyen, hogy egy Malárdyval, a legbüszkébb, leghatalmasabb férfival a Malárdy-családból, négy óra hosszat küzdött egy alacsony kézműves, kit polgártársai nem azért emeltek fel, hogy őt felmagasztalják, hanem hogy Malárdyt annál mélyebben alázzák le. Oh ez kegyetlen seb fog maradni örökké abban a büszke szívben!

Egy óranegyed mulva mosolygó arczú ügyfelek jönnek jelenteni örömmel, hogy a szavazás jobbra kezd fordulni. Malárdy már 1800, Bajcsy hátul maradt 1780-on.

Egy pár reszkető hizelgő gratulálni kezd Malárdynak a kétségtelen diadalhoz.

A nemesek legbüszkébbike megvetőleg fordul el tőlük s keserű kevélységgel utasítja el magától az üdvözlést.

Oh nem érezte ő azt, a mit mondott! De – reszketett annál a gondolatnál, ha nem találna győzni; de – ragaszkodott, mint az élethez, a szavazatok jó eredményéhez; de – nem volt szivében elég ür, befogadni azt a megmérhetlen gondolatot, hogy ő azon alispáni székből, melyben huszonkét év óta második fejedelme volt ez országdarabnak, jobban rettegve kicsinytől és nagytól, mint maga az első úr az országban: a jövő órában leszálljon és engedjen maga után föllépni oda egy embert, a kit gyűlölni szégyene; s a ki most épen olyan ítélő birája fog lenni néki ottan, mint volt ez ideig ő annak.

Oh e gondolatot felfogni, végig érezni kínjait részletenként, át meg át küzdeni nem egy óra, egy élet is kevés.

És ő mégis azt mondja: «nem fogadnám el, ha megnyerném!» ezt mondja akkor, midőn a diadal részére kezd hajolni. Mit fog mondani a következő perczben; a -174- midőn siető emberek, a kiknek nyugtalan szívdobogása szempilláikon meglátszik, kékült szájjal susogják egymásnak: «a szavazás újra gonosz fordulatot vett, Bajcsy egyszerre sebesen halad előre, már az ezer kilenczszázat is elérte, s Malárdy messze hátra maradt; a kik most jönnek az udvarról, mintha összebeszéltek volna, szakadatlan egyfolytában Bajcsyra szavaznak; ötven közül egy sem említi Malárdyt.»

Malárdy arczczal az ablak felé fordult és öntudatlanul bámult ki az utczára, nem látott maga előtt semmit. Még csak azt sem vette észre, hogy az egész utcza a megyeház előtt tömve dugva van emberekkel, a kiknek szemei mind egy tárgyon függnek: ez a tárgy az ő arcza, mely azoknak oda künn bűvös jelzőül szolgál, a miről leolvashatják, mint folynak a dolgok odabenn; és ő nem tudja azt, hogy az ő halavány vonásait odalenn ezer meg ezer ember olvassa, hogy összevont szemöldeinek borúját, ajkai rángását magyarázzák, figyelemmel kisérik, csak azt hallja, a mit háta mögött beszélnek.

«Átkozott tréfa; Bajcsy szavazatai a kétezeret elérték. Ez épen közepe az összes számnak, most már ha a többi mind Malárdyé lenne, még az sem segítene rajta, most már vége mindennek.»

Az a fehér alak ott az ablakban oly merev, oly mozdulatlan, mint egy ijesztő szobor, halott arczczal és üvegszemekkel.

Benn a teremben lassú zúgás. Olyasmit beszélnek, hogy a szavazások be vannak már fejezve: Malárdyé lett ezer kilenczszáz; Bajcsy András, a csizmadia kapott kétezeret és százat.

Az a fehér szoborkép ott az ablakban egyszerre eltünik helyéről: hanyatt esett a padozatra. Elájult, – vagy tán meg is halt?

Mind a kettő jó rá nézve: nem hallhatja, mint riad fel -175- egy percz mulva kétezer és száz ember ajkáról a rettenetes daczkiáltás:

TEKINTETES URAM!

– Zárjátok be az ablakot, ereszszétek le a firhangot, ne lásson be senki az utczáról. Nyögé Bajcsy András uram, belső szobájában a bőrkanapén fekve, a minek az egyik támláját le lehetett kapcsolni, mikor az ember ki akarta nyújtani a lábát.

Két menyecske lánya volt mellette; azok sírtak szegények, meg voltak ijedve nagyon, Miska inas pedig odakinn bőgött a szögletben, hogy a mester úr meghal, már a lábai is dagadnak, mert nem birja róluk lehúzni a sarkantyus csizmát.

András úr senkinek sem mondja mi baja, csak annyit állít, hogy ő nagyon oda van, bizonyosan meg fog halni.

– Ne küldjetek doctorért; ne menjetek a patikába; nem gyógyít meg engem senki. Bennem van már, a mitől meghalok. Ne sírjatok, azt mondom: – még kihallik az utczára. Mákosné asszonyom meghallja és ide jön, s nem enged keresztyéni csendességgel meghalnom. Azt mondom, hogy oda ne ereszszétek a koporsómhoz, mikor kivisznek; hogy engem ott is boszantson. El se is temessetek ebben a városban; vitessetek ki szekéren a herkali pusztára, vagy az izsai rétre, vagy mit bánom én hová, s ott dobjatok bele egy gödörbe.

Két leánya jobbra balra dűlt jajgatva e szomorú beszédei miatt az öregnek. A szegény Szabóné alig birt a nagy fuldokló zokogástól könyörögni neki, hogy ne mondjon ily rettenetes dolgokat többet; inkább engedjen eret vágatni magán.

– De iszen eret vágtak már én rajtam, véremet is vették, -176- nyögé a szomorú ember, megsimított már engem a guta tetőtől talpig; nincs már nekem több borbélyra szükségem. Megtettem a testamentomot, ott van a kihuzó fiókban, hagytam a szent ekklézsiának ezer forintot benne, azért, hogy tisztelendő Gutai Thaddeus uram majd szép prédikácziót mondjon felettem. Kedves jó gyermekeim ti, kérlek szépen benneteket: tegyetek még másik ezer forintot hozzá, hogy ne tartson felettem prédikácziót, ne szóljon felőlem semmit, meg se említse a nevemet soha, mintha nem is lettem volna. Úgy-e megteszitek azt szegény boldogtalan apátokért?

– Hiszen nem fog meghalni édes atyám, hiszen nincsen semmi baja; meggyógyul még.

– De azok nem részeg emberek. Mit kiabálnak? úgy-e az én nevemet kiabálják? úgy-e azt kiabálják: átkozott légy Bajcsy András! úgy-e sárral hajigálják ablakaimat?

A két asszony pedig most már maga is félni kezdett, mert a közeledő zürzavaros hangokból csakugyan ki lehetett venni olykor a Bajcsy András nevet.

Miska inas kifutott megnézni: mi az? s hüledezve jött vissza megint: «sok fényes nemes úr jön a ház felé, úgy tetszik, hogy tisztelendő Gutai uram is velük van».

– Ide jönnek, rebegé András; engemet keresnek; engemet büntetni jönnek. Legyen meg az úrnak akaratja. De ti menjetek innen kedves gyermekeim; ne legyetek akkor jelen. Menjetek, takarodjatok innen.

A két megrémült leány még annál jobban ragaszkodott édes apjához. Szegények, nem képzeltek egyebet, mint hogy atyjuk bizonyosan valami veszedelmes összeesküvést forralt, s most jönnek érte, hogy lenyakazzák; – akkor -177- egyszerre három fejet kell leütniök; mert ők el nem válnak tőle.

Már a ház elé ért a közeledő zaj; s lehete hallani, mint kínálgatják egymást az emberek: ki menjen elül?

– Ne sírjon senki: legyetek erősek; – a mivel Isten meglátogat, azt el kell viselnünk erős szívvel. Akármit mondanak azon urak, senki ellenvetést ne tegyen rá; és akármit cselekesznek velem, senki védelmemre ne álljon.

A nemes férfiú nem ingadozott többé lábain, most már ő tartotta leányait, hogy el ne essenek, nem azok őtet.

– Most már jöhetnek, most már előttük állok. Itt a fejem, itt a nyakam, tegyenek vele, a mit akarnak.

Az ajtó előtt tiszteletadó csoszogás, talpak zsurolása hallatszott; azután kopogtatott valaki.

– Ecclesia præcedit! szólt maga előtt bocsátva a papot a kurucz táblabiró.

– Áldás, békesség a házon… szólt Gutai Thaddeus malaszttal s ismét helyet adott Vasadynak, ki sarkantyus toppanásokkal lépett a másik szoba ajtajában álló Bajcsy András elé, s ott levett kalpagjával üdvözölve a férfit, meghajtá magát előtte tisztelettel és mondá:

Mert megjegyzendő, hogy azon időben még nem híttak minden posztóruhás embert tekintetes úrnak, hanem épen csak az alispánokat s a nevezetesebb hivatalviselőket.

– Üdvözlöm tekintetes Bajcsy András urat; folytatá Vasady, s a nemes választó rendek nevében is gratulálok mind a tekintetes úrnak, mind a tekintetes nemes vármegyének ahhoz a szerencséhez, mely mindnyájunkat ért ezen a napon, midőn tekintetes uraságodat e megye elválasztá -178- első alispánjának! Meg vagyunk felőle győződve mindnyájan, hogy a tekintetes alispán úr választásunk helyességét az idők folytával igazolni fogja; s nyugodt öntudattal emeljük a megyei hivatalok legmagasabb székére, jól tudva azt, hogy ama helyen többet ér egy lat igazságszeretet egy mázsa tudománynál. Mi diadalunkat ünnepeljük e választásban s kívánjuk a tekintetes alispán úrnak, hogy örüljön velünk együtt és éljen sokáig! Vivát!

A terembe tóduló nemesek szava kiadta az éljent az udvarra, az udvarról az utczára terjedt az s kiáltá ezer meg ezer ajk a hosszú, sokáig tartó vivátot, mely messze a város közepén hangzott el; mert most már polgárok, hajósok és közemberek is odatódultak a hír hallatára s oly tolongás volt a megyercsi utczán, hogy szekér nem mehetett végig.

Bajcsy András uram nem tudott mit válaszolni nagy érzései között, csak kétszer-háromszor felsóhajta magában:

És azzal valódi alázattal hajtá meg fejét, mint a ki bizonynyal érzi, hogy azon szerencse, mely őt oly váratlanul érte, mily nagy teher, mily nehéz gondolat reá nézve, hogy e nehéz feladat elviselésére neki nincs egyebe, mint becsületes, igaz jó szíve. Azt ime áldozatul hozza.

Ekkor odalépett hozzá tisztelendő Gutai Thádé uram s megfogá a jámbor férfiú kezét és megszorítá azt.

– Érdemes barátom, ki együtt viselted velem a látogatások hajdani napjait, vedd ezt is az úr megpróbáló látogatásakint. Minket boldogabb jövendők úttörőjének küld előre a sors, fogadjuk el az ő hivogatását s felejtsük el a magunk örömeit és bánatait. Te igaz és buzgó ember voltál mindig, légy az a magas polczon is ezután; bizonyára az a nagy mester, ki a publikanusokból válogatá tanítványait, tenéked is adni fog erőt és szellemet, hogy helyeden megállhass. -179-

A PUSZTA TÉREN.

Itt minden ház mögött kert van; a fák épen virágoznak; egy futó eső után minden virág felveté illatát, az esti lég nehéz a kertek illó fűszerétől.

Kilencz-tíz óra között még bizonyosan minden háznál ébren vannak, öreg asszonyok és urak kinn üldögélnek a házak előtt, minden kapu mellett lóczák vannak az utczán, a gazdagabbak házai előtt veres márványból; mert este ők is ott fogadják el vendégeiket; fiatal leányoknak azonban az ablakban van a helyük, miknek kidülő vasrácsai arra látszanak alkotva lenni, hogy azokba kihajolva, erős illedelmi rostély alatt társaloghassanak a szemérmes hajadonok imádóikkal; (azóta nagyot változott a világ, most a hölgyek magukon hordják a rostélyt).

És valaki csak az utczán van, a kapuk előtt, a kis padokon, a rostélyos ablakoknál, az mind csak egy tárgyról beszél: az elmult tisztujításról, Bajcsy uram csodálatos felmagasztaltatásáról, a büszke Malárdy estéről.

Malárdynak nem jó volna ez órában itt ez utczákon járni; minden tizedik lépésnél nevét hallaná emlegetni.

Pedig a megyeházban sem lehet maradnia. Azzal a gondolattal, hogy e falak, miket úgy építtetett, mintha saját házát építtetné bennök, mik az övén kívül senki parancshangját nem tanulták visszhangzani, miket el nem hagyott még akkor sem, midőn azok végigrepedeztek, s köveiket omlaták körüle, – holnap egy más embert, egy alacsony semmi embert fognak uroknak találni; nem kell-e e boltozatoknak lejebb szállaniok? nem kell-e az ajtóknak küszöbeikkel leereszkedniök, hogy oly alacsonyak legyenek, midőn egy Malárdy belőlük kilép, hogy egy nyomorúlt kézművest bocsásson be maga után? -180-

A megyeház udvarán még most is zaj volt; jókedvű nemesek tréfáltak, kiabáltak ott lenn; a lépcsőkön mindenféle ember szaladgált alá s fel, az ajtókat gondtalanul csapkodták be magok után; az alispáni lakosztály folyosóin hajduk beszélgettek fenhangon, nem ügyelve rá, vajjon Malárdy Xaver Ferencz szereti-e a csendet?

Malárdy nem birt szobáiban maradni; a főispánnál estély van, odahítták, megköszönte, nem megy; azt izené, hogy most is rosszul érzi magát.

Azzal lement a hátulsó lépcsőn, keresztül a széles udvaron; az egy kerttel volt összekötve: e kert ajtaján át észrevétlenül kijutott az utczára.

A Nagymihály-utcza csendes, nesztelen hely; mind a két oldalát tágas veteménykertek és kertészlakok képezik: a munkás emberek jókor lefeküsznek, miattuk este akárki járhat az utczán.

A bukott nagy ember végigment a hosszú tekervényes utczán, mint a ki maga sem tudja, hogy miért megy? csak halad, hogy egy helyben ne álljon.

Micsoda elhagyott, félreeső utczákat járt keresztül-kasul? hol kidűlt-bedőlt palánkok képezik a két sort, s minő vidékeket jártak be azalatt siető gondolatjai? Midőn néha feltekintett, azt sem tudta, hogy merre jár? s midőn fel akart eszmélni, nem tudta, hogy miről gondolkozott? S azután csak ismét ment tovább és merengett tovább.

Egyszer egy ily ismeretlen keresztutcza vége felé érve, úgy tetszék neki, mintha azt a szegletházat ismerné már valahonnan. A mint közelebb ért hozzá, megdöbbenve állt meg. Ráismert a házra. Ott lakik Bajcsy András.

Dühtől és szégyentől reszketve fordult vissza, s nem ment el a ház mellett, hanem visszafordult a rozmarin-utczába; ott nagy volt a sár, azon a sáron gázolt keresztül; egy nyitott udvarról nagy kutyák rohantak rá, meg akarták harapni; szerencsére egy eltört ostornyelet talált a földön, azzal elkergette az ebeket; az ostornyél vége sáros volt, Malárdy megtörülte azt kezkenőjével s -181- nem hajította el, magával vitte, hogy másutt is oltalmazhassa magát.

És olyan elhagyottnak, olyan nyomorultnak érezte magát, mint egy iskolásgyermek, ki késő este megy haza tilalmas játszásból, s csavarog az utczán, kerüli a verést otthon; s ide kinn fél a kutyáktól, csak egy tört pálczában bízik, a mit a kezében tart.

Valahol ismét egy szűk sikátorba téved, mely olyan keskeny, hogy egyik házból a másikba át lehetne lépni, ha valahonnan ajtó vagy ablak nyilna ide; a házak mind hátaikkal vannak erre fordulva, az egész sikátorból sehova sincs bejárás. Egészen arra való hely, hogy ott az embert sötét este meggyilkolják, anélkül, hogy valaki segélykiáltására hallgatna, s ott hagyják a testét, a mire csak napok mulva fognak ráakadni.

Midőn a sötét sikátor közepén járt Malárdy, valami szemközt jövő hirtelen elordítá magát előtte.

Malárdy összerezzent; pedig nem volt az egyéb, mint valami jámbor részeg hajóslegény, a ki többet talált bevenni a jóból, mint a mennyit megbirt, s bizonytalan kínjaiban szidta a bakter angyalát, mint a ki oka annak, hogy már tíz óra van és ő nem tudja, hogy merre jár? mely állapotában nagyon jól esett neki olyan utczába tévednie, a hol bármerre dűl, mindenütt falat talál.

Malárdy egy perczig azon gondolkozott, hogy visszaforduljon előle; félénk volt, mint egy gyermek; csak azután jutott eszébe: hogy ő kicsoda? Egy Malárdy, minden nemesek között a legelső, a kit egy részeg gazember ijesztgetni merészel; s azon oly dühbe jött az első ijedtség után, hogy nekirohant a szemközt jövő hajóslegénynek, azt félkézzel meg-megkapta és feltaszítá s olyat vert rá a fél ostornyéllel, hogy az mind összetört bele, s azzal diadalmasan haladt ki a sikátorból, ott hagyva a földön heverő részeget, ki gyilkost, haramiát kiabált utána.

Csak akkor jött magához, midőn a sikátorból kiérve, egy tágasabb utczában találta magát. Valami hepehupás -182- kövezet tanubizonyítá, hogy az a rácz-utcza: a város leguriasabb része.

Itt már emlékezni kezdett minden házra: úgy tetszett néki, mintha messze földről, hosszú útról tért volna vissza, s úgy jutnának egyenkint eszébe az emlékek, a mint a tárgyak szemébe ötlenek.

Ott állt még egy vakkapu alatt a fekete hirdetménytábla, melyen még az ő nevével kelt tudósítások voltak kiszegezve; egy azok közül azt hirdette, hogy péntek napon sehol se merjenek muzsikálni a korcsmákban. Átellenben a tilalom-táblával épen egy csapszék volt, abban úgy szólt a hegedű, a hogy csak birt; a homályos üvegajtón tánczolók szilaj árnyékait lehete látni; pedig épen a tilalom napja volt ma.

Odább egy emeletes ház tűnt szemébe. Gazdag kereskedő lakik abban, ki ez ideig szerencséjének tartotta, hogy a hatalmas alispánnak nagy összegeket kölcsönözhetett, miknek még kamatjait sem sürgeté soha; többet ért neki azoknál az alispán pártfogása.

De most! a hatalomnak vége van… Malárdy testét-lelkét valami hideg futotta végig. Csak most gondolt erre először.

Ismét odább egy sárgára festett ház tünt szemébe. Míg a megyeházat építették, ott lakott ő családostul, ott abban a kertben tanította járni leánykáját; milyen szép gyermek volt, nagy sötét szemei, piros gömbölyű két arcza; hogy nevetett, mikor atyját meglátta, pedig még beszélni sem tudott; volt neki egy kis aranycsipkés fejkötője s piros korall-gyöngy a nyakán. Egyszer a dajka elment a gyermekkel valami ismerőshez, késő estig oda maradt; az apa hogy kétségbe volt esve miatta, hogy járt házrul-házra, hogy kérdezett ismerőst, ismeretlent, nem látták-e? hogy dobogott a szíve, midőn nem találva sehol a kis Hermint, ismét visszafelé ment a sárga házhoz s biztatta magát azzal a gondolattal, hogy talán ezóta már otthon is -183- van; míg ő odajárt, hazavitték; s milyen öröme volt, mikor eléje futottak az ajtóban s kiáltották, hogy itthon a kis Hermin!

A lesujtott férfi tovább sietett az utczán, nagyokat botlott néha a kiálló kövekben, mint a ki valami nagy terhet visz vállain és igen el van már fáradva bele.

És az a teher mindig nehezebb lesz vállain, szivén, lelkén, mentül tovább ment előre; a föld ingadozni tetszett lábai alatt; így ingadozott akkor is, a mikor a keményszívű férfi előtte könyörgő alacsony férfiaknak azt felelé: «nem, nem» és a gyermek sirása kierőszakolta tőle az igent. Ah e gyermeksírást bár hallaná most is!

Intés volt az a sorstól, hogy a mi szívnek van teremtve, az legyen szív; de ő nem hallgatott rá; megvetette a könyörgők kérelmeit; kigunyolta áhítatjukat; lerontá templomukat; és azok őt megátkozák.

Ott állt a tér közepén a faház; ültek benne százan és százan és énekeltek Istenhez; a kemény szívű férfiú azt mondá – «bontsátok le róluk e házat!»

Senki sem mert annak oszlopaihoz nyúlni, mert a ház ajtajában állt az átokmondó férfi, kezét felemelve az égre, és azt mondá: «romoljon meg annak minden ivadéka, ki fejszéjét legelőször e falakba vágja, – és szórja el Isten annak maradékait a világ minden részeibe, hogy legyenek földönfutók, – és alázza meg őt az ő büszkeségében, szállítsa le, kisebbítse meg azt!…»

És senki sem merte fejszéjét fölemelni: hiszen mindenki fél az Istentől, mindenki szereti gyermekeit; mindenkinek van valami büszkesége s nincs oly kicsiny ember, a ki ne félne, hogy még kisebb lehet.

És ekkor az a férfi, ki maga legbuzgóbban tisztelé az ő urát, ki családját szerette, bálványozá, ki legmagasabbnak -184- tartá magát azon a földön, melyet szemei belátnak, az ragadá fel a fejszét és odalépett a bezárt ajtóhoz.

Nem ő, az épület közelített felé; az a nagy, deszkából épített rémalak jött felé, fenyegetően felmagasulva előtte, félkörű szemei úgy bámultak le rá s tág öbléből, nyitott torkából hangzott ezer ember hangján az üvöltő mondat:

A düh, a rémület, a büszkeség zagyva forrongása kényszeríté a büszke ember karját: a fenyegető épület már egészen előtte állt; a kezében tartott fejszét felemelte és belevágta annak ajtajába…

… Malárdy nagyot botlott hirtelen… Ez magához téríté káprázataiból. Széttekintett: – egy puszta térség közepén találta magát, egy gödrös, szemétdombos helyen, mely a város szebb utczái s a czigánysor között terül, bűzös laput és bogácsot teremve nyáron.

A miben megbotlott, az tán egy kiálló szobor vége volt, abból a nagy faházból, a mit sok-sok év előtt azon a téren az ő parancsára lerontottak. -185-

ÉJI HANGOK.

Malárdy magához tért kábultából; észrevette, hogy hol van? s visszafordult, hogy hazafelé térjen.

Az utczák üresek voltak már, minden háznál eloltották a gyertyákat; az éji őr parancsolgatta is utczaszerte:

Csendes kopogás és alabárdja nyelének koczintásai hangzottak odább, a távolabb utczaszegletig, hol újra kezdte figyelmeztető üvöltését.

A Duna felől a malomkelepelés, a szigetből a békák búskomoly kardala tartotta beszéddel az éjt, melybe a távoli vársánczokról jövő koronkinti kiáltások szóltak bele: «Ki vagy? megállj! őrjárat haladj!» Mint valami álmodott hangok, úgy jőnek éjszaka a távoli jelkiáltások.

A szombati utcza kanyarulatánál egy pár hajóslegénynyel találkozott Malárdy, kik közől az egyik valami rácz tamburát vert vékony tollhegyével; a másik a czinczogó zenéhez dünnyögő hangon énekelt valami együgyű dalt a leányról, a ki a kutra megy s összetöri a korsót.

Nem tértek ki Malárdy előtt; ő volt kénytelen a csatornán átmenni előlük; a tambura czinczogott tovább; – a mely ablak előtt elhaladt, ha még ébren volt valaki, az is elaludt rá.

A mint Malárdy a szent János kápolnája előtt elment, egyszerre megcsendült feje fölött a lélekharang.

Egészen összeborzadt. Miért épen most? Valaki haldoklik, annak a lelkéért szólnak e szomorú hangok. -186-

Sietve ment odább. Pedig miért futni a harangszó elől? az utoléri az embert.

A piacz tulsó oldalán két alak sietett végig lámpással. A gyóntató lelkész, a szentséggel kezében; előtte az egyházszolga, a nyeles lámpással, s a kis csengetyűvel, hogy a ki azt hallja az utczán, megálljon és térdet hajtson.

Az utczán nem volt más, mint Malárdy; a főúr meghajtá térdét, keresztet vetett magára s elmondá az imát a haldokló lelkéért, akárki legyen az.

A lélekharang másodszor is megcsendült; talán itt-amott fel is ébredtek hangjára buzgó keresztyének s egyszerre száz meg száz szív fohásza szállt fel az égbe a néma éjszakában, egy porhüvelyét elhagyandó lélek üdve végett.

Malárdy akkor ért a megyeház kapujához, midőn a harmadik csengetyűszó is elhangzott, sokáig elringatva utóhangjait a csendes éjben.

A kapuban őrt álló hajdu mondá neki, hogy e pillanatban kereste őt Durday cselédje; az öreg úr haldoklik, megütötte a szél, neki szólt ez a lélekharang.

Durday első feleségének testvére volt, ki nevezetes készpénzeket gyűjtött rakásra, a miket örökölni életkérdés volt Malárdyra nézve.

Ama gyászemlékű menyegzőéjszakán gonosz összekoczczanása volt Malárdynak a hadastyánnal. A vén őrnagy azt állította az általános kétségbeesés órájában, hogy semmi baj sincs; ha nem báró is a vőlegény, s ha nem híják is Kadarkuthy Viktornak, hanem Gutai Lőrincznek, azért hozzá kell adni a leányt; ha szeretik egymást, boldogok lehetnek. Ez állítások felbőszíték Malárdyt, annyira, hogy kikérte magának Durdaytól a családi ügyeibe való avatkozást. A hadastyán makacskodott, s daczosan mondá, hogy ő Herminának hagyja minden vagyonát s a leány ahhoz mehet nőül, a kihez akar; nem függ apja kegyétől. -187- Malárdy dühösen kérdezé: «egy kálvinista pap fiához?» – A hadastyán, a kinek e tárgyban nem volt különböztetési érzéke, könnyű vérrel felelt: «akár egy kálvinista harangozóéhoz». Malárdy e legérzékenyebb oldalán kapott sértésre azt vágta vissza sógorának, hogy «neki épen úgy lábaszárához rozsdásodott az esze, mint a hüvelyéhez a kardja». Ezt nem bocsátá meg a hadastyán. Voltak ifjukorának vitézi tettei; sebhelyei most is minden időváltozást megtudattak vele; azért vénségében rozsdás kardjáról beszélni keserű megbántás volt rá nézve. Rögtön befogatott és éjszaka ment el a háztól, s Malárdy megtudá, hogy pár nap mulva uj végrendeletet tett a hadastyán, melyben mégis Malárdyt mindenéből kizárva, keresményét összesen az eltünt Herminának hagyta, habár az egy sátoros czigány nejeképen jönne is valaha vissza; ha pedig tíz év alatt elő nem kerülne, akkor legyen mindene a városi kórházé; csak azon egy esetben tarthatván reá igényt Malárdy fiugyermeke, ha apja akarata ellen házasodnék valaha; Malárdynak pedig hagyta azt a rozsdás kardját; tegye fényesebbé mint ő, ha tudja.

Malárdy vállat vont, mikor ezt a végrendeletet hirül hozták neki. Ismerte a jó öreg urat; voltak ilyen furcsa hóbortjai; legalább tízszer kitagadta őt már vagyonából, s szépen kibékült megint magától; csak nem kellett hozzá szólni. Most is azt hitte, hogy ráér elvárni, míg a hadastyán ujra bekopogtat nála, s azon kezdi, hogy haragszik ugyan, de mégis egy partie tarokra ajánlja magát.

Rögtön sietett a hadastyán lakására. A hol csendesebb utczára talált, ott futni sem szégyenlett; Durday lakása a vár melletti angolkerten tul volt; a hol nehány évvel azelőtt egy egész vízrongálta városnegyedet bontottak le a várerődítmények miatt, nehány házat katonatisztek lakául hagyva fenn.

Egyikében e magányos lakoknak látott Malárdy egy -188- kivilágított ablakot, abba a házba bement; nyitva találta a kaput és a folyosóra vivő ajtót. A hadastyán vén vizslája meg sem ugatta; az a ház oldalában egy nagy gödrön kapart ijedelmes sietséggel; mintha rá volna az bízva. Malárdy a konyhában nem talált senkit. Vaktában tapogatózva megtalálta az előszoba ajtaját, ott a sötétségben hallá, hogy a mellékszobában valaki csendesen sír; oda benyitott és ott találta a gyóntató lelkészt és az orvost; az ágy fejénél sírt, kötényével eltakarva arczát, a hadastyán cselédje.

Az orvos és lelkész, meglátva Malárdyt, eléje jöttek s oda vezették őt az ágyhoz, a melyen feküdt egy néma és halavány ember: a kit nem neveznek többé halandónak, hanem halottnak.

A FURCSA EMBER.

Ne vedd elő a térképet, kedves olvasóm, nem találod meg rajta, nem igazi neve az annak a falunak, hanem úgy csúfolják az ismerősök egymás között.

Az pedig a név eredete, hogy ott lakik az öreg báró Kadarkuthy, s erre ráfogták, vagy talán igaz is, hogy miután egyetlen egy kút van a falu végén, a miből vízzel szokta magát ellátni az egész helység embere és barma, s egy nyáron az is szertelen kiapadt: az öreg báró éjszaka alattomban teletölteté a kútat borral s másnap gyönyörű mulatsága volt aztán, a mikor nemcsak minden ember és asszony, hanem minden állat és baromfi le volt részegedve az egész faluban; részeg béresek szaladgáltak részeg tinók után, részeg kutyák ugattak részeg nótákat, s részeg gazdasszonyok hajszolták részeg tyúkjaikat az -189- udvaron; minden élő lény tántorgott, dülöngélt, a kakas nem tudott kukorítani, a pulykát előre vitte a feje, kacsák, libák boldog öntudatlanságban pislogtak a fal mellett, a bornyúk balletot jártak s az egész faluban olyan lárma, éneklés és fazéktörés volt, hogy a báró úr odafenn a kastélyban majd minden gombot lenevetett a mellényéről.

A jó úr nem haragudott érte. Általában nem lehetett őt megharagítani. Akármiféle tréfát, pajkosságot el lehetett vele követni, ő azért nem haragudott, hanem visszaadta, ha lehetett kétszeresen.

Az a conventiója volt az összes emberiséggel, hogy őt boszantsa, tréfálja minden ember, a ki csak hozzáfér, hanem azután vegye is fel, ha visszatréfáltatik. Az volt legkedvesebb embere, a ki legjobban tudta boszantani, mert az szerezte meg neki azt a gyönyörűséget, hogy a repressaliák legbizarrabb ötleteit végrehajthassa rajta.

Ilyen kedves embere volt neki az egyetlenegy fia, Viktor, a kivel teljes életükben mindig boszantották egymást kölcsönösen. Már legelőször boszantotta őt Viktor az által, hogy született, mikor ő ki nem állhatta a gyermeksírást; később kis gyerek korában a mint egy új ruhát ráadtak, azt rögtön kilyukasztotta. A báró azután pokróczból varratott neki ruhát, abban kellett neki járni; nyolcz esztendős korában azzal boszantotta a fiát, hogy görög nyelvre taníttatá, a fiú meg azzal boszantá az apját, hogy nem tanult semmit. A báró akkor inasnak adta Viktort a helybeli kovácshoz, hogy tanuljon hát patkószegeket csinálni. Viktor azután azt tette, hogy felgyújtotta az egész kovácsműhelyt. Azután elküldte őt a báró Bécsbe nevelőbe, de nem adott neki zsebpénzt. A fiú azután eladta a kabátját, csizmáját, mezítláb maradt. A báró engedte őt mezítláb járni. A fiú az apja aláírását utánozva, rászedett valami uzsorást, a báró engedte, hogy kezdjen az uzsorás a fiú ellen bűnvádi pert. Azután elvitte Bécsből, -190- valami kisvárosi tanodában beöltözteté diáknak. Viktor két hét alatt kicsapatta magát onnan. Azután a báró nem akart Viktornak semmit sem adni. Azután Viktor fogott Pesten egy zugügyvédet, a ki beperelje a bárót Viktor anyai örökségeért: lehetett a fiú akkor már tizenhat éves. Akkor azután volt mulatsága a bárónak elég: ha tudniillik a boszantatásban mulatságát találta. A zugügyvéd felhordott ellene minden ráférhető vádat, bebizonyítá, hogy nincs elég esze, hogy larvatus, stellionatus, és perduellio bűneiben leledzik, hogy atheista és manichæus, hogy őrjöngő és nyavalyatörős, bevádolta blasphemiával, crimen læsævel, actus majorissal, s egy időben csakugyan annyira vitte a dolgot, hogy az öreg úr sequestrumot kapott s először életében volt kénytelen elismerni, hogy ebben a játékban nincsen több aduttja. Két esztendeig kiállotta a bírói zárt, akkor, hogy menekülhessen, kibocsátotta Viktor anyai örökét, pedig az még nem volt több tizennyolcz évesnél; a fiú azzal ki is ment külföldre s soha felé sem ment többet az apjának.

Ekkor jött az a tréfás ötlete a bárónak, hogy miután a fiú egészen úgy tesz, mintha többé gondja sem volna az apjára, majd ő is csinál neki egy kis tréfát: hogy fog az neki tetszeni?

Megismerte Gutai Lőrinczet, ez épen tervéhez való fiú volt. Genialis és könnyelmű, kalandszerető és merész. Az ifju életében támadt pillanatnyi zavar az ő kezébe hajtá őt, odamenekült hozzá. A bárónak könnyű volt elhitetni ismerőivel, hogy ez az ő fia, miután azok Viktort nyolcz éves kora óta nem látták, gyermekek nagyon változhatnak.

A szerencse is kedvezett neki, soha sem találkozott Lőrincz olyan emberrel, a ki őt ismerte volna, fiatal diákocskának úgy sem sok ismeretsége lehet, legkivált azon körökben, a hová őt a báró magával hordta.

A mint előre látható volt, a külföldön járó igazi Viktort ez a tréfa erősen megijeszté, a mint megtudta, hogy az apja valakit mint fiát mutogat be, sietett haza, és fölkereste -191- az apját; a minek, mint tudjuk, az lett a vége, hogy a báró lármát csapott, elfogatta az igazi fiát s becsukatta, mint vakmerő kalandort. Egy-egy tréfának többet nem nevetett az öreg úr, mint ennek. Milyen szépen ül most az igazi Viktor nemes Abaúj vármegye tömlöczében, míg az ál Viktor helyette udvarol a delnőknek s járja a háztűznézést.

Könnyű volt ez alakoskodást a Csallóközben is folytatni, miután Lőrincz szinte gyermekkorától fogva távol volt szülőföldétől, iskolákon járva, nem tarthatott tőle, hogy valaki ráismerjen.

Kálmán, az alispán fia, titokban látogatta a Hyppocrene gyűléseit, s ott verseit el szokta szavalni, miért a társulat tagjai mindig egyhangúlag magasztalták.

Amaz ünnepélyen vallott megszégyenítés után nem ment többé Kálmán a Hyppocrene üléseibe, pedig minden másodnap benn volt a városban.

Egyszer összetalálkozott véletlenül Gutai Thaddeussal. A tisztelendő úr megfeddé, hogy úgy elmaradoz tőlük, mire Kálmán kivallá, hogy nem is fog többet oda menni, mert atyjának megigérte, hogy több verset nem ír s felhágy a poezissal.

Thaddeus addig vallatá az ifjut, míg az elmondá neki e lépése okait, mint szégyeníté meg testvérének jegyese az egész társaság előtt, mint plagiatort mutatva be őt, egy olyan művel, a mit ő sajátjának hisz most is s ha gondolkozik rajta, mint ismerheté azt más? meg kell őrülnie bele.

A lelkésznek egy gondolat villant lelkébe. Az ő fiának volt az a lángesze, hogy mikor egy prédikácziót meghallott apjától, azt az ebédnél elejétől végig elmondta.

Azt kérte ekkor Kálmántól, hogy szerezzen neki valahogy ez embertől egy pár sor írást, de ne olyat, a minőt felszólításra ír, hanem a minőt véletlenül elhágy.

Kálmánnak sikerült Lőrincztől valami kis jegyzéket megtalálni. Azt elvivé Thaddeusnak. -192-

A lelkész megismerte fia írását; a hogy Kálmán beszélt róla, az alak is csalhatlanul az övé volt, az ő csengő hangja, az ő lángesze, az ő délczeg termete és gyönyörű arcza. A lelkész fájdalmasan sóhajta fel. Ime feltalálta fiát.

Gutai Thaddeusnak az a spartai ötlete támadt a történtek után, hogy fiát, az országvilágcsalót fogva vigye el magával Kassára, ott beültesse a méltatlanul letartóztatott Kadarkuthy Viktor helyébe, az utóbbinak visszaadván szabadságát, a mi által teljes igazság lesz szolgáltatva annak a pogány istenasszonynak, a kit bekötött szemmel festenek, a kinek a nevét még mai nap sem restelik az emberek fejükben tartogatni, nevezvén őt Nemesisnek és képzelődvén felőle.

Egy másik bekötött szemű pogány istenasszony azonban, a kit a poeták neveznek Fortunának, más fordulatot adott e szigorú szándéknak, s Gutai Thaddeus uram szemei előtt látta egyetlen fiát a habok alatt eltünni s miután félóráig hasztalan kereste őt a vizekben az öreg halászszal együtt, megsiratá és megbocsátott neki, a hogy szokás azoknak megbocsátani, a kiket már eltemettünk.

És valóban Lőrincz el volt temetve jól, mind rá, mind a világra nézve, mert azóta semmi hangot sem hozott róla a hír.

A feladat második része azonban teljesítésre várt még: a báró fiát a börtönből kiszabadítani. Thaddeus elutazott Borkútra.

A borkúti kastély kívül fekszik a falun, háta mögött nagy vadaskert, mely egészen a kastély udvaráig tart, úgy, hogy sokszor a szarvasok betévednek az istállóba s eleszik az abrakot a lovak elől.

A mint Gutai Thaddeus uram fogadott ekhós szekéren a vadaskert mellett elhaladna, egy különös társasággal -193- találkozék, mely állt tíz személyből, kik közül kilencz kopó volt, egy pedig ember.

Az ember közöttük különösen figyelemre méltó személy volt, kicsi alacsony, ötven éves férfi, valami szörnyű kopott szürke kabátban, a minek a gallérján hajdan prém lehetett, de már lenyűtt róla; a kabát gombjai közül kettő sem hasonlított egymáshoz, egyik csontgomb, másik ólom, egyik domború, másik fületlen, némelyiknek csak az egyik kapcsoló zsinórja volt meg, a másik kettészakadva fityegett le, a legfelső pedig igen szépen volt helyettesítve madzaggal, a kabát zsebjei is leszakadoztak minden tőlük kitelhető irányban, s a szakadások be voltak varrva öklözött öltögetésekkel, nem titkolva a hol kék, hol fehér czérnát.

Valami jámbor peczér lehet, gondolá magában Gutai Thaddeus uram, de a méltóságos báró mégis adhatna neki különb libériát.

A kutyás ember arcza még csekélyebb fogalmakat nyújtott egyénisége felől: a kis bozontos szürke fej szebb volt hátulról nézve, mint elülről. Irtózatos ragyaverés kivette azt minden idomából, picziny tömpe orra volt, ét semmi szemöldöke, bajuszából itt-amott állt elő négy-ös hegyes szál, azután megint semmi, megint egy pár szál, a szája pedig féloldalra húzva egy szertelen kurta szárú fedeletlen makrapipa által.

Első tekintetre azt hihette az ember, hogy valami vándor madárijesztő jár a földön, hanem azután, ha mosolyogni látta a furcsa ábrázatot, azokkal az eltorzított vonásokkal és a fekete szemekkel, miknek tüzét nem enyhíté szemöldök árnyéka, akkor emberijesztőnek is elfogadhatta.

A tisztelendő úr, daczára a rátekintő mosolygásnak, bátor volt a furcsa férfit megszólítani:

– Nem mondhatná meg nekem, kedves atyámfia az Úrban, vajjon jól megyünk-e ezen az úton ő nagysága kastélyához?

– Csakhogy ilyenkor ott a bolond báró, meg a bolond vendégek czélba lövöldöznek a kapuba pisztolylyal s könnyen bele találnak lőni abba, a ki belép.

– Nem ám, nem is jár a kastélyba az utczáról okos ember, hanem a kertnek kerül.

A furcsa ember rögtön felkapott a kocsis mellé, kivette a kezéből a gyeplűt, s a nélkül, hogy kérdezné tőle, vajjon beleegyezik-e? félrefordítá a szekér rúdját, s a legelső résen behajtatott a palánkon keresztül a vadaskertbe.

– De hiszen kedves atyámfia az Úrban, szólt Thaddeus úr megdöbbenve, itt semmi út sincsen.

– Nem tesz semmit, tudom én a járást, felelt vissza a kis gnóm, s a lovak közé vágva az ostorral, belevitte a szekeret a sűrűbe.

No ez gyönyörű mulatság volt! A nagy erdei fák között szekérrel keresztülvágtatni, a hol minden perczben tekervényes fordulatokkal lehete csak kikerülni, hogy a tengely az egymást megközelítő fákba ne ütődjék, néhol oly szűk helyeken vágtatva keresztül, hogy az ember messziről azt hihette, hogy ott okvetlen összetörik a szekér.

A jámbor kocsist a hideg rázta félelmében; lóláb, rúd, tengely és emberi nyaktörés kecsegteté minden pillanatban, de nem mert kiabálni, mert attól félt, hogy ha most visszakéri a gyeplűt, soha ebben a világi életében vissza nem tudja hajtani a szekerét ezen a tömkelegen keresztül. -195-

A furcsa ember pedig a legnagyobb biztossággal hajtott tüskön bokron keresztül; néhol olyan cserjéknek hajtotta neki a lovat, a mikből ki nem lehetett látszani, egy helyről épen egy vaddisznót ugratott fel a tanyáról, mely azután röfögve kergette őket sokáig, mert egyik koczáját elgázolta a kerék. Másutt épen egy nagy bekerített mezőségen vágtatott keresztül, mely tele volt virágrabatokkal, összevissza gázolva füvet és virágot s keresztültörve a vékony rácsozatot.

– No ha most itt egy kertész meglát bennünket, gondolá magában rettegve Thaddeus úr, az ugyan szép dolog lesz nekünk. Elfog bennünket, mint tolvajokat, rablókat, mit mondunk neki? De minek is bíztam magamat erre az emberre?

Ahol van ni! most meg egy valóságos folyóvíz elé értek, a melyen nincs híd. Ez lesz a szép, sem előre, sem hátra.

– Mit fogunk itt tenni? kérdé Thaddeus aggodalmas szemrehányással a vakmerő Automedont.

– Semmit sem, szólt az nevetve, csak fogózzék meg tisztelendő uram a lőcsbe.

Azzal nekihajtott a víznek, bele a közepébe, fölriasztva a nád közül tömérdek ruczát és kócsagot, s a merre legszélesebb volt a víz, akár volt feneke, akár nem, beletocskolva merészen. – Mire a túlsó partra kiértek, a kocsis inkább halott volt, mint élő, a tisztelendő úr is elveszté felebaráti türelmét.

– Kedves atyámfia az Úrban, ha jó lélekkel viseltetik kegyelmed irántunk, ám lássa, hogy valami veszedelembe ne vigyen, mert az nem volna barátság.

Pedig csak itt kezdődött még a félelem: a túlpartra kiérve, a tulajdonképeni angolkertbe jutottak s itt már rendes csinált útakat lehetett találni. Annál rosszabb, a csinált útra érve, a furcsa ember a lovak közé cserdített az -196- ostorral s vágtatott, mint a veszedelem. Már pedig angolkerti ösvények nem szoktak különösen szekerek számára készülni, a mit tekervényességükön kívül még az is bizonyít, hogy szépen ki vannak apró kavicscsal rakva, a mikben a kerék fertelmes árkokat húz végig s szegleteiknél akadékos virágállványok alkalmatlankodnak, a mik közül egyet a furcsa ember szerencsésen el is üttetett a tengelylyel úgy, hogy annak mind a negyvennégy hortensiás cserepe, a hány annyifelé gurult szét.

A csodálatos véletlen jótéteménye volt, hogy semmi emberi alakkal nem találkoztak e pogány hajsz alatt, mert az tökéletesen kétségbeejtette volna a jó tisztelendő urat, a ki különben el volt rá készülve magában, hogy legelső dolga az lesz a báró úr előtt, hogy e szokatlan keresztül-kasúl utazást angolkertjén kimentse, a mennyire lehet, a hibát magára vállalja s a tett károkat megtérítse.

Így érkeztek a kastély hátulsó udvarára. Még ott sem találtak egy lelket is. A kastély sajátszerű alakja mind a négy oldalán homlokzatot képezett, úgy, hogy tulajdonképen mindenütt «elül» volt neki. Ez a parkra nyiló éjszaki homlokzat olyan különös bejárással volt ellátva, hogy földszint nem volt ajtaja, hanem csak az emeleten, oda pedig egy széles fahágcsón lehetett feljutni, melyet ha csigákon felvontattak, tökéletes ajtó gyanánt zárta be a kijárást, mint valami felvonó híd. Éjszaka rendesen fel szokták vontatni azt a hágcsót, s akkor csak a keleti és déli homlokzatok ajtai voltak nyitva, amaz levén a főbejárat, oszlopos tornáczczal, üveges verandával, emez pedig a cselédség kijárása, összeköttetésben a majorsági épületekkel, a nyugati homlokzat vasajtója a pinczébe vezetett le.

A ragyás férfi az említett éjszaki oldalra érve a szekérrel, odaveté a gyeplűt a kocsis kezébe s utasítá, hogy kerüljön arra jobb felé, ott majd megtalálja az istállókat, kösse be a lovait s adjon nekik szénát meg zabot, a tisztelendő urat pedig segíté leszállni a szekérről, ki egyszerre kilencz kopó között érezvén magát, kutyák közt járatlan -197- emberek szokása szerint, hogy maga iránt jó hangulatot gerjeszszen közöttük, elkezdett nekik hizelgő füttyöket hányni, a mivel azt nyerte, hogy a confidens fajzat egyszerre elkezdett minden oldalról rá ágaskodni, sáros nyomokat hagyva toppantsaival a fényes reverendán, a mi a jó tisztelendő urat legnagyobb zavarba hozta.

– Takarodnak kendtek haza! kiálta ekkor rájuk a kis ragyás ember s apró szemei egyet villámlottak, mire valamennyi eb, mintha leforrázták volna, lesunyta a fejét s földnek eresztett füllel czammogott az ólak felé, a ház szögleténél még egyszer visszafordíták a fejeiket, fölemelgetett füllel, mintha azt hinnék, hogy vissza fogják őket hívni.

– Mit mondtam! hangzott utánuk a rikácsoló parancsszó. A kopók mentek szépen, a hová küldve voltak. A kis furcsa férfi most nyájas arczot iparkodott mutatni a tisztelendő úr előtt, s előre bocsátá őt a hágcsón.

– De vajjon ő nagysága a házi úr nem fog-e megharagudni, ha ilyen illetlenül rontunk a kastélyába, a hátulsó ajtóra kerülvén?

– Soha se törődjék vele, a vén bolonddal, vigasztalá nevetve a kis csoda, gondol is azzal valaki, van annak elégszer olyan vendége is, a ki se be nem köszöntött, mikor jött, se nem búcsúzott, mikor elment. Tessék bátran előre kerülni.

Thaddeus úr felhágott a lépcsőn, folyvást aggódva azon, hogy nem fogadtatik-e valami illetlen gorombasággal? s a mint a legutolsó lépcsőre fellépett, egyszerre ijedten kiáltá el magát:

– Mit látott tiszteletes uram? kérdé a háta mögött jövő kis ember. Tán az ördögöt, vagy a házi urat?

Thaddeus megnémulva mutatott az ajtóra, a hol egy gyönyörű szép nagy fekete medve feküdt, iszonyú tenyerével törülgetve jobbik szemét, melybe valami bolond bogár belerepült. -198-

– Nézze meg az ember, a semmirevaló megint elszakította a lánczát. Ne féljen semmit tisztelendő uram.

Azzal odalépett a medvéhez s megfogván annak gömbölyű fülét, kényszeríté azt másfelé fordítani figyelmét.

A maczkó az első érintésre gorombán felkapta fejét s egyik roppant talpát rátette a kis ember karjára.

– Az Istenért, most mindjárt összetépi! gondolá Thaddeus, kinek a vér fejéből talpába s onnan meg visszaszökött egy percz alatt.

A kis ember nyugodtan nézett a felgerjedt fenevad szeme közé. Azokat az éles fekete szemeit odaszegezte a vad tekintetébe, mire az lassankint félrefordítá fejét, szemeit behunyorgatta s komikus fortélylyal iparkodott az egyik szemét behúnyva tartani s csak a másikkal pillogatni fel néha igézőjére.

– Kend szemtelen gazember, szólt hozzá a férfi szép csendes hangon. Kend megint elszakította a lánczát, pedig jól tudja, hogy aztán még nehezebb lánczot kap. Hát van kendnek annyi esze, mint egy tisztességes embernek szokott lenni? Szégyelje magát.

– Hát az a medvetalp mit akar itt a karomon? Ki mondta kendnek, hogy én velem confidenskedjék? Kend napról napra ostobább lesz.

– Menjen kend vissza az odujába s húzza be maga után az ajtót. – Maczkó úr valamit mordult közbe.

– Micsoda? még visszafelelgetünk? még a körmeit meri kend nekem mutogatni? Kend vén szamár. Nem százszor megmondtam kendnek, hogy az én mentém nem olyan, mint a kendé: ha azt végig hasítja kend, bevarratom, s megint mente; de ha én lehúzom a kend bundáját, nem tudom, ki ad helyette másikat. -199-

A medvének nagyon szívére szólhatott ez a magyarázat, mert ez alatt elhagyta daczos állását, s töredelmes bűnbánattal huzódott a beszélő lábaihoz, morogva és nyihogva naiv medveséggel, mint valami lepirongatott gyermek.

– No elhiszem, szólt hozzá a férfi; kend nem oly rossz ember, mint a milyennek látszik, azért most az egyszer megbocsátok; hanem takarodjék haza a házába s ki ne merje nyitni az ajtót, míg én meg nem engedem; aztán itt van egy kis czukros mogyoró, kapja kend be s pakoljon innen.

Maczkó e szóra egyszerre vidám arczot öltött, leguggolt két hátulsó lábára s egyik nagy tenyerét lomhán lelógatva, a másikat nevetséges koldusmozdulattal tartá a kis ember elé könyörögve, ki aztán egyik zsebéből egy marék csemegét tett a kinyújtott tenyerébe, a mit a maczkó teljes élvezettel szedegetett fel markából egyenkint piros nyelvével; utoljára a tenyerét is kinyalta utána, s végtére kezet csókolt a kis embernek; mondott is neki valamit medvenyelven, a mi hasonlított a köszönéshez; s azzal szépen leczammogott a lépcső alatti ketreczébe.

Thaddeus úr nem állhatta meg, hogy a kis ragyás ember iránti csodálkozását ki ne fejezze.

– Minden állatnak van esze, ha nem úgy bánnak vele, mint oktalan barommal; szólt a kis ragyás. A bolond báró minden állatjával tud beszélni s meglássa, tisztelendő uram, hogy van neki egy vizslája, a ki előtt kénytelenek az urak deákul beszélni, ha valami őt érdekli; mert ha magyarul beszélnek, kihallgatja őket s ha megtudja, hogy vadászni akarnak vele menni, előtte egy órával betegnek tetteti magát, összehúzza a görcs a lábát; ha pedig azt mondják neki, hogy ő itthon marad, kutya baja sincsen.

Thaddeus úr kezdte a furcsa emberkét valaminek másnak tartani, mint a nagyságos báró úr barmai főinspectorának.

– Már most tessék a tisztelendő úrnak bátran előbbre -200- kerülni, szólt a furcsa emberke; bizvást mondhatom, hogy a bárón kívül semmi egyéb vadállat nincs a háznál.

A tisztelendő úr feddőzni akart az illetéktelen tréfákért, azonban egy ajtó elé értek a folyosón át, melyet a kis ember rögtön felnyitott (pedig nem volt az ajtón sem kilincs, sem závár) s belépteté rajta Thaddeus urat az előszobába.

Az ajtó belülről is egészen sima volt, s a mint becsukódott hátuk mögött, a tisztelendő úr aggódva gondolt rá, hogy miképen megy ő itt ki, ha arra kerül a sor?

Átellenben ismét egy hasonló kilincstelen ajtó volt, Thaddeus úr vezetője annak is csinált valamit, a mitől az rögtön félrefordult a sarkából s azon is bevezette a tisztelendő urat; ott volt egy nagy fegyverszoba, körülrakva mindenféle divatból kiment emberölő szerszámokkal.

Ebből most oldalvást nyilt egy harmadik ajtó; a furcsa ember oda is bevitte a tisztelendő urat. Az egy pompás keleti diván-terem volt, alacsony kashmir-kerevetekkel, papagájokkal és virágedényekkel.

– De mit fog mondani a nagyságos úr, hogy így bejelentés nélkül keresztül-kasul járkálunk a szobáin? szólt végre, helyes aggodalmát nyilatkoztatva Thaddeus.

– Bizony félek is én tőle; itt van a benyilóban, tessék besétálni hozzá.

– De kérem: bejelentés nélkül! Hogy mehetnék én a nagyságos báró úr szobájába bejelentés nélkül, az nem illenék sem én hozzám, sem ő hozzá.

– No kérem, szólt kifakadva Thaddeus úr, már elég volt -201- a szemtelenkedés! Akármi confidens cselédje legyen is kegyelmed a nagyságos úrnak, azt kikérem magamnak, hogy én előttem olyan derék férfiúról tiszteletlenül ne beszéljen, hanem adja meg azt a decorumot, a mi őt rangjánál fogva illeti.

A kis ragyás hallatlan kaczagásra gerjedt a tisztelendő úrnak ez ethikai kifakadása felett.

– Igazán bejelentsem? kérdé az, kinek a nevetés tarkává festette orczáját, itt piros lett, ott lilaszín.

A kis ragyás eltünt az ajtó mögött; a tisztelendő úr eligazítá magán stoláját, görbe fésüjével hátrasimította gazdag ősz haját s összeszedte testi-lelki erejét a találkozásra; midőn a kis ragyás ujra felnyitá előtte az ajtót s nevetve mondá neki, hogy már bejelentette a báró úrnak.

– Ott ül ő kegyelme; szólt a kis ragyás egy életnagyságú arczképre mutatva a falon, mely senkisem volt más, mint ő saját maga, azzal a ragyás vöröstarka ábrázattal, azzal a foltozott, sastépte szürke kabáttal, azzal a makrapipával a szájában, azokkal a hegyes szemekkel, fénymázatlan csizmákkal s azzal a kopó-staffagezsal maga körül; ő tulajdon maga az öreg Kadarkuthy báró, (a képet kétszáz aranyért festette hirhedett olasz művész, a báró maga tréfásan szokta mondani, hogy maga az eredeti, a miről festette, kabátostul nem ér többet másfél márjásnál).

Thaddeus úr soha életében nem érezte magát ilyen zavarban, mint most, mit a jovialis házigazda észrevéve, hirtelen megragadá kezét s szivesen megrázva, igaz barátságos hangon mondá neki:

– Megbocsásson jó tisztelendő uram azért a kis tréfáért, s már most hozta Isten, beszéljünk másról.

– Köszönöm alássan; rászolgáltam, – zsebretettem; – nem vesznek kárba.

– De hadd legyen hát az egész tréfa. Lássa, tisztelendő úr, azt az egész világ tudja, hogy én bohó, tréfás ember vagyok. Azt kénytelen mindenki felvenni tőlem. Valamint én is felveszem mindenkitől a tréfát.

– Kérem, nagyságos báró úr; az én idejövetelem oka nagyon messze van minden tréfától. Én Gutai Thaddeus vagyok.

A lelkész azt várta, hogy a furcsa ember e szóra egyszerre el fog komolyodni; s elhalt száján a szó bámulatában, a midőn az még vidámabb lett e nyilatkozatra.

– Gutai Lőrincz atyja, tevé utána még egyszer komolyan, reszkető hangon a lelkész.

A kis gnóm hahotával nevetett fel rá, s aztán ezerszer bocsánatot kért a tisztelendő úrtól; azt állítva, hogy ő valóságos bolond; higyje el a tisztelendő úr, hogy egy valóságos eszeveszett embert lát maga előtt.

– Nem jöttem panaszokkal terhelni nagyságodat, szólt Thaddeus: nekem senkire semmi okom panaszkodni, egyedül magamra. Én nem zugolódhatom Isten ellen, mert hiszen ő kezembe adta a kincset, én voltam az a bolond, a ki azt nem tudtam megbecsülni. – Nagyságod tudja, hogy fiamról beszélek, meghalt fiamról.

– Meghalt fiáról! kiálta föl a báró, és kiáltása hasonlított a kaczagáshoz. – Nem, nem nevetek, tisztelendő uram. Bolondos ember vagyok, de nem nevetek.

– Azt ne is tessék cselekedni, szólt Thaddeus. Egyetlen egy fiam volt; deli termetű, lángeszű, jó szivű. Isten felruházta őt minden tulajdonnal, a mi dicsővé teheti a férfit; kincseket adott benne nekem, mikért egykor irigyelhettek volna. De én elhagytam e kincseket. Hiú tudományok között vesztegettem el az órákat, miket fiam nevelésében -203- kellett volna eltöltenem; háládatlan holt könyvek szavait hallgatám a helyett, hogy az ő beszédére figyeltem volna; a világot akartam oktatni, a helyett, hogy tanítottam volna egyetlen gyermekemet. Ez a tudákosok átka; nem hiába mondják, hogy a tudósok fiaiból kerülnek ki a legnagyobb semmirekellők. Igaz. A mi hiú önhittségünk csekély dicsőségnek találja azt, hogy egy térden ringatott gyermeket az első imára megtanítsunk; s a mi fenhéjázó szemléletünk előtt méltatlan feladat az, hogy egy ember jövendőjéről aggódjunk, legyen bár az tulajdon gyermekünk; midőn elhitettük önmagunkkal, hogy mi a népek sorsát mozgatni vagyunk hivatva. Mi nem érezzük azt az örömet, midőn a gyenge gyermeki kéz az első betüt le tudja irni; mi utálunk felelni a gyermek együgyű kérdéseire; mi lenézzük a csekélyebb eszű embert, jobban mint az úr a parasztot; mi dölyfösebbek, kevélyebbek vagyunk, mint bármelyik czímer-nemes, mi zsarnokai vagyunk családunknak, üldözői az ifjukor apró tévedéseinek és nem engedünk szivünkhöz férni senkit. Ezért méltán történik meg rajtunk, ha Isten azt a szivet, mely nem akarta elfogadni a mindennapi ember örömeit, meglátogatja a mindennapi ember bánatával. Oh uram, ezt a bánatot én nem tudom eltagadni. Nem vigasztalnak engem könyveim, nem a tudományok új felfedezései, nem a közélet mozgalma; a mi itt belül marad, az mindig legutolsó gondolatom. Láttam fiamat meghalni szemeim előtt; egy karkinyujtásnyira előttem nyelte el a hullám; csak egy perczczel hamarább kellett volna utána kezemet kinyujtanom és nem halt volna meg. Kerestem félóráig a vízben; és nem találtam reá; és akkor hálát adtam az Istennek, hogy meghalt. Nagy bünhödéstől, gyalázattól menekült meg. Ezt nagyságod bizonyosan mind tudni fogja már.

– Oh én többet is tudok. Egyébiránt négyszem között mondva, én tisztelendő uramat igen meggondolatlan embernek tartom. -204-

– Hagyta volna őket békével összeesküdni, a leányt kocsira pakolni, együtt mind a kettőt Sárosvármegyébe feljönni; itt aztán majd az én gondom lett volna, hogy a gubanczos csomót kioldjam szépen; e helyett kegyelmed neki áll Nagy Sándor kardjával s ketté vágja az egész szövevényt, mármost ki a bolond kötözgesse azt megint össze?

– Csak nem hagyhattam, hogy a fiam egy oly rút álarczos játékot végig játszszék.

– De hát miért nem? szólt rá egyszerre a báró naiv készséggel. Volt valakinek az ellen valami kifogása? Ártott vele valakinek? Kegyedre nézve úgy is el volt veszve a fia, s mint maga mondá, eddig nem sokat törődött vele. Én magam meg voltam elégedve a játékkal; Malárdy meg volt elégedve, a leányzó szerette; az ifjunak is tetszett, az egész világ tapsolt, gratulált hozzá; hát ugyan kinek volt légyen valami baja vele, ha minden úgy ment volna, a hogy elkezdődött?

A nagy philosoph a furcsa ember ellenében nagyon biztosan érezte magát; sophismákkal őt nem lehetett megszorítani.

– Nagyságod egy személyt elfeledni méltóztatott, a kinek igen is nagy kifogása lehetett az alakoskodás ellen: nagyságod tulajdon fiát.

– Ah-hah-hoh-hó! Nem, nem kaczagok, megbocsásson tisztelendő uram, már nem nevetek. Tehát a fiamat. Csak még egy kicsit engedjen meg: – hahhahahó; így már most igazán nem nevetek többet, ez volt utoljára. Tehát a fiamért skrupulozuskodik tisztelendő uram?

– No; – csendesen, tisztelendő uram; ez már az én dolgom. Nem ül ott méltatlanul. Higyje meg, hogy nagyon jó helyen van ott.

– No, no, tisztes uram, én nem mondtam a kegyed esetére, hogy tréfa; tehát kegyed se mondja, hogy az enyim tréfa. Ne beszéljünk az én fiamról, beszéljünk a kegyedéről.

– De én épen azért jöttem ide, hogy nagyságod fiáról beszéljek, és helyrehozzam azt a mit en-fiam vétett ellene; a midőn ő e vétkeért nem lakolhat többé.

– Talán bizony ki akarja őt szabadítani nemes Abaujmegye tömlöczéből? Hagyja ott, tisztelendő uram; nagyon elfér ő ottan; hadd maradjon ő azon a jó barátságos helyen, a míg engem ki nem harangoznak a világból, azután is elég lesz még neki kiszaladgálni a bolondját.

Thaddeus egy párszor borsózni érezte a hátát, a mint e hideg cynismus ördögi hatása erkölcsi érzetei ellen támadt s közel volt hozzá, hogy a nagyságos urat lemennydörögje; de még erőt vett magán s nyugodtan tudott felelni.

– Uram; midőn egyetlen gyermekemet véletlenül megtaláltam, midőn meghallám tőle, mit vétett; midőn megtudám, minő igazságtalanság történt ő miatta, puszta hóbortos ingerkedésből egy más ifjuval, akkor békót vetettem kezére s azon szándékkal indultam meg vele, hogy elhozzam őt a méltatlanul szenvedő börtönéig, ott kicserélem őket s a vétkest hagyom a bünhödés helyén. Ezt akartam tenni akkor, és tenném most, ha fiam élne.

– Igazán azt tenné, ha fia élne? kérdé a kis öreg úr impertinensül himbálva magát sarkain s kezeit bedugva mellénye zsebeibe.

– No hát nem is fogja azt tenni! kiálta fel Kadarkuthy, füttyöt vetve zsebéből hirtelen kirántott kezével.

Thaddeus megint jobban kezdett róla meggyőződni, hogy egy őrülttel van dolga.

– Lássa, tisztelendő uram, szólt a báró, beledugva hüvelykujját a tisztes úr övébe, hogy el ne szaladjon; – kegyelmed saját szavaival mondja, hogy képes lett volna egyetlen fiát, azt a derék életrevaló, nemeslelkű, lángeszű, gyönyörű ifjut bedugni egy penészes tömlöczbe; – kegyed; az apa, az okos ember, a tudós lelkipásztor és a többi; – és mégis én fölöttem szörnyűködik, hogy mint tudom azt a tréfát elkövetni, hogy a fiamat, egy haszontalan, naplopó, ostoba ficzkót, a ki soha semmi jót nem tett a világon, a kinek a pofája az enyimhez hasonlítva, még mostani állapotomban is dehonestatio, becsukattam egy kis neki való leczkére; a mi pedig én hozzám nagyon illett, mert én nem vagyok sem okos ember, sem kegyes ember, a lelkemmel pedig el vagyok annyira adósodva, hogy egy vétekkel több vagy kevesebb nálam már nem öregbíti, nem is ifjítja a számadást. Aztán tulajdonképen én nem is ismerem azt a léhütőt; mert én már tíz esztendeje, hogy nem láttam a fiamat; ki tudja, hátha nem is ez az? legalább az én szívemben semmi sem mozdult meg, mikor őt megláttam; pedig azt mondják, hogy valami magnetizmus van az apák és a fiak között.

Thaddeus nem feleselt tovább a báróval; felvette a székről háromszögletű kalapját, palástját karjára ölté s mutatta, hogy menni akar.

– No, no, no, tisztelendő uram, mire való ez a hirtelenkedés? Minek már ez a harag? Hiszen ha kivánja, okosan beszélek; hanem erről a tárgyról nem lehet okosan beszélni. Kegyelmed most itt akar engem hagyni és menni Kassára, és felfedezni az egész tévedést és Viktor úrfit kiszabadítani a tömlöczből. No ugyebár azt akarja?

– De lássa, azt ne cselekedje. Az bolondság, az nem tudományos férfihoz illő dolog. Tisztelendő úr ismeri a mythologiát, tudja belőle Epimetheus historiáját, meg a Pandora szelenczéjét; no lássa, ilyen Pandora szelenczéje az, a mit tisztelendő úr ki akar most nyitni. Tanuljon Epimetheus példájából.

– Én csak Krisztus példájából kivánok tanulni, szólt Thaddeus, kivonva kezét a báró úréból.

– Tisztelendő uram, lássa, kegyelmed nem tudja, hogy mit cselekszik? A ki a veszett kutyát kiszabadítja a kalitkájából, a ki egy bepecsételt levélben átküldi egyik országból a másikba a pestist, a ki egy gyilkost, gyujtogatót megszöktet, az okosabb dolgot cselekszik, mint a ki az én fiamat kiszabadítja arról a jó helyről. Meg fogják azt siratni százan, meg fogom siratni én, de senkisem fogja jobban megsiratni, mint kegyelmed maga. Hagyja őt ott, ne avatkozzék a mi ügyünkbe…

A furcsa kis ember összetett kézzel s valódi buzgalommal könyörgött Thaddeusnak, a mi őt csak még furcsábbá tette.

Thaddeust nagyon felháborítá e jelenet. Ő is képes volt saját fiát tömlöczbe adni azért, a mit mások ellen vétett; de szivében megsiratta; de együtt szenvedett vele; – hanem arról, hogy valaki becsukassa a fiát azért, a mit saját apja ellen vétett, s tréfát, gúnyt űzzön belőle, az meghaladta a gonosznak azt a mértékét, a mit puritán érzelmei képesek voltak felfogni. Hanem hiszen báró Kadarkuthy furcsa ember; ez sokat megmagyaráz s fölmenti az embert attól, hogy tettei fölött szörnyűködjék; de egyúttal attól is, hogy vele vitatkozzék.

– Csak még egy perczig maradjon, tisztelendő uram, valamit akarok mondani (– egyik kezével megfogta a tisztelendő úr tógája elejét, a másikkal bizonyított); lássa, -208- engedjen magának egy okos szót mondani: – hátha én adnék a sárospataki collegiumnak negyvenezer forintot?

– Micsoda? szólt szemet meresztve Thaddeus. El nem gondolhatta, hogy mit akar ez megint?

– Van egy igen szép állatgyűjteményem, bibliothecam is, nevezetes tárgyak physicum muzeum számára.

– Hát én ezt mind oda ajándékoznám a k...i nagy gymnasium számára, a hol tisztelendő uram lelkész; még új harangot is öntetnék az ecclesiának.

– Holtom után pedig fundatiót hagynék három tanszékre, a hová azt tisztelendőséged rendelni legjobbnak találná…

– Köszönöm, köszönöm, de miért ennyi szép igéret? én nem tudom felérni.

– Nagyságos uram! Farizeusok vénjének tetszik-e engemet nézni, a kit meg lehet vesztegetni világi vagyonnal, hogy ne cselekedje az igazságot?

– Gondoljon tisztelendő uram a nemes czélra. Ajánlataimban nem saját hasznát mellőzi el, hanem a közönségét; az egyház, az iskola jóvolta az, a mit kinálok tenyeremen nyujtva s amit kegyelmed kezemből kiüt; pedig hiszen a mit kérek, az semmi. Nem kérem, hogy mondjon hamis tanubizonyságot, hanem csak azt, hogy hallgasson -209- el egy olyan titkot, mely miatt most szenved egy ember, de ha ki lesz mondva, szenvedni fog ötven. Hát van ebben valami?

– Nagyságos uram. Nálam a czél nem szentesíti az eszközt; én nem vagyok Loyola követője. Feleim tanuljanak boldogok lenni a szegénységben, erősek a szűkölködésben s dicsekedjenek ne a gazdagsággal, hanem a kitűréssel. Én részemről, ha Jeruzsálem felépüléséről volna is szó, és az nem kerülne egyébbe, mint egy elhallgatott szavamba, mely egy méltatlanul szenvedőt kiszabadít; és volna az a szenvedő fiamnak gyilkosa: nem hallgatnám el azt, hanem kimondanám.

Kadarkuthy boszusan toppantott lábával, de kezével mégis megszorítá Thaddeus kezét.

– Derék ember. Meg kell vallanom, hogy derék ember. Ostobaságot cselekszik ugyan, de derekasan cselekszi. Azonban maradjon itt nálam legalább egy napig.

– Egy óráig sem, uram. Vétek volna tőlem minden elhalasztott pillanat, melyben kötelességemet tenni elmulasztanám.

– Megindulok gyalog. Tanuló koromban úgy utaztam be az országot; nem idegen ez előttem.

– No azt még sem fogja tenni. Majd én befogatok magam. Ne féljen, jó csendes lovakat adok, nem forgatják fel; csak addig üljön le nálam, míg befognak. No üljön le hát; szentelje meg ezt az én istentelen barlangomat.

Thaddeus kénytelenül leült; a báró az ajtó felé ment, ott megállt és felkaczagott.

– De az mégis halálra nevetni való tréfa, hogy én saját lovaimon küldöm be Kassára azt, a ki a fiamat ki akarja a tömlöczből szabadítani. Tulajdon lovaimon! Én! Borzasztó nevetséges, ha elgondolom.

Néhány percz mulva visszajött; akkor egészen komoly -210- volt az arcza; még hangja is más volt, mint eddig, nyugodtan, érzéssel beszélt.

– A hintó készen áll tisztelendőséged számára. Tehát csakugyan komoly szándéka Kadarkuthy Viktort kiszabadítani?

– Minthogy kegyelmed ezt fogja tenni, ime nézze, itt van egy levél. Öt fekete pecsét van rajta; – ez a levél foglal magában valamit, a mi tisztelendőségedre nézve igen nagy kincs; – iszonyú nagy, számokkal ki nem fejezhető, mesés nagyságú kincs, – a Dárius kincse. Az ebben a levélben van. Tetszik látni a külső feliratról, hogy én azt a roppant kincset végrendeletben kegyelmednek hagyományoztam, hogy életében legyen boldog általa; de már most neheztelek kegyelmedre és nem fogja azt tőlem megkapni. Hanem azt cselekszem, hogy rábízom a kincset a k....i lelkészi hivatalra azon hivatalos utasítással, hogy a midőn elhozza a nagy kaszás gazdája azt az órát, melyben kegyelmednek is a learatott kévék számát kell szaporítania, midőn lelkésztársai kezéből felveendi utoljára az úrnak testét: akkor nyissák fel e levelet, adják át ezt a mérhetetlen kincset, hogy lehessen annak birtokában néhány óráig, s elmondhassa, hogy egy bolond ember jövendölése szerint, halála óráján volt legboldogabb; – addig tessék szenvedni velem együtt, a mit az élet oszt kegyelmesen. Nem tartóztatom tovább.

Thaddeus meghajtá magát s egy perczig sem gondolkozott tovább a mondottakon. Bolondság ez is, hasonló a többiekhez, mik a furcsa ember fejéből származnak. -211-

A VESZETT LÓ.

A mi virágos keleti nyelvünk «veszett lónak» szokta az olyan embert nevezni, a ki minden helyes ok nélkül nekirohan mindenkinek s keresztül-kasul gázol ártón és ártatlanon; a kit, ha megharagított valaki s azt hirtelen meg nem kaphatja, nekimegy egy másiknak, a kit közelebb talál s azon tölti boszúját.

Mint látszik, a veszett ló czím ilyenformán nem annyira megtisztelő elnevezés, mint a mennyire következetes.

Az ember, épen úgy mint a ló, arra van hivatva, hogy esze által tüntesse ki magát s midőn e hivatását olyképen mellőzi, hogy az ész józan kocsisságát megvetve, a szenvedélyek lódarázsa elől megriad s bősz dühében eltépve az illem gyeplüit, a rendes kerékvágásból kiugrik s rúg és harap, a kit elől utól talál, akkor nagyon méltán mondják róla azt, hogy veszett ló.

Tisztelendő Gutai Thaddeus uram megérkezvén Kassára, sietett az alispánt az általa tudvalevő titkokról informálni.

Olyan köztiszteletben levő férfiú tanubizonysága rögtön segített az ifjú Kadarkuthy veszedelmes állapotján, kinek legfőbb baja az volt, hogy valami párbaj miatt, melynek halál lett a vége, ő kénytelenül álnév alatt szökött Belgiumból Francziaországba; ott is tovább üldöztetve, ismét más fölvett név alatt menekült Svájczba, úgy hogy tárczájában négyféle nevű és leirású útlevelet is találtak, a mi még jobban belekeverte a hinárba s annyira ellene bizonyított, hogy az öreg Kadarkuthynak épen semmi sem állt volna az útjában azon pompás tréfa kivitelére, miszerint Viktor úrfit ott üldögéltesse nemes Abauj vármegye philanthropicus intézetében mindaddig, míg ő meghal -212- s csak végrendeletében nyilatkoztassa ki, hogy az bizony mégis az ő fia, hát csak ereszszék szabadon: – hogy ha ez a tudós ember bele nem elegyedik a dologba, s mint aféle tudós ember gyülölője levén minden élcznek és anekdotonnak, ezt is elrontja komoly közbeszólásával.

Már pedig valóban elrontotta. Önvallomása kideríté, hogy a kit az öreg báró saját fiaként mutogatott a világban, az Gutai Lőrincz volt; s a valódi Kadarkuthy Viktor igaztalanul ül ott, a hol az ember nem mondhatja a «tessék leülni» kinálásra azt, hogy «köszönöm, nem fáradtam el».

A rehabilitált bárót aztán szabadon bocsátották; az öreg Kadarkuthyt hivatalosan megpirongatták, a miért a törvényhatóságot készakarva tréfálkozásokra használta fel; Thaddeus úrnak pedig elismerő szavakat mondtak példás igazságszeretetéért, mely szerint inkább saját családja szégyenét fedezte fel, hogy sem hallgatása által egy ártatlan embert tovább is szenvedni hagyjon.

Thaddeus úr még aznap, a midőn Kadarkuthy szabadon bocsáttatásáról tudósíták, el is hagyta Kassát s sietett vissza saját városába.

Keresztyéni alázatosságában nem óhajta alkalmat adni a kiszabadított Kadarkuthynak arra, hogy megmentőjét hálálkodásaival halmozza el: nem kivánt tőle semmi köszönetet. Még csak találkozni sem kivánt vele. Oh a szellemaristokraták büszkesége határtalan. Nekik tetszik azon öntudat, hogy eszük, jellemük, érzéseik által egy czímernemest lekötelezhettek, oly adósságot hagyva rajta, a mit az sehogy sem tud nekik lefizetni.

Thaddeus látni sem akarta Viktort; nem is lett volna rá nézve e találkozás kedves.

Hazament szépen; elővette szárított virágait s ha azokban kevés vigasztalást lelt, benyitott legszebb eleven virágának szobájába; a kinek akár magyarul, akár latinul hangzott a neve, legszebb volt rá nézve az egész hazai flórában; a szép Lila; a szép Syringa vulgaris Linnæi. -213-

Az egyszer utczán talált gyermek most paloták dísze lehetett; szépségét valami megszentelő bűbáj emelte emberfölöttivé; szép lelke látszott azon keresztül. Epétlen, haragtalan, önzés nélküli mindenki irányában. A háznál mindenki iránt engedékeny volt, mégis mindenki azt tette, a mit ő akart; Thaddeus urat szinte elkényezteté, pedig az is úgy élt, mintha egyedül csak őt szolgálná.

Úgy látszék, hogy meg akarta jutalmazni Isten a sokat érdemlett és sokat szenvedett férfiut öregsége keserű napjaiért ebben az angyaljóságú gyermekben, a kiben a jó öreg minden szeretete egyesült. Ezek a szelid kék szemek voltak az ő vezércsillagai; ez az édesen csengő hang az egyedüli szó, mely előtte arról beszélt, hogy a földnek is van még valami öröme; annyira szerette őt a jó öreg úr, hogy még a templomban is, mikor imádkozott, rajta feledé szemeit, mintha azt akarná látni, hogyan adják tovább ez imahangokat az ég angyalai, a míg azok az Úr zsámolyához eljutnak, együtt könyörögve gyarló halandókkal nem is ismert bűnök kegyelmes bocsánatáért.

Szinte haragos volt a jó öreg úr olyankor, mikor arra gondolt, hogy ezt a szelid angyalt, ezt a martyrarczot valamikor el fogják tőle rabolni; valami goromba kamasz megkéri, elveszi, fejére teszi azt az ostoba prózai főkötőt; – s akkor ő nem lesz többé öreg nevelőapjának imádkozó angyalkája, nem lesz többé az a lesütött szemű szent; nem lesz többé olyan halavány az arcza; – ez a gondolat képes volt Thaddeust nagyon megkeseríteni.

Hanem hiszen messze van még az idő, a leányt még nem hallja senki titkon sohajtani; még valami holdvilágos árnyék fekszik szivén abból a testvéri érzelemből, melyet egykor Lőrincz iránt érzett. Hiszen Thaddeus maga is úgy akarta azt, hogy egykor ebből több legyen, mint testvéri érzelem. Hajh de ki várhatja többé a hajnalt, hogyha meghalt a nap! Mit ér az elhalt ifjura gondolni többé s mit érne rágondolni, hogyha élne? Ő elfeledte a legjobbat, a legszebbet; a kit családja neki szánt, a kiben -214- örömüket lelték volna, a ki által boldogok lettek volna mindnyájan, és választotta magának azt, a kit gyűlölnie, a kire soha gondolnia sem kellett volna; apja halálos ellenségének leányát, a vallásüldöző gyermekét, a ki miatt aztán meg kellett halnia.

Az ég akarta így. Az ég akarta, hogy az átokkal ütő kéz maga is sajogjon az ütés után, mert rettenetes az: egy embernek fejét megsújtani az Isten átkával s nem lehet az, hogy az iszonyúan verő kéz is ne fájjon azután.

A nagy férfi nagyot bukott; sok nagy példa teljesült be rajta; és ime Thaddeus most imádkozik azért, hogy ne érje Malárdyt több csapás; maradjon meg neki az, a mije még megmaradt: csak egy fia van már Malárdynak, egy édes fia, a ki őt nem szereti; nincs büszkesége, hatalma, gazdagsága. Lám: ő neki sincs már, csak egy leánya, egy fogadott leánya, a ki őt szereti, ez öröme, ez reménye, ez megnyugovása. Oh idején van imádkozni az Istenhez, hogy ne teljesítse tovább az átkot.

Ily rövid kérdés hangzott a kerti bejárat előtt, mely nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram szobájához vezetett.

Thaddeus úr maga is hallotta a kérdést s gondolta magában: ejnye goromba pimasz, hát én neked csak «a pap» vagyok.

(A neveletlen még attól a szép lánykától kérdezősködik ily otromba hangon.)

Azután erős, sarkantyús lépések hangzottak s a lelkész ajtaját kinyitották, minden előleges koczogtatás nélkül. -215-

A tudós ajtaja elég magas volt közönséges emberek számára, de a most érkezett nevezetes ember mégis kénytelen volt meghajtani a fejét, mikor belépett rajta, oly szertelen hosszúra találta őt kinyújtani az áldott természet.

A hosszú kezek és lábak embere szinte maga is látszott restellni termete felmagzott állapotját, valami lanyha maga-elhagyás lógatta előre egész alakját, minek következtében hanyagul előrehajlott, s mikor fel-felütötte a fejét, mindig még egy fejjel nagyobbat látszott nőni.

Az ember impertinens szőke volt, még pedig olyan serte hajlamokkal biró hajjal, hogy azt hátulról sehogy sem lehetett becsületesen összecsavarítani; mindenfelé álltak ki a szálak a czopfból, végződvén mint egy nyűtt meszelő; az oldal hajbodrok pedig valószinűleg régen nem levén felsütve, kiegyenesültek és meredtek, a merre nekik tetszett. A képe meg volt borotválva; egy párszor a borotvával bele is metélve, jeleül annak, hogy maga borotválkozott s igen türelmetlen borbélya volt; az orra mellett hosszában egy régibb, de mélyebb vágás forradása volt látható, a mit valószinűleg nem borotválkozás közben ejtettek oda. A világos szőke hajjal valami kellemetlen ellentétet képeztek a sötét szemek; úgy látszik, ez embernek saját alkatrészei is antipathiában voltak egymással. Semmi sem volt azonban visszataszítóbb rajta, mint a vastag, duzzatag ajkak, mik bestialis kifejezést adtak az egész arcznak s valami ijesztő jellemet kölcsönöztek a szavaknak is, a mik keresztül jöttek rajtuk.

A jövevény még ehez valami idegen szabású öltözetet viselt, mely állítólag finom kelméből készülhetett valaha, de most minden szennyes és gyürődött állapotban volt. A nagy türemcsizmák kifényesítetlen, a fehér szarvasbőr nadrág zsirfoltokkal tele, a bársony zubbony összevissza törve, a hol valami fehérnemű fodrainak kellett kilátszani belőle, azok nagyon régi találkozást emlegettek szappannal és tiszta vízzel, s a gavallér még annyi figyelemmel sem volt a világ iránt, hogy begyűrje azokat a kabátja alá. -216-

Nem, a jövevény nem sok figyelmet mutatott bárki iránt is. Nem mondott sem jó napot, sem egyéb tisztelkedő szót a papnak; oda állt egyenesen az arcza elé, hogy a csizmáik orrai egymást érték, s Thaddeus úr kénytelen volt a nyakát felfelé görbíteni, hogy az arczába lásson, s akkor röviden azt mondá neki:

Thaddeus kissé visszahökkent. Bizonyára legelső gondolatja az volt: «no már most értem, hogy az öreg báró miért nem szereti a fiát látni?»

Az ifjú úr le sem ült, nem is köszönte meg; a helyett még egyszer elmondta:

– Örülök, hogy szerencsém van, mondá Thaddeus; pedig sehogy sem örült, azt hitte, hogy ez most megköszönni jött hozzá azt az erélyes közbejárást, melynek folytán kellemetlen helyzetéből kiszabadult, s e hálálkodást szerette volna kikerülni a jó úr.

De nem hálálkodott a jövevény; másért jött; – miután mind a két hosszú karján feljebb gyűrte a zubbonyújjakat, félrefordítá a fejét, s úgy elfelé néző képpel kérdezé Thaddeustól:

Most egyenesen felé fordítá a képét az ifjú óriás s nekimeresztett szemekkel kérdezé másodszor:

Két csepp köny remegett fehér pillái alatt s nem tudott kicsordulni szemeiből.

– Istennél van ő bizonyára, ha irgalmába bevette, és megbocsátá bűneit.

– Ejh, nem kell nekem most papos komédia! kiálta a báró türelmetlenül, nekem ne bibliázzon, hanem feleljen, hol van az a semmirekelő, országcsaló, a ki nevemet bitorolta és a ki miatt esztendeig ültem a börtönben?…

– Elismerem uram, hogy ön méltán neheztel reá, hogy sokat vétett ön ellen; de mégis kérem: ne illesse őt előttem becstelen nevekkel; én apja vagyok s a mit vétett, azért bizonyára egy halállal mindent megbűnhödött.

– Mit? még azt se mondjam róla, a mi őt megilleti? még gazembernek se nevezzem? de fogom őt annak nevezni, és arczul fogom vágni, és megölöm; megölöm az átkozottat!

Az ember reszketett a dühtől, ökleit összeszorította, vastag ajkai kifordultak és szemei körül villogott a fehére.

Thaddeus most már nem félt tőle. Látta, hogy nem emberrel van dolga, az ördögfélétől pedig nem igen rettegett. Nyugodt lélekkel vállára veregetett Kadarkuthynak.

– Mert ha meghalt, akkor már halva van; ha pedig élne: kezének egy ütésével úgy összezúzná önt, hogy soha sem lenne önből többé ember.

Már ezt az utolsó mondást nem valami malasztteljesen -218- ejté ki Thaddeus úr, hanem egy haragvó és büszke apa indulatos hangján.

Kadarkuthy elsápadt, perczre még vastag ajkai is elkékültek; mikor meg akart szólalni, egészen el volt rekedve, alig találta meg a hangját.

– A hol van ni. Szép kis tanubizonyság. Ön maga bizonyít a mellett, a mit mond, ön elrejtette a ficzkót, ön halálhirét terjesztette, hogy megszabadítsa a büntetéstől, a bosszúállástól; de én nem hagyom magamat bolonddá tétetni: én akarom tudni hol van? ki akarom húzni gyáva rejtekéből és keresztül akarok rajta menni kardommal, a szívén keresztül. Egy esztendeig ültem a börtönben, egy esztendeig mindennap arra gondoltam, hogy mikor kiszabadulok: veszszek meg, ha addig ruhát váltok, a míg azt a kalandort meg nem öltem.

– S ha azon kalandornak apja önt ki nem szabadítja onnan, még sokáig gondolkozhatnék nagyságod azon a helyen.

– Hiába példálódzik; az önnek kötelessége volt, a mit én meg sem tartozom köszönni; ha azt mondták az úrnak, hogy én az az ember vagyok, a kit valami által ki lehet engesztelni, akkor rosszul ismertették meg velem.

– Nem mondták azt; szólt Thaddeus keserűn; önnek édes atyja előre figyelmeztetett, hogy hallgassak el, mert ha ön kiszabadul, legelőször is nekem lesz vele bajom. Látja ön, hogy olyan embertől kaptam intést, a ki önt igen jól ismeri; és én azért mégis kiszabadítám önt.

– No hát már most ne csodálkozzék rajtam, szólt az ifjú Kadarkuthy, mintha a pap mondásának ez volna a logicai menetrendje. Tudja, hogy kivel van dolga, beszéljen -219- röviden. Adja elő nekem a fiát; mondja meg, hova dugta el? mert én addig el nem megyek innen.

Azzal ő is leült iróasztala mellé, s elkezde tudós phlegmával irni, még pedig az ifjú báró boszantására arabs verseket póklábbetűkkel; a ki tehát azzal sem ingerelheté a tudóst, hogy asztalára könyökölve az irásába nézett; nem ismerhetvén meg belőle semmit.

E perczben halkan félig kinyilt a mellékszoba ajtaja s egy pillanatra a szép Lilla tekintett be a lelkész dolgozószobájába.

A szegény gyermek hallotta a heves vitatkozás zaját, bár annak szavait nem veheté ki s a mint egyszerre elcsendesültek, az a félelmes gondolatja támadt: vajjon nem ölte-e meg nevelőatyját ama különös idegen? A mint azután első tekintetre meglátta őket csendesen ülve egymással szemközt az iróasztal mellett, zavarultan visszahuzódott s becsukta az ajtót.

Kadarkuthy hirtelen térdére csapott és felállt sebesen; szinte félő volt, hogy fejével átüti a padlatot.

– Ki volt ez? kérdezé Thaddeustól; nagyobb udvariasságból tenyérrel ütve arra a nagy kutyabőrös foliansra, a miből a tisztelendő úr másolt.

– Ez? felelt a jó úr tudós szelidséggel; Izmael Asmai, hires arab költő; az Abner életének koszorús irója.

– Az ördögökbe! nem ezt a kutya könyvet kérdezem, hanem azt a leányt, a ki itt benézett. Leánya az úrnak?

Thaddeus büszkén nézte végig a kérdezőt; ennél a pontnál nem lehetett vele tréfálni: nem volt semmi hajlandósága elejétől végig mindent elmondani az ifjú úr kérdésére; nagy szárazon azt felelé neki: «az».

– No akkor elő fogja az úr egy hét alatt állítani a fiát! szólt ez odahajolva hosszú termetével a lelkész füléhez; -220- azzal vette a háromszegletű kalapját, s megindúlt. Az ajtóból még egyszer visszanézett, fenyegető szemöldrángással intve a pap felé, s azzal egy lépéssel kilábtózott az ajtó hármas lépcsőjén, be sem téve azt maga után.

Thaddeus sem sietett őt kikisérni; egyik sem köszönté a másikat; de a tudós mégis mondott annyit utána, mikor már nem látta:

BAJCSY ALISPÁN.

Szinte látom, mint csóválja sok ember a fejét, mikor azt olvassa, hogy egy időben a tekintetes karok és rendek, úgy hozván a dolgok rendi magával, megválasztották a candidált csizmadia-czéhmestert alispánjuknak, – s mondogatja magában, hogy ez mégis egy kissé erős, s hogy az a veszett poéta, a ki ilyenekben töri a fejét, mégis nagyon sokat feltesz olvasói jóakaratáról, a mikor ilyen merész eredmények kikerekítésébe bocsátkozik s alkalmasint azt akarja kitudni, hogy meddig nyúlik a publikum hite?

Azért rendén találom meggyónni egész lemondással, hogy e merész fordulat az általam leírt eseményekben, valamint az egész történet vázlatának alapvonalai nem tartoznak a képzelet világába.

Való, hogy egy napon a legintelligensebb megye rendei megválaszták nemes pártbuzgalomból a nekik candidált csizmadiamestert megyéjük első hivatalnokául.

És a fenmaradt szájhagyomány hozzá teszi azt is: hogy soha buzgóbb és igazságosabb tisztviselője nem volt a megyének, mint Bajcsy uram.

Sokan fognak még emlékezni arra az ódon adomára, -221- a mit e sajátságos férfiúról hallottak apáink s elmondogattak nekünk, s a mit mi lassankint el fogunk felejteni; egy laconikus rövidségű itélet ez, mely hosszasan csürt-csavart világos adóssági pert e sorral rekeszt be: «liquidum est debitum, solvas, ebadta, punctum». Még azt is hozzá teszik, hogy a veszedelmes rövidségű itéletet a királyi tábla is helybenhagyta, ilyenforma záradékkal: «sententiam vicecomitis, excepta voce ebadta, approbari».

Nekünk csak furcsa adoma volt ez, a min juratus korunkban nevettünk tán egyet, s nem sok gondunk volt a korra, melyet az néhány szóval úgy jellemzett.

Ne kérdezzük, vajjon igazán Bajcsynak hítták-e azt a kézművesből lett alispánt, a ki ez itéletet hozta? hatalmas úr volt-e az, a ki ellen ez itélet szólt? Malárdynak hítták-e azt? vagy ez a név is más volt? Gutai Thaddeusnak hítták-e a papot, a kinek keze oly súlyosan esett le a büszkék fejére?… őrizkedjünk a lélekidézéstől… hagyjuk pihenni azokat, a kik már végig játszották tragédiájukat.

Nekem pedig bocsássanak meg az elmult idők halkan beszélő árnyai, ha csendes susogásaikat ellesve, azokból tanulság végett az élőknek némelyt kifecsegek.

Hiszen a csendes parochialis házban nem susog már Gutai Thaddeus uram selyem stolája, midőn két kezét hátratéve, végig sétál szobájában, s midőn félretekint, mindig úgy tetszik neki, mintha azok a képek ott a fekete rámákban akkor kapnák el róla egyszerre szemeiket s változnának komoly merev festményekké: neje, a jó öreg asszony, és fia, a deli ifju; két megsiratott halottja…

Hiszen nem peng már Bajcsy uram sarkantyúja a megyeházi folyosók márvány koczkázatán, nem csattog parancsoló hangja a tág boltozatok alatt, szépen elegyített magyar és diák szavakban.

Hiszen nem dobog már a megbukott nagy férfi a vágó-utczai szögletház kertjében; köröskörül járva és nézve, -222- hogy nő a fű, a bimbó, és újra visszatérve és újra nézve, mekkorát nőtt azóta, és nem felelve semmi kérdésre és nem kérdezve senkitől semmit.

Mákosné asszonyom sem hordja már a hírt a piaczról a megyercs-utczába, s a gombai töltésről a győri Dunasorra; sőt, a mit csaknem vakmerőség kimondani: erről a rossz mulatságról még életében leszokott.

Mákosné asszonyom, a mióta szomszédura a megyercs-utczai kis házból a nagy megyeházba átköltözött, szinte minden reggelenkint ellátogatott a vármegye házához – magát kibeszélgetni.

Ott ugyan eleitől fogva meg volt hagyva mindenféle őrt álló léleknek, hogy mikor ilyen és ilyen asszonyság jön az alispán látogatására, azt soha se ereszszék be hozzá, hanem az Mákosné asszonyomat nem zavarta meg; előfogta az ügyesbajos embereket a folyosón, kihallgatta, elmondatta magának a panaszaikat; ő is közölte velük a magáét; meglátogatta a porkolábnét, attól kitudott mindent, a mi kívül-belül történik, azután nekiment a kapuban álló strázsának, azzal intézte el a vármegye dolgait, egy szóval mindig talált emberre, a kivel kibeszélhesse magát s az is jól esett neki.

Egy napon azonban a szokottnál is nagyobb rimánkodással esedezett a palotás hajdúnak már korán reggel, mikor az még az ezüst sarkantyús csizmákat tisztította, hogy bocsássa be őt az ő tekintetes komája urához, hiszen bizony rövid ideig fog neki alkalmatlanságára lenni, nem is kívánja a drágalátos idejét rabolni, hanem az alatt, a míg a csizmáit felhúzza, meg a míg borotválkozik, kegyeskedjék őtet kihallgatni, mert bizony veszedelmes dolgok nyomják az ő szívét.

A hajdú könyörült rajta, s Bajcsy megengedte, hogy Mákosné asszonyomat bevezessék hozzá, de kössék jól a szívére, hogy úgy elmondjon egy óranegyed alatt mindent, hogy abból semmi hátra ne maradjon, mert a mint üti -223- a kilenczet, az alispán megy az ülésbe s ott hagyja őt a faképnél.

Bajcsy uram különben nem szokott ilyen goromba lenni az emberekhez, de mikor Mákosnéról volt szó, mindig az jutott eszébe, hogy az a némber bizonyosan tele beszélte már valamennyi hajdú és hajdúné lelkét azzal a hazugsággal, hogy őt Bajcsy uram el akarja venni, vagy legalább el akarta venni valaha, vagy még el is veheti talán, s e gondolat fellázasztott szívében minden emberi indulatot; Mákosné emléke kegyetlen fenevaddá, despotává volt képes átváltoztatni a különben derék férfiút.

Bajcsy alispán hangja nem volt nyájas, mikor azt kérdezé. Aranyzsinóros dolmány volt rajta, nyusztprémes panyóka mentével; jobb kezében tartotta kócsagos kalpagját, s nagy aranyhüvelyes kardra támaszkodott a ballal.

Mákosné asszonyom így sem ijedt meg tőle; odament hozzá, s mielőtt Bajcsy uram védhette volna magát, kezet csókolt neki, a mi a derék férfiút tökéletes zavarba hozta.

Bajcsy alispán erre a gorombaságra megint nem volt elkészülve. Azt várta inkább, hogy Mákosné asszonyom confidenskedni fog, a hajdani szomszédság előjogait használatba veszi, alkalmatlankodik; azt eszében sem forgatta, hogy lehet Mákosné asszonyomnak még kellemetlenebb oldala is: az alázatosság és rettenetes tisztelettétel minőségében.

– Ugyan mi jut eszébe a nagyasszonynak! kiálta fel a derék úri ember, kezeit lehető magasra felkapkodva, hogy a nagyasszony el ne érhesse; én nekem kezet csókolni!

– Oh kérem alázatosan, szólt a nagyasszony megjuhászodott orczával, tudom én, hogy mi az illendőség, mi a becsület-tudás? tudom én, hogy a tekintetes viczispán úr orczája előtt hogyan kell megjelenni? Most már a tekintetes viczispán úr életnek és halálnak ura s a ki hozzá közeledik, meghajtsa a térdét, megalázza az orczáját.

– Tisztelem a nagyasszony eloquentiáját, vágott közbe -224- Bajcsy alispán; nagyon örülnék rajta azonban, ha valami fontosabb tárgyra vergálna; s elmondaná breviter et confuse, hogy miért jött? akként, hogy én is bebizonyíthassam, miszerint jelen állásomban sem szüntem meg jóakarója lenni, s ha favorom által valamit segíthetek, nem fogom megtagadni az indultusomat.

– Oh bizony kérem, kedves komám uram, – ezerszer engedelmet kérek, tekintetes alispán urat akartam mondani, de mindig rájár a nyelvem…

– De bizony nagy bajban jöttem; nem is a magam bajában, Isten mentsen meg: azzal nem fárasztanám a tekintetes alispán urat; én soha sem törődöm a magam bajával.

– De mikor olyan nagy emberek, nagy familiák veszedelme forog feljül, tekintetes komám uram: a mi bizonyosan minden embert megszomorít; kicsinyt avagy nagyot.

– Könyörgöm alázatossággal kegyes engedelmét, ne tessék megharagudni, hogy olyan bátor voltam; hanem hát én magam sem tudom, hogyan vagyok kiválasztva az én uram teremtőmtől arra a czélra, hogy minden szerencsétlenséget nekem kell megtudnom legelőször…

– Már megint szerencsétlenség! sóhajta fel magában Bajcsy alispán. Kit öltek meg hát? mondja el hirtelen.

– Jaj bizony még nem öltek meg senkit; de nagyon közel vannak hozzá, hogy szörnyűségeket míveljenek; ha csak a tekintetes viczispán úr hathatós erejével meg nem akadályozza valamiképen.

– Tehát, mint mondám, nagy bajok fenyegetnek nagy familiákat, kettős baj két nagy familiát, még pedig egyik a volt tekintetes viczispán úré, a másik a nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramé. -225-

– Hm. A nagyasszony tudja azt jól, hogy a nagytiszteletű úr causái engem mindig interessálnak.

– Igen is jól tudom; épen azért jöttem egyenesen csak ide, még senkinek sem beszéltem felőle, de nem is merném elmondani.

– Saját szemeimmel láttam, saját füleimmel hallottam az egész esetet. Tetszik emlékezni tekintetes jó uramnak arra a hórihorgas drómó emberre, a ki egy pár nap óta itt jár városunkban?

– Nem tudom én, miféle ember; báró, vagy pojácza, vagy micsoda? Egyik azt mondja, hogy medvetánczoltató, másik meg azt, hogy mameluk herczeg; elég az hozzá, hogy valami idegen bolond ember.

– Hát mert olyan, mint a bolond; úgy jár az utczán, mint a bolondok szoktak; hosszú is hozzá; azt bizony megnézi minden ember, még a gyerekek is futnak utána; aztán a minap hogy szembe találkoztam vele az utczán, csakhogy rátaláltam nézni, beletaszított a csatornába; kérem alázattal, az egész czipellőm elmerült bele. A minap meg a «Fekete sas»-ban úgy ütötte pofon a szolgát, a ki nem sietett neki kinyitni az ajtót, hogy elájult bele; másszor meg a piaczon összeveszett egy kásás kofával, hogy meri neki kínálni a köleskását, s úgy borította a fejére az egész paprikás szakajtót, hogy maig sem lát szegény asszony az egyik szemével; a Matyusné szép kuvasz kutyáját meg, a miért utána ugatott, pisztolylyal egyszerre agyonlőtte, azután meg kiment a vág-dunai dobogó hídra, s ott annak a szélső karfáján ment végig, mint valami kötélen tánczoló komédiás, hogy a kik nézték, a hajuk szála is az ég felé meredezett, s még ő szidta az embereket, a kik intették, hogy ne kisértse az Istent; hát nem bolond az ilyen ember, a ki ilyeneket cselekszik? -226-

Bajcsy uram nem czáfolta meg a kérdést, csak annyit mondott rá, hogy vajjon mi baja van azzal a nagyasszonynak, ha valaki épen a feje tetején jár is?

– Nem terhelném vele a tekintetes urat, bizony igazán mondom, ha csak a mult este olyan szörnyű eset nem történt volna, a mire rá sem merek gondolni. Hallgassa csak meg, tekintetes komám uram, mert jobb helyen nem is beszélhetném azt el. Hát úgy volt az, hogy én bizony egy kicsit meglátogattam délután a Tóth Jánosné komámasszonyt, beteg volt szegény; lelte a hideg, de már jobban van; ott bizony mi sokáig elbeszélgettük az időt s azon vettük észre, hogy este lett. Már most siethetek haza, mondék, s úgy is tettem. Tetszik tudni, tekintetes komám uram: a Tóth Jánosék ott laknak a vár alatt, én még most is ott lakom a megyercs-utczán; hát hogy rövidebb úton haza jussak, egyenesen átvágtam az anglius kerten; hogy majd a klastromon át a barátok utczájára, a pápista iskolán keresztül meg a szombati-utczára jutok s hamarább otthon leszek. Sötét volt már, egy pár közlegény katonánál egyéb nem járt az anglus kertben, én bizony féltem magamban egy kicsit, s szinte jól esett, mikor a csavargós úton láttam valakit szemközt jönni felém. A biz a tisztelendő úr fogadott leánya volt, a szép kis Lila. Megállítottam: «ugyan lelkem hova megy ilyen egyedül?» A tisztelendő úr valami pilulákat küldött általa épen a Tóthné komának. Ilyen a tudós ember, elereszti azt a fiatal leányzót magában: «de hát nem fél itt járni?» Mitől félnék? felelt a leányka nagy ártatlanúl; nekem semmim sincs, a mit elvegyenek tőlem. – Milyen együgyű felelet ez már! No ezt így nem ereszthetem egyedül magában, gondoltam, még valami baj történik rajta s visszafordultam, hogy majd elkisérem a Tóthékig, úgy is el vagyok már késve; hát a mint a czélba lövő dombnál befordulunk, egyszer csak elénk toppan az a félbolond nem tudom én kicsoda. Részeg volt-e, bolond volt-e? egyenesen elénk állt és ránk kiáltott, hogy álljunk meg, s azzal -227- Lila leánynak megfogta mind a két kezét szemtelenül. Én elkezdtem kiabálni: «hallja, bocsássa azt a lyányt; tisztességes leányzó az, a nagytiszteletű úr leánya!» de a veszett ló rám se hallgatott, hanem egyre a Lila szemei közé nézett azokkal a kigyó forma szemeivel s fogta mind a két kezével a leányt, a ki, mintha eszét vesztette volna, sem mozdulni, sem kiáltani nem tudott, hanem csak megnémult és nézett rá vissza. Az istentelen vad ember akkor ezt mondta neki: «hol van a testvéred? mondd meg, hol van a testvéred, hol a pap fia? mert ha meg nem mondod, megcsókolom az orczádat itt az utcza közepén s akkor majd előjön a ficzkó, ha még lélek van benne».

Bajcsy uram kezdte a kardja tokjával verni a padlót: nem tudott kegyelmed kiáltani?

– Könyörgöm alássan, de bizony kiáltottam: gyilkost, haramiát kiáltottam. Szidtam, akasztófáravalóztam azt a hórihorgast, még a haczukáját is elhasítottam, de még sem tudtam volna kiszabadítani kezei közől azt az ártatlan vergődő galambot, ha csak egyszerre egy fiatal ember, mint a parancsolat ott nem terem, s meg nem ragadja a hosszú lábú szörnyeteg nyakravalóját, mire az egyszerre kénytelen volt elereszteni a leányzót, mert egészen hátra tántorodott az erős taszítás miatt, úgy meglökte az a derék fiatal ember, hanem azután ő is megragadta emezt, megfogták egymást mind a ketten s egy ideig nem szóltak egymáshoz semmit, csak néztek egymás arczába, úgy szikráztak a szemeik; azután meg egyszerre elkezdte mind a kettő a másiktól azt kérdezni: hogy mit akar? a mire egyik sem felelt. Én megijedtem, hogy itt most mindjárt emberhalál lesz, s megkapva az elbágyadt leányka kezét, futottam vele tüskön-bokron keresztül, addig meg sem álltam, míg a piaczra ki nem értünk, akkor tekintettem csak vissza; hát már akkor mind a két férfit láttam az angolkertből békességesen kijönni, a kerítésnél még szóltak egymáshoz valamit, azzal egymásután elmentek a part felé. Azután hazavezettem a kis Lilát, szegényke -228- inkább halott volt, mint élő, csak arra kért, hogy senkinek se szóljak e felől, a mi történt, és kivált hogy azt meg ne mondjam senkinek, ki volt az a megmentő ifjú?

– Egy szót sem ejtettem ki tekintetes komám uramon kívül senki fia előtt.

– Azt is csak a tekintetes komám uramnak vallom meg: az bizony senki sem volt más, mint tekintetes Malárdy úr fia: Kálmán.

Bajcsy alispánnak olyan jó szivós arcza volt, mely nem engedte a meglepetéseket észrevétetni.

– Azért törekedtem olyan erőszakosan tekintetes komám urammal beszélni, folytatá a rosszhírhordó asszonyság; mert már most mi lesz ebből? Én az én asszonyi rövid eszemmel csak úgy okoskodom, hogy az a fiatal Malárdy abba a tisztelendő úr Lilájába szerelmes, különben miért kisérgette volna a leányzót alattomban nyomon s miért esett volna oly dühösen neki annak a hóbortosnak? Azután meg azt is elgondoltam, hogy ezek a fiatal urak nem azért váltak el olyan csendesen, mintha kibékültek volna, sőt inkább ezután akarnak még csak összeveszni; hallom, hogy az a galiba ember mindenkit azzal ijesztget, a kire megharagszik, hogy kihivja egy szál kardra; mikor még a Fábián András sógort is kihivta egy szál kardra, a miért nagyon megtalálta csudálni. Mi lesz már most ebből, ha a tisztelendő úr és a Malárdy tekintetes úr megtudják a veszedelmet? Ha nem volt elég, hogy Gutai uram fia és Malárdy úr leánya egymás miatt veszének el, még azt is meg kell nekik érniök, hogy Lila miatt elveszszen az a derék ifjú ember s egymás miatt tőből kiromoljon két olyan nagy tiszteletreméltó család? Én bizony nem tudom, hogy mit cselekedjem? Ha hallgatok, abból is veszedelem támad, ha beszélek, abból is az támad; azért gondoltam azt ki, hogy elmondom tekintetes -229- komám uramnak az egész dolgot, tegyen benne saját tanácsa szerint, a hogy legjobbnak találja.

– Nagyon köszönöm a nagyasszony szívességét ebben a dologban. A tudomásúl vetteket illő helyen használni fogom. Még egyszer köszönöm.

Azzal beszólítá az ajtónálló hajdút s parancsot adott neki, hogy vezesse le Mákosné asszonyomat és mutassa meg neki a numero négyet, azután ismét kisérje fel tisztelettel.

A numero négy nem volt egyéb, mint egy földalatti börtön, melynek ezúttal nem voltak ember lakói, s mely épen csak egy kis arasznyi ablakon át kapott világot egy ölnyi magasból. Mákosné asszonyom el nem tudta gondolni, hogy mit mutogatnak neki azon?

– Igen is láttam, tekintetes komám uram. Jól tetszett mondani, hogy az nagyon szomorú kvártély.

– Az én alispánságom alatt nem volt lakója; és reménylem is, hogy soha sem lesz; hanem – – ha kegyelmed, édes kedves Mákosné komám asszony, ezekből a dolgokból, a miket nekem most itt elmondogatott, csak egy drága szót is eltalál mondani akármiféle teremtett állatnak, akkor fogadom hitemre, hogy a numero négynek -230- támadni fog állandó lakója, és az senki sem lesz más, mint kegyelmed maga. Isten hirével.

A jámbor nagyasszony maga sem tudta, hogy jutott ki az ajtón át a folyosóra, a folyosóról az utczára, úgy megrémült ez utóbbi szavaktól: soha sem látta az ő kedves Bajcsy komáját ilyen rettenetesnek.

Nem is ment többet a vármegyeház tájékára még véletlenből sem, hanem kikerült neki a szomszéd utczába, s ha valaki kérdeni találta, hogy mi újságot tud, csak sóhajtott és szájára tette a kezét, mint a kinek nyomja valami a szívét, de erős lakat van a száján.

Igy teljesedett be rajta, hogy még világi életében elszokott a rossz hír hordozásától.

A FELLÁZADT FIU.

Rangbeli bukásának leggyorsabb következménye volt a teljes vagyoni felbomlás.

Már régóta fölözték kiadásai jövedelmét; a pompa, mit a Malárdy név chimærája követelt maga körül, lassankint felemészté a roppant birtokot; a fény, mely a Malárdy kastélyt ellepte, lassan égető láng volt, mely azt porrá tette.

Malárdy nem gondolt arra, hogy ez valahol végződni fog. Azt hitte, családja mindig folytatni fogja azt a hatalmaskodást, melynek örökös birtokában volt. Ő is nagy adósságokat vett át apjától, miket sohasem fizetett ki; fia is győzni fogja azt tovább. A Malárdy név nagysága, a fényes birtok, a korlátlan hatalom és rang eltakarják a rossz lábon álló gazdaságot, a halmozott tartozást, a közpénztárak hiányait.

A hatalmas úr a közpénztáraknak is tartozott. Elég elbízott volt azokból akárhányszor nagy összegeket kivenni; tudta, hogy bármely perczben helyre teheti azokat. -231-

A mint azután hivatalát s vele az addig gyakorolt befolyást elveszté, megjelentek eddig senkitől sem sejtett hitelezői; mikor a hír kivitte a piaczra összegyűlt adósságai mennyiségét, az emberek elszörnyedtek rajta. Kérdés volt, hogy a Malárdy-birtokok képesek-e azt fedezni?

S még az nem volt a legnagyobb baj. Hiszen ha minden vagyonát elveszté is, még ott maradtak felesége jószágai, azokban is úr lehetett: nem olyan nagy úr mint eddig, de független, magáéból bőven élő uraság.

Ámde voltak titkos adósságok, miket nem volt szabad a közhirnek megtudni: a közpénztárakból kivett összegek. Azokat helyre kellett tenni, mielőtt a számadoltató bizottmány rájuk teendé kezeit. Malárdy kénytelen volt kétségbeesett helyzetét megvallani neje előtt.

A derék asszonyság nem tett szemrehányást férjének, rögtön elutazott jószágaira, zálogdíjt vett fel rokonaitól birtokai legnagyobb részére, a többit haszonbérbe adta, s mire férjének a pénztárakat át kelle adni, kezében volt a pénz, a mi azokból hiányzott.

– Feleség: azt teszi, hogy fele segítség; szólt hozzá a nő vigasztaló hangon, aztán első dolog a becsület. A te becsületed pedig az enyim is. Légy erős. Összevonulva élünk ezután, de megélünk; van még egy szép házam Komáromban, azt kicsinosítjuk, ellakhatunk benne; szép kert van mögötte; az többet ér egy kastélynál. Majd én vezetem a kiadásokat s a mi jövedelmünk van, megtakarítok belőle évenkint még ezer forintot is; apródonkint így visszaváltogatjuk jószágainkat s nem szorulunk az Isten kegyelmén kívül senkire.

Malárdy megölelte nejét és nem szólt semmit. – Azután is nagyon keveset szólt ő. Egész nap is elmult, míg valami szavát lehetett hallani. Igen türelmes ember lett; be hagyta magát költöztetni a kis házba ott a gombai töltésen, odaült az asztalhoz, ha tálaltak, nem kérdezte, mi -232- az ebéd? s felvette a ruhát, a mit ráadtak, nem kérdte: jól áll-e?

Malárdyné maga volt a konyhán, maga volt a mosóteknőnél; ő vasalt, ő gyomlált a kertben, s varrt az egész házra. Délelőtt ha meglátogatta valaki, ott találta a sodródeszka mellett, a mint nyujtotta a tésztát; délután rokkáján ült, szolgálói között, kikkel versenyt font; és mesélt nekik, hogy el ne aludjanak: olyan szép fonalat tudott ereszteni, mint a selyemszál s olyan szép meséket mondott, hogy az ember éjfélig elhallgatta volna.

Teheneket is tartott otthon, azoknak a tejét jól fizették a városban, a begyűlt pénzt megtakarította szépen, baromfira sohasem költött, azt mind tudta tenyészteni otthon.

És azért olyan fényes volt szobájában minden, mint a tükör, és Kálmán fia mindig olyan volt, mintha akkor vették volna ki a skatulyából.

Nagyon szerette azt a fiut, pedig mostohája volt; úgy őrizte minden bajtól, remegett, ha egy köhögését hallotta; szerette meglepni olyan ételekkel, a miket az szeret, s ha este sokáig kimaradt, tízszer is kiment az ajtóba utána nézni, ha jön-e már? vajjon nem történt-e baja?

Épen úgy várta haza azon a napon, melyen Mákosné asszonyom ama nevezetes fölfedezést tevé Bajcsy alispán előtt. A jó mostoha szemét nem kerülte ki, hogy Kálmánnak valami baja van, valami nagy, érzékeny baja s aggodalmas sejtelemmel látta őt korán reggel távozni hazulról. Most is azon gondolkozott folyvást, hogy mi bánthatja őt olyan nagyon, a mitől olyan halavány az arcza? Oh mennyi gondot belefont a jó asszonyság abba a hosszú, hosszú fonalba, a mi gyors ujjai közt egyre végighúzódott, mennyit hallott abból az üres perregésből, a mit a gyors kerekes rokka egyre repülő, mégis egyhelyben álló orsószárnya danolt.

Az orsó egyre zúgott, pörgött: akárki jön, nem szakad érte félbe a munka; «tessék, be szabad jönni». -233-

Malárdyné elbámult. A ki szobájába belépett, az nem volt más, mint Bajcsy alispán. Az asszonyság annyira megdöbbent, hogy a fonalat kiszalasztá kezéből: mit keres ez ember ő náluk? a megbukott, az elejtett Malárdy házánál? Lehet olyan eset a világon, melyben Bajcsy András Malárdy küszöbét átlépje?

– Bocsánatot kérek, tekintetes asszony, szólt akkori szokás szerint, illendően kezet csókolva a ház asszonyának; idejövetelem nem történik valami csekély okból; azon ügy, mely nyelvemre van bizva, nem végezhető el sem levélben, sem izenet által. Kegyeteknek legféltettebb, legdrágább kincse veszélyben forog.

– Az udvaron találkoztam vele, a mint meglátott, visszafordult s lement a kertbe. Mai napon értésemre adatott, miszerint Kálmán úrfi bizonyos kelletlen történet részesévé tette magát. Tudniillik, hogy jár most is ebben a mi városunkban egy kötelőzködő bolond ember, a ki hogy ezuttal a hűvösön nem ül, csak annak köszönheti, hogy nemes ember: bizonyos báró Kadarkuthy Viktor.

– Az igazi Kadarkuthy, magyarázá Bajcsy uram; bolond ember, tökéletes bolond, nem jó vele tréfálni; már a tisztelendő urat is majd kiverte a házából, hogy neki adja elő a fiát, a meghalt fiát s azonkívül is minden embernek nekimegy, mint a vak légy. Ennek a tébolyodott embernek valami dühös találkozása volt tegnap Kálmán úrfival. A báró durván megtámadott egy fiatal ártatlan leányzót; üdvösségesnek találom majd később azt is megmondani, hogy kit? de elébb másról beszélek. Kálmán -234- úrfi bátran pártját fogta a durván bántalmazottnak s a bárót rangjához mért oldalbaütésekben részesíté.

– Rettenetes! kiálta közbe Malárdyné, ki a következményeket egyszerre fel tudta fogni.

– Valóban megütögette a bárót s az idáig rendében van. A báró nem indíthat pert a sérelemért, mert ő viselte magát garázdaul; ellenben indíthatna ellene más pert, – ha a kérdésben forgó hajadon hirneve nem ajánlaná az egész dolog titokban tartását. Azonban ezen embernek az a rossz szokása van, hogy mikor valaki megbántja, azt mindjárt egy szál kardra hivogatja ki, s minthogy ő nagy sicarius, ilyeténformán sok derék fiatal embert megcsufolt már, sőt többeket meg is gyilkolt.

– Tudom bizonyosan, hogy Kálmán úrfi is párbajt kiván vele vívni; de nem tudom az órát és a helyet, hol és mikor? mert akkor nem alkalmatlankodnám itten, hanem elfogatnám a hely szinén mind a kettőt. De azt, mint mondom, nem tudhattam meg. Azért arra kérem a tekintetes asszonyt, hogy elővévén szülői tekintélyét, beszélje le Kálmán fiát a veszedelmes merészletről, akadályozza meg a párbajt, őrizze meg gyermeke életét.

Malárdyné szótlan érzelemmel szorítá meg Bajcsy kezét. Ez volt köszönete.

– Azonban még nem ez minden, a miért idejöttem. Ama leányzó, kinek védelme miatt támadt az a viszálkodás, senki sem egyéb, mint nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak az ő fogadott leánya.

– Azt mondom, hogy én nem vagyok hajlandó a dolgokat a véletlennek tulajdonítani, s azt állítom, hogy Kálmán úrfit nem a vakeset vitte Lila leányasszony közelébe, s az a nemes harag, melylyel ő a leány megbántóját visszatorlotta, valami más indulatból eredt, mint puszta emberszeretetből.

Malárdyné most már csüggedten roskadt le egy székre, -235- mert érezni kezdé, hogy a balhir veszélyesebb fele még most következik.

– No már most tessék hozzá gondolni a többit. Ugy hiszem, okos asszonyság előtt beszéltem. Kálmán úrfi ez által igen nagy szomorúságot okoz mind saját családjának, mind a lelkipásztornak. Tudjuk, minő szomorú emlékezet köti össze e két úri család két legszebb gyermekét. Vessünk fátyolt reá. Egy Malárdy leány már elveszett egy Gutai fiuval összekötve; most még egy Malárdy fiu van, kit szülői nagyon szeretnek, és még egy Gutai leány (mert valóban úgy szereti őt a lelkész, vagy még – Isten bocsássa meg – jobban, mint saját gyermekét). Rettenetes volna mindkét családra nézve, ha a fatum ismét egymás által sujtaná. Én nem kevésbbé rettegek Gutaiért, mint Malárdy úrért. A lelkész nekem régi barátom, pártfogóm, vigasztalóm. Sorsában mindig úgy részt vettem, mintha a magaméhoz volna kötve. Egy göröngyös útat törtünk különböző erővel, egy ügy mellett fáradva tanultuk meg egymást szeretni. Én óhajtanám, hogy ez utolsó bánatot elfordíthassam ősz fejéről, mely őt bizonyosan a sírba vinné. A milyen irtózatos volna rá nézve a hír, ha megtudná, hogy bálványozásig szeretett gyermeke Kálmán úrfit szereti, ép olyan csapás lenne az Malárdy úrra nézve. Azért kérem kegyedet, vesse magát itt közbe. Szelidséggel, nyájas anyai szeretettel sokat ki lehet vinni. Még talán nem késő.

A bölcs ember ezzel ismét kezet csókolt Malárdynénak, ajánlotta magát és eltávozott. A házi asszonyság kikisérte őt egész az utczaajtóig.

A nő odament és átölelte férje vállát. Mit mondhatott volna neki, ha már úgy is tudott mindent? -236-

Azután ismét szétterjeszté karjait s szétnézett a levegőbe, mintha keresné, hogy kivel küzdjön meg? kivel álljon harczba?

– Ki bánt engem? ki hozza rám ezt a veszedelmet? hogy a véremből való vér verjen meg minden léptemen? Hiszen elvesztettem már mindenemet; nem vagyok úr, nem vagyok büszke ember: – de még a fiamat is, még a fiamat is!

– Hiszen csak volna még egy másik, volna még egy gyermekem; akár fiu, akár leány, kicsiny vagy nagy, ezt az egyet eldobnám magamtól; de mikor nincs több, mint ez az egy.

Malárdyné szükségét látta, hogy férjét e perczben még jobban szorítsa szivéhez; az atya félelme a férfi büszkeségével átkozott harczot küzdött annak lelkében most midőn azt tudta mondani: csak volna még egy másik!

E perczben épen hangzottak Kálmán lépései a folyosón; mostohája megismeré azokat.

– Ne légy hozzá kemény. Engedd, én hadd beszéljek vele; te fordulj félre, állj az ablakba, ne nézz reá.

A mint szülőit meglátta, arcza egyszerre vidám kifejezést ölte, de meglátszott azon, hogy ez csak erőltetett rögtönzés.

Mostohája nyájas gondossággal ment eléje, elvette pálczáját, kalapját; félresimítá szép hajfürteit fehér homlokáról; megcsókolta halavány orczáját és szólt hozzá gyöngéd, kérlelő hangon: -237-

– Mi bajod? olyan halavány vagy. Valami lelt; mondd meg nekem. Ne titkold el előttem, édes jó fiam, te.

– Nekem? semmi bajom sincs, kedves jó anyám! Köszönöm, hogy kérdezted; nincs semmi bajom.

– No de mégis. Miért vagy hát olyan halavány? Bizonyosan ez a rossz városi lég árt neked nagyon. Jó is lesz, ha ma kimégy édes atyáddal falura; ott kinn maradhattok egy pár hétig; az neked jót fog tenni.

– Ma nem mehetek édes anyám: a physicum muzeumba új villanygép érkezett, azt fogják ma a tanárok mutatni, oda igérkeztem.

– Oh bizony te azt megláthatod majd máskor is; lásd, odakinn most rajzanak a méhek; te azokkal úgy szerettél máskor pepecselni; a lugos is virágzik, tele van jázminnal és jerichoi rózsával, te úgy szerettél máskor az alatt üldögélni, dolgozni.

Atyja egyszerre odafordult s útját állta. Szigorú, merev arcza, melynek szemei nem mozdultak, de ajka reszketett, megdöbbenté az ifjut.

– Én tudom, hogy miért akarsz ma itt maradni, szólt hozzá erőltetett szilárdsággal.

Megdöbbentő volt látni, hogy az eddig halvány arczú ifju vonásai hogy elevenültek fel lassankint e lesujtó szóra, arcza hogy pirult fel, fejét hogy emelte magasra.

– Meg akarod magadat öletni egy leányért, kit az én halálos ellenségem a szeméten szedett fel; ellenem való gyűlöletben nevelt.

– De a kit én szeretek… szólt az ifju s magasztos arczának ragyogása legdicsőbb védelme volt annak, a kit bántottak előtte.

Malárdy arczán sötétkékre dagadtak az erek, egész hálózatát a hajszálereknek látni lehete e pillanatban szép férfias orczáin, annyira, hogy neje megdöbbenve lépett hozzá, engesztelőleg simogatva férje homlokát s csendesen suttogá fülébe:

– Szelídebben szólj. Ne ijeszd meg, ne ejtsd kétségbe, ha szereti azt a leányt, ne szólj felőle rosszat.

– Igazad van. Igazad van, susogá Malárdy, magához térve első indulatából. Igaztalan voltam ahoz a leányhoz. Nem úgy akartam mondani, Kálmán. Ő meglehet, hogy tisztességes, jámbor személy. Boldog lesz vele, a ki valaha elveszi. Nem tudok felőle semmi rosszat. De gondold meg azt: te, egy Malárdy, a ki ennek a névnek utolsó hordozója vagy, mert én nemsokára leteszem azt már; – kiben még egyedül van minden reményem, a ki előtt tárva áll a világ, hogy választhass magadnak méltó párt a legbüszkébbek közül; te összekötnéd fényes nevedet egy névtelen, rangtalan, ismeretlen eredetű személylyel; de ez mind semmi; te jól tudod, hogy amaz ember, ki azt a leányt felnevelte, engemet hogyan átkozott meg egykor; ha nem tudnád, kérdezd meg a legutolsó hajóst: elmondja, annyira ismeretes az mindenki előtt; és te beteljesítenéd azt tulajdon apádon, mit másik testvéred még félbenhagyott, belém döfnéd az átok ördögszarvait egész a szivem mélyéig? hogy azt mondanák az emberek, ime megalázták Malárdy Ferenczet Gutai Thaddeus lábai alá tulajdon gyermekei, és kaczagna rajtunk az egész világ. De ne gondolj én velem: ne törődjél azzal! élek én, vagy meghalok, megáldalak-e vagy megátkozlak? De gondolj -239- arra, hogy egykor gyermekeid lehetnek és azok meg fogják vetni anyjukat és pirulva fordulnak el apjuktól, ki nekik a porba vetette a bölcsőt.

Kálmán derült szemekkel tekinte atyjára. Ezen szemekben szánalom volt. A nagy, hatalmas Malárdy mint elővette ékesen szólását, hogy legutolsó alattvalóját, a kinek még parancsol, egyetlen gyermekét legyőzze. Hasztalan munka volt az is.

– Egy szavadat sem czáfolom meg atyám; de szeretem azt a leányt; és szeretni fogom holtig.

Malárdy tántorgott, a feje kezdett szédülni, neje érzé, hogy a kéz súlyos kezd lenni, mely vállára támaszkodik.

A fiu odalépett atyjához és megcsókolá annak kezét, azután engesztelően szólt neki:

Malárdy rámereszté fiára kisértetien kiülő szemeit; úgy nézett, mintha amaz antik márványszobrok egyike kezdené el egyszerre szemeit forgatni.

– Holnap úgy-e? Azt tartod: holnapig nagy idő van. Te még ma vívni akarsz s holnap beszéljen veled, a ki tud; úgy-e ezt gondolod?

– Az imént beszéltél atyám a Malárdy név büszkeségéről; emlegetted előttem számtalanszor őseink szeplőtlen nagy hirét és most azt mondod, hogy egy Malárdy bújjék el kihívó megbántója elől és gyáva legyen akkor, midőn bátorsága felől kérdezősködnek; ilyen arcz nem -240- illenék a Malárdy ősök képcsarnokába, kik mind kardosan vannak ott lefestve.

– Azok bátrak voltak ott, a hol kellett, kiálta közbe hevesen az apa, ontották vérüket hazájukért, hitükért, fejedelmükért, lelkük meggyőződéseért; de nem egy hitvány asszonyszemélyért! Ha unod a pályát, melyen eddig jártál, légy katona: nem bánom; ott akad módod családod bátrainak történetét folytatni, vagy ha kell, dicsően bevégezni; ha elesel csatában, megsiratlak, megtisztelem halálodat, azt mondom, méltó fiam voltál; de a párbajvívót, a hetvenkedőt, a kötények bajnokát megvetem, nyomorult, haszontalan embernek tartom, s ha van fölötte hatalmam, bezárom és vigyázok rá, mint olyan gonosztevőre, a ki egyúttal bolond is…

Kálmánt e szavak a végsőre vitték. Nem engedé magát jó mostohája által elcsitíttatni, hevesen felelt vissza atyjának:

– Tehetsz velem, a mit akarsz; bezárhatsz, börtönt csinálhatsz házadból számomra, csúffá tehetsz az egész világ előtt, mondhatod ellenfelemnek, hogy gyáva vagyok. Én fogom tenni azt, a mit egy rab tehet, hogy börtönéből kiszabaduljon; s nem lesz más gondom, mint hogy azt felkeressem, a kivel ma kellene találkoznom, és nem fogom neki megbocsátni azt, a mit az ellen vétett, a kit én szeretek. Azt pedig szeretni fogom, és elhagyok érte apát, anyát és minden rokonomat; levetem magamról a Malárdy nevet, ha az szégyenli magát ő mellette, és felveszem az ő nevét, azt fogom viselni és büszke leszek rá; tudni fogok érte élni, tűrni, szenvedni és dolgozni, s ha kell, tudni fogok érte meghalni…

A mostoha látta Malárdy arczának szertelen elsápadását, látta, mint szorulnak össze görcsösen öklei, s rémülten veté magát Kálmán elé, erőszakosan betuszkolva őt a mellékszobába, rázárta az ajtót és a kulcsot eltette keblébe.

Azután ismét visszatért, hogy férjét engesztelje; az nem szólt most semmit; kalapját, pálczáját kereste s neje -241- kétségbeesett unszoló kérdésére, hogy hová indul? azt felelte:

Malárdyné bezárta fiát a szobába, azzal az erős szándékkal, hogy nem is fogja őt onnan kibocsátani, míg az a verekedő valamerre el nem tisztul innen a városból. Ez ötlet jellemzi a derék asszonyságot. Ő igen rendén találta mostoha fián olyszerű zsarnokságot elkövetni, a minővel makranczos kis fiukat szokás megtörni, midőn annak élete forgott veszélyben. Ő meg fogja mutatni, hogy tud parancsolni Kálmánnak és túlteszi magát az illem és lovagiasság bolondos törvényein, nem fogadva el más kötelezettséget, mint melyet az anyai szeretet szabott eléje.

Leült ismét kerekes rokkája mellé és eresztette tovább az elszalasztott szálat; az orsó pörgött, pörgött oly csendesen, mintha semmi sem történt volna a háznál.

Még soká pörgött volna az orsó oly csendesen, ha idegen léptek nem hangzottak volna ismét a folyosón. A házi kutyák majd lehúztak valakit odakinn; pedig különben olyan jámborok voltak, soha sem bántottak senkit.

Malárdyné már föl akart kelni, hogy kinézzen az érkező elé, midőn az már be is lépett az ajtón.

– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok; szólt az idegen, gőgösen billentvén egyet termetén, a mi inkább leereszkedés, mint tisztelet akart lenni.

Ez nyilván nem tudja, hogy egy Malárdy házában hogy szokás köszönni? A rokkán ülő aszszonyság nem ád neki -242- valami magas fogalmakat a család rangbeli állása felől. Kisvárosi lateinerhad: gondolja magában.

Malárdyné pedig épen olyan neki való asszonyság volt, a kinél jobban, ha egész Magyarországot felkereste légyen, sem találhatott volna emberére.

A derék matróna megállítá rokkája kerekét, az orsószárnyba egy lyukkal feljebb dugta a kapcsot s akkor kérdezé:

– Egy kis beszédem van vele; szólt ez lovagkorbácsa gombját nyakravalójába dugdosva.

– Az nem lehet, asszonyság, azt csak neki magának mondhatom meg. – Ez question d’honneur.

Viktor e szóra véghetetlen megvető arczfintorítást csinált, a miben vastag ajkai különösen segítségére voltak.

– Ezt nem lehet asszonyságokkal elvégezni. Kérem, merre van Malárdy Kálmán úr?

Malárdyné ezalatt lebontotta a szalagot guzsalyáról s a szép fehér lent levette róla.

Malárdynénak igen szép hosszúnyelű kecske-rokkája -243- volt, a guzsalya esztergályos munkával czifrára kikanyargatva, felül elefántcsont gombbal, alul hasonló srófolóval.

Ezt a czifra guzsalynyelet csendesen kicsavargatá helyéből a derék matróna s még egy párszor kérdezé ezalatt: «elégtételt akar az úr kapni, elégtételt?»

Akkor azután egyszerre kezébe kapta a guzsalynyelet s eléje állva a vándor lovagnak, rákiálta rettenetes hangon:

– Azt mondom már most az úrnak, hogy kitakarodjék innen a házamból ebben a pillanatban, mert most mindjárt úgy megrakom két oldalra ezzel a guzsalynyéllel, hogy elég lesz egész életére, s nekem be se tegye a lábát az én küszöbömön többet, mert én leforrázom, megsodrófázom; s akkor aztán mehet elégtételért akár a Pontius Pilatushoz!

A lovag nem várta be ezt a veszedelmet. Fogalmai közől hiányzott az a pont, hogy mit csináljon olyankor egy gentleman, ha egy harczias asszonyság találja megtámadni egy szál guzsalynyéllel? A rémületlen vitéz úgy megrettent e veszedelmes támadástól, hogy egy hátrafelé lépéssel elérte az ajtót; azon, mintha kilőtték volna, kiosont, s három lépéssel végig lépve a folyosót, iparkodott menekülni az utczára; s ott is futott odább, attól tartva, hogy jön a háta mögött ama felbőszült szittya amazon a guzsalynyéllel s üti a meggyszín frakkot hátul.

A mint azonban a szegleten bekanyarult, az ablakot belül megzörgette valaki rá. Feltekintett: Kálmán volt ott, szobájába bezárva. Az ifju francziául szólt hozzá, hogy a csődülő népség ne értse.

– J’y serais: mormogá vissza az üldözött lovag s futott, a merre kevesebb nép volt az utczán. -244-

A FURCSA EMBER HAGYOMÁNYA.

Malárdy Xavér Ferenczet látták az emberek hajadon fővel végig sietni az utczán.

Mi lelhette? gondolá mindenki, a ki utána nézett; hát még midőn látták őt megállni Gutai Thaddeus ajtaja előtt, azon férfinak ajtaja előtt, a ki ujjával keresztül mutatott a nagyratörő férfi útján, és az elbukott ez ujjnak árnyékában.

Valóban benyitott az ajtón és belépett rajta. Ki hinné, ha szemeivel nem látta volna? ott felkeresé a lelkész szobáját: az zárva volt, zörgetett rajta; belülről kinyitották. Az elforduló ajtó két halavány arczot mutatott be egymásnak: Malárdy és Thaddeus arczait.

Mind a két férfi ősz volt már, mint a hattyú, mindkettő összeroskadt termetű; de a mint egymással szemközt állottak, egyszerre kiegyenesedett mindkettő termete; átváltozott mindkettőnek arcza; a nemes úr gladiator szobraként magasult fel, ki végső erejével jött ki a circus fövenyére, vitézségének puszta emlékében bízva; nagy kopasz homloka annyi büszkeséget tudott még viselni; míg az ősz pap, hosszú kétfelé omló hajával, úgy állt vele szemközt, mint egy agg oroszlán, a kit még egyszer fölvertek fektéből, s ki még egyszer fölemeli fejét szabad berkeinek oltalmazására.

Csak az első pillanat volt az, csak az első szemtalálkozás hatása: a két férfi egymásra nézett és eszébe jutott mindkettőnek, hogy ő apa; és ez a gondolat letörte őket, jobban, mint az idők tevék, ők nem fognak egymással küzdeni többé.

– Elvégeztetett… szólt rekedt, alig hallható szóval Malárdy a paphoz, midőn szobájába lépett. Elvégeztetett, ismétlé újra a kiszenvedett megváltó végszavát. Beteljesült -245- rajtam minden átkod. Ott fekszem, a hova sujtottál, a porban. Most jer és feküdjél mellém te is.

A nemes úr alig birta magát tartani a lábain, Gutai egy széket tolt elé, hogy üljön le; nem fogadta el.

– Nem uram, lássad, hogy tántorgok előtted, meglehet, hogy le is fogok roskadni. Meglehet. Te akkor se emelj fel; lesz okod magadnak is elesni. Kiittam a keserű poharat fenékig, az utolsó cseppig; azért jöttem hozzád, hogy megmondjam, ime örülj.

– De örülj az enyimnek. Kívántad, hogy ilyen legyen. A te kezed sújtott, a te füled örüljön a jajdulásnak. Kívántad, hogy meg legyek alázva, – megalázott embert látsz bennem; szegénynek óhajtál, az vagyok. Tiszteletben töltém egész életemet, gazdagságban, úri jólétben; házakat építék, kerteket ültettem, nyomorultakat segíték fel, kórházakat alapítottam; és most késő vénségemben tanulom ismerni, mi a nélkülözés? házaimban idegenek laknak, kerteim bokrai közől ismeretlen arczok tekintenek ki rám, a szegények, kikkel jót tettem, nem ismernek rám, nehogy visszakérjem tőlük, a mit adtam, s megeshetik rajtam, hogy végső nyavalyámat majd abban a kórházban fekszem végig, melynek alapítói közt az én nevem áll legfeljül.

A főúr hangja itt szokatlanul reszketni kezdett: szünetet kelle tartania, hogy tovább folytathassa.

– Volt egy szép leányom, a kit lelkem büszkeségének tartottam; most nincs. Ki tudja hová lett? Mely parton temették el hideg tetemeit?

– Úgy-e a fiú még kedvesebb, mint a leány? Abban -246- találtam én is vigasztalást; még maradt egy fiam; derék, jószivű, eszes gyermek; most már felnőtt ifju; akárki büszke lehetne rá; én is az vagyok.

– Kegyelmed ismeri őt. Akaratom ellen sokszor találkozott vele ama társaságban, a hol okos emberek verseket szaporítanak. Ha látta őt, ha beszélt vele, tudhatja, mi szelíd, mi engedelmes fiú volt ő; nem sértett soha senkit, kitért a haragvók útjából; sokról le tudott mondani; kevélységet, daczot, haragot nem tartott szívében. Ugy-e ilyen volt?

– Mai nap a szelid ifju nekem: atyjának, – a rettenetes Malárdy Ferencznek, ki míg százezer ember ura volt, ellenmondást nem tűrt, s midőn egyetlen ember ura maradt, fiáé, arra maradt minden hatalma – nekem mondá azt, hogy szómat nem fogadja, hogy kitagad szívéből és tenni fogja azt, a mit ő akar.

– És tudja-e kegyelmed, hogy mit akar? meg akarja magát öletni egy verekedő keze által, a ki tízszerte ügyesebb és erősebb, mint ő. Párbajt akar vívni az én tilalmam ellenére, olyan párbajt, a hol egynek halva kell maradni, és az ő lesz, a ki ott marad, és én nem tudom őt megszabadítani, mert azt mondja, hogy ha ma nem, évek mulva is fel fogja keresni azt az embert, és én elhiszem, hogy azt fogja tenni.

– Nem az az irtózatos: hanem az, a mi ezt okozza. Egy este nyilvános utczán meg akart csókolni egy korhely egy fiatal leánykát; az én fiam védelmezte a lányt, a bántót megsérté; az a bántó volt pedig Kadarkuthy Viktor.

– Nem segítene semmit a veszélyt a hatóságoknak feljelenteni; – mert Kálmán keresné fel amazt, mert Kálmán -247- meg nem bocsáthatná neki azt soha; mert ő szereti azt a leányt, a kit bántott a korhely.

– Nem értesz-e még engem? kérdé most fölemelt hangon Malárdy. Nem tudod-e még most sem, hogy miről beszélek? Nem tudod, ki volt fiamnak szerelmese?

– Oh tudós ember! kiálta fájdalmas gúny hangján a nemes úr, a ház ég fejed fölött és te nem érzed melegét. Az a te leányod, Lila…

A lelkész arcza fehér lett, mint a fal. Elég lélekerővel bírt nem szólni semmit; nem sóhajtani; de a nyíl talált. Hűtlen, hálátlan a szerelmes leány azokhoz, a kik őt legjobban szerették, szülőihez; nem kérdi, kit szeressen, tőlük, s nem mondja meg nekik, hogy ha szeret. Keserű ironiája a sorsnak! Gutai Thaddeus átkot vetett Malárdy Ferencz gyermekeire s saját szerettei, fia és fogadott leánya kezet fogtak azokkal, hogy ők is osztozzanak abban.

És a balsorsnál, mely e szerelmet követte, sokkal inkább fájt Thaddeusnak az, hogy az ő növendékei oly közönynyel vannak hitük iránt, hogy nem gondolnak arra, milyen rettentő űr van azon a téren, a hol Malárdy a fatemplomot lerontatá, mely Malárdyt és Gutait, a két hitfél fejét, egymástól elválasztja; hogy mily átkozott tusa harczoltatott annyi éven át vérrel, könynyel és szenvedésekkel egy erős meggyőződésért; hogy ezt elfeledték a gyermekek; az apák még benne éltek, a gyermekek már nem értik.

Béke volt már a két fél közt; vallásért nem haragudtak az emberek többé egymásra; a szerető szívek nem kérdezék egymástól: «pápista vagy-e, vagy kálvinista?»

Gutai Thaddeus szomorúan néze Malárdyra. Gondolá magában: «mi ketten fölöslegesek vagyunk a világon».

Az Isten intése világot adott az agg lelkébe. Annyi éven át nem látott és most kezde látni.

Ez új fény azt mutatá neki: «ti harczban éltetek egymással, -248- haragot támasztottatok az égbe vezető út miatt; íme én szerelmet támasztok a haragból és ez vezet az idvességre».

– Elvégeztetett! valóban elvégeztetett, mondá Gutai Thaddeus; és azután még egyszer elmondta azt a szót, és azzal hanyatt esett végig a padlón.

Az emberek az útczán megint látták végig futni hajadon fővel Malárdy Ferenczet, az előlutól találtaktól kérdezgetve: hol lakik itt egy orvos, vagy borbély? a lelkészt megütötte a szél. Pedig, én Istenem! milyen jól tudhatta a városban a járást; hiszen uralkodott benne mennyi ideig!

Csakugyan talált is egy orvost valahol, azt vitte sietve érvágó eszközeivel a lelkész lakára.

Mire odaért, már akkor eszméleténél volt Gutai. Mintegy öt-hat férfi volt jelen szobájában, az egyház alsóbbrendű szolgái; ágya lábánál egy még nálánál is halaványabb alak térdelt: fogadott leánya.

A leány megrettent, midőn Malárdyt az orvossal belépni látta, szívén egyszerre villámlott keresztül az a gondolat, hogy Thaddeus balesete az övével van kapcsolatban s remegve nézett gyámatyja felnyíló szemeibe.

Most is mosolygott rá, miként azelőtt mindig. Szívének ő adta a haláldöfést, de azért most is szerette őt; és azután nem is vádolhatá semmivel: mit tehet a fiatal szív arról, hogy kifakad? Ifjú virágnak, vén fának az a sorsa. Amazt a napsugár kinyítja, ezt a szél ledönti.

Thaddeus odainté a lánykát magához s kérte halk hangon, hogy fogja meg kezét; az ő keze már úgy reszketett.

– Menj gyermekem át lelkésztársamhoz; mondd neki, vegye fel palástját, kösse fel övét, s hozza el magával hozzám a szent bort és kenyeret, mert áhítom azt.

A leány reszketve tekinte szét a körülállókon, azok hallgattak és utat nyitottak előtte. Senki sem magyarázta -249- neki a mondást. Ő hallgatva távozott el s csak odakünn kezdett el sírni, hogy benn meg ne hallják.

Ekkor az egyházfit kérte Gutai, hogy nyissa fel szekrényét és keresse fel abban ama bádogtokot, melyben végrendelete áll.

Az okirat le volt pecsételve; tartalmát nem kelle a tanúknak ismerni, a kik azt kívülről aláírásaikkal megerősíték. Azután félre vonultak mind a tornáczba; Malárdy és az orvos egyedül maradtak Tháddeval.

A lelkész nem engedett magán eret vágatni. «Szükségtelen ez», mondá. «Egy óráig fogok még élni, nem tovább, azt ne töltsük haszontalan kísérletekkel.»

– Vége van ennek, uram. Mi ketten fölösleges emberek vagyunk e földön; az ki vagyon ránk mondva. Boldogabb én, kit előbb magához szólít az Úr. Én nemsokára az ő orczája előtt állok. Meghajtom fejemet. Legyen meg szent akaratja. Egy óra még, és azután amoda túl leszek. Uram, Malárdy Xavér Ferencz, amottan túl nincs a hívők között felekezet, ott nem kezdjük újra a harczot; ott kezeink nem fogják fenyegetni egymást és abból csak egy óra van még hátra.

Malárdy elérté a haldokló szavait s közelebb lépett ágyához és megfogta a lelkész kezét: azt a kezet, mely őt megátkozá, mely őt úgy megverte, és megszorítá azt.

– Együtt fektetett le bennünket a sors; te korábban alszol el: aludjál békével; nem hívogatlak.

– Vétettem ellened, szenvedtem miattad; ne vádolj be odafenn az én bírám előtt.

E pillanatban jött a lelkész, kit az egyház fiatalabb társul rendelt Thaddeus mellé, arany kelyhet s a fehér selyemmel letakart tányért hozva kezében, a szent vacsora jelvényeit.

Azokat letevé az asztalra, s akkor Thaddeus elé lépve, egy levelet vont ki öve mellől.

– E levél az öreg báró Kadarkuthy küldeménye, ki ezt végrendeletben hagyta főtisztelendő Gutai Thaddeus uramnak, azon világos parancsolattal, hogy ez mindazon óráig a lelkészi hivatalban legyen letéve, a míg a főtisztelendő úr a végső szent vacsorát felvenni nem kívánja. Mert olyan kincs van ebben a Gutai-családnak hagyományozva, mely azt egyszerre gazdaggá teendi, de melyet csak a végső vigasztalás órájában lehet a főtisztelendő úrnak gyönyörűségére fordítani.

A segédpap nem igen nagy szónok volt; a haldoklóra nem látszott hatni dialecticájával. Thaddeus inte neki, hogy ne szóljon.

– Az én kincseim nem e világból valók. A mit magammal elviszek, kevés az és szegény kincs, mint a milyennel a koldusok kelnek útra. Hiú dolgokról miért szólnánk még sokáig?

– Nekem kötelességemmé van téve, szólt a segédlelkész, hogy így cselekedjem.

Azzal feltöré Kadarkuthy hagyományának pecsétjét s annak összehajtogatott tartalmát átnyújtá Thaddeusnak.

Az ősz pap szemei még most is oly tiszták voltak, hogy szemüveg nélkül tudott olvasni.

Megismeré az öreg Kadarkuthy báró szétszórt vonásait, kivel régente levelezésben állott.

A körülállók feszült figyelemmel lesték a lelkész arczvonásait; legtöbben azt hitték, hogy az átvett irat valami nagyszerű adományról szóló levél lehet. De mi hasznát vehetné annak egy haldokló? Egy haldokló, ki gyermekét maga előtt látta meghalni. -251-

És íme, a mint a pap ama levelet végig olvasá, arczvonásaira valami csodálatos öröm fénye szállott alá, hasonlatos azon glóriához, mely a dicsőültek arczait környezi.

Szemei könyekben úsztak, midőn azokat az ég felé emelte s ajkait egy hosszú, lélekenyhítő sohajtás hagyta el.

A rejtélyes levelet mindkét reszkető kezével oda szorítá szívéhez, és ezután megcsókolá s ismét elolvasta. Az üdv sugára reszketett minden vonásán. Így mosolyog az igaz ember, ki súlyos terhet szerzett lelkére s bűnbocsánatát hallja az égből.

«Furcsa az ember, míg eleven; de még furcsább, ha meghalt. Tanácsolom nagytiszteletű atyaságodnak, hogy még a halottaknak se higyjen, mert a jámbor embert még azok is megcsalják. Kegyelmed szemei látták meghalni egyetlen fiát és megsiratták őt; sőt még tán most is siratják. Az pedig nem vált hallá, hanem kiuszék a csöndes éjszakán a partra, még ugyanazon éjjel azt a tréfát követte el, hogy megszökteté menyasszonyát a Malárdy-kastélyból. Jelenleg a Bükk közepén laknak, nem tud felőlük rajtam kívül senki. Egy kis falu van az erdő közepén, olyan kicsi, hogy még a mappán sem lelhető; de a miskolczi vásáron megmondják a szénégetők, hol van? ennek neve Barátfalva. Barátfalván van egy lévita: pap, rector és kántor egy személyben; a népség nagyon szereti, mert igen derék, okos és becsületes ember. El is vitték volna már tízszerte jövedelmesebb ekklézsiába is rectornak, s a milyen tudományos, lelkésznek is könnyen felszenteltethetné magát; de ő mind a kettőt visszautasítja, és nem akar kimozdulni a barátfalvi levitai lakból propter certum quoniam. No hát ez a levita a kegyelmed Lőrincz fia; ennek a felesége Malárdy Ferkó Hermina leánya; van egy fiuk is, Géza. Azt mondják, hogy igen jól élnek egymással és nagyon boldogok. Ezt komolyan mondám, és kegyelmeden kívül soha senkinek. Ezzel Istennek ajánlom -252- magunkat: ha kegyelmed utánam jön a más világra, tudakozódjék felőlem; meglehet, hogy nekem igen rossz szállásom lesz ott; ha lehet, legalább annyit eszközöljön ki, hogy ne én fűtsem a poklot, inkább fűtse nekem más, mert az igen alávaló hivatal; kegyelmedre bizonyosan hallgatni fognak.

A lelkész arczán valami földöntúli öröm mosolya derengett. Ez már valami volt a boldogabb élet gyönyöreiből.

Jól mondá ama különös ember: olyan kincset fog neki adni halála óráján, mely egy órára boldogabbá teendi őt, mint volt egész életében.

Többszörösen ajkaihoz szorítá a levelet, melyben az irva volt s gyönyörtől elfulladt hangon rebegé: «Én Istenem, mily boldoggá tettél engem!»

De senkinek sem szólt öröme okáról, sem Malárdynak, sem fogadott leányának.

Az erős férfiú lelke erős volt még halála órájában is. Abban az órában, melyben oly boldog lett, tudott lenni igazságos.

Odainté segédlelkész társát; a levelet összehajtogatá s kérte, hogy zárja azt egy külön borítékba, ezt ismét lepecsételve jól.

És azzal a levelet az egyházfira bízta, hogy keresse fel azzal a czímzett urat és adja át neki tüstént.

Azt a mit tett volna máskor. Fiát, kinek élethire egy percz előtt az üdvvel hozta közelségbe, kiszolgáltatá a halálrakeresőnek, hogy megmentse általa Malárdy gyermekét, az ő általa elátkozottat.

Akkor kezét nyujtá ágya mellett álló ellenfelének, Malárdy visszaszorítá azt.

– A mi harczunk be vagyon fejezve: ne vigyük le magunkkal a haragot a sírba. Egykor én téged és családodat megátkozálak és bizony átok volt az rajtad; im ez órában leveszem rólatok az átkot és visszadugom saját keblembe, és bizony ott fog az maradni. A te fiad, a te leányod ismét karjaid közé jutnak, az én fiam, az én leányom pedig jajgatni fognak apjuk sírján, és nem találandnak az egész világon egy pártfogóra, a holott mindenki üldözni fogja őket.

És a mint letekintett e fájdalomban megdicsőült arczra, olyan különös gondolatja támadt.

Gutai Thaddeus ránézett szótlanúl Malárdyra; – ha lehet szemekkel megverni, úgy bizonyára lehet meg is áldani szemekkel; a lelkész szemei a lányka arczáról Malárdyéra és onnan ismét visszatévedeztek, arcza derülten mosolygott, ajkai csak rebegtek, de nem szóltak.

A segédlelkész odalépett Thaddeus fekhelyéhez a szentelt kenyérrel és borral. E jelvények látása, mik hitvallása ismertető jeleit képezik, még egyszer fellobbanták a lelkész szívében a pislogó életlángot.

Öntudatos arczczal fogadá el társa kezeiből az utolsó úrvacsoráját, s azután halk hangon elkezdé énekelni:

Mindig halkabb, mindig lankadtabb hangon éneklé tovább a zsoltárt; a végső sor alig volt már egyéb ajkán, mint egy szótagolt sohajtás:

Olyan nyájasan, olyan szeliden mosolygott; úgy kiderült minden vonása; – azt mondák, hogy most haldoklik.

Egyszer azután megszünt lélekzeni, a mosoly ott maradt arczán. Azt mondák, hogy az a halál.

Egy haldoklónak arcza többre megtanítja az embert, mint egy élőnek beszéde.

Malárdy nem akará engedni, hogy a fiatal leányka a halottas háznál maradjon; hanem azt semmi erő sem volt képes a halott mellől eltávolítani.

Lila kétkedve tekinte fel Malárdynéra s látta, hogy annak szemeiben is köny van. A könyes szemek pedig megértik egymást.

És azon az éjszakán Malárdy Xavér Ferencz neje egy födél alatt szunyadt a napok végéig Gutai Thaddeussal.

Malárdy Ferencz pedig, midőn ismét hazatért, egy levelet talált asztalán, melyet vendéglői szolga hozott oda.

Felnyitá s bámulva olvasá legelébb is az aláirást, még nagyobb csudálattal a levelet.

Az ifju báró Kadarkuthy Viktor intézte azt hozzá, tudatva vele, hogy ő ezennel ünnepélyesen bocsánatot kér Malárdy Kálmántól s megbánja, a mit Gutai Thaddeus leányával tett. Kálmánnal vívni nem akar, az se keresse őt fel többet, mert ő e perczben elutazik, s a hová megy, onnan meglehet, hogy ide nem vezet vissza út. -255-

Azt csak akkor érthette volna, ha tudhatá, mi volt azon levélbe irva, a mit Gutai elküldött Viktornak?

Neki egy kő esett le szivéről. Annyit megsugott sejtelme, hogy ez a haldokló pap utolsó műve volt. Tehát csakugyan hatalmában állott annak az embernek épen úgy levenni az emberek fejéről az átkot, a hogy rázudítni?!

Fia most is be volt zárva szobájába. Felnyitá az ajtót s oda lépve hozzá, megölelte.

– Szabad vagy. Nem őrizlek tovább. Megbocsátok és szeretni foglak. Ugy cselekedtél, mint becsületes emberhez és férfihoz illett; tégy ezután is úgy, a hogy tiszta szived tanácsolja. Jobb vagy nálamnál.

Nem volt megátkozott család többé. A pap visszadugta az átkot keblébe, s a papot most teszik a koporsóba.

VÉGSZÓ AZ ELÁTKOZOTT CSALÁDHOZ.

A legújabb, különösen angol regényirók ellen azt a vádat hallottam sokszor kimondatni, hogy az életnek nagyon hű tanulmányozása által háttérbe szorítják az eszményvilágot.

Minthogy magam is ez iskola követője vagyok (mintegy hat év óta), nem azon magasan álló szellemek, hanem saját csekélységem védelmezésére a vádból nekem is jutó osztalék ellenében, felelek valamit.

Költőnek az életet kell tanulmányozni, mert az élet a poézis; nem az ideál lét.

Az ideál lét meghatározta a szépség kigyóvonalát; az élet ugyanazt ezerfelé hajtogatja, idomítja, és az mindig szépségvonal lesz.

Az eszményvilágnak van két alakja: egy jó, egy rossz, egy szép, egy rút, egy ártatlan, egy bűnös; az életnek van millió.

Az idealismus megtanítja a költőt az alvó ember munkájára, a ki álmokat teremt; az élet megtanítja őt az Isten művére, a ki élőket alkot.

Azért legélvezetesebbek mindig azok a művek, mik az irónak saját élményeivel vannak kapcsolatban.

Azt mondják, hogy így könnyű a költés, nem kell hozzá egyéb, mint figyelmes szemlélődés, jó emlékezet és ügyes toll; míg amott titokszerű áthevülés, merész képzelet és alkotó erő szükséges.

Azt felelem, hogy az élet poezisa többet kiván az ideál lét költészeténél, mert az alakjainak korlátlan ura, kitűz -257- nekik egy czélt, a mi felé azok egyenesen haladni tartoznak; ad neki vért, kedélyt, gondolatot, a milyet akar; míg amannak élő alakjai önakarattal birnak, s mégis csak a költő lelkesülése által élnek, pedig azt a lelkesülést is ők idézik elő.

Az élet ezeroldalú árnyalatai nem lehetnek az íróra behatás nélkül; kell, hogy azokra visszaemlékezzék; hogy midőn phantasiája tervét kiegészíti, a minden egyes helyre külön odaillő alakok eszébe jussanak.

Az események, miket e regényben leirtam, alapvonalaikban mind igazak. Kevesen fogják már azokat ismerni, mert hiszen az újabb kor jobban elfelejti a régi halottjait, mint gazdag örökösök eltemetett ősüket. A vallási villongás, miután országosan lecsendesült, még azután sokáig fentartá magát egyes hatalmasak akaratában. Erről a mai időknek már fogalma sincsen.

És én nem tudom, hogyan van jobban, így a hogy most élünk, vagy a hogy elődeink éltek? Nem voltak-e azok sokkal tiszteletre méltóbb emberek, kik akkor egymással a hit ügyeiért küzdöttek, mint a mostaniak, kik nem is tudják, hogy hisznek-e még valamit? Az akkori szent fanatismus helyét felváltotta a mostani közöny.

Azért sokan nem fogják érteni azt, hogy mint lehetett egy keserű átoknak, a mit ember kimondott, ember fejére leszállani? még pedig az átkozóra úgy, mint az átkozottra?

Regényünk két hőse, a két ősz antagonista olyan kornak volt képviselője, mely erős szenvedélyében egymást felemészteni hivatott. – Csak e különös erők tusája adhatta meg a későbbi nyugalmat a közéletnek, melynek akkor a hit volt főérdeke.

Nagyon egyszerűen kimagyarázza e küzdelem azon merész jelenetet, melyet regényemben felhoztam, a midőn egy megye rendei egy candidált kézművest választottak meg megyéjük főnökeül – hitbuzgalmi daczból. Hogy e -258- főnök azután historice igen derék ember lett, alacsony neveltetése daczára, azzal nem magyarázni, csak enyhíteni kivánom e tényt, ami ugyanakkor több megyében is megtörtént, nevezetesen Biharban a rendek egy olyan férfit választottak meg alispánul, csupán azért, mert hitfélbeni jelölt volt, a kit senki sem ismert, úgy hogy tisztújítás végén felszólalának, hogy már most álljon fel **y az asztalra, hogy lássák: ki ő?

A mint a két pártfőnök letünik a küzdelem szinhelyéről, az egész beszélés iránya elhajlik, s én érzem, hogy történetem be van fejezve. – Pedig még sok mondani való maradt a túlélt ivadék sorsáról; a «barátfalvi levitáról», kit atyja üldözője előtt felfedett, az ifjú költőről, kinek vágyai boldogabb jövőt igérnek; de ezek már túl esnek e regény látkörén; s az elmult iránya nem terheli őket. Talán, ha az ég időt és erőt enged hozzá, később az ő eseményeiket is leirom, A viszonttalálkozásig maradok a t. közönség mély tisztelője

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD: REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Az elátkozott család: Regény

Megjegyzések:

AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD

A HARAGVÓ ISTEN.