The Project Gutenberg eBook of Szegény gazdagok by Mór Jókai

A kérdező egy nyolczvan év felé járó öreg úr, pompás virágos selyem kaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg posztó-harisnyák, kezein brilliántos, turquoisos, rubinos gyűrűk; úgy fekszik hanyatt az atlasz ottománon, arcza olyan cserfakó, mint a mumiáké, egyik ráncz a másikat éri rajta; száraz, sovány keselyüorra, bozontos őszsárga szemöldökei s kiülő nagy fekete szemei, miket érzékeny szempillák takargatnak, kevés megnyerőt kölcsönöznek arczának.

– Nos? senki sem felel? ki ásított oly hangosan a hátam mögött? kérdi újra boszantólag az orrán keresztül hangoztatva a szót. Senki sem felel?

Pedig vannak a szobában elegen. Ott ül a kandalló előtt egy harmincz harminczöt év körüli fiatal asszony, épen olyan erősen jellemzett keselyü orral, olyan felhúzott magas szemöldökkel, minők az öreg úréi, csakhogy az ő arcza még piros, meglehet, hogy nem is a természet kedvéből piros, és szemöldökei feketék, hanem vékony ajkai tökéletesen úgy vannak összeszorítva, mint az öreg úréi, mikor hallgat. A delnő passiencet játszik.

Az egyik ablakban egy fiatal, tizenhat éves leányka ül, gyönge, hirtelen nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta, vékony, mintegy odarajzolt szemöldök, picziny, gömbölyű száj; az ilyen picziny, gömbölyű szájnál az jut az -2- embernek eszébe, hogy mennyit tudna ez panaszkodni, ha olyan jó titoktartásra nem volna alkotva! Úgy illenek hozzá a titkolódzó szempillák is. Ez valami gyöngyhimzéssel van elfoglalva.

Ugyanazon kis himző-asztalnál, vele átellenben ül egy veres képű hölgy, szörnyű szőke hajjal és meglehetősen kövér termettel. Ez valami nevelőnő. Azt állítja magáról, hogy angol. Ez valami könyvet olvas.

A selyem ottomán mögött végre ül az a bizonyos Clementine, a kinek be kellene vallani az ásítás elkövetett bűnét; ez pedig egy élte delén túl járó kisasszony, hamis hajhurkákkal halántékai körül, egy kicsit szakállas állal és rendkívül sovány termettel; az ember nem nézhet rá, a nélkül, hogy kedve ne legyen megkinálni: egyék, az Isten áldja meg, valamit! Ez valami kegyelemkenyéren levő régi társalkodóné; nem vérszerinti tagja a családnak. Valami szemrontó fehérnemű-varrással van elfoglalva, a mi bizony nem igen nagy mulatság szegénynek.

A pamlagon fekvő öreg úr egész napi mulatsága abból áll, hogy ezeket az itt levőket és még másokat is, a kik most nincsenek itt, tűrhetlen rigolyáival boszantson; azok pedig azzal szokták magukat házsártoskodásai ellen védelmezni, hogy nem felelnek semmi szavára vissza.

– Úgy van, úgy; folytatja az öreg úr a szurdáló izgágát. Tudom én azt nagyon jól, hogy unalmas dolog én körülöttem lenni. Átlátom én azt, hogy én kiállhatatlan vén ember vagyok, a kire nem érdemes a szót vesztegetni. Tudom én azt jól, hogy nem is azért vagytok ti itt én mellettem, mintha valami nagyon szeretnétek itt lenni. Ki erőtet rá? Hiszen én senkinek sem fogom a rokolyáját, hogy el ne menjen. A kapu sincs bezárva. A ki a szekaturát ki nem tudja állni, semmi sem könnyebb, mint segíteni magán. De azt nem teszi senki, úgyé? Mert jó még is az öreg Lapussa szeme előtt járni. Mert meglehet, hogy a kit az öreg kiállhatalan Lapussa nem lát, azt azután el is találja felejteni! Aztán nem is tudhatja az ember, -3- hogy mikor talál meghalni az öreg? Mert hiszen minden órán várják a halálát – már nyolcz esztendő óta. Biz az unalmas dolog nagyon. Hja jah! Felkelni nincs már tehetsége az öreg bolondnak, meg nem verhet senkit; ha kiabál, senki sem ijed meg tőle; de még annyi ereje mindig van, hogy meg tudja húzni a csengetyűzsinórt, be tudja hívni a komornyikot, el tud küldeni az alispánhoz, vissza tudja kéretni a végrendeletét s szép csöndesen másikat tud diktálni a jegyzőnek.

S hogy szavainak annál ijedelmesebb nyomatékot adjon rögtön meg is rántotta a csengetyűzsinórt.

Hanem biz azért senki még csak felé sem fordította az arczát: a delnő vetette a kártyát, a fiatal leányka öltögette tűjére a gyöngyöket, a missz olvasott, s a vén kisasszony szörnyen iparkodott egy szál czérnával a tű fokába épen beletalálni; mintha senki egy szót sem szólna.

A csengetésre a komornyik bejött; – vén, fekete frakkos, fehér nyakravalós szolga, régi cseléd, de a kinek azért még annyi bizalmasság sincs megengedve, hogy mikor csengettek neki, és ő bejött az ajtón, azt kérdezhesse, mit parancsolnak? hanem ott kell neki állni az ajtó mellett, míg a csengetőnek méltóztatik hozzá szólani.

Pedig az öreg úr jól látta az átelleni tükörből, hogy ott áll már a cseléd, de csak hagyta ott állni, közbe-közbe nagyokat fútt, s félre-félre tekintgetve, vizsgálgatta a többiek arczait, vajjon félnek-e nagyon, hogy most a pitvarnokot rögtön az alispánhoz fogja küldeni? de miután látta, hogy biz azok egy cseppet sem ügyelnek rá, akkor valami éles, kelletlen hangon megszólalt:

A kártyavető delnő szánalmas gúnymosolylyal nézet reá, valami hasonlót takart el a missz is az arcza elé tartott -4- könyvvel, míg Clementinenek nagyon jól esett egy csomóra fulladt czérnaszálat téphetni fogaival.

– Missz Kleerri! Nem veszi észre, hogy Henriette megint az ablakon néz ki? Nekem kell-e a misszt arra figyelmeztetnem, hogy ez a legilletlenebb dolog: egy fiatal leánynak az ablakon kinézegetni? Angliában ezt talán még nem tudják, hogy illetlen dolog?

– Kérlek nagypapa… esenge azzal a panaszra álló szép szájával a vádlott.

– Csendesen! Én nem szóltam Henriette kisasszonyhoz, én missz Kleerrinek beszélek. Henriette kisasszony még gyermek; neki nincs esze valamit megérteni, vagy meg nem érteni; ő hozzá én nem beszélek; ő neki én mindent meg nem magyarázhatok; de azért tartom missz Kleerrit a háznál, azért fizetek neki úgy, mintha egy fejedelem leányát nevelné, hogy legyen kivel megértetnem nevelési elveimet. Az én nevelési elveim pedig jók, missz! mondhatom, hogy nagyon jók; azért tessék azok mellett megmaradni. Én tudom, hogy mit lehet és mit nem lehet fiatal leányoknak megengedni, én tudom, hogy miért beszélek…

A fiatal leányka arcza úgy elpirult egy szemrehányó tekintetétől az öreg zsarnoknak, mire aztán a missz durczásan felkelt helyéről s hogy legyen kin tölteni boszúját, igen következetesen valami hibát fedezett fel Henriette himzetében s az egész napi munkáját felfejtette vele.

Itt úgy látszik, hogy csak egy embernek van joga beszélni, a többinek a joga abból áll, hogy azt ne hallgassa.

De hátra van még valaki, a kinek még erősebb jogai vannak, a ki most elkezdi a szobaajtót döngetni ököllel, azt a szobaajtót, melyen a családtagok legidősbjei is csak félve szoktak koczogtatni, s a mire ő akkorát üt ököllel és csizmasarkkal, hogy mind elijednek rá.

Ah, ez a kis férfiunoka, az öreg úr kényeztetett kedvencze, a kis Makszi. -5-

– Miért nem bocsátják be a kis Makszit? nyissák ki az ajtót a kis Makszinak, nem tudják, hogy nem éri fel még a kilincset? miért nem eresztik hozzám, ha ő akar?

A komornyik épen nyitotta előtte az ajtót, mire aztán a kis családi princz bebukott az ajtón; egy kis sápadt penészvirág, veres szemekkel, ponty idomú szeglettelen szájjal, hanem a családi authentikus orr mellékletével, a mihez lesz dolga a többi fejének, míg kellő arányba növi magát. A kis kegyencz tökéletes ulánus hadi köntöst visel, még a négyszögletű csákó is fejére van csatolva, s kezében kivont bádog karddal hadonáz és a mellett keservesen bömböl.

A bömbölésből aztán annyit megtud a nagypapa nehezen, hogy Makszi a mint szaladt, elbukott a kardban, az instructor azután el akarta tőle venni a kardot, arra ő kirántotta fegyverét s jót húzott vele megtámadója kezére; azután a nagypapa szobájába menekült, a hova nem volt szabad őt a nevelőnek üldözni.

– Hol ütötte meg magát? jőjjön ide! Hol ütötte meg a fejét? Látom! itt ni. Fel van dagadva: egészen piros. Tegyetek neki rá opodeldocot. Clementine! A Makszikának opodeldocot.

Vagy akarta Clementine látni, vagy sem, hogy Makszikának hol fáj? elő kellett hozni a házi gyógyszert, melyet aztán Makszika kikapván a jámbor hölgy kezéből, úgy vágott a padlóhoz, hogy szétfolyt a tartalma a szőnyegen.

– A Makszikát nem kell megharagítani! A kinek kard van az oldalán, ugy-e Makszika? Maga katona lesz.

– A Makszika generális lesz! No ne szopja hát az ujját. Nem akar kevesebb lenni, mint generális.

– Én nem akarok tanulni, én mindjárt akarok tudni mindent. Ugy-e nagypapa, a kinek sok pénze van, az mindjárt tud mindent?

Azzal oda szorítá a kis ficzkó fejét gyöngéden az ölébe: «ez az én igazi unokám, az én igazi vérem!»

Azalatt a komornyik elkészítette az asztalt; egy hattyunyakú palissander fatábla volt az, a mit az ottomán fölé lehetett mindenestül tolni; azon volt tizenkétféle étel: mind hideg étkek, mert a meleget orvosi rendelet tiltja; az öreg ember mindegyikbe bele kóstol az ujjaival: egyik sem ízlik neki; fenyegetőzik, hogy el fogja csapni a szakácsot, ez nagyon sós, amaz nagyon édes; ezen kozma érzik, amazon az élesztőszag; az embernek már az ételére sem ügyelnek: milyen régen nem volt ez meg amaz, a mit ő olyan nagyon szeret. Hát emez minek van itt? nem tudják, hogy ettől ő rosszul lesz; hogy ettől megbetegszik, nem várhatják már, hogy meghaljon, ilyennel akarják az életét megrövidíteni?

Mondhatnák ugyan neki, hogy hiszen épen maga rendelte ezt tegnap, de senki sem hosszabbítja vele a lármát a zúgolódás így aztán lassankint elfúl magába; az öreg úr ismét Makszikához fordul s nyájasan megkinálja a fitymált ételekkel.

– Kell is nekem! felel a kis finnyás, mikor már valamennyibe beleturkáltál a kezeiddel.

– Oh te nagy selma! Vigyék ki a Makszikát kocsikázni; -7- fogják be a ponnykat, az inas menjen vele, nem a præfectus. Ezzel eltolja maga elől a kerekeken gördülő asztalt; int a komornyiknak, hogy tegye el az ételeket a kredenczbe, mert azokat holnap megint elő fogja kérni.

A komornyik teljesíti a rendes napi parancsot s jól elzár minden étket; tudva, hogy rögtön elkergetnék, ha valamit elő nem tudna adni.

Az öreg úr tudja jól, hogy nincs olyan cselédje, a kit valami jutalommal rá lehetne venni, hogy azon ételhez nyúljon, a mi az ő asztaláról lekerült, annyira irtóznak tőle, hanem azt rendesen a koldusoknak szokták kiosztani; tehát hogy a koldusok se köszönhessék meg, addig tartatja azokat bezárva, a míg megromlanak, csak akkor adja ki.

Vannak családjának tagjai, a kik évről évre mindennap együtt vannak vele, de a kiktől se télen, se nyáron egyéb szót nem hall, mint «jó reggelt» és «jó éjszakát», a kik soha se kéréssel, se panaszszal nem alkalmatlankodnak előtte, a kik ha valamin örülnek vagy szomorkodnak, azt előtte titokban tartják.

Az a piros arczú delnő például, a mióta férje elhalt, ki nyolcz évig volt fekvő beteg, hétszámra sem szokott atyjával egy szót is váltani.

Az öreg úr eleinte azt kivánta, hogy Lángainé (így hívják a delnőt) esti kilencz óráig ott legyen szobájában s rakja ott a kártyát, vagy unja magát máskép, a hogy kívánja.

Egy hónapig engedelmeskedett a nő szótlanul; akkor egyszer hét órakor felöltözött diszesen s azt mondá, hogy a szinházba megy.

A delnő vállat vont s ott hagyta. Tudta jól, hogy e percztől fogva egy millióval kevesebb öröksége van, mint testvérbátyjának, hanem azontúl mindennap elment a szinházba, a mint az esti hét órát ütötte, már ő ott ült a páholyában és ki nem mozdult onnan, a míg valakinek egy szó mondani valója volt a szinpadon.

Meghalt férjéhez nem kötötte szerelem, s eddigelé tán senkihez sem. Az úri büszkeség válogatós. Emberek, kik a salonbevezetés képességén alul esnek, ránézve nem létezők; a kik pedig salonját látogathatnák, azokról nincs kedve ábrándozni. A szinházban sokszor végig jártatja szemeit a páholyokon, azokban sok szép, elegáns fiatal ember megfordul, délczeg katonatisztek, deli mágnásifjak, de azoknak a távcsövei nem találkoznak az övéivel. A Lapussa család még nagyon új nemes arra, hogy a magas világban észrevegyék, s éktelen gazdagságuk híre egy nyomon jár sordidus fösvénységükével, a mi a könnyűvérű úri rend előtt nem ajánlatos tulajdon.

A Lapussák nem urak, csak gazdagok; azért a páholyok ifjai nem veszik észre Lángainé szebbnél szebb toillettjeit.

A kik pedig a páholyokon alul esnek, parterre, zártszék közönség, azok rá nézve nem léteznek, látta és elfelejtette őket, legfeljebb Hahn-Hahn Ida grófnő mondása jutott rájuk néha eszébe, a ki keleti utazásai jegyzékében egész Magyarországról csak annyi észrevételt lát jónak megörökíteni, hogy a pesti férfivilág körszakállt visel és hogy neki nagy gyanúja van az olyan szakállak ellen, a mik felől nem bizonyos, hogy szokták-e azokat mindennap – kifésülni; a mi egy nervőz német grófnőtől elég magas és finom eszmejárás és phantásiájának csinos tanújele.

Lángainé bátyja, János, notorie a legunalmasabb ember a városban, a kit a cselédjétől kezdve a kávéházi ismerőseig senki sem állhat ki; csupán csak az apja, az sokat tart felőle. Nagy gazdagsága mellett fösvény és kapzsi. -9- Ha pénzszerzésről van szó, olyan alkalmakat is megragad, miket jóravaló firma alatt működő kalmár a sensálnak szokott átengedni; még uzsorára is ad pénzt a legjobb ismerőinek. Képzelhetni, milyen nagyra becsülik? Szeretné, ha úrnak tartanák, de nem tudja magát rábirni, hogy a casinoban kiirassa a nevét a táblára, azért az évenkint fizetendő hatvan forintért.

Vagy talán attól tart, hogy valaki felhozza ellene uzsoráskodásait és még nem választják meg tagnak.

Az a karcsú, lengeteg alak, az az idetévedt angyal, a ki elküldetett, hogy az egész család bűneiért kiszenvedjen, egy harmadik testvérnek árva leánya, ki atyját anyját egyszerre vesztette el, még pedig a legtragikusabb módon. A Margit-szigetre akartak átmenni csónakon, a mint egy gőzös rájuk jött, a csónakot felfordította, apa és anya ott veszett, csak a leányt tudták megszabadítani. Henriette akkor már tizenkét éves volt s attól a rémjelenettől fogva annyira ideges lett, hogy a legkisebb erős hangra összerezzent s sokszor minden észrevehető ok nélkül el kezdett sírni.

Mint mondják, igen jó, gyöngéd anyja volt; egy finom, mívelt teremtés, ki csak gyermekeinek élt, és a ki szeme láttára merült el a hullámok közt; s azóta Henriettenek nagyatyja házánál kelle élni, a hol senki sem szerette egymást.

De mégsem! Még volt egy fivére is, Kálmán, kissé könnyelmű, de jószivű fiu. Ez ritkán szokott a család közé jönni, mert mindig szidták. Pedig hát szegény nem vétett egyebet, mint hogy az új ruháit rendesen eladta. De hát az ő hibája volt-e az is? Ha mindig azt hallotta otthon hányni-vetni, hogy a Lapussa család ilyen olyan gazdag, aztán ő neki soha sem adtak pénzt a kezébe, hogy kortársaival együtt mulathasson. Másik hibája meg az volt, hogy nem akart diákul tanulni.

Ezért különösen sokat kellett szenvednie. Az öreg -10- Lapussa, valamint János fia szinte nem sejtenek a latin nyelvhez, amaz ifjukorában még nem járt iskolába, mert a vagyonszerzés kezdeményeivel volt elfoglalva, emez pedig már nem járt iskolába, mert már akkor gazdagok voltak, azért aztán nem is volt egyiknek sem helyes fogalma a legközönségesebb tárgyakról, mint a mi utazásai közben ráragadt. Minthogy pedig az instructor nagyon el volt foglalva Makszikával, azért Kálmánnak a nyilvános tanodába kellett járni, hogy okosabb ember legyen, mint elődei.

Szegény Henriette sokszor órákig elfáradt vele, hogy öcscse asztalához ülve, a genusok, declinatiók, conjugatiók, motiok s más ördöngös állapotok fáradalmait keresztül küzdeni segítse neki; de biz abból csak az lett, hogy utoljára is ő tanult meg jobban diákul, mint Kálmán s lopva ő fordította le neki a pensumokat Cornelius Neposból és Virgil Bucolicáiból.

Ezért pedig a missz nagyon haragudott, mert ő nem birta a latin nyelvet (ritka nő fárasztja magát oly tárgy megtanulásával, a mi felett beszélni nem lehet); s ezért aztán Henriette akárhányszor válthatott szót Kálmánnal az ő jelenlétében is, a nélkül, hogy ő megértette volna, hogy miről beszélnek? Neki aztán magyarázhattak, a mit akartak.

Sőt még nevezetesebb dolgok is történhettek ennek a fatális diák nyelvnek a közvetítésével, a miket majd később megtudunk, de most nem érünk rá náluk megállapodni, mert János úr jön haza s ezt kell elébb megcsodálnunk.

Lapussa János úr tökéletes prototyponja családjának, rendkívüli hosszú, száraz termete még hosszabbnak látszik az által, hogy fejét magasan hordja, úgy hunyorogva le onnan a magasból az emberiségre, mint a kinek a szeme fáj, s nem birja felnyitni a szempilláit; a családi orr dimensióit még feltünőbbé teszi a szertelenül kicsiny áll, s az összeszorított ajak; bajusza középett is, meg szájszegleteinél is ki van borotválva, s épen csak egy egérfarknyi -11- van meghagyva kétfelől s nagy tudománynyal kifenve hegyesre s feketére. Viselete elegans és túlfinom, a divattól csak annyiban eltérő, hogy minden öltönye igen feszes, ing- és mellénygombjait drágakövek képezik, gyűrűi is azoktól ragyognak, s beszédközben sok igazgatni valója van nyakkendőjén, szokta simogatni öltönyeit, a mi arra mutat, hogy sokat tart gyűrűi szépségéről és frakkja finom posztójáról; a mellett magas, kemény nyakravalója sokat látszik könnyíteni álla büszke tartásának, keményített inggallérjai pedig simaság és törhetlenség tekintetében senkinek át nem engedik az elsőbbséget, s egyúttal igen jó mulatságot szereznek neki az által, hogy állkapczái rángatásával azokat igazgassa, szüntelen azt a gondolatot gerjesztve a ránézőben, mennyire kényelmetlen lehet azokra az inggallérokra nézve fejének ottléte.

János úr bejön a szobába, senkire rá sem néz, végig sétál hátratett kezekkel, akkor észreveszi az apját, annak kezet csókol s megint sétál nagyot. Látszik rajta, hogy valami nagy mondani valója volna, csak valaki kérdezné meg tőle, hogy mi baja? Tudniillik az apja, vagy a testvére.

A helyett azonban Clementine kisasszonyt viszi rá a bűne, hogy megszólítsa édes, vékony, nyájas hangon:

A nagyságos úr büszke ajkpittyesztéssel ereszkedik le, megtekinteni az ajánlott himzést. Oh be rossz emberismerete van Clementine kisasszonynak.

János úr most nagyon elégületlen. Láthatná az arczán. Oda tekint, még jobban összehúzva szemeit; száját elgörbíti nagyon. -12-

– Nem ér ez semmit. Mondtam már, hogy ezek a virágok igen nagyok, ilyet csak az oláh parasztok ingeire stikkolnak; mit gondol?

Azzal veszi az ollót Clementine varróasztaláról s az egész nagy fáradságos munkát, mivel a jámbor társalkodóné egy hétig kínlódott, diribről-darabra aprítja s odaveti elé nagy dölyfösen, hogy az csak hüledezve néz rá.

János úgy tesz, mintha nem akarná elmondani haragja okát, levágja magát egy karszékbe, lábait egymásra veti, kezeit zsebeibe dugja, azután megint felugrik, megint sétálni kezd.

János megint levágja magát egy pamlagra, s egyik lábát keresztülveti a pamlag karján; egész fitymálással vetve oda, mintha tulajdonképen inkább megvetés volna az, mint harag:

– Hát az a semmirevaló Hátszegi. Az a semmi ember. Az a betyár. Az a csavargó.

– Mit vétett? kiált felugorva János, hát tudod, hogy tegnap ide izent a sensáljától, hogy szeretné megvenni a Széchenyi-téren levő házunkat, hogy adom? Én meg akartam a sensáliát takarítani magunknak s ezért magam mentem el hozzá ma délelőtt fél tizenkettőkor. No, ez a legillendőbb idő látogatást tenni, így gondolom. Én csak tudom, hogy mi az illendő. Megyek az előszobájába; ott áll egy inas. Azt mondja, hogy várjak. Én várjak? én előszobázzak? Egy Lapussa János! és kinél? Egy nyomorú semmiházi Hátszeginél a vendégfogadóban! Jól van. Vártam. Jelents be nála. Azalatt le sem ülhettem, mert a gazember -13- az előszobában minden széket telerakott suviczkos kefével, meg csizmával. Én! egy Lapussa János! Akkor visszajön az a másik gazember s azt mondja, hogy azt izeni az ura, most nem beszélhet velem, jőjjek délután. Én! Egy Lapussa János! velem nem beszélhet valaki, hanem jőjjek máskor! Te kutya, te semmirevaló gazember! No megállj!

– Azt fogom tenni! de azt meg fogom tenni! Ezt nem viszi el szárazon. Ezt nem hagyom magamon! Egy Lapussát elküldeni! Rögtön megyek két tanúért, kihívom párbajra.

– Nem János, ne azt tedd. Üsd pofon az utczán, vagy ne azt tedd, adj egy trágernak tíz forintot s páholtasd el, mikor a szinházból jön. Az lesz legjobb.

– Nem! Én meg akarom ölni, én meg akarok vele verekedni, a ki engem, mint gavallért megsért, annak én meg akarom mutatni, hogy gavallér vagyok; azzal pisztolylyal fogok számolni, pisztolylyal.

E hetvenkedés a család öregét és nőnemen levő tagjait illően megrettenté már. Clementine épen azon kezdett töprenkedni, hogy nem jó lenne-e neki elmenni a szobából a gouvernanteal együtt, hogy azon esetre, ha János meg talál valakit ölni, a szántszándékosságról ne tanuskodhassanak, mint idegenek. Csak Lángainét nem zavarta meg a nagy zaj, ő készült a szinházba, brochejai közül válogatott, míg János, kit boszantott a közöny, egyenesen őt nem apostrophálta.

– Meg kell ilyen bántalom után verekednem: ugy-e Matild? Mit szólsz hozzá?

– Azt mondom hozzá, hogy máskor, ha valaki délelőtt -14- haragít meg, ebéd előtt mérgelődjél rajta, mert ha ebéd utánra hagyod a haragot, az árt az egészségnek.

János találva érezte magát s elhallgatott; azután megint hátra tette kezeit s járt-kelt, nagyokat fujva alá s fel, utoljára kapta a kalapját s futott.

– Még te is ingerelted, még jobban uszítottad, mikor úgy is dühben van. Pedig hát mit nyernél vele, ha megölnék? fia van, mindenét az örökli. A kis Makszié lesz minden.

– Én ismerem a tüzes vérét; képes volna neki menni egy ármádiának, ha megharagítják, olyankor nem hallgat semmire. Valahogy meg kellene akadályozni ezt a párbajt. Mit gondolsz? Vagy te ma is szinházba készülsz? el tudsz menni ilyen állapotban? Elmégy komédiát nézni?

– László épen ilyen szerepeket szokott adni a szinpadon, mint János. A milyen kevéssé féltem a szinészeket mikor párbajt vínak, épen annyit adok János rodomontádjaira. Nem lesz neki semmi baja, ne féltsd.

Az inas jött jelenteni, hogy a kocsi előállt, Lángainé felvette mantilleját s ment abba a komédiába, a hol legalább mulatságosat játszanak.

A KIVEL AZ EMBER PÁRBAJT AKAR VÍNI.

Az öreg Lapussának a nappal és éjjel minden órájában kell valakit rendelkezése alatt birni, a kinek nyugta ne legyen miatta. -15-

Esti hét óráig eléggé eluntatta családját, akkor Lángainé szinházba megy. Henriette a nevelőnővel a nagy teremben zongorához ül, a gyereket lefektetik. Clementine és a cselédség vacsorál, senki sem marad nála, akkor következik azután az éjjeli őr hivatása.

Az éjjeli őrök sorsát soha sem irigylettem; éjszaka sötétben, magányosan végig botorkálni az emberjáratlan utczákon, hallgatni saját lépteinek viszhangját, meg az alabárd kopogását, várni egyik órát a másik után s kiabálni fenhangon kegyes mondásokat, mikre épen akkor senki sem hallgat, mert minden ember alszik; hideg szélben, zivatarban kapumélyedésekben meghúzni magát, boltküszöbökön, kemény kőlóczákon panaszos negyedórácskát bólintgatni, – biz ez nem valami mulatságos dolog; de mégis százszorta mulatságosabb, mint éji őrnek lenni Lapussa Demeter úr oldala mellett; nem is hiszem, hogy akadjon rá több annál az egy embernél, a ki már benne van, s ha az el talál szökni, nem tudom, hol kapnak másikat?

Ennek a szerencsétlennek az a terhes hivatala, hogy esti nyolcz órától kezdve reggeli hatig Lapussa úr ágya mellett üljön s neki mindenfélét felolvasson.

Demeter úr nagyon rossz alvó; egész éjjel alig alszik egy órára való igazi álmot, szemeit csak akkor tudja behunyni, mikor már valami felolvasás nagyon elkábította a fejét, akkor aztán egy kis időre elszenderül; de a mint csendesség támad, megint fölébred és nógatja a frátert hogy olvasson tovább, minek hagyta el?

A fráter egy ötvenen túl levő vén diák, a ki emlékezetet haladó idők óta mindig kéziratok fáradságos lemásolása után élt, jámbor együgyű ember, életében mindenféle hivatalba próbált már bejutni, folyamodott városhoz, vármegyéhez, cancellistának, porkolábnak, expeditornak; szerkesztőkhöz korrektornak, újdondásznak, kihordónak; szinházhoz rendezőnek, ügyelőnek, jegyszedőnek; mágnásokhoz titkárnak, ispánnak, nevelőnek; vasutakhoz pénztárnoknak, -16- konduktornak, colporteurnek, a nélkül, hogy valahol valami törekvését kivánt siker koronázta volna, míg végre ötven és egynehány esztendős korára utolérte az a szerencse, hogy e biztos állomáshoz jusson, melybe az által keveredett, hogy egy szerkesztő megtudta, hogy Lapussa Demeter ilyen meg ilyen felolvasót kerestet s berecommendálta szegényt.

Nem értett ugyan egyéb nyelven, mint magyarul, diákul és tótul, azt is mind a hármat egymással keverve, németül épen csak olvasni, érteni nem; de hisz erre nem is volt szükség, mert olvasnia nem a saját épülése végett kellett.

Ez a jámbor ember tehát éjről-éjre abban őszült, hogy Lampel Róbert kölcsön-könyvtárából a mi csak németre fordított franczia regény van, azt mind sorban felolvassa Demeter úr előtt, a nélkül, hogy maga egy szót értene belőlük. Demeter úr természetesen saját könyvtárt nem tartott, mert hiszen ez neki csak orvosság volt, s ki tartana külön gyógyszertárt magának?

Ezért kapott a felolvasó szabad kosztot és kvártélyt s hónaponkint tíz forintot készpénzben; nappal nem volt neki szabad bejönni a szobába. Eleinte az ásítozás is meg volt neki tiltva, mert Demeter úr kénytelen volt mindig utána tátongani, de miután ezt ki nem állotta, inkább felmondott: hát később a szabad ásítás is bele foglaltatott a szerződésbe.

Azon az éjszakán, melyen János úr oly nagy haraggal ment el hazulról, különösen álmatlan volt Demeter úr; már nem tudom, Monte Christo tette-e? a miből a jámbor Margari épen akkor olvasta fel az első kötetet, vagy az a nyugtalanság, hogy vajjon mi nagy dolgokat fog elkövetni János?

Máskor a szegény Margarinak csak akadt egy kis pihenése; ha észrevette, hogy Demeter úr kezd hosszúkat lélekzeni, ő is letette fejét a könyvre s rögtön elaludt, míg aztán a felébredő zsarnok újra felcsengette álmából, hogy -17- olvasson tovább; de most egy pillanatra sem hagyott neki békét.

Monte Christo már jócskán ült a tömlöczben, midőn Lángainé hintaja visszajött a szinházból; ekkor Demeter úr becsengeté a pitvarnokot, ha János úr nem érkezett-e szinte haza? Nem; volt rá a felelet. Igaz, hisz ő a másik szinházba jár. Lessék meg, mikor lesz annak vége? Azonban tizenegy óra lett, János még sem jött meg; ez alatt Monte Christo szomszédja csinálta a vonalakat a tömlöcz padlatán; azt szerette volna Demeter úr bővebben megmagyaráztatni magának:

Valahányszor a kaput nyitották oda alant, Demeter úr mindannyiszor becsengette a pitvarnokot, hogy nem János úr jött-e meg? Egyszer sem az jött. A pitvarnok mindannyiszor az ágyból ugrott fel, folyvást borzasabb fővel, durczásabb képpel jelenve meg a szobában és átkozva magában azt a bakter diákot, hogy még sem tudja elaltatni azt a vén embert, ez pedig irigyelte a szolga állapotját, a kinek legalább szakaszonkint lehet átaludni az éjt.

– Merte volna-e azt maga megtenni, Margari? kérdezé közbeszólva Demeter úr.

– Ha sok pénzem volna, nagyságos úr, instálok; de az ilyen szegény ördög, mint én, örül, ha élhet, viszonzá Margari, mely válasz persze a «nem értett» szöveghez semmiféle viszonyban sem állott.

Margari nagyot ásított, nyujtózkodni is akart, de akkor eszébe jutott, hogy hónalj alatt ki van szakadva a kabátja, az majd még nagyobbat szakad, hát ezt abba hagyta s folytatta a keserves munkát. -18-

Monte Christo már szárazra is úszott. Margarinak majd leragadtak a szempillái, de az öreg úr még sem álmosodott el; egyszer ismét becsengeté a komornyikot, hogy nézzen fel a háznál lakó orvoshoz, nem hivatták-e hirtelen valami veszélyesen megsebesült emberhez? A komornyik sem egészen értette a dolgot, az orvos is álmos volt, a hogy felköltötték s kicsinyben mult, hogy eret nem vágott a komornyikon, míg az fel birta világosítani, hogy nem ő róla van szó, hanem az öreg úr álmodott valamit ébren.

No hát! – izent neki az álmából felvert doktor valamit, a mit a pitvarnok bizonyosan nem mondott el odabenn.

A János úr által tett fenyegetőzés egész éjjel nem hagyta Demeter urat aludni, aztán meg a szegény Margarit sem. Egy-egy érdekesebb hely megragadta az öreg figyelmét, akkor elfelejtette János párbaját, például, mikor Monte Christo megleli azt a tömérdek kincset a szigeten.

Ekkor felköltötte Margarit, hogy hozzon egy mappát, keresse meg rajta, hol van a Monte Christo sziget? Margari kereste azt minden tengeren, utoljára még a szárazföldön is, de csak nem találta meg. Mikor már aztán nagyon megunta a keresést, azt indítványozta, hogy majd ir ő holnap délután mindjárt magának Alexander Dumas úrnak, hogy fedezze fel a nagyságos úr előtt, hol volt az a sziget és hogy megvan-e még?

Margari nagyot sóhajtott, felnézett a fali órára; de soká üti azt a hatot! Egyszer aztán olvasás közben csakugyan ütötte a hatot. Margari ott menten a sor közepén megállt, belehúzott a körmével, hogy ráismerjen: melyik szónál kezdje estére? fület csinált a lapnak s betevé a könyvet.

– Instálok alázatosan, szólt Margari alázatos rendületlenséggel, hat óra után nincsen a konvenczió! – Azzal jojczakát kivánt és elment.

Demeter úr dühbe jött, káromkodott, föltette magában, -19- hogy rögtön elcsapja, arra azután fényes reggel elaludt és három óra hosszat aludt mély narcoticustetsz halott álmot, a mikor aztán a házat el lehetett volna körüle bontani, arra sem ébredt volna fel.

Tíz óra tájon fölébredve, első dolga az volt, hogy János úr után tudakozódjék. Még akkor sem jött haza. Erre elküldé a pitvarnokot a kapitányi hivatalhoz, hogy jelentse fel, miszerint az ő fia János és Hátszegi úr (lakik az Angol királynő vendéglőben), párbajt akarnak víni, a hatóság tudja ki, hol és mikor? és minden áron akadályozza meg. A feljelentésre egy biztos rögtön bérkocsiba veté magát s nyargalt lóhalálában; félóra mulva aztán egy hajdú azt az izenetet hozta vissza a komornyiknak, hogy tiszteli a biztos, máskor tegye bolonddá az öreg apja lelkét, de ne őtet; a miből azt is lehetett érteni, hogy a párbajról szó sem volt, vagy pedig azt, hogy mind a ketten megölték már egymást, el is vannak régen temetve: későn jött a denunciatio.

Szerencsére úgy délfelé haza érkezett maga János úr, egy kissé olyan ámolygós állapotban, mint mikor az ember valakit korán reggel éhomra megölt, vagy pedig mikor egész éjjel ivott.

A család tagjai tegnapról megint együtt ültek már szokás szerint Demeter úr szobájában s hallgatták annak boszantásait, midőn hírül jött János úr hazajötte. Demeter úr rögtön hivatta magához. Eleinte azt izente vissza, hogy ő most lefekszik, mert alhatnék, a mi délben elég képtelen beszéd még a leggazdagabb embertől is, egy második küldetésre egy pár pofont igért a pitvarnoknak, csak miután harmadszorra Clementine menesztetett át hozzája azzal a szóval, hogyha nem jön, beteg édes atyja fogja magát odavitetni hozzá, akkor jelent meg nagy haragosan.

– Ahá! Idegenek vannak jelen, azok előtt nem beszélhetsz; Clementine, miss Kleerri, távozzanak egy kissé a mellékszobába. No, már most szólhatsz.

Henriette is a többi után ment, csak Lángainé maradt ott. Rébuszokat fejtegetett.

– Hát az az affaire: az a rencontre Hátszegivel? Felkerested, találkoztál vele?

– Oh! úgy? Persze, hogy felkerestem, most is tőle jövök; egész éjjel együtt mulattunk az angol királynőben. Mondhatom, famosus egy ficzkó, derék, charmant gavallér. Valóságos eredeti noble ember. Délután be fogom nálatok mutatni: meglátod Matild, neked is meg fog tetszeni. Hanem most adieu; aludni kell mennem, mert egész éjjel nagyon sokat pezsgőztünk együtt. Oh, ez nagyon-nagyon jeles ember.

Demeter úr nem felelt rá semmit. Összeszorítá vékony ajkait s fejével nagyokat bólintgatott. Senki sem tett rá semmi észrevételt. János úr mehetett aludni tetszése szerint.

Lángainé tetszésére bizta, hogy elmondja-e a mit gondolt, vagy elhallgasson vele?

– János vissza akarja adni a tromfot Hátszeginek; ide akarja csalni, hogy majd mikor az délután eljön, előbb megvárakoztassa az előszobában, azután azt üzenje ki neki, hogy ma nem fogadhatja el, jőjjön holnap. Így van -21- az kicsinálva bizonyosan. Oh, János okos fiu, nagyon okos fiu! De én mindig kitalálom előre, hogy mit akar?

E pillanatban valaki félig benyitotta az ajtót s egy borzas fő bekukkantott rajta és hirtelen széttekintve, megint vissza akart húzódni. Már késő volt. Demeter úr észrevette; úgy szokott feküdni, hogy a tükörből minden bejövőt meglátott.

Kálmán erre aztán egészen belépett az ajtón, a hátával be is akarta egy párszor újra csukni, de nem ment a kilincsbe, aztán csak úgy hagyta.

Szakasztott mása volt Henriettenek arczvonásaiban, csakhogy fekete szemei szilaj tétovával jártak össze minden tárgyat, mint a vadrigóé, mely kalitjából kiszabadulva, egy percz alatt azt nézi, merre van itt valami elkapni való? vagy nincs-e egy macska, mely őt elkapja? vagy egy nyilás, melyen kiröpüljön, vagy egy buvóhely, a hova eltünhessen?

Kálmán nagyot pillantott azokkal a szilaj szemekkel, egyet nyelt utána, azalatt elkészült azzal, a mit felelni szükség.

– He, te vén kamasz! Nem szégyenled egy leánynak mutatni a leczkédet, nem szégyenled, hogy az többet tud, mint te?

– Az iskolában úgyis eleget koplalok büntetésből, mikor -22- a leczkét nem tudom. Attól meg nem ijedek meg, hogy kitagadsz, mert most is nyári kabátban járok télen.

– Oh persze! ócska volt, nem adtak érte többet két huszasnál, az is lyukas volt az egyik, megcsalt vele a zsidó.

– Így van nevelve, szólt mérges leptetéssel az öreg, ezek voltak derék atyjának drága nevelési elvei. Épen olyan, mint az apja.

A fiunak erre a szóra könybe lábadtak a szemei, félre fordítá arczát, hogy azokat az öreg ne lássa s ajkába harapott, hogy sírva ne fakadjon; az fájt neki nagyon, ha azt mondták, hogy az apja is olyan ember volt, mint ő.

– Oh nem, majd megmutatom valakinek, aztán megtudom, jól van-e fordítva, hogy mire mentél már? hogy nem hiába költöm-e rád azt a sok pénzt?

Kálmán duzzogva ment odább, nyitva hagyott maga után minden ajtót s odakünn rögtön elkezdett hangosan fütyülni, a mit Demeter úr ki nem állhatott.

A jámbor férfiu ekkorra már kialudta magát s megijedt, hogy megint felolvasás lesz a dologból, azonban engedelmeskedés az első erény egy jól rendezett statusban.

– Jőjjön ide csak, Margari; maga tud diákul, fordítsa le nekem Kálmánnak a pensumát magyarra.

Margari előbb végig nézte az irást, hogy sok-e? nem kellene-e érte külön diurnumot kérni? Azonban csak egy oldal volt. Elmondá a tartalmát híven. Valami ártatlan chria volt arról a themáról, hogy «beatus ille, qui procul negotiis» stb.

– Jól van no. Elég, elég már. Nincs benne valami hiba? Csak azt akartam megtudni.

– De igen is. Itt a poema fölül hibázik a két punctum, aztán meg a helyett, hogy «putabam» szebb lett volna így irni, hogy «arbitratus sum».

– Jól van. Adja vissza Kálmánnak az egzerczicziumot. Aztán ide hallgasson: ha szép szerével hozzáférhet, kerítse kezébe a Kálmánnak a többi gyakorlatait is és hozza ide nekem.

Az «ajándék» szóra a jeles férfiunak egyszerre nagyon gyorsak lettek a lábai; azt vélte, hogy a feladat teljesítésének legegyenesebb útja leend Kálmán úrfit directe megrohanni és inhibeálni neki a nagyatyai parancsolatot, hogy minden archivumát rögtön adja ki, mert abban gyönyörködni akarnak.

Erre aztán kapott Kálmán úrfitól egy olyan előre nem sejtett pofont, hogy megcsendült bele a füle, melynek következtében nagy lármát csapott odakinn, fenyegetőzött, hogy panaszra megy a professorokhoz, s e gonosz szándékától nem is állt el addig, míg Henriette, megtudva az öcscsét fenyegető veszélyt, névnapra kapott szűz Máriás aranyát neki nem ajándékozá, hogy csak hallgasson el és ne mondja senkinek, hogy Kálmán bántotta. (De azért -24- csak még is eldicsekedett vele adandó alkalommal mindenkinek, ha nem is panaszképen.)

János úr az egész délutánt apja szobájában tölté, még a kávéházba sem ment. Bizonyosan várta a revanchera való alkalmat.

Untából azt találta ki, hogy unokahugának kezdett el udvarolni. Odaült mellé, a kezét czirógatta, megjegyezte rá, hogy milyen szép fehér a bőre; kérdezte tőle, hogy miért nem visel már angol fürtöket, mikor azok olyan jól illenek az arczához? az angol misszt is belevonta a discursusba, megtudakolva tőle, hogy Henriette tökéletes-e már az angol s franczia nyelvben? sok hiányzik-e még, hogy virtuóz legyen a zongorán? példálózott, hogy bizony jó lesz sietni mindenféle tanulni valóval, mert már Henriette nem gyermek, ide s tova egyet gondol s elrepül, akkor aztán, ha az ember egyszer már asszony, nem sokat tanul.

Henriette sokkal jobban félt tőle, mint hogy e kérdésre elpirult volna, hanem inkább gyanakodva nézett fel rá félénk szemeivel s nem felelt neki semmit.

– Te félbolond! te egész bolond! Miről beszélsz te annak a gyereknek? forgasd el a fejét! a nélkül sincsen a helyén. Iskola kell még annak, nevelőház, nem férjhezmenés; te vén szamár! csak te biztasd. Az én akaratommal, Lapussai Demeter akaratával, öt esztendeig, értsd ötig! se kérő, se más széltoló nem teszi ide a lábát Henriette végett, érted!

János felkaczagott e mérges fenyegetőzésre; tréfának vette az egészet s azzal, mintha Henriette egészen az ő védencze volna, bizalmas pártfogó arczczal mondá neki:

– Ne félj hugocskám, majd hozok én neked vőlegényt, olyat, hgy a nagypapa a mankóját veszi, úgy szalad eleibe (az öreg közbeordított valamit, János túlkiáltotta kaczagva), ha pedig nem akar hozzáadni, hát elszöktetünk! -25-

Azzal nevetve, mint a ki jó szíve túlbuzgalmával nem bir, átölelte, megcsókolta Henriettet, azzal a rúgkapálózó öreghez futott, azt is összecsókolta, aztán Matild felé lépett, de az előre megmondá neki, hogy «engem már ne csókoljon meg, köszönöm!»

Henriette e nagybátyai hízelgés után kétszer-háromszor összeborzadt, mint a kinek valami undorító orvosságot kell bevenni s előre megérzette a szagát.

A pitvarnok félbeszakítá e kedélyes családi enyelgést, jelentve, hogy ő nagysága báró Hátszegi úr kivánja tiszteletét tenni.

Demeter úr most egyszerre könyökére emelkedett, hogy János arczára lásson, vajjon mit fog tenni? Kilöketi az inasokkal Hátszegit a házból? vagy azt izeni, hogy várjon az előszobában, a hogy ő várt nála? hogy jőjjön holnap? Oh bizonyára János ilyesmit fog tenni, mert János nagyon büszke ember.

János úr pedig mindezek helyett azt tette, hogy maga rohant ki az ajtón az érkező vendég eleibe, fenhangon kiáltva messziről eléje:

– Oh kérem alássan. Kedves tisztelt barátom uram, minek ez a czeremonia mi közöttünk, csak tessék egyenesen jönni akármikor hozzánk, báró úr, kegyed előtt nem vagyunk idegenek! stb. stb.

Azzal karon ragadta érdemes vendégét s diadaltól ragyogó orczával vezette őt be családi szentélyükbe, bemutatva őt örömtől egészen elfulladt hangon.

Azután azt az ügyetlenséget követte el, hogy az atyját és unokahugát (a kit közelebb ért) egymásután felnevezte a vendég előtt, végre Matild felé fordult, hogy azt is bemutassa neki, de már az akkor olyan képet mutatott rá, mint a márványhölgy Zampában, hogy János elébb jónak látta megkérdezni halkan: mi tetszik? Mire az az odahajló fülébe azt súgta: -26-

János először megijedt e czímtől, másodszor haragudni akart érte, hanem harmadszor jobbnak látta mosolyogva fordulni Hátszegi báró úrhoz, a ki udvariasan kisegíté zavarából, mondván:

– Van szerencsém ő nagyságát tisztelhetni; több ízben volt alkalmam elmerengeni páholyában látott méltóságteljes arczvonásain.

A KEDVES EMBER.

Van szép, férfias büszke arcza, erőteljes alakja, szabadon mozog, beszél, szemei ragyognak, magatartása úri, kifejezései válogatottak; valódi gavallér.

Demeter úr egészen meg volt tőle igézve, ámbár Hátszegi ő vele nagyon kevés discursust kezdett; már csak illem szerint is legtöbbet foglalkozván a jelenlevő özvegy delnővel.

Miről volt szó, arra bizony már senki sem emlékezik; mindenféle hiábavalóság: bálok, estélyek, lófuttatás.

Henriettet meg sem szólították, János úr belebeszélt mindenbe, nem hallgatott rá senki, hanem azért nagyon jól mulatta magát.

– Szeretném tudni, szólt válasz helyett Lángainé szúrósan, hogy mi okod volt neked ezt a fiatal embert nálunk bemutatni?

– No, mondtad János: így mondtad; hanem akkor haragban voltál, az ember olyankor sokat mond.

– Au contraire! igyekezett János magát tűzbe hozni, nem csavargó, sőt a legelső földesúr a Hátszeg vidékén. Hogy mondtam volna én olyat? Kastélya, vára van: egy dynasta, egy valóságos dynasta a maga kerületében; olyan úr, mint egy kis herczeg, akkor én bolond lehettem, mikor azt mondtam, hogy csavargó…

– No persze! Majd mindjárt, minden bagatelle miatt! Aztán ha volt is valami haragom ellene, vannak körülmények, a mik közt az ember kibékül.

– Ha az ember űzér, ugy-e? s ha az embernek eladó háza van, a mire alkuszik?

– Azért sem űzér! Hát azért sem eladó ház! kiálta felpattanva János úr, ha már akarod tudni! (aztán egyszerre leszállt a hangjával) hanem valami egészen más. Sokkal fontosabb dolog.

– Vagy úgy? szólt gúnymosolylyal Lángainé s szánalmas tekintetével iparkodott Jánost megrendíteni. (Azt gondolta magában: ez megint egyike azon járdataposóknak, a kikhez az én János bátyám engem minden áron férjhez akar adni, a kiket rám akar disputálni, csakhogy elmenjek a háztól, míg az öreg él. Jól esnék neki, ha beleszeretnék; de azt nem éri meg János barátom, mert a míg atyánk él, addig nem megyek másodszor férjhez.)

– Tehát valami Nagy Sándor, a ki hódításra indult ki; a ki nem házat, hanem háztüzet jött nézni.

– Igen. Olyas valami. Kitaláltad; hanem azért mégis tévedni méltóztatol.

– Matild nem megy férjhez senkihez: nagyon szereti az apját, nagyon jól érzi magát itthon.

– Oh hohó! nevete János hetykén! Nem Matild hugomról van szó! épen róla nincs szó.

– Azt remélem is, szólt fönségeskedő kenettel Matild; ha én kezemet akarom nyújtani valakinek, azt majd én választom magamnak. És arra nem elég valakinek két szép fekete szemének lenni, hogy az én figyelmemet megnyerje; és nem elég néki a tavalyi bálokról tudni beszélni, meg lovon tudni ülni; hanem annak egy kis characterének kell lenni, annak becsültetni is kell a világ előtt, hogy ő legyen rám nézve szerencse, ne én ő reá.

János tízszer is bele akart vágni a beszédbe; mikor vége volt, kitört belőle a szó:

– De ugyan kérlek, nincs rólad szó! Egy szó sincs te felőled. Ne védelmezd magadat: nem akar senki elrabolni; ülhetsz békével a pamlagon, s vetheted a passiencet itéletnapig; Hátszegi báró nem azért jött ide, hogy téged elcsábítson.

– Akkor hát a te űzményed az egész s mit csinálsz miszteriőz dolgokat belőle, hogy ez meg amaz a titkos szándéka van itten?

– Hahaha! Frau von Lángai azt képzeli, hogy ő van egyedül a háznál, a kit meg lehet kérni.

Lángainé széjjelnézett a szobában, mintha meg akarná tudni, hogy ki van hát még itt valaki, a ki a báró óhajtásainak tárgya lehessen? de biz ő nem vett észre arra való embert sehol.

Megrázta a fejét, egyet rántott a vállán, mint a ki nem is reméli, hogy megértsen valamit a dologból. Egyszer azonban szemei véletlenül összetalálkoznak Henriettéivel. -29- Az a zila tekintet a leány arczán első pillanatra feltünt előtte, a másik pillanatban már tudta, hogy testvére mit akar? a harmadikban pedig többet tudott, mint ő.

Az első pillanat elárulá neki, hogy Henriette hamarább megértette János szavait, mint ő; a második azt, hogy János Henriette számára hozott vőlegényt; és a harmadik azt, hogy Henriette azt a vőlegényt utálja.

– Kérem, missz Kleerri, fogjanak a zongoraleczkéhez, Henriette mindent elfelejt, a mit tudott.

A missz és Henriette szót fogadtak, s eltávoztak a harmadik terembe; hanem ezúttal a missznek a szokottnál is több baja volt a kisasszonynyal, a ki nagyon hibásan játszott.

Mikor egyedül maradtak, Lángainé szokott csendes, leptető hangjával szólt oda Jánoshoz:

– Mert még gyermek, mert még iskola kell neki, nevelőház, nem férjhezmenés; öt esztendeig: érted? ötig ráér kérő jönni a Lapussai házhoz. (Itt egy éles oldal-tekintetet vetett Demeter úrra, ki kényelmetlenül fordult fekhelyén jobbról-balra, a mint leánya saját szavait ismétlé előtte.)

– S milyen boldog voltam azóta, ugy-e? válaszolt rá szemrehányólag az özvegy.

– Igen, de a báró igen derék férfi! (ezt is az öreg mondta, értette alatta: nem olyan nyomorék, mint a te férjed volt).

– Vagy úgy? tehát ez az a mexikói vőlegény, a kit János igért, hogy a nagypapa mankóit kapja, úgy szalad -30- eleibe? akkor ki akartad Jánost kergetni a szobából e szavakért…

A két férfi azt látva, hogy az asszony nagyon szegletbe szorította őket, közönséges emberek szokása szerint, azzal szerze magának menekülést, hogy egyszerre ordító hanggal támadt rá mind a kettő, duettben kiáltva:

Lángainé kerekre felnyitotta a szemeit, úgy nézett rájuk, ezzel mutatva, hogy a nagy hangkifejtéstől meg nem ijed.

– Olyan nagyon kiabálni semmiesetre sem, mint ti ketten, hogy földszint és a második emeletben is meghallják, mit beszélünk? és ha ti nektek semmi egyéb szándékotok nincsen, mint Pauline, meghalt testvérünk egyik gyermekét lerázni nyakatokról, akkor ennek sem akarok ellentmondani. Szegény Pauline, mindig azt mondta, hogy ha meghal, a leányát én rám hagyja. Én mindig azt mondtam rá, hamarébb meghalok én… Jól van János, jól van.

– De én meg nem foghatlak! kiálta közbe János mentegetőzve, én nem tudom, mi bajod. Ha én Henrietteről így gondoskodom, ha én megismertetem egy derék, gazdag, szeretetreméltó főnemes úrral, a ki el akarja venni, a ki által egész családunk emelkedni fog, hogy neked ez ellen mi kifogásod lehet? azt én meg nem foghatom.

– Úgy van! erősíté Demeter úr is, fekhelyén felülve, hogy bátrabban harczolhasson. Mi oka lehet ezt ellenezni?

– Én nem ellenzem. Csupán bámulok rajtatok, kik mint valami gyermekek, minden órában változtatjátok a véleményeteket. János tegnap sehonnainak nevez egy embert, elmegy, hogy kihíjja párbajra s visszahozza mint kedves barátját s unokahúga kérőjét; te papa egy óra előtt iskolába akarod küldeni a gyereket s most arra gondolsz, hogy férjhez add… -31-

– Azt nem, viszonzá Lángainé rendületlen nyugalommal, minden szótagnak egy kimért fél másodpercznyi időt engedve, hanem annyit mégis megvárok tőled, mint nagyapától, mint Lapussa Demetertől, hogy ha unokádnak kérője akad, elébb utána járatsz, hogy ki az és mi az? mert János barátunk csalatkozhatik, a midőn azt hiszi, hogy kedves barátja szeretetreméltó gazdag főúr. Az, hogy szeretetreméltó, derék ember-e? nem tartozik rád, de azt csak mégis tudnod kell, hogy mint áll? mert lehet valakinek kastélya, vára és azért lehet fülig adós. Ilyen esetben, ha főúr, annál nagyobb baj neked, mert annál nagyobb követelései lesznek irányodban. Egy családunkba jött ruinált báró neked nagyon sokba kerülhet.

Itt már Demeter úr is közbevágott; ezúttal Matildnak volt előtte igaza. Le is feküdt mindjárt megint hanyatt, onnan itélt.

– Te nem tudsz semmit, János. A mit te tudsz, azon el nem indulok. Ebben Matildnak igaza van. Majd elhivatjus Sipos urat, a fiskálist; ő ért az ilyenhez, ő majd utána jár és megtudat velünk mindent; azt meg kell tudnunk, hogy a báró mint áll!

Erre János felugrott; csaknem ríva fakadt mérgében, s egy dühös oldalpillantást vetve Lángainéra, megesküvék, hogy most rögtön rohan egyenesen Hátszegihez s megmondja neki, hogy többet soha be ne tegye a lábát ehhez a házhoz! de még őtet magát sem egyhamar látják meg ebben a szobában, azt tudja!

Persze, hogy másnap karonfogva hozta a bárót látogatásra s azontúl mindennap kétszer jött látogatni Hátszegi; -32- lassankint megosztotta figyelmét az özvegy és a fiatal leány között, utóbb határozottan az utóbbira fordítá kitüntetéseit. Mindennapos vendég lett a háznál.

Hanem azért akármilyen mindennapos vendég volt a háznál a báró, titokban ki voltak adva az utasítások, hogy tekintetes Sipos úr tudja meg hegyéről tövére, vajjon voltaképen csakugyan olyan derék ember-e ő intensiv értékben is, a milyennek kívülről látszik? értsd: a kamatját költi-e, vagy a kapitálist?

MIRŐL GONDOLKOZNAK A GYERMEKEK?

Két hét mulva mindenki el volt ragadtatva a báró személyes kellemei által.

Azt meg kell neki adni, hogy igen kellemes társalgó; mindig vidor, eleven, élczes és bátor; az öreg urat sokszor megnevetteti; Demeter úr alig várhatja már, hogy jőjjön. János úrnak nagyon tetszik, hogy parádézhat vele; mikor kocsizni megy a városerdőbe, mulhatlan eset, hogy őt is magával vigye. A szinházban mindennapos nála a páholyban s beszél vele fenhangon, hogy észrevegyék. Sőt már sikerült is neki egy párszor mindenféle mágnásokkal megismerkedni általa, kik azóta az utczán is kalapbillentést váltanak Jánossal. Ez volt az ő valahai óhajtása.

Azt is megtudták már Hátszegiről, hogy vagyoni állapotja valóban szilárd lábakon áll, váltóit soha sem látni a piaczon; űzérek nem találkoznak vele; mindig kész fizető és soha zavarba nem jön, a hogy más földesurak szoktak, kiknek ha egy évben leszáll a termékek ára, fitymálja a kupecz, mindjárt kiesik a föld a lábok alól; Hátszegi pedig roppant birtokaiból a mit összegyűjtött, engedi raktárban állni, nem szorul rájuk, akkor ad el buzát együtt, mikor jó ára van. Ez a legbiztosabb mérlege a szilárd vagyoni helyzetnek. De azonkívül is feneketlen mélységű pénztárának kell lenni. Egy bécsi bankár, Demeter úr -33- ügyfele, beszélt róla egy esetet, hogy egy ízben Bécsben járva, ő is tréfából megkisérté a börzén a promesse-játékot s valami űzérrel szerződött, hogy ekkor és ekkor a mai áron átvesz tőle ezer darab hitelrészvényt. A határidőre a részvények pár forinttal alább szálltak és így tulajdonképen a báró vesztett tán kétezer forintot; szokás az ilyen játéknál csupán a különbséget egyenlíteni ki, s a vett és eladott részvényeket egyik fél sem látja soha. Ezúttal azonban a bankárnak más spekulácziója volt; a határnapon mind az ezer részvényt elhozta Hátszeginek, hogy fizesse ki készpénzzel. Ez olyan manöver, hogy akkor aztán ugyanazon kalmár alkuszai megjelennek a szorongatott börze-játékosnál s kinálnak neki pénzt rettentő kamatra addig a pár napig, míg az átvett részvényeket megint eladhatja. De Hátszeginél ez nem sikerült; – a mint a részvényeket elhozták neki, rögtön kifizette az egész roppant összeget, – tán hamis bankókban? oh nem! – valóságos jó körmöczi aranyakban. A ki annyi aranyat tart kéznél, az nem bolond ember.

Itt eddig meg vannak vele elégedve, mindenki el van általa ragadtatva; csak Lángainé affektál egy kissé azzal, hogy ő fél tőle; mikor az asztalnál a kést a kezébe veszi, mindig olyan mozdulatokat tesz vele, mintha valakinek a szívébe akarná ütni, a mit János úr szerint nyilván azért mond, mert nem neki udvarol.

Őt nem igen szokás kérdezni. Neki még sem esze, sem akarata, hogy ilyen fontos ügybe beleszóljon, mint saját férjhez menése. Azt tulajdonképen még meg sem mondták neki, hogy férjhez fog menni, azt csak a jelenségekből vette észre, s a báró kitüntető figyelméből, a cselédek suttogásaiból, a családtagok megváltozott magaviseletéből, kik most mind oly hangon beszélnek vele, mint egy leendő baroneszszel. Aztán Clementine is annyit fecsegi, hogy mennyi varrni, himezni valójuk van a kisasszony számára, -34- az a tömérdek fehérnemű, az a sok selyem és csipke; hat varróleány ül mellette, meg ő maga, még is éjjelt kell nappallá tenniök, hogy elkészüljenek mindennel, mert szükség fog rá lenni.

Igy szoktatják apródonkint ehez a gondolathoz, míg egyszer azután Lángainé előveszi, s komoly beszédeket tart neki, hogy mi egy nőnek a hivatása általában, és mi különösen egy rangbeli nőnek, a ki a családjának is tartozik, hogy a család mennyire el van azzal foglalva, hogy Henriette jóllétéről gondoskodjék s reméli, hogy ő is hálával fogja viszonozni e jó akaratot; miből érthetett annyit, hogy ellenmondásról szó sincs.

Már ki is volt tűzve a nap, melyen a jegyváltásnak meg kelle történni; hanem e napot megelőző éjszakán Henriette hirtelen beteg lett, még pedig oly veszélyesen beteg, hogy a házi orvosért kellett futtatni rögtön.

Ezuttal Lőrincz doktor úr nem aludt, mert épen akkor jött haza valami betegtől, s azonnal siet Henriettehez. A mint a kórjeleket meglátta, nagyon megütődött, hirtelen sok tejet, meg olajat itatott a beteggel; kergette a cselédeket gyorsan a gyógyszertárba, azután kiment a konyhába, ott minden rézedényt felhányt, megvizsgált gyertyánál, a szakácsot, mosogató cselédeket lehordta, Clementine kisasszonyt épen azzal ijesztette meg, hogy mind ennek ő az oka; a mit az ártatlan teremtés sehogy sem birt magának megmagyarázni.

Az nem volt elég, hanem még Demeter úr szobájába is bement; ott is olyan inquisitiót tartott, mint valami vizsgáló biró; miből szokott enni, inni a kisasszony? azt neki mind elő kellett hordani, megmutogatni. Mit evett tegnap este? czukros befőttet; hol a czukor, hol a kanál? azt mind meg kellett neki látni.

– De az Isten szerelmiért doktor úr, sopánkodék az öreg Lapussa, csak nincs talán az a gyermek megmérgezve?

– Csak úgy, hogy a réz- vagy ezüstedényben benne hagyják az ételt, például a befőttet s az egyszerre rézoldatot sajátít el.

Ennyi chémiát nem értett az öreg, hogy az ezüstből hogyan váljon ki rézoldat? hanem azért komolyan megijedt.

Nagy önmegtagadás volna egy praktikus orvostól ilyen kérdésre azt felelni, hogy «nem».

– De meghalni! most, mikor… (azt akarta mondani, mikor olyan jó partiet csinálhatna).

– Igen könnyen meghalhatna bele. A rézoldat veszedelmes méreg, s ha nagyobb adagban keveredik az étel közé, alig lehet mentséget találni ellene. Holnap lejövök és fényes nappal meg fogok vizsgálni minden érczedényt a háznál. Az ilyen gondatlanság miatt az egész család veszedelembe jöhet. Különösen nagyságodnak is az a rossz szokása van, hogy az ételt sokáig állatja és szeret mindenféle aranyos, ezüstös tálból, pohárból enni, inni, az mind veszedelmes. Legegészségesebb a közönséges porczellán és üveg; az nem mérges.

– El kell minden rézedényt hajítani pokolba! indulatoskodék az orvos; nagyságod csak nem fogja magát örökké halálveszedelemnek kitenni, csak azért, hogy a rézedények kárba ne vesszenek. Lám, nagyságod ügyvédje, Sipos úr, csak egy fiscalis, azért mégis ezen esetnél rögtön a padlásra küldött minden rézedényt.

– Igenis, épen most jövök tőle. Ott épen hasonló eset adta elő magát. A segédje, egy derék fiatal ember, talán -36- tetszik is ismerni? hasonlóan réz-oldattal lett megmérgezve; ebben az órában jövök tőle. Ha későn érkezem hozzá, a fiatal ember oda van, mert az ügyetlen cselédek még eczetet adtak neki rá inni.

– Persze, hogy különös; két hasonló mérgezési eset egy időben és mindkettő gondatlanság, edények tisztán nem tartása miatt. Azt már minden háznál kellene tudni, hogy réz és ezüst edényben nem kell semmi nedveset sem főzni, sem tartani; rézmozsárban sót nem kell törni; ezüst pohárból, ha csak belül jól meg nincs aranyozva, nem kell inni, még vizet sem; mert ha áll, az is olvaszt fel; azután ezüst kanalat nem kell semmi ételben felejteni, mert abban is van réz.

– Nem csalnak! hanem rezet kell vegyíteniök az ezüsthöz, hogy munkálható legyen. Ez nem csalás. Azért híják 16 próbásnak, 13 próbásnak és így tovább az ezüstöt, a mint vegyítve van. Ez így van megállapítva.

– És vajjon az a fiatal ember, az az adjunctus, vagy izé? szinte veszedelmen kívül van már?

– Oh igen. Ámbátor sokkal nagyobb adagban részesült a méregből, de nála sokat segített a természet, erősebb testalkotású; hanem a kisasszonynál bizony veszélyes a baj, szokott ideges szenvedékeny állapota mellett, úgy hiszem, sokáig meg fogja sinyleni.

– De jó, hogy egyszerre engemet hivattak. Egy másik orvos, ki negyedórával előttem volt annál a fiatal embernél, azt hitte, hogy gomba által történt a mérgezés s ezért eczetet rendelt neki, az pedig jelen esetnél még neveli a méreg hatását, de én mindjárt ráismertem, mert nekem ebben nagy praxisom van. A kisasszonynak is nagy szerencséje, hogy itthon találtak.

– Oh ezerszer köszönjük, szólt meleg hálókabátjába húzva magát Demeter úr s hálósipkáját fájós szemeire -37- húzva; nagyon lekötelez bennünket doktor úr. Tudja, mennyire szeretjük Jettit, mindnyájunknak szemefénye. Én nem mondhatom ki, milyen nyugtalan vagyok miatta. Azt szeretném, ha doktor úr éjjel-nappal ott volna mellette s ki nem menne a házból. Én gazdagon megjutalmaznám.

– Hiszen én mindent el fogok követni s ha csak valami véletlen közbe nem jön, jót állok a siker felől.

– De én mégis nyugodtabb volnék, ha azt tudnám, hogy doktor úr mindig ott van beteg leánykám mellett.

– Azt is örömest tenném, ha több betegeim nem volnának a városban, a kik szinte segítségemet igénylik.

– Nem lehet, kérem alássan; köztük veszélyes betegek vannak, különösen az a fiatal ügyvéd.

– Hisz azt bizhatná valamelyik segédjére, vagy akárkire, hisz annyi nevezetes orvos van a városban.

– Oh kérem alássan! Ha már egyszer én voltam ott, nem bocsátok mást az ágyához. Majd, hogy megölje! Ez az én reputatióm dolga már! És ilyen nevezetes kettős kóreset egyszerre. Oh ezt nem engedhetem másnak.

– Remélem, mind a kettőt megszabadítandom; most benézek hozzá, azután visszafutok tens Sipos úrhoz s egy óra mulva ismét itten leszek.

A derék férfiu nem látott ebben mást két nevezetesen összevágó kóresetnél. Ő jól ismerte az emberi életműszerek rendezetét, a véredények alkotását, a mérgek hatását és küljeleit, hanem az emberi szívek titkait kevésbbé.

Az öreg Lapussa Demeter pedig nem tanult sem chemiát, nem anatomiát, hanem azért látta e kettős kóresetnek olyan diagnosisát, a mit nem fürkésznek az orvosok.

Demeter úr azonban nem szólt arról senkinek semmit, a mit maga gondolt; engedte a másnapi orvosi vizsgálatot házánál annak rendi szerint végbemenni; engedte a -38- rézedényeket padlásra vándorolni, az ezüstöket az ötvöshöz küldetni, újra aranyozás végett; egy pár cselédet hagyott elbocsáttatni, a kiket közvetlen hanyagsági gyanú terhelt; a többit János úr sorban pofozni igyekezett; azt engedte végrehajtásra menni, pedig János úr az ily merényletekben nagyon szavatartó. Senkit sem világosított fel arról, a mit maga gondolt.

Hanem Henriette egész betegsége alatt óráról órára értesítteté magát Demeter úr unokája hogyléte felől. Clementine és egy vén cseléd felváltva őrködtek ágya mellett; gyakran Lángainé is egész órákat eltöltött szobájában; a nevelőnő pihent, mert a betegápolás nem zongoraleczke.

Az meg volt mindenkinek parancsolva, hogy egy pillanatra se hagyják Henriettet magára s Demeter úr különösen rendeletül adá, hogy Kálmán hat lépésnél közelebb ne bocsáttassék testvére ágyához; először, mert hideget visz be, meghűti a beteget, másodszor, mert ostobaságokat fecseg, könnyen indulatba hozhatja és végtére, mivel hebehurgya gyerek; ha Henriette valamit megtalálna kivánni, a mi neki nem egészséges, még lopva odavinné neki; vagy hideg vizet adna neki, mikor annak nem szabad inni; azért csak maradjon ő távol.

Utoljára is, hetek múlva, a jó Isten meg az áldott természet győzelemre segíték Lőrincz doktor fáradozásait a méreg hatása fölött; Henriette kezdett csendesen kiépülni. Nagyon oda volt még, de az orvos biztatása szerint már minden életveszélyen kívül, a mikor a betegnek apró kivánságait teljesíteni szabad.

Lángainé az orvos jelenlétében kérdezé a betegtől: nem kivánna-e ezt, vagy amazt? nincs-e valami étel vagy kedvtöltés után vágya?

A halavány gyermek bágyadtan lehunyta szemeit, mintha azt felelné: vágynám a sírban feküdni – jó mélyen.

– Az nem szabad, szólt az orvos; attól megfájdul a feje. Hanem más valaki olvashat fel valami vidám regényeket, például Boz Pickquick klubját; vagy Maryattól Simple Pétert, azok nem izgatók.

Mindjárt utasítást kapott a nevelőnő, hogy sziveskedjék kezébe venni a könyvet s olvasson fel Henriette előtt. A Pickquick klubra esett a választás.

A csaszlaui angol kisasszony nem nagy mulatságát találta a humoristikus regényben, mit a világ remekműnek ismert el s biz az első fejezetnél nagyon sokat ásított rajta, a másodiknál még többet. A harmadiknál le akarta beszélni Henriettet, hogy azt tovább folytassák, mert nagyon unalmas. Henriette ellenben nagyon érdekesnek találta; missz Kleerri végre azt mondá, hogy biz az ő torka már kiszáradt, majd délután folytassák, s azzal becsapta a könyvet.

Délután Henriette folytonosan nyügösködött az ápolásában aggó Clementine előtt, hogy milyen rossz az, mikor egy érdekes munkát félbeszakítanak, mikor az ember szeretné tudni, hogy mi lett már tovább.

– Lelkem kisasszony, én szivesen olvasnám tovább, de nagyon rosszak a szemeim, elromlottak a sok varrásban.

– Jaj, galambom Jettikém, annak nem lehet ide jönni, mert sok tanulni valója van. Tudja: diák, a kit megbüntetnek, ha a leczkéjét nem mondja fel, ma is azt izente Margari által a professor, hogy semmit sem tudott; secundát kapott. (Nem akarta azzal szomorítani, hogy ki van tiltva innen.)

– A biz igaz. Az már olvashat fel. Mindjárt felkeresem, csak behívom elébb az ápolónét, hogy a kisasszony magára ne maradjon. -40-

A jó lélek azt gondolta magában, hogy miután az orvos megengedte a lábbadazónak, hogy felolvasást hallgasson, miért ne hallgathatná Margariét, ha olyan nagyon kivánja s miután holmi igéretekkel rábirta Margarit ez extra áldozatra, nemsokára visszatért vele, leültette őt valami függöny mellé, hogy a betegre ne lásson, mert az talán illetlen volna s kezébe adta a könyvet.

Alig morzsolt le nehány sort Margari, midőn Henriette újra elkezde nyügösködni, hogy ő olyan nagyon szeretne valami jót enni. Olyan régen nem is kóstolt az ételbe, de most olyan kedve volna valamihez; hisz az orvos megengedte.

A jószívű kisasszony kapott ez óhajtáson s kikérdezé, hogy mit szeretne? hogyan szeretné? Henriette azután utasításba adott neki valami becsinált levet, valami beteges furfanggal kigondolt furcsaságot, mi legyen és mi ne legyen benne; annyira, hogy azzal kénytelen volt Clementine maga lefáradni a konyhába, mert bizonyos volt felőle, hogy ha cselédre bízza, az, a míg a lépcsőkön aláér, felét elfelejti.

Alig tette be az ajtót maga után Clementine, midőn Henriette félbeszakasztá Margari olvasását.

A jeles férfiú úgy megijedt e váratlan megszólításra, hogy el akart szaladni s lármát ütni odakinn; azt hitte, a kisasszony rögtön forrólázba esett s fantáziálni kezd; különben hogy hívhatná őt közelebb?

Azonban a beteg leányka, két fehér reszkető kezét összetéve, oly esdve tekinte rá, hogy meg kellett rajta indulnia s minden diurnum nélkül elszánta magát, hogy közelebb lépjen hozzá.

– Az Istenre kérem önt, jó Margari. Egy nyugtalanságom van, a mi miatt nem tudom a szemeimet lehunyni. -41- Ha alszom is, mindig azzal álmodom. Ön megszabadíthat attól. Egyedül önben van bizodalmam. Hisz ön is épen úgy szenved a háznál, mint én; önnek nincs oka engemet bántani, üldözni; ugy-e megteszi ön, édes jó Margari, a mire kérem önt?

Margari csakugyan azt hitte, hogy a kisasszony félrebeszél. Ráhagyta, hogy mindent teljesít, csak parancsoljon.

– Én nagyon jó fogok önhöz lenni, egész életemben soha el nem felejtem, a mi jót most tesz velem s majd meglátja, meg fogom önnek hálálni még valaha.

– Oh kérem alássan, eddig is nagyon jó volt a kisasszony hozzám mindig. Ha rá emlékezem, hogy engemet ennél a háznál mindenki vexálta, csak a kisasszony fogta pártját nekem. De hisz azt el nem felejtem soha. Parancsolja velem, én megyek a tűzbe is érte.

Az érzékeny férfiu sírni is kezdett, míg Henriette erről le nem beszélte, mert meglátják s majd kérdezik, hogy miért sírt?

– Nézze ön, szólt a leányka, egy kis fekete zsinórra akasztott kulcsot vonva elő kebléből. Ez a chatouilleom kulcsa. Nyissa ki azt, talál benne egy csomag irást, kék szalaggal átkötve. Azokat vegye magához. Mindig, egész betegségem alatt attól rettegtem, hogy ezeket megtalálják nálam, hogy kutatni fognak és ráakadnak, s mikor magamhoz tértem, akkor azon tépelődtem, hogy nem beszéltem-e ki hagymázom alatt valamit ez irásokról. Oh az rettenetes volna, ha rokonaim megkapnák. Vegye ön ki azokat gyorsan, míg Clementine vissza nem jő. Előtte is titkolnom kell mindent.

Margari elég ügyességgel teljesíté a feladatot, nem tört el egyebet, csak a chatouille tükrét a kinyitás közben; elég volt tőle ennyi. Az iratokat ott lelte mind szépen összekötve.

És most megfogá kezét Henriette s oly forrón megszorítá s oly őszintén, oly esdve nézett szép, panasztevő -42- szemeivel annak szemeibe, hogy e tekintettől egy őrült meggyógyult volna.

– Én önt becsületes embernek ismerem. Igérje meg, hogy ez iratokba nem fog egy pillantást is vetni, hanem átadja azokat Kálmán öcsémnek, ő majd azután tudni fogja, hogy mit tegyen velök. Ugy-e édes Margari, megteszi ezt ön értem, az én kedvemért? Hisz ezt úgy vegye ön, mintha egy halott jönne vissza önhöz a túlvilágról s az kérné önt kétségbeesett könyörgéssel, hogy a mitől a sírban nem nyugodhatik, a mitől elkárhozik, azon gondolattól szabadítsa meg lelkét.

Margari nagyon elborzadt e szókra: – egy halott, ki a túlvilágról visszajő! – ennek a kisasszonynak rettenetes a fantáziája. Úgy segéljennel fogadá, hogy nem fog belenézni az iratokba s átadja azokat Kálmán úrfinak, pedig haragszik rá, mert az mindig boszantja.

Ideje is volt, hogy kaputja mély zsebébe eltegye a csomagot, mert Clementine léptei már hangzottak a másik szobában s mire az visszatért, már akkorra Margarinak az olvasó asztalnál kellett ülni s folytatni a felolvasást, mintha semmi sem történt volna.

Clementine ugyan azt az észrevételt tevé, hogy ezt már ő egyszer hallotta, a mit most Margari úr felolvas, mire aztán Margari vagy tíz lapot egyszerre hátrafordított, akkor meg Clementine sehogy sem jutott valami összefüggés birtokába, a mit végtére Margari úgy igazított el, hogy ez a regénynek a tulajdonsága, mert ez úgy van írva, hogy nem következik egymás után.

Henriette egyszer, a mint az óra négyet ütött, hogy Kálmánnak haza kellett már jönni az iskolából, azt mondá Margarinak, hogy már most elég volt a regényből ennyi, köszöni a jóságát, majd holnap, ha olyan szíves lesz, ismét fel fogja kérni, hogy bejőjjön.

Margari ezer örömmel igérte, hogy szerencséjének fogja tartani. A kisasszonyért mindent megtesz. Tűzbe, vízbe -43- megy; ha kell, angol nyelven is olvas. És pedig külön honorarium nélkül. Tudja ő azt jól, hogy majd ha a kisasszony nagyságos asszony lesz, nem fog ő róla megfeledkezni.

Azzal ment, hogy Kálmán úrfit felkeresse. Ez történetesen nem jött még haza; bizonyosan most is a kávéházban csavarog – a gézengúz, a hova nem volna még szabad járni.

Azalatt a kiváncsiság nagyon háborgatta: vajjon mi lehet abban a csomagban? Miféle eldugni való levelei lehetnek Henriette kisasszonynak, a miket félt, ha a családbeliek megtalálnának látni? Hm, milyen szép volna ezt megtudni.

A csomag persze össze van kötve. Hanem hiszen épen úgy, épen olyan csokorra lehetne azt megint kötni, soha sem venné rajta észre senki, hogy ki volt oldva. Becsületes emberre nézve ugyan elég erős lakat és feltörhetlen zár volna az a tudat, hogy ez valakinek a titka, a mi lelkünkre van bizva, hogy megőrizzük; hanem a becsületes ember azzal biztatja magát, hogy hiszen nem is fogja ő azt elmondani senkinek, hogy mit olvasott azon iratokban; de mégis csak szeretné tudni nagyon, hogy mi lehet az, a mit Henriette kisasszony úgy dugdos szem elől s a mit az öreg Lapussa olyan igen szeretne megtalálni? hisz ő azért el nem fogja azt a titkot árulni; majd egy olyan jó, kedves teremtés titkát egy olyan vén sárkánynak; hátha a nyelvét kitépnék, elárulná-e neki? Aztán az a mondás arról a halottról, a ki a túlvilágról visszajő! nem, az a titok olyan jól el lesz ásva nála, mint a sírban; hanem bizonyára meg kell azt ismernie; ki tudja, mire jó az embernek egynémely dolgot megtudni?

Bezárta magára kis szobája ajtaját ott a harmadik emeleten, még a kulcsot is lehúzta a zárból, hogy otthonlétét ne vegyék észre.

Akkor aztán szép óvatosan felbontá a csomagot, mely -44- sok réteg papirosba be volt takargatva s mohón neki esett a benne foglalt iratoknak.

De mekkora lőn boszúsága, midőn kivánt titkok helyett nem talált bennük egyebet, mint csupa merő diák penzumokat, iszonyú locus communisok felől irt szónoklati gyakorlatokat, a minőket rhetoricát tanulók szoktak izzadni keserves kötelességből, tél, tavasz és nyár kellemeiről, a földmívelés gyönyörűségéről; a tudományok hasznairól, az indulatok kárairól s más efféle mulatságos feladatokról… Már egész boszúsan újra össze akarta kötni a csomagot, azt gondolva, hogy őt mind a kisasszony, mind az öreg úr valami szörnyű hiábavaló bolondság eszközéül választották ki, a midőn eszébe jutott, hogy egyet ama véghetetlen unalmas latin dissertatiók közül végig olvasson: hadd lássa, milyen stylusa van az úrfinak?

Hát a mint öt-hat sort elolvas belőle, ott egyszerre vége szakad a themának s következnek egészen más dolgok, szintén latin nyelven irva, a mik nem tartoznak többé a nyár kellemei s az agricultura szépségei közé; nagyon érdekes és figyelemreméltó tárgyak.

És azután átlátta, hogy biz ezeket igen nagy oka lehetett Demeter úrnak különösen fürkészni; de még nagyobb oka Henriette kisasszonynak szorgalmasan elrejteni.

Ismét szépen összekötötte valamennyit. Gondolkodott rajta, hogy mitévő legyen már most? Henriette kisasszonytól az van rábízva, hogy e titkokat megőrizze; Demeter úrtól pedig az, hogy ugyanazokat felfedezni segítsen. Kinek a parancsa előbbvaló a háznál?

Illik? nem illik? az megint más kérdés. Igaz ugyan, hogy titkot elárulni, úgy átaljában véve, nem illik, de az is igaz, hogy mikor valamit felfedezni szükséges, ez magában hordja a mentségét.

Hát az a mondás arról a halottról, a ki a sírból jő vissza titkát eltakarni? ah az csak beszéd! Sőt inkább, ha -45- nem sietnek e titkot felfedezni, akkor lesz igazán a kisasszony halott, a ki nem tér vissza a sírból. Valóban ez keresztyéni kötelesség ezuttal tudtul adni az illetőknek minél hamarább, hogy a kisasszony milyen rendkívüli dolgokon töri a fejét; hisz ha az kiderülne valaha, hogy ő ezt tudta és meg nem mondta s valami baj lenne belőle, még könnyen kriminálitásba keverhetné magát.

Aztán in fine finali – ez pénzt ér! nehéz pénzt ér! Ha az öreg Lapussa meg nem adja az árát – busásan, ő lássa! akkor nem kapja meg. Akkor látni fogja, hogy Margarinak van – kharaktere. De utoljára is hát a szegény Margarinak ez annyi a zsebében, mint egy ezer forint, annyi mint egy holtig való hivatal és én meg nem foghatom, hogy kivánhatná azt Henriette kisasszony, hogy Margari dobja ki ezt a szerencsét az ablakon? mikor Henriette kisasszony soha sem adott Margarinak semmit!

Margari úgy megijedt, hogy azt felelte rá – nem vagyok. – Arra aztán csak ki kellett neki nyitni az ajtót; a csomagot elébb elrejtette a zsebébe.

A komornyik jött kérdezni, hogy nem tudja-e Margari úr, hogy már elmúlt hét óra? olvasni kellene jönni az öreg úrhoz.

– Micsoda hét óra? Tartozom én magának tudni, hogy mikor van hét óra? Órásmester vagyok én? harangozó vagyok én? Azért van a nagyságos úrnak komornyikja, hogy küldje fel, mikor hét óra van, vagy ha azt akarja a nagyságos úr, hogy én tudjam, hány az óra? hát ajándékozzon meg egy szép cylinder-órával.

Ilyen ömlengései közt a megsértett büszkeségnek s a mindig éhes ajándékvágynak, leballagott a komornyikkal Margari Demeter úrhoz, kinél ezuttal azon kezdé helyzete változtatását, hogy a szokott bőrszék helyett, mely expresse -46- az ő számára állt ott, egy jó puha karos-székbe sülyeszté be magát s ezuttal a kaputja szárnyait sem húzta ki maga alól, mint máskor.

Demeter úr szörnyű sasszemeivel végig nézett rajta s még élesebb orrhangon, mint máskor, szólt hozzá:

Margari igen bizodalmas arczot öltött, miközben igen ügyesen tudta a nyakát félre görbíteni:

– Instálok alázatosan. Méltóztassék ráemlékezni, hogy méltóztatott kegyesen rám bízni, hogy bizonyos penzumokat, Kálmán urficskáét, szerezném kezemhez. Jelentem alázatosan, hogy nálam vannak.

– Úgy! szólt az öreg Lapussa, hideg vért erőltetve; no majd holnap adja át. Majd átnézem.

– Könyörgök, nem jó lesz minden ember kezébe adni, mert furcsa dolgok vagynak benne.

– De nem is méltóztatott megtiltani. Én már most tudok mindent. Tudom, hogy a kisasszony miért beteg? azt is tudom, hogy miért nem akarja hozzá menni a nagyságos Hatszegleti úrhoz? sőt még azt is tudom, hogy mit fog történni ezután? és hogy mi ennek mind az oka? Ezt én mind tudom: itt van nálam a zsebemben.

– No azt nem kellett volna elolvasni önnek. Micsoda szemtelen bizakodottság az? Másnak leveleit elolvasni.

– Könyörgök szépen: ezt nem bizakodottság, csak akartam tudni, hogy mit ér az a portéka, a mit én megszerzem -47- a nagyságos úrnak? egy forint, tíz forint, száz forint, vagy ezer forint; nehogy azt méltóztasson mondani: nesze fiam Margari egy huszas, igyál rajta egyet, aztán a szememet kiszúrta vele neki.

– Ne tessék fárasztani magát. Ha erőszakkal akarja tőlem elvenni az irásokat, ott a kandallóban a tűz, mire a komornyik bejön, akkorra én azt belehajítom s elég. És azután nem fogja senki tudni, a mit én tudok, mert még nem tudja senki, hogy ki tudja valaki más, csak én, meg ez a papiros; de ezt a tűzbe dobom mindjárt.

– Tudja mit a nagyságos úr! csinálja be engemet valami kis hivatalba ahhoz a nagyságos Hatszegleti úrhoz, hiszen úgy is nekem fogja köszönhetni, ha a nagyságos úr kisasszonya hozzámegy; én fedezem fel az akadályokat; bizony Isten, olyan hűséges szolgája leszek neki, hogy jobbat nem kap a nálánál.

– Én csináljam önt be hivatalba Hátszegihez? Miféle hivatalba? Nem ágens az, se nem gőzhajótársaság.

– Nem bánom én, akárminek: csakhogy már egyszer holtig való hivatalom legyen; talán ispánnak, vagy bibliothekáriusnak, vagy szekretáriusnak. Nagyságodnak az csak egy szavába fog kerülni.

– Jól van. Jól van Margari. Meglesz. Szavamat adom rá, hogy Hátszegi titkárja fog lenni.

– De holtig való fogytáig? Kérem alássan. Nem az ő holtáig, hanem az én holtáig.

– Én fogom önt fizetni; tőlem kapja rendes évdíját, a mit azonkívül ő tőle kap, az nem jön számításba. Elég lesz háromszáz forint évdíj, tartáson, szálláson kívül?

Margarinak a lélekzete elállt erre a szóra. Majd bele fulladt a mohó feleletbe:

Ott aztán formaszerint szerződést kötöttek, hogy Margari úr háromszáz forint évdíjért, mi évnegyed elején pontosan helyébe fog küldetni, elvállalja azt a fáradságot, hogy mint titkár, (vagy mi?) nagyságos Hátszegi úr, mint Henriette kisasszony jövendőbeli férje oldalánál fog működni s ezért nagyságos Lapussa Demeter urat időről-időre értesíteni fogja mindazokról, a miket ott lát és hall, e kötelezettség Demeter úr halála után fiára, Jánosra, szállván által.

Ezen okirat alá levén irva és megpecsételve, Margari úr már most egész készséggel előadá a kérdéses pensumokat, elébb nagy kegyelmű patrónusának kezeket csókolván nagyon.

Éjfélig tartott, míg azokat egyenkint felolvasá, illetőleg lefordította. Demeter úr meg volt vele elégedve nagyon; már tudniillik a fordítással, mert a szővegen egy csepp oka sem volt örvendeni.

Éjfélkor vége levén a felfedezésnek, azt mondá Demeter úr Margarinak, hogy már most menjen fel a szobájába, s reggelig – törikszakad – irja le magyarul ezeket a diák holmikat, s hogy annál éberebb maradjon, fogja ezt a tíz pengőst s hozasson magának a házmesterrel puncsot.

A nagylelkű parancsot meg is fogadá Margari s életében először annyi puncsfélét talált bevenni, hogy egész reggelig mindig danolt tőle, a mi pedig nem volt szokása; hanem azért reggelre le volt irva a fordítás: dalolva irt.

Másnap kellett Sipos fiskális úrnak a hivatalos értesítést -49- átadni a Hátszegi iránt tett fürkészményei érdekében.

Sipos úr furcsa ember; híres, okos ügyvéd létére a Lapussa családnál, hol rendes évdíjban állt, nem töltött be minden igényt. Ugyanis neki olyan fixa ideái voltak, hogy ő olyan ügyet el nem vállal, a minek igazságos voltáról teljesen meg nincsen belsőleg győződve, mert ő nem szereti azt, ha őt valaki, akár szemben, akár háta mögött legazemberezi; aztán meg mindenféle komisz functiót sem szeretett elvállalni: holmi tönkre jutott szegény emberkéket exequalni, azok alul erővel kihúzgálni a párnát, hallgatni asszonyi és gyermeki jajveszékelést, az ilyesmi nem volt az ő kedve szerint való foglalkozás, hanem igen is: nagy uradalmak végett viselni okiratokban gazdag pereket, ragyogó replicákat diktálni, tíz-húsz ívre terjedőket; aztán hatalmasan ellenálló ellenfeleken vármegyei karhatalommal végrehajtani a törvényesen kivívott itéletet: ez már az ő birodalma volt; egyéb alávaló provinciák végett egy másik lógós ügyvédet kelle tartani a családnak, mert azokba még segédeinek sem engedte meg Sipos úr az avatkozást.

A számára rendelt órában pontosan megérkezék a Lapussa házhoz Sipos úr, természetesen gyalog, mert hogy maga lovakat tartson, annál gazdálkodóbb, – bérkocsiba pedig nem szokott ülni, mert az világbolondításnak való. Ennélfogva csizmái elég sárosak voltak. Az ifju Lapussa azért viseltetett különös ellenszenvvel Sipos iránt, mert mindig sáros csizmákban jött fel hozzájuk. Történetesen olyankor mindig esett az eső, mikor neki ott valami dolga volt személyesen. A gazdag emberek az ilyesmit nagy tiszteletlenségnek veszik; Sipos úr pedig soha sem gondolt arra, hogy ki mit minek vesz?

Pedig az egész Lapussa-család különös gálában volt erre az alkalomra, még az öreget is felöltöztették. Nagy virágos selyem hálókabátot adtak rá, a pamlagvánkosaira új himzéseket varrtak; a szobákat új padszőnyegekkel -50- látták el, s minden ezüstöt felraktak az asztalra. Mintha Sipos úr meglátna abból valamit.

Ő régi szokás szerint most is hóna alatt hozá a szükséges irományokat, egyszerűen spárgával átkötve, nem pedig bőrtárczában, mint az újabb prókátorok, a kik szégyenlik a mesterségüket.

Jelen voltak az elfogadási szobában az öregen kívül János úr és Lángainé, egyéb senki. Henriette még gyöngélkedett, szabad volt neki az alatt a városligetbe kocsikázni, hol pompás nyári mulatójuk volt, ott kedvencz virágait meglátogatni s talán végképen elbúcsúzni tőlük. Különben ha mindjárt jó egészségben és itthon lett volna is, e felolvasásra nem kapott volna meghívó jegyet. Hiszen csak az hiányzanék, hogy a menyasszonynak az eljegyzés előtt kézbesítsék vőlegénye életirását!

Sipos urat ezúttal sáros csizmái daczára is szivesen fogadták; a két férfi ezerféle semmiségről kezdett el vele beszélni, mintha nem tartaná sürgetősnek a látogatás tulajdonképeni czélját, úgy, hogy Lángainénak kellett őket utoljára – nő létére figyelmeztetni, hogy fognának már a kérdéses ismertetéshez; úgy látszott, hogy ő volt a legnyugtalanabb azt megérteni.

Az ügyvéd tehát helyet foglalt az asztal mellett, szétbontá acta formára lapított iratait, s elkezde olvasni. A családtagok mind lorgnont ragadtak, úgy hallgaták, csak ő maga, a ki olvasott, nem használt szemüveget.

– Báró Hátszegi, mint a tudósítás sub litera A bizonyítja, eredetére nézve ruméliai muzulmán. Szép-apja stambuli defterdár volt…

– Kérem: mi az a defterdár? szóla közbe János úr. Gróf vagy mesterember?

– Főhivatalnok, viszonzá röviden Sipos úr; a ki többet akar a defterdári hivatalról megtudni, megtalálhatja azt Dečsy ozmanographiájában.

– Igaza van! helyeslé Demeter úr is, mire János úr hátrahúzta magát a szoba hátuljába, s az egész felolvasás alatt nem tett egyebet, mint a félszemüvegével vesződött s nagy ostentatióval rágott diós bonbonokat. Sipos úr folytathatá nyugodtan az előadást.

– Az orosz-török háború alatt, midőn a nagyvezér Péter czárt csaknem elfogá s azután ismét szabadon ereszté, jól tudjuk, hogy az orosz arany milyen erővel dolgozott. A nagyvezér mentségei közt volt az is, hogy seregét rosszul élelmezék. Ez különben rendes dolog a török hadjáratoknál; az élelmezésre kiadott erszények fele a megbizottak kezében olvad el; a mulasztás bűne legközelebb Mustafa defterdárt terhelé, ki azonban nem várta be, míg a baltadzsik a selyemzsinórral érte jőnek, hanem Jassyból, hol a bajt előre megérzé, fiával és kincseivel együtt szépen átkelt az erdélyi határszélen. Sok valószinűség szól a mellett is, hogy kincseinek nagy része nem török piaszterekből, hanem orosz rubelekből állott.

– Csak tessék folytatni, mi értjük; monda Lángainé, gyöngyházas lorgnonjával intve az ügyvédnek.

– Mustafa defterdár itt kikeresztelkedett s naturalizáltatta magát. Fiát már mint nemes embert látjuk megjelenni az udvarnál, hol a magyar testőrségnél szolgált s a kiütött török háboruban mint ezredes-kapitány vágta hajdani atyafiait a Dunánál vitézül. Ez szerzé a hidvár uradalmat és a bárói czímet. Ennek a fia igen zsugori fösvény ember volt, kit nem hogy az udvarhoz, de még tisztességes szomszédházhoz sem lehetett elcsalni. Szüntelen nyerészkedett és a nyereség illataiban nem igen válogatott. Sok ravaszsággal jutott a verespataki aranybányákhoz, -52- miket roppant eredménynyel tudott kizsákmányolni s uzsora és zálogvétel utján roppant birtokokat szerzett Hátszegen, Hunyad- és Fehérmegyékben, úgy, hogy mikor meghalt, csupán a kész arany- és ezüstpénzt harmincz társzekéren szállíták vadormi sziklaodujából a hidvári lovagkastélyba, melyet egyetlen fia, Lénárd, apja halála után állandó lakhelyéül választa.

Mindez adatokat a B, C és D alatti hiteles okiratok teljes bizonyossággal igazolják.

Lénárd báró ereiben igen sok nemzet vére foly már. A defterdár maga ruméliai születésű török volt, kinek hindu rabnőtől született egyetlen fia. Ez ismét a bécsi udvarnál egy fiusított lengyel grófné leányát vette el; Lénárd báró apjának egy eloláhosult magyar köznemes leánya volt a felesége, kit gazdálkodásból vett nőül; ilyenformán a nemes báró vére eddigelé öt külön nemzet tulajdonait képviseli s azoknak mindegyikéből tartott meg valamit. Gyönyörvágyó, mint egy török, pompakedvelő, mint egy hindu, könnyelmű, mint egy lengyel, legénykedő, mint egy magyar s engesztelhetlen, mint egy oláh. Ime jellemének sarkalatos hibái.

Mert hogy hibáiról beszélek legelébb is, annak oka az, hogy ezeket tartom túlnyomóknak jó tulajdonai felett. Mert:

hogy a báró gazdag ember, azt az ide E, F, G alatt mellékelt hozzávetőleges összeirások, jövedelem-kimutatás és a többi bizonyítják;

hogy a báró szép ember, azt a H alatt melléklett photograph arczképéből meg lehet itélni;

hogy a báró testileg egészséges ember, azt az I és K alatti bizonyítványok igazolják; egyik orvosától, másik vadásztársaitól levén kiállítva;

a ki ezek szerint egy férfinál egyebet nem keres, az méltán olyannak találhatja őt, a ki bármely nőt boldoggá tenni képes; hanem

megfontolván azt, hogy ugyanezen férfi szerelem dolgában -53- nemcsak állhatatlan, de néha a bizarrságig szeszélyes, hogy tivornyakedvelő és a nevetségig inyencz;

hogy hiú, mint egy indus herczeg, kinek a feleség is csak a pompa nevelése végett szükséges;

hogy durva és erőszakos; hirtelen haragjában senkit sem kimélő, mint azt okiratok bizonyítják, melyek szerint többször halálosan megverte, a kiket épen rossz kedve útjában talált;

hogy csodálatos hajlama van a betyáros kalandkereséshez, mely épen semmi dicsőségére nem válik;

és hogy végre a hozzá legközelebb állók suttogásai szerint van valami titokszerű egész életében, vannak számbavehetlen napok és hetek, a mik mintegy hézagot képeznek nála az évben, rejtélyes események, miknek kezdetét és végét senki sem tudja; ha mindezeket összevetjük –

egy előkelő férfi, kiben semmi magasabb nagyravágyás nincs, egy oly gyöngéd, érzésteljes hajadont, minő a kérdésben forgó Henriette kisasszony, boldogítani nem képes, s én részemről, bármilyen szerencsének nevezze is a világ báró Hátszegi kezével megkináltatni, kikerülésre való szerencsétlenségnek nevezem azt. Most méltóztassék az általam igazolásul felhozott okmányokat megvizsgálni.

János úrnak a türelme végit érte; el akart szaladni; ha az öreg egész tekintélyével rá nem parancsol, hogy maradjon, ott hagyja a családtanácsot. Annál mohóbban kapott Lángainé a hallottakon; ő akart első lenni, a ki a bővebben magyarázó okiratokat átolvassa; János úr ugyan beléjök sem tekint. Sipos úr jónak látta a nagyságos asszonyt figyelmeztetni:

– Azon okmányok közt vannak olyanok is, a mik nem asszonyságok számára való olvasmányok.

Demeter úr ez alatt egy csomagot húzott elő pamlagvánkosa alól s azt Sipos úrnak nyújtá.

– Tehát kegyed nem tanácsolja, hogy Henriettet Hátszegi báróhoz adjuk nőül. No: – jól van; – a míg mi a mellékleteket átfutjuk, legyen szives kegyed viszont ezen iratokat megolvasgatni, – hogy el ne unja magát.

János úr boszúsan járkált alá s fel a szobában; Lángainé nagy figyelemmel olvasott, egyik sem vette észre azt a zavart, azt a meglepetést, mely az ügyész arczán ellenállhatlanul visszatükröződött, mialatt a végzetes latin irományokat áttekinté. Fejét meg-megcsóválta, bajuszát tépte jobbra-balra, zavarultan feszengett karszékében, homloka izzadni kezdett, azt nem győzte zsebkendőjével törülni, végre átolvasta az egészet, s akkor letette valamennyit maga elé az asztalra, s eszméletlenül rámeredt, mint a kinek e pillanatban az esze nem tud tanácsot adni.

Épen ekkorra készült el Lángainé is az olvasmánynyal. Ő ellenkezőleg egészen fel volt izgatva; olvasás közben nem állhatá meg, hogy olykor fel ne sóhajtson: – a szörnyeteg! a gyalázatos! – Ez igen ingerlő olvasmány volt.

Demeter úr azzal mulatta magát, hogy hol az egyik olvasó, hol a másik arczát szemlélgeté; itt az izgalom, amott a levertség nőttön növése igen mulatságos ellentét volt egy harmadik nézőre nézve.

Mikor minden papiros bevégzé hatását, akkor csendes, szelid hangon szólalt meg: – nos? tehát mi véleményed van e tárgyban, leányom?

Lángainé összecsukta szemüvegét, mint ki véleménye helyességéről bizonyos s nem késett felelni.

– Báró Hátszeginek nem egy Lapussa Henriette kisasszonyt, de egy jó indulatú cselédet sem adnék nőül.

– De magad hozzá mennél, mordult közbe mérgesen János úr; a mit nem vett számba senki. -55-

– Én? szólt a becsületes férfi elfogult, bánatnyomta hangon. Én azt tanácsolom, hogy a kisasszonyt minél előbb nőül kell adni a báróhoz.

– Mik azok? kiálta odarohanva Lángainé s nagyon boszankodott, mikor a felmarkolt iratokban csupa latin dolgokra akadt. Annyit látott, hogy ezek Kálmán penzumai, s nem értette az összefüggést.

– Kérem az iratokat vissza, szólt Demeter úr, száraz kezét eléjük nyújtva. Még most kellenek. Itt vannak nálam fordításban is. Tehát ön is azt hiszi ügyvéd úr, hogy Henriettenek jó lesz a báróhoz nőül menni? No, azon a napon, ha megérjük, a mikor Henriette az oltárhoz lép Hátszegi Lénárddal, – ezen firkákat önnek fogom ajándékozni. Addig nekem kellenek!… Tetszik engemet érteni?

Sipos úr egészen le volt verve; nem volt semmi kedve valakivel vitatkozni többé: ily gonoszul még nem vesztette el perét soha. Lángainé még ostromolni akarta kérdésekkel, de ő nem állt neki helyt, vette a kalapját, köszönt és elsietett.

Lángainé azután apjához fordult; mi okozta e meglepő változást? minő csoda-iratok azon látszólagos semmiségek? minő titkok azok?

Demeter úr rajtok feküdt, nem adta ki őket: – olyan emberek titkai, a kikre nézve nagy baj és nagy szerencse, hogy el vannak árulva. Meglehet, hogy soha sem fogjátok megtudni.

– Kár, hogy nem áldozhatod fel magadat érette; szólt közbe csufondárosan János úr, kit a várt diadal ingerkedővé tett.

– János! szólt hozzá Lángainé, hideg, neheztelésteljes arczczal, melynek fehér márványa alatt több harag rejlett, mint egy háborgó tengerben. Már többször mondád szemembe e rossz élczet, ha még egyszer ki találod mondani, soha ez életben többet nem szólunk egymáshoz – s ha egyedül lennénk is egy börtönbe bezárva.

– Tehát azért is még egyszer elmondom, pattogott János hetvenkedő hangon. Essünk át rajta minél elébb.

Azzal feszesen az ablakhoz ment s hímzésihez ült. János úr kaczagva hadonázott alá s fel a szobában. Demeter úr nem szólt bele a vitába, tudta jól, hogy ezek soha sem békülnek ki többet.

Sipos úr háromszor is elment lakása előtt, mielőtt haza talált volna, annyira megzavarták azok a dolgok, a miket most tudott meg.

Sokáig jött-ment még otthon is dolgozó-szobájában, mintha nem találná meg valaminek az elejét, a minek szeretne már a végin lenni. Végre nagynehezen lecsillapítá magát s akkor kiizent egyik irnokától, hogy híják be hozzá Szilárdot.

Egyike volt azoknak az arczoknak, a miket a nők el nem tudnak felejteni soha. Égő szenvedély minden vonásban, a halvány arcz sápadt színéhez úgy illenek a nagy, lángoló fekete szemek, mik bátorságról, hő indulatokról beszélnek, míg a nemes férfi-ajk hallgat. Annak a sűrű fekete hajsátornak nem is szükség úgy elborítani azt a szép homlokot, elég árny van azon így is. -57-

– Nos, kedves öcsém, egész magadhoz jöttél e már? szóla hozzá Sipos úr családias bizalom hangzatán. Nem volt ma nálad az orvos?

– No csak ne bízd el magadat még. Már ismét dolgoztál. Az még nem volna szabad; tudod, hogy az orvos megtiltotta.

– Szórakozásból keress mulatságot. Mért nem jársz te, mint más fiatal ember, társaságokba, kávéházba, tánczvigalmakba? minek fogod be magadat, mint egy teherhordozó? a fiatal kedély mulatságot óhajt.

– Én elég jól érzem magamat így. Köszönöm kedves bátyám figyelmét; ön jobban aggódik értem, mint érdemelném.

– Kötelességem az, édes öcsém. Tudod, hogy szegény édes apád halálos ágyánál bizott a lelkemre; ott álltál, hallottad, mikor mondá: – rád hagyom szegény fiamat, légy helyettem édes apja.

A jó öreg úrnak elborította a szemeit a köny ezen emlék fölidézésére, letörlé azt tarka zsebkendőjével; az ifju szemei nem könyeztek, csak még jobban égtek.

– S ha én ma vagy holnap átlépek ebből a világból abba a másikba, a hol nem válnak el a jó barátok többé egymástól, s ha ott összetalálkozom az én jó kedves Istvánommal s ha ő kérdeni fogja tőlem: – hogyan viselted gondját rád bizott fiamnak? – mit fogok neki rá felelni? nos, szólj, mit fogok neki rá felelni?

Az ifju érzékenyen ragadá meg az öreg gyám kezét, s megszorítva azt, alig hallhatóan suttogá: – ön második atyám volt.

Erre Sipos úr indulatosan ragadá ki kezeit az ifju kezeiből s hevesebb hangba csapva át, mondá:

– És ha erre ő azt fogja mondani: – az nem igaz; te -58- nem vigyáztál fiamra! te nem jártál utána, a hogy apának kellett volna, te könnyelműen magára hagytad őt; nem tudtad, mikor veszélyben forog, vak voltál, mikor az örvény felé rohant; halál küszöbéig hagytad menni, s ha Isten és az én halottkezem nem védelmezi őt, öngyilkossá lesz, és te nem tudod meg: miért?

A fiatal ember megrendült e szóra. Meg volt lepetve; még halaványabb lett, mint az előtt; meredt szemekkel bámult főnökére, ki most egészen uralkodott fölötte; mint a mester csinytetten kapott tanítványán. Azután oda lépett az öreg s megszorítá kezét, mintha biztatná vele, hogy – én most tégedet nagyon meg foglak dorgálni; de azért ne félj, pártodon vagyok.

– Kedves öcsém, Szilárd; jusson eszedbe, mikor kicsiny gyermek voltál, aztán tettél néha olyasmit, a mit nem kellett volna, a miért apád kérdőre fogott, mindig azt mondta ugy-e: – ha rosszat tettél s szégyenled bevallani, hallgass, szorítsd össze a fogaidat, de ne hazudj; ne tagadj, ne gondolj ki mentségedre olyan dolgot, a mi nem igaz, mert a te neved Szilárd; ahoz pedig nem illik a gyávaság. Meg is fogadtad; olyan lettél. Már most én is azt mondom, jusson eszedbe, hogy Szilárdnak kereszteltek; hallgasd meg nyugodt lélekkel, a miket mondani fogok: bele ne szólj; megczáfolni ne akarj; ha kérdelek s felelni nem akarsz, rázd meg a fejedet; de elámítani ne akarj, mert az nem illik hozzád. Most pedig ülj le. – Ülj le öcsém, mert most üdültél föl betegségedből, fejed még gyönge; – azok után, a miket majd elmondok, aligha szédelegni nem fog.

Az ügyész lenyomta egy székre az ifjut, ki méla bánattal csüggeszté alá szép fejét; lehetetlen volt őt meg nem szánni.

– Te egy gazdag család leányába voltál szerelmes és az is te beléd. Egy tánczvigalomban ismerkedtetek meg: -59- a viszony innen fűződött odább. Kevés és nagyon ellenőrzött alkalmatok volt egymással találkozhatni; de a szerelem találékony és furfangos, tud magának útat csinálni. A gazdag leánynak volt egy elhanyagolt testvére, kit rokonai nyilvános iskolába járattak. Ezt nálam találtad több izben, mert a szeles gyermek, valahányszor otthon megriasztották, mindig hozzám szökött, s itt tartózkodott, míg gyámjait, kiknek családi ügyészök vagyok, kiengeszteltem iránta. Olyankor veled egy szobában hált, te viseltél rá gondot, megmagyaráztad a nehéz feladatokat, miket megtanulni nem bírt; a gyermek nagyon megszeretett téged. Pedig aztán hatályosabb kerítőt kivánni sem lehet, mint egy gyermek. Te előtted kedvesedről, ő előtte te rólad beszélt; magasztalt benneteket egymásnak. Nagyapa, nagynéne, nagybátya, nevelőnő, házikisasszony, cselédek, a kik szemeiket soha le nem vették a leányról, nem is sejték, hogy a leány el van kerítve, el van szerelmesítve: képzelni sem lehet hogyan? Beszél előtte valaki? nem. Jön össze valakivel? nem. Kap szerelmes leveleket? nem. Hogyan tehát? A szerelmesek furfangja bámulatos. Ti tudtátok, hogy a család vénei és asszonyai nem értik az oratorok klassikus nyelvét s a leány, ki oly nagyon szeretett, nem tartá erős fáradságnak megtanulni latinul, mintha csak öcscse oktatása közben tenné, hogy kedvesével a felfedeztetés aggodalma nélkül levelezhessen. Egy nő, egy gyermekleány! megtanul egy holt nyelvet, a minek soha semmi helyzetben hasznát nem fogja vehetni, csak azért, hogy kedveltjének elmondhassa: «ego te in æternum amabo». Meg kell vallani, hogy ez igen szép és nagy áldozat. Ti mindennap leveleztetek egymással. Iskola előtt a leányka diktált öcscsének penzumokat, félig közönyös rhetorikai virágokkal kezdve és folytatva a szerető szenvedély hangján, iskola után hozzád jött a fiu, akkor te diktáltál neki másik penzumot, a minek eleje, vége, szinte együgyű chria volt, közepe pedig édes nyilatkozatokkal tele. Ezt a penzumos könyvet persze soha sem vitte ő az iskolába; -60- nálad állt a másik, az igazi, a mit a tanároknak kellett látni. Az egész ármányos csempészet ott folyt a családtagok, a társalgónők szemei előtt, füleik hallatára; ki jöhetett volna rá? És mégis rájöttek. Ma, ez előtt egy órával az öreg családfő maga nyújtá azokat kezembe, hogy olvassam át; megjegyezve, hogy fordításban ő maga is olvasta már azokat.

A fiatal ember fel a levegőbe bámult, mintha azon járna csupán az esze, vajjon ki árulhatta el azokat?

– Rettentő dolgokat tudtam meg belőlük. Előbb azon tanakodtatok, hogy a leány a család akarata ellen nőddé legyen. Biztatok a nagynéne jó indulatában; ő szerette unokahugát. Akartatok várni, tűrni és hívek maradni. Azonban mindezt meghiusítá egy előkelő és gazdag kérő megjelenése, ki világi fogalmak szerint épen a leányhoz illett. A családtagok erőtették ez összeköttetés létrejöttét. Ti kétségbeesve tusakodtatok a fölött, hogy mit tegyetek? Szándékotok volt együtt megszökni. Erről levert benneteket a sokszorozott figyelem, mely a leány lépteit őrizé. Mikor aztán nem volt semmi menekülés, akkor egy rettenetes eszme fejlődött ki közöttetek: magatokat megölni, egyszerre, egy napon, egy akarattal. Több napon keresztül tanakodtatok a kivitel felett. Itt már nagyon óvatosaknak kellett lennetek a kifejezésekben, nehogy a leiró testvér valamit megsejtsen a szándékból. Előtte is el kellett azt burkolni. A leány egy természettudományi könyvet kért tőled. Te megküldéd neki. A leánygyermek kikereste abból, hogy miféle mérgeket tudna az ember könnyűszerével önmaga előállítani? úgy bölcselkedett, mint egy természetbúvár. Két napig tanakodtatok rajta, hogy lehetne gyufára szert tenni, a minek a villója leghatályosabb méreg. De hiába, nagy uraknál csak a cselédek kezén forog a gyufa, nem lehetett szerezni; végre talált a leányka valamit. Ha rézkrajczárokat egy üvegszelenczében jó erős sós eczet közé tesznek, az rézoldatot képez s ez aztán méreg. Ebben állapodtatok meg; a leányka készített saját magának mérget -61- s megtanított rá téged, hogyan készítsd azt te is?… Oh én jó Istenem! Miről gondolkoznak a gyermekek!

NEM NEKED VALÓ AZ!

A dorgált ifju mind e perczig hallgatott, most felkelt s csendes, tiszta hangon mondá: – mind igaz, úgy van.

– Rosszul van! egészíté ki hevesen a mondást az ügyész, igen rosszul van. Gyermekeknek öngyilkosságra gondolni azért, mivel nem akar a világon minden úgy történni, a hogy ők kigondolták! Hiszen még gyermekek vagytok: – hova gondoltál te, a kinek még nincs biztos állásod, nincs kenyered, a mit valakivel megoszsz? Gondolkoztál te a dolognak praktikus oldaláról? Azt képzelni sem akarom rólad, hogy a leány rokonainak kegyére számítottál volna. Ezt még ha elérhetted volna is, micsoda állás lett volna az rád nézve? A te jellemedhez kegyelemkenyér, a mit a feleség rokonai panaszosan adnak! Hogy te lótófutója légy, kézcsókolója, esteli felolvasója a szeszélyes nagyapának; piruló czéltáblája a többi rokonok szavainak, csúfsága minden cselédnek; mert a szegény vőt még az inasok is csúfra emlegetik a háznál, tudd meg azt.

Szilárd arcza égett e szavak alatt, közbe akart szólni, de az öreg sietett őt megnyugtatni.

– Nem! Erre a gondolatra te nem jöhettél; te nem akartál egy gazdag családba feltolakodni; hanem gondoltad azt, hogy az a leány fog leszállni te hozzád, s megosztja veled a te szegénységedet; ugy-e, ezt gondoltad? Hiszen más szegény ember és szegény leány is van a világon, a kik nem visznek egymáshoz egyebet forró szerelemnél s mégis boldog pár lesz belőlök. Látod, ebben fekszik a te csalódásod. Ha egy szegény leányba volnál szerelmes, azt mondanám: korán van ugyan még házasodnod, de ha Isten is úgy akarja, vedd el; dolgozzatok, -62- küzdjétek keresztül magatokat a világon, van itt hely minden ember számára elég; az is hozzá van szokva minden nélkülözéshez, te is; az kevéssel megelégszik, tud varrni, főz számotokra, ha rászorul, mos is, rendben tartja a házat; egy garassal kettőt takarít meg; mikor sok dolga van, dalol, hogy bele ne fáradjon s mikor vékony a vacsora, jó kedvével, forró ölelgetésével megszaporítja. De egy leányból, a ki gazdag volt, hogy legyen szegény asszony, édes barátom? – A kit arra neveltek, hogy maga semmihez ne értsen, a ki még csak a gyertya hamvát sem tudja elkoppantani, hogy legyen abból gazdasszony? hogy találja az magát otthon egy szegényes udvarszobácskában, a hol még te sem lehetsz mindig körülte, mert kenyered után kell látnod? Ő nem szólna, nem panaszkodnék, de te látnád, észrevennéd, hogy nélkülöz; ő nem kérne új ruhát, de te látnád, hogy az, a mit visel, már kopott és a szived szakadna meg bele, hogy egy leányt, a kit szerettél, mostoha sorsodhoz lánczolál le, s magaddal rántottad őt olyan könnyelműséggel, a miért férfi észszel pirulnod kell egykor!

– Kedves bátyám, szólt Szilárd, hogy én mind ezekről gondolkoztam, azt bebizonyítom azzal, hogy egy év alatt takarítottam meg annyi összeget, a mennyiből egy másik évig meg lehet élni. Félretettem havi fizetésemet, a mellékjövedelmeket, miket kiküldetésekkor kaptam, s azon idő alatt oly csekély összegből éltem, hogy egy koldus nem vállalkoznék rá, hogy annyival kijőjjön. Naponkint meg tudok élni egy tizesből, csak azért, hogy a többit megtakaríthassam más számára. És ezt nem vette rajtam észre ugy-e senki? Azért nem voltam sem kedvetlen, sem elhanyagolt. Pedig még az, a kiért nélkülöztem, nem is adott egyéb jutalmat, mint egy távol csillámló reményt.

Sipos úr elszörnyűködött. Hisz ez rettenetes ember! Hát ilyenre is képes egy gyermek, a ki most lépte át a huszadik esztendejét? Egy évig naponkint egy tizest költeni magára, hogy tőkepénzt gyűjthessen kedvese számára! -63- Az ilyen praktikus őrültséget nehéz lesz meggyógyítani.

– De hát utoljára is, kedves barátom, mit gondolsz, mi fog történni most, miután titkaitok el vannak árulva? Mit fognak tenni a rokonok?

– Legelőször is engem fognak törvényesen üldöztetni, mint méregkeverés részesét.

– Azt bizonyosan megérdemelnéd, mert te is helybenhagytad és elfogadtad a kifőzött tervet; hanem ezt nem fogják tenni. Hanem majd tesznek mást; én ismerem embereimet jól. A leányt fogják azzal ijeszteni, hogy ellened bűnvádi pert indítanak, ha rólad le nem mond.

– A báró lehet akármilyen jellem, de mindenesetre gavallér; ha neki egy nő azt fogja szemébe mondani, eljegyzése napján: én nem szeretem önt, mert mást szeretek és mást fogok szeretni, nem hiszem, hogy izlése elleni dolog ne legyen azt a hölgyet nejévé tenni.

– És ha nem mondaná ezt, ha önként kezét nyujtaná neki, ha lemondana rólad? Félre ne érts. Nem vádolom őt. Ha lemond éretted azért, hogy tégedet fölmentsen rokonai üldözése alól; ha föláldozza szivét a te nyugalmadért!?

– Hallgasson meg engemet, kedves bátyám. Ön maga is mondá, hogy a szerelmes ember gyanakodó és furfangos, kitalál olyan dolgokat, a mikre más soha sem gondolt. Mi gondoltunk arra, hogy lehet idő, a mikor őt kényszeríteni fogják, olyan eszközökkel, a mik ellen egy gyönge gyermeknek nincsen védelme, hogy nyilatkozzék szivének érzései ellen; tán hogy irja meg nekem, hogy felejtsem el, hogy nem szeret többé; tán hogy rejtegetett emlékemet küldje vissza, hogy jegyezze el magát más férfival? de én -64- ennek mind ne higyjek, a míg ő egy szót ki nem mond, vagy le nem ir, a mit csak mi ketten ismerünk, a miről nem tudja senki kettőnkön kívül: magyar, latin, angol, görög, vagy arab szó-e az? ember, virág, vagy csillag neve-e? ezt senki ki nem találhatja, el nem árulhatja. A míg e szó egy harmadik birtokába nem jut, én tudni fogom, hogy ő hű hozzám és hűséget követel tőlem s távolról int, hogy ne kételkedjem benne; hallgat, mert beszélnie nem szabad, vagy beszél, mert parancsolva van; de az elhallgatott szó nekem megmondja azt, a mit érez, – és a mit ember-ész be nem ér.

– Teremtő Isten! kiálta fel Sipos úr, mind a tíz ujjával gyér hajába kapva, hol járt ezeknek az eszük! Milyen lánczokat vertek magukra!

– Én nem vagyok ellene, hogy kedves bátyám mondja meg ezt is, a mit most felfedeztem, azon uraknak, ők majd rémítésekkel ráveszik a leányt, hogy mondja ki azt a titkos nevet, a mi ezt a lánczot széllyel tépje. Ő sok ellenkezésre mondani fog valamit. Oh a szerelmes nők igen ravaszok. Azt a szót velem közölni fogják. Nem lesz az igazi. De én azért azt fogom rá mondani, jól van. És azontúl senki sem sejtendi, ki van-e találva a titok, vagy nincs? Mi elválunk; – eddig sem volt közöttünk semmi érintkezés. Meglehet, hogy messze elviszik őt innen. De őrizzék azután és szemeiket le ne hunyják, a kik őrzik, s ha férjet adnak neki, imádkozzanak az életeért, mert nem tudják, minő végzetes dolog egy leányt férjhez adni, ki lelkében egy harmadik titkát hordja!

– Azt akarta bátyám mondani, hogy tisztán meg vagyok bolondulva. Meglehet. Az is meglehet, hogy ez a szenvedély lesz egész életem szerencsétlensége. De mindegy: ragaszkodom hozzá, s ha fájdalomnál egyéb nem jön belőle, akarom élvezni ezt a fájdalmat. Nem engedték meg, hogy együtt meghaljunk, kénytelenek lesznek tűrni, hogy lelkeink egymást el nem hagyják fájdalomban, kétségbeesésben -65- találkoznak és azon már változtatni nem lehet.

– Ördög menykő! Azt majd meglátjuk. Az öreg úr kezdett phlegmájából kijönni. Majd én itt téged el hagylak pusztulni egy üres képzelődés miatt; absurdus, képtelen, hihetetlen valami. Paroxismusban ejtett beszéd, a mit gyógyult korodban magad sem fogsz hinni, hogy beszélted.

– Kedves bátyám! én magam is óhajtom, hogy e paroxismusnak vége legyen. Azért igen kérem, legyen szives mentül elébb szólani ismét azon nagyon haragos szivű urakkal. Azt a szót kérem, azt az egy szót. Akármit hoz vissza, nyugodt leszek. Azontúl soha egy összehúzott homlokredőről sem fogja észrevenni senki, mire gondolok? nyugodt, csendes ember leszek. Nem lesz belőlem futóbolond, a kinek az utczán utána néznek, sem magamat elölni nem kisértem meg többé.

– Jól van, ne beszéljünk rólad. Te makacs, agyafurt vagy; utoljára is azt teheted magad ellen, a mit akarsz; neked mindössze is csak annyi vagyok, mint apád, s mint apád, lánczra nem verhetlek; de én egyúttal prókátor is vagyok, ebben az ügyben ellenfeled védelmezője. A leány az én cliensem: gondoltál-e arra, hogy majd helyetted, ki nem esel kezük ügyébe, őt fogják mortifikálni rokonai? Mit bánod te azt? Engeded szenvedni a nőt, a gyermeket, kinek ha valaha megvénül, átok lesz fiatalságára visszaemlékezni.

– Tudom. Ha a nő nem találja a szenvedésekben gyönyörét, miket érettem magára idézett, mindig csak egy szavába fog kerülni, hogy azoktól megszabaduljon. A míg magát megmenteni nem kivánja, addig bizonyos, hogy van lelki ereje azokat elviselni.

– Volt-e szánalomról szó, midőn ugyanazon perczben, egymásra gondolva, halálos mérget vettünk?… Különös -66- dolog az kedves bátyám: nem érteni azt meg józan észszel…

– Kedves öcsém; én csak azt látom, hogy mi nem fogjuk megérteni egymást. Te vesztére törsz egy szegény gyámoltalan leánynak, csupa szeretetből s nem akarsz lemondani róla, miután semmi reményed sincs vele czélt érhetni: azt én nem értem. Én pedig amaz úri családtól felszólíttatva, hogy adnék tanácsot a kérőt illetőleg, azt határozottan elleneztem. Midőn ez iratokat kezembe adták, akkor azt mondtam, hogy mindenesetre nőül kell őt adni hozzá. Még azt hihették volna, hogy én a te bódult reményeidet akarom előmozdítani! hogy viszonyaitokat ismerve, érdekelt fél vagyok; hogy ravaszul útjába állok a kérőnek, mert egy rokonomat akarom helyébe csempészni. Én ezt a véleményt meg akarom czáfolni; – ezt pedig te nem érted. Most eredj szobádba vissza; a sors majd meg fogja valamelyikünknek magyarázni, a mit nem ért.

Ugyanez órában a Lapussa család igazságtevő szobájában folyt le e drámának másik jelenete.

Henriette hazaérkezett a városligeti kolnából (így hívják magyarul a nyári mulatólakot, villa evőeszközt jelent), mint mondák, virágokat hozott haza. Demeter úr átizent hozzá, hogy csak hagyja most azokat a virágokat és jőjjön az ő szobájába. Ugyanakkor Lángainét is kiküldé magától; János úr ezóta rég a gabonapiaczot járta; ez levén kedvencz szenvedélye – a többi között.

– Kicsike leányom, Henriette, jőjj közelebb hozzám, szólt az öreg úr, egyet fordulva fekhelyén s előkeresve vánkosa alól öblös burnótszelenczéjét. Kérlek szépen, ne haragudjál rám, hogy neked mostan alkalmatlankodom. Már addig a rövid ideig, a míg élek, legyetek irántam egy kis elnézéssel. Ha pedig alkalmatlannak találod közellétemet, annál több okod leend rá, kapni az alkalmon, hogy tőlem megszabadulhass.

Henriette értette az epés czélzásokat; megszokott valami volt az előtte. Soha sem szokták azokat megczáfolni. -67-

– Nyulj ide kérlek a vánkosom alá, találsz ottan egy csomag papirost, húzd ki onnan és nézd meg, mik azok?

Henriette fásult gondtalansággal tevé, a mit az öreg parancsolt s elővonta a sajátságos raktárból, mely különben szelenczék, süteménydarabok, pilulás skatulyák tanyájául is szolgált, a vastag iratcsomót, melyre azután az első tekintetnél rögtön ráismert.

A féltett irások, a mik egész betegsége alatt nem hagyták aludni, nem engedték meggyógyulni soha; épen annak a birtokában, a ki elől azokat leginkább rejtegetni kellett. A halálra vádlott állt az elterhelő tanú előtt. Az eltagadhatlan, elesküdhetetlen bizonyítékokkal szemtül szemben, a miket magáról le nem bir hárítani többé, a mik rajta feküsznek lelkén, minden idegén, hogy zsibbadtan áll meg az érverés szivében, hogy a világ elsötétül káprázó szemei előtt, hogy a halálsápadt arcz megelőzi szinével a halálitéletet. Ez ellen nincs védelem.

Egy perczig az a mentő gondolat villant át lelkén, hogy hisz ez idegen nyelven van irva, még nem tudják, mi van benne? Egy lépésre van a kandalló; ha elégetné hirtelen, ki tanuskodhatnék? de azt az egy lépést megtagadták izmai; el volt zsibbadva, nem tudott mozdulni és nem tudott összeroskadni.

– Kicsike leányom, szólt az öreg úr hozzája, nagy gyönyörűséggel tömve keselyűgörbe orra alá az ördöngős fütőszert, a mit burnótnak neveznek. Ne haragudjál rám azért, hogy ez irkafirkákat figyelemre méltattam; nem akarom nekik hasznukat venni. Eleget tudok belőlük. Már csak légy szives rám hallgatni.

Henriette tekintete nem birt megválni nagyatyja vértől eresült szemeitől, azt hitte, hogy ezek a szemek mind szivén szúrnak lassan keresztül.

– Te nem akarsz férjhez menni egy kitünő férfiuhoz, ki kezedet kéri, kit családod nagyrabecsül, ki gazdag és előkelő ember; hanem akarsz inkább elszökni egy semmi -68- emberrel, a ki maga sem tudja még, hogy miért van a világon; s ha ezt nem engedik, inkább akarsz erőszakosan meghalni mindnyájunk csúfjára, szégyenére, hogy vele együtt halhass meg. Ez a szándék nem szép volt tőled. Igaz, hogy mi igen rosszul bántunk veled, különösen én kiállhatatlan, kegyetlen voltam hozzád; hanem azért ezt még sem kellett volna tenned. Látod, most ezzel igen sok galibát csináltál mind saját magadnak, mind más embereknek is. Ülj le kérlek; hiszen reszketsz! Magam hoznék széket számodra, de látod, hogy nem kelhetek fel; ez az átkozott köszvény, az éjjel sem aludtam miatta, mindig te rólad gondolkoztam.

Henriette csakugyan elfogadta a kinálást, leült; hiszen különben le kellett volna roskadnia.

– Azok után, a miket ez iratokból megtudtam, csakugyan nehéz is lett volna el tudnom aludni; mikor azt sem tudom, hogy kin kezdjem és kin végezzem a töprenkedést. Te légy-e eszemben, ki családodat meg akarod gyalázni; vagy az a fiu, ki közbenjáróul szolgált, vagy az a gondatlan ifju, a ki vakságában méregkeverő is tudott lenni?

Henriette közbe akart szólani, de nyelve megtagadta a szolgálatot, mint a ki álmában akar kiáltani és mellén ül a nehéz álom-lidércz. Most kezdé még csak sejteni a veszély nagyságát.

– Látod kedves kis leányom, ha most valami kegyetlen, szigorú öreged volna, valami vén tigris, a milyennek te tartasz engemet, az ilyen eset után nem cselekednék mást, mint legelőször is téged elküldene egy apáczakolostorba s örök időkre elrejtene a világ elől.

Henriette nagyot sóhajtott. Ez a fenyegetés vigasztalásként hangzott most előtte.

– Másodszor azt az elvetemült fiut, ki nem átallott oly fiatal létére testvérének ravasz kerítője lenni, beküldené valami katonanevelő intézetbe; tudod vannak olyan szigoruságukról nevezetes intézetek, a hová csak a megjavíthatatlan -69- kora bűnös ifjonczokat szokás beadni. Ő azt nagyon megérdemelné.

– Harmadszor pedig azt a könnyelmű fiatal embert, ki részt vett az öngyilkolási tervezetben, pörbe fogatná; mert a halál nem játékszer édesem s méreggel tréfálni tiltva van. Azt bizonyosan elitélnék öt-hat évi sánczfogságra, a mi rá nézve is üdvös leczke volna.

– Nagyatyám! sikolta fel a kínzott gyermek. Ez az utolsó feloldá hangját és könyeit. Térdre rogyott előtte és annyi ártatlan könyet sírt kezére, hogy abban kezeinek régi foltjait lemoshatta volna.

– Jól van kedves leánykám, látom, hogy sírsz; van bizalmad hozzám. Én nem vagyok az a tigris, a ki a kis gyermekeket megeszi; a miket mondtam, azoknak csak lehet, de nem szükség megtörténniök. Én nem akarok kegyetlen, boszúálló lenni. Én nem akarok semmit tudni azokról a megbántásokról, a mik ez iratokban ellenem feljegyezve vannak, te magad segíts magadon s intézd el sorsodat. Kelj fel innen és ne sírj, mert ismét beteg fogsz lenni. Nézd meg, hány az óra most? Jegyezd meg magadnak. Eredj szobádba és fontold meg jól, hogy mit tégy? Két óra mulva, pontban két óra mulva ismét hivatni foglak, az alatt határozd el magadat. Inkább akarod, hogy családunk rangjához illő díszszel és illendőséggel egy hozzád illő derék férfinak nejévé tegyünk és arról, a ki soha hozzád nem fog emelkedhetni, lemondj és őt elfelejtsd? vagy pedig inkább akarod-e, hogy a fátyolt fölvedd, a mi a világtól örökre elrejt; – hogy testvéredet fegyintézetbe küldjem s bűntársad ellen megindítsam a bűnvádi pert? ez iránt határoznod rád van bízva. Két óráig gondolkozhatol fölötte; az alatt ide hivatom ügyvédemet s a szerint, a mint határozni fogsz, ő felteszi vagy a házassági szerződést, vagy a bűnvádi feljelentést; te rajtad függ. Most tedd vissza az iratokat a fejem alá: gondold meg, -70- hogy ezeket csak mint menyasszonyi hozományt fogod tőlem visszakapni. Eredj szobádba, gondoskodom, hogy két óráig senki ne háborítson…

A leányka gépileg teljesíté a parancsot, visszaadta a végzetes iratokat s eltávozott szobájába; ott megállt egy virágcserép előtt és nézett annak zöld leveleire egy óráig megmozdulás nélkül.

Egy szép nagy példány viaszvirág volt az, egyike azon csodás tenyészetű délszaki növényeknek, a mik nem hullatják el leveleiket soha; a miken az évszak nem változtat, a mik olyan szépen képviselik az állhatatosságot.

Ezen szép növénynek az a csodás tulajdonsága van, hogy bármelyikét kövér, fényes leveleinek ültessék is el a földbe, a magányos levél gyökeret ver, ágakat hajt, egész felfutó indás bokor lesz belőle, melynek viaszfényű virágfürtei valami tündéri illatot árasztanak.

Három év előtt egy jogászbálban kapott egy virágcsokrot Henriette Szilárd kezéből, azon a napon, melyen először szóltak egymással, a között volt egy ilyen örökzöld levél, azt ő otthon elülteté cserépbe, a növény megeredt, kihajtott, évről-évre nagyobbra nőtt; Henriette nevet adott neki: «Szilárd»-nak nevezte, órákig elandalgott mellette, lesve levelei fejlődését, indái hajtását és beszélve véle, mint élő emberrel, magában; – és arról nem tudott senki semmit. – Oh a gyermekek szívei úgy tele vannak sejthetlen titkokkal.

Egy hosszú óráig állt e virág előtt: vajjon mit beszélhetett vele? Felelt az neki? Kérdezett tőle valamit? Kérdezte tőle talán, miért olyan erősek, olyan változatlanok azok a sötétzöld levelek, sokkal változatlanabbak, mint az emberek szívei; kért-e tőle kölcsön erőt, kitartást, – vagy talán bocsánatot, búcsúvételt?

Annyi bizonyos, hogy midőn elfordult tőle, kétségbe volt esve, kezeit összekulcsolta fején, úgy járt alá s fel a szobában s valahányszor ismét a virág előtt megállt, úgy tett, mint a kinek a szive akar megszakadni. -71-

Pedig az idő haladt, az óra olyan rövid, mikor az ember azt akarná, hogy hosszú legyen. De nincs menekülés, nincs segítség sehonnan, senkitől. Magára van hagyatva, a világon senkije sincs, csak az az egy virág, a kit magában «Szilárd»-nak nevezett el. Ha ezt tudnák, azt is elvennék tőle, talán kitépnék gyökerestől s kihajítanák az udvarra, vagy becsuknák sötét pinczébe a helyett, a kit képvisel.

Az egymás után futó perczek határozásra intenek; végezni kell! Még egyszer kedves virága elé lép; nem sír már, nem tördeli kezeit; józan eszéhez tért. Egyenkint összecsókolja mindenik levelét annak a szép virágnak. Úgy hasonlítanak is e levelek egy csukott emberi ajkhoz. Már kopogtatnak is ajtaján; Demeter úr követe jön, a leány gyönge testén végig fut a hideg borzadás: «megyek már!» és egy percz mulva nem látszik arczán sem köny, sem bánat, sem félelem; csak a hófehér nyugalom.

Az öregapa szobájában ismét együtt vannak a családtagok; kívülök jelen van Sipos úr is. Ez ügyben ő is avatott már. Henriette azt természetesnek találja. Szilárd az ő rokona.

– Nos, kedves kis unokám, szól Demeter úr, helyet mutatva Henriettenek az asztal mellett, melynél a többiek ülnek, határoztál-e magadban?

Lángainé vállat vont, János úr diadalmasan csapott térdére, Sipos úr könnyebbült szívvel sóhajta fel.

– Meg, felelt a leány csodálatos bátor és nyugodt hangon; hanem kérem most én is föltételeimet elmondhatni, miket e határozathoz kötök.

– Legelőször is bizonyos akarok a felől lenni, hogy Kálmán öcsémet nem fogja senki üldözni; azt nem fogjátok megengedni, hogy velem jőjjön?

– Én pedig nem engedem, hogy itt maradjon. Küldjétek el más valami városba; annyit beszéltek rangotok, gazdagságtok felől: neveltessétek őt a szerint.

A gyermek két óra alatt két évtizeddel lett vénebb, úgy beszélt a családtagokkal, mint egy meglett ember.

– Helyben hagyjuk, felelt rá Demeter úr; úgy is jobb, ha nem látjuk egymást.

– Másodszor kérem, hogy megszokott butoraimat, virágaimat szabad legyen elvinnem oda, a hová mennem kell.

– Harmadszor: azon iratokat, miket nagyatyám ismer, adják vissza mind annak, a kit azok legjobban érdekelnek.

– Helyesen, szóla Demeter úr; megigértem, hogy megtalálod azokat menyasszonyi hozományod között. Sipos úr lesz szives azokat kezéhez venni és az illetőnek kézbesíteni.

– És most leányom, előtted a házassági kötvény, a báró már aláirta azt s a mellékszobában várakozik határozatodra; mutasd meg, hogy szép irásod van.

Henriette valóban megmutatta azt; oda irta nevét olyan vékony kis gömbölyded betükkel, mintha valami tündér lehellte volna oda.

– Még egyet, kedves kisasszony, szólt hozzá nyájasan Sipos úr, minthogy már a toll a kezében van, legyen szives e visszaadott iratok táblájára felirni egy bizonyos szót, azt a bizonyos nevet, vagy mit, a mit kegyeden kívül még csak egy ember tud; annak bizonyságául, hogy a lemondás őszinte és tartaléktalan.

A leány sokáig nézett azokkal a titoktartó sötét szemeivel -73- az ügyvéd szemeibe. Hatalmában állt őt megcsalni, ha akarja; az ügyvéd tudta azt jól. Irhatott oda akármi nevet, a másik, a delejes háló másik tényezője, nem fogja azt elárulni, ha hamis volt.

Nagy csendesen odahajolt a csomag fölé s szokatlanul megnyomva a tollat, odairá ezt a barbár hangzású nevét egy szép fényes csillagnak: «Mesarthim», azzal letette csendesen a tollat; semmi szenvelgés nem látszott arczán, semmi szinpadra hozatala kínos érzelmeknek. Bejöhet már a vőlegény!

Sipos úr ezek után rendén elvégzé a törvényes teendőket az eljegyzés körül s miután azokkal nem volt többé semmi dolga, engedelmet kért eltávozni és hazament. Hóna alatt vitte azokat az elfeledni való iratokat. Azt egy cseppet sem hitte, hogy ebből még valami hosszabb időkre fenmaradó baj legyen. A kisasszonyból előkelő asszonyság lesz, meg lesz minden kényelme, kivánsága, a mit pénzen meg lehet venni: hány ember boldog tudna lenni, ha csak a mindennapi kenyereért nem kellene a holnappal tusakodni. Azzal, hogy az előkelő asszonyságok miért nem boldogok? győzne valaki törődni. Minthogy ők nem éheznek és nem fáznak, unalmukban bajokat képzelnek maguknak, azokkal vesződnek. Szilárd is majd elfelejti a leányt, ha az esze megjő; Pest nagy város, sok szép delnő lakja; nem kell senkinek egy miatt elveszteni a lelkét.

Mikor azután hazaért, ő maga kereste fel Szilárdot szobájában, mely olyan csinos és rendes volt, a milyen nem szokott minden nőtlen férfi szobája lenni. Olyan ember ez, a ki szereti magát otthon jól találni.

– No kedves öcsém. Hozok számodra orvosságot. Tudod: az orvosság rendesen kesernyés, émelygős; de annál használatosb. A hogy előre megmondám: a kisasszony meggondolta az állapotokat s jobbra határozta el magát; -74- beleegyezett a báróvali házasságba, az eljegyzés már meg is történt, a házassági szerződést előttem irták alá.

– Kedves barátom. A leány nem csinált olyan szomorú képet, mint te itt, igen erős volt és elhatározott; én bámultam azt a nyugalmat, a mivel családjához beszélt; formaszerinti békepontokat diktálva nekik, mint valami kapituláló vár parancsnoka. Oh ez igen derék, okos leány. Egy könyet nem ejtett előttünk; pedig én elhiszem, hogy ez neki sok fájdalmába került.

– Kivánom, hogy neked is annyi legyen. Itt vannak bohókás irataitok; ezeknek kiadatása is egyik kitűzött feltétel volt. Mint hallám, Margari barátunk kerítette ezeket kézre. No no, csak ne tessék úgy szikrázni az úrfi szemeinek. Ezt nem lehet duellumra kihíni, mert nem megy ki, különben is Hátszegi titkára lesz ezentúl s vele megy az operentiákra. Csakhogy ismét kezünkben vannak ezek a fatalis penzumok. Többet ilyeneken ne törd a fejedet. A leány elmegy, te itt maradsz; egy év mulva elfelejtitek egymást.

– Arról is megemlékeztem. Nagyon sokáig nézett a szemeim közé, míg valamit válaszolt rá. Én mondám neki, hogy őszinte és igaz szót várok. Erre ő ide irt e papirok hátuljára egy nevet; tekintsd meg.

Szilárd reszkető kézzel nyult a papirokhoz, kezébe vette, maga felé fordította, egy tekintetet vetett a leirt szóra, azután nem szólt semmit, nem kapkodott kezeivel szivéhez, a hogy a szinpadon szokás, hanem a mint állt, úgy végig esett a padlón, fejét belevágva az iróasztal szegletébe, hogy csak úgy dült belőle a vér.

– Itt van ni! Sipos úr a tenger fenekére kivánta az egész ostoba szerelmi tréfát, felemelte az élettelen ifjut; -75- vizet borogatott a fejére; nem hítt segítségül senkit: minek ezt megtudni az egész világnak? maga addig ápolta, locsolgatá, míg eszméletéhez tért, akkor szépen, szeliden beszélt vele.

– Ne vedd oly nagyon szivedre, édes fiam, ezt a dolgot; én megengedem: nem akarom tagadni, hogy ez nagy fájdalom; de légy férfi, tanuld elviselni. Én is voltam fiatal; én is mentem keresztül hasonló iskolán; én is csalódtam, kinevettek. Gondold meg, hogy az ilyen fájdalomért mindenkit ki szoktak nevetni; legjobban azt, a ki belehal. Ez már a világ sorja. Gazdag leány gazdag férjet választ, szegény legényről ábrándozik talán, együtt tánczolnak, együtt sóhajtoznak, de mikor a kenyértörésre kerül a dolog, inkább nyúl mindenki a fehér, mint a fekete kenyér után. Te még fiatal vagy, fiatal sziven ejtett seb begyógyul. Te még boldog ember fogsz lenni valaha s mosolyogni fogsz mostani bajaidon. Oh még a te feleségedet most tanítják járni; a kit te valaha nőül veszesz, csak ezért sem vall neked szerelmet, mert még most tanul beszélni. Legjobb neked elhagynod Pestet. Különben sem neked való az ügyvédi pálya; te nagyon kényes vagy ahoz. Fogadd meg, a mit én tanácsolok. Eredj vissza Aradmegyébe, Bencze sógoromhoz, ki ott most főbiró; közel a tisztújítás, az ott szabadelvű megye, fiatal embernek ott nagy jövendője van. Neked a birói pálya inkább illik lelkületedhez, aztán diszes hivatal is. Ott sokat használhatsz embertársaidnak és hazádnak is. Egy derék férfinak mindig van egy állandó kedvese, a kit szeressen; mi magyarok hazának hívjuk azt. Ő érte élni, tudod, hogy kötelesség. Eszed, szived, karod, tudod hogy nem Dunába dobni való egy asszonyszemély miatt; mert azokat nemzet kéri számon. Az öngyilkosokat az ilyen szegény országban, mint a mienk, megvetik, akár agyonlőtték, akár agyonbúsulták magukat, mert itt mindenkire szüksége van a közügynek. Tehát arra gondolj. Ma, a kedvemért, maradj szépen itthon, rakj vizes kendőt a fejedre, egyébre nincsen -76- szükséged; holnap pedig szedd rendbe állapotaidat, hogy még e héten indulhass le Aradra. Sógorom nagyon fog örülni, mert ő is igen szeret téged; jobban mint én.

Szilárd nem állhatá tovább; oda borult a jó öreg úr keblére, kezét ajkához szorítá és sírt sokáig, zokogva, keservesen.

Sipos úrnak eszébe jutott, mit Szilárd apjától annyiszor hallott: «ez a fiu nem tud sírni, mióta anyját eltemették, nem látta könyezni senki, akkor pedig kis gyermek volt».

Két hét mulva végbement a menyegző báró Hátszegi és Lapussa Henriette között, nagy pompával és illő díszszel. A menyasszony igen bátran viselte magát az egész szertartás alatt, köntösének himzeteit s pompás hajékét úgy hiszem le is irták akkoriban a divatlapok.

A MENYASSZONYVIVÉS.

Még akkor vasutak nem voltak a hazában. Pesttől Erdély belsejéig jó egy hétig lehetett utazni, még előreküldött váltott fogatokon is. Esküvő utáni nap mindjárt útra vitték a menyasszonyt; csak azt az egyet kérte, hogy nagyon korán induljanak (a mikor még senki sem jár az utczán). Az idő is elértette kivánságát, mert elindulásuk órájában úgy szakadt az eső, hogy be kellett vonni a hintók bőrernyőit; nem látott semmit a városból, melyet elhagyott; ismerős utczák, ablakok nem szomorították búcsúvételeikkel; csak a kerekek másforma gördüléséből veheté észre, mikor már elhagyták a kövezetet s az országútra értek. Túlél ám az ember sokat, a miről azt hitte, hogy bele fog halni.

Két hintóval voltak; az elsőben ült a menyasszony és Clementine, ki addig könyörgött a családnak, míg eleresztették kisasszonyával; szegény, azt hitte, ott jobb sorsa -77- lesz. Bizony nem is Henriette kedveért kéredzkedett. A második kocsiban ült a báró és Margari, ki, a mint kitünt, egészen a bárónak való ember: egy olyan irástudó, a kit egyuttal házi bolondnak is lehet használni; nehéz már ilyeneket kapni mai időkben, a tanult ember mind kevély.

A delet vendéglőben tölték; ott mind a négyen nagyon keveset beszéltek: «nagy a sár» az volt a jelszó. Henriette már 24 óra óta volt felesége Hátszeginek – és még nem tudta, milyen színe van a szemeinek?

Henriette nem mert semmit kérdezni; sem azt, hogy hol fognak éjszakázni? sem azt, hogy itt kell-e maradni? olyan idegennek érzé magát azok között, a kik körüle voltak. Férje egyébiránt igen udvarias és előzékeny volt hozzá; nem volt terhére.

Délután megint külön két kocsiba ülve, utaztak tovább; alkonyatkor egy faluban megálltak itatni, ott Hátszegi leszállt s odamenve neje hintajához, beszólt hozzá az ablakon.

– Egy óra mulva megpihenünk. Egy régi barátom kastélyában fogunk éjszakára megszállni, Satrakovits Gerzsonnál; ő már értesülve van és vár bennünket; a lovászát idáig előre küldte.

Henriettenek jól esett, hogy idegen ember házához szállnak, nem vendégfogadóba. Úgy bizott mindenkiben, a ki idegen.

Az igért egy órából szinte kettő lett. Itt rossz út következett, a süppedékes homokba a nehéz hintó kerekei mélyen levágnak; a hogy a szél befujja a röpülő homokkal a a tekervényes utat, vezető nélkül nehéz is volna idegennek helybe találni. Az egyforma buczkákat, mik a láthatárig mint egy hullámokat hányó homok-oczeán alakulnak, benőtte az árvafenyő; ez a szomorú törpe erdő, bozót inkább, egyhangú változatlanságban fogja közbe a bukdácsoló utat; nem látni tőle sem falut, sem tanyai házat. Közeli nádasokból lármás vadludfalkák vonulnak át az -78- égen, melyet a lemenő nap sárgára feste. «Itt nem szeretnék lakni», gondolja magában Henriette, de nincs, a kinek elmondja. Clementinenek mindenütt jó, a hol urak laknak.

Végre nagyszerű kopócsaholás tudatja a hintóban ülőkkel, hogy udvarba jutottak, a kocsi ajtaját kinyitják. Henriettet kiemelik. Az új asszony azzal a kiváncsisággal tekint körül, a mivel egy hosszú börtönre itélt rab, kit messze várfogságra visznek, szokta vizsgálni az állomásokat: a kültárgyak benyomásai soha sem oly erősek, mint mikor belső aggodalmat visz magával a lélek.

Nagy téres, kővel kerített udvar közepén állt egy régi modorú úri lak: elől négyszögletes oszlopokkal osztályozott tornáczczal, melyhez lépcsőkön kellett fölmenni, s melynek tégla mellvédje igen alkalmas volt arra, hogy egyfelől a vendég urak, másfelől a hajduk lelógázzák róla lábaikat, mikor jól akarnak mulatni; egy pár helyet kedvencz agarak foglaltak el; most azonban egyszerre elhagyja mindenki ezt a kedvencz sütkérező helyet, a mint a hintók megállnak a tornácz előtt, s fut mindenki eléjük: úr, vendég, hajdú és agár.

Legelső a kocsiajtónál egy sajátságos ember, kinél viszontagságtól roncsoltabb alakot alig lehet képzelni; ötvenes lehet a férfi, de ezt nehéz volna orczájáról megbecsülni. Az régi sebektől össze-vissza van hasogatva, a szájából egy darab hiányzik, valószinűleg egy pár fog is, de azt eltakarja a szürkével tarka bajusz; a száj ép felén nincs bajusz, úgy látszik, mintha az onnan le volna tépve. Ugyanazon az oldalon egy szem is hiányzik, s a fél arcz sűrű fekete pontokkal van tetovirozva, mint a kinek szétszakadt lőfegyver a lőport szeme közé szórta. Az orra félre és tömpére van ütve, tán nagy, erőszakos esés miatt. A jobb kezén csak három ujja van, a másik kettő irtóztatón megcsonkítva, a balkeze pedig a borzalomig ki van hozva természeti állásából, könyökkel befelé, s csuklóinál mozdulatlan; a mellett egyik lába rövidebb, mint a másik; -79- – hanem azért az összetört férfiu oly fürge, hogy mindenkit megelőz az udvariasságban s első, a ki kezét nyujtja a kiszálló delnőnek, ki szinte összeborzad, midőn annak béna ujjait érinti.

– Nőm! Gerzson barátom! siet Hátszegi őket egymásnak bemutatni; a házi úr nagyon örül a szerencsének, megszorítja barátja kezét azzal a három ujjával; másik karját, azt a nyomorékot, a delnőnek nyujtja, ki csak aggódva támaszkodik reá, mintha azt hinné, hogy az annak fáj.

– Csak támaszkodjék rá, nagysád, nem törik az el; olyan erő van azért abban, mintha vasból volna. Pfuj Fecske! (Egy agár szörnyen iparkodott örömét az által kifejezni, hogy Henriette vállára ugrált.) Nagyon örülök, hogy szerencsém van nagysádtokhoz. Jó, hogy előre megirta Lénárd barátom. Tiszteletükre holnapra nagyszerű rókavadászatot rendeztem; ezek itt mind rókavadászok; reményljük, hogy nagysád is részt fog venni.

– Oh azt majd meg fogja tanulni, nekem van egy jó, szelid paripám, olyan, mint a bárány. Addig nem eresztjük tovább nagysádat, míg ezt meg nem tanulja.

A terembe érve, egy pár türtcsizmás, pitykegombos ifjabb vénebb urat számláltak sorba Henriettenek; ő biz annak egynek sem tartotta meg a nevét egy perczig sem; örült, mikor szobájába vezették s Clementinnel maradhatott.

A mint úti köntöséből átöltözött, nem sokára hítták vacsorára. A nagy teremben volt terítve, egy széles, kerek asztalon; több bor, mint tányér; szarvas- és őzág nyelű kések, villák, hideg vad pecsenye, paprikás pörkölt, tepertős galuska.

– Biz ez csak vadászos vacsora, kedves nagysád; menté magát Gerzson úr, az asztalhoz vezetve Henriettet, melynél -80- ő és Clementine voltak csupán a nők. Hiába! nincs asszony a háznál; az ilyen agglegény csak úgy szolgál, a hogy őt szolgálják.

– De ugyan miért is nem házasodol már egyszer meg? Kötődék vele Hátszegi.

– Hiszen akartam én egyszer, de elmaradtam belőle. Volt már mátkám, ki is volt tűzve a lakodalom napja. Igen derék szép leány volt a menyasszonyom. A határnap előtti estén nehogy elfelejtsem a dolgot, mondám a hajdumnak, hogy reggel az új fényes csizmámat tegye az ágyhoz, ne a bagariát; – hát reggel, a mint még az ágyban fekszem, hallok nagy kutyaugatást a kert alatt; ki szólok, mi az ott? mondják, hogy egy hiúzt szalasztottak ki a kutyák a bozótból. Utczu hiúz! ez ritka állat ezen a tájon, felrántom a fényes csizmákat, ragadom a falról a puskát, megyek a pagonyba; nyomra akadok, üldözöm a hiúzt; a kutyák mindig beljebb vezetnek az erdőbe, én mindig nagyobb tűzzel megyek a vad után: – egynéhányszor ugyan érzem, hogy valami nyom, mintha valamit otthon felejtettem volna; tapogatom magamat, lőportartó, kupaktartó, dohányzacskó, aczél, kova mind nálam van; megint csak megyek odább: megint csak háborgat valami, de a hiúz nagyon feldühített már, hol elbújt, hol megugrott; estére csakugyan kézrekerítettem a bundáját s mentem haza vele; de akkor megint elővett az a nyomás, mintha valami hiba volna valahol a világon, a mit nekem kellett elintézni. Csak este, mikor az új csizmákat lehúztam a lábamról, akkor jutott eszembe, hogy hisz én nekem ma az esküvőmön kellett volna jelen lennem. Az biz elmaradt szépen. Menyasszonyom megharagudott rám a feledségért s mindjárt hozzá ment valami szolgabiróhoz. Jól tette, különb embert kapott, mint én vagyok, hanem azóta nem volt kedvem megkérni valakit.

A társaság vígan kaczagott ez adomára; az öreg úrról el lehetett hinni, hogy ez valóságos igaz.

A jó kedv helyreállt, a férfiak hatalmas étvágygyal láttak -81- a patriarchalis vacsorához, a bort nem igen nagyon kellett kinálni, Henriette természetesen egy falatot sem evett; máskor is nagyon keveset fogyasztott, most pedig épen nem volt hozzá való kedve: a mivel Gerzson urat egészen kétségbeejté.

– Jaj, kedves nagysád, ha ilyen keveset eszik, akkor még én is el tudnám tartani, ha napszámos volnék is.

A társaság nagyon kaczagott ez ötleten. Olyan kezekkel és lábakkal napszámba járni!

– De mi is lelte a te balkezedet, mióta nem láttalak? kérdé tőle Hátszegi.

– Ezt ni? szólt Gerzson úr, felemelve nyomorék karját; a minap az angol kopókat akartam kipróbálni, hogy mennyire lehet őket használni a síkon? az Abdelkader arabomon ültem; a mint vágtatva nyargaltam, mint a szél, egy helyütt valami angyalhullás volt előttem; tetszik tudni nagysád, mik azok az angyalhullások? olyan mély gödrök a homoksíkon, a miket messziről nem lehet észrevenni; az Abdelkader egyenesen beleesett a gödörbe a két első lábával, én pedig fel a levegőbe két ölnyire, onnan meg bukfenczet vetve fejtetőre le; szerencse, hogy ezt a kezemet magam elé tartottam, mert különben a nyakam tört volna ki, így pedig csak a karomnak lett egy kicsit szokatlan formája, a mi nem tesz semmit. Legnagyobb baj az egészben az, hogy miután a jobb szemem hiányzik, kénytelen vagyok a ballal czélozni; s ilyenkor a balkaromat nem huzhatván összébb, kénytelen vagyok a jobb kezemmel elrántani a fegyver ravaszát, a mi nagyon nevetséges állás.

Henrietten hideg borzongás futott végig ez elbeszélésre, a min a férfiak olyan hangos hahotával tudtak kaczagni.

– De holnap csak nem fog ön lóra ülni ismét? kérdé gyermekes aggodalommal a tépett embert. (Azt hitte, hogy kocsin fog a rókavadászatra menni.)

– Oh azóta mennyit ültem már nyeregben. Ez engem nem akadályoz; azért a balkezemmel igen jól tudom kormányozni a lovat, s emez a három ujjam épen annyit ér, -82- mintha mind az öt meg volna. Igaz, hogy az egyik lábam rövidebb, mint a másik, mert egyszer hanyatt esett velem a ló a jégen s akkor három helyen eltörött; hanem ezen könnyű segíteni, csak az egyik kengyelszárat csatoljuk feljebb; mindjárt megvan. Aztán estem, zúzódtam én már, mégis itt vagyok.

A víg embert e szó elkomorítá: ha ez ő neki leánya volna! biz az meglehet, hogy akkor minden egészen másként lenne.

– Dehát lássa kedves nagysád, ez már nekem egyetlen szenvedélyem. Nagyon fiatal koromban megverte ábrázatomat a ragya, két első fogamat kirúgta a ló; félszememet kiütötte a szétrepedt fegyver; lóversenyben összetört a paripa, medve megtépett, bölény összegázolt: nem képzelhettem magamban, hogy asszonyoknak ilyen alakkal tetszeni fogok; háborúra nem volt kilátás, békességben katonáskodni nem volt kedvem; mit tehettem egyebet, mint hogy vadásztam, és újra vadásztam, paripa, agár, erdő és fenevadak, ez lett mindennapi örömem.

Gerzson úr meg volt akadva. A gyermekek sokszor tesznek olyan kérdéseket, a mikre az öregek nem tudnak megfelelni.

– Azokhoz meg nem volt kedvem, nem tudok sem szolgálni, sem parancsolni. Most meg már egészen vadember lettem. Nem esik jól az álom, ha reggeltől estig nem álltam oda kinn a lesen, nem vágtattam lóháton nyaktörő helyeken keresztül, kivált ha még egy kis szakadó zápor is jön hozzá! az a gyönyörűség! az az élvezet! a hol más embernek a haja borzad, ott vágtatva nyargalni keresztül, meredeken lefelé, árkos-bokros avarokon, hegypárkányon, hullott erdőn. Hát még mikor Lénárd barátunk erdélyi havasai közt medvére járunk, a mi küzdelemmel, életveszélylyel jár; a hol a férfinak minden hidegvérére, ügyességére, -83- néha erejére is van szüksége; egy olyan nap valódi szakaszt képez a vadász életében.

– Különösen, a kinek a maczkó úgy a homlokára irja fel az emlékmondatot, mint neked; szólt tréfálózva Hátszegi.

– Jaj, az nagyon szép eset volt, kedves nagysád, azt el kell mondanom; mikor néhány év előtt Hidváron voltunk, Lénárd barátom kastélyában, két hetet töltöttünk künn a havasok között.

– De éjszakára csináltunk némelykor gunyhókat fenyőgalyakból; ha pedig eső nem esett, akkor csak ott tanyáztunk az őrtűz mellett, s betakaróztunk bundánkkal. Oh az pompás mulatság volt. Két nap, hogy az eleségünk elfogyott, nem éltünk egyébbel, mint áfonyabogyóval és sült medvehússal.

– Nem lehetett; négy nap egymásután vadásztunk egy vérmedvére; tetszik tudni: mi az a vérmedve? A medve igen szelid ártatlan állat különben, beéri mézzel, bogyóval és gyökerekkel, de ha egyszer bele kóstolt a vérbe, akkor aztán pusztít, mint az oroszlán s különös elsőbbséget ad minden vér fölött az embervérnek. Egy ilyen vén gonosztevő akadt a hajtásunkba négy nap egymásután. Mindannyiszor kitört. Egy pár golyót elvitt a bőre alatt, az neki annyi, mint semmi, a rosszul czélozó vadászokat megpofozta, utoljára egy hajtónak a fejéről lehúzta a bőrt s megint a rengetegbe menekült. Lénárd barátom és a többi urak már abba akarták hagyni a hajtást, ki voltunk éhezve kegyetlenül; ruhánk lemállott rólunk a sok eső és sziklamászás miatt; de én erőszakoltam őket, hogy még holnap tegyünk egy kisérletet, hajtsuk meg még egyszer az erdőt, én bizonyosan tudom, hogy itt kapjuk a medvét. -84- Valamennyien ellenem voltak; Lénárd barátom erősködött, hogy azt már meg nem kapjuk, mert az nem marad ott, a hol megsebesítették, hanem fut éjjel-nappal; azóta átment Oláhországba, az idén nem beszélünk vele. «No hát fogadjunk, hogy itt van közel és holnap rábukkanunk». Lénárd azt mondta, hogy tizet tesz egyre. Jól van, én száz aranyat fizetek neked, ha holnap meg nem találjuk a maczkónkat. Én pedig ezeret teszek rá, hogy nem! Semmi esetre sem, kiabáltak a többiek is: tehetnél ellenébe akár tíz ezeret. A fogadás állt; másnap korán reggel nagy, sűrű ködben neki indítottuk a hajtókat, míg magunk a vadjárta réseket álltuk el; mi ketten Lénárddal egy vízmosásos hegyszakadékban foglaltunk állást s vártuk türelmetlenül, míg a köd felszakad. Déltájban tisztulni kezdett, már akkor a hajtók közel jártak; őz, farkas elég baktatott el előttünk, mi nem lőttünk rájuk: most csak medve volt a jelszó. A hajtás csaknem vége felé járt már; mi csak ötven lépésnyire álltunk egymástól Lénárddal, s kezdtünk átbeszélgetni. «Kezdem sajnálni a száz aranyadat», szólt Lénárd. «Jobban sajnálom én a medvebőrt». «Azóta az Moldovában jár!» A hátam mögött, tíz lépésnyi távolban tőlem volt egy szűk üreg nyilása, a milyen száz is van ott a hegyek között. «Ejnye, mondék, ha az én medvém csak itt volna elbujva ebben az üregben» s azzal, minthogy úgy is vége volt már a hajtásnak, meg az üregben úgy sem nagy hangot ad a lövés, mint valami pajkos kis fiucska, beletartám a puskám csövét, s egymásután belelőttem mind a kettőt. Erre irtózatos bömbölés támadt az üregben: a fenevad az egész hajtás, lárma, ordítozás alatt ott volt a hátam mögött és hallgatott; gyönyörű nagy állat volt: nálamnál két fejjel magasabb, olyan agyarai voltak, mint egy vadkannak. A fenevad egyenesen rám rohant, s nekem mind a két lövésem kárban; most végem van! mi egy ilyen pompás állatnak egy olyan nyomorult figurát izről-izre széttépni, mint én vagyok? Két lábra állva jött rám, a vadászkésemet egy ütéssel összetörte, s rettenetes karjaival átnyalábolt, -85- míg fogaival az arczomat iparkodott összemarczangolni. E végső pillanatban Lénárdnak kiálték: «pajtás lőjj közénk, akármelyikünket találsz!» inkább akartam golyó által meghalni, mint széttépetni; a következő pillanatban egy dördülés hangzott s azzal én csak azt vettem észre, hogy a mint össze vagyunk ölelkezve, gurulunk lefelé a vízmosás fenekére, ott, a mint feltartott bennünket a sűrű boróka-bozót, vettem észre, hogy az én medvém tökéletesen el van készítve; a golyó épen a fülén ment keresztül; a miről meg kell vallani, hogy remek lövés volt Lénárdtól, ötven lépésnyiről, olyankor, midőn a medve feje az enyimhez épen csókolódásig közel volt.

Henriette fázni kezdett ezektől a meséktől. A lelke elszorult ezen emberek közelében, a kik oly nagy veszélyekkel tudnak játszani, s azt jó mulatságnak nevezik.

– Az volt pedig a legszebb Lénárdtól, hogy ő koczkáztatott értem egy lövést, a midőn, ha enged becsülettel összetépetni a medvétől, ezer darab aranya marad meg. Így elvesztette a fogadást; s nem volt elég, hogy megszabadított, hanem ezer aranyat fizetett azért, hogy megmenekültem.

– Ez gavallér-vonás, mondá mindenki; ilyenekről ismerni igazi lovag érzésű emberekre.

– Nagysád meg fogja látni Hidváron azt a pompás medvebőrt, mely valódi drágaság egy vadászra nézve; huszonhat régi lövés van rajta, volt benne apróbb-nagyobb golyó, vasszeg, ólompityke, lánczdarab, a mivel oláhok megsebzették, s miket mind el tudott vinni. Valóban, ha választásom lett volna, inkább a medvebőrhöz állok, mint az ezer aranyhoz, s rám nézve is jobb lett volna a csere, mert az most is megvolna, míg az ezer aranyat Dévánál szépen elcsikarta tőlem az a fránya Fatia Negra.

– Egy híres rablóvezér a havasokon, a kit nem birnak soha kézre keríteni.

Hátszegi azután más tárgyra vitte a beszédet; lóidomításra, kopófalka-vezetésre tért át a társalgás, az urak szerettek volna már pipára gyujtani; Henriette észrevette, hogy jelenléte kényszeríti őket tartózkodásra, s azzal mentve magát, hogy az úttól fáradt, fölkelt, üdvözölte a társaságot s hálószobájába távozott. Azok mulathattak tőle reggelig, – Hátszegivel együtt.

A férfitársaság még csak azután lett vígabban, hogy a hölgyek eltávoztak; a harmadik szobáig is keresztül hangzott néha a chorusban kitörő hahota egy-egy víg adoma után: a magyar élete ilyenekben gazdag; mindig gondoskodott a sors jó mulatságáról, ha néha ő fizette is annak az árát.

Henriette egész éjjel nem aludt. Ott égette a gyertyát az ágya előtti asztalon, s hallgatózott; néha Hátszegi erős hangja kihallatszott a férfi-zajból, a gyermeknő olyan kiváncsian figyelt rá: milyen a hangja annak a férfiunak, a ki őt nőül vette? Míg aztán Clementine el nem kezdett neki könyörgeni, hogy oltsa el a gyertyát, mert ő el nem bír tőle aludni; akkor meg az ablakon keresztül úgy fénylett az égről egy csillag, úgy ragyogott szeme közé: talán épen a szép Mesarthim? talán más szemei is ilyen álmatlanul nézik annak tündérragyogását e szellemjárás órájában? talán szemrehányást tenni világít az ide, a miért elárulta nevét?

Legalább az a boldogsága megvolt, hogy férjét nem kellett látnia. Hajnal felé aludt el s mire fölébredt, akkor már az egész társaság régen a fenyéren volt, kergette a rókát; onnan nem is tértek elébb vissza, mint késő este, jól kifáradva, átázva, átizzadva; Henriette azalatt egy elárvult -87- könyvtárt fedezett fel a vadásztanyán, melyben egy pár diákkönyv lézengett, azokkal mulatta magát, a mennyire lehetett a hiányzó lapok miatt, miket innen-onnan fidibusnak kitépegettek.

A kifáradt vadászok köztudomás szerint a legunalmasabb emberek a világon. Henriettet nem érte nagy veszteség, midőn férje oda utasítá, hogy jó lesz korán lepihenni, mert holnap jókor indulnak útra. Henriette áldotta magában azt a rókát, azt a vadászostort, meg azt a mezőt is, mely így elvonja a férfiak figyelmét az asszonyokról. Már két napot jegyezhetett fel naplójába, mely után azt irhatá: ez a nap az enyim volt.

Másnap olyan korán indultak, hogy az öreg házi gazdán kivül senki sem volt ébren a vadásztársaság közül. Az ismét hintajáig vezette nyomorék karján fiatal vendégnőjét, ismét felsegíté háromujjú kezével ülésébe; Henriette úgy borzadt most is attól az összetört kéztől, hogy a legszokásosabb udvariasságokról is megfeledkezett; alig köszönte meg a szállást, s egészen elmulasztá a viszonti szivesen látást megigérni Hidvárott: pedig Hátszegi elég érthetőn hivá meg Gerzson urat az őszre medvevadászatra. Hiába! gyermek ez még!

Igen szép nap volt az utazásra; a hintó ablakait mindkét felől leereszték, Henriette láthatta maga előtt a tájékot. Soha sem járt még erre, egészen idegen volt rá nézve még a vidék jelleme is; a sik róna, kövér vetéseivel; itt-ott kerek erdőcskék közepéből kifehérlett egy-egy mezei tanya; Henriette valahányszor egy olyan kis tanyát látott, mindig az jutott eszébe, hogy milyen jó volna abban ottan elmaradni! Néha egy-egy népes helységen hajtottak keresztül; a falu közepén csinos, kertekkel szegélyzett úri lakok szoktak lenni, nyitott redőnyökkel, viráglepte ablakokkal: Henriette mindig arra gondolt, hogy milyen boldog emberek lehetnek, a kik azokban laknak.

Clementine sopánkodásaiból megtudta, hogy még három napi járójuk van hazáig s hogy jövő éjszakára gróf Kengyelesy -88- kastélyában fognak megszállni. Így beszélték a kocsisok Margarinak, az meg ő neki. Hogy az a gróf Kengyelesy igen furcsa ember. Hogy báró Hátszegi úrral mindenben ellenkeznek, hanem azért egymásra soha meg nem haragusznak s egymást mindig fölkeresik. A grófnak van felesége is, a ki elég fiatal még, de a ki a grófot nem szereti. Ezt a cselédek már egymás közt beszélik.

Henriettenek pedig igen mindegy volt, akár mit beszélnek gróf Kengyelesyről és a feleségéről.

Délután öt-hat óra közt érkeztek meg a gróf kastélyába, mely a falun kívül, gazdag dohány- és repczeföldek közepett feküdt, három oldalról pompás angol kert által körítve, a ház berendezése jó izlésről, a gazdaságé jó tiszttartóról tanuskodott.

Hogy a gróf előre értesülve volt Hátszegiék jöveteléről, azt bizonyítá az is, hogy az ebéddel megvárták őket. Kengyelesy alacsony, szikár férfiucska volt, nagyon világos szőke hajjal és fehér szempillákkal, erősen hegybe menő álla még hegyesebbé vált a megnyult kecskeszakáll által. A grófnak nagyon tetszett, ha bizalmas körökben azzal hizelegtek neki, hogy tökéletes satyrarcza van.

Neje egy fiatal, gömbölyű képű, eleven hölgy, nevető kék szemekkel, bánathoz nem szokott arczczal, kit férje egy bécsi bal parée alkalmával meglátott, megszeretett és elszöktetett, mert a hölgy atyja, egy nyugalmazott tábornagy – különben is odaadta volna. De regényesebb volt így.

A grófné elhalmozó szivességgel fogadá vendégnőjét; azonnal keresztnevén szólítá s kérte, hogy ez is úgy nevezze őt, tegezzék egymást. Egyszerre otthonossá tette őt magánál s vitte külön lakosztályába, «a mi férfiainkkal úgy sincs mit mulatni, mert azok nagyon unalmas emberek!»

Ez a jó fenhangon adott vágás Hátszeginek is szólt, a mit a grófné egy oldalpillantással még inkább értésére adott.

Azonban Henriettenek mégis elég ideje maradt eltávozása -89- közben meghallani, a mit a gróf mondott felőle Hátszeginek, úgy félig hallhatólag:

– Une jolie petite machine, pour manger de la monnaie! (Csinos pénzevő gépecske!)

Hátszegi valami mentő választ súghatott rá, a mire Kengyelesy nevetve, és egész fenhangon kiálta fel:

Többet a hölgyek nem hallottak, ott hagyták őket; a grófné körül hordozta új barátnéját egész kastélyában, megmutogatta neki ritka virágait, párisi butorait, japáni furcsaságait, zongorázott előtte, beszéltette a papagályát, s örök emlékül mindjárt egy szép nagy opálgyűrűt húzott az ujjára.

– Miért nem tegezesz? Mondtam már, hogy tegezz! A hogy veszszük; minthogy akarom, tehát az vagyok. Ha csak úgy rá bíznám magamat a jó sorsra, hogy tegyen velem, a mit neki tetszik, talán nem volnék az.

A grófné megfogta a gyermeknő kezét s hálószobájába vezette: annak a falán függött egy szép nagy csatakép; bécsi mester remek olajfestménye.

– Hogy tetszik neked az a középett lovagló hős, a ki a zászlót tartja kezében?

– Az is szép. De úgy tetszik, mintha helyzetéhez nagyon mosolygós volna arcza.

– Az egy fiatal huszártisztnek az arczképéről van lemásolva, a ki nekem sokáig udvarolt; az arczképét úgy magában nem tarthatnám a szobámban, mert arról mindjárt megtudnának mindent, hanem egy csataképet festettem hozzá s senki sem gyanít felőle semmit; oh barátném, -90- ha az asszonyok leleményesek nem volnának, nagyon szerencsétlenek lehetnének minden helyzetben. Hanem ez titok! nehogy eláruld valakinek.

Henriette elcsendesült. Neki is volt ilyen titka; de ő azt be nem vallaná senkinek, még halálos ágyán sem. Neki is van egy soha le nem törölhető arczkép szivében; de kettőjük között két végtelenség eszméje áll: az egyik egy elárult csillag, a minek neve Mesarthim, a másik egy el nem árulható név, a minek neve: «női becsület!»

– Le diner est servi! jelenti a vállrojtos inas. A grófné Henriettet karjára véve tér az étterembe, hol az urak már várják.

Kengyelesy még egy pár szomszéd földesurat hivatott magához ebédre, de azok nem érkeztek el, ki tudja, mi dolguk akadhatott, pedig pompás kis ferbli-parthiet lehetett volna rendezni ebéd után. A grófnak e fölötti balkedvében az a szabadelvüségi raptusa támadt, hogy ő az üresen maradt helyekre Hátszegi titkárját és Hátszeginé társalkodónéját fogja ültetni. Hiszen azok is emberek, s talán történt már meg máskor is, hogy egy gróf, meg egy báró, meg egy titkár egy asztalnál ebédeltek. Csak az a titkár olyan furcsa ember ne volna. Mint tudjuk, ez Margari.

– Margarinak hívják? szólt hozzá hirtelen Kengyelesy. Margari Ferencz ugy-e? Hiszen ismerem én magát már régen!

Margari alázatosan feláll megint a székről, a hova már egyszer leült; ez nagy megtiszteltetés volt rá nézve.

– Számtalanszor olvastam az ujságokban a nevét! folytatja Kengyelesy, mire Margariban az a gondolat támad, hogy ő talán álomjáró állapotban verseket szokott irdogálni s maga sem tudja, hogy milyen híres ember?

– Nem, nem! magyarázá Kengyelesy, hanem van Pesten egy fatális sérvkötő-készítő mester, a ki minden héten -91- kétszer közli a lapokban mesterséges szüleményeit, az illető attestatumokkal együtt, a mikben az ő sérvkötői által kigyógyult tisztelt egyéniségek bizonyítják köszönettel, hogy nekik milyen jót tett; azok között Margari úr is. Olvasnom kell, mert két év óta minden harmadik nap látom a hirdetményt.

Persze, hogy erre minden embert ellepett a nevetés, csak Margarit nem, a ki nem tudta, hogy leüljön-e már most vagy elszaladjon? Csakugyan fatális dolog azon az úton celebritássá válni jámbor embernek, hogy valami kézláb-helyretevőnek megköszöni egyszer a szivességét s ez aztán hét esztendeig hét országon keresztül folyvást kürtöli a köszönetét minden hirlapban.

A grófné alig tudott magához térni a nagy kaczagásból; azután nagy naivul ráütött Kengyelesy vállára: «maga nagy ostoba! maga mókus!» mintha mindig ő rá haragudnék meg azért, hogy valahányszor Margarira tekint, kénytelen elnevetni magát, a mi nagyon kellemes mulatság lehet azon jámborra nézve, a kinek vigyázni kell, hogy azzal a szokatlan alakú grófi villával minden falatot a nyakravalójába ne rakjon.

Ennyi hölgy előtt ilyen bolond módra mutatni be az embert! No iszen a gróf is számíthat rá, hogy Margarinál a fekete könyvben van beirva.

Csak Henriette nem vett részt a közjókedvben; az ő szivén még sok visszafojtott köny fekszik, s minden visszaverődött kóranyag között ezé a legmakacsabb szenvedés.

Olyan keveset eszik, mint egy kis madár. Férje menti, hogy nagy beteg volt esküvőjük előtt.

– Maga mókus, maga hallgason, feddi őt ezért a grófné; maga mindig balgaságot mond. Maga neveletlen gyermek; ha én nem volnék, ki tudja, mi lenne belőle?

És folytonosan naiv szivességgel ostromolja, kinálgatja, -92- tányérára szed, mint anya kis fiának, válogatott falatokat nyujt neki villájára szurva: «no kis mókuskám, ha engem szeret!» gyümölcsöt hámoz neki s azt erővel szájába tömi; szétborzolt haját elsimítja homlokáról: «így nem áll jól; tegye fel a házisapkát; meg ne hűtse a fejét, nem haragusznak meg érte a vendégek; ugy-e Henriette, te megengeded? Azért nem akarja feltenni, mert én csináltam». Mikor aztán feldisputálta a fejére az aranybojtos himzett sipkát, akkor igazgatni valót talál rajta, «így tegye, félre a bal szemére; ne húzza le a homlokára; így ni, betyárosan; maga kis betyár!»

– Hagyjon nekem békét! Ne hívjon engem mókuskájának. Mondja, hogy medve vagyok. Ne tömjön engem; nem vagyok én kis gyermek! Maradjon már veszteg; tán azt gondolja, hogy én játékbábu vagyok olyan gyermekek számára, mint maga? Végre elfordul tőle s Hátszegihez dörmög félhangon:

– Viselje magát szépen! Illik is ez vén házasokhoz, mint mi vagyunk. Lássa, a báróné milyen illedelmesen ül, pedig ők még az első mézes hétben vannak. Pedig bizonyosan jobban szereti a férjét, mint maga engem. Ugy-e Lénárd?

Henriettenek e percztől fogva nem lehetett szavát venni; nem ügyelt többé sem a grófné agacériáira, sem a gróf sarcasmusaira; nem látta meg Margari ügyetlenségeit, nem tudta, a többiek min nevetnek; el volt kábulva egy szó rejtélyétől. -93-

Gépileg fölkelt az asztaltól, mikor a többiek fölkeltek; meghagyta magát csókolni a grófnétól. Valaki kezet csókolt neki s dicsérte szép fehér kacsóját; már nem tudta, hogy a gróf volt-e az, vagy férje, vagy Margari?

A grófné észrevette Henriette szórakozottságát, s a mint a férfiak eltávoztak, jó éjt kivánva átkarolá s megkérdezé:

Henriette nem birt tovább magában küzdeni azzal a gondolattal. Nagy félénken suttogá:

– Ah! szólt felkaczagva a grófné: ez alatt azt értették, hogy most leülnek kártyázni, s a melyik szerencsétlenebb lesz a játékban, az megtudja arról, hogy szerencsésebb a szerelemben! Példabeszéd ez kedvesem, talán te is ismered?

Még azután sokáig elmulattatá a kedélyes kis grófné fecsegéseivel. Elmondott előtte sok olyat, a mit fiatal hölgyek csak legbizalmasabb barátnéikkal szoktak közleni. Hogy a mókuska milyen féltékeny; őt soha sem viszi magával Bécsbe, sem Pestre, mert sejti, hogy valaki érdekli őt ott, magának pedig sokszor van ottan keresete hosszabb ideig; levelezés sem mehet, mert okos asszonynak van annyi esze, hogy irást nem ád magáról soha; mindent lehet desavouálni: tanukat, cselédek árulkodásait, csak egy kézrekerült levél ellenében nincs segedelem. Azért ő hogy segít a dolgon? Mikor a mókuska Bécsbe megy, kezébe ad egy jegyzéket, mely egy ottani piperésznőnek szól; bele vannak irva kalapok, fejékek, karmantyuk s más egyéb megrendelt árúk. A mókuska tízszer elolvassa a jegyzéket, nincs-e benne valami gyanús utasítás? Semmit sem talál. Az az egy rendesen kikerüli figyelmét, hogy a jegyzék kelte (dátum) micsoda napra van felirva? Ő maga sem tudja mi nap van ma? oda pedig a levél keltének napja helyett rendesen az a nap van feljegyezve, a meddig ő Bécsben fog -94- mulatni! Ezt a jegyzéket a mókuska maga elviszi a divatárusnőhöz, az közli az illetővel, s a kinek azután mágnes van a szivében, arra nézve a kengyelesi puszta nincs a világ végén.

Henriette ámult és bámulta azt a tudományt, a minek ő az alphabetjét sem fogja megtanulni soha.

Még lefekvés után is sokáig eltünődött rajta, hogyan lehet az, hogy a mitől egyik embernek megtörik a szíve, a másik abban egy életre elég örömöt találjon?

Másnap későn keltették fel; az urak sokáig fenn voltak az éjjel, nehezen ébredtek. A reggeliző-teremben találkozának mindannyian; Hátszegi és hozzátartozói útra felkészülten.

A gróf megkérdezte ifju vendégnőjétől, hogy mit álmodott? mert a mit idegen helyen álmodik az ember első éjszaka, az be szokott teljesülni.

– Hát maga nagy korhely, álmodott-e valamit felőlem? kérdé a grófot enyelgő neje.

– Oh igen, kedvesem. Azt álmodtam, hogy a jövő telet Bécsben fogjuk tölteni. Ugyan ne tegyen annyi czukrot a theámba.

– Minden bizonynyal, szép csapodárom, a fürdő-idény után egyenesen oda költözünk.

A grófnénak volt annyi önuralkodása, hogy e fölötti örömét el birta fojtani.

– Apropos! szólt Kengyelesy, Henriettehez fordulva, hogy tetszik nagysádnak a kengyelesi puszta?

– Nem találja nagysád mulatságosnak, hogy tegnap nagysádtok voltak a mi vendégeink, most pedig mi vagyunk -95- nagysádtok vendégei? a nélkül, hogy kimozdultunk volna a házból.

– Hogyan? kérdé Henriette elcsudálkozva, mialatt egy vékony molnár-ostyát (Hohlhippen) mártogatott theájába.

– Ugy van biz az, hogy ma reggel megalkudtunk Lénárd barátommal a jószág felett, ő megvette az egészet mindenestől; – no magát nem, szép asszonykám (ez feleségéhez volt intézve), csak a paripákat és teheneket, s mától fogva nagysádtok vannak itthon.

Henriette szemei véletlenül az asztal végén ülő Margarira tévedtek e pillanatban, ki oly malitiosus vigyorgással tömte magába a nem szegény ember gyomrába való üres süteményeket, négyet-ötöt markolva össze, mintha nagyon jól esnék neki valami, a mit ő még ezen fölül is tud.

Henriettenek valami homályos sejtelem foglalta el szívét, úgy, hogy a vékony ostyalemezkét sem volt képes elfogyasztani.

Henriette erőt vett magán, s midőn a reggelitől felkeltek, szelíd alázatossággal kéré ki magának azt a szerencsét, hogy a grófi családnak szíves barátságát Hidvárott viszonozhassa.

– Oh azt mindenesetre igénybe fogjuk venni! sietett felelni a szép delnő, mókuska el fog engem hozzátok vinni az őszszel, ott leszünk egy egész hónapig; én az alatt megtanítalak, hogy kell megsárgult csipkéket ismét fehérekké tenni? Értsd: megsárgult csipke alatt rosszkedvű férjeket.

A meghívást Kengyelesy is udvarias köszönettel fogadá, s azzal Henriette kicsi kezét összetett két keze közé fogva, hogy csak ujjai hegyét csókolhassa meg, furcsa könyörgő hangon mondá neki:

– Hanem akkor, nagyon kérem: szeresse egy kicsit jobban Lénárd barátomat, mint eddig tevé.

Henriette egész testében valami zsibbadást érzett erre a szóra. Nehéz volt neki a levegő itt ebben a szobában, s -96- csak akkor érzé magát jobban, midőn ismét a hintóban ülhetett. De ott is megtalálta valami névtelen, valami kimagyarázhatlan gyötrő sejtelem, a miből még kellemetlenebbül veré fel egyszerre Clementine megszólalása.

– Margari mondta. Ő tette fel a szerződési okiratot. Ő is irta alá, mint egyik tanú, hogy látta a pénz letételét és fölvételét, pedig biz ott semmi pénz sem tétetett le.

– Hát nem értette el nagysád, a mire a gróf legutoljára példálózott, hogy «de azután egy kicsit jobban szeresse férjét, mint most».

– Hát azt értette, hogy a ki szerencsétlen a szerelemben, az szerencsés a játékban; az éjjel a báró úr a gróf úrral együtt kártyázván, fixundfertig elnyerte tőle az egész Kengyelesy uradalmat.

Henriette úgy érzé magát, mint a kit a boa constrictor ölelése fog körül, s nem birja védeni magát. Ezt sejté ő.

– Mert tudja nagysád, a gróf meg a báró úr régóta versenygenek egymással, mindegyik azon erősködik a másik ellen, hogy azt tönkre tegye. No de tudja, csak úgy barátságból. Ezt Margarinak beszélték a szobaleányok, ő meg nekem. «Addig nem nyugszom pajtás, ezt szokta mondani a gróf a báró úrnak, a míg egyikünkről, vagy másikunkról az utolsó kabát le nem marad! a mikor aztán egyikünk koldussá lett, azt a másik tartozik eltartani úri módon, holta napjáig!» Furcsa emberek ezek!

A kisasszony mégis veheté tán észre Henriette zila tekintetéből, hogy valami nem tetszik neki az előadásban, mert azután iparkodott szelídíteni a hatást azzal, hogy -97- azért maradt ám a grófnak még másik uradalma is, csakhogy azon nincs olyan szép kastély; aztán emezt is vissza válthatja harminczkét esztendő mulva, ha lesz pénze.

– Kérem Clementine, nagyon fáj a fejem! szólt Henriette, hogy elhallgattassa a hivatlan fecsegőt, s maga fűzhesse tovább gondolatait.

És minő gondolatokat! Ilyen esetekről neki fogalma sem volt. Hogy az lehető legyen, hogy két ember, a ki egymást jó barátnak nevezi, ilyen hidegvérrel tönkre tegye egymást. Hogy egy ember beszálljon este vendégszerető ismerőséhez, s reggelre elnyerje annak lába alól a földet és feje fölül a házat! – Minden idege fájt, minden csepp vére lázongott, ha ezen végig gondolt. És mind ehez hozzá kell szokni!

Egész nap folyvást azon az eszmelankasztó síkon utaztak végig, melynek végtelen lapálya semmi változatossággal sem foglalja el a lelket, mely nézésébe hamar bele fárad s aztán vissza van űzve saját gondolatai közé; a kültárgyak egyetemessége nem ad menekülést. Azok a hegyek, azok az erdők elfelejtetik a gondot, de ez a véghetetlen róna még azt is megnehezíti. Este felé még jól esett, hogy legalább felhők jöttek; valami újat mutatott legalább az örök egyforma ég.

Hanem a felhők rossz szokása az, hogy azok hozzák a zivatart; a zivatar pedig az alföldi rónán rossz utitárs. A város tornya, melyet el kellett volna érni, még a messze láthatáron látszott; rendes idővel is későre értek volna oda; a holdvilágra számítottak, hanem az már nem fog feltünni az éjjel, hanem jön helyette haragos, villámlós fergeteg; messziről hallatszik már a bömbölése, a mint hajtja maga előtt a porfelleget; azt a folytonos sajátszerű dübörgést hallatva, mely olyan, mintha valami rettenetes orgona klaviaturáin szakadatlanul játszanék egy óriási kéz. A kiket valaha jégesős zivatar kapott útban, azok ismerik ezt a hangot, mert ez a jégviharral jár.

Hogy valamerre félre kellett előle térni, annyi bizonyos -98- volt; Henriette csak azt vette észre, hogy egy perczre megáll a hintaja, s azzal Hátszegi kocsija elé kerül, a báró maga fogta kezébe a lovak gyeplűjét, s a hintó kocsisára kiáltva, «vágtass utánam!» letér a töltésről, neki a mezőnek, merre semmi út sem vezet, s azután hajtanak árkon, völgyön, néha tengelyig érő vizeken keresztül, hogy Clementine sokszor felsikolt, azt hiszi, mindjárt ott vesznek.

Nem kell semmitől tartani. Hátszegi ügyes kocsis: megtalálja az utat ott is, a hol semmi út sincs. Egy negyedórányi távolban látszik valami kútgém, azon túl fehérlik egy kis hosszukás tanya; oda kell menekülni a viheder útjából.

Mi lehet ott? pusztai csárda talán, vagy lakatlan szállás, talán szegény legények tanyája? – mindenesetre födött hajlék, a hol nem éri az embert szél és zápor.

Épen csak akkorra érnek az udvarra be, midőn az első jégmogyorók koppannak meg a hintók ablakain.

– Gyorsan, gyorsan, be a házba! A báró maga segíti le nejét és Clementinet s sietteti be őket a házernyő alá, mely görbe ágasokon előre kinyúlik a honyhaajtó fölött, mint rossz szemű ember homlokernyője.

Az érkező kocsidörejre előjött a konyhából a házi menyecske, piros kendővel a feje, pálmavirágossal a dereka átkötve; nem fiatal már, de piros, egészséges, villámszemű, gyors szava és tevés-vevése, a mit úgy hívnak nálunk, hogy tűzről pattant.

– Uram ne hagyj el! Nini, biz a nagyságos úr! Jaj be régen láttuk, tán csak megházasodott? Melyik a felesége, lelkem nagyságos úr? csak nem ez az egyik? (itt Clementinára mutatott) ez már öregecske a lelkem; ez a másik meg még csupa gyerek.

– Lelkem, csaplárosné, ne trécseljen most, mikor nyakunkba esik a jég, hanem vezesse be az asszonyokat a -99- szobájába, s lássa el tisztességgel. Kérem, Henriette, menjen be az esőrül.

A csárdásné nagy familiáritással csókolgatá meg Henriette kezét, nagy sopánkodással mondogatva: «oh be gyönge teremtés! hogy tudták már ilyen korán férjhez adni. Hát maga lelkem, hogyan tiszteljem? ifjasszony, vagy leányasszony? (már mint Clementine) minek maradoz hátul? Megveri a jégeső; pedig azzal nem lesz szebb az ábrázatja.

Clementine aggódva figyelmezteté a bárót, hogy odabenn a csárdában zajos férfi-hangokat hall.

– Igenis. Három legény, meg a ripa. Most szabadult ki a szegény öreg az aradi tömlöczből; nem is tudom, kitöltötte-e egészen az idejét?

– Nem, édes lelkem. Zsiványok nincsenek a mi vidékünkön, csak szegény legények. Zsiványok csak a Bakonyban vannak. Azok az igazi zsiványok. Ezek nem bántanak senkit, kiváltképen asszonyságokat; biz a vén ripa hozzájok sem mer szólni, sem az a másik három. Más, ha a fekete pofájú itt volna, mert az nagy gavallér; az még mulatságot is csinálna az asszonyságoknak. Tudja lelkem, nem fekete annak a képe, hanem mindig fekete bársonynyal van betakarva, csak a szeme, meg a szája van ki belőle, hogy meg ne ismerjék.

Ilyen szép biztatásokkal aztán végig vezeté a szűk folyosón Henriettet és Clementinet a csaplárné.

Innen a hosszú ivó-szobán keresztül kellett a belső szobába menniök; a vendégasztal mellett ült három csikóslegény, meg egy vén ripacsos képű, ravasz szemű betyár, a ki csak úgy a többiek poharaiból iszogatott s tartotta őket beszéddel.

– No! Ripa! pattanj hát! kiálta a vénre a csaplárné; -100- nem zsidóasszony ám ez. A báró úr felesége, a Hátszegié; köszönj szépen, ha tudsz emberséget!

A vén betyár ravasz alázattal állt fel a lóczáról, s kétfelé törülve ősz bajuszát, szépen kezet csókolt Henriettenek, azután Clementinenek is akart, de a csaplárné nem engedte:

Azzal bevezeté a hölgyeket a benyilóba, hol magas nyoszolyák a gerendáig voltak vetve tarka dunnákkal; ágyak, ládák és szekrények szépen kifestve tulipánokkal és basarózsákkal; az ablakban terepélyes muskátlik és rozmarinbokrok; egyik láda előtt állt a szöszös guzsaly, melyen a csaplárné fonja télen-nyáron azt a szép fonalat, a miből azok a tarka kendők szövetnek, mik az ajtófél hosszában lelógnak. Senki sem hinné, hogy annyi úri kényelemre találjon ily pusztai csárdában.

A csaplárné szépen leszedé Henrietteről az úti ruhákat, csinált neki vánkosokból puha ülést egy karszékben, zsámolyt tett a lába alá, s egy lélekzet alatt tízféle ételt számlált előtte, hogy mit szeret? mit főzzön neki? szalonnás tarhonyát, jó paprikás tokányt, vagy jobb szereti a savanyú vetreczét? Kell-e levelensült? épen ma sütötte, mindjárt elé is adta, megterítve az asztalt szép csíkos abroszszal. Clementine azt sugá Henriettenek, nincs-e ebben méreg? a mire Henriette azzal felelt, hogy egy darabot kivett a czifra tálból s igen jó izűnek találta, bár nem ismerte, hogy mi az, a minek azután a csaplárné végtelenül örült.

Ez alatt Hátszegi is bejött, ki a hintókat helyezteté el az udvarról száraz helyre. Tudomásul sem vette a szegény legényeket; csak hirtelen száraz ruhát kért, mert át volt ázva, azután megcsodálta Henriettet, hogy falatozni látja; az egész úton most látta először jó izűen enni. Henriette azt mondá, hogy jól esik neki a paraszt sütemény; pedig Clementine azt állítá, hogy csepeg a zsírtól, okvetlenül kilel tőle minden embert a hideg. -101-

– Kardosné, aztán csináljon a hölgyeknek éjszakára ágyat; szólt Hátszegi a csaplárnéhoz.

– Lesz elég! van tollam elég! igérkezék a jámbor asszony. Szolgálhatok akármilyen úri vendégnek. Nyoszolya is van elég; ez lesz a nagyságos úré, az a nagyságos asszonyé; ez meg a leányasszonyé.

– Majd találok helyet valahol odakinn az ivószobában; nem leszek itt. Ez utóbbi szó nejéhez volt intézve: úgy hangzott, mint valami biztatás.

– Hát ez így szokás a nagy uraknál? szólt Kardosné asszonyom, nagyon rángatva a vállait. No ezt ugyan soha sem hallottam.

– Bánom is én, akár miféle emberek! Azzal hidegvérrel kiment, még pedig, a hogy Clementine észrevevé, a zsebpisztolyait is kirakta a szobában, s ott hagyta az asztalon.

– Nem kell a nagyságos urat félteni az ilyen emberektől, vigasztalá a hölgyeket a csaplárné, miből azok azt gyanították, hogy Hátszegi bizonyosan képes maga olyan négy betyárocskát guzsalyba csavarni, ha megtámadják; míg a csaplárné utána nem mondá az elgondolt mondás végit: «tud ő azoknak a nyelvén beszélni.»

Henriette meg nem foghatta, hogy mit tesz ez? Tud a zsiványok nyelvén beszélni! Hát azoknak valami külön nyelvük van, mint a «Párisi titkok» zsebmetszőinek? Olyan kiváncsi volt meghallani, hogyan beszél majd Hátszegi a zsiványokkal azoknak a nyelvén! -102-

A csaplárné tudta már a rendet; kulacsot töltött tele a báró úr számára, oda állította az asztalra: Hátszegi nagyot húzott belőle, megtörlé a kulacs száját, s odatolta a vén betyár elé, az megbillenté rá a süvegét s ivott belőle egy kicsinyt, azzal tovább adta a többiek felé.

– No hát adjon Isten, a mi nincs! Fuj-e még a szél az aradi tömlöcz ajtaja alatt a hasadékon?

– Születik-e még sok fia a várnagynak? (Mikor új rab kerül a tömlöczbe, azt mondják: a várnagynak új fia született.)

– Hát a köteles lánya nem ment-e férjhez az idén? (szép virágos kifejezés az akasztásra).

– Mit beszélt ki a jámbor? (Azt nem kérdezte, hogy «mit vétett?» de hogy «mit vallott?»)

– Bolond volt. Magára vállalta két pajtásának a bűnét, hogy azokat kiúsztassa; porontyos emberek voltak, neki meg senkije sem volt, pedig azok fogták az üres pisztolyt a zsidóra, a zsidó maga is amazokra vallott, de ő csak esküdött, hogy ő volt az, a ki megijesztette, még a fiskárusnak is azt mondta.

– El biz azt; de nem sokat törődött ám vele. Mikor a siralomházba kitették, sem búsult egy cseppet is, csak annak örült, hogy most már szalmazsákon hálhat. Előtte való órában oda hivatta magához, a kik rendes szomszédai voltak a kóterben, én is az voltam egynek. Ott szépen búcsút vett tőlünk, megmondta, hogy helyére ne eresszünk holmi kapczatolvajt, s a tarisznyaszögét eltestálta a Fekete Jancsinak; az legjobb helyen van, mert ott nem penészes a -103- fal. Nekem meg elhagyta a bundáját. Ez a tied lesz Ripa, mihelyt engem szellőztetni visznek, hej jó lesz télen, úgy is rossz helyen fekszel, a hol az ajtó alatt legjobban bedúdol a szél (hiába raktuk ám be kövekkel, még is bedúdolt! igaz a!) Eljött azután a tisztelendő is, mondta neki, hogy gyónjék meg, de a Marczi csak nem hagyta magát esztrengára fogni; fenyegette az ördöggel, hogy elviszi. Nem akarta hinni a Marczi az ördögöt: «sokat jártam én már erdőn, berken keresztül, nappal is, éjjel is, soha sem láttam én se fiát, se anyját, de még csak fészkét sem!» De aztán csak addig kopogtatta a pap szemenszedett szóval, míg utoljára megadta magát, s szépen imádkozott; hanem mikor azt kérdezte tőle, hogy mondja meg hát, nem nyomja-e valami a lelkét, csak azt mondta, hogy nem nyomja azt egyéb, mint hogy nagyon szeretne még egyszer életében kedvére jóllakni igazi paprikás gulyáshússal, a hogy a vén Ripa szokta azt csinálni odakinn! Megadták neki. Nekem kellett felmennem a porkoláb konyhájába, s elkészítenem a jó gulyáshúst, a hogy ismertem már a szája ízit; jó izűen evett belőle a lelkem; engem is váltig kinált, hogy egyem, de énnekem olyan szűk volt a torkom, mintha az én nyakamról vettek volna már mértéket, egy falat kevés, annyi le nem ment volna rajta. Mikor aztán előállt a szekér, mondták neki, hogy készüljön, odaadott egy huszast a porkolábnak: «ugyan édes keresztapám, futtasson el valakit ide a szomszédba egy ital borért; lehetetlen, hogy le ne nyomtassam valami itallal azt a zsíros ételt, megvárnak addig ezek az urak az alkalmatossággal, nem hagynak engem itten!» Meg is várták szépen, míg a borral előjöttek, azt felhajtotta; két hajdunak, a ki mindétig kisérte, adott egy-egy ezüst huszast, megköszönte a porkolábnak hozzávaló szivességét: «már többet nem szállok ide!» azzal szépen felült maga a szekérre a pappal szembe s ráhagyott mindent, a mit az mondogatott neki. A kik azután látták, a hajduk, azok beszélték, hogy odaki érve, a mint felállt a szekérbe, oda fordult a nagy sokasághoz; szép magas, -104- nagy szál legény volt, piros két orczája, fekete hosszú haja; megköszönte szépen, hogy őt kikisérték, hogy utolsó tisztességére kijöttek; szép, erős hangja volt, akár egy káplánnak, – azután leszállt, levetkőzött csinosan, a hogy kellett; odafordult a főpostamesterhez, a ki az embereket elevenen szállítja fel a más világba: «no Gábor mester, ugy-e csak szép nap van ma? No látja; pedig azt mondják, hogy olyankor, mikor valakit akasztani visznek, mindig zivatar támad!» A hóhér nem tudott neki rá mit mondani, mert furcsa szó is volt az! Én már úgy ki nem találtam volna, pedig én is sokat gondolkoztam rajta, hogyan csinálnám, ha ott lennék? Utolsó szava az volt, hogy: «no iszen, én is utoljára látom ezt a szép napvilágot».

A vén betyár egész a szeméig lenyomta erre a süvegét s kellett neki, hogy a kulacstól kérjen tanácsot.

– Talán ismerte, a kiről szó van? kérdé tőle Henriette, egészen elámulva e sajátságos felfogású meséjén egy olyan történetnek, a miről nem szokás gondolkozni.

– Hogyne ismertem volna? felelt a menyecske, nagyon is jól ismertem. Híres dalos volt! minden nyáron, meg mikor jó kedve volt, csak úgy folyt az ajkáról a szép nóta, nem lehetett azt elképzelni, hogy hol veszi? Ez előtt tíz esztendővel még én is fiatalabb voltam, engem is megvert a szeme; akkor csinálta azt a nótát: «Mikor ez a rozmaringszál kivirít: akkor leszek kedves rózsám a tiéd!» Egy szál rozmaring volt a kalapja mellett, azt nekem adta, én azt elültettem cserépbe, ablakba tettem, megöntöztem, meg is eredt. Lássa nagyságos asszonyom, milyen nagy bokor lett belőle? Hanem nagy volt benne a csalfaság. Tudja nagyságos asszonyom, a rozmaring soha sem virít; csak nől, csak zöldül, de nem virít. Hanem azért én mégsem hagynék belőle csak egy ágacskát is letörni, ha mindjárt betegnek kellene is orvosságnak; s azért én mégis csak megsiratom, mikor felőle beszélnek.

Milyen különös! gondolá Henriette; egy ilyen pusztai -105- csárdában egy pusztai betyárért egy pusztai árvalány ugyanazon ábrándos eszmét táplálgatja, mely a paloták úrnőjének oly nagyon fájt és oly jól esett. Hogy ez épen úgy ápolgatja, öntözgeti az örökzöld rozmarin-bokrot, a falusi menyasszonyok egyszerű virágát, mint ő az enoticus asclepiast…

– A nagyságos úr sokszor danoltatta őt maga előtt, folytatá könyeit letörülve, s ismét vigan mosolyogva a csaplárné; ha a hegedűje vele volna, nem is hiszem, hogy elő nem venné, mert a vén Ripa is tudja a nótáit. Tetszik tudni, hogy a nagyságos úr igen jól hegedül?

– Oh igen szépen tudja; nincs az a czigány, a ki kitenne rajta. No az sokat megríkatja majd a nagyságos asszonyt.

– Maradt biz a, a mit a tömlöczben csinált; a verse is gyönyörű annak: «Nyújtsd be rózsám, nyújtsd be
Fehér keszkenődet,
Hadd törülgetem le
Sűrű könyeimet.»
Te Bandi, fújd el a nagyságos úr előtt a tilinkódon, megtanítottalak már rá.

E szóra egyike a fiatalabb legényeknek előkereste dolmánya ujjából a bodzafa-sípot, mely hat lyukával annyiféle változatot tud adni, mint egy pacsirta torka, s minden művészi mentegetőzes nélkül elfújta a nagyon szomorú nótát.

A szegény Margarit majd a hideg lelte ki erre a parancsszóra. Ez ideig folyvást a kocsiszinben kuczorgott, szentül azt hivén, hogy itt a zsiványok úgy is mindenkit le fognak -106- gyilkolni az éjszaka; legalább ő el fogja tagadni, hogy hozzájuk tartozik; azt mondja: szegény vándorló legény! s így megmarad. S most ezt a tervét egészen semmivé teszi a báró azzal, hogy kényszeríti előjönni. Még majd a zsiványok azt fogják hinni, hogy ő is nagy úr. Oh az rettenetes helyzet, mikor az embernek először van száz forint a zsebében tegnapelőtt óta, akkor is első alkalomra mindjárt egy zsiványokkal tele csárdába vetődni.

De mi a patvart is akar most az a báró azzal a hegedűvel? Aztán milyen is az a hegedű? Hisz az ember, mikor fél, rá sem igen ismer. Be is vitt neki első próbatételül mindjárt valami hosszúkás bádogtokot, a miben a kengyelesi jószág mérnöki térképe állt, hogy ez-e az?

– De ugyan Margari, legyen esze! Hát hol férne el ebben egy hegedű? Hát soha sem látott még hegedűt? Eredj te Bandi, keresd meg a hintóban.

De már ezt Margari nem engedte! A hintóhoz közel jönni a betyárnak! hogy ott valamit megkeressen! Ez a nagyságos úr tisztán búcsút vett az eszétől. A hintóban van Margarinak az újdonatúj huszonkilencz forintos köpönyegje, az bizonyos, hogy azt ellopná a betyár. Inkább megkeresi maga azt a hegedűt.

Valahogy aztán rá is talált; de nem mert vele bejönni az ivószobába, csak úgy az ajtón keresztül nyujtotta a tokot a bárónak. Biz ő nem koczkáztatja az életét, mert az ő neki csak olyan drága, mint akármelyik méltóságos úrnak a magáé. Azzal megint visszaszökött a fészerbe; pedig oda meg mindenütt csurgott be a zápor a tető hiányosságain. De mikor élni olyan szép, ha már az embernek egyszer háromszáz forint bizonyos fizetése van.

Lénárd báró elővette a maroquin-tokból a pompás Straduariot, hirhedett megholt művésznek drága pénzen megszerzett egyetlen hagyományát, s a betyár tilinkója után rögtön utána húzta azt a szép, búskomor dallamot, melyre már a harmadik eljátszáskor annyi gyönyörű változatot tudott ráczifrázni, hogy az bámulatra való volt! -107-

Még a vén Ripa is lelkesedésbe jött rá, s bele-bele danolt elbúsultan: pedig kevés öröme lehetett a hangjában, nagyon rekedt volt az.

A báró, mikor már egyszer kezében volt a hegedű, nem érte be egy nótával, egyik dallam a másikat csalta elő, azok a búskomor hajdani andalgók, miket csak úri virtuózok ismernek még s nagyon ritkán elhúznak mások előtt; Bihari, Csermák, Lavotta, Fáy szerzeményei, egymástól ébredve keltek nyirettyűje alól, a legremekebb változatokban. Fejedelmek nem hallanak ilyen hangversenyt – mint ez a rongyos csárda.

Henriette fekhelyén fölemelkedve, mélázva hallgatá e csodás dallamokat. Ha valami, úgy ez a pillanat volt az, melyben férjét olyan delejes fénykörben látá maga előtt, mely ellenállhatlanul csábít, hódít, megveszteget.

Csak az volt előtte különös, felfoghatatlan, hogyan találhatja örömét egy előkelő úr, ki a salonok légkörében nevekedett, abban, hogy egy rongyos csárda ivószobájában, félig ittas betyárok előtt bravour-áriákat hegedüljön? Mi gyönyörűsége telik ebben? Máskor is szokta ezt? vagy vannak még mások is, a kik hasonlóan cselekesznek? Úri mulatság ez, vagy csak Hátszeginek különös bizarr ötlete ez alkalomra?

Mikor már a szegény legények nagyon belekezdtek énekelni a zenébe, Hátszegi abba hagyta a hegedülést; elcsukta a hangszert ismét hosszú ládikójába; elővette a tárczáját, azt szemük láttára kinyitva, hogy csak úgy repkedett a sok ezres bankjegy benne, kiválasztott belőle mindenik számára egy-egy tízpengőst, mint mondá, azért a szép nótáért, a mire őt tanították, s azzal rájuk parancsolt, hogy menjenek ki az ivószobából, mert az asszonyság már aludni fog a mellékszobában s a zaj fel találja riasztani; ők lássák, hogy hol találjanak fekvő helyet a háznál?

A betyárok ellenvetés nélkül megitták a maradék bort, eltették a bankjegyeket, nem is nagyon köszönték meg, de szót fogadtak, felkeltek helyükből s jó éjszakát kivánva, -108- elhagyták az ivószobát. Odakinn aztán felkeresték a fészert, annak a padlására felfeküdtek; Margarinak egész éjjel vaczogott a foga. Ő ott volt elbujva egyik hintóban, s ki nem merte reggelig ütni a fejét a köpönyege közül.

Hátszegi pedig azután, hogy az ivók eltávoztak, leterítette az úti bundáját a hosszú asztalra s arra feküdt és csendesen elaludt.

Még csak az ajtót sem zárta be belülről, még csak a pisztolyait sem rakta ki maga mellé.

A mellékszobában pedig a csaplárné a ládán ülve, elővette a kerekes guzsalyát és elkezdé azokat a tüneményes regéket mesélni a nagyságos asszonynak, a miknek vége-hossza nincsen, pusztai kalandokról, betyárok viszontagságairól, szegény leányok boldogtalan szerelméről. A guzsalykerék egyhangú pörgése mellett úgy érzé magát Henriette, mint egy kicsi gyermek, kinek dajkája mesélget ágya mellett, hogy jobban aludjék. – Hetek óta nem aludt olyan csendes álmat, mint itt a pusztai csárda födele alatt…

Másnap reggel Clementinet, miután látta, hogy biz itt senkinek sem vágták el a nyakát az éjszaka, rávitte a kiváncsiság, hogy megkérdezze, vajjon miféle viszony köti a nagyságos urat mégis olyan különösen ehhez a csárdához, hogy már olyan nagyon ismeri itt minden ember? erre azután megtudta, hogy ez a csárda itten, meg a körülfekvő puszta itt mind a nagyságos úré, hogy attól igen mérsékelt haszonbért fizetnek, s hogy a nagyságos úr nem a haszonért tartja ezt, hanem a pompás nádas tavak miatt, a mikben minden évben nagyszerű vadászatokat szokott tartani vízi madarakra, vidrákra és farkasokra, s hogy ezentúl már egész hazáig, a mi pedig még két napi járás idáig, mindenütt, a hol délre vagy estére be fognak szállni, azok mind a nagyságos úr jószágain levő tanyák és vendégfogadók. A nagyságos úr olyan móddal utazhatja végig az egész országot, Dévától Pestig, hogy mindenütt otthon van s csak egyik házából a másikba megy által. -109-

Másnap véget ért a magyarországi róna, mindig közelebb jöttek az erdélyi havasok, estére egy kisded bányavárosban szálltak meg, melynek hámorai ki voltak világítva az érkezők tiszteletére. Henriette megtudta, hogy e hámorok is férje tulajdonai. A bányásztisztek transparentekkel fogadták az ifju úrnőt.

Harmadnap korán reggel volt még, midőn átlépték az erdélyi határt. A táj gyönyörű, mosolygó, hanem az emberek arcza sötét, titkolózó. Henriette olyan nehéz szorongást érze, midőn e haragos képű emberek között itt-ott meg kellett állniok, a kik olyan nyelven beszélnek, a mit ő soha sem hallott életében.

Az utakon minden mérföldnyi vonalban jön elő négy-öt durván faragott kereszt, teleróva ügyetlenül faragott betűkkel, a mik szintén nem hasonlítanak a nálunk ismertekhez. Clementine megkérdezte egyszer a kocsistól, hogy mit jelentenek azok a keresztek? hanem azután nagyon megbánta, hogy kérdezte. Azon helyeken valami szerencsétlen utazót ütöttek valamikor agyon; a babonás kegyelet az ilyen balesetek emlékét így szokta örökíteni; azoknak a története van felirva a jelfákra. Az utazó csupa szomorú regények közt halad végig.

A völgyek mindig összébb szorulnak, az út sokszor meredeken visz föl, azalatt a beszédbe belehozott kocsis annyi mindenféle rémséges kisértetes történetet tud elmondani, a mik e tájakhoz, e kövekhez, romokhoz vannak kötve. Itt minden völgynek meg van a maga rémregénye, a maga nyomasztó kisértete.

Néhol hallgatag házak maradoznak el az út mellett, a mik közül egyik sem bir olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen akármilyen fekete éjszaka bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant gerenda-alkotmányok, ólnak hinné őket az ember, csak egy szobára szabva mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt. A templom néhol messze a falun kívül, mintha két helységhez tartoznék. -110-

Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedik az út, a hol csak elszórva állt meg egy-egy bokor a gyetőn, még kalyibának sincs híre sehol, csak egyes bekerített szérűket látni, mikbe az oláh szénáját takarítá be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy felrakta azokat egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket.

Néhol tomboló hegyi patakok szelik át az útat, mik fölé nem épült hid, hanem a sekélyeken szokás szekérrel, hintóval keresztül hajtatni, az erdős hegyoldalokból távoli hámorok vérvörös fénye világít messzire, s a gépies zörgés egyhangú kongása veri fel a csendet, mely tovább ismét a rohanó patak mélyen hangzó zúgásába vegyül el.

Henriette minden mérföldnél jobban érzé, hogy mennyire egyedül van ebben az idegen világban, melynek óriás hegyei még a kilátást is elrejtik szemei elől azon táj felől, a honnan jött, hogy oda vissza ne találjon, s melynek lakosai felelni sem tudnak kérdésére, ha azt akarná tőlük kérdezni: «merre az út vissza, hazám felé?»

Késő éjjel holdvilágnál utaztak tovább. Hidvár nem messze volt már; a mint egy szűk völgykanyarulatnál a táj két felé nyilik, a két sötét bükkerdővel ruházott hegyhát között, egyszerre mint valami sötét keretbe foglalt kép, tünt elő a hidvári kastély alakja; hegyes kúpjaival, egyedül, magányosan, egy halom tetején; dobogó hidja alatt hegyi patak fut keresztül. A hold épen ott állt a vár tornya felett, mintha annak a hegye tartaná odatűzve s olyan szép ezüst szinűre feste mindent, tornyot, bástyát, patakot és völgyet – csak a menyasszony szívét nem. -111-

A LÚCSIA-BARLANG.

Volt ezelőtt nem sok idővel Erdélyben egy nagyon elterjedt hamis-pénzverő társulat, mely, mint most már bizonyosan tudhatni, közel félszázadig fölfedezetlenül űzte hivatlan mesterségét.

E szerint apákról fiakra szállt a tudomány, beleházasodtak, beleszülettek az emberek, örököltek benne s azon megosztoztak, mint tisztességes hagyományon; gondos szülék bele nevelték a fiaikat; egész életmód volt az, a min az ember pályáját végig futhatta, s ha takarékos volt, meg is élhetett belőle tisztességesen.

Hogy ily hosszú idő alatt föl nem fedezték őket, hogy soha nyomukba nem jöttek, hogy a hatóság és a község szemei előtt rejtve tudtak maradni ötven esztendeig, annak igen egyszerű magyarázata van.

Igazi, teljes értékű aranypénzeket, valódi huszonhárom karátos aranyból, több idegen ércz hozzávegyítése nélkül: úgy, hogy azokat a körmöcziektől vagy gyulafehérváriaktól megkülönböztetni nem lehete. Ha ötvös keze alá kerültek olvasztásba, az sem lelt bennük egy fél szemernyi ezüsttel sem többet.

Oh, ezek hát nagyon együgyű hamis-pénzverők voltak, ha teljes értékű pénzeket készítettek.

Igaz, hogy ebből a közönségnek kára nem támadt, de annál nagyobb volt a kincstárnak.

Ez a vidék itt Zalathnától Verespatakig mind viselős azzal a nemes érczczel, a mit valami bohó «csak chimærának» nevez.

A bányákat magánosok míveltetik, mindenfelé a patakok mentében egész sorozatait látni az ércztörőknek; egyik csinosabb, a másik rongyosabb, némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az nyugszik, a többi nagy gondolkodva -112- hullatja kopogó kallóit, a völgyek oldalait századok óta felhordott kőhányások fedik, a mikben mind arany volt valaha.

Még a rómaiak kezdték el a bányákat megnyitni, kiknek nem volt ugyan lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; elébb megtüzesítették a követ, azután eczetet öntöttek rá, úgy porhanyították, a többit végezte a rabszolga vésője és kalapácsa.

E bányákból nyert arany fölmegy jelenleg évenkint tizenkét mázsára. A magán-vállalkozók tartoznak a kilugzott aranyat az abrudbányai, vagy gyulafehérvári pénzváltóknál átadni; ott kapnak értük pengő arany és ezüst pénzt.

Mintegy ötven évig egyfolytában alig ment évenkint hat mázsára e két aranybeváltónak átadott érczkészlet. Legalább hat eltünt, de azt gyanítani sem lehetett.

A kincstár egy font poraranyért fizet a bányásznak négyszáz negyvennégy forintot, ugyanaz pedig kivert pénz képében ér hétszáz húsz forintot, minden ágió nélkül.

Tehát a bányászok azt gondolták ki, hogy ők majd ezt a pénzt maguk verik ki, s úgy bocsátják forgalomba. Így készítettek saját termesztésű aranyukból igazi hamis pénzt, és volt rajta hasznuk évenkint jó időben, rossz időben 150–200 ezer pengő forint.

Maguk az érdekelt felek végezték a műtét körüli munkát; belőlük telt ki érczvésnök, gépkovács, olvasztó; gazdag jövedelmet húztak belőle; így egészen megmagyarázható, hogy maradhattak e veszedelmes üzletükkel annyi ideig titokban? Még csak létezésükről sem tudott senki semmit, mint a ki maga is érdekelve volt – nagy haszon reménye és nagy boszúállás félelme által.

Abrudbányától fölfelé indulva Bucsumnak, a sötét égerfákkal benőtt patak mentén, a mik úgy szeretik lábaikat a vízben füröszteni, két lovagot látunk a hegyek felé haladni, az egyik egy őszhajú, öles termetű oláh férfi, a másik egy fiatal délczeg nő. -113-

Az öreg férfi szőrével kifelé fordított báránybőr ködment visel, fejébe nagy hegyes báránybőr süveg van szemöldökig lehúzva, derekát széles, csattos tüsző köríti pongyolán, a régi római thoraxokra emlékeztető; gazdag ősz fürtei vastag tekercsekbe fonva, széles válláig leérnek, hófehér bajusza, mint két csüllőszárny csüng alá ajkai felett. A nyeregben egy durva zsák van előtte keresztülvetve, mindkét vége megtömve valami súlyossal, a zsákon keresztbe fektetve van egy hosszú lőfegyver.

A lovagló némber kisded, bozontos mokány paripán ül, mely szüntelen dicséretes törekvést árul el az előtte menőt megelőzhetni, lovagnője alig győzi visszatartani. Ez egyike a hirhedett oláh szépségeknek; arczvonásai, ajkainak metszése, telt álla, az antik szobrok bármelyikének mintaképéül állíthatnák oda, s hozzá azok a villogó szemek, az az életpiros szín, azok a szénfekete szemöldökök valódi ideált alkotnak belőle.

A festői viselet még emeli az alak szépségét: kettős tekercsbe font fekete haja lángvörös szalagokkal van átfűzve, feje hátulján kisded, kerek gyöngyös kalpag ül, míg elől azt egy füzér aranypénz fogja át, mely márványsíma homlokáig leér. Finom patyolat-inge tarka virágokkal s arany czifrákkal van kivarrva, melynek tapadó redői kérkedni engedik a termet szoborszerű idomait, nyakától le egész kebléig tíz-soros aranypénz-füzér van keresztül kötve; elől tallérnyi nagyságú füles aranyok, a felső sorban apró byzancziak.

A mint lovaglás közben (a hölgy férfi módra ül a nyeregben) az eleven színekkel csíkozott katrincza feltüremlik, látni a piros szattyán-csizmát s annak szárából kivillogó ezüst veretes török kés nyelét. A nyeregkápából mindkét oldalon egy-egy duplacsövű pisztoly elefántcsont agya mosolyog elő.

A mint egy nagy fekete palaszirt tövében a kibugyogó forrásnál az elébb lovagló öreg megállítja lovát, hogy a forrás mellé tett pománával megkinálja a fátát s azután -114- lovaikat is megitatja zablán keresztül, megszólal a leányhoz:

– Épen egy hónapja mult; akkor is holdtölte volt, mint most. Akkor azt mondta, hogy elutazik igen messze.

– Már pedig nem ment. Hanem tegnapelőtt éjszaka ott találtam a három bagolytollat az ablakomban.

– Nem a szél hozta oda, mert az ólomba voltak tüzködve az üveg mellé. Ezt pedig csak mi tudjuk hárman, hogy mit jelent. A Fatia Negra beszélni akar velünk s mi megyünk hozzá a Lúcsiába.

– Az nem lehet, az sehogy sem lehet; három nap óta itthon volna és én hozzám ne jött volna el! Én hozzám!

– Ki tudja? szólt az öreg hidegvérrel, nyeregszorítóját szűkebbre csatolva. Egy egész hónap hosszú idő, a hold is négyszer változik az idő alatt. Sok szép leány van a hegyen túl is.

– Ah, nem. Olyat nem talál ő, mint én vagyok, szólt kevélyen a leány, a rezgő víz tükrébe nézve, mely ziláltan tüntette vissza délczeg alakját. Aztán tudja ő azt nagyon jól, hogy én megölném őt, ha azt megtudnám.

– Ah, ah! gúnyolódék az öreg. Fél is te tőled a Fatia Negra! Azzal fiatal gyorsasággal veté fel magát nyergébe. Nem fél a fekete pofa senkitől. Nem fél az a fehérvári kommendánstól sem, sem a krasznai főispántól, pedig azoknak sok katonájok, hajdujok van. Nem fél az az ördögtől sem. -115-

Azzal indulásra nógatá szürke lovát; az megindult nagy gondolkodva, utána a leány paripája nagy tüszkölve.

– Ne is féljen senkitől sem, felelgetett rá a fáta, ne féljen a nagy uraktól, ne féljen az ördögöktől, de féljen a leánytól, a kit szerelmessé tett, ha megcsalja!

– Hát azt hiszed te, hogy az téged valami nagyon szeret? kérdezé tőle az öreg hátraszólva.

– Vagy megrontják a boszorkányok? elszárad? felpuffad? a béle összezsugorodik?

– Mi lesz hát a büntetése, ha olyan esküt szeg meg, a mire se a pap, se a boszorkányok gondot nem viselnek?

– Igen, ha ráismernél. De te még soha sem láttad az arczát. Ha egyszer elveti a fekete bársony maskarát a képéről, te soha sem ismersz rá.

– No, te igazán bohó leány vagy. Szerelmes vagy egy emberbe, a kinek még csak a képét sem láthatod soha.

Az öreg oláh kaczagott erre a szóra. Mikor az oláh kaczag, abban van valami szomorú, mint a nótájában; kevés oka van a nevetésre. Inkább gúnyolódás az, mint hahota.

– Már ha én szeretője volnék egy embernek, vagy épen esküdt társa, a hogy te állítod, hogy megesküdtél vele (a gyertyánfánál!), azt csak megkivánnám tőle, hogy legalább a képét mutassa meg; ne járjon hozzám maskarában. -116-

– Nem teheti ő azt: fogadása tartja. A mint a maskarát leteszi képéről, meg van rontva az egész hatalma, többé nem fogadnak neki szót sem az ördögök, sem a jó lelkek.

– Az igaz, felelt rá az öreg csendesen. Ha már egyszer dæmonokról volt a szó, akkor nem szeretett ellenvetéseket tenni. Mikor akarja, láthatatlanná tudja magát tenni; valahányszor űzőbe vették, katonák, pandurok, egész vármegye: mindig eltünt előlük. Azt hitték már, hogy fogják. Körülfogták, bekerítették, ő pedig sutty! elrepült vagy elsülyedt. Hanem azért én, ha asszony volnék, még sem állhatnám meg, hogy a képét meg ne lássam.

– Próbáltad vele megcsókoltatni az amulétot, a miben szent György képe van a sárkánynyal?

E beszélgetés alatt egészen leértek a völgybe a lovasok, s a mint a hegyi patak itt ismét keresztül szelte az útat, többé nem folytatták a járt ösvényen a haladást, hanem félre térve, a patak medrében léptettek tovább. -117-

Ez igen jó út azoknak, a kik nem óhajtják, hogy járásuknak nyoma maradjon; a sebes víz eltakarja utánuk rögtön falevéllel és görgeteg kövekkel a lópatkó nyomta jeleket.

A völgyvágány mindig szűkebb, mélyebb lett, a patak itt-ott apró zuhatagokat képezett már, miken ugratni kellett a lovakkal: azok már bele voltak tanulva, végre egy hirtelen mélyedésnél egyszerre négy ölet esik a víz, s a hogy ott a lovasok megállapodnak, tünik ki, hogy a hegyoldalba egy malom van építve, melynek kerekét a sebesen lezuhanó víz hajtja.

Ha idegen ember látná ezt a malmot, azt mondaná rá, ejnye, de bolond ember lehet ennek a molnárja, a ki ezt ide építette: először azért, hogy úgy el van rejtve sűrű égerfák közé, hogy keresve is alig lehet rátalálni, másodszor, hogy épen oda a vízesés alá van építve, a mi olyan sebesen hajtja a kerekét, mint egy rokkáét, lehetetlen, hogy a kő alatt minden liszt agyon ne égjen, és harmadszor azért, hogy ilyen furcsa út vezet hozzá vízmeder hosszában, s a hol az elvégződik, keskeny, kőbe vágott ösvény kanyarog le az ajtajáig, lóval nem járható; mindent vállon kell le- és fölczepelni. No, ennek kevés őrletője akadhat itt!

A két lovas ide érve, leszállt lovairól, azokat egy kis száraz égerfás szigetbe vezetve, s kötőféknél fogva a galyakhoz kötve; azzal az öreg leoldá a nyeregből a zsákot.

Az öreg kolosszusi termetéről alig hinné az ember, hogy azon általvető zsák emeléséhez még segítségre is legyen szüksége, valamint a zsák tériméjéről azt, hogy az olyan nagyon lenyomhassa a vállát, hogy még a kezét is neki feszítse a csipejének a nagy tartásban.

A leány azután leszedte a kápából a pisztolyokat, azokat övébe dugta, a hosszú puskát vállára vetette s egy merész ugrással a szigetből a partra szökellve, délczeg -118- léptekkel haladt a görnyedező öreg után azon a keskeny úton lefelé, mely a leirt malomig vezet.

A malom ajtajában állt egy fiatal férfi, közönséges fekete gubában, az ajtóféltől félig eltakarva; egyik kezében kétcsövű puska, a mi nem egészen szükséges eszköz a molnármesterséghez.

(Sajátságos neme volna a köszöntésnek, ha nem hasonlítana inkább valami összebeszélt jelszó-cseréhez.)

Azzal a két jövevény belépett a malomba, melynek közepén egy rozzant gépezet őrült kalimpálást vitt végbe; a kerék, a korong tánczolt a középen, a középkeréknek egy pár foga hiányzott már.

A megszólított szót fogadott, egy vasrudat dugva a gerendelyen keresztül, percz alatt megállítá a gépezetet, melynek garadjából épen semmi lisztféle sem látszott előkerülni.

Arra kiakasztá a középkorongot, mely a malomkővel vala összeköttetésben, egy vaslánczot, mely a gerendely körül volt csavarva, beleakasztott a malomkő karikáiba, s mikor ez megvolt, föltette a zsákot a garadba mindenestül.

A leány segítség nélkül is föl tudott oda szökni; könnyű volt, mint a zerge.

– Pável! szólt az öreg a legényhez. Nem ment itt előttünk a Fatia Negra?

– Még itt keresztül nem ment ma és tegnap. Két nap óta én vagyok a soros.

– Már, Onucz, szólt bele Pável, ha láthatatlanná tud is lenni a fekete pofájú, de tudtomon kívül itt át nem mehet.

– Mit tudsz te ahhoz, felelt neki az öreg, elhelyezve magát a garadban. Ereszd el a malmot!

A mint azonban a gerendely újra fordulni kezdett, a malomgépezet állva maradt, hanem a malomkő, garadjával együtt, elkezde csendesen sülyedni lefelé, a benne ülőkkel együtt s néhány percz mulva egészen eltünt velök valami sötét üregbe; a láncz csikorogva tekeredett még egy darabig utánuk. Egyszer aztán több ölnyi mélységből hangzott az öreg szava: hó! arra Pável ujra megállítá a malmot, a lánczot más karikába akasztá, s az ismét megindított gépezet újra fölemelé a malomkövet; Pável hozzá igazítá a korongot, s ismét elkezde az bőszülten pörögni, hogy csak úgy szikrázott bele a kő. Jöhet, a kinek őrletni valója van.

A hová pedig Onucz és Anicza leszálltak, az egy roppant nagy földalatti üreg volt, melynek magas boltozata beláthatlan sötétségben veszett el.

A barlang fenekén ugyanazon hegyi pataknak egy része folyt keresztül, mely a malmot hajtá, s oda facsöveken által volt vezetve, s itt szabályosan vájt mederben futott végig, meg-megvillanva két olajlámpa fényétől, melyek egy kis vashíd két végénél lobogtak, a mi a patakon átvezetett.

A barlang hátterében állt egy sajátságos kőépület, minden -120- tető nélkül, melynek két kis gömbölyű ablaka, mint az örök éber földalatti féreg szemei világított elő, szembántó vörös fénynyel, míg a palával fedett kémény minden részén keresztül szikrával elegy füst tódult ki a földalatti éjszakába.

Az épület belsejéből nehéz csattogás, őrlés hangjai neszeztek elő, mintha munkában levő gépek volnának ott szakadatlan mozgásban, és időközönkénti taszítások miatt a sziklatalapzat rezgését lehete érezni.

A hídnál ismét állt egy fegyveres férfi, kivel az érkezők jelszót váltottak, a kőépület ajtajánál szintén; ott megállítá a leányt az öreg.

– No most te, Anicza, a míg én odabenn leszek, ülj le a kőpadra és várj itt reám.

– Annak csak hagyj békét; ide jövünk minden esztendőben egyszer, megkérdezed minden esztendőben egyszer, hogy be szabad-e menned? S én mondom minden esztendőben egyszer, hogy nem lehet. És nem lehet. Addig van.

– Nos aztán? szólt büszke szemvillogással a leány. Kinél vagyok azért rosszabb?

– No, csak hagyj békét. Odabenn nincs az asszonyfélének semmi keresete, az asszonyok rendesen kiváncsiak, mindent meg akarnak tudni; aztán pedig semmi sem áll meg nálok, mindent kifecsegnek, az asszonycseléd ilyen.

– Aztán mikor ide valaki belép, annak rettenetes esküvést kell mondani, borzasztó átkozódást, hogy semmit ki nem fog beszélni abból, a mit látott. Nekem magamnak is a hideg fut át minden bőrömön, mikor azt el kell mondanom. Az nem asszony szájába való. -121-

– Ejh! félek is én az esküvéstől! kiálta daczosan a leány. Elmondom én, a mit ember elmondhat.

– Legyen eszed, Anicza és ne bolondulj, nem jöhet ide be leányféle, mert itt minden embernek le kell vetkőzni az őrök előtt az utolsó kapczáig, mikor bemegy, s le kell vetkőzni, mikor kijön. No hát!

Ily próbára csakugyan nem lehetett magát elhatároznia. Lábával dobbantott mérgében s nagyon emlegette a «dráku»-t, a ki pedig oláhul senki más, mint maga a nagyságos ördög.

Az öreg Onucz meg az ajtóőr nagyon nevettek rajta, most még aztán ők biztatták: «no, ha van hozzá kedved, hát gyere be».

E pillanatban fölnyilt az épület vasajtaja, s a leány elsikoltá magát örömhangon:

Onucz és az őr hirtelen lekapták fejükről süvegeiket; valóban a Fatia Negra volt az.

Hogy került ide látatlanul valamennyi őrön keresztül? azt ki tudná? s kinek volna bátorsága megkérdezni?

Még Aniczának sincs, ő neki sem jut e perczben eszébe más, mint odarohanni a rejtélyes szeretőhöz, nyakába borulni s elhalmozni csókokkal ajkát és szemeit, a miket az álarcz nem takar.

– Hagyjátok Aniczát bejönni, szólt a fekete álarczos, én jót állok érte s fölmentem az átöltözés alól, a mi engem sem kötelez.

– Jól van domnule, szólt az őr, de legalább az esküt mondasd el vele, a mit mindenkinek mondani kell; átkozza el ő is az eget és földet, saját vérét és csontjait, koporsóját és a másvilági tüzet, ha valamit abból kibeszél, a mit meglát.

– Nem, Anicza, monda a fekete álarczos, te nekem -122- erősebb esküvést fogsz tenni; te nekem esküdjél – örök szerelmünkre.

A délczeg hajadon gyönyörtől tikkadtan rogyott erre a szóra a Fatia Negra lábaihoz térdre, s egyik kezével annak kezét szorítva szivéhez, a másikat esküre tartá föl, s szép szemeit, mikben az ablakok izzó fénye ragyogott pokolbeli visszsugárral, a sötét boltozatra emelve, ott, az égnélküli ürben, megesküdött örök szerelmére kedveséhez, hogy soha, a kínpadon sem fog elárulni egy hangot, egy látott képet is abból, a mit ez órában meg fog tudni.

– Domnule, ez még sem okos dolog; leányzót ilyen hiábavaló dologra esketni meg, hisz ez csak olyan, mint mikor két garast fog az ember a markába esküvéskor, azt tartja föl, aztán arra esküszik; nem köt az senkit.

– Nekem ez elég, szólt az álarczos, pedig az én fejem sem olcsóbb, mint a tietek. A ki nem bízik bennem, ne jőjjön ide.

Azzal, a hogy átkarolva tartotta a leányt, bevitte magával az épületbe, míg az öreg Onucznak előbb odakünn tetőtől-talpig más ruhába kellett öltözni, a magával hozottat pedig kívül hagyni. Visszatérve, ismét amazt fogja levetni odabenn, s ezt veszi fel idekünn. A csempészet itt lehetetlen.

A Fatia Negra, karját a leány nyaka körül fonva, sorba vezette őt a földalatti épület rejtélyes szobáin, mikben a földfelettiek bálványa, az aranypénz, készül.

Az izzó tűzből, a mi a két külső ablakon keresztül a barlangba világított, itt semmi sem látszék, a szoba egyik szögletében volt csupán egy hengeridomú vaskemencze, mely hőséget terjeszte maga körül, s annak tetejébe volt téve egy kerek graphit tégely, felülről is befödve, s oldalán csappal ellátva.

– Itt olvasztják meg az aranyat, a mi már a tisztító -123- kemenczéből kikerült, szólt Fatia Negra a hozzá tapadó leánynak. Azelőtt egész katlanra és ölfára volt szükség, hogy ezt megolvaszszák, mióta e kis hengerkemenczét ide hoztam, tíz percz alatt félmázsát meg lehet olvasztani.

A leány összeborzadt, pedig hiszen nem a poklot értette azalatt Fatia Negra, hanem azt a kemenczét, melynek erős fujtatói a kettős hengerbe hajtják az érczolvasztó hőséget.

A Fatia Negra órájára nézett, a perczek betöltek, egyszeri sípolásra két munkás lépett be, vállig fölgyürkőzve a melegben; mindegyik hosszúkás vasmintákat hozott kezében, s azokkal kétfelől a katlan mellé guggolt.

Erre a Fatia Negra egy vasfogóval félrefordítá a tégely csapját, s azon perczben sápadt fény kezde elömleni a szobán; az arany csurgott ki vékony sugárban a tégelyből, az világított!

Valóságos jó, tiszta arany, tűzben folyóvá téve, mint egy pohár bor, s izzó fehér fénynyel világítva maga körül. A két munkás egyenkint tartotta alá a mintákat, a leány lélekzetét visszafojtva nézte e jelenetet. Nem hasonlított-e az valamihez: a mint ama fekete arczú alak tölti az olvasztott aranyat, lábainál heverő dæmonok csészéibe? a kik oly kiváncsian vigyorognak fel rá!

Mikor azonban a munkának vége, a fekete arczú ismét visszatér hozzá, megöleli, megcsókolja: «látod, kedvesem, így olvasztják meg az aranyat»; a leány rámosolyog; kár, hogy az a fekete álarcz nem tud mosolyogni.

Ekkorra az öreg Onucz is előjön, ki zsákját odakünn a tisztító-kemenczénél átadta.

– Hoztam magammal, ma a gépbe is teszszük. Minden ezer forintnál száz forintot nyerünk.

– Te derék ember vagy, domnule. A mióta vezérünk lettél, másfél annyi a nyereségünk, mint azelőtt, s olyanok az aranyaink, hogy nem lehet a császáriaktól megkülönböztetni.

A leány maga is bódulni érzé fejét e helyen, a hol nem beszélnek egyébről, mint pénzről, aranyról, nyereségről!

– Már régen, azóta sok pénzt kivertek már. Hamarább megy és kevesebb ember kell hozzá.

Egy alacsony ajtón át, melyen mindháromnak meg kellett hajtani a fejét belépéskor, a szomszéd szobába mentek, ott egy roppant csavargép működött, melynek hengerei közé rakták az arany rudacskákat, a mik alatt azután ezek oly vékonynyá lapultak el, a minőnek épen szükséges egy aranypénznek lenni.

– Látod, Onucz, eddig sokat vesztettünk a miatt, hogy az aranylemezeket úgy metszettük ki, a hogy a mintába ömlöttek, néhol a lemez vastagabb volt kelleténél, s az a mi kárunk lett; most ez a gép egyformára lapítja valamennyit. Csak tízezer forint volt az ára.

– Nagyon olcsó! kiálta fel a vén, ki tört báránybőr ködment visel, s tízezer forintot egy furcsa hengergépért olcsóságnak nevez.

Azzal könnyedén, mintha csak kemény papirszelet volna, a leány kézcsuklója körül foná az aranylemezt, két végét egymásba csavarva aczélerejű ujjaival. Ne felejtsd el, hogy ez «Zain!» és hogy azt tőlem kaptad.

A leány kétkedve nézett rá, mintha kérdené, hogy «neked mindent szabad itt elajándékoznod tetszésed szerint?»

– Jaj, jaj, domnule, csak készítetlen aranyat ne ajándékoznál valakinek, inkább marékkal szórnád a kivertet; erről még nyomunkra jön valaki. Aztán ez már tanú!

Anicza tíz csókkal felelt e mondásra. Eltalálta: épen tíz kettős aranyat ért az a karperecz, aztán a csók is kettős.

Az öreg Onucznak mind a tízszer a nyelve hegyén volt az a szó: «vajjon, domnule, feleséged neked az én leányom, vagy mi?» de egyszer sem volt bátorsága azokba a sötét szemekbe tekinteni, a mik oly félemlítően villognak ki a fekete álarcz réseiből.

A Fatia Negra ismét új géphez vezeté őket, mely az alátolt zainokból kerek pénz nagyságú darabokat metél ki; a Fatia Negra megmutogatta a leánynak, melyik orsó, melyik csavar hova működik, mi kényszeríti a szivattyú köldökét alá s feltaszítódni; hogy támad légmentes ür a lemez alatt, melyre aztán a külső légnyomás sulyával ütődik a kerek metszőhenger, s hogyan mozgatja az egészet kívülről jövő gőzerő; az egészet csak egy ember kormányozza, ki egy forgantyú segélyével a gép mozgását gyorsítja, vagy megszünteti.

Anicza itt is csak azon földfeletti erők működését látta, a miknek eredetét felfogni nem birja s a mikkel a Fatia Negra ismerős, őket előidézi s velük parancsol.

– Domne Zeu! sóhajta fel a vén Onucz, ha meggondolom, -126- hogy mi még ötven év előtt mindezt kalapácscsal és üllővel végeztük! Két nap izzadtunk abban a munkában, a mit most egy óra alatt elvégez ez a csoda. S mennyi emberkéz kellett hozzá! Hogy féltem, mikor a legelső tizenhat lat aranyocskámat a kohóba tették, hogy soha sem látom többet.

– Bizony nem többel, s azóta felszaporodott egy mázsa és nyolczvan fontra!

Ezt olyan büszkén mondá! nem jutott eszébe, hogy most a föld alatt van, a hol minden ember alázatos legyen, mert nem tudja, jut-e valaha föl? Az valóban csodálatos büszkeség is lehet, mázsaszámra beszélni az aranyról!

Azután ismét másik géphez jutottak, ez egy kis asztal volt, melynek aczélkerekei az aranyakat előbb megrovátkolák, mielőtt azok a sajtó alá kerülnének; szüntelen mozgó rugók egymás után tolták előre, forgatták körül és peczkelték odább az aranyakat, az ember nem látott egyéb mozgató erőt, mint egy nagy kereket, mely körül széles szíj tekergőzött, a szíj lejárt a padlat alá, odalent lakik, a ki azt mozgatja.

Anicza pedig babonás félelemmel simult a Fatia Negra ölébe, kinek mind e néma csodák szót fogadnak és szolgálatot tesznek.

Egy roppant csavarsajtó, Gengembre mintája szerint alkotva, állt az alacsony boltozatú terem közepén; a csavar fején hosszú lódítórúd keresztül dugva, melynek két végére két nehéz ólomgomb volt alkalmazva. E bunkók végeit kétfelől izmos legények taszíták előre, a lóduló gömb sulya alányomta a csavart, s az egy percz alatt odasajtolta a két aczélminta közé az alája tolt aranyat, az egyik minta volt a boldogságos szűzanya képe, a másik a -127- fejedelem pánczélos ábrája. A nyomás után a két aczélminta ruganyos lökése magától feltaszítá ismét a csavart, az izmos két férfi mellével neki feszülve, taszított ismét rajta. Egy kis aczélgyűrű rögtön kilökte helyéből a sajtolt aranyat, s másikat tolt a minta alá. A vert arany magas halomban hevert már a gép előtt, a munkások lábaikkal tolták azt félre, ha közel gurult.

Két szegény ember, ki tán a mindennapi kenyérért dolgozik, hogy veri halomra azt a szemfényvesztő érczet, a mibe mindenki szerelmes odafenn a földön, s a miért olyan sok ember eladja azt, a mije van odafenn az égben.

Egy harmadik néha falapáttal kisded vászon erszényekbe töltögeti a pénzt, melynek olyan különös, rekedt a hangja. Nem harangnak való, a mi az embereket imára hívja.

– Ne verjünk mi is egy-egy aranypénzt egymásnak emlékül? kérdezé a Fatia Negra Aniczától.

A munkásokat félre állíták a gép mellől s a két ólomgomb végéhez Anicza és a Fatia Negra álltak. Az álarczos figyelmezteté kedvesét, hogy vigyázzon, nehogy a visszatérő gép mellét megüsse, mert az halálos ütés. Mire a leány, mintegy büszkén kérkedve erejével, nem várta be hátrahajolva, hogy a gép rúdja egészen visszajőjjön, hanem azt fele útján megragadva izmos karjaival, ismét visszalökte, a minek az lett a következése, hogy az aczélrugó nem lökte ki a mintában fekvő kész aranyat, hanem csak egyet fordított rajta, úgy, hogy az arany még egy nyomást kapott, s már most kettősen volt meg rajta mind a szűz Mária kép, mind a fejedelmi alak.

– Eredj innen, bolond! még elrontod a gépet, nem a te kezedbe való az. -128-

A Fatia Negra pedig fölvevé a most már kiugrasztott aranyat, s nevetve mutatá Aniczának az eredményt.

– Elment az eszed? hogy ilyesmit tudsz kérni! Egy hibásan nyomott aranyat, a mit, ha meglátnak nálad, az egész gubernium a nyakunkon van! Domnule, olyan bolond ne légy, hogy azt az aranyat kiadd. Ha neki nincs esze, legyen neked. Mindnyájunkat elveszthetsz vele.

– Hiszen nem fogja azt Anicza sem a fején, sem a nyakfüzérén viselni, hanem zsinegre akasztja és szive fölött fogja viselni, ott pedig kívülem senki sem találja azt meg.

Onucz gazda nagyon szerette volna megmondani, hogy «ott ugyan, domnule, neked sincs semmi kereseted, mert nem beszéltél még a felől a pópával», de csak nem merte még ezt az egyet előhozni.

Anicza pedig hálateljesen csókolá meg a Fatia Negra kezét, mint egy ajándékot kapott gyermek: nem azért az aranyért, hanem a határtalan bizalomért, a miben annak szerelme nyilatkozott, s rögtön előhúzva kis török-kését, lyukat fúrt vele az aranyon és fölfűzte azt a vékony fekete zsinegre, a kis feszület mellé, melyet keblén viselt s mindkettőt visszarejté oda.

– No, domnule, szólt Onucz elbúsultan, már most, ha a fejeinket odatettük a leány kezébe, ugyan iparkodjunk ám, hogy meg ne haragítsuk magunkra!

Erre bejött a próbamester, egy fekete palatáblán czifra számadást hozva, melyen pontosan ki volt hozva, mennyi tiszta aranyat adott át Onucz a pénzverdének? mennyit fog ez érni kivert pénzben, s ebből a pénzverde számára -129- levonva három százalékot költségül, mit kell neki kapni érte?

– Csak olvasd te, domnule, szólt Onucz a Fatia Negrához, tudod, hogy én nem ismerek semmi irottat, de majd a fejemben kiszámítom, csak mondd meg előttem a számokat.

– Százhetvennyolcz font színarany, huszonnégy karát kilencz grán tisztaságú, három százalék a költségekre. A mi aranyaink nemes tartalma huszonhárom karát hat grán.

Ezen bonyolódott számtani feladványt szépen megforgatta fejében az öreg, felnézve a padlásra s szemöldökét felhúzva homlokára, s mire a Fatia Negra keresztül ment az írott számadáson, ő is elkészült a fejében összevetettel s a kimondott összeg az utolsó töredékig összetalált a táblára irottal.

– De uram, erősködék az öreg, pénz olvasva, asszony verve jó; légy jelen a kiszámolásnál.

– Nem leszek biz én, öreg, ha felét nekem adod is a pénzednek, én nem hallgatom aranyaid pengését, mikor leányod szavát hallgathatom.

(Vinne el a bányarém! dörmögé magában Onucz, hiszen épen az a nagy baj; csak ne félnék olyan nagyon tőled!)

Azonban mégis jobban féltette utoljára aranyait, mint Anicza két szemét, s ott maradt a pénzt számlálni a biztossal, mialatt Anicza és a Fatia Negra egy kis mellékszobába félrevonultak. Míg annyi aranyat darabonkint megolvasnak, az alatt sok szerelmes történetet elmondhat két ember egymásnak. -130-

– Hol jártál egy egész hónap óta? kérdé Anicza, a kalandorfőnök térdén ülve. Tudod-e, hogy milyen hosszú egy hónap? holdfogyta, új hold, holdtölte, utolsó negyed; ezt én mind végig néztem és egyszer sem láttalak. Hol voltál?

– Külföldön voltam ezekért az új gépekért, ezt nem bízhatja az ember másra.

– Rosszul jár vele. Aztán már mit akarnál felőlem megtudni? Azt akarnád tudni, hogy én olyan szenes tuskó vagyok, a kin rajtad kívül senkinek sem akad meg a szeme? vagy azt akarnád hallani, hogy remetének öltözve vándoroltam végig hét országon? a hol asszony-hangot hallottam, lesütöttem a szememet? a hol rám mosolyogtak, keresztet vetettem magamra és elfordultam? vagy azt kellene hogy elmondjam: itt egy szép szőke fehér állát csipkedtem meg jó kedvemben; amott egy pár kék szem kacsintása után felejtettem magamat, meg emitt egy barna ölébe hajtottam le mámoros fejemet – s végre azzal tértem vissza, hogy hét országon nem találtam szebb leányt az én bűbájos Aniczámnál.

A leánynak nem volt módja válaszolni és válogatni, mert száját lezárták csókkal, s ilyenkor az asszony is örömestebb hallgat.

– Mert látod, én nagyon féltékeny vagyok, szólt, midőn szóhoz jöhetett. Én nem úgy szeretek, mint más, hogy másról is tud gondolkozni. Én nem tudok egyébről gondolkozni, csak a te szerelmedről. Én nem vagyok soha sem éhes, sem szomjas, csak szerelmes; én nem vagyok soha fáradt, s észre sem veszem a munkát egész naphosszant, mert mindig szerelemről dalolok; én nem is álmodom soha -131- egyébről, mint terólad; s nem kivánom soha tudni, mi történik az egész világon? csak azt, a mi te veled történik.

– Hát én gondolok most egyébre, mint te rád? nem százezrekkel megronthatnak most a másik szobában?

– Igen. Tudom, hogy szeretsz, hogy az enyim vagy, mikor itt vagy. De mennyit vagy távol! Hányszor nem látlak hetekig, egész hónapokig! olyankor majd megőrülök; ki akarom találni, hogy hol jársz? mit csinálsz most? kivel beszélsz? aztán majd megbolondulok bele.

– Bizony pedig azt, kedves leánykám, nem jó volna megtudnod, hogy én olyankor merre járok? mert többet járok felvont puskák csövei előtt, mint szép leányok mosolygása között.

– Vigy magaddal; én meg akarom veled osztani a veszedelmet, a melyben élsz, az éjszakai zivatart, melyben bujdokolsz, a sziklai odut, a hol leskelődve pihensz. Én oltalmazni akarlak, ha megtámadnak, ápolni, ha sebet kapsz, s veled együtt elkárhozni, ha te pokolra mégy.

– Mert akkor én is féltenélek téged, s az aztán rossz volna mind a kettőnkre nézve. Csak maradj te apád házánál, ott jó helyen vagy magadnak is, nekem is.

– Hallod, Fatia Negra! apám azt mondta, hogy e hibás veretű pénz életedet kezembe adja. Tudod-e, Fatia Negra! -132- hogy ez a feszület az, a melyre megesküdtem, hogy ha engem egyszer megcsalsz, én nem keresem, hogyan, mi úton, de eszeveszetten megöllek. Te fekete arcz, fekete szem, érzed, hogyan ver ez a szív itt arczodhoz közel? Ezen a szíven nem jó feküdni két ilyen veszedelmes tárgynak; nesze, neked adom mind a kettőt.

– Csak te vedd el azokat s tartsd magadnál, mert az őrangyalra mondom, azok rossz helyen vannak nálam; te engemet nem ismersz még.

A leány sírva fakadt; a Fatia Negra csókkal, engeszteléssel alig birta elcsillapítani, midőn az öreg Onucz bedugta az ajtón ősz, bozontos fejét, s közbeszólalt:

A Fatia Negra megsimogatá a leány haját, orczáit, s fülébe súgá, hogy legyen nyugodt.

– Domnule? kérdé a főnöktől, vajjon nem emlékeznél rá, ha szépen kérnélek, mikor volt annak a napja, hogy te férje lettél az én leányomnak?

A Fatia Negra egy perczig meglepetve állt, azután csendes, dörmögő hangon felelt neki:

– Ha még egyszer eszedbe jut ezt a kérdést hozzám intézni, a fejed egy órával hamarább fog haza érni, mint magad.

Az öreg nem válaszolt erre semmit, megfogta a leánya kezét, s vitte magával; minden szemközt jövő munkásnak adott egy-egy aranyat borravalóul, s azon az úton, a melyen jött, ismét visszajutott a malomba.

Lovaikat meglelték az égerfás szigetkében, s újra felültek rájuk. – Szép világos éjszaka volt; a gönczöl egészen megfordult már.

Onucz azt mondá leányának, hogy lovagoljon elől; paripája jobban szeret sietni; a vert aranyat most már kétfelé osztották. -133-

Mikor újra a Tyiatra Kalmanuj alá értek, az öreg halkan szólítá Aniczát.

A leány hátra nézett, s látta, hogy az öreg hosszú puskáját épen az ő fejének irányozza.

– Ne félj semmit. Csak azt az aranyat akarom tőled visszakapni, a mit a Fatia Negra adott. Az én fejemmel bolondok ne játszanak.

Hajnal hasadt, mire hazaértek. A mint Anicza szobájába belépett, a szentkép alatt, mely ágya fejénél függött, találta már felakasztva mind a hibás aranyat, mind a keresztet, a mit két órával elébb a Fatia Negrának adott.

Ennek tehát csakugyan ördögökkel kell czimborálnia, ha látatlanul meg tudta őket előzni! (Vagy pedig más bejárását kell ismernie a barlangnak, s jó tolvaj-kulcsokkal ellátva lennie.)

Anicza nem szólt e felől senkinek; ismét elrejté a két amuletet keblébe, s most már büszke volt a Fatia Negrára.

AZ ERŐS JUON.

A világ előtt olyan megfoghatatlan sokszor, midőn azt mondják: ez a férj és ez a nő nem szereti egymást! Pedig milyen derék, szép emberek; hogy lehet az, hogy még sem szeretik egymást? Egy-egy közbámulásban részesülő férfi saját házánál nincs szeretve. Hogy lehet az?

Laknál csak egy fedél alatt vele, a ki ezt kérdezed, látnád mindennap, hallanád mind azt, a mit mond, látnád egészen közelről! -134-

Kevés nő az, a ki a házasság után nem veszt illusióiból; üres lelkek megszokják ezt a veszteséget, vagy kölcsönbe veszik; a nemes lélek tűr vele és hallgat. Mi férfiak olyan kevéssé vagyunk hiuk a házasság után apró hibáinkat rejtegetni, pedig azok mindegyikének fölfedezése a nőre nézve egy kis csendes martyrium. Az önzés az ember husával együtt él, annak épen úgy nem lehet parancsolni, hogy újra ne nőjjön, mint a körömnek, arra azonban gondunk van, hogy a kinőtt köröm ne legyen fekete, mert más ember szemét sérti, de az önzés körömfeketéjét elfeledjük tisztogatni. Észrevétlenül, úgy intézzük teendőnk, mulatságaink egész napi rendét, hogy az «én» az első személy, a «te» a második; nem gondolva arra, hogy ha mindenikünk kölcsönösen azt akarná, hogy a «te» legyen az első személy, az «én» a második, az milyen szép élet volna. Mint a rejtelmes páros csillagok járása, a miknek egyike nem a másik körül, hanem mind ketten egy képzelt központ körül forognak. Talán ez a központ a szerelem.

Hiszen a szerelem el is takargatja az apró bajokat, a mik fájnak: de a hol az nincsen! Hol a gyermeket sírva vitték az oltárhoz, kétségbeesve a vőlegény-házhoz, undorral a közös «mensa et thorus» mellé, a ki aztán mentül közelebb jut az elválhatlan tárgyhoz, csodálatos természeti paradoxonkép annál nagyobb ür van kettőjük között.

Hátszegi minden bensőség nélküli ember volt; udvariassága neje iránt nem volt egyéb, mint azon közhelyek ismétlése, miket jóra való ember restell már nőnek elmondani, tudva azt, hogy azokat nagyon sokszor elmondták már.

Igen ritkán is volt odahaza; néha hetekig sem látták Hidvárott, s mikor hazajött, rendesen víg társaságot hozott magával, a kiben Henriette épen semmi mulatságát sem találta. Ilyenkor aztán, hogy nejének kedvét találja, pompás ékszereket hordott számára, s Henriettenek végtelenül fájt az, hogy ama mindennapi lények egyikének hiszi, a kiknél a pompa minden vágyat kielégít. Soha sem tett fel -135- egyet is azon ékszerek közül, járt közönséges egyszerű ruhában, mint egy szegény polgárnő s maga sem tudta akkor, mi végzetes ösztön sugallta szivébe az ellentétes lemondást.

Azon hosszú napokban, midőn Hidvárott egészen magára és korán letarolt lelke gondolataira volt hagyva, néha késő estig elsétált egyedül a várkert alatti park árnyékos utjain, hallgatva a mezőn dolgozó leányok danáit.

A park végében volt a templom, azon innen egy kis tisztás hely, karókkal bekerítve, a mi káposztás kertnek volt használva. Valami szegény emberé lehetett.

Henriette sokszor látta őt, egy magas, őszszakállú férfit, hosszú fekete talárjában, a kis kertbe sietni; ott a tisztelendő férfi hosszú kabátját levetve, kapát vett elő és dolgozott késő estig.

Henriette eleinte azt hitte, hogy ezt tán csak diæteticai mulatságból teszi, hanem azután hogy másnap és harmadnap és a nap minden órájában ott találta, a hogy látta, mint törli az izzadságot forró délutánokon homlokáról a pópa, hogy szakasztja félbe a munkát kifáradtan, kapájára támaszkodva, míg kipiheni magát, akkor meggyőződött róla, hogy ez a munka nem mulatság, hanem keserves napszám.

Ez előtte egészen új tünemény volt, hogy a lelkész is kézi munkával törje magát; kinek a lelkek táplálékáról kellene gondoskodni, az saját teste táplálékáról gondoskodni legyen kényszerítve.

Sokszor szerette volna ezt megtudni tőle; de hiszen ő itt idegen volt, nem értett annak a nyelvén; míg egyszer a pópa észrevéve az úrnőt a keritésen át, igen szép tiszta magyarsággal jó napot kivánt neki, s az által tudatta, hogy ő is érti az urak nyelvét.

Henriette kérte az öreget, hogy hagyja abba a munkát, s jőjjön át hozzá. -136-

– Az nem lehet nagyságos asszonyom, a nagyságos úr megtiltotta az udvarán megjelennem.

– Mindenféle koldulásokkal. Majd a templom tetejét bontja meg a szél, majd a harangláb törik ki; egy esztendeje már, hogy az iskola leégett, azóta a falait benőtte a bogáncs, a dászkál is odább állt, nincs, a ki a gyermekeket tanítsa; aztán felnőnek zsiványoknak, tudatlanoknak, csak az uraság vallja kárát.

– Úgy van, fösvény. Én nem igen válogatom a szót, mert én pap vagyok és tudok koplalni. A ki pedig koplalni tud, az fel van mentve a hízelkedés terhétől, megmondtam én azt a nagyságos úrnak szemébe is; azért is tiltott ki a kastélyából.

Henriette nem birta a beszélgetést tovább folytatni a pópával, annyira felzavarta kedélyét az a gondolat, hogy Hátszegi fösvény. Az, a ki százezreket fáradság nélkül beseper és könnyelmün ismét szétszór, az tud visszautasítani embert, ki az Isten háza, a népnövelde számára koldul. Jaj annak, ki a közügyeket koldulni hagyja! A pap napszámból él, a nép azután természetesen rablásból.

A hölgy hirtelen félbeszakítá a beszédet, jó éjt kivánt a pópának s visszatért a kastélyba.

– Parancsoljon velem. Minden, a mit kigondolt, már annyi, mintha teljesítve volna. -137-

– Én szeretném ennek a népnek a nyelvét megtanulni, mely közt lakunk. Olyan vagyok itt közte, mintha süketnéma volnék.

– Az nem nehéz. Az oláh nyelv könnyen ragad, kivált arra, a ki francziául, vagy latinul ért.

Henriette mélyen elpirult, nem tudta: czélzás volt-e ez? tud-e Hátszegi valamit arról, hogy ő latinul ért?

– Óhajtanék mestert járatni hozzám, ki útbavezessen; a helybeli pópa alkalmas volna erre.

– Nem szegem kedvét. Az az ember ugyan egyetlen egy a világon, a ki nekem megtorlatlan gorombaságokat szokott mondani, házamnál és házamon kívül, a hol előltalál; a ki néha megteszi, hogy kastélyom falára veres krétával egész mondatokat ir fel Nehémiás prófétából; a kit én innen örökre kitiltottam: én szavamat adtam rá, hogy ha udvaromra beteszi a lábát, az ablakon vettettem ki; de hogy lássa ön, mennyire szófogadó szolgája vagyok, még csak le sem beszélem e kivánságáról, azt sem mondom, hogy válaszszon más nyelvmestert, hanem rögtön küldök érte s meghivatom magamhoz. Lássa minden ember, hogy az én házamnál – nőm az úr.

Henriette azon kezde gondolkozni, hogy e férfinak talán mégis van szíve s e szív fölött neki hatalma?

Másnap reggel már hivatva volt a lelkész. Margari közölte vele a nagyságos asszony kivánságát, ki a román nyelvet óhajtja megtanulni, s majd torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondania, hogy ezért száz pengő forintot fog kapni havonkint. Száz pengőt havonkint egy olyan nyelvért, a mit csak a parasztok beszélnek!

Rubán Tódor, ez volt a lelkész neve, rögtön ott termett a hivásra; bevezették az úrnőhöz. Derült, őszinte arczu öreg ember volt a pópa; szép hosszú fehér haja tömött fürtökben borult egyszerü fekete ruhájára, mely nagyon viseltes volt már. -138-

Henriette nem birta megakadályozni, hogy az öreg lelkész kezet ne csókoljon neki.

– Nem a szolga alázatossága ez úrnőjéhez, monda a lelkész, hanem a nép pásztorának tisztelete az angyalok iránt, kiket az ég, ingyen kegyelméből, leküldöz hozzánk néha a földre. Ne vegye ezt bóknak, nagyságos asszonyom, avval én nem vagyok nagyon adakozó; de kénytelen vagyok önt e néven nevezni; – én jól tudom, hogy engem nem azért tisztelt meg ily nagy jövedelmű és kevés fáradságú hivatallal, mintha a kivánt tudományra különös szüksége volna, mert hisz a nép nyelve ingyen is ráragad az emberre; megtanulják azt az urak tanító nélkül is; de felismertem az áldásthozó jó akaratot, ily módon segítni elárvult népünk lelki mivelődésén; mert én bizonyára ezután sem fogom egyszerű málékenyeremet izletesebbel felcserélni, hanem nagyságod ajándékát fordítom arra, a mi Istené és a népé, a kik mi nálunk a legszegényebbek.

E nap óta azt hivé Henriette, hogy neki magasabb hivatása van Hidvárott lenni; hogy a végzet azért törte meg szivét, azért hagyta megfagyni érzelmeit, azért küldte őt ide, a hol számára nincsen élet, hogy védangyala, megmentője legyen egy elhagyatott népnek; s azontúl nem talált kedvesebb mulatságot, mint faluról falura járni néha a pópa társaságában, máskor csak egy csatlóstól kisérve; akárhányszor pedig egészen egyedül, ott sorba látogatott templomokat, lelkészeket, mint valami esperes; kikérdezte bajaikat, segített rajtuk, pénzt adott iskolák építésére, szent könyveket osztogatott ki; összeszedett mindenféle elhagyott árvagyermekeket, azokat hazavitte, oktatásban, ápolásban részesíté; egész kisdedóvót alapított a vidék apróságai számára Hidvárott, s arról nagy szenvedélylyel szokott értekezni a pópával; ahhoz nagy bajjal alkalmas nevelőt szereztek, Margari barátunk ajánlatát erélyesen visszautasítva, ki ezt a hivatalt is képes lett volna betölteni – illendő honorariumért; és mind ez a nemes emberbaráti -139- szenvedély Hátszeginek roppant sok pénzébe került; de a ki azért soha szót nem tett miatta.

– Gyermek még, hadd játszék. Ezt szokta válaszolni, ha Margari vagy Clementine árulkodtak előtte Henriettere, hogy már megint zálogba küldte Fehérvárra az ékszereit, hogy néhány oláh porontytyal többet tanítson meg csizmában járni.

Még maga a báró utasítá a tőzsért, kihez Henriette ékszereit zálogba szokta küldeni, hogy rendesen négyszer annyit adjon rájuk, mint a menyit érnek, ő megtéríti. S azután ismét új ékszereket hordott nejének.

Egy napon Henriette a szomszéd Ravacselbe lovagolt át, hogy ott egy szegény beteg oláhasszonyt meglátogasson, kinek az előtt nehány nappal orvosságokat is küldött. Ezeket persze az be nem vette, hanem a kuruzslóval kenette meg a gyomrát valami jótékony kenőcscsel, a minek az az erős sikere lett, hogy belehalt; mire Henriette odaérkezett hozzá, már akkor végvonaglásaiban vala. Henriette magánkívül volt; mint mikor egy valódi orvos gyógyrendszerébe mások belekontárkodnak; segíteni ugyan nem tudott rajta, mert a nő mégis csak meghalt, de legalább gondoskodott illendő végtisztességtétele felől s e közben úgy elkésett, hogy már akkorra szépen fennvolt a holdvilág, mire Hidvár felé visszafordult.

Egyedül volt lóháton; mindössze egy pár óra volt a távolság a két helység között, ilyen rövid útra nem érdemes kisérőt hordani magával; különben is mitől félhetett? hisz a mióta ő e vidéken él, azóta nincsen itt rossz ember; a ki csak találkozik vele úton, útfélen, mind kezet csókol neki.

Innét egyedül indult hazafelé. Az út kanyarogva visz a völgyben mindenütt, azért hosszabb, mintha torony irányában menne a hegyeken keresztül. Hogy azonban Hidvárnak Ravacseltől van egy rövidebb útja, melyen öszvérek és poroszkalovak is szoktak járni, azt többször hallotta -140- a parasztoktól s ezúttal jónak látta ezt az utat keresni fel, nehogy az éjszaka ott lepje a völgyben.

Csakhogy a mi út jó az öszvérnek és a poroszkának, azt nagyon válogatja a jóféle angol paripa, mely nem szereti az egyik körmét a másik nyomába rakni; azután meg száz lépés a síkon sokkal rövidebb út, mint huszonöt a meredeken. Ezt erősen tapasztalá Henriette, mire a hegyi út tetejére felért, mert paripája egészen átizzadt és reszketett a nehéz fáradságtól. Hegyi utakra nem ilyen lovakat szokás használni; valami kis mokány paripa tréfának vette volna az egészet s szót sem tett volna érte.

Pedig az út terhesebb része még a lejtőn kezdődött, egyiránt fáradságos lóra és lovagra nézve; az ösvény meredeken hanyatlik alá, rohanó záporoktól mélyen kimosva; a görgeteg kő csúszik, gurul a ló lábai alatt s előtte, utána csörtet nagy robajjal, néhol félöles rovátkokon kell aláugratni; Henriette vette észre paripáján, a mint az füleit hegyezé, sörényét felborzalta, s nyugtalanul prüszkölt és rázkódott, mennyire osztja az úrnője félelmét.

Végre egy gonosz helyre jutottak, hol az út egyik oldalán éktelen mélység nyilik meg, míg másik felől meredek sziklafal emelkedik, annyira közel az ösvényhez, hogy a nyeregben ülőnek félre kell hajtania a fejét, hogy a kőbe ne ütközzék, s a keskeny ösvényen a lónak épen csak az egyik lábát letenni van hely.

Egy perczre a paripa megállt, mintha átallna e veszélyes ösvényre lépni; azonban visszafordulni épen nem lehete, s előbbre kelle mennie.

Henriette borzadva néze le az alatta tátongó mélységbe, mely felett, féloldalt ülve a lovon, egészen függni látszott s nagyot sóhajtva mondá magában: ha ide le találnánk bukni!

Alig gondolta ezt ki, a midőn a félénk paripa hátulsó lába megcsuszik s abban a pillanatban ló és lovagnő lebukik a mélységbe.

Henriette tisztán eszméleténél volt az egész esés alatt; -141- látta azt a rövid perczig tartó rohamot, mely alatt paripája az örvény sziklafalához surlódva csúszott alá: a sebes surlódásban leszakadtak a nyereg hevederei; egy perczig valami kinyúló bokor fentartá a rohamot, a másik perczben a nehéz paripa keresztül törte azt s még alább zuhant. Azonban Henriette egyszerre mindkét kézzel megragadá a bokor gyökereit, s ott maradt rajta.

A ló még alább esett s hanyatt fordulva két szikla közé szorult, a honnan azután szerencséjére nem birt kivergődni, mert ha még alább esik, agyonzuzza magát.

Két kezével a bokor gyökerébe kapaszkodva, érezé, hogy ereje nem soká fogná kitartani e feladatot; azonban ballába szerencséjére még mindig a kengyelben volt, s a nyereg és kengyel szinte fennakadt a bokor csutakjain, mik azt a paripa hátáról letépték; e kínos helyzetben az jutott eszébe, hogy ideje maradt imádkozni, Istennek ajánlani lelkét, s azután nyugodtan nézni a halál szemébe. Innen úgy sem menekülhet meg, mert a hely távol van minden emberjárástól; éjszaka következik, a bokor lassankint engedni fog terhe alatt, az elveszés bizonyos.

Azonban ha az úrnő elmulasztá segélyért kiáltani, annál hangosabban tevé azt a megszorult paripa. Hanyattfordulva, beékelt helyzetéből ki nem tudva szabadulni, folytonosan hallatá azt a rémületes bőgést, melyet a kevésszavú nemes állattól oly ritkán hallani, csak nagy, borzasztó veszély közepett; a kik ilyen állati vészkiáltást hallottak paripától, azok el fogják ismerni, hogy az borzasztóságban fölülmúl minden emberi rémordítást.

Néhány percz mulva úgy tetszék Henriettenek, mintha a mélység fenekéről emberi kiáltás viszhangzanék fel s alátekintve, a holdfénynél egy sötét alakot pillanta meg, ki szikláról sziklára ugrálva, mint a zerge, majd ismét egyik rovátról a másikra kapaszkodva közeledett a veszélyes ponthoz, a hol ő függött.

Lehetetlennek tartá az ember törekvését. A meredek falon -142- alig volt egy-egy látható hasadás, melybe megkapaszkodhassék s ha eljuthatna is hozzá, mit segítene rajta vele? hogy szabadítaná meg onnan?

A férfi azonban egyre közelebb ért; már ki lehete venni kecskebőr ködmenét, széles, magas süvegét, borotválatlan arczát, mikről a havasi kecskepásztorra ismerni. Bámulatos volt ügyessége és testi ereje, a mint néha lábbujjhegyre felállt, hogy egy magasan feje fölött látszó sziklarepedést elérjen, melyet alig bírt ujjai hegyével megragadni s a következő pillanatban már felhúzta magát félkézzel s lába hegyét illesztve a párkányba, új lépcső után nézett.

Egy ölnyire Henriette alatt épen egy jókora kiálló kőszeglet volt, melyen egy egész emberláb bízvást elférhetett. Henriette egy percz mulva azon a helyen látta állni a pásztort. Ölnyi magas volt a férfi, fejével elérte Henriette kengyelét.

Nyájasan mosolyogva tekinte fel rá, mintha csak lováról lesegíteni jött volna ide.

– Egy kicsit félrelépett a ló, asszonyom, de már nem tesz semmit. Kérlek, lépj ide a vállamra; ez a bokor nem soká tart, mert csak boróka; gyönge a gyökere.

Henriette tétovázott. Tán csak nem képzeli az az ember, hogy őt a vállán leviheti.

– No lépj ide, asszonyom, ne félj semmit. Leviszlek én innen könnyen. Oh hányszor teszek én ilyen utat a mélységbe esett gödölyéimért, egynek sem szabad ott veszni; s te nem vagy nehezebb egy kecskegidónál, én tudom.

Henriette önkéntelenül engedett; leszállt a férfi vállára; arra az félkarjával átölelte s úgy emelte le, hogy a delnő vállára ülhetett.

– Csak bízd azt rám, asszonyom. Lejutni könnyű, csak feljönni mesterség.

Azzal szabadon maradt kezével felnyult az összetört bokor maradványáért. Henriette bámulva látta, hogy a bokor, melynek gyökerei az ő terhe alatt le nem szakadtak, a férfi kezének egy csavarintására elválnak a sziklarepedéstől.

A pásztor csak arra kérte a delnőt, hogy ne féljen semmit, mert hiszen semmi bajuk sem történhetik s azzal a kitépett bokrot, mint egy paripát maga alá véve s fél kézzel a sziklához nyomva, hátát a falnak vetette, s hirtelen két lábát szétterpesztve, alá hagyta magát csúszni a meredek falon.

Henriette most elsikoltá magát, azt hitte veszve van. A másik perczben már szilárd helyen állt a pásztor s mosolyogva tekinte fel rá:

– Ugy-e nem történt semmi bajunk? Oh sokszor utaztam már én így, ez csak szánkázás!

Szánkázásnak nevezte egy fenyőbokor segélyével öt ölnyi mélységű sima falon alá rohanni!

Onnan már könnyű volt az örvény aljára levinni az úrnőt, a mélység alja eleven pázsittal volt benőve; oda leülteté őt.

Azzal ismét felkapaszkodott a beékelt paripáig. Henriette bámulva nézett utána: vajjon mit akarhat azzal?

A férfi odaérve a kétségbeesetten kapálózó paripához, elébb annak lábait egyenkint elfogdosá, azután guzszsal mind a négy lábát jó erősen összekötözé. Akkor az összekötözött lábaknál fogva nyakába ölté az állatot, s egy hatalmas emeléssel kirántá gyámoltalan helyzetéből, – és lehozta azt is a völgybe. Ott kioldá lábait, csülökre állítá, megveregeté, s mosolyogva monda Henriettenek:

– Nem nagy dolog! Aligha van négy mázsa. A multkori medve ötödfél volt; aztán azt elébb agyon is kellett verni, úgy hazavinni. Hiszen tudod asszonyom: én vagyok az erős Juon, – Juon Tare!

Ezt olyan önérzettel mondá a pásztor, mintha a világ minden részéből ide jövőnek kellene azt tudni hírből, hogy itt lakik az erdők között az erős Juon.

Henriette bámulatából azonban vevé észre, hogy ő még nem hallott felőle semmit.

– Te nem tudod még, domna, hogy én ki vagyok? de én tudom, hogy te ki vagy? A dumnye barbátu, az urad sokat találkozott már velem, az ismer jól. Az még csak olyan erős ember a világon, mint én vagyok. Sokszor birkózott velem itt a gyepen, – fogadásból. Egyikünk sem birta a másikat földhöz vágni. A nagyságos úr mélyebben tudja a fába vágni a fejszét, mint én, de én meg többet tudok emelni, mint ő; a nagyságos úr ököllel le tudja ütni a bivalyt, de én meg agyon tudom fojtani a medvét: hanem egymással nem birunk. Sokat verekedtünk. Tudod, asszonyom, csak tréfából, csak játékból; – az nem jó volna, ha mink egyszer haragból verekednénk: az rettenetes volna.

E beszéd közben Juon ügyesen összetoldozá a szétszakadt nyeregszerszámot és kantárt; felnyergelé a paripát, mely még mindig reszketett mind a négy lábán; lemosta fejéről a véres tajtékot, megtörlé a surlódás okozta sebeket s biztosítá úrnőjét, hogy ismét lovára ülhet; innen egy negyed óra alatt kivezetheti a járt utra, s félóra alatt Hidváron leend.

A völgy rejtekeivel ismerős pásztor, a ló kantárát fogva elől, bizton vezeté ki úrnőjét a hegyek nyilásáig, a hol a járt uttal ismét összetalálkozának.

– Szeretem-e? szólt büszkén a pásztor; s halkan tevé után: olyan szép, mint te vagy! – Buna nopte, domna!

Azzal nem várva több kérdést, visszafordult az erdőbe, s sebes ugrásokkal eltünt, szökellve.

Henriette mélázva gondolkozott az elmult óra eseményeiről: halálveszélyes helyzete, a csodálatos segítő, és az asszony, a kit olyan szépnek mond az erdők lakója!

Csak midőn kapuja előtt állt, akkor jutott eszébe, hogy megmentőjét minden jutalom nélkül bocsátá el magától, még csak egy «multiemescut» (köszönöm) sem küldött utána.

Férje nem volt honn. Nem kellett tartania terhes kérdezősködésektől, a mikre leginkább paripája sebei, szétszakgatott szerszáma és saját tépett öltönyei sok okot szolgáltathattak volna. Nem szólt az egész esetről senkinek sem. Hanem alig várta, hogy jőjjön a reggeli óra, melyben Rubán Tódor fel fog jönni a kastélyba, hogy tőle a Juon Tare felől kérdezősködhessék.

A GEINAI LEÁNYVÁSÁR.

«Hinné-e azt nagyságod, itt a meleg kandalló mellett ülve, születésétől fogva azon úri kényelemhez szokva, hogy minden parancsszavát külön cseléd siessen teljesítni, minden szobája szőnyegezve legyen, s minden ételhez, italhoz másféle kést villát és poharat lásson felterítve, hogy vannak emberek a világon, a kik nem tudják, hogy mi az a födél alatt alvás? a kik nem ismerik a vetett ágyat, -146- nem ismerik az evőeszközöket, de még a kenyeret sem? és talán mégis boldogok?

Pedig itt közelünkben élnek; nem kell miattuk az oczeaniai szigetek vad lakóira gondolnunk; elégszer látjuk őket; nagyságod hallhatja innen erkélyéről búskomor furulyáik dalát, kivált esténkint, mikor a kecskenyájak a mély völgyekbe térnek vissza.

Az ilyen pásztorember soha sem él födél alatt; sem télen, sem nyáron; földesura kecskenyájaival minden tavaszszal beszámol, a mi szaporodás van benne, annak fele az övé, azontúl nem beszélnek egymással, hogyan él meg ott a havasok közt nyájaival együtt? mivel táplálkozik? hogyan védi magát zivatar, hófergeteg ellen, s azután az erdők fenevadai, a medvék, farkasok ellen? szenved-e? s van-e a ki ápolja ott? miről gondolkozik tenger-időkön át? álmodik-e valamiről éjjel? vagy talán még szerelmes is? arról nem tudakozódik senki.

Ez a Juon, a kit nagysád meg akar ismerni, ilyen kecskepásztor. Valaha talán többet is fogunk felőle hallani, mert az ő élete nagyon regényes.

Volt itt a vlaskutzai határban egy gazdag pakulár, ki valami verespataki bányarészből valaha sok aranyat összetakarított, nem is nevezték másnak, mint a «gazdag Misule».

Ennek volt egyetlen egy szép leánya, Marióra, arról már van nagysádnak fogalma, hogy milyenek az oláh szépségek? Szobrász nem gondolhat ki magának szebb ideált. A Hátszegvidék különösen gazdag ilyenekben s ha ennyi szép alak között egynek mégis kitünően hire futamodik, azt azután még a szomszéd vármegyékből sem restelik a magyar urak felkeresni s ha lehet, szót váltanak vele; de nem mindig lehet, mert az oláh, mikor kaputos idegeneket lát az utczán, a csufját állítja ki az asszonyainak az ajtóba, hogy mentül hamarább menjenek odább.

Marióráról mind a mellett beszéltek még Aradon is; s -147- ha jöttek távol földről való urak a Gyetzárt, vagy Krivádiát látogatni, félretértek Vlaskutzára is, hogy az öreg Misule házánál megpihenhessenek, a honnan pedig épen semmi szép kilátás nem volt, csupán csak Marióra szép szemeibe.

És ez a csodaszép leány nem szeretett mást, mint a szegény kecskepásztort, Juont, a kinek egy szűrén, egy baltáján kívül semmije sincsen.

A gazdag Misule természetesen tudni sem akart e szerelemről, hanem volt neki egy hatalmas komája, Alsó-Fehérvármegyében, Tóbicza Gligor, nemes ember, falu hadnagya, ahoz akarta adni a leányát.

Juonról azt hiresztelték el, hogy boszorkánymester. Persze Misule felesége költötte rá, a miért úgy meg tudta igézni a leányát. A sok mendemonda között azt is ráfogták, hogy a fenevadakat megtudja babonázni, ért a nyelvükön s tud velük mindenféléről beszélni s nem fél tőlük. Hogy sokszor látták farkasokkal, medvékkel beszélgetni a gubájára letelepedve, ő ült az egyik végén, a medve a másikon.

Az volt benne az igaz, hogy Juon egyszer, a mint kecskéit őrzé, egy barlang szűk nyilásán át valami fájdalmas nyöszörgést hallott: volt bátorsága bemenni, hogy megnézze mi az? s talált ott egy nagy anyamedvét, mit távoli hajtó vadászaton halálra sebzettek s mely az ónnal vérző belsejében idáig elhurczolta még magát. A vén medve mellett volt még egy kis szopós kölyök, mely anyja vérző sebét nyalogatta.

Juon megszánta a kis gyámoltalan árvát s midőn másnap már nem hallatszott a fájdalmas nyögés a barlangból, bement érte: ott találta akkor is megdermedt anyjának hullája mellett kuporogva; bizonyosan ott veszett volna az is. Akkor Juon pártul fogta a kis bocsot, s ölébe véve, egy szelid kecskeeméhez vitte szoptatóba. A kis fenevad szelid állatok tején, emberi ápolás alatt nőve fel, egészen hozzászokott gazdájához; a medve különben is természettől -148- fogva nem vérengző állat. Együtt járt-kelt vele és a nyájjal, segített neki a kecskéket összeterelni este, unalmas napokon át eljátszódott vele, bukfenczeket hányt előtte, a mikhez a medve pompásan ért, vagy magas fákra kapaszkodott fel, leereszkedtében az egész fa héját lehántva rettenetes körmeivel. Éjszaka ott aludt mellette s könnyebb volt neki, ha az orrát odatehette gazdája ölébe. Ha falatozásra került a dolog, leült Juon mellé; tudta, hogy minden második falat sajt az övé, azt is megtette, hogy a bogrács alá fát is hordott a tűzre, mikor kukoricza-puliszka főtt benne s elég volt neki egyszer a száját megégetni, hogy többször bele ne kóstoljon; ő meg aztán cserébe vadmézet kutatott az erdőben, a mihez finom szaglása van s rávezette Juont a közös zsákmányra, nagy melegben hordta utána a gúnyáját, egy bundával több, vagy kevesebb, nem tett rá nézve különbséget. Juonnak nem volt más kivel beszélnie, mint a medve, s ha az ember az állatokkal egész komolyan beszél, azt utoljára megértik. A mellett azt is tapasztalhatá a medve rossz kedve perczeiben, hogy Juon ökölre is van olyan hatalmas, mint ő, ha netalán háládatlanul lázadást merne megkisérteni ellene.

Ezért hitték Juon felől, hogy az erdei vadakkal egyetért s ha akarja, ha megharagítják, rá tudja őket a szomszéd nyájakra uszítani; maga is sokszor átváltozik szakállas farkassá, medvekirálylyá s úgy csatangolja be a havasok rengetegeit.

A bihari havas szomszédjában áll a Geina orom; ilyenkor az is zöld, mint minden erdélyi havas, ha a hó letisztul róla. A mély völgyeket patakok járják, miknek menetét kiismerni a haragos zöld égerfa-pagonyokból, a hegyoldalak rengeteg bükkerdőkkel vannak terítve, feljebb szálfenyők kezdik elfoglalni a tért, utóbb ezeket is felváltja a mostohább rokon, a boróka-fenyő, mentül feljebb, ez is -149- annál alacsonyabb, mind jobban a földhöz lapul, utóbb csak az áfonya csenevész még az ormokon, végre az is elhagyja a tért s nincs más a tetőn, mint aszú fű, mely esztendőben csak egy hétig zöld, azontúl vagy száraz, vagy hó alatt van.

Hanem az olyan magamforma ember nem hagyja azt látatlanul, kivált fiatal, gondatlan éveiben, mikor még elég megtudnia azt, miszerint van valami csodálatos hely, a hova nagy fáradsággal juthatni el, hogy azt felkeresse.

Itt találkoztam több év előtt Juonnal. Ő maga naphosszant eláll ott a hegytetőn, botjára támaszkodva, míg medvéje a völgyben málnát szed s a kecskéket őrzi, nem elszökéstől, hanem más fenevadtól.

A kilátás valóban fölséges innen. Egyfelől a vulkáni hegylánczot látni, másfelől Kolozsvár környékét, a gyalui havasokat, nyugotra pedig előttünk terül a sík Magyarország, ködös rónáival mintegy beleolvadva az égbe.

– Mit nézesz itten naphosszant Juon? Kérdezém egyszer a kecskepásztort, kit reggel és este, jövet-menet ott találtam egy helyen állva.

Képzelni, milyen fejedelemnek tartja ő magát, ki nincs négy fal közé bezárva soha.

– Vannak a síkon is emberek, mondám én neki, a kik a szabad ég alatt élnek.

Egy napján az esztendőnek nagyon élénk szokott lenni a Geina. Szentiván napra következő szombat este eljőnek Rézbányáról, Topánfalváról a mézeskalácsosok, lóhátra rakott mézes bábjaikkal, méhseres és pálinkás csobolyóikkal és sátorokat vernek a tisztáson, másnap aztán tele -150- van a hegytető vidám néppel, ekkor tartják a hirhedett leányvásárt.

Távolról, közelről összejőnek a leányos anyák felcziczomázott eladó lányaikkal, a kik egyúttal minden hozományukat is bemutatják; felfűzött arany, ezüst pénz nyakukban, czifra szövött kendőik a lovak oldalára akasztva, töltött párnák, festett ládák a nyeregben; azokat ott sorban lerakják a sátorok alá, mint valami igazi vásárban, s azután jönnek a vevők, nyalka házasulandó legények, nézegetik a portékát, szóba ereszkednek vele, alkusznak és odább mennek, ha nem birtak megegyezni. Némely leányt nagyon rátartanak, másikat az első kérőnek odadják, s a kinek párja akadt, azt azután szép furulya és csimpolya szóval lekisérik a legközelebbi kalugyerig, a ki aztán hit szerint szentesíti ezt a frigyet.

Nagysád mosolyog e szokás felett, itten pedig ez nagyon természetes magyarázattal bír; a havasok lakói pásztori életmódjuk mellett oly távol laknak egymástól, hogy a legközelebbi szomszéd félóráig sem jut el szomszédjához. A mellett a fiatal leányok otthon ülnek, a fiatalság csak egyszer látja egymást esztendőben, a geinai leányvásáron. A férjes asszonyoknak már aztán szabad a búcsúkra is eljárni, de a leány otthon marad.

Persze, hogy az olyan hírhedett szépségeknek, mint Marióra, nem lett volna szükség épen a Geinára vándorolni, hogy férjet kapjanak, kivált miután az már ki is volt választva előre; hanem ezt már aztán úgy hozza magával a gazdagság büszkesége. A parasztok között is vannak, a kik büszkék arra, hogy ők gazdagabbak, mint más. Misule nem szalaszthatta volna el az alkalmat, hogy a geinai búcsún az ő leányát kiáltsák ki legszebbnek, az ő poroszka lovait legtüzesebbeknek, valamint a felesége sem élhetett volna a nélkül, hogy Marióra aranynyal himzett ingeit ki ne rakhatta volna a sátor alatt s vagy tíz kérőt el ne utasított volna büszkén.

Tóbicza Gligor is megjelent ugyanakkor a vásáron Rézpatak -151- felől jöve tizenkét hátas paripával, hat czigány muzsikussal: felkendőzve, pántlikázva minden ló és süveg; volt is aztán dinom-dánom. Ittak a pajtások, később egy egy kicsit verekedtek is, Tóbicza beverte egy pár kötekedőnek a fejét, aztán megint kibékültek s még szélesebb kedvük lett, csak a menyasszony volt szomorú.

Tóbiczának egyszer az jutott eszébe, hogy jó volna neki tán Mariórától egy csókot kapni.

– Jőjjön hát ide, ha szeret, ha különb akar lenni, mint én. Üssön el a kezemről, ha jobb legény. Ezzel ütöm agyon őt, ni.

Azzal egy hosszú kecskebőr-zacskót vont elő tüszőjéből, melynek feneke tömve volt aranyokkal s azt forgatá feje körül, mint egy csatacsillagot s lekiabált az erdőbe:

– Gyere elő, te rongy Juon, te koldus kutya! most van a leányvásár, most vedd el Mariórát, gyere elő, gyáva kutya, hadd üsselek agyon! Aranynyal ütlek agyon! Arany pénzzel töröm be a fejedet! – Hogy kaczagott és ujjongott ezen az ötleten az egész sokaság.

A mint ott legjobban hetvenkedik, egyszerre nagy sivalkodás támad az erdő felől, a sátrakból szalad a nép a lovak felé, ládát, hordót felforgatnak, asszony visít, férfi káromkodik; s egyes rémületes hang kiáltja: «jön a medve!» – «Itt jön Juon a medvével!»

Medvével találkozni igen elhatározott vadásznak van csak kedve, mert az még halálos sebet kapva is, boszút tud állni; nyilt téren szembeállni vele, nem tanácsos. Az a néhány lakodalmas puska, mit a legénység puffogatni hozott magával, különben is csak fojtásra volt töltve, aztán meg ilyen esetben a sok asszonynép elrémíti még a legjobb -152- férfit is, egy percz mulva hanyatthomlok rohant minden lélek a Geina tetőről a tulsó erdőbe, ott hagyva menyasszonyt, hozományt és ivószerszámot, úgy hogy midőn a medve és Juon kiugrottak a boróka-erdőből, már akkor senki sem volt a Geinán. De valaki mégis maradt ott: Marióra, ő nem futott a futókkal, hanem elbujt a sátorban.

Futott előlük Tóbicza is, de minthogy lábai a méhsertől nehezen vitték, hogy Juon utol ne érje s azzal is könnyebb legyen, elhajítá a hosszú bőrerszényt, a sok aranynyal. Juon pedig felkapá azt s megcsóválva a levegőben, mint egy parittyát, utána hajítá rákiáltva:

– Nesze a pénzed, nagyszájú! végy rajta magadnak feleséget; te pénz nélkül senki sem vagy; de én Juon vagyok egy baltával a kezemben is.

Azzal odament Mariórához, megölelé, megcsókolta, megkérdezé tőle, akar-e felesége lenni, vele menni, erdőn lakni? s midőn az igent mondott rá, ismét megcsókolá s azután elvitte magával szabad erdejébe, semmi aranyat, semmi drágaságot az ott hagyott martalékból még csak meg sem nézett. Csak Marióra volt rá nézve aranyból, más semmi.

A medve az alatt szelid pusztítást követett el a feldöntött mézes pogácsákban, egyéb veszedelmet nem okozott.

S mondhatom nagysádnak, hogy ez a nő, kinek férjén kívül nincs egyebe, de az valóban az övé: – most is nagyon boldog.

A FEKETE ÉKSZER.

Henriettenek az időtől fogva sajátszerű ábrándja támadt. Azt hitette el magával, hogy miután a kalugyerben egy igaz résztvevő tanácsadóra, az erős Juonban egy hatalmas védelmezőre talált, még egy barátnőt is kell neki szerezni ebből a genreből, s az senki sem lesz más, mint Juonnak -153- a felesége; az a nő, a kiről a férj olyan büszkén mondja egy idegen nő szemébe, hogy milyen nagyon szereti.

Ezt a bizarr ötletet makacs következetességgel kezdte kultiválni minden tenni valójában. Szüntelen az alsóbb rétegeket kereste; azokban a falusi jámbor körökben találta magát otthon, a mikben egy özvegy papné, vagy legfelebb egy üzletétől visszavonult bányász szokott lenni a főfő tekintély: neki azok tetszettek legjobban.

Férje csak mosolygott rajta: gyermek még, hadd játszék. Hadd szabdaljon bábruhákat ügyefogyottak számára. Ha megnő, majd más mulatságra tér.

– Lássa, kis kedves gyermekem, maga mindent úgy tehet, a hogy tetszik. Eljárhat a parasztok fonókáiba, rodináiba, ott mondathat magának meséket tündérekről és uraik által maltraitirozott parasztokról; gyönyörködhetik a bozontos emberek áldásaiban; az oláh a hálálkodásokkal nagyon adakozó. Én nem fogom el semmitől. Igaz ugyan, hogy itt volna az ideje, illenék is, hogy eljárjon velem a velünk egyrangú családokhoz, hogy azoknak bemutassam; itt körülöttünk minden nagyobb helységben van egy-egy kastély, a hol úri ismerőseink laknak, azok közt bizonyosan lennének számosan, kik önt szivesen fogadnák, kikből válogathatna magának barátnékat, játszótársakat; hanem én nem erőtetem rá, megjön annak is az ideje. Kolozsvárott a főnemesség gyülekezni kezd már a nyárszak vége felé; ott igen vidám, barátságos társaskörök szoktak alakulni: azokban önt mind várják; előre örülnek jövetelének, kérdésekkel ostromolnak; én kegyed számára a legújabb divatú ruhákat, ékszereket hordottam halomra; de én azért egy szóval sem kényszerítem, hogy készüljön, hogy odább fogunk menni, mert én azt akarom, hogy kegyed egészen ura legyen tetteinek. Majd megjön annak is az ideje. Én tudom jól, hogy mindezeknél kegyednek sokkal több előöröme van arra a falusi batyubálra, a mit a borfalvi övegy papné rendez a házánál; -154- kegyed oda meg is igérkezett és én egy szóval sem mondom, hogy ne menjen. Tegyen mindent kedve és ábrándjai szerint. Csak egyre kérem önt: majd ha egyszer ezekből az ártatlan, jó akaratú ábrándokból le találja szállítani a durva prózai való, majd ha nagyon megcsalva, megsértve érzi magát, akkor kérem, jusson eszébe, hogy van kegyednek egy természetes védelmezője, egy igazi barátja: – férje.

Ilyenformán beszélt a gyermeknőnek Hátszegi, mikor néha összejött vele. Csak néha; mert a nap legnagyobb részében nem látták egymást.

Az úgynevezett mézes hetekben a férj és nő soha egy félórát sem töltött négy szem közt egymással, meg voltak esketve, ebből állt egész boldogságuk.

Egy időben Déván járt a kalugyer; mikor onnan visszajött, sokat tudott beszélni a nagyságos asszonynak egy derék fiatal emberről, a ki Lippán esküdti hivatalt visel, valami Szilárd; a másik nevét elfelejtette. (Henriette kitalálta.) Az sok szivességgel volt iránta, s igen örömest hallgatá, a miket ő Hidvárról és annak úrnőjéről beszélt; hanem a midőn a pópa biztatni kezdé, hogy egyszer jőjjön el erre a tájékra, látogassa meg annak ritka természeti szépségeit, a pompás Gyetzár jégbarlangot, az óriási sziklaorgonát, a bazalt Detonatát, a bámulatos Csetátye Márét, arra azt felelte a fiatalember, hogy a kerek világon akárhova, csak ide nem fog tévedni soha. Vajjon mi kifogása lehet neki e vidék ellen?

Ezen azután Henriettenek volt mit gondolkozni napokon, éjeken keresztül. Tehát Szilárd nem maradt Pesten; eljött utána az ország határáig; közelében van, nincsenek messze egymástól. De azért őt még sem akarja soha látni; csak közel akar hozzá lenni. Kiséri és kerüli egyszerre. Milyen regényes ábránd.

Pedig tulajdonképen semmi regénynek való sem volt abban. Szilárd Aradmegyébe jött Sipos úr rokonaihoz; itt a tisztujításon megválaszták esküdtnek, hogy pedig Hidvárhoz -155- nem kivánt közelíteni, annak valószinűleg az is lehet az oka, hogy a férjhez ment kedves utáni szaladgálást nagyon hiábavaló fáradságnak tartja.

Most már Henriettet semmi hatalom nem birta volna Hidvárról elcsalni. Pedig nagyon jártak utána a férjével ismerős úri családok, hogy viszontlátogatásokra birják; hivták Szebenbe, Kolozsvárra; ő sehová sem ment, tetszett neki, ha kis apáczának, kis remetenőnek csúfolták.

Hanem egyszer azzal a különös hírrel lepte meg férjét, hogy ő szeretne *Bányára elmenni a jótékonysági bálra; a mit valami leégett falu számára rendeztek.

– Az kedvesem, igen csinos bál lesz; ott lesz a postamesterné, meg a kálvinista papné, az unitárius papné és az oláh papné; előtánczos a *pataki rektor; jelen vannak a bányarészesek: ilyenkor csizmát is húznak bocskor helyett, aztán a bányatisztek, azok között van egy régi jó ismerősöm, nálam négy évig volt kertész; azzal igen jól fogunk mulatni. Ön ott kétségtelenül, mint mindenütt, bálkirálynő fog lenni.

A «mindenütt» rezervata daczára is elértette Henriette a bántalmat, mintha ő azért keresné az ilyen igénytelen köröket, hogy azokban uralkodhassék.

Különös gondolat, hogy egy férj nejének udvaroljon és szépeket mondjon. Talán bizony el akarja csábítani?

Henriette azért is feltevé magában, hogy olyan egyszerűen fog öltözni az égettek dalidójára, hogy senki sem fogja magát terhelve érezni jelenléte által. Szerény és alázatos lesz, mint illik olyan nőhöz, a ki mindenkit irigyel azért, hogy szegény.

A főok pedig, a miért úgy vágyott e dalidón jelen lenni, -156- valami különös rögeszméje volt. Azt hitte, hogy sejti, tán meg is álmodta, hogy ezen a dalidón, mely a környék fiatalságát egyesíteni fogia, az is jelen lesz, az a bizonyos valaki, a kinek a nevét olyan igen fáj kimondani. Annyira belebeszélte magába azt a gondolatot, hogy nem is képzelhette, hogy ez máskép is lehessen. A sors így szokta összehozni az embereket s neki nagy kedve volt azt hinni, hogy a sors tartozik neki ilyen szinpadi véletlen találkozásokat arrangeolni.

Mintha a sors olyan együgyű volna, mint azok a szegény poéták, a kik könyveket irnak meg nem történt dolgokról.

Henriette igen szépen kifőzte magában, hogyan fog öltözni e szegény emberek vigalmában; egészen egyszerűen, minden feltünő czifraságot kerülve; hajába semmi diszítményt, csupán egy szál rózsát, egyszerű karika függőket és nyakláncz helyett egy fekete bársony szalagot.

Talán mikor ezt így kifőzte, arra is gondolt, hogy ott valakivel fog találkozni, a kinek jól fog esni, ha őt nem látja asszonyfővel; azért iparkodott úgy öltözni, mint egy leány.

Ez előkészületek közepett kap a postáról, hova Margari minden héten egyszer bement, egy kis lepecsételt csomagot, mely a czímzet szerint Lippán volt föladva.

Mielőtt felbontotta volna, bezárt magára minden ajtót, mint ki valami nagy főbenjáró bűnt indul elkövetni, s háromszor is megnézte a lezárt pecséteket, mielőtt egyet feltört volna közülök. Czímer, vagy kezdő betű helyett csupán egy csillag volt a pecséteken. Semmi kétsége sem volt a felől, hogy azt ki küldi?

Azután szép óvatosan leválasztá a pecséteket, hogy egy is össze ne törjék belőlük, s szívdobogva nyitá fel a katulya tetejét.

Remegő kézzel felnyitá azt is s talált benne egy pár fülönfüggőt és egy nyakboglárt. A fülönfüggők, mint szinte -157- a boglár, oxydált ezüstből voltak, sötétkék, feketébe játszó szinezettel; a függők csengője egy-egy kis halat ábrázolt, melynek egymást hátaló pikkelyei épen olyan mozgékonyságot adtak, a milyennel birnak azok a kis horgon akadt halacskák, mindegyiknek volt egy pár kicsiny, de igen ragyogó gyémánt szeme. A nyakboglár pedig egy pillangót ábrázolt, szintén két tündöklő szeme volt gyémántból; azok közül pedig az egyik kék volt; ritka szín a gyémántok közt.

Egy betű irás sem volt mellékelve a küldeményhez; de hát volt-e arra szükség? A ki annyi ideig megszokta álmaiban értekezni eszményképével, kell-e annak leirt magyarázat: nem mindent megért-e az egy hieroglyphből?

Ezt az ékszert bizonyosan ő küldi, s a mit ebben kérdez, arra az leend a válasz, hogy ezt fogja Henriette ama dalidóban viselni.

Milyen egyszerű és milyen kedves. Mennyire ismeri az még ízlését is, a ki ezt kiválasztotta számára. Férje soha sem jött volna erre a gondolatra.

Most már semmi kétsége többé, hogy tökéletesen csomóba lehet fogni minden szálát a sors intézte cselszövénynek. Az igen szép, hogy a jövendő így ki engedi a titkait találni!

Egész meséket gondolt ki magában, hogy miket fog férjének mondani, ha annak felötlik az ékszer, honnan kapta? mi úton jutott hozzá? milyen régen birtokában van már? Egyébiránt nem is igen fogja azt senkinek mutogatni; csak épen abban az órában teszi fel, a melyben indulni kell a mulatságba.

Úgy örült, olyan jó kedve volt egész addig a napig, mint egy gyermeknek, kire az első tánczvigalomba jutás eseménye vár; még férje jelenlétében sem tudott parancsolni örömének.

Hátszegi nem kérdezte tőle, hogy minek örül? A tervezett dalidó előtti napon átment nejével együtt *Bányára -158- a hol kastélya ugyan nem volt, de egy csinos emeletes háza, melynek emeletét egy bányatiszt családja birta bérben, a kik mind igen nagy kitüntetésnek vették, hogy a bárót és nejét elfogadhatták; legszebb szobáikat az utczára átengedék vendégeiknek s maguk a hátulsókba vonultak. A bányatisztnek fiatal felesége volt, a kivel Henriette mindjárt barátságot kötött; nagyon örült rajta, hogy lesz valakije, a kivel az egész dalidóban együtt járhasson, szót válthasson. A hölgyek olyankor szeretik nagyon egy nőtárs közellétét, a midőn egészen más valami érdekli őket.

Azon napon, melyen a dalidónak kelle végbe menni, a város honoratiorai siettek tisztelegni a körükbe érkezett delnőnél, kinek jótékonysági híre messze földre szétfutott már. Azok között, kiket így rövid látogatás után megismert, különösen emlékében maradt egy éltes asszonyság, kinek kezei és feje folytonos reszketésben voltak; ki a mellett igen vidám beszélgető volt, csak hogy mindig reszketett, s ha valaki véletlenül megszólítá, előbb mindig megijedt tőle. Ez egy unitárius özvegy papné, mint mondák, tehetős asszony, több bánya birtokosa, ki ez ideges reszketőzést több év előtt kapta, egy szomorú alkalommal, a midőn éjjel Fatia Negra bandája házára tört és kirabolta. Azóta maradt rajta ez a folytonos reszketés és könnyen ijedés. Az öreg asszonyság nagyon örült, hogy Henriettet látta, kit vidékük őrangyalának nevezett, s reszkető kezeivel addig erőszakoskodott, míg annak piczi kezét ajkaihoz birta vonni.

Henriettenek mosolylyal kelle elismerni, hogy az kedves bók volt a férjétől.

– Mert Henriette nem akar másokat meghódítani, mint a nőket és a gyermekeket. Ez az ő egész kaczérsága.

– És sikerül neki; tevé hozzá az öreg özvegy nő, reszketős ujjaival végig czirógatva a bársony kezecskét. -159-

Henriette meg lehetett felőle győződve, hogy itt őt mindenki nagyon szereti.

Eljött a vigalom estéje; Henriette felvette egyszerű tánczöltönyét, a mihez képest a bányatisztné toilettje valódi fényűzés volt. A fekete függők olyan jól illettek öltözetéhez, valamint a sötét lepke a nyak körül fűzött bársony szalagon. A bányatisztné nem győzött betelni a bámulatával.

Csak egy félelmes pillanaton kellett még átesnie: a midőn férje meg fogja látni az ékszereket. Ez a pillanat is átfutott minden veszedelem nélkül, bár elég szívdobogás közt. Hátszegi észrevette neje nyakán és fülében az ékszereket, megnézte, s azt a bókot mondta rá, hogy azok igen szépen illenek a hófehér nyak ellenmondó alabástromához.

Midőn ideje volt, előjárt a báró hintaja, a két hölgy beleült; a báró természetesen hátra maradt, megigérve, hogy a visszaforduló hintóval ő is és a bányatiszt a hölgyek után fognak menni. Addig és azutánra is neje a házi asszonyra van bízva, ki e kis város tekintélyei közé tartozik.

A tánczvigalom az ottani vendéglő nagy teremében volt rendezve, szegény emberektől kitelő egyszerűséggel; a takarékos függönyzetnél pótolta a pompát a nemzeti színek összeállítása. A mi népünk beszokta ezzel érni.

A terembe lépő bárónét minden oldalról tisztelgők serege fogta körül, igen örvendtek rajta, nagyon megtisztelve érzék magukat, hogy megalázta magát szegény társaságukba; a fiatal nő mindenfelé ünnepeltnek érzé magát; érezte jól, hogy ezek itt nem imádói, hanem a mi azoknál több, tisztelői; légbe emelve, kezeken hordva érzé magát, s annyi tisztelet, annyi hódolat közepett egy gondolat tölté el szivét. – Ha ő most itt van, pedig bizonyosan itt van, valahol a társaság közé keveredve, hogy fel ne tünjék; valami oszlop mellett, a hol jelenléte senkinek sem ötlik -160- fel, akkor láthatja régi kedvese arczát, milyen halovány a bútól, s milyen ragyogó az őt környező tisztelettől.

És valóban, a ki e perczben látta Henriette arczát, azt hiheté felőle, hogy fejét valami dicsfény veszi körül. A méla, szenvedő epedés holdsugára lehetett az.

De – ez arczot Szilárd épen nem látta e perczben; messze volt ő onnan, nem is sejtve, nem is álmodva, hogy ő róla most gondolkozik valaki. Henriettere egészen más meglepetés várt.

A mint egy párszor körüljárta már a termet, – épen tánczszünet volt, – megpillantá egy oldalpamlagon ülve azt az említett öreg asszonyságot, a kinek mindig úgy reszket a feje és a kezei s mint kedves ismerőséhez, oda sietett hozzá.

Az özvegy papné az első pillanatra, meglátva Henriettet, felemelkedett helyéből s eléje akart lépni, a másik perczben azonban borzadva visszahátrált előle, két kezét, szétmeredt ujjaival maga elé tartva, mintegy visszaidézőleg.

Henriette meglepetve állt meg s nem tudta e különös mozdulatot mire magyarázni.

Az özvegy papné kinyújtá felé folyton reszkető kezét, s most már szikrázó szemekkel néze rá, ingadozó léptekkel közelíte felé, mindenki bámulva nézett rájuk, csend lett, elhallgatott a társaság, ebben a csendben, ebben a bámulatban felkiálta az öreg nő iszonyattól áthatott hangon, melytől dermedés állt a szivekbe:

– Asszonyom! – ez az ékszer – önnek a nyakán, – ez a fekete pillangó – ugyan az, – a mit amaz irtóztató éjszakán, – az átkozott Fatia Negra – letépett a nyakamból; azok a fekete függők a miket leszakgatott fülemből; – a pillangó egyik gyémántja kék!

Sziszegést, tompa zúgást hallott maga körül; szétnézett -161- – talán oltalmazó után, s látta, hogy egyedül áll a terem közepén, mindenki elhuzódott tőle, még kisérőnéje is; de minden szem felé van fordulva, égető tüzét véli érzeni azoknak, kitéve, meggyalázva és védtelenül ennyi idegen között, egy iszonyú vádlóval szemben, kinek rettenetes joga van tőle azt kérdezni: «asszonyom, hol vette ön e rablott ékszert?» és a kinek ő nem tudna e kérdésre mit felelni.

– Asszonyom, nyújtsa karját; – az ékszert én vettem önnek Párisban. Én felelek meg érte.

Azzal oda lépett nejéhez, megragadta kezét s szétnézve a sokaságon, dörgő hangon kiálta a körülállókhoz:

– A ki nőmre egy tiszteletlen pillantást mer vetni, azzal én vetek számot. Helyet előttem!

Henriette látta, mint nyitott útat a sokaság, mint hunyászkodott el mindenki e parancsoló férfi haragos arcza előtt, látta, mint ült le maga a reszkető asszony is s azután elsötétült szemei előtt minden; ájultan rogyott azon férfi karjaiba, a kit úgy gyűlölt mind ezideig s a ki a legirtózatosabb pillanatban – egyetlen szabadítója volt.

Mikor ismét magához tért Henriette, érzé, hogy kocsiban van. Férje egy perczig nem állt meg vele többé azon városban, hanem vitte éjszaka haza Hidvárra.

A hegyi utakon, koromsötét éjjel, nem volt tanácsos az utazás; a hintó lassú döczögéséről veheté észre a nő, hogy óvatosan haladnak; felnyitá az egyik ablakot és kitekintett. Azt látta, hogy férje gyalog megy a hintó előtt, lámpással kezében, keresve a jobb útat; a kocsis a bakon ül; a hajdú a hintó mellett megy, segítve azt tartani dülősebb helyeken.

Valami hang úgy vádolta belül, a miért ezt a férfit oly -162- hosszasan tudta gyűlölni, ki irányában soha sem volt egyéb, mint gyöngéd, ki soha tőle nem követelt, ki talán csak azért tartá magát az ideig ifju nejétől távol, mert látta, hogy annak alkalmatlan; és a kiben most egyedüli védelmezőjét tanulta megismerni.

Egy órai botorkázás után kijutottak a tört útra; itt a báró megállítá a hintót s benézett annak ablakán.

Látva, hogy Henriette már ébren van, azt kérdezé tőle, hogy nincs-e valami baja? Azután meg azt, hogy megengedi-e, hogy beüljön mellé.

Henriette föltevé magában, hogy férje legelső vallató szavára meg fog neki vallani mindent. Mindent, még legtitkosabb ábrándját is. Még azt is, a mit csak Isten olvashatott szivében.

– Kedves Henriette, azt ne gondolja felőlem, mintha én valaha azon törném a fejemet, hogy megtudjam, mi úton jutott az a végzetes ékszer kegyed birtokába, s tömérdek ékszere közül miért választá kegyed ezt ki e mai napra? Én magamra vállaltam érte a felelősséget; abban a perczben czélszerűbbet nem tehettem. Már most csak arra kérem, hogy meg ne hazudtoljon; hagyja rá, hogy tőlem kapta azt, én majd elintézem az egész dolgot, hogy nem lesz belőle nagyobb zaj. Ilyesmi megeshetik akárkin is; a baj csak az, hogy a felismerés ilyen nyilvános helyen történt, s hogy az egykori birtokosné oly tulságosan ideges. Nem lehet tőle rossz néven venni, ha azon perczben nem birt magával. Azóta bizonyosan megbánta. Ne féljen; adja ide kezét, minek reszket? hiszen én biztosítom, hogy ebből önre nem fog kellemetlenség háramlani. Azonban mégis azon esetben, ha az ékszert nem édes atyjától kapta kegyed ajándékba, szükséges, hogy a jó öregnek irjak, és megnyugtassam, tudatván vele, hogy én adtam azt kegyednek, különben a nagyító hír ki tudja mit kürtölne fülébe?

– Irjon ön; szólt Henriette s azzal odaborult férje keblére és elkezde keservesen zokogni; ott sírt addig, a meddig sírnia jól esett.

Henriette kénytelen volt magát meggyőzni a felől, hogy férje – legalább az ő irányában – nemesen érző lélek. E percztől fogva egészen másszinű üvegen keresztül látta őt, kezdte hinni, hogy mind azok, a miket ő hibáknak látott benne, csak a férfiak általános szokásai s kezdett magában félreismert erényeket fedezni föl benne.

Midőn reggel a hintó Hidvár udvarán állt meg, Henriette férje karjai közt ébredt fel; ott aludt sokáig. Midőn körültekinte s Hátszegi delejes szemsugáraival találkozék pillantata, úgy tetszék neki, hogy az elmult éjszaka rémjelenete nem volt egyéb, csak egy álom, melyből jól esett felébredni.

Midőn férje megcsókolá kezét, szobájába távozta előtt, Henriette megszorítá annak kezét s hálásan mosolygott reá. Azt hitte, hogy most már ébren van.

Csak a midőn hálószobájába ért, a mint megállt a terebélyessé nőtt asclepias előtt, ekkor döbbent vissza szivében. A rovátkolt levelek, mint megannyi szemrehányásra nyiló ajk, látszottak felé fordulni, s a nyiló fürtök csillagvirágai, mint mozdulatlan vigyázó szemek, tekintének felé, mintha megtámadnák mind egy távollevő nevében.

Miért kell te neked Szilárdot megvetned? Ki sugta neked azt a gondolatot, hogy ama rejtélyes ajándék ő tőle jött?

Valóban azt meg kellett engednie a szemrehányó virágnak, hogy erre a gyanúra egy csepp oka sem lehet.

De mi hát e borzasztó rejtélynek a kulcsa? Kinek kellett ez az ötlet, hogy neki ajándékba küldje azt az ékszert?

Egy talány elzárta minden magyarázat elől az útat; és a talány volt – Fatia Negra maga.

Hogy jutott a fekete ékszer az ő kezéből Henriettébe? mi oka volt annak e fortélyra? – s egyátalában ki lehet az az ember? Ez a gondolat nem hagyá Henriettet nyugodni. (Egyébiránt az utolsó kérdésre egynehány vármegye hatósága hasonló kiváncsisággal szerette volna megtudni a megfejtést.)

Nem birják elfogni ezt a hirhedett rablót? Ha mindenki, a kinek valamijét elrabolta, úgy főzné magában a terveket ellene, mint ő, a ki rablott kincsét ajándékba birta, csakugyan vesztébe kellene neki rohanni.

Elébb férjétől kérdezősködött felőle, az azt felelte rá, hogy az egész Fatia Negra históriája nem egyéb, mint oláh költemény. Rablások az igaz, hogy történnek, a mikben a harámbasa rendesen fekete álarczot visel, hanem ez nem egy és ugyanazon ember; de miután e névnek már olyan bűvereje van a közönség előtt, többen is használják a nevet és álarczot; a mi onnan is bizonyos, hogy egy párszor már el is fogták, fel is akasztották a Fatia Negrát, mégis él. A nép mythologiai alakot csinált belőle.

Egészen más volt a pópa véleménye e tárgyról. Ő úgylátszott, hogy részletesebben van értesülve.

A Fatia Negra, bár az ország minden szélét összekalandozta is, állandó fészke itt van a környékben; itt van egy kedvese, a kinél gyakran meg szokott jelenni?

– A köznép egyrészt egyetért vele; más része fél tőle, mert ördöngösnek hiszi.

– Oh nagyságos asszonyom, tűztek azt ki a vármegyék eleget. El is indult egynehány bátor ficzkó a felkeresésre, de biz annak mindig az lett a kimenete, hogy saját fejeiket is ott hagyták. -165-

– És én nem akarok nyugodni, míg ez az ember kézre nem kerül; oh, a rablóvezér nem sejti azt, minő ellenséget ébresztett fel maga ellen, midőn ilyen rettenetes talányt adott fel szivemnek. Meglássa ön, hogy én leszek elébb-utóbb, a ki azt meg fogom fejteni.

A kalugyer fejét csóválta; mintha mondaná: erős férfiak kidőltek e vállalatból; mit tehetnél te gyönge nő?

Férjének nem szólt e felől Henriette semmit. A fekete ékszerek miatti csatány lassankint elaludt magában; Hátszegi visszaküldte az özvegy nőnek a felismert ékszereket, s utasítá, hol járjon utána az eladónak – Párisban. Képzelhetni, hogy ez nem ment tudakozódni Párisba, hanem beérte azzal, hogy megkapta elrablott jószágát.

Annyi eredménye maradt e rázkódásnak Henriettere nézve, hogy többé nem lehetett semmiféle jótékony czélú dalidóhoz kedvet csinálni neki, s azontúl kerülte azokat a köröket, a mikben ilyen kiméletlenül megbántották. A szégyen és méltatlanság pirja szökött arczába, ha azon jelenetre gondolt. Attólfogva kezdte hinni, a mit férjétől mindig hallott: «úr úrhoz, szegény szegényhez való». Úr és szegény ember között nincsen társalgás. Egyik sem érzi magát jól a másik közelében; a különböző rangosztályok jó egyetértésben élhetnek egymás mellett, de együtt nem, hogy mindeniknek saját élvezetei vannak, a miket a másik jelenléte zavar, stb.

Igazat adott neki mindenekben s átlátta, hogy nem tehet okosabbat, mintha egészen férjére bizza magát.

Ezentúl megfordult a régi jelszó; most már Henriette mondá: «a hogy férjem akarja, ő az én uram a háznál».

Hidvár termei ezután víg úri társaságok előtt nyiltak meg. Vidám estélyek, kirándulások válták fel egymást; a fiatal nő megismerkedett Erdély főuri családaival; látta -166- színről-színre, tapasztalá magukviseletében, a mit otthon nem látott, hogy mi az igazi úr? mert még azért, hogy valaki gazdag ember, nem úr; a gazdag ember lehet igen közönséges ember: míg ezek az erdélyi mágnások olyan szépen megmutatják, hogy lehet az ember néha igen szerény birtokocska mellett valódi gavallér; gyakorolhat vendégszeretetet, áldozhat közügyekre, úri díszt tarthat udvara körül. Ezek nem iparkodnak egymást pompával felülmulni, mert tudják, hogy sok szerény birtokú nemes van közöttük, a kiket köreikből nem akarnak elriasztani, de mint egy ember, helyt állnak minden közrészvétre felhivó ügyben s kiüldözik maguk közül, a ki jellemtelen; semmi szennyet el nem tűrnek magukon, azért igen sűrű náluk a párbajeset és csodáig erősek hölgyeik iránti szerelmükben. Sehol sem mutogatnak annyi ősz, kopasz agglegényt, annyi világtól boldogtalannak hagyott férfit, mint Erdélyben, kik évtizedeken keresztül közbeszéddé vált hűséggel ragaszkodnak egy el nem érhetett ideálhoz s ezt ott senki sem találja nevetségesnek.

Mindezek úri erények. Henriette tanulta ismerni a különbséget az úr és gazdag között.

Nem volt csoda, ha oly hamar beletalálta magát új helyzetébe, ha kezdett sorsával kibékülni s úgy járt vele, mint a ki holdvilágnál igen riasztónak talált egy tájat s ugyanazt napvilágnál egészen másformának szemléli.

Eljött az őszi idény; a férfiak ilyenkor készülődnek, gyülekeznek veszélyes vadászataikra: medve és vadkan a jelszó; előtte egy héttel már nem lehet velük beszélni a nőknek, külön huzódnak fegyverszobáikba, fegyvereikről, vérebeikről beszélnek; egymást tüzelik kalandok elmesélésével, fogadásokat tesznek és közben kártyáznak. A hölgyek ilyenkor el vannak hanyagolva.

A vadászat tettleges idénye alatt pedig épen hetekig nem látni a férfiakat; kimentek azok az erdőre, ott járnak, leskelődnek, vízben, fagyban, s mikor haza jönnek, a hölgyek épen nem találnak benne semmi rendkívülit, ha a -167- férjet, vagy a deli udvarlót esőtől lemállott, sártól láthatatlan, összetépett ruhában, néha megsebesítve, piszkolva látják haza jönni, vagy a szekérről leemeltetni, mert hisz az férfias mulatság – és csupán úrnak való.

A medve-vadászatok idényére megjelent Gerzson úr is, a hős nyomorék, és gróf Kengyelesy s számos ismerős arcz távol megyékből, kiket Henriette esküvője utáni napon együtt talált, s kiknek Hidvár rendesen őszi légyottjuk szokott lenni.

Gróf Kengyelesy nem hozta magával nejét; a kis hamis azt állította férje eljövetelekor, hogy beteg s hátramaradt. Értse, a ki érti.

Henriettenek elég foglalkozást adtak a háziasszonyi gondok. Büszkeségét találta benne, hogy vendégei hiányt ne szenvedjenek elnézése miatt; tudta a házinő szerepét estélyek alatt illő applombal betölteni.

Ez alatt sok mindent elfelejtett a régi ábrándokból. Csak azután, midőn egy napon vadászok, peczérek, idomárok és társzekeresek csapatostól elhagyták a kastélyt, hogy be a hegyek rengetegei közé vonuljanak, a hol több napon keresztül fog tartani a nagyszerű hajtás; mikor a nagy zaj, sürgés-forgás egyszerre elmult, a kastély szobái elcsendesültek, akkor kezdett ismét valami teher a lelkére nehezülni, mint egy régi fájó emlék súlya.

Nem maradt a kastélyban vele a cselédeken kívül más, mint Clementine és Margari. Margari persze a világ minden medvéjeért sem ment volna az erdőre, a hol az embernek a ruháját és a bőrét össze lehet tépetni.

Clementine nagy szomorúan pletykázá el, hogy a legközelebbi éjszakákon, midőn az urak kártyánál ültek, Hátszegi ellen fordult a szerencse; Kengyelesy gróf visszanyerte tőle az egész kengyelesi uradalmat.

– Hála Istennek! sóhajta e szomorú hírre Henriette. Ez is egyike volt lelke alpeseinek, a mik lidércznyomással nehezültek szivére, s a válaszfalak egyike, a mik férjétől eltávolíták. Tehát ez is elmult. -168-

Clementine még azt is tudta, hogy e veszteségen a báró úr egy hajszálnyit sem bánkódott, sőt azt is mondta, hogy ebből látja, mennyire szerencsés most a szerelemben.

A gróf pedig azt mondá, hogy még nem mer a nyereségnek örülni, mert útközben megint előkaphatja az átkozott Fatia Negra, mint már egyszer megszabadította a nyert pénzétől.

Henriette tagjait hideg borzadály futotta át, ismét az az átkozott név! Ez a Fatia Negra. Már felejteni kezdé. Őt magát, rejtélyes alakját és a szégyent és rémületet, mely őt vele megismerteté.

Azután, hogy egészen magára maradt, régi emlékek kezdtek föltámadni sírjaikból. Annak az ifjunak a halvány képe, ki érte egykor meg akart halni; a fogadások, a miket annak tett; annak közelléte egy határszéli városban, tudakozódása az elpártolt kedves felől, nyilatkozatai, hogy soha e tájra nem akar jönni s azután a Lippáról érkezett névnélküli küldemény; annak háborító következményei… A phantasiájától kormányzott lélek arra a gondolatra kezde jönni, hogy Szilárd és Fatia Negra között valami eszmének kell létezni!

Hátha e megszégyenítés kicsinált boszú volt? Kinek a boszúja?… Egyenesen magáé a megcsalt kedvesé.

Az asclepiás azzal állt boszút e gondolatért, hogy oly erős virágillatot terjesztett a szobában, hogy a nő feje megfájdult tőle.

Az egész idő alatt, míg a vendégsereg ki s be járt a várkapun, ő tájára sem jött annak; most azonban sietve kért néhány szóválthatást az úrnővel. -169-

– Hírt hozok Fatia Negráról, asszonyom, és még egyébről is, szólt a pap, mihelyt egyedül volt az úrnővel.

– Tegnap a Dupe Piátrán lakó híres vajákos nő jöve hozzám egy igen nehéz kérdésben lelkét megnyugtatandó. Ez az asszony, mint a környék minden népe tudja, híres kuruzsló és olyan szerek készítője, a miket más embernek adni nem szabad. Kivált hajdanában igen sűrűen látogatták mindenféle bajban levő emberek és – különösen leányok. No de ezt nem szükség nagysádnak megtudni. E kuruzsolásoknak azonban egyszer már nagyon megadta az árát, mert a megyei hatóság méregkeverésért befogatta s több évig ült a tömlöczben. Ez idő óta tartózkodóbb s nem minden embert lát szivesen erdőben elrejtett magányos viskójában; kivált mióta én is keményen megdorgáltam, hogy milyen nehéz terhet vállal lelkére, midőn a természet által füvekbe rejtett erőket tudatlanul emberek megrontására használja. – Tegnap tehát ez a nő hozzám jött, pedig nagy ritkaság őt emberek közt látni s azt adá tudtomra, kogy a mult éjjel nála volt a Fatia Negra.

– Az álarczos azt kivánta tőlem, monda a kuruzslónő, hogy készítsek számára mérget, mely bizonyosan öl. Én azt mondám, hogy nem teszem, nem akarok a vármegyével semmi pörbe keveredni megint. Igért pénzt, sok aranyat mutogatott; azt mondtam rá, hogy ez nekem mind nem kell; azzal én meg nem válthatom magamat a bajból, ha az urak ki tudnak rám valamit. Akkor kihuzta a pisztolyát, odanyomta a végét a homlokomra, hogy a karika mély nyomot hagyott a bőrön s azzal fenyegetett, hogy rögtön szétlövi a koponyámat, ha kivánatát nem teljesítem. – Én azt mondtam rá: jól van, inkább legyek agyonlőve, mint felakasztva. Ekkor, látva, hogy ki nem -170- fog rajtam, könyörgésre fogta a dolgot s azt mondá, hogy nem embert akar megölni a méreggel, hanem fenevadat. Valahol, valakinek az udvarában van egy harapós vadállat, melyet szeretne útjából eltenni; érthetem a többit. Miféle állatot akarsz megölni? kérdém tőle. Arra ne legyen semmi gondod. De kell rá gondomnak lenni, mert a mi mérget a farkas és harapós eb megesznek, ahhoz hozzá sem szagol a medve; s a mitől az egyik állat meggebed, azt a másik elviszi és semmi baja sem lesz tőle. Tehát tudd meg, hogy medve az. – Esküdjél meg rá, hogy nem ember számára kéred a szert. – A Fatia Negra megesküdött mindenféle földalatti átokkal, hogy igazán medve számára kéri a mérget. – A kuruzslónő aztán készített számára olyan öldöklő kotyvalékot, melytől a legerősebb állat is elvesz s mézes málépogácsákat gyurva, azok közé elegyíté azt; mint tudva van, a medve ezt a csemegét nagyon szereti. A Fatia Negra tíz aranyat adott neki a méregért; a vén asszony azonban nem nyughatott a lelkétől, másnap elhozá hozám az aranyokat, azt mondá, fordítsam a templom szükségeire s oldjam fel a lelkét azon teher alól, melytől nem tud nyugodni; hátha a Fatia Negra esküje ellenére még is emberek ellen használná azt a mérget.

– Én nem tartok tőle, szólt a kalugyer. A méreg csakugyan állat számára van.

– Valami házőrző állatot akarnak megölni, hogy valami gazdag urat megrabolhassanak.

– Nem. Egy hű állatot akarnak megölni, hogy egy szegény embernek egyetlen kincsét elrabolják: – feleségét.

– Hallja nagysád tovább. Ez eset után, szokatlan időben jött hozzám Juon Táre felesége, a Marióra. Különben csak vasárnaponkint szokott bejönni imaszóra; azért volt látogatása szokatlan. A miket nekem beszélt, nem annyira -171- a papnak tett gyónás, mint a jó barátnak tett vallomás volt; s hogy azokat másnak elbeszélem, nem követek el vele szentségtörést. A fiatal nő csábnak van kitéve.

– Valóban az erdők közepén; a hol hetekig sem hall a pásztor egyéb emberhangot, mint melyet a viszhang kiált saját szava után. A csábító a Fatia Negra.

– Nem tudni azt, hogy hol lakik; azonban mikor üldözik, vagy ha kalandokra jár Erdélyből Oláh- és Magyarországra, akkor az ilyen magányos tanyák pihenő állomásai; azért a legtöbb havasi pásztorral jó ismeretségben él; azokat nem bántja, sőt ajándékokat hord nekik és feleségeiknek; gazdagon fizet minden falat kenyeret; ez teszi megfoghatóvá, hogy soha el nem árulják. A hely, hol Juon Táre felesége lakik, a jeges völgyben van; a mit azért neveznek így, mert itt jelen meg a legelső jég, már szeptember közepén a patak széleiben. Ott a patak mellett áll egy kis fakunyhó, melynek oldala a mögötte felnyuló sziklákhoz van ragasztva. Egyszer jártam ottan; igen kedves, regényes hely. Ott lakik a szép Marióra egyes egyedül. – De rosszul mondám: egyedül, hiszen hárman vannak; kis egy éves gyermeke és a szelid medve. Férjét néha egy hétig sem látja, kivált őszszel és télen, mikor a leesett hó a legelőt elborította. Ilyenkor a kecskepásztor a havasok tetején tanyáz s úgy táplálja kecskenyáját, hogy fejszéjével ledönt egy-egy felnőtt bükkfát, arra a kecskék rámennek s a fa kövér rügyeit lerágják; ha az elfogyott, ismét másik fát kell nekik vágni, mert az egyedüli táplálékuk. A pásztor ezalatt nemcsak őrizője, hanem táplálója is állatainak; ő maga egyetlen málélisztjét itt-amott odvas fákba, kőüregbe elrejtve, mikor megéhezik, a rejtekhez tereli kecskéit, előveszi bográcsát, teletömi hóval, tüzet rak alá s a főtt hóvízben elkészíti a puliszkát; mikor hófergeteg lepi künn, akkor völgytorokba hajtja kecskéit s hogy reggelig, míg velük együtt alszik, a hó el ne temesse -172- nyájával együtt, szüntelen alá s fel hajszolja őket; tapostatva a lehullott havat. Marióra ezalatt otthon ül s fonja a gyapjút, miből férjének és magának ruha fog készülni, vagy kőmozsárban lisztet tör máléból, házi szükségükre; közben gyermekével játszik; arról, hogy férje hol jár, csak a pásztorkürt távoli hangjai értesítik, mik a nagy csendben egyik hegytetőről a másikig elhangzanak. Hetenkint csak egyszer tereli azon völgybe a nyáját Juon, hol Marióra lakik, csak egyszer látja nejét és gyermekét, hanem aztán ennek a találkozásnak az örömét ne is kisértse meg ember leirni.

– A pásztor és neje eddigelé semmitől sem féltették egymást. Nagyon jó ott abban a magányban lenni: nagyon közel lakik ott az Isten. Juon Táre erős ember, nem bánthatja ocsmány vad; rablótól sem ijed meg; mit akarnának tőle elvenni? Marióra jó helyen van, a hová hógörgetegek nem járnak; ha éhes vad, vagy incselkedő ember akarná őt bántani, ott van az ursu, a rettenetes torkú medve; – ízekre szaggatna akárkit. Pedig Marióra szavára hunyászkodva bujik az ágy alá s ha ráparancsolnak, óraszámra elringatja a kis gyermeket; s csak úgy csattog az agyara, a mint a gyermeket háborgató legyek után kapkod. Egy ilyen csattintás elég volna egy embert karjától megfosztani. S mintha tudná, hogy a síró gyermeknek dajka-dudolásra is van szüksége, úgy eldörmög morog mellette, míg eltudja altatni, mikor anyja kinn a patak mellett mossa a ruhákat. Juon Táre kastélya, láthatja nagysád, igen erős helyőrséggel van ellátva, tolvajok, fenevadak ellen; de ki óvja meg a behizelkedőtől? Fatia Negra régi vendége már a jegesvölgyi kunyhónak s soha sem megy oda üres kézzel. Gyöngyöt, klárisokat hordott a nőnek, miket az gyanútlanul aggatott magára. Mit tudta ő, hogy azok ezreket érnek-e aranypénzben, vagy pedig garasért árultatnak a vásári ponyvasátorban? azt hivé, hogy ez a vendégszeretetért megillető hála. De felvilágosult -173- felőle, hogy ez drága ajándék, nagyon is drága, mert a fekete álarczos olyan fizetést kivánt érte, a mivel nem ér fel a világ minden kincse; s a miért Marióra ajtót mutatott az álarczos vendégnek s midőn az, szép szóval nem boldogulván, erővel kivánt czélhoz jutni, a nőnek egy segélykiáltására Fatia Negra a bőszült ursu mancsait érzé vállain s arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a nő nagyon jól meg van védve. A medve csak Marióra szavára bocsátá el a fekete álarczost, ki hátulról levén megtámadva, még csak nem is védhette magát. Az boszútól égve távozott el a kunyhóból s fenyegetőzve mondá a nőnek: «azért mégis az enyém fogsz lenni!» Marióra másnap kétségbeesve jött le hozzám, elmondva az egész történetet s tanácsomat kérve, hogy elmondja-e ezt férjének. Én azt felelém neki, hogy tartsa előtte titokban, s zárjon ajtót a Fatia Negra előtt. Oh én tudom jól, mi lakik abban az emberben? Jó tőle óvakodni, de ujjat húzni vele nem tanácsos. Ő nem közönséges ember. Már most összevetve a mondottakkal a dupe-piátrai vajákos nő vallomását, erős a gyanum, hogy Fatia Negra a pásztorné medvéjét akarja megmérgezni.

– Aligha akadályozhatjuk meg, nagyságos asszonyom, mert nem tudjuk a hegyi kunyhó lakóját tudósítani a veszély felől. Levelet nem küldhetünk neki, mert olvasni nem tud. Élőszóval rá nem bízhatjuk a titkot senkire, mert a rejtélyes Fatia Negra ellen hírt vinni ebben a környékben semmi teremtett lélek nem mer. Félnek tőle és hódolnak neki, jobban, mint a legfőbb hatalomnak. Én magam sem merném ez izenetet ellene megvinni. Én is félek tőle. Bizonyos vagyok felőle, hogy megtudná s arról még bizonyosabb, hogy napjaim meg volnának számlálva.

– És én mégis tudok valakit, a ki meg fogja vinni ez izenetet Juon Táre kunyhójába.

– Nem. Ha járatlan nem volnék is a hegyek között, a mulkori bukás óta nem merek e veszélyes utakra vállalkozni; aztán meg egy idő óta oly rémülős vagyok, minden zörgés megijeszt, félek a magánytól, a mit az előtt kerestem; idegeim szenvednek a fáradság alatt, hanem tudok valakit mást, a ki sietni fog, a ki meg nem ijed és a ki nem fog irgalmazni annak, a kitől mindenki úgy reszket.

A pópa nem találta ki, hogy Henriette hova czéloz: pedig hiszen ő maga beszélte el egykor a nagyságos asszonynak, hogy van egy kedvese a fekete álarczosnak, a kivel ő megesküdött – nem pap előtt, – hanem örök ég alatt; s ez a nő nagyon féltékeny és nagyon merész!

– Csupán arra kérem, nagyságos báróné, hogy akárkit avat e titokba, az én nevemet hagyja ki az elbeszélésből; különben egy reggel azt fogja hallani, hogy a jámbor hidvári pópát ketté hasított koponyával találták szobájában.

Alig hagyta el a pópa a kastélyt, Henriette befogatott s minden gyanú elkerülése végett, Clementinet is magával vive, áthajtatott Tőkefalvára; ott a gazdag Onucz háza előtt megállítá hintaját s betért hozzá; az oláh nábob nagyon örült a szerencsének; mondá, hogy a nagyságos báró úr is gyakran meg szokta őket látogatni; s a terített asztalt rögtön megrakta aszalt gyümölcscsel, mézzel és friss turóval; Clementinnek jó étvágya szokott lenni, az ott maradt a házi gazdával s hozzáfogott úrnőjét rágalmazni, találgatta az öreg románnal idejövetelük okát s abban állapodott meg vele együtt, hogy bizonyosan pénzre van szüksége a bárónénak, férje tudta nélkül; az alatt pedig Henriette Aniczával annak hálószobájába vonulva, beszélt vele valamiről, a minek semmi rokonsága sincs a pénzzel. -175-

KÉT MESE, MELYEK KÖZÜL CSAK AZ EGYIK IGAZ.

Két nap mulva az egész vadásztársaság visszatért a hegyek közül; sokkal előbb, mintsem előre tervezték; a minek oka egy nevezetes baleset volt.

A báróné rémülettel hallgatá az eseményt, miután férje ágyánál ülve, az orvos a felől megnyugtatá, hogy a báró úrnak jelentékeny sérülése mellett is, életveszélytől nem kell tartania, sőt szivaroznia is szabad.

– Gondolja csak, nagysád, ez a mi nyughatatlan barátunk, nem érve be azzal, hogy egész nap csalitokon keresztül üldözze a vadat, este későn hírt kap róla, hogy egy óriási vén medve baktat a jeges völgy felé s azzal senkinek sem szól, egyedül fölkerekedik, ott hagyja a társaságot s éjnek idején elindul a nyomon, egy kettős puskával és minden vadászeb nélkül.

– Bizony nagy vakmerőség volt, veté közbe gróf Kengyelesy, olyan komoly képpel, mintha valaki az ellenkezőt állította volna.

– A medve csalogatta maga után Lénárdot. Le-leült előtte a szép holdvilágnál s a talpait nyalogatta, egyszer azonban útat vesztett s egészen eltünt. Lénárd azt hitte már, hogy a hajtásból kitört medve ismét visszatéved a rá nézve halálos körbe; a midőn egyszer egy avar meredek alá érve, ismét mormogást hall s megpillantja újból a fenevadat, az avaron fölfelé kapaszkodva. Azt a dombot száraz fű födi egész nyáron át; most még friss dér is hullott rá jó sűrűn, a mi által az oly síkos lesz, hogy embernek fölhatolni rá lehetetlen; a medve azonban mélyenvágó -176- körmei segélyével ott is úgy elsétál, mint a légy a falon. Lénárd átlátta, hogy itt a medvét közelebb nem éri s jó szerencsére czélba vette onnan alulról. A tapasztalt öreg azonban, a mint észrevette a jó szándékot, egyikéhez azon bravour fogásainak folyamodott, a miket csak a tapasztalt vadászok mernek a lehetségek körébe számítani. A mint Lénárd czélba kapta, a medve az avar oldalán hirtelen hengerbuczkát vetett s sebesen gurulva, közeledett Lénárd felé. Ez átkozott maneuvre. A bukfenczező fenevad, akár meglövi az ember, akár nem, okvetlenül lesodorja a vadászt lábáról s minthogy az ember csontjai gyöngébbek, olyan vastag bundája sincs, mint neki, az menthetlenül összezúzza magát, míg a medve fel sem véve a tréfát, odább iramodik.

Lénárdnak csak annyi ideje volt, hogy hirtelen levesse magát a földre az elsodró roham előtt; azután egy nehéz testet érzett magára hullani, azután elkezdtek társaságban kalimpázni bokrokon, köveken keresztül, míg valami jótékony kőszikla útját állta gyors utazásuknak. Szerencsére a medve esett alul s kábultan nyújtózott végig a földön; Lénárd barátunknak azonban nem volt kedve elvárni, míg útitársa fölocsudik, a puskája valahol elmaradt, vadászkése jó, hogy saját testébe nem futott, azonban szerencsésen összetörött, térdei, könyökei össze-vissza voltak zúzva; de annyi ereje és lélekjelenléte mégis volt, hogy vissza birt vánszorogni a vadásztanyához, a hol minket nagyon szépen meglepett az elmondottakkal. Mi nála nélkül, természetesen, nem folytathattuk a hajszát; eleinte meg is voltunk rettenve, azt hittük, minden csontja kiment helyéből; hanem most már azt mondjuk, hogy katonadolog az egész; holnap már fel fog vele kelni s holnapután tánczolunk.

Henriette ez elbeszélés alatt meg nem szünt férje arczvonásaira figyelni: az láthatólag boszús volt s mogorva -177- arczán nem látszott, mintha e dicsekedni való kalandnak örülne; pedig hiszen rossz kedvét nem a fájdalmak okozták; mikor még nem is igen engedte sebeit bekötözni s a hol épen csont nem törött, azt mondta, hogy az nem is baj.

– Miért nem tud ilyen dolog történni én velem? szólt hetykén a kis Kengyelesy gróf, a min az egész társaság nagyot kaczagott.

– Nem minden embernek a csontja állja azt ki, gróf uram! szólt rá nevetve Gerzson úr. Csak Hátszegi nem talált semmi nevetségest ez óhajtásban.

– Nem kell az asszonyokat agyonijesztgetni, mondá Lénárd, egy kis ijedtség volt az egész: katonadolog; csigavér! Estem én már nagyobbakat is ennél. Az éjjel hidegvizes lepedők között maradok s holnapra semmi bajom. Kár volt érte félbeszakasztani a vadászatot. Úgy hiszem, odakünn is kiépültem volna. Sajnálom, hogy orvosért küldtetek, még elhiresztel vele az egész országban s nem győzök a sok kérdezősködésre felelni. Semmi esetre se üssetek vele nagy zajt. Valami ujságiró még megénekel, s huszonnégy belföldi hirlapban nem olvasok egy hétig egyebet, mint saját kázusomat. Kérem, Henriette, gondoskodjék vendégeimről addig, míg én az ágyhoz vagyok kötve; nekem csupán nyugalomra van szükségem, egy pár nap mulva talpon leszek.

Henriette nem foghatta meg e rendkívüli stoicus türelmet. Gerzson úr biztosítá, hogy Lénárd kemény természetű ember, testi fájdalmak ki nem fognak rajta; gróf Kengyelesy pedig azt magasztalá benne, hogy mint igazi gavallér, galanteria elleni vétségnek találná, hölgye idegeit jajgatásával zavarni, inkább azt állítja, hogy a mi fáj, az nem fáj.

Henriette mégis éjfél felé eltünt vendégei közül, hogy Lénárdot megtekintse; annak szobáját azonban bezárva találta, halk kérdéseire nem kapott választ, a miből azt -178- kelle következtetnie, hogy Lénárd csakugyan elaludt. Nem akará tehát felzavarni s minthogy eltávozásával a férfi vendégek igen derülten kezdtek mulatni, nem tért vissza hozzájuk többé, hanem szobájába sietett.

A román hölgy már régóta várakozott Henriettere, s Clementine igen természetesnek találta, hogy őt azalatt úrnője hálószobájába vigye: sejtve, hogy valami kényes pénzkölcsönvételi ügy hozza őket érintkezésbe, a miről úrnak és cselédségnek mit sem szükség tudni.

Egy óra óta, hogy ne unja magát, tartotta Aniczát a beszédes társalgónő azon hajborzasztó vadászkaland elmesélésével, a mivel már akkor telve volt az egész udvar. Anicza ráhagyott mindent, s viszont egy szóval sem említé, hogy hát ő mit tud? pedig ő még szebb és hajborzasztóbb meséket is tudott a mult éjszakáról, mint Clementine kisasszony.

Henriette, a mint Aniczát meglátta, nyájasan kérte Clementinet, hogy legyen szives őket magukra hagyni; a mit Clementine, igen természetesen, megfoghatónak talált s magától érthető, hogy a mint az ajtón kilépett, rögtön a kulcslyuk előtt foglalt állomást; ott pedig nagy boszúságára tapasztalá, hogy Henriette okosabban jár el, mint a szinpadi párbeszélők, kik rendesen ki engedik magukat a szinfalak mögül hallgattatni, ő pedig leereszti az alcoven nehéz damask függönyeit s maga Aniczával azokon belül maradva, sem a néző, sem a hallgató kiváncsiságának legkisebb táplálékot nem nyujt.

– Szinte sikerült! szólt a román hölgy türelmetlenül; a végén kezdve mondanivalóját.

– Kérem, asszonyom! Ezt a nevet ne mondja ki előttem soha, mert a szemeim előtt egyszerre vörös lesz minden s -179- elkezd minden tagom reszketni. Nézze, hogy reszketnek a kezeim most is. Nevezzük őt ezután az ismeretlennek. Rám nézve ismeretlen lesz örökre.

– Engedje rendbeszednem gondolataimat, nagyságos asszonyom; oh, az borzasztó éjszaka volt; ha visszaemlékezem rá, a szédülés kerülget, de a düh és kétségbeesés ébren tart. Oh, mennyit áldoztam ez emberért, ez ördögért! és mennyire elárult!

A pórleány ölébe bocsátva összekulcsolt kezeit, csüggedt tekintetét földre sülyeszté. Látszott, hogy legelső és legutolsó gondolatja az volt, hogy szerelmét elárulták.

– De mit terheljem én nagyságodat az én nyomorult bánatommal, a mihez nagyságodnak semmi köze? hallgassa meg, mi történt? Azon este, én már nem is tudom, tegnap volt-e vagy tegnapelőtt, mert azóta sem az éjszakát, sem a nappalt nem különböztettem meg, midőn nagyságod hozzám jött e szókkal: «Anicza, te szeretsz egy gonosz embert, ki téged megcsal, azért, hogy egy ártatlan nőt megrontson; én meg akarlak tőle menteni mindkettőtöket.» Én rögtön nagyságod eltávozása után fölnyergeltem lovamat, s megindultam a jegesvölgy felé. Az út arra felé igen rossz és veszedelmes, szerencsére, a hold fenn volt, az könnyített az ösvényt megtalálnom. A gönczöl már aláfelé volt fordulva, midőn a völgy fenekére leértem, s a távolból láthatám, hogy a pásztorkunyhó kicsiny ablaka még most is világít. Az éjjeli baglyok majd kiverték szemeimet. Abban a völgyben olyan sok lakik, s olyan merészek, hogy az ember arczát érinti szárnyuk hegye, a mint mellette elcsapkodnak.

– Azoktól nem, mert velem voltak pisztolyaim és késem; hanem ez a vérszopó éjszakája volt, ki éjfélkor az erdőkön szokott lappangani, s a kit kívül alva talál, annak a nyakát kettős fogával megharapja. Szerencsémre, nem találkoztam vele: – de nem is ijedtem volna meg tőle. -180-

Henriettenek nem jutott eszébe e perczben a felől tudakozódni, hogy ki az a «vérszopó», a kitől nem félni annyi bátorságot jelent az oláh leánynál.

– Én még régibb időkből ismerem Mariórát, mikor még atyjánál volt odahaza. Búcsúra náluk szálltunk sokszor; de a mióta Juon Táre felesége lett, csak lopva jöhettünk össze néha; akkor is csak úgy, ha én kerestem fel őtet; mert a szegény sorsú nő soha sem látogatott minket – gazdagokat.

Odaérve kunyhójához, lovamat békóba tettem s elbocsátottam a gyepre, azzal bezörgettem ablakán, melyen keresztül nem lehetett látnom, minthogy üveg helyett az ónkarikákba homályos macskaezüst-darabok vannak foglalva, miket Juon Táre maga fejtett a hegyek közt.

Nagyon örült és nagyon csodálkozott, hogy ez órában látott. Átölelt, megcsókolt és sírva fakadt, először azt hittem, örömében teszi, azután azt gondoltam, hogy engem szán; kérdeztem tőle: «valami bajod van?» Akkor összeszedte magát, letörlé könyeit, s azt felelte: «betegem van».

– Én nem tudom, mi lelte? tegnap óta egyre fekszik; nyög és reszket; tegnapelőtt még ugrált, bukfenczeket hányt; a Fatia Negra (bocsáss meg nyelvemnek Domne Zeu!) még játszott vele sokáig.

Megragadtam a kezét, s bevontam magammal a kunyhóba; -181- fülébe súgtam, mindent jól tudok; az átkozott hűtelen lett hozzám a te szebb szemeidért; nekem megesküdött a napra, neked esküdött a holdra, de te nem hallgattál rá; te szereted férjedet, s most erejében bízik ott, a hol a szép szó nem győzött. Megmérgezte a gyáva a házőrző ebet, mint egy rongyos tolvaj, mint egy nyomorult házfölverő.

Marióra kis kunyhóját a kürtő alatt lobogó láng világította meg. Egy hárságy, kecskebőrökkel leterítve, egy palakő-asztal, néhány háromlábú szék egész butorzata, meg egy szépen kifaragott és kifestett helyes kis bölcső, a miben a kis gyermek feküdt, apró kövér kezecskéit felhúzva fejéhez, aludt, mint egy angyal.

A hátulsó szögletben hevert a hű fenevad, puhára vetett mohágyán, végvonaglásai közt. Folyvást reszketett és nyögött, mint egy hideglelős ember; megtört szemeit olyan beszédes könyörgéssel emelé föl gazdasszonyához, mintha szólni akarna hozzá; néha füleit hegyezte, mintha hallgatóznék, s örvendve szimatolt; tán gazdáját várta haza? tán még annak akarta utoljára megnyalni kezeit. Szegény állat! úgy megsajnáltam. Látszott kínos vonaglásaiból, a görcsös rángatódzásból, mily rettentően szenved, körmei mély rovátkokat hasítottak a kőlapon, mely a kunyhó hátulját képezi; de mégsem ordított, hogy ne legyen alkalmatlan, s midőn néha a halálos fájdalom erősen nyögni kényszeríté, eltemette fejét a feltúrt földbe, s ha vége volt a kínnak, körülnézett; tán azt nézte: nem ébredt-e föl a gyermek?

– Ez meg fog halni, súgám Mariórának. Nem mertem fenhangon mondani, úgy képzeltem, mintha ez az állat mindent értene, a mit az emberek egymás közt beszélnek.

Elmondék neki mindent, a mit nagyságodtól megtudtam. -182- A nő reszketett, mint a nyárfalevél. Oh, én pedig úgy éreztem, mint a kinek saját szivét kell kiszaggatni! Hanem hiszen már vége van; már elmult: most egyébben telik örömem.

– Hm, oda nem lehet lovon eljutni. Gyalog is elmehetek érte. Addig te zárkózzál be, oltsd el a tüzet a kürtő alatt s semmi zörgetésre ki ne nyisd az ajtót, míg mi vissza nem érkezünk.

– Nem úgy, szólt Marióra, ne menj sehova. Ha Juonnak haza kell jönni, arra van köztünk egy jel. Itt van nálam a havasi kürt; megtanított rá, hogyan kell rajta fujni, s azt mondá, hogy ha nagy veszélyben volnék, ezt zendítsem meg, s ő bár milyen messze legyen, meghallja azt, s itthon terem.

– Juon soha sem alszik éjjel; akkor ébren kell neki lenni és védelmezni a nyájat.

De megkeményítettem szivemet: megfogadtam a keresztúton álló szobornak, hogy semmi jelenet sem fog meglágyítani; tudtam, hogy nincsen késedelmezni való idő; mondám Mariórának, hogy rögtön fújja meg a jeladó pásztorkürtöt. Egy olyan hosszú, kéregből készült tülök az, a minek a vége fölfelé van hajtva, ha valaki jól tudja fújni, mérföldnyire elhallik a szava. Marióra gyenge volt hozzá. Máskor talán ő is jobban bir vele, de most el volt fogulva, valami ült a mellén, a mi lélekzetét elszorította; a kürt igen gyenge és szakadozott hangot adott. Hallgatóztunk -183- utána; alig tért vissza belőle a viszhang a szomszéd hegyek oldaláról. Ezt Juon nem hallotta meg.

– Add ide nekem, én erősebb leszek, mondám neki, pedig engemet is majd megölt a fájdalom; de én tudok parancsolni magamnak. Ha én azt mondom szivemnek: ez nem szabad! hát nem szabad. A hogy én a kürtbe fújtam, azt egy percz mulva épen visszaverte az erdős hegyi viszhang, mintha ott is volna egy kürtfuvó, néhány pillanat mulva a távol hegyek közül felelt rá egy másik kürt, mintha ott is volna egy viszhang. Ez Juon válasza volt. Tehát meghallotta a hivást; most nyugton lehetünk. Félóra mulva, a hogy ő tud hegyeken, hegyszakadékokon keresztül rohanni, itthon leend. Addig mi torlaszoljuk el belől a kunyhó ajtaját. Oh, én ismerem jól a Fatia Negrát (Isten legyen irgalmas bűneimért), tudom, hogy kell ellene védelmezni mást? bár magamat tudtam volna. Marióra aggódva mondá, hogy mi fog történni akkor, ha férje későbben érkezik? a rablónak lőfegyverei vannak.

Én adtam neki tanácsot. Az ajtót elzártuk egy gerendával, a tüzet eloltottuk a kandallóban, a kis gyermek sírt, Marióra ölébe vette s elaltatá; a szögletben egy mély, reszketeg sóhajtás hangzott; a hű vadállat akkor lehelte ki páráját. Én a hű állatot meg tudom siratni, asszonyom, mint meg tudnám ölni hidegvérrel a hűtlen embert.

Azontúl nem beszéltünk egymással többet, hogy el ne legyen árulva, hogy Marióra nincs egyedül. Alig mult félóra, midőn a távolból lépések hangját veheténk ki. Hallgattunk rá; melyik jő? melyikünk előtt ismerősek e léptek? Én ismertem rájuk. Ez ő volt! ő, a kiért elkárhozám.

Egy miatyánk-mondás alatt ott állt meg az ajtó előtt; koczogtatott rajta az ujjával; hallottam ismerős hangját: «Marióra, alszol-e?»

– Te ölted meg őt, gonosz! szidá őt Marióra, bár ezt nem én súgtam neki.

– Megvédelmezlek én. Elviszlek innen magammal; szép tornyos városba, veszek neked házat, majorságot, ott úri asszony fogsz lenni.

– Esküdt urad, a mikor akarom, meghal, s özvegy leszesz; Aniczával csak ez álarcz esküdött meg, ezt eldobom, s nem tudja többet, ki voltam?

Oh, asszonyom, azt hittem, a szivem szakad ki e szóra. A ki miatt fátyollal takartam le szobámban a Szűz Mária-képet, attól azt hallani, hogy semmije sem enyim, csak lárvája! De nem sírtam.

Ekkor a rabló esküdni kezde, hogy én csaltam őt meg elébb. Rágalmazott; embereket nevezett meg, a kikkel titkon egyetértek. Oh, az átkozott! Ki még álmomban sem beszéltem mással, mint ő vele; ki még imádságomban is csak a szent nőkhöz fordulék, hogy férfi neve az övén kívül ki ne jőjjön számon!

De folytatni kellett a játékot tovább. Marióra egy gondolatnak nem volt ura; ő gyámoltalan asszony, ha én nem súgtam fülébe, mit mondjon? nem tudott neki megfelelni. Mondjad ezt: -185-

– Én félek tőled, mert te rabló vagy; neked nem kell szerelem, neked csak pénz kell. Miért nem jutott hamarább eszedbe, hogy nekem hizelegj? Azért jöttél csak, mivel megtudtad, hogy apám itt volt s nekem száz aranyat ajándékozott, hogy kezdjek vele gazdaságot, ha már ellenére férjhez mentem; most ezt akarod tőlem elrabolni.

– Balga némber! mit nekem a te száz aranyod? én adok neked tízszer annyit: ime fogjad; azzal a kis ablaknyiláson az ajtó fölött egy nehéz erszényt vetett be, mely csörömpölve hullott lábainkhoz. Tele volt aranynyal. Félrerugtam, úgy utáltam.

– Könnyen beszélsz, szólt erre Marióra, most ide adod, s ha bebocsátlak, az enyimmel együtt elveszed.

– Nem, nem hiszek rabló esküjének. Fegyvereid vannak, nem védhetem magam ellened. Eredj és akaszd fel puskádat, pisztolyaidat és vadászkésedet amoda arra a bükkfára, mely száz lépésnyire van a háztól; akkor, ha fegyvertelenül jösz vissza, elhiszem, hogy nem akarsz megölni s meghallgatom, a mit beszélsz.

A rabló belement a tőrbe. Hogy megcsaljon két asszonyt, meg hagyta csalni általuk magát.

– Itt vagyok már most fegyvertelenül, bocsáss be, szólt a kisértő, miután fegyvereit, a hogy Marióra mondá neki, felaggatá a bükkfára.

«Mondjad neki, hogy elébb tüzet kell gyujtanod, sötétben nem bocsáthatod be», ezt súgám a nőnek.

– Ráérsz majd azután, meglátom én szép szemeidet a sötétben is, mert azok még szebben fénylenek a sötétben. -186-

– Együgyű bolond! dörmögé magában magyarul a kisértő, melyet Marióra nem értett, aztán hizelegve mondá neki román nyelven: olyan szemeid vannak, mint a csillagok.

– De igazán valld meg, hogy szeretsz-e? nem rossz szándékból jösz-e hozzám? Nem akarod-e kis gyermekem kezét elvágni? a mire szükségük van a rablóknak, hogy magukat láthatatlanná tegyék.

A kisértő haragba kezdett jönni; vette észre, hogy itt csak az időt töltetik vele, s most már nyers hangon vágott közbe:

– Tehát bocsáss be szép szerével. Ha önként velem jösz, jó helyre viszlek, gyermekeddel együtt; úrfi lesz belőle, te pedig úri asszony. Ha még egy perczig ellenkezel, ajtódat berontom, porontyodat a falhoz vágom s téged erővel viszlek, a hova nekem tetszik.

Marióra kezeit tördelé s nem hallgatott többé reám, odaveté magát gyermekére, ki a nagy zajra fölébredve, sírni kezdett. Én kivontam övem mellől pisztolyomat s oda álltam az ajtó mellé. Ha senki sem, tehát én!

A rabló neki veté vállát az ajtónak s iszonyú erővel feszíté azt befelé; a deszkák recsegtek bele, s a mint az ajtó közepett volt elreteszelve a keresztgerendával, egész nyilás támadt már az ajtófél között, úgy behajlott az ajtó a nyomástól. Ezen a nyiláson keresztül épen a halántékának irányozva tartám a pisztolyt, nem messzebb, mint egy arasznyira tőle. Ő igen erős ember; csak még egy erőfeszítés kellett neki, hogy – halva feküdjék lábaimnál.

… A leány egészen kifáradott e jelenet elmondásában; néhány perczig elhallgatott, hogy kipihenje magát, mialatt Henriette sápadtan, mint egy szobor, nézett reá. -187-

– Ebben a végső pillanatban egy vadállati dühös ordítás hangzott fel a ház előtt. Az ajtó visszacsapódott helyére s midőn a fölötte levő ablakhoz ugrottam, már akkor két férfi állt a kunyhó előtt.

Az nem volt szó, az nem volt beszéd, a mit az első perczben ellenfeléhez intézett; az egy zsákmányára rohanó dúvad ordítása volt.

Juon Táre igen erős ember: szerencsére, erejéhez igen csendes, félrevonuló természete van, mert hiszen, ha indulatos volna, ha korcsmákba járna s ott magát leinná, mindig emberhalállal végződnék a mulatság. Annál borzasztóbb volt őt e perczben a legdühösebb vadállati indulat kitörésében látni.

A meglepett kisértő a fára akasztott fegyvereiért akart rohanni, de Juon egy roppant ugrással utolérte s megragadta kezét.

Ha a Fatia Negra közönséges Isten teremtése volna, egy percz mulva összezúzott csontokkal kellett volna neki a földön, Juon térdei alatt heverni; de abban a pillanatban, midőn Juon egyik kezét megragadta, a rabló szemközt fordult rá s átkapta derékon a pásztort, s birokra kelt vele.

A hold teljes fényében sütött le a völgybe, tisztán ki lehete venni az egész küzdést.

A mint Juon Táre azt látta, hogy ellenfele birokra merészkedik vele kelni, méltóságos nyugalommal engedé derekát átkaroltatni s csendesen dörmögé: «úgy? tehát te tülekedni akarsz velem, Fatia Negra? ez is jól van».

Azzal csendesen körülfoná ő is rettentő karjaival ellenfelét, mikkel képes volt egykor a vele küzdő medvéből kiszorítani a párát s magához készült őt törni.

Ekkor kezdődött egy olyan borzasztó küzdelem, melyre visszaemlékeznem is irtózat.

Nincs rettenetesebb, mint mikor két férfi küzd puszta kézzel életre-halálra. -188-

Juon Táre borzasztó ereje nem volt képes összetörni Fatia Negrát. A pásztor a sebes jövetelben is kifáradhatott; a rabló pedig ügyes volt, és aczélrugékonysággal hányt ellent a pásztor tömör erejének.

Majd az egyik, majd a másik bukott féltérdre, de ismét visszapattant; a pázsit feltúródott dobogó lábaik alatt, vállaikat egymás mellének feszíték, ökleikkel törték egymás derekát, arczaik egymáshoz voltak szorítva, úgy, hogy fej fejet ért. Egy-egy perczre megálltak, magukat kipihenni s olyankor tört hangon egyes kérdéseket intéztek egymáshoz.

– Ki vagy te? mormogá Juon, ki vagy te, a ki Juon Táre kezének ellenállni tudsz? Ki vagy te, a kivel Juon Táre egy szóra nem bir?

– Mit akarsz? bolond! dörmögé vissza a rabló. Az a kétszáz arany csábított-e el, a mi fejemre van téve, azért akarsz elfogni? Én adok neked ötöt, bocsáss el.

– De nem bocsátlak el; nem kell nekem sem a te aranyod, sem az urak aranya. Nekem csak a te veszedelmed kell. Ebből a kézből ki nem szabadulsz, ha háromszor ördög vagy is.

S ismét újra kezdődött a tusa; mind a két férfi erejét megfeszítve, küzdött vítársa ellen; a Fatia Negráról rongyokban repedezett le az öltöny, vállaiból csurgott alá a vér, a hogy Juon éles fogaival, mint egy fenevad beleharapott; nem szóltak a küzdés alatt, csak erős lélekzetük hangzott, mint két vadkan hörgése, a mint egymást alá s fölhurczolták a gyepen, s a földrengető dobbanások.

Nekem erővel kelle visszatartanom Mariórát, hogy férjének segítségére ne rohanjon; az őt zavarba hozta volna; aztán meg – nem is akartam. Végezzék azt a férfiak. Egymásnak termettek; egyik sem rosszabb, mint a másik.

– Te még most is szereted a Fatia Negrát, szólt közbe Henriette szomorún.

– Olyan volt ő ebben az órában, mint egy tündér, a ki egy óriással harczol. Emez félfejjel magasabb, mint ő; karjai mint egy cserfaág, oly izmosak; ő pedig sokkal karcsúbb; de minden izma olyan, mintha aczélból volna; ahárhová hányta-vetette őt az óriási ellenfél, mindenütt talpra esett, s soha sem birta amaz kitépni karját az ő szorításai alól, soha sem birta fejét kiszabadítani öleléséből; hanem sokszor maga is félig elbukott vele, s aztán térdeiken fetrengve küzdtek, összebonyolult tagokkal, mint egy elválhatatlan vonagló tömeg.

– Hadd lássam meg ismeretlen pofádat! hörgé, egy pillanatra egész erejével rávetve magát Juon a fekete álarczosra, hadd tépem le maskarádat, ördög, s fogaival közel akart férkőzni ellenfele képéhez, hogy az álarczot lemarczangolja.

A Fatia Negrát e szándék rettentő dühbe hozta; most már ő is ordítani kezdett, mint egy megsebzett medve, mely a vadászszal küzd; ez nem viadal volt többé, hanem marczangolás, a küzdők messzire eldulakodtak már a kunyhótól; hörgésük, vad ordításuk hangja betölté a néma ligetet; mi benn a kunyhóban jól láttuk, hogy közelednek egyre birkózás közben egy meredek örvény széléhez, mely több ölnyi mélyen sülyed alá, ennek aljában ered a kis hegyi patak.

– Vigyázz, Juon! sikolta Marióra kétségbeesetten, hangját nem hallotta az meg; mindkettő siket volt már és vak; következő pillanatban Juon egyet csóvált ellenfelén s azzal egyszerre mind a ketten hanyatthomlok lebuktak a mélységbe.

Mi kirohantunk utánuk! a mélység párkányára érve, az egyik alakot mozdulatlanul elterülve láttuk a patak sziklái között, a másik sántítva vergődött ki a tulsó partra.

– Nem; csak elkábult az eséstől; ő esett alul, amaz -190- felül; de az is megszenvedhetett, látszott nehéz haladásából, hogy meg van zúzva; oly terhesen tudott a partra felkapaszkodni.

A míg ő a tulsó partra felmászott, a míg Marióra zokogva és sikoltozva rohant le elkábult férjéhez, annak alélt tetemét vonszolva ki ölében a patak vizéből, addig én levevém a bükkfáról Fatia Negra odaakasztott kétcsövű fegyverét s arczomhoz emeltem azt. Előttem a fehér sziklán, a mint a hold reá sütött, olyan jó czélpont volt egy nehézkesen kapaszkodó fekete alak; a cső hegye épen neki volt irányozva szépen; bizonyos volt, hogy eltalálom. Aztán elgondoltam, hogy milyen nagyon szerettem én őt valaha, s azzal lebocsátám a fegyvert és elhajítottam magamtól.

A leány elhallgatott és eltakarta mindkét kezével szemeit és sokáig nem vette le azokat orczájáról.

– Ön sír, szólt részvevőleg odahajolva hozzá Henriette s finom fehér kezét a fáta gömbölyű vállára helyezé.

– Nem sirok, mondá ez, és a könycseppek összeszorított ujjai közt szivárogtak át.

Azután hirtelen felállt, levette kezeit arczáról, s halvány arczát Henriette felé fordítva, hideg, száraz hangon mondá:

– Utoljára volt ez, nagyságos asszonyom. Gyönge vagyok; azt mondják, azért, mert némber vagyok. De meg fogják tudni, hogy ez nem igaz. Oh, igen sokan fognak én rám fogcsikorgatva emlékezni, a kik könyökkel odább taszítottak s azt mondták: eredj, te némber! Átkozódva fogják megvallani, hogy egy megsértett asszony keze rettenetesebb, mint egy egész ország férfiáé. Ne féljen, asszonyom, a mit megigértem, megteszem. Ön velem rettenetes jót tett, ön felfedezte előttem, hogy meg vagyok csalva; ezt én önnek meg fogom szolgálni; előre nem mondhatom meg, hogy miként? mert azt nem szabad megtudni senkinek; de a mit igértem, azt beváltom. Meglehet, hogy én -191- magam is belehalok; de az mindegy. Most Isten áldja meg önt, nagyságos asszonyom; aludjék csendesen.

– Haza nem megyek, de valahová megyek, annyi bizonyos. Mit nekem az éjszaka? Nem jöhet én elém olyan kisértet sehonnan, a milyennél szörnyűbb itt belül, szívem fenekén lakik. Ha attól, a mit magam ez órában kigondoltam, meg nem ijedek, meg nem ijeszthet a koporsók semmi szelleme többé. Isten áldja meg önt. Én nagyon szerencsétlen vagyok; de azért az Isten áldja meg önt mégis. Majd fog még felőlem hallani nemsokára igen sokat.

A fáta szép szeliden kezet csókolt Henriettenek, s erőltetett szilárd léptekkel távozott el a szobából. Henriette egészen el volt kábulva a hallottaktól; elmélázva nézett maga elé s végig gondolta a rémjeleneteket; majd elülről utoljáig, majd a végjelenetről visszafelé; majd vádolta, majd igazolá magát. Majd szemére veté magának: hogy mi jogon tépte szét e nyomorult leány boldogságát? majd kimenté lelkét ama másik nő üdvének megőrzésével; valami hideg hang azt suttogá mindezeken keresztül, hogy saját szíve van itten érdekelve: önérdeke az, mely e hozzá idegen lények fájdalmai- és szenvedéseibe avatkozni kényszerité. Életkérdés ránézve az: ki küldte neki ama fekete ékszert? s mi kapocs van a rabló utált keze s az ő csillagtávolban élő első és utolsó szerelmének tárgya között? Ezt, ezt megfejteni az ő feladata!

Ez a halovány, gyermeteg arcz, ezek a gyönge, finom kezek, vas következetességgel intéznek egy előlük meg nem menekülhető sorstervet; – ők maguk sem tudják azt talán. -192-

MIKOR A GAZDAG EMBER HALNI KÉSZÜL.

Egyszer csak az a hír lep meg bennünket, hogy Lapussa Demeter úr súlyos beteg lett.

Tulajdonképen nem a betegség teszi híressé e tényt, mint inkább az öreg úr közbeszéddé vált furcsaságai, ki úgy látszik, hogy most akar még csak sokat beszéltetni rigolyáiról, s haldokló ágyán kiván a közelállók boszantására, a távol állóknak pedig különös mulattatására szolgálni.

Általános elgyengülés a baja; a min bizony senki sem segíthet többé s a minek valószinűleg egy jótékony tüdőszélhüdés fog véget vetni.

A pestiek nem elégségesek neki: azokat is rendre fellármáztatja ugyan, éjfélben és hajnali álmukban; ki mikor ebédelni szokott, akkor ragadja ki családja köréből és a leveses tál mellől; consiliumot tartat maga fölött, minden nap kétszer; irat velük recipéket majd külön, majd collektiv noták alakjában, azokat felolvastatja magának, megkérdi, melyik ingredenczia miféle hatásra való; miféle organumba kell annak belémenni? s aztán beleokoskodik a dologba, észrevételeket tesz rá; kivánja ezt vagy amazt kitörültetni belőle és mást iratni helyébe; néha megteszi, hogy kétféle orvosságot összeönt és úgy szedi; attól természetesen még rosszabbul lesz; akkor szidja az orvosokat, hogy erővel meg akarják ölni s utánuk vagdalja a decoctumos üvegeket; Lőrincz doktort, a házi orvost már egyszer meg is akarta lőni; szerencse, hogy nem volt mivel; azt mondta neki, hogy «charlatán». Ez a szó pedig olyan szó, a mitől egy doktorban minden csepp vér epévé válik. «Igenis! charlatán az úr, mert még azt sem tudja, mi betegségem van!» – «De igenis, hogy tudom!» – «No hát mondja, ha tudja.» – «Őrültség!» ordítá a doktor -193- s becsapta maga után az ajtót; szegény doktor maga is sárgaságba esett e jelenet után s többé azért a házért sem ment volna le Demeter úr fölött consiliumot tartani.

Egy napon az jutott eszébe, hogy Sipos úrral irasson Margarinak. Más emberben nem bízott már, csak az ügyvédben. Azt a furcsa indítványt tette Margarinak, hogy jőjjön vissza Hidvárról; ötvenezer forintot fizet neki, ha elvállalja azt a hivatalt, miszerint minden megkészített gyógyszerből előbb ő vegyen be egy kanállal, hogy így annak hatását experimentálhassa elébb – in anima vili.

Sipos úrnak volt annyi esze, hogy ezt a levelet megirta ugyan, de el nem küldte, hanem megmutatta Lángainénak, ki azt fejcsóválva vette magához. Bizony különös ember az öreg úr.

Majd meg mindenféle arcanumokat hordatott rakásra, a mit csak reklámokban olvasott, vagy pletykaképen hallott: mindenről segítő labdacsokat, három nap alatt megifjító tinkturákat, azokat sorba rakta maga elé az asztalra, de hozzájok nyúlni nem mert, kivéve azokat, a miket kivülről kellett a bőrére kenni.

Engedte magának igen sokba kerülni a gyógyítást. Valaki azt tanácsolta neki, hogy tiszta pezsgőben fürödjék; minden fürdője belekerült ezer forintba. Nem sokalta.

Egyszer azt olvasta valami hirlapban, hogy Párisban van egy szerecsen orvos, a ki csodakúrákat visz véghez az embereken; jelesül kaucsukkal egészen új tüdőt tud az embernek csinálni. Nem hagyott addig békét az ügyvivőjének, a míg az nem irt egy párisi üzletbarátnak, hogy ezt a szerecsen doktort minden áron meg kell szerezni a nagyságos úr számára, kerüljön bár fele vagyonába, s ha őt szerencsésen kigyógyítja mostani bajából, ötszázezer forintot biztosít számára.

Nem lehetett vele megértetni, hogy ez az egész csodaműtő nem egyéb, mint hirlapi kacsa.

Szerencséjére a fekete orvos akkorra megszökött Párisból, -194- kisülvén felőle, hogy kenyérgalacsinokat árul drága pénzért, csodalabdacsok gyanánt.

Rettenetes volt a beteg úr körül akármiféle minőségben megmaradni érző lénynek. Még János úr is csak a fejét dugta be az ajtón, úgy kérdezősködött koronkint egészsége mintléte felől, Makszikát pedig épen elzárták előle, nehogy a kis bolond megbántsa valamivel a nagytátit s az egész családot kitagadja miatta; mert kitelik tőle.

Egyedül Lángainé volt, a ki Demeter úr szeszélyeit rendületlenül ki birta állani. Éjjel, nappal, soha el nem hagyá a beteg szobáját. Ott ült a pamlagon és irt. Naplót vezetett. Miről vezetett naplót? Demeter úr betegsége felől; annak minden phásisait feljegyzé komolyan, figyelmesen s midőn jöttek az orvosok, felolvasá előttük, mi történt? mit kivánt? miket mondott a beteg? hányféle változás történt rajta? az orvosok komoly képet csináltak hozzá, s nem győzték eléggé bámulni a delnő türelmét, ki nem resteli egy hypochondriacus agonia minden képtelen tüneményét számbavenni s az orvosi tudományt dühbe hozni vele.

Demeter úr mégsem volt megelégedve Lángainéval. Csak azért ápolja őt ilyen híven, azért szorgalmatoskodik, mert nagyon jól tudja, hogy Demeter úr új végrendeletet kiván tenni, a miben őt jelentékenyen megrövidíti. Nem használ semmit a nyájaskodás. A mit az öreg ember föltett magában, abból őt ki nem téríti semmi kedveskedő arcz.

– Nos, miért nem mégy hát szinházba? máskor is elmentél, máskor is itt hagytál. Azt hiszed, hogy olyan rosszul vagyok már? Kedveskedel most ugy-e? mert azt gondolod, hogy már meg kell halnom, mert félsz tőlem? Pedig az mind nem használ semmit. Most már késő minden. Korábban kezdtétek volna. Te és azok a másikok. Azok a rosszak. No majd megemlegettek engem. Eredj kérlek a szinházba! Nagyon szép darabot adnak.

Lángainé soha sem szólt szavaira semmit. Hallgatott -195- nyugodt alázattal; csak akkor szólt néha beszédébe, mikor a beteg az orvosok ellen zúgolódott. Ő is segített neki azokat szidni.

Hanem ez mind nem használt semmit. Demeter úr azért egy napon mégis csak magához hivatta Sipos urat, hogy tegyen fel új végrendeletet s semmisítse meg a régit.

– Aggódol magad miatt, ugy-e? szólt az ágyban fekvő beteg, sápadt arcza vonagló redőit gúnyra fintorítva.

– Nem magamért, mert én férjem után tisztességesen el vagyok látva, hanem megholt hugom gyermekei miatt; tudod, hogy azt igértem neki, hogy úgy fogok rájuk gondot viselni, mintha saját gyermekeim volnának.

– No hát csak viselj rájuk gondot, mert én nem viselek, én nem igértem semmit.

– Ők viselik úgy magukat, mintha nem volnának unokáim. Irt-e hozzám azóta csak egy sort is az leány, a mióta Pestről elvitték, csak egy «csókolom kezedet» a férje levelében? úgy tesz, mintha rá nézve a világon sem volnék. Nem hetek óta vagyok-e már rosszul? fekszem, halálomon vagyok; te ezt bizonyosan megirtad neki; de ő nem sietett ide; oh kisebb gondja is nagyobb annál.

– Te nem vagy halálos beteg, atyus, csak képzelődöl; meg fogsz még bizonyosan gyógyulni; de Henriette azért mégis bizonyosan itt volna már ezóta, mert én tudattam vele, hogy változásod van, ha saját beteg férjét nem kellene őriznie otthon, a kit vadászaton a medve nagyon összeroncsolt.

– Úgy! Férjét? Vadászaton? Medve? A hű feleség! Nagyon derék. Tehát megtépte a medve a vadászaton s ő -196- azt őrzi most otthon? Nagyon szereti a férjét ugy-e bár? No hát felelj: nagyon szereti-e a férjét?

Az öreg, sovány kezét kiemelve a takaró alól, száraz mutató ujjával taktust ütve, mondá:

– És mégis száz perczenttel jobban szereti, mint az öregapját; mert betegségében inkább nála marad.

– De hát addig is, míg megérkeznék, miért nem akarod fitestvérét elfogadni?

– Kit? azt a semmirevalót? azt a minden iskolából kicsapott korhely gézengúzt? azt a postillion d’amourt? azt eresszem én magam elé? Nem iszom én mérget eleget ebből a sok orvosságos üvegből kanálszámra? még az kellene, hogy egy vederrel hajtsak föl egyszerre; hisz az a ficzkó képes nekem olyanokat mondani, hogy a guta rögtön megüt: hisz az egész patikában nem tartanak fekete üvegekben lepecsételve, hármas zár alatt olyan gyilkoló essentiát, mint a milyent ez a kölyök a két szemében hordoz; hiszen úgy tud rám nézni velük, hogy a májamat metszi a nézése. Előmbe ne bocsásd!

Ez ugyan csupán kegyes hazugság volt Lángainétól Kálmán javára, a ki ezt épen nem cselekedte, sőt inkább igen nagy rábeszélésébe került Lángainénak a fiut annyira vinni, hogy nagyapja házához elcsalja a nevelőintézetből.

– Tehát könyörög, hogy béküljek ki? szólt kegyetlen elégültséggel Demeter; no lám, a kis rebellis. A lázadók kegyelemért esdekelnek. Mit gondolsz, vajjon kapna-e kegyelmet?

– Tehát te jó embernek ismersz engem? ej, ej, ej, én -197- azt hittem, hogy te engem valami gonoszkodó hegyi ördögnek tartasz. Bizonyosan megváltozhattam egy néhány nap alatt. No majd meglássuk. Itt van ugy-e most is az a derék fiatal ember? Elkészítetted előre, hogyan viselje magát? szájába rágtad jól, hogy mit mondjon? vettél neki tisztességes ruhákat, hogy szokás szerint rongyosan ne jőjjön elém? még tán a haját is megnyirattad, minthogy én nem szeretem azt a lompos parókát a fején. No jól van: nem bánom, ereszd be, ha itt van; hanem előre is biztosítalak róla, hogy én kemény és száraz ember vagyok. Engem nem lehet könyhullatásokkal megtölteni, mint a szivacsot, én nem vagyok spongyia. Tőlem nem lehet egy óra alatt kicsakarni azt, a mit én hónapok alatt jól elzártam, s a mit én föltettem magamban, abban engemet semmi theatrecoup meg nem ingat.

– De igen is, gondolom. Azt gondolom, a mit te nagyon jól tudsz. Akarom, hogy a kik életemben fel sem vették haragomat, halálom után sírjanak miatta, akarom, hogy még a kriptából is kinyúljon ez az én nehéz kezem s érezzék annak ütését akkor is, mikor én azt meg sem mozdítom többé; hogy odajőjjenek sírni és kezeiket tördelni a sírbolt-ajtó elé; a midőn én épen úgy nem fogok rájuk hallgatni, mint nem hallgatok most.

– Oh te hallgatni fogsz rájuk. Kegyetlenebbnek mondod magadat, mint a milyen vagy. Én tudom, hogy nem fogod unokáidat szerencsétlenekké tenni.

Lángainé annyira vitte magát, hogy még kezet is csókolt az öregnek, a min az gúnyosan mosolygott.

– No, eredj, hozd elő azt a fiut; majd meglátod, milyen nagyon fogunk örülni, ha látjuk egymást.

Lángainé megköszönte Demeternek ezt a kegyet s kiment saját szobájába, a hol már várakoztatta Kálmánt, kit rögtön hivatott, a mint Sipos által megtudta, hogy atyja új végrendeletet akar tenni.

– Aztán édes Kálmánom, csak szelid légy; ne nézz -198- olyan vadul öreg atyádra; ne felelj neki, ha dorgál; tudod, hogy ő öreg ember és beteg, azért nagyon ingerült; az öreget és beteg embert minden jóravaló lélek kimélni szokta; azok iránt türelmesnek, alázatosnak kell lenni. Ne mondj neki, bár mit mond is, semmi egyebet, mint azt, hogy bocsásson meg, ezután jó fogsz lenni: borulj oda eléje és csókold meg kezét; kérjed, hogy ne haragudjék rád, engedjen itt maradnod. Gondold meg, édes Kálmánom, hogy magadviseletétől függ nemcsak a saját jövendőd, hanem Henriette testvéredé is.

A fiu nagyot sóhajtott: «szegény Henriette!» s azzal engedte magát nénjétől bevezettetni.

Lángainé egy cseppet sem volt meglepetve, midőn visszatértekor már ott találta atyja szobájában János urat. Bizonyosan Demeter úr maga hivatta őt oda. Hiszen hadd legyen hát ő is ott.

Odavezette kis öcscsét Demeter úr ágyához s ott vállára téve kezét, csendesen térdre nyomta őt; a gyermek megragadta nagyatyja kezét és elkezdett zokogni.

– Látod; – Kálmán úrfi, szólt bele János, mintha komolyan kellene erre a kérdésre felelni.

– Ez volna itt Kálmán úrfi? ez az én unokafiacskám? oh dehogy! Nem szokott az én előttem térdepelni, nem szokta az az én kezemet csókolgatni: bizonyosan valami árvagyermeket öltöztettek fel az ő ruhájába, azt tanították be helyette. Mutassa csak az orczáját.

– De bizony, úgy látszik, hogy mégis ő az. No hát úrfi, hadd halljuk, miért jöttél ide? Mire tanított be Lángainé nagynénéd? Versben van, vagy prózában? Diákul van, vagy francziául? Kezdj hát hozzá. -199-

A gyermeknek természetesen semmi sem volt betanítva, nem is tudott volna felelni a sírás miatt.

– Ej, hát már az elején belesültél? Nos, segítsd ki, nénje; kezd el neki az első szót, talán majd beletalál aztán.

– Ugyan atyám, hogy lehetsz egy gyermekhez olyan kegyetlen? szólt közbe Lángainé, ki szokott hidegvérűségét kezdé elveszteni.

– Azt akarja, hogy bocsáss meg neki, hogy fogadd őt vissza a házhoz, hogy szeresd őt, úgy mint minket többieket szeretsz.

– Te most hazudsz; ezt ő nem akarja. Sőt inkább szabad akar lenni, mint a madár, a kinek senki sem parancsol, kóborolni a világban, alkalmatlan parancsoló nélkül; maga ura akar lenni. Rokonainak jó hírt, nevet szerezni! Ez az ő óhajtása. Ugy-e bár azt akarod nekem mondani? Felelj hát, mert azt hiszem, hogy megnémultál.

A fiu erőt vett magán, letörlé könyeit s elfojtott hangját szóra erőltetve, ezt mondá:

– Ahán! Látjátok? ő nem magáért jött könyörögni. Ő nagy úr; ő nem ereszkedik le a maga érdekében könyörögni; ő csak másokért esedezik. Tudtam én, hogy az én Kálmán unokámnak semmire sincs szüksége. Néki még csak a haldokló nagyapa áldása sem kell. Szégyen volna neki érte megalázni magát.

Lángainé vette észre a gyermek égni kezdő szemeiből, hogy ez a jelenet rosszul fog végződni s most már azon lett volna, hogy eltávolítsa őt onnan; azonban Demeter úr meggátolá.

– Már most csak maradjon itt, már most majd én akarok vele beszélni. Ha ő neki nincs hozzám több mondani valója, – van nekem. Tehát kedves szép unokám, tudod-e, hogy honnan terem a puha kenyér? Mit gondolsz, ha egy ruha leszakad rólad, honnan kerül elő a másik? -200- Azt pénzért adják. S kitől jön elő az a pénz? Az égből hull-e az, mint a manna? mit gondolsz?

– Van-e neked valahol kapitálisod, a miből majd megélhetsz, ha én meghalok és rólad el találok felejtkezni? Tudsz-e valami mesterséget, mi? vagy koldulni fogsz, he?

Lángainé nem mert közbeszólni; jobban félt, mint a hogy fájt neki e jelenet.

– Mert azt korántse gondold, hogy én nekem kötelességem a te korhelységedet megjutalmazni, s módot szolgáltatni annak folytatására; oh épen nem; én szabadon rendelkezem mindenemmel; – ha tetszik, egyenlően felosztom, ha nem tetszik, a legérdemesebbnek adom, s ha akarom, kiosztom a koldusok között.

– Vagy talán azt gondolod, hogy az apádról maradt rád valamid? Igen, egy csomó fizetetlen adósság. Apád épen olyan haszontalan korhely volt, mint te, ki anyádat akaratom ellen szökteté el, mint egy tolvaj.

Kálmán, mint a kigyómarta, szökött fel e szóra; ajka elkékült és arcza elsápadt. Nem látott most már semmit maga előtt, nem hallgatott most már senkire. Rikácsoló hangon kiálta:

– Apámat ne bántsd! mert az nem bántott téged. Tartsd meg mindenedet; add, a kinek akarod; én nem kérem semmidet; de te se bántsd az én szegény apám, anyám becsületes nevét.

– Hallod, hallod! szólt ravaszkodva az öreg úr. Megjött neki a szava! Most beszél ez az igazi hangján.

– Igaz! Nem akarok hozzád jönni; sem palotádba, sem temetődbe. Nem akarok enni panaszos kenyeredből! Elmegyek tőled és soha sem jövök vissza. Koldus fia vagyok: magam is az lehetek. Koldulni fogok az utczaszegleten -201- meg házról-házra; de nem ti tőletek – nyomorult gazdagok!

Lángainé meg volt rettenve; az öreg úr egy perczre elmeredt szemekkel, nyitott szájjal esett vissza vánkosai közé; csak János úr hitte, hogy meg tud felelni e rakonczátlan kölyöknek. Hirtelen két hosszú lépéssel előtámadt a kandalló mellől s neki ment Kálmánnak azon atyafiságos szándékkal, hogy majd felpofozza.

– Ejnye, te semmirevaló gaz suhancz, még a tátit és minket insultálni mersz?

Kálmán úrfi azonban hirtelen felkapott Lángainé asztaláról egy nyitott peniczilust s szembe állva hórihorgas nagybátyjának, fogcsikorgatva kiálta rá:

– Hozzám ne nyúlj, te hosszúlábú hóhér, mert úgy ütöm a hasadba ezt a kést, hogy rögtön meghalsz.

János úr úgy megijedt e szóra, hogy azt sem tudta, melyik lábával lépjen előbb hátrafelé? Valóban, ez nem volt tréfa. Az ember sokat risquirozott volna a támadás által.

Azzal Kálmán, használva az egérutat, hirtelen kiiramodott az ajtón s azt bevágta maga után. Az elhagyott szobából dühös csengetés hangzott utána.

A csengetésre előrohanó pitvarnok az előszobában találkozott az úrfival. Kálmán megszólítá:

– Ugyan édes György, adjon egy darab kenyeret, mert mától fogva nem tudom, hogy mit fogok enni?

– Mindjárt jövök úrfi, várjon meg a kapu alatt; szaladnom kell, nem tudom, mi baj van megint odabenn?

Demeter úr félig fennült az ágyában, a hálósipkája félre volt csapva a fejében, mint egy részeg embernek; ordítozott, a hogy torkán kifért:

– Segítség, gyilkosság! Fogjátok meg az orgyilkost! György, rohanj utána; veresd vasra, vitesd a vármegye házához; kiálts politzeyt! Fogd el. Eredj. Rohanj!

A komornyik azt mondta az öreg úrnak, hogy «igen -202- is». S azzal kiment a szobából; a szemközt jövő Siposnak, ki hallotta a lármát az ajtón kívül, néma jelekkel mutatá, hogy az öreg úr meg van egy kicsit háborodva, azzal sietett le a lépcsőn, az úrfit keresve. Az pedig, hogy Sipos észre ne vegye, elbujt az orosz kémény szeleltető odujába, onnan várta be a további eseményeket.

A pitvarnok fütyörészve jött a lépcsőn alá, látni való volt, hogy ez nem gyilkoskergetésben fárad, Kálmán szépen előjött az oduból.

– Ej, ej, mit csinált már az úrfi megint? No no no, csak nem kell szeleskedni; ihol van három huszas, fogja; de aztán szépen visszamenjen a nevelőbe, valami bolondot ne csináljon.

Míg ott beszélt Kálmánnal, két-három inas rohant, ugrált alá a lépcsőkön, a házi úr «gyilkos» kiáltásaira; a kapu alatt a komornyik mindeniket megállítá s bemutatá nekik a kergetett gyilkost, Kálmán úrfit; a min aztán valamennyien nagyon nevettek, a nagyszakállú kapussal együtt.

A pitvarnok aztán visszatért Demeter úrhoz s nagyon serényen előadá, hogy az úrfi mindnyájokon keresztül törte magát; két városi hajdut, a kik fel akarták tartóztatni, elgázolt; egy lovas pandur utána nyargalt, de az úrfi olyan gyorsan szaladt, hogy nem érte utol stb. stb.

Azután csendesség lett a szobában. Jelen volt ott Demeteren kívül fia János, leánya Lángainé és az ügyvéd, Sipos.

Végre Demeter úr, indulataiból epés nyugalmába visszatérve, leányához fordult:

– Tessék az iróasztalhoz ülni, tekintetes úr; inte most -203- Demeter az ügyvédnek. Visszahozta kegyed a régi végrendeletemet?

– Itt van; szólt tompa hangon az ügyész s átnyújtá a zsebéből kivont iratot.

Azt pedig Demeter úr megfogá száraz ujjaival s nagy elégtételtevéssel elhasítá kétfelé, és azután minden darabot ismét kétfelé, míg az egész harminczkét darabra volt eltépve, akkor az egész laskává tépett iratromladékot egy tálczára tevé és János úrra bizta, hogy vesse azt azon módon a kandallóba, még egy csücske se maradjon belőle.

– És most tessék másikat irni, fiskális úr; ha majd le lesz tisztázva, hozzon azután öt tanút, a kik előttemezzék.

– Kérlek atyám, engedj meg egy szót; – nem akarok azért a rossz fiuért többé neked alkalmatlankodni, nincs egy szó mentségem is számára, ő megjavíthatlan; a mit keres magának, azt megtalálja; de Henriettért kérlek.

– Henriettért ugy-e? Mivel jobb ő, mint az öcscse? Azt hiszed, hogy engem bolonddá lehet tartani? óh én vén róka vagyok már ahhoz, hogy ilyen világos kelepczébe belépjek. Tán nem világos előttem, hogy ha én Henriettenek egy félmilliócskát hagyományozok, Kálmánt pedig kitagadom, hát ő rögtön megosztja testvérével, a mit neki hagytam; óh mert ez nagyon gonosz szivű leány; ismerem a rossz szivét. Nem! én rajtam nem fognak kaczagni halálom után.

– Atyám, gondold meg az Istenért azt a helyzetet, a mibe jönni kell e szegény leánynak, a kit férjhez adtál erővel egy emberhez, a kit nem szeretett s a ki őt elvette azért, mert tégedet gazdagnak ismert. Micsoda elátkozott élete fog ennek lenni azon ember mellett, ha te kitagadod őt vagyonodból; ha azon ember kegyelmére kell szorulva lennie, a ki csak jövendő örökségeért volt hozzá hizelgő…

– Az a jó! felelt rá kegyetlenül a beteg ember. Legyen -204- megbüntetve kétszeresen, a miért ellenem föl mert lázadni. A mit felhoztál, az csak egygyel több ok arra, hogy azt tegyem, a mit régóta elhatároztam. Kaczagnom kell, ha elgondolom, milyen szemekkel fognak egymásra nézni, Hátszegi uram és Henriette asszony, ha ezt megtudják.

Lángainé nem ügyelt most arra, a mit János beszél, hanem a végső kétségbeesés elhatározásával lépett atyja ágyához és térdreborult előtte.

– Atyám! a mindenható Isten irgalmára kérlek; lelked üdvére, menybéli boldogságodra: légy kegyelmes szivű ez órában unokáid iránt; gondolj reá, hogy találkozni fogsz ott – a túlvilágon meghalt testvérünk szomorú lelkével s az kérdezni fogja tőled: mit tettél árva gyermekeimmel?

Sipos úrnak úgy fájt ez a jelenet, hogy nem állhatta tovább; fölkelt és kiment a szobából és odakinn könyeit kezdé törülgetni.

De nem indult meg e szavakon a beteg ember, vagy még inkább haragra indult rajtuk.

– Kelj fel innen és ne játszál én előttem komédiát; az én házam nem theatrum. Gondolj te csupán saját bajodra. Azt gondolod, te neked nincsen semmid a rováson? Azt gondolod, hogy én feledékeny eszű vagyok? – ne áltasd magadat azzal; rovásra van irva minden, a mivel valaha megbántottál; itt a fekete könyv, a mibe azt mindig följegyeztem, a fejem alatt; rajta háltam, nem felejtettem el belőle semmit, s mikor az összeszámolásra kerül a sor, benne lesz a számodásodban minden görbe nézés, minden büszke mondás, a mivel engem évek óta keseríteni akartál; és azoknak, hidd el nekem, nagyon nagy ára lesz téve. Aggódjál te saját magad miatt! Azt gondolod, kiengeszteltél azokkal az itt töltött éjszakákkal, mikben az álmot megtagadva szemeidtől, ágyam előtt ültél? -205- – azt gondolod, beszámítom ezt a buzgó ápolást, a mivel hetek óta magadat gyötröd? Semmibe sem veszem azt. Ismerem a gondolataidat s túljárok rajtok. Két heti alázat nem vásárol meg tíz esztendei büszkeséget nálam. Hidegvérű emberre találsz bennem, a kit még halálos ágyán sem csal meg senki! És most hallgass. Szót ne emelj többet azok mellett, a kikre nekem méltó haragom van, mert ha még egyetlen sóhajtással utamba mersz állani, hogy őket meg ne büntessem, te is abban a sorsban fogsz részesülni, a miben ők!

Arczának régi feszes büszkeségét visszavette ismét; félig lecsukott pillái alól Demeter úrra alátekintve, összeszítt ajkai közül így szóla hozzá:

– Jól van tehát, kegyes uram. Te hidegvérű ember vagy; – én is az vagyok. Te nem szereted a komédiajátszást; – én sem szeretem. Nem szólok többet semmi szót a te szivedhez az én szivemből. Tégy, a mit tetszik! Irass, a mit tetszik. Majd ha nekem nem fog tetszeni, a mit irattál, én tenni fogok róla…

– Tenni fogsz róla, te? Mit tehetsz te az én végakaratom ellen? Rövideszű némber!

– Esztelen! kiálta dühtől reszketve Demeter s kezeivel tétovázva keresgélt maga körül; nem tudod-e, hogy minden vagyon az enyim, hogy mindennel szabadon rendelkezhetem; hogy nekem tökéletes szabad akaratom van?

Ezt a rövid szót mondta, semmit többet az özvegy s állt büszkén a két férfi előtt, kik álmélkodva bámultak reá; Demeter úr alig talált szót, mit e rövid egytagú igéhez kössön, olyan rettenetes, olyan képtelen, olyan felfoghatatlan volt az.

– Nincs? Hogy nekem nincs szabad akaratom? Hogy -206- én nem tehetem azt, a mit akarok? János! János, kérlek nevess egy kicsit. Haha! Ez a jámbor lélek azt hiszi, hogy nekem nincs szabad akaratom azt tenni, a mi nekem tetszik; hogy én nem tehetek végrendeletet. Jer ide, segíts nekem kaczagni.

– Ne kaczagjatok, mert az megint csak színjátszás volna s én sem szeretem itthon a színjátékot. Te azt mondod, hogy hidegvérű ember vagy; én is az vagyok; – te azt mondod, hogy régóta készültél már erre a kegyetlen véghatározatra; én is régóta készülök már a védelemre. Te rovásra jegyeztél mindent, a mit gyermekeid, unokáid mondtak és tettek, még a rád vetett tekinteteiket is; – én is irtam naplót, a miben fel vannak jegyezve, a miket te tettél és mondtál; fel a tanuk nevei, a kik előtt tetted és mondtad, s a mily kegyetlen szóval lediktálod te ezt a végrendeletet, mely ártatlan véreid a koldusbotra juttatja, olyan és hasonló kegyetlenséggel fogok én előállani, hogy bebizonyítsam, miszerint te akkor – meg voltál háborodva.

Demeter ajkán megszakadt a lélekzet erre a szóra. János leült, úgy megijedt.

– Én is készültem arra a csatára, a mire te! szólt büszke hanglejtéssel az özvegy. Én is gondoltam arra, mikor éjekről-éjekre álmatlanul virrasztottam ágyad mellett, a mire te gondoltál s bennem is megért az alatt valami, a míg te érlelted a végcsapást fejünkre. Én tűrtem, hallgattam s lemondtam. Én könyörögtem előtted; én letérdeltem ágyad előtt, mintha az volna az oltár s te az Isten rajta. Te eltaszítottál onnan, te átkot mondtál gyermekeidre; most lásd, hogy neked is részed lesz ebben az átokban. Tudjad, hogy akármint rendelkezel ellenünk, holtod után egy gyűlöletes pernek vetetted meg alapját, melyben arról leend a kérdés, hogy eszedet elvesztéd életedben; elő fognak állni orvosaid, cselédeid, a kiket én megnevezek és hosszú sorát fogják elmondani azon különczségeidnek, -207- miket eddig a családi szentély titka fedett. Közbeszéddé lesznek szokatlan hóbortjaid s a birák mérlegelni fogják, hogy lehetett-e annak végóráiban tiszta öntudata, a kinek lelkében ily visszásan volt fordulva az eszmejárás? Ez rút per lesz, szégyen rád és mi ránk; de te akartad, s én megteszem. Most Isten legyen veled. Tedd, a mit gondolsz; én nem foglak látni többet. Házadat ez órában elhagyom – és soha vissza nem lépek bele.

Azzal büszkén az ajtóig haladt; ott még egyszer fejét félig visszafelé fordítva, mondá:

És azután nem nézett vissza többet. Még abban az órában el is ment a háztól. Még azon a napon meg is halt Demeter úr.

János úr aztán nagyon meg volt akadva, mert pro primo nem tudta, hogy most a gyászjelentő lapokra kinyomassa-e Lángainé meg Henriette és Kálmán neveiket is, vagy pedig csak a magáét és a Makszikáét, mint egyedüli örökösét? pro secundo pedig az a nagy baja volt, hogy csakugyan szeget ütött a fejébe, vajjon nem tesz-e lépéseket Lángainé a többieket egészen kizáró végrendelet megsemmisítése végett, a hogy fenyegetőzött? mert kitelik ám az ettől a hóbortos asszonytól.

AZ ARADI ESTÉLYEK.

Kengyelesy gróf csakugyan szerencsésen hazaérkezett Aradra, ezuttal nem rabolta ki a Fatia Negra.

A hidvári vadászestéken mindazt visszanyerte, a mit a kengyelesi látogatás alkalmával vesztett s e fölötti örömében szabad rendelkezést adott a grófnénak termeit az ottani elegans világ számára megnyithatni.

Mert Aradnak igen elegáns közönsége van; Pest után itt egyesül minden aristocraticus elem, sőt Pest fölött még az az előnye is van, hogy a társaság nem oszlik szét -208- a különböző idények szerint; Csákó, Ménes, Magyarát, Világos és a körüllakó főurak pusztáin levő kastélyok mind úgy egy csoportban vannak Arad körül, hogy sem nyár, sem ősz nem szórja szét messzire az ismerősöket; azoknak, kik a társasélet örömeit szakadatlanul birják élvezni, Arad valóságos Aranjuez.

Kengyelesi grófnénak nem kellett az ilyen ajánlatot kétszer mondani; másnap mindjárt kezdetét vette a sok bemutatás. (Ez ideig a grófné visszavonultan élt Aradon.) A kik a jobb körök nevezetességei voltak, azoknak bevezetéséről az ismerősök gondoskodtak; a távolabb állókat, kiket még senki sem ismert, magának a grófnak kellett felkeresni s bemutatni. Neki tetszett ez a mulatság.

Azok közé, kiket így messziről kellett bevonni a társaságba, tartozott egy Pestről jött fiatal ember, itt jelenleg megyei hivatalnok (azon időkben különösen kitüntetett osztály), kit míveltségeért nagyon dicsérnek, ki megyegyűléseken már egy párszor igen értelmesen meg is szólalt: bizonyos Vámhidy Szilárd.

Hanem a mi a hölgyeket jobban érdekli az ő megyegyűlésen tartott beszédeinél, a felőle elterjedt hír ama regényes szerelmi viszonyáról egy gazdag pesti tőzsér leányával, ki miatt az ifju magát el akarta ölni, a leánynyal összebeszélve; szinte a halál révéről hozták már vissza; hanem azért a leány csak férjhez ment a gazdag Hátszegihez.

No ezt a fiatal embert okvetlen meg kellett ismernie a grófnénak. Hogyne? Azt az ideált, a kibe Henriette szerelmes volt s a ki magát vele együtt el akarta ölni. Oh az ilyen species nagyon ritka már a mai világon; megérdemli, hogy mutogassák.

A grófné annyit beszélt felőle férjének, annyira magasztalta az ifjut, pedig csak úgy messziről látta egynehányszor, hogy Kengyelesy már kezdett nyugtalankodni miatta.

Be kellett őt mutatnia a feleségének. E végett elébb magának is meg kellett ismerkednie; ez könnyen ment, -209- az alispán mindkettőjüknek jó ismerősük volt, ott megbarátkoztak. Kengyelesy grófot azután, ha egyszer megbarátkozott valakivel, nem lehetett többé kikerülni; az fogta az embert, vitte, pártolta, boszantotta és mindent elmondott neki, a mi a nyelvére akadt.

– Kedves barátom, az én feleségem ön után bolondul. Valósággal el van öntől bolondulva. Már egy hét óta szekiroz, hogy önt keressem fel és vigyem hozzá. De előre figyelmeztetem önt, kedves barátom, vigyázzon magára; az egy igen csodálatos asszony, már sok emberrel tett így, mint önnel. Egyszer magához vonta őket, enchantirozta, elbűvölte; s mikor már egészen schachmattá tette, akkor ott hagyta a faképnél; mint a hogy szokás a matt után megint másik parthiet kezdeni. Ez valóságos endiablée asszony! Mindenkivel kiköt; nincs fiatal ember, a kitől eltűrné, hogy belé ne szeressen; egy pár hétig aztán engemet szánnak, már a harmadik héten én szánom szegényeket. Mert tudja barátom, a mellett ez egy Penelope! A hitvesi hűség valódi Vestalángja nála, mely soha sem alhatik ki a nélkül, hogy az őrizőnek meg ne kellene halni. Hanem, kedves barátom, délelőtt nem szokás világos sárga keztyűt húzni látogatásokhoz. Lássa.

– Ebédelt már? kérdé gróf Kengyelesy ijedten. Ah, kedves barátom, akkor kérem, vegyen a fogai közé egy pár szemecskét ebből a cachou aromatiquéeból. Ezt mindig velem hordom. E nélkül nem lehet hölgyekkel beszélni ebéd után. Tudja ön: ez elveszi az ember szájának azt a bizonyos utóemlékét, a mi ebéd után, kivált egy kis borocska után, önkéntelenül visszasugárzik.

– Azt ki tudja? – No hát csak arra figyelmeztetem kedves barátom, hogy vigyázzon magára; eszén járjon, hidegvérű legyen; eszébe jussanak jó tanácsaim s mihelyt idejét találja, lásson valami jó parthie után, mert addig -210- ezer veszélynek van a fiatal ember kitéve. Köztünk mondva, azután még kétezernek van kitéve, aztán meg az is igaz, hogy nincs jó parthie a világon, mert minden asszony el tudja azt bőven költeni, a mit magával hozott.

Szilárdnak soha sem volt szükség a gróffal vitázni, mert ő rendesen maga magát kidisputálta, ha beszélni engedték.

Az első bemutatás szokás szerinti feszességét igen hamar megtörték a gróf bizarr ötletei.

A grófné habos moir antique ruhába volt öltözve, melyhez hosszú angol fürtöket viselt.

– Ugy-e bár, Szilárd barátom, szólt a gróf, ez a ruha, meg ez a coiffure sehogy sem áll a grófné arczához, mi?

Sok jámbor fiatal embert kétségbe ejtett volna egy ilyen hóbortos kérdés; egyik ügyetlen bókbul a másikba botlottak volna egy ilyen «banditadöfés» kiparirozása közben; az én Szilárdom örökké nyugodt arczát egy perczig sem hozta zavarba az.

– A grófnénak minden jól illik, válaszolt rá; de én még is tudok egyet, a mi ennél is csinosabb, a mi minden hölgyet szebbé tesz.

– Azok a kék szövetek, fehér pontocskákkal, annyi bűbájt szaporítanak minden hölgy alakján, s mellé egy ősi csipkefőkötő.

– Áh ha há, bravo, kiálta Kengyelesy. Még a hölgyek közt is korteskedés!

(Talán te már nem is tudod, kedves olvasóm, azoknak a kék ruháknak történetét, azokkal a fehér pontocskákkal? a miket egy időben olyan nagy lelkesüléssel kezdtek viselni Magyarhon högyei. Oh az nevezetes időszak volt! Sokat beszéltek akkor arról.)

A másnapi fényes estélyen Kengyelesy grófné olyan fehérpontos kék honi szövetbe volt őltözve, olyan csipkefodros főkötővel fején, a milyent Szilárd mondott neki. -211-

– Tessék! drága barátom! szólt a gróf az ajtón belépő Szilárdot rögtön elfogva, ott van ni. Tetőtül talpig úgy costumirozva, a hogy ön rendelte. Mondtam ugy-e? Sajnálom önt; már benne van a hálóban.

Szilárd sietett a grófnét üdvözölni, ki az egész estélyen át különösen kitünteté a szép ifjut. Nem csinált belőle titkot.

S ha még valakinek kikerülte volna a figyelmét, azt maga a gróf sietett figyelmessé tenni, egész este járt-kelt férfiak, asszonyok között s háborgatta őket észrevételeivel.

– Ahol van, ni. Már megfogta. Odaülteté maga mellé; mindig vele beszél. Még politizál is a kedveért, pedig nem ért hozzá. Az elébb, hogy vele tánczolta s quadrillt, mindig elkéstek a figurából a nagy causerie miatt. Én mondtam előre a fiatal embernek, hogy így jár; mondtam neki, hogy vigyázzon magára; de nem veszi hasznát; ő is hanyatthomlok rohan a veszedelmébe, mint a vacsoravesztő pille a lámpásba.

Egy óra alatt az egész társaság tudta (tudhatta, mert Kengyelesy elmondta mindenkinek), hogy az a komoly képű fiatal ember ott a grófné mellett, a kinek még most olyan nehezen sikerül a mosolygás, micsoda szerepre van szánva ezeken a pallókon?…

… Hanem hogy az a fiatal huszártiszt ott a harmadik szobában, a ki csak úgy en passant vetődött most ide Pardubiczból, a ki egész este egy pillanatra sem bukkan be a tánczterembe, hanem ül két öreg úrral egy asztalnál és tarokkozik, a ki a bemutatás első pillanatán kívül egy szót sem váltott a házinővel, a kit nem érdekel az egész társaságból senki, – – hogy ennek micsoda szerep van itt szánva? azt már nem tudja senki, a gróf legkevésbbé; – hanem a grófné talán mégis tudja.

Harmadnap a köszönőlátogatást kelle megtenni Szilárdnak a grófnénál. – Készakarva olyan órában ment, a mikor tudta, hogy nincs otthon, s egy látogatójegy hátrahagyásával -212- elvégezheti a látogatás kötelességét. Hanem este találkozott vele a szinházban. Az előadásnak vége volt, a grófné kocsija még nem járt elő, s míg az előcsarnokban arra várt, Szilárdnak nem lehetett őt elhagyni.

– Oh az nem megy ám, tisztelt uram, szólt tréfásan a grófné, hogy ön kilesse, mikor nem vagyok otthon, s akkor egy látogatójegygyel lerója tisztét. Ismerjük ezt a szokást, de önnek nem szabad azt használatba venni. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Igen sok, a mit önnek meg kell tudni tőlem. Azért csak igérje meg gyorsan, hogy holnap tizenkét órakor el fog jönni hozzám, különben megteszem azt a tréfát, hogy világ rémületére felkérem önt, hogy jőjjön velem rögtön kocsimon.

Más kedélyű ember aligha fel nem találta volna magát, hogy e fenyegetésre azt felelje, hogy ijessze hát meg a grófné e merénylettel a világot, hanem Szilárd komoly képpel azt viszonzá, hogy jó lesz, tehát holnap reggel 12 órakor el fog menni.

El is ment. Nem igen dobogott a szíve, mikor belépett a grófné magántermébe; a sok tétova eszme közül azt tartotta meg legjobban, – a mit a gróftól hallott. Tréfát űznek vele.

A grófné halkan tudatta komornyikjával, hogy senki számára sincs itthon s azzal leültette magával szemközt Szilárdot. – A grófné szép asszony volt és szépen is tudott öltözködni. A grófnénak igen szép szemei voltak és igen szépen tudott mosolyogni velük. A grófnénak igen szép kis szája volt, s ha megszólalt, még szebb lett, mert igen elmésen tudott beszélni. A veszedelem félre ismerhetlen.

– Édes jó Szilárd; szólt a grófné azzal a könnyű, természetes naivsággal, mely annyira lefegyverző az erős ész ellenében; ne nehezteljen, hogy néhány bizalmas szót intézek önhöz. A világban rövid időn azt fogják beszélni, hogy ön szerelmes én belém, én pedig önbe. Én nem fogom -213- hinni az elsőbbit, ön nem fogja hinni a másodikat. A világ beszéljen, a mit neki tetszik. A milyen keveset gondol ön arra, hogy érzelmeivel felém forduljon, ép olyan kevéssé van nekem szándokom, azokkal könnyelmű játékot űzni. Nekem egy jó, áldott férjem van, a kit gonoszság volna megkeserítenem; nem is adok rá okot; önnek pedig egészen más gondjai vannak. Én ismerem önnek a gondjait. No ne haragudjék; ne húzza úgy össze a szemöldeit; az önnek jól áll, de én nem akarom, hogy tegye. Én nem vagyok tolakodó; nem akarom önt meglopni: nem kérdezem, hová ásta el kincseit? én csak azt mondom, hogy tudom, hogy önnek kincsei vannak, s azok el vannak ásva. No mondja ugy-e, ön nem fél én tőlem?

Szilárdot e váratlan fordulat kissé zavarba hozta. Puszta kiváncsiság volna-e az?

– Nincs félteni valóm, grófné; szólt mosolyogva. Nincsenek elásott titkaim. Fiatal ember voltam, mint más; voltak bohó ábrándjaim, mint másnak; s kigyógyultam belőlük, mint minden ember.

– No, ön most nem mond igazat: ön nem gyógyult ki belőlük. Hanem hát legelőbb is azt kell önnek mondanom, hogy ne higyje felőlem, mintha én csak asszonyi kiváncsiságból akarnék olyan tárgyakat ön előtt felemlegetni, a miknek gondolatja önnek fáj, mintha én csak mendemondát hajhászni fordulnék önhöz azzal a szóval, hogy legyen irántam bizalmas s vissza akarnék élni bizalmával. Higyje el, én nagyon szeretem a tréfát léha, tartaléktalan férfiak irányában alkalmazni; de a jó szivet mindig tisztelem, mert az olyan ritkaság. – A kiről beszélni akarok önnek, az énnekem barátném, s az nagyon, nagyon, de igen nagyon szerencsétlen…

Szilárdnak el kellett hinni, hogy ez igaz, mert a grófné szemében könycsepp ragyogott.

– Ön nem, de ő sem; én tudom bizonyosan. Mindennek oka a pénz; a szomj a pénz után. Nincs szerencsétlenebb -214- teremtés a világon, mint egy gazdag ember leánya. Hanem hát ez most mind csekély baj: férjhez adták valakihez, a kit nem szeretett; a ki elvette azért, mert nagyapja milliókkal bir; a kihez nagyapja átokkal fenyegetőzve riasztá nőül menni, s most, miután e férfi nejévé lett, a ki iránt még csak barátságot sem érezhet, nagyapja végrendeletet tesz és kitagadja mindenéből.

– Képzelheti ön azt, a mi most következik. A nő nem szeret és nem szerettetik. Hozzá adták egy keleti nábobhoz, a ki menyasszonyát gazdagnak hivén, úgy költött azóta, mint egy fejedelem. És most ez az ember egyszerre arra a hírre ébred fel, hogy nejének semmije sincs. Ismeri ön azt a szót, hogy «kegyelemkenyér»?

– Hanem arról soha sem fog önnek fogalma lenni, hogy mi az a kegyelemkenyér, a mit egy férj ád annak a nőnek, a kit gazdagnak hitt s szegénynek talált. S még hagyján, ha ez a férj maga is szegény ember! De hátha gazdag – oh ez a kenyér nagyon keserű.

(Ugy-e keserű? gondolá magában Szilárd; az a kenyér, a mit én ajánlottam neki, az csak száraz volt.)

– Biztosan értesültem felőle, hogy a báró magaviselete neje irányában azóta egészen megváltozott, hogy megtudta annak kitagadását. Épen sokat vesztett a kártyán, midőn ez a hír érte. E fölötti rossz kedvét épen nem iparkodik neje előtt eltitkolni. Henriettenek voltak jótékonysági kiadásai, a vidék szegényei őt tarták szabadító angyaluknak, most ezt a szerepet meg kellett szüntetnie. Zárt ajtót kell tartania a könyörgők előtt, mert férje nem szabadítja fel haszontalan kiadásokra. Sőt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, még azt is mondják, hogy miután Henriettenek meg van az a szokása, hogy mikor nincs pénze szétosztani boldogtalan emberek között, akkor az ékszereit nem restelli zálogba tenni, tehát most Hátszegi azokat -215- zár alatt tartja, s csak olyankor adja elő, mikor valami pompához kellenek s olyankor kényszeríti nejét azokat felrakni magára. Tudja, hogy ez nagy megaláztatás egy nőre nézve.

(Szilárd gondolta magában: ha az enyim lettél volna, most volna csendes tűzhelyed, kis szobáid, a mikben magad volnál az úrnő; én nem vennék ékszereket, de két falatom közül a jobbik mindig a tied volna.)

– És a mi a legmegalázóbb a nőre nézve: most már Hátszegi még csak titkolni sem igyekszik előtte sértő szenvedélyét, mely köztudomás volt eddig is, de a nő legalább nem tudta; – most már ő is tudja.

– No, értem alatta azt a tulságosan chevaleresque hajlamot, mely a női szépség bálványozását még a parasztnőkre is kiterjeszti.

(Szilárd gondolá magában: ha az enyim lettél volna, olyan helyen állna képed, a hova más nőarcznak még csak árnyéka sem vetődnék soha.)

– Ön nagyon elgondolkozik azon, a mit beszélek, édes Vámhidy; pedig ne gondolja, hogy én csupán azért beszélek, hogy önnek érdekes újságokat mondjak. Más bajom van, illetőleg nem nekem, de szegény Henriettenek.

– Oh, ő bizonyosan nem fordulna panaszával önhöz; – de ezt én találtam ki. Azt gondolom, legjobb helyen beszélek. Henriette szivét még egy nagyobb csapás érte, a mi annál érzékenyebb, mert folytonos sajgásban tartja. Öcscse, Kálmán, Pestről hirtelen eltünt s azóta nem tudni, hová lett.

– Ezerfélét beszélnek róla, a mit én nem akarok elmondani. Azoknak nagyobb része igen rossz. Henriette megtudva ez esetet, kérte férjét, hogy járjon utána Kálmán eltünése okainak. Hátszegi irt ügynökének, kapott is -216- tőle választ, de azt semmi áron sem akarja Henriettenek megmutatni; sőt megparancsolta neki, hogy többé előtte Kálmán öcscsét elő ne hozza. Most ez a szegény nő kétségbe van esve, el nem tudja gondolni, miért titkolják előtte testvére eltüntének okát? És most jövök már arra, a miért önnek ezt a sok szóbeszédet elmondtam. Henriette azt hiszi s én is meg vagyok felőle győződve, hogy ha testvére életben van, akkor csak egy embert fog felkeresni és az senki sem más, mint ön.

– Érti ön már most az összefüggést, ugy-e bár? Ha valaki megtudhatja Henriette testvérének hollétét, annak valódi okát, a miért Pesten levő rokonait elhagyá, és sem Lángainéhoz, a ki védője volt, sem testvéréhez nem menekült, úgy az ön lehet legbizonyosabban. Ezt nem lehet ügyvédre bízni, mert ez nagyon sok gyöngédséggel jár; ide érzelem, lovagiasság szükséges s ha már a férj elutasítá magától e nemes feladatot, úgy nincs kihez fordulni, – mint – a feláldozotthoz.

Ki hinné, hogy a könnyelmű nőknek annyi érzésük legyen barátnéik iránt?

Szilárd fölkelt, meghajtá magát s azt válaszolta a grófnénak röviden, hogy magára vállalja e feladatot.

– És engemet mindenről tudósítani fog; mert én vagyok a közös posta kettőjük között.

Este a casinóban találkozott Kengyelesyvel. A gróf több sportsmann jelenlétében rátámadt:

– Gyere ide csak, drága barátom! Hogy van ön? (Szokása volt az embert egy lélekzet alatt tegezni és önözni.) Ezer milliom ördögbe; a dolog görbére kezd menni. Ön -217- ma a feleségemnél volt délben tizenkét órakor, együtt ültetek egész egyig; senkit sem eresztettek be; a grófné el van ön által ragadtatva; nem beszél egyébről, csak arról, hogy ön milyen derék ficzkó, hogy mennyire örül annak, hogy önt megismerte, hogy ön egy valódi ideál! egy lumen! vagy micsoda? Figyelmeztetem rá «kedves barátom», hogy én nem tréfálok; én velem nem lehet bolondozni; ha ön igazán magába szeretteti a feleségemet, megjárja velem, mert én elválok tőle s kényszeríteni fogom önt, hogy elvegye! Mi?

Vámhidy természetesen olyanforma arczot csinált, mint a ki ártatlan az egészben.

A gróf comicus szigorral megfogá attilája gombját s szeme közé nézve, kérdé:

– Hát miről beszéltetek folyvást, hán? No ne süsd le a szemedet; nézz rám! Miről beszéltetek egy óra hosszat?

– Ahá. A feleségem meg azt mondta: a honi divatról, országgyűlésről, politikáról. Tehát már hazudtok? No csak hazudjatok. – Azért mégis rá fognak téged szedni, meglásd.

Azzal a kandallóhoz hátrált, frakkja szárnyait szétvonva, két zsebébe dugott kezével s nevetve nézett sorba a körül állók szemeibe, a kik maguk is nagyon hahotáztak.

Csak egy fiatal huszártiszt nem ügyelt rá; az ott olvasott egy karszékben valami ujságot s mikor Kengyelesy éles hangú kaczagása nagyon verte a füleit, meglepetve nézett fel rá:

Azután egy egész hétig nem látta a gróf Vámhidyt; kereste mindenütt, sehol sem akadt nyomába. Mindennap kérdezte a grófnétól: hová tette? Nem volt-e itt? az nevetett -218- és tréfával ütötte el a kérdést. A gróf dühös kezdett lenni minden ismerősére, a ki nem tudott neki arra a kérdésére felelni, hová lett Szilárd?

– Arra a ficzkóra úgy rátaláltam ijeszteni, hogy megszökött Aradról. Ez már nagyszerű diadal a grófnétól! Úgy meghódítani valakit, hogy levegővé váljék, elpárologjon, a semmibe tünjön.

Az első estély után tíz napra volt rendezve a másik, Szilárd még abban sem jelent meg. Kengyelesy kérdezősködött felőle fűtől-fától, de nem tudta kinyomozni, hová lett? Az egész társaságból senki sem tudott felőle.

– Kedves barátom, ez megmérgezte magát. Világos. A ki már egyszer ráadta ilyenre a fejét, az másodszor is megkisérti. Én mosom a kezemet; a grófné az oka; minek tréfál ilyen emberekkel. Bizonyosan mérget vett be s elbujdosott vele valami erdőbe, s majd csak egy hónap mulva találják meg véletlenül.

– Kit találunk meg véletlenül? kérdezé egy hang a háta mögött. Hátra nézett: hát az épen elveszett volt.

– Ah csak hogy megkerült ön! ugyan hol járt annyi ideig? Én már azt hittem, hogy az én fenyegetéseim riasztották el örökre. Jőjjön, az Isten áldja meg, hadd viszem a feleségemhez. Szegény fiú! azt gondoltam, már elölte magát.

Azzal karja alá vonta Szilárd kezét, czepelte a grófnéhoz: «itt van, megtaláltam; ne tessék kétségbeesni miatta. Tessék leülni mellé, itt van egy szék. Gondom lesz rá, hogy senki se háborítsa önöket. Igy ni. El ne ölje magát, édes barátom. El nem tudnám viselni a lelkemen.»

– A Lapussa család tagjai az öreg holta után keserű vitában vannak. A végrendelet ellen, mely Jánost, a legidősbet teszi általános örökössé, a többieket kirekesztve, törvényesen fellépett Lángainé, az özvegy. Ügyvédétől tudok mindent, ki hajdan főnököm volt és igen derék, rokonszenvre méltó ember. Lángainé azt bizonyítja, hogy az öreg Lapussa nem volt ép elméje használatában, midőn családja egyéb tagjait kirekeszté, s ezt egyéb bizonyítékokon kívül, miket bámulatos női furfanggal győzött halomra gyűjteni, leginkább azzal támogatja, miszerint az öreg úrnak épen semmi oka sem lehetett unokáit, kik soha meg nem bántották, kik szégyenére nem váltak, gyűlölni, kiátkozni. Ennek ellenében János úr azt hozza fel, miszerint igenis volt oka édes atyjának unokáit gyűlölni, mert először is báró Hátszeginé a mióta férjhez ment, soha nagyatyjának levelet nem irt; hogy mind ő, mind férje odahaza az öreg úr felől a legtiszteletlenebbül nyilatkoztak; az utóbbi nevezetesen nagyon nyiltan elárulá, hogy szeretné már, ha nem kellene az öreg emberek drámájának ötödik felvonásában a függöny legördültére olyan sokáig várakozni; tanúbizonyság erre bizonyos Margari, kit az öreg Lapussa azelőtt felolvasójának tartott, midőn leányát férjhez adta, akkor pedig Hátszegire erőszakolt titkárul; voltaképen azonban messzire előtervezett okokból, kém gyanánt tartott nála, ki most aztán mindenféle szennyes rágalmakra esküszik Hátszegiék ellen, János úr által eszközül visszahivatva onnan. A másikra, a gyermekre nézve, pedig egy borzasztó váddal áll elő unokabátyja. Egy váltót mutat elő negyvenezer forintról, melyet a gyermek hamisított, nénje, Hátszegi báróné nevére.

– A dolog nevetségesen hihetetlen, de így van, én láttam a váltót, mert biróilag le van foglalva. Egészen a fiu -220- keze irása, még testvérének aláirt nevében is felismerhető, melyet még csak nem is utánzott jól.

Itt Szilárd félbeszakítá beszédét; valami jutott eszébe: ah, azt a névaláirását Henriettenek ő ismerte igen jól!

– Összeüt ez esettel a fiunak rögtöni eltünése, ki azóta minden utánjárásra sem került elő, a mi a bajt tetemesen öregbíti. Az nap, a midőn e váltóról beszélni kezdtek, eltünt a növeldéből s úgy látszik, hogy e szökésre már régóta készült.

– De mi vihette volna ezt a fiatal gyermeket ilyen tényre? úgy tudom, hogy alig több tizenhárom évesnél?

– Sok természeti könnyelműség volt benne. Azonban ez még nem elég magyarázat arra, hogy nénje nevére negyvenezer forintos váltót hamisítson.

– Nagysád nem sejti? – Én jól tudom. Hátszegi nagyon jól ismeri nejét. Igen jól érzi ő azt előre, hogy a mint a báróné meg fogja tudni, hogy öcscsét azzal vádolják, miszerint az nevére váltót hamisított, az egy perczig sem fog kételkedni azon, hogy mit tegyen? hanem valódinak fogja elismerni a hamisított aláirást.

– Hm. Szegény asszony; de neki most semmi pénze sincs. Ez fatális helyzet, nagyon fatális. No de semmi. Ha az ő ékszerei zár alatt vannak, az enyimeket nem őrzi senki.

Szilárd nem állhatta meg, hogy e legjobb szívből jött szavakért forrón meg ne csókolja a grófné kezét. Egészen el volt ragadtatva attól.

– Áh áh! rikácsolá háta mögött a gróf; már ennyire vagyunk? Szép, nagyon szép! No no, fiatal barátom, csak -221- ne ijedjen meg tőlem! Kérem, én tőlem való féltében valami kárt ne tegyen magában, az Isten áldja meg.

– Majd holnap kifőzzük ezt. Egy órakor elvárom, súgá a grófné Szilárdnak. Most mennem kell, a cotillon kezdődik?

– Hát ön nem tánczol? kérdezé Szilárdtól a gróf. Menjen, lásson hozzá, még azt találnák mondani, hogy gyászol; pedig hála Istennek, nem az ön ipa volt az öreg Lapussa, hanem Hátszegié, gyászolja az. Menjen ön tánczolni…

ÁRULÁS ÁRULÁSÉRT.

Csodálatosnak fog előttünk tetszeni, hogy a Fatia Negra éji kalandja nem híresült el a vidéken.

Nem beszéltek róla; mintha minden ember, a ki tudott felőle, kihalt volna a világból, mielőtt elmondhatta másnak.

A jegesvölgyi kunyhó lakói nyom nélkül eltüntek; a kecskenyáj pásztor nélkül elszéledezett, farkasoktól szétzüllesztve; senki sem tudott róla hírt mondani, hová lett Juon Táre és Marióra?

Nem is sok gondja volt rájuk a világnak: eltünhettek, elveszhettek; a hogy elegen elmúlnak, kik ez igénytelen életet viselik.

A ki legkevésbbé mutatta, hogy az éji kalandról tud valamit, az maga Anicza volt. Henriette előtt zokogva beszélte el, azontúl hallgatott mindenki előtt, s ha mások látták, jó kedvű arczot mutatott. Belül volt szívében a méreg; engedte azt érni.

A Fatia Negra két hét mulva meglátogatá. Már akkor semmi baja nem volt; az életveszélyes küzdelem nyomait hamar kiheverte. Anicza még szerelmesebbnek mutatta magát hozzá, mint eddig. Nem is kérdezte tőle, hol járt oly sokáig? nem is vette észre azt a sebforradást nyakán, a mi azelőtt nem volt ott. -222-

Éjjel jött hozzá a Fatia Negra, mint mindig. A hirhedt kalandor nagyon óvatos volt; bizonyosan tudhatá Anicza, hogy a midőn őt látogatni jő ilyen emberlakta helyre, előtte és utána meghitt emberei járnak, a kik őrt állanak az utczák szegletein s jelt adnak, ha valami veszély közelít. Csak a havasok közt szokott egyedül járni. Abban is nagyon vigyázó, hogy soha bort nem iszik: nem lehet vele megejteni.

Ha pedig egyszer fegyvere kezében van, akkor még ha körül van is fogva, ki tudja vágni magát.

– Fatia Negra, szólt a leány, átfűzve karjával a férfi nyakát, a mult éjjel rossz álmom volt: azt álmodtam, hogy a himlő megrontotta arczomat; szeretnél-e engemet, ha himlőhelyes volnék?

– Eredj! Hiszen nem vagyok himlőhelyes! Csókolj meg. Azután megint az az álmom volt, hogy minden vagyonunk elpusztult; én koldulni mentem rongyosan, bekötött fővel. Szeretnél-e engemet, ha én rongyos koldus lennék?

– No, hát ölelj meg szépen. Azután meg azt álmodtam, hogy valami nagy dologért tömlöczbe zártak, elitéltek sok esztendei fogságra, hogy ott töltsem fiatalságomat a vasrostélyos ablakon belül, s csak akkor szabaduljak ki, mikor már vén, töpörödött anyóka lett belőlem. Szeretnél-e engem akkor is, ha a börtönben volnék? odajönnél a vasrostélyhoz velem beszélgetni?

– Álljon be már a bohó szád! Ki győzne arra mind felelni, a mit te kérdezgetsz? szólt a kalandor, s hogy annál biztosabban szót fogadjon a nő, egy csókkal lezárta a száját.

– De azután még azt is álmodtam, ezért már igazán haragszom magamra, mintha valakihez nőül mentem -223- volna, s tégedet elfelejtélek. Szeretnél-e engemet akkor is, ha téged megcsalnálak és mást szeretnék?

– Igen; akkor is szeretnélek, Anicza, s szerelemből keresztül lőném a szivedet.

– Várj, pedig az mind meg fog történni, a mit én mondtam; mert az én álmaim mindig beteljesülnek. Meg fogok betegedni és megrútulok; el fogok szegényedni, koldus leszek, el fognak itélni tömlöczre, rabbá leszek; – meg foglak csalni, máshoz megyek: – majd meglátom, ha szeretsz? majd meglátom, ha megölsz-e?

Anicza saját beszédét is nagyon nevetni valónak találta. A kaczajra belépett a szobába az öreg Onucz. Leánya nevetve fordult feléje:

– Ugy-e apám, igaz, hogy engem hárman is kérnek feleségül? Fatia Negrától kérdem, hogy melyikhez menjek?

Az öreg Onucz nagyon fintorgatta erre a kérdésre az orrát, mert azt szerette volna rá felelni, hogy «bár mennél akárkihez, csak mennél igazán», de nem merte a Fatia Negrát megbántani.

– Hja, bizony, domnule, a mi igaz, az igaz; az ember csak elgondolja magában, hogy hát minek töröm én magamat vénségemig annyira? mit kaparok egyik aranyat a másik után rakásra, ha nincsen miért? Itt volna egyetlen egy leányom, szép leány, jó leány is; de hát mit használ? – te férje mégsem vagy. Ha tudnám, hogy van valami szeglete a világnak, a hová te el nem jutsz, összeszedném a holmimat, felkerekednék s oda mennék mindenestül; de hát mit használna, te mindenütt rám találsz s leányomat megint csak elbolondítanád; azért csak hát nem is mozdulok.

– Ne zúgolódjál, öreg, mindennek eljön az ideje. Nem lesz nekem mindig ez a fekete álarcz a képemen, mikor hozzátok jövök; nem lesz az én nevem mindig Fatia Negra. Majd lesz egy nap, a mikor négylovas hintó hajt be az udvarodra; tarsolyos hajdú ugrik le a bakról az -224- ezüstfogantyús kocsiajtót kinyitni s aranyruhás gavallér száll ki belőle, a ki leánynézőbe jön hozzád. Ha ezt a gyűrűt meglátod az ujján, arról tudod majd meg, hogy az én vagyok; akkor aztán nem lesz több Fatia Negra a világon; együtt elmegyünk Bukarestbe, igazi román városba, a hol megbecsülnek bennünket, s akkor kezdődnek majd a mi jó napjaink.

Az öreg Onucz szivét annyira meghatotta ez a biztatás, hogy összecsókolta érte a Fatia Negra orczáját, nem törődve vele, hogy az fekete selyemmel van födve, épen úgy, mint sok ember nem bánja, ha keztyű van húzva a kézre, a mit megcsókol.

– Nem lehet még befejeznünk a munkát. A pénzverdére nagyon sokat költöttem az idén, annak ki kell venni a hasznát; igen sok emberünk van, a ki sokat vár tőlünk; ha ki nem elégítjük, örökké fenyegető terhünkre marad; ezért vagyok kénytelen az álarczot tovább is viselni; ha egyszer leteszem, akkor az, a ki ezt viselte, meg van halva és semmi köze hozzám többé.

Az öreg Onucz a két térdét verte önelégült örömében e szavakra, csakhogy tánczra nem kerekedett; míg ellenkezőleg Anicza mélyen elmélázott, mint a ki valami hálózatos terv bogait szedegeti össze; magának a kalandornak is feltünt ez a szórakozottság.

– És hátha kitalálom? Arról gondolkoztál, milyen szép dolog lesz majd egyszer a fővárosban lakni; úri módon, divatos ruhával söpreni a földet, s mindennap szinházba járni és nézni a pompás komédiát? nemde?

A leány minden mondásnál hamisan bólintott fejével, -225- mintha szeretője minden gondolatát épen kitalálta volna; magában pedig gondolt ilyeneket: «milyen szép lesz majd a főváros valamelyik zugában meghúzni megamat, beburkolva koldusi rongyokba s onnan nézni azt a pompás komédiát, a mikor a te fejedet levágják!»

– Ideje már. A kis ujjam megsúgta, hogy valaki el akar árulni. De ne mondjátok azt senkinek. Nem szabad elijesztenünk a magunk embereit. Minden bányász leviszi szombaton a bányai pénzváltóba a nyert arany felét; másik felét átadja te neked, hogy pénzzé kiverjük; sokan azt gondolták magukban, hogy ha egy pár nehezékkel kevesebbet adnak oda, mint ide, az nem fog észrevehető különbséget tenni. Az egy pár nehezék azonban esztendőn át száz ember után fontokra megy, s a folytonos apadása a beváltott aranymennyiségnek kezd feltünni a kormányszék előtt, sejtik, hogy egy része a nyert aranynak eltünik. Szaglálóznak. Még most ugyan rossz helyen. Magyarországi zsidókra van gyanujok, a kik e felől épen semmit sem tudnak; de elég az, hogy már gyanujok van. Még csak azt hiszik, hogy évenkint ötven-hatvan font arany vándorol tilos utczákra; de még azt nem tudják, hogy öt-hat mázsára megy, a mi készpénzül kiverve kerül elő a föld alól. Ezt a munkát be kell végeznünk. Ez évben gazdagon fizettek a bányák: jövő szombaton lesz az utolsó aranybeváltás a Lúcsiában. A mint az pénzzé lesz verve, felosztjuk a nyereséget, buna noptét kivánunk egymásnak s azzal megy ki jobbra, ki balra. A gépeket összetörjük, a kohókat fölvettetjük lőporral, a vízvezetőket elromboljuk s a barlang száját betemetjük. Azontúl csináljon ki mit akar az aranyával: én semmibe nem avatkozom többet.

– Helyesen mondod, szólt az öreg Onucz, én is úgy kivánom; még egyszer gyűljünk össze valamennyien, a kik e társaságnak részesei vagyunk, a Lúcsiában: ott hallgassuk meg egymást, hogy soha egy szót nem fogunk mondani -226- arról, a mik oda lent történtek. Azután tegye mindenki, a mit te parancsolsz; mert legokosabb vagy közöttünk.

– Tehát csak egy hétig kell már várnom? kérdezé Anicza a Fatia Negra fürtjeit ujjaira tekergetve.

– Ahá! szólt az mosolyogva. Arra, hogy én megszünjek álarcz alatti férjed lenni, s igazi férjed legyek? ugyebár? Ez a vége minden gondolatnak, erre kell csak egy hétig várnod?

– Igen, igen, mondá a leány és gondolta magában: csak egy hétig kell arra várnom, hogy ezt a te álarczos fejedet – a bakó kezébe adjam.

A Fatia Negra olyan gyanútlanul ringatta térdén a leányt, olyan nyugodt büszkességgel gondolá magában: «a leány arravaló, hogy a mit a férfi hazudik, azt legyen a ki elhigyje».

Anicza pedig oláh leány volt: és azt tudni kell, hogy az oláh nő féltékeny, boszúálló és eszes.

Hétszáz fáklya világította meg a Lúcsia barlang belsejét; azonkívül koronkint bengáli fény gyulladt fel a barlang szögleteiből, mely néhány perczre aztán kék, zöld, fehér, vagy rózsaszín világításba merítette az egész rémpalotát, melyhez a vörös szurokfáklyaláng fekete füstjével kisértetes ellentétet képezett.

A nagy pénzverő társaság az utolsó osztály éjszakáján, mielőtt föloszolnék, pazar ünnepélytrendezett e földalatti nagy teremben. A föld szép fehér kőporral volt újonan behintve, köröskörül sátorok fölállítva, mikben sütemények és sültek voltak széles bükkfatálakban fölhalmozva a pompa okáért, és hogy lássék a nagy gazdagság, egy egész ökör sült izzó parázs fölött, a mit kétfelől forgattak, s hosszú vasvillákra szúrt szalonnadarabokkal kenegettek; mellette magasra -227- emelt kádból színbor csorgott alá, szabad élvezetére mindenkinek, a ki megkivánta. A kohó épülete előtt pedig épen egy egész huszonöt akós kád volt kitéve, színültig töltve a legfinomabb borszeszszel. Ha az ember meggondolja, hogy ennyi fáklyahordozó legény közül csak egynek kell arra a mulatságos bohó ötletre rájönni, hogy a fáklyával közel jőjjön ehhez a lobbanékony anyaghoz, s akkor aztán egy pillanat alatt elevenen van produkálva itt a föld alatt a pokol: végig borsódzik a háta. Egy pár elázott ficzkó már fekszik mellette, ki restelt pohárral nyúlni az italhoz, csak úgy hörpentett a kád szélére fekve.

A barlang közepén levő kőépület ablakaiból most nem tör elő az olvasztó kohók fénye, kéményéből nem ömlik elő a szikrákkal elegy füst; a földalatti tombolás nem vezérli az ütenyt: a gépek hallgatnak. Munkájok be van végezve. Kétszázötvenezer darab kivert arany vár az osztályra; abból ötvenezer magáé a Fatia Negráé, húszezer az öreg Onuczé.

A kohóépület ma zöld galyakkal s tarka vásznakkal van felczifrázva s tömör kéménye tetején tűzijáték kellékei vannak fölhalmozva; onnan fogják a röppentyűket, a kék és vörös tűzcsillagokat föleregetni. A barlang boltozata oly magas, hogy a röppentyű legmagasabb szálltában sem éri el.

Egy karzatszerű kőemelvényen zenészek számára van hely csinálva. Maguk a részvényes urak fognak ott hegedűvel, tilinkóval és csimpolyával az ünnepély felvidítására közreműködni.

A vendégek érkeznek már, egyenkint és párosával eregeti őket alá a malomgép; a férfiakkal együtt öreg asszonyok és szép leányok, ünnepi módon bekötött fővel, piros csizmákban, a zeneműszerek kezelői, a csimpolyások, hegedűsök még a gépen alászálltukban elkezdik dalaikat hangoztatni, míg némely kedélyes részvényes úr az által adja tudtul megérkeztét, hogy pisztolyait elsütögeti a visszhangos barlang nyilásánál. -228-

A míg a Fatia Negra meg nem érkezik, addig járja a tréfa és a zaj; itt egy víg ficzkó tehéntülköt hozott magával, annak a recsegésével ijesztgeti az asszonyok csoportjait, amott a másik tűzbékákat hány a letelepedő atyafiak közé; asszonyok sikoltozva ugrálnak szanaszéllyel; leányok egymás vállára téve kezeiket, csöndes dudolással lejtenek egy helyen körülforogva; kiki jó kedvének gyeplőt ereszt, a míg el nem jött az a főnök, a kinek fekete arczától úgy elmulik egyszerre mindenkinek a jó kedve.

Pedig a mai nap – értem alatta ezt a földalatti éjszakát – az ő különös ünnepélyével is van összekötve. A nagy aranyosztály után következni fog az ünnepélyes pillanat, a melyben ő kezén fogva Onucz leányát, egy magas állványra tett feszület előtt vele megesküszik; az esküvési formát a szerint mondva, a hogy azt Fatia Negra maga kigondolta, válogatott átkokkal és bizonyozásokkal megterhelve, s kijelenti, hogy e naptól fogva, bárha pópa nem is volt jelen, de ott volt az oltár és rajta a feszület, minden ember úgy tekintse Aniczát, mint az ő valóságos hites feleségét, addig is, míg más országban, más emberek előtt, igazi orczájával vezetheti őt a pap elé.

Ez a szertartás régi kedvencz eszméje volt már Onucznak, s most Fatia Negra beleegyezett.

A részvényesek lassankint összegyűltek már a barlangban: a legutolsók között volt Onucz és leánya, a vőfélyekkel és nyoszolyó leányokkal. Anicza most is szokott szabásu köntöseibe volt öltözve; a katrincza és a hímzett ing, meg a gömbölyű kalpag a fején most sem váltattak fel mással; csakhogy mindez ragyogott rajta az aranytól és drágakövektől s hajtekercsei igaz gyöngysorokkal voltak keresztül-kasul fonva.

Ennyi válogatott szépség között is, mint a mennyi itt összegyűlt, ő volt mindig a legszebb.

Homloka közepén egy nagy gyémánt ragyogott, de annál is fényesebb volt az a másik kettő, mely szempillái alól elővillámlott. -229-

Termetet nem lehetne tökéletesebbet képzelni, mint az övé. Az úri divat eltorzító mellékletei nem zavarják annak gyönyörű összhangzatát; minden állása mint egy antik szoboré, mozdulatai gömbölyűek, hajlékonyak, rugalmasak és e mai napra különösen elevenek; szemei, arcza tündökölnek az örömtől: a hogy nem szokta más menyasszony, egy órával esküvője előtt.

Csak a vőlegény várat még magára. Sokáig jön, látszik, hogy nagy úr. Sőt az is meglehet, hogy már itt van, de senki sem látja, ott jár tán menyasszonya háta mögött, a láthatlanná tevő köpenyegben, s mikor azt leveti magáról, akkor… akkor egyszerre maga előtt látja őt mindenki!

Anicza fölsikolt, – tán az örömtől? mindenki meg van lepetve; azt hiszik, ördögökkel czimborál a főnök, a föld alól jött elő.

És minő pompával jött elő! A bibor ruha, a mit viselt, nem látszott az arany sujtásoktól, hosszú prémes palást függött vállairól, mint valami fejedelemnek s fején arany sisak volt, az szorítá le az álarczot; a sisak taréja végig gyémántokkal volt megrakva; valamelyik czimbora észrevette, hogy a sisak taréjának hegye egy kissé sáros; bizonyosan – a mint a földet felütötte a fejével.

Semmi fegyver sem volt az oldalán, még csak egy tőr sem. Természetesen: oltár előtt, esküvés előtt le szokták azt rakni.

Onucz alázattal járult eléje s mély tisztelettel csókolá meg rejtélyes főnökük kezét, míg Anicza csalfa hízelkedéssel közelíte felé, igen ügyesen tettetve babonás félelmet a bűbájos szerető iránt.

– Én félek tőled, Fatia Negra! te látatlanul jösz és távozol. Te nem vagy Istennel?

– Oh, dehogy nem, ezek az emberek, ha azt hinnék, -230- hogy égből szállottam alá, rég elárultak, kötve vittek volna Gyula-Fehérvárra; de mert azt hiszik, hogy a föld alól jöttem, ördöggel vagyok ismerős: félnek tőlem és hívek hoztám. Te magad is úgy vagy: szeretsz, mert félsz.

– Haha! Azt te majd meg fogod látni, hogy a milyen magasan fel a felhőig, s a milyen mélyen le a föld gyomráig lakik valaki, én senkitől sem félek; tőled sem; hiába mondtam. Nem vetted észre, hogy csak tréfáltam veled, mikor azt mondtam, hogy félek.

– No, majd próbára teszlek mindjárt. Látod ott az oltáron azt a feszületet, arra fogunk mi megesküdni örök titoktartást. De minthogy e fogadás nem Istenhez szól, mert hamispénzverők teszik azt, nem is az égbe kell annak fölmenni, hanem máshová, lefelé. Azért, hogy foganatos legyen az esküvés, eredj, ha van bátorságod, fordítsd meg a feszületet s tűzd le a helyére – fejével lefelé.

A leány egy perczre elsápadt, megrendült; azután bátran neki indult; az oltárhoz lépett, megragadta a feszületet s fölemelve, megfordítá azt, egy az oltáron levő nyilásba megfordított végével tűzte azt vissza, úgy, hogy talapzatával fölfelé állt.

A mint fölemelte és a mint újra letűzte ismét a leánya feszületet, mindkétszer önkénytelen gépies rándulást lehetett észrevenni karjain, de arcza nem árult el semmit. Villanygép ütege volt rejtve az oltár alá, az idézte elő e hatást.

– A feszület megütött, midőn megfogtam és megütött, midőn újra letettem, súgá halkan a leány; s e perczben nagyon halvány volt.

– S te mégis megtetted, a mit mondtam, szólt a Fatia Negra, kezét Anicza vállárá téve; derék leány vagy, méltó vagy hozzám.

– Atyafiak! kiálta most dörgő hangon a kalandorvezér. Ide hallgassatok rám.

Mindenki odahagyta sátorait, ivóasztalát, mulatságát s kört alakított a fekete álarczos körül.

– Tudjátok-e, mi annak a helynek a neve, a mi a föld alatt van? Annak a neve sír! velem együtt mindnyájan a sírban vagytok e pillanatban s ha akarom, olyan halottak, a kiknek nincsen semmi mondani valójuk többé ezen a világon. A ki még azt a felső napfényes világot látni akarja, a hol most épen reggelre kél a hajnal, annak meg kell esküdni arra, hogy soha, semmi időben, sem józan fővel, sem mámorosan semmit azokból, a mik ide lenn, e nagy földalatti sírban történtek, akár látottakat, akár hallottakat, elmondani nem fog; hanem olybá veszi azokat, mintha álmodta és mire fölébredt, elfelejtette volna. Erre esküdjetek meg velem ez órában.

– Én magam fogom elébb elmondani az esküt, hallgassátok meg; és szóljatok hozzá, ha meg vagytok-e vele elégedve vagy sem?

Ezzel az oltárhoz lépett, melynek zsámolyát az üvegtalapzatú «sziget» képezé, a mit ismernek mindannyian, a kik valaha egy villanykészletet láttak. Maga a villanygép az oltár alá volt rejtve, leydeni palaczk ütegeivel, s egy óramű által hozatott mozgásba, vezető sodronyok által az ércz nyilással összeköttetésbe, melybe az érczfeszület volt illesztve.

A fekete álarcz néhány perczig állt némán a zsámolyon, sisakját levevén fejéről, mialatt a közelebb állók elborzadva látták, hogy hosszú hajzatának egyes szálai hogy emelkednek lassan fölfelé, egyenesen fölmeredve, mintha azokon függne valami rejtélyes hatalom kezében. Csend volt, mint szokott lenni föld alatt, igazi halottak között.

– Én, e fekete álarcz viselője, Fatia Negra, a hogy -232- mindnyájan neveznek, esküszöm e földalatti éjszakában: esküszöm az égő tűzre, mely eső képében Sodomát és Gomorát megemészté, esküszöm az özönvízre, mely minden élőt e földön megölt, esküszöm a meghasadó földre, mely az áruló Dáthám és Abirám hadait elnyelé, esküszöm a fenevadak körmeire, kiket Eliézer a fecsegő kölykökre előhivott, esküszöm a lélekre, a ki Saul király halálát megjelenté, esküszöm a Leviathan angyalra, ki lázadás miatt az égből ledobatott, és a Malach Hamovesh angyalra, ki az erőszakos halál kardját viseli kezében, esküszöm az egyiptomi tizenkét csapásra, mikkel Mózes a Pharaók országát megveré, esküszöm a csillagra, mely alatt születtem: hogy úgy verjen meg, a ki verni szokott, föld alatt vagy föld felett lakó, úgy veszszek el tűzben, vízben, föld gyomrába elevenen temetve, úgy váljak sóbálványnyá, úgy tépjen szét fenevad az erdőn, betegség az ágyban, rossz szellem a pokolban, úgy forduljon ellenem tulajdon fegyveremnek éle gonosz órámban, úgy rettegtessen éjszaka hátam mögött lappangó kisértet, úgy legyen testem megverve fekélylyel, szemeim farkas sötétjével, nyelvem némasággal, csontjaim belső szaggatásokkal, úgy essék le az égről születésem csillaga, mikor legjobban óhajtanék élni, a mint egy igét vagy egy gondolatot bárki előtt, legyen az pap, gyermek, apa, itélő biró, vagy fenyegető hóhér, azokból, a miket e helyen láttam, hallottam, vagy megtudtam, valaha kimondani fogok, vagy kezemmel leirok, vagy valakit rávezetek. Legyen tele átokkal minden csepp vérem, átkozzanak meg maradékim, ébredjek fel a sírban s feljárjak onnan holtom után, ha ez ellen valaha cselekszem. Hallják meg ez esküvésemet mindazok, a kik a föld felett, vagy a föld alatt laknak.

E drastikus esküforma mindenkit kielégíte; azon a vidéken nagyon tetszenek az ilyen önelátkozások s kötő erejük százszorta erősebb, mint a mi esküt a birói személy előtt tesznek le. A fekete álarczos hajfürteiből ez alatt köröskörül sűrűen emelkedtek föl egyes hajszálak, mintha -233- valami rémséges korona volna a fején. A körüle állók oly mély borzalommal tekintének reá. Mindenki hivé felőle, hogy földöntúli csodák ereje van e szavakban; csak a leány nem hitt neki semmit.

Hogy a rémkedő tiszteletet még jobban fokozza, odainté magához a társaság véneit a kalandor.

– Im, hogy lássátok magatok, mennyire tudva vannak ott, hol tudva kell lenniök, az elmondott átok szavai, nyúljatok hozzám, csak ujjaitok hegyét tartsátok felém, és megtudjátok, ki van itt jelen még rajtunk kívül?

Az öreg Onucz reszketve nyújtá ujja hegyét a Fatia Negra felé, s majd összerogyott ijedtében, midőn annak ruhájából szikrákat érze kipattogni, a mik ujjai hegyét megégeték. Egyszernél többször egy sem mert felé nyúlni, de a kiváncsiság valamennyit odahozta mégis; ki-ki személyesen akart meggyőződni a csodáról, a mit másnak nem hitt s az alakoskodó biztatá a közeledőket, hogy bárhol érjenek hozzá, tűz jön ki a testéből; azok szikrákat ugrattak elő nyakából, fülei hegyéből, s meggyőződtek felőle, hogy az átok csakugyan minden csepp vérébe bevette magát.

– Szád megégette számat, felelt a leány s midőn a Fatia Negra félrenézett, titokban keresztet vetett magára.

A Fatia Negra tökéletesen meg volt elégedve a komédiával. A titokszerű, az ismeretlen iránti borzadály rabszolgáivá tette czimboráit; ezektől nem tarthatott többé.

– Most add ide kezedet, Anicza, te viszont add másik kezedet társnédnak; mindenki fogódzzék a másik kezébe. -234-

Igy egy lánczot képeztetett velük, melynek tulsó végét a vén Onucz zárta be, kinek kezébe egy vékony lánczot adott, mely az oltárról lefüggött.

Aztán elmondta előttük a phantastikus esküt, azok minden igét utána mondtak. A komédiát befejezte egy erős villanyütés, mely egyszerre minden ember könyökét és inait megsajgatta. A szegény, tudományokban járatlan emberek azt hitték, az ördög futott idegeiken keresztül, jajveszékelve könyörögtek a fekete álarczosnak, hogy ne tegye már őket ki több próbának, hiszen eléggé meg vannak már rémülve.

– Most tehát itt van a pillanat, Fatia Negra, szólt Onucz, nagy tisztelettel a bűbájos egyéniség iránt, melyben te is beváltsd szavadat; aztán majd én is megmondom, hogy mit akarok. Fogod-e igazán nőül venni leányomat?

– No, hát akkor én is mondok neked valamit. Amott van a nagy mázsáló mérleg fölállítva, ugy-e bár? Az egyik serpenyőre annyi aranyat rakok, a mennyi őt fölemeli. Annyi aranyat adok leányommal, a mennyit ő saját maga nyom.

Ez egészen az atyafiak ízlése szerinti gondolat volt Onucztól; valódi román munificentia! annyi aranyat a menyasszonynyal, a mennyit ő maga nyom.

A két vőfély rögtön futott egy nagy fatálért, arra fölállíták a menyasszonyt, azon fölemelték, úgy vitték a mázsáló mérlegig; Onucz még a tálat is rátevé a mérlegre: azzal is nehezebb legyen.

Azután annyi vert aranyat raktak az Onucz jegyével pecsételt zacskókban a másik mérlegre, a mennyi a mérleg két karját vízirányosra emelte.

Mikor aztán mind a leány, mind az arany a levegőben -235- libegett, Onucz diadaltól sugárzó arczczal taszítá oldalba könyökével a Fatia Negrát.

A kalandor odafutott a mázsálóhoz, de nem azon serpenyőhöz, melyen az arany volt, hanem a hol a leány állt; ezt emelte le onnan, karjára véve mint egy gyermeket; a másik serpenyő a földre zuhant, súlyegyenét vesztve, az aranynyal telt zacskók jobbra-balra hullottak róla.

Ez is nagyon tetszett a társaságnak. E massziv gyöngédség a Fatia Negrától mindenki előtt nagyon érthető volt. Az öreg Onucz dicsekedve mutogatá haczukájoknál fogva rángatott komáinak a széthullott erszényeket: «lám, még sem a pénz után nyúlt, hanem a leány után».

Olyan rendkívüli eset is volt az, ebben a földalatti pokol egyházában, a hová az emberek ötven esztendő óta nem járnak egyébért, mint pénzt csinálni; nem egymás leányának a szemébe nézni, nem barátságot kötni, nem szeretkezni, nem nagylelkűséget gyakorolni, hanem csak nyers aranyat vert aranynyá változtatni.

És valóban, a Fatia Negra, ha láthatta volna a jövendőből csak a legközelebb eső pillanatot, csak az első óranegyednek kezdő perczét, ha csak egy lépését, egy dobbanását hallhatta volna annak, a mi már a feje fölött jön, akkor a helyett, hogy a leány után nyújtsa ki kezeit, okosabban teendé, ha mind a kettővel fölkap egyet azok közül a zacskók közül a másik serpenyőről s iramodik vele a merre tud, ebben a sötét oduban, azon a sötét járáson keresztül, a mit rajta kívül senki sem ismer; a min úgy jár ide, mintha a pokol külön kis kapun eregetné be, különös ördögök protekcziója mellett.

Hanemhát ezúttal az ördögök rosszul gondoskodtak róla; – ha csakugyan volt vele valami baráti összeköttetésük.

A kalandor visszatért az oltárhoz az ölében vitt leánynyal, annak a lépcsőjére letevé szép terhét. A leány letérdelt. -236-

– Hintsetek rájuk mézes búzát, suttogá a nyoszolyó asszonyoknak Onucz, a ki ezt a szertartást valami különösen használatosnak tartotta. Tán az áldást képviseli az?

Anicza azt kivánta, hogy a Fatia Negra hajoljon előbb hozzá közel; hadd súgjon valamit fülébe.

– Balra. Mindennek balkéz felül kell kezdődni, a mi szerencsés akar lenni.

– A pénzverő-műhely alatt van az ajtó? kérdé a leány gondatlan arczkifejezéssel.

A Fatia Negra ismételte a hókusz-pókuszt. Letérdelt Anicza mellé az oltár lépcsőjére s szemeit a sötét barlangboltozat felé forgatva, ünnepélyes hangon kezdé az eskümondást. Olyan rémséges volt látni, a mint fekete álarczából a fölemelt szemek fehére kivillant.

– Én, e fekete álarcz viselője, kit neveznek országszerte Fatia Negrának s ismernek ezen a néven kicsinyek és nagyok, esküszöm a bűbájos szavakra, miket a paradicsomkerti kígyó a legelső asszonynak mondott; esküszöm az átokra, melylyel a legelső házaspár e földön a paradicsomból kiűzetett; esküszöm a gonosz lélek Asmodái kínzására, ki a házastársak gyötrő szelleme; esküszöm Uriás ártatlanul kiontott vérére; esküszöm Sámson vakságára; esküszöm a kettős csillagokra, a kik az égen egymástól meg nem birnak válni; esküszöm a kardra, mely Holofernes fejét egy csókért levágta; esküszöm Jezabel átkozott tetteire, mik Achab ellen a halált felidézték; esküszöm az álmok szörnyetegeire, a kik ellen a leghatalmasabbnak -237- sincs semmi védelme, hogy úgy legyek áldva és meg nem átkozva, földön és föld alatt, a mily igazán e nőt, kinek kezét kezemben tartom, szeretem, szeretni fogom és nőül veszem; soha el nem hagyom és magamat tőle el nem tagadom, sőt mihelyt az álarczot magamtól elvetettem, őt igazi alakomban magammal vinni sietek s ha valaha e fogadásom ellen nyilván, vagy titokban vétenék, verjen meg a csontszáradás és nyavalyatörés, undorodjam ételtől, italtól és asszonyi arcztól, áruljon el, kiben legjobban bízom, tanuságot tegyen ellenem saját két kezem, víz üldözzön, tűz fogadjon, fejem fölött pallos függjön, szemem annak élét lássa, akár alszom, akár ébren vagyok, s a hogy Acháb vérét felnyalták az ebek az utczán egy rosz asszony miatt, úgy nyalják fel az enyimet kósza kutyák a földről, ha ez eskümhöz valaha hű nem leszek és hozzá hű nem voltam eddig; – minden földingató hatalom engem úgy segéljen!!!

Az egész gyülekezett szájtátva bámult a fekete arczúra, mialatt ez a pokolbeli képzelettel alkotott esküt végig mondá; a figyelem egészen le volt kötve a jelenet által, senki sem vette észre, hogy ezalatt a sötét háttérben, melyet a barlang távolabbi oldalai képeztek, idegen arczok sokasága támad; a malomgépezeten át elébb leszáll két ember, azután megint kettő és ismét kettő, a míg lassankint lesznek százan; mind fegyveres férfiak, mind egyformán öltözve, a fegyver elrejtve köpenyeik alá, hogy ne villogjon a sötétből elő, azok ott csendesen sorakoznak, mint valami szinpadi statistéria, mialatt a fő komédiás a lámpák előtt végzi magánbeszédét. Csak Anicza vette őket észre; az egész eskü alatt nem a Fatia Negra átkozódó ajkaira nézett, hanem annak feje fölött el a sötétben alakuló csoportokra.

Az eskü végével ismét érinté a Fatia Negra a megfordított feszületet, a villanyütés ismét megrázta a leány kezét, melyet jobbjában tartott.

A leány erre dühösen rántá ki kezét a kalandoréból, s térdéről fölállva, még egy lépcsőfokkal magasabbra állt fel az oltár-emelvényen s a gyűlölet és utálat elkeseredésével szép arczán, szólt, gyöngyfogsorait összeszorítva, a lábainál térdelő kalandorhoz:

– Te nyomorult komédiás! Te álarczos szemfényvesztő! Mindenkit megcsaltál, de senkit olyan nagyon nem, mint engem. Esküdtél ugy-e, Sámsonra, Uriásra, Holofernesre, Jezabelre, hogy engem meg nem tagadsz soha, hogy kívülem senkit sem fogsz szeretni? Emlékezzél a jegesvölgyi éjszakára, mily utálatosan árultál ott el engemet. Tudd meg azt, hogy én voltam ott jelen magam a kunyhóban, én fujtam meg a kürtöt, melynek szavára a féltő férj az erdőből előjött, én láttam a tusát, mely erre következett, s én megesküdtem akkor, hogy el foglak veszíteni. Esküdtél ugy-e, a kigyó szavaira, hogy ha megcsalsz engem, áruljon el kiben legjobban bízol? víz üldözzön, tűz fogadjon, pallos függjön fejed fölött, ebek nyalják fel véredet? Ime tehát – előtted tűz, mögötted víz, fejed fölött pallos! kutyák ugatnak már, szagolva véredet, én elárultalak! Tekints oda hátad mögé!

A sorakozott fegyveres csapat egyszerre, mint egy gép minden kereke, mozgásnak indult, hegyes szuronyok villantak meg a fáklyák fényénél. «El vagyunk veszve!» ordítá minden ember, míg a katonai parancsnok érczszava idegen hangzattal vegyült a zavart lárma közé.

Onucz ordítva rohant aranytelt zsacskóihoz, az asszonyok sikoltva futottak a sátorok közé, a Fatia Negra egy perczre megkövülten állt Anicza előtt, mint egy megfogott ördög s elmeredve nézett a leány lángoló arczára.

Anicza most hirtelen a fegyveresekhez fordulva, kiálta a zsibajt túlcsengő hangon:

– Siess, Juon Táre! Foglald el az olvasztó bejáratát, különben ismét megmenekül az ördög! -239-

Ezért kellett neki a Fatia Negrától megtudni, hogy merre jár fel a föld alól?

A kalandort e szó téríté magához; látta, hogy egy kérlelhetlen ellenség és egy csapat fegyveres ember sietve közelít az érczolvasztó ajtajához, s hogy az út a menekülésre előtte zárva van.

Hirtelen fölkapott egy égő fáklyát az oltárról s két hatalmas szökéssel az olvasztó felé közelített; húsz férfi szuronya meredt eléje és egy hosszúnyelű fejsze Juon Táre kezében, ő pedig fegyvertelen volt.

De nem az ajtóhoz sietett, hanem egy oldalszökéssel elérte a borléllel töltött kádat, ott lehajítá a földre az égő szurokfáklyát, s izmos vállát neki vetve a roppant kádnak, egy kétségbeesett erőfeszítéssel annak tartalmát végig önté a barlang padlatán.

A padlat kőből volt, a szétfolyó borszeszt be nem ihatta, az lángra lobbant az elhajított fáklya lángjától s terjedt sebesen, mint egy gátját szakított égő tenger, különösen az olvasztó felé, merre hajlottabb volt a padlat.

A kék szeszláng halotti rémvilággal tölté meg az egész barlang üregét, maga a levegő, maga az űr is lobogni látszott: a száz fáklya tövig meggyulladva lobogott vörös fénynyel a kék pokollánggal egyetemben s a felhalmozott bengali tűzhegyek és az elpattogó röppentyűk, forgásnak indult tűzkerekek, mik az ünnepély végére voltak készen tartva, össze-vissza lobogtak, sustorogtak bele a rémséges alapszínbe; s e pokoli lobogás közepett elkárhozottak sötét alakjai futottak, ordítottak, sikoltoztak, taposták egymást és menekültek magasabban álló sziklák felé, a hová a légben elterjedt láng utánuk csapott; egyik katonának a húsz közül tölténytartójában föllobant a lőpor. Juon Táre szeme világát veszté a lobbanástól, a többi iparkodott a barlangot átszelő vízvezetőbe menekülni, hová utánuk -240- csorgott a lobogó alcohol, mint egy égő zuhatag. Veszni kellett mindenkinek e pokolmenyegzőben.

Csak két ember nem veszté el lélekjelenlétét, csak ketten tudták még, hogy mit kell tenniök; az egyik volt a Fatia Negra. Ez, a mint a fegyveresek szétfutottak az olvasztó-ajtótól, merészen átgázolt az égő borszeszlángon, jól tudva azt, hogy ez nem gyujtja meg egyszerre az öltönyt s csupán szemeit takarta el kezével, hogy meg ne vakítsa: azzal felszakítá az ajtót s azon keresztül hirtelen eltünt.

A másik volt Anicza, ki midőn látta, hogy a százszoros rémületben mindenki elveszté eszét s kétségbeesett halála elé fut, hirtelen kezébe ragadott egy fejszét s nem törődve a körüle pattogó röppentyűk szikráival, a fölállított roppant sörös kádakhoz futott, azoknak fenekeit beszaggattá; a neutrális nedv zuhatagban tódult a padlatra, s a mint lassankint tért nyert, úgy szorítá mindig hátrább a lángoló pálinkaárt, lassankint kioltogatva a kék pokolvilágot, melynek elmulta után nem maradt az alvilágban egyéb fény, mint a végig lobogó szurokfáklyák az oltár körül.

A szép menyasszonyra nem lehete rá ismerni többé, arcza úgy össze volt égve.

A társaság minden tagja kapott sebet az égésben, néhány kínlódva fetrengett, szeme világát vesztve, s a hűs tócsákba verte magát, miket a kiomlott sör képezett; a vén Onucznak egy haja szála sem maradt meg, de azért most is ott ült aranyai halmazán, mik szétgurultak a félig szenesült zacskókból. Fölrepedezett kezeit aranyai közé dugdosta: tán azok hűsítik fájdalmát.

Juon Tárénak mindkét szemét kiperzselte a lőporlobbanás, két katona is nehéz sebet kapott ugyanakkor.

Az általános rémület után csak akkor jutott eszébe valakinek, hogy a Fatia Negrát üldözni kell, midőn a tűz már elaludt. E valaki a menyasszony volt.

Ő maga ragadta kezébe a fáklyát, ő kiálta a fegyvereseknek: «utánam!» s első volt, ki az érczolvasztó ajtaját -241- fölszakítá. Odabenn sötétség volt, a fáklyavilágnál összekeresték a földalatti kamrákat; pénzverő gépek, olvasztó műhelyek, mind a régi rendben voltak hagyva, még a kivert pénz is, mely az osztályra várt, érintetlenül hevert pyramid alakú halomba rakva kisded erszényekben, – de a Fatia Negra maga nem volt sehol.

– Elrejté magát! mondogaták a katonák, puskáik agyával kopogtatva a falakat.

– Megmenekült! szólt, perzselt haját tépve kezeivel a menyasszony. Ez épületen keresztül menekült meg. Még talán utolérjük!

Tanácsára a gépeket kezdték fölforgatni s az érczlapító alatt megtalálták a csapó ajtót, melyen keresztül szokott ki- s bejárni a barlangon át a kalandor. Ezalatt eltelt egy óranegyed. Több, mint elég arra, hogy üldözői elől megmeneküljön.

Anicza sietve futott előttük a fáklyával a földalatti folyosón keresztül, melyet a barlangon átfutó patak járása alkotott; sok helyütt térdig hajolva lehetett csak előhaladniok. A leány biztatta az üldözőket, hogy ne féljenek; fél óra mulva napvilágot láttak a folyosó végén derengeni, s a mint kiértek a patak medrének szirttorkolatából, ott a forrás előtt, a szép zöld fűben, a forró napsugár elől hangafa árnyékában hűselve, heverészett egy őzünő két kis gidójával: a kis őzfiak anyjuk hátán ugráltak keresztül… A Fatia Negra ki tudja, hol járt már ezóta?…

A MIKALAI CSÁRDA.

Hidvártól Gyula-Fehérvárig egy jó napi járó föld van, még a legjobb lovakkal is, legjobb időjárás mellett; esős időben a hegyi utak még több idejét fogyasztják el az utasnak.

Szerencsére, az út fele táján esik a mikalai csárda, abban lakik egy derék, becsületes oláh nemes, a ki úgy -242- mellékesen korcsmárosi hivatalt is visel. Itt ezen a tájon, a bányák közelében nincsen zsidó, minden bolt és csárda örmények és oláhok kezében van; a nép meg van velük elégedve s a magyar urak is szeretik őket. Annyi bizonyos, hogy Magyarországon nem lehet olyan olcsón utazni, olyan jó bort inni, olyan tiszta ágyban hálni, mint Erdélyben.

Az ifju Makkabesku tanyája regényes helyen épült, egy, a hegyekből kijövő patak zuhatagja mellett; a bérczi csermely ott foly el háza mellett, minden belehullott gallyat és falevelet hetek alatt kővé változtatva; még a beléhajló fák gallyai is odáig szép fehér kővé változtatva, a meddig a víz szokta mosni.

A tanya egy hosszú tornáczos házból áll, távolabb vannak az aklok és félszerek, földszint kőből építve, s az alacsony emelet kemény fából, szép simára gyalult oldalakkal s olyan ügyesen egymásba róva, mintha remekbe készült katulya volna; nyolcz oszlop az elején, czifrára kifaragva, képez egy hosszú folyosót, melyhez kőlépcső vezet fel. E hosszú folyosó közepén nyílik a konyha, a hol maga a nemes úr lakik, legvégén pedig van a vendégszoba, a hova vendégeit, ha jönnek, be szokta szállásolni. Csak egy szoba, de elég kényelmes és tágas is, megférnek benne, akárhányan vannak.

A nemes úr a korcsmárosságot nem űzi keresetből, abból ugyan nem is élhetne meg, hanem félig szivességből és jó barátságból; számadásai is nagyon egyszerűek: ha valaki gyalog jön és csak szállást kiván, annak számlája két garas, ha lovon jön és vacsorál, egy forint; ha még bort és pálinkát is diktál föl, azért mégis csak egy forint; ki vesződnék a miatt még külön czifra kálkulással? A négylovas hintókat nem szokta taksálni, azok fizetnek, a mit akarnak. Ha valaki nem kérdi, hogy mit fizessen? hanem kezet szorít és odább megy: szerencsés utat kiván neki s nem kiabál utána, hogy hát a fizetés?

A mellett Makkabesku büszke ember és sokat tart a nemességére. Megvárja, hogy őt domnulénak szólítsák s -243- nagyon jól esik neki, ha vendégei észreveszik a vendégszobában felakasztott nemesi czímert, a fekete medvét három nyillal a kezében, s kérdezősködnek annak titkos értelme felől, a mikor azután ő is megmagyarázza, hogy az a fekete medve három nyillal, mely pléhre festve két vasrudon a ház előtt himbálja magát, szintén nem valami korcsmai, – hanem nemesi czímer, s örömest elegyedik beszédbe a legközelebbi tisztujításról, a mikor alispánt és szolgabirákat választani fennjárt a székvárosban.

Késő délután lehetett, a midőn báró Hátszegi Lénárd úr a mikalai csárdába vezető gyalog hídon át, annak udvarára lépett, gyalog jött, egy ládika a hóna alatt s vállán egy kettőscsövű fegyver. Makkabesku a tornáczon át már messziről köszönté.

– Hozta Isten, nagyságos uram, tán valami baj történt, hogy csak gyalog jön?

– Baj ám: az átkozott Tyiatra lupulujnál eltört a kocsim tengelye. Mindig mondtam, hogy csináltassátok meg azt a rossz helyet, már legalább hatodszor történik velem ott baj.

– Ez nekem nem vigasztalás. Embereim ott vesződnek a hintóval, fel sem birták még állítani úgy feldűlt. Jó, hogy magam a lovakat hajtottam, mert különben a nyakam tör ki, a hajdum így is kificzamította a kezét, küldj neki segítséget izibe, mert különben be nem vergődnek. Hol van a leánykád?

Egy csinos kis menyecske jött ki e szóra a konyhából, tűztől pirult arczczal mosolyogva a nagyságos úrra.

– Vedd át a nagyságos úr fegyverét és ládikáját s vidd be a vendégszobába.

– Hát hogy vagy, kis leánykám? még sem mentél férjhez? szólt a piros csattanó orczát megcsipve ujjaival a báró, mialatt a menyecske a ládikát elvette. -244-

– No csak vidd be Flóre. A nagyságos úrnak mindig jó kedve van, még ha szekere feldűl is; a nagyságos úr mindig tréfál.

A tréfa abból állt, hogy Makkabesku a negyvenen túl levő férfi lehetett már, s itt-amott őszült a tarkója; a menyecske pedig alig lehetett több tizenhét évesnél, mikor a nemes úr nőül vette; azért Lénárd mindig azzal boszantotta a korcsmárost, hogy leányának hítta a feleségét s kérdéseket tett hozzá, mint öreg apjához, hogy mikor adja már férjhez az unokáját?

Hogy a nagyságos úrnak még akkor is eszébe jut a tréfálás, mikor a hintaja eltört!

Pedig hiszen Makkabesku Pávelt még «ifju»-nak híják: természetesen azért, mert az apja még él és az is Pável keresztnevet hord.

A csárdás egy perczig sem hagyta a feleségét megállani a sarkán Lénárd szeme előtt, egyre küldözte ide-oda. Ő maga arról a helyről, a hol az ideig könyökölt, még meg nem mozdult.

– Eredj a cselédházba Flóre; a kocsis, meg a bivalyos siessenek mindjárt a nagyságos úr hintajához, a Tyiatra lupulujhoz; vigyenek magukkal dorongokat és istrángot eleget. Csak szaporán. Tessék addig besétálni a nagyságos úrnak.

– Nem megyek biz én, mert én magam is utána akarok látni a hintómnak, különben ma sem vergődik be; csak előbb szeretném valami biztos helyre tenni ezt a ládikát; nem azért mintha félteném, vagy mi? hanem négy ezer arany van benne, s az mégsem bolondság.

– Hüh! domnule! szólt mind a két kezével tarkójához kapva a csapláros, mintha attól félne, hogy már esik a -245- feje hátrafelé; kegyelmed annyi aranyat hordoz magával s csak így könnyedén jár vele ezen a vidéken?

– Micsoda könnyedén? Hát csak nem fogadhatok neki társzekeret? Be akarom váltani Fehérvárott, mert holnapután fizetésem van, azért hurczolom magammal.

– Pedig kár, domnule, a mi vidékünk most nagyon bátorságtalan; a mióta az Anna elárulta a Lúcsia barlangi pénzverőket, nekünk gyűlt meg a bajunk; a jámbor bolondokat, meg a temérdek sok kincset ott kapták, de elszalasztották a banda fejét, a Fatia Negrát; most ez boszúból és elvesztett kincsei miatt az egész vidéket sarczolja: pedig azt mondják, hogy már le akart végképen tenni a rablóvezérségről, el akarta venni az Aniczát, de hogy elárulták s pénzét ott veszejték, újra dúl-fúl a vidéken, senki sem biztos előle; csak tegnapelőtt rabolta ki erőszakkal a császári postaszekeret.

– Nem uram, bizonyomra mondhatom, hogy itt még soha sem volt, a mit különben magam is nagyon csodálok. Nálam sok úr megfordul, s innen könnyen lehet akármerre utat veszteni.

– Minek tartanék? Annyi pénzem nincs, hogy a Fatia Negra érdemesnek tartson kirabolni, más ember pedig védje magát. Aztán hiába való dolog ő vele ellenkezni. Juon Táre is kezében fogta már, mit nyert vele? megvakult, most koldulhat már; Anicza elárulta, rajta hozta a katonákat, mit nyert vele? az eltünt a földbe, ő pedig koldussá tette apját és minden ismerőit s most ül velük együtt Gyula-Fehérvárott a kaszamátában. -246-

– No, ne félj semmit, nem történik az alatt semmi baj, míg én a kocsihoz visszamegyek; addig is zárd el a fali szekrénybe ezt a kis ládát s vedd magadhoz a kulcsát.

– De csak tartsa kegyelmed magánál, domnule. Nem szeretem én azt úgy, én rám ne mondhasson senki semmit.

Makkabesku elzárta a ládikát egy nagy álló fali szekrénybe, mely hasonlatos az álló órák tokjaihoz, abban állnak családi kincsei és nemes levele. A bezárt szekrény kulcsát oda adá a vendégnek.

– Domnule, szólt azután, hogy látta, miszerint Hátszegi csakugyan vissza akar menni eltört kocsijához. Én csak azt mondom, hogy nagyon szeretném, ha nem menne el kegyelmed. Elhozzák azt a hintót a cselédek is.

– Nem tudnak bánni vele, mind sült paraszt, soha se látott vastengelyű szekeret.

A korcsmáros homloka összehuzódott e szóra, s elmeneteli kedve láthatólag megcsökkent.

– Ejnye, boldogtalan ember! szólt Hátszegi türelmét vesztve, hiszen csak nem gondolod, hogy rám leskelődik a te ostoba rablókapitányod? Jól van hát, itt hagyom neked a puskámat, fogd a kezedbe, s állj ide az ajtó elé; hozz magadnak egy széket, ülj rá, húzd föl a sárkányát mind a két csőnek, s tartsd a hüvelykujjadat a sárkányán, a mutató ujjadat a ravaszán. A balcsöve tiz ficzkóra van töltve: az erősen szór, ha ezen a szűk folyosón elsütöd, bizonyos lehetsz felőle, hogy a ki ennek a tulsó végén szemközt jön, okvetlen megkap belőle legalább ötöt s az elég akárkinek; a második cső, ez a jobbik, ez meg egyes golyóra van töltve, ezzel cső végére szokás várni a vadat, -247- hat lépésnyire, a honnan akármi gyermek halottá tehet akármi óriást. Ne félj, ha pánczélinget viselne is, ez keresztül viszi, mert aczélhegyű golyó van benne, a mi a pléh ajtót átlyukasztja. No, nem félsz már, ugy-e?

Makkabeskunak csakugyan nagy bátorság támadt a szivében annak a tudatára, hogy olyan fegyvert tart a kezében, a mivel kétszer halottá lehet tenni a legrettenetesebb embert.

Azzal Hátszegi könnyedén, fütyürészve végig haladt a hosszú folyosón, beszólt a konyhában forgolódó menyecskéhez:

– Hát aztán leánykám, készen legyen a vacsora, mire visszajövök, majd meglátom, elsózza-e a szakácsné a levest?

És úrhoz illő könnyen vevésével a dolognak ment ismét a hídon keresztül az országútra, Makkabesku szemeivel kiséré, míg beláthatá s gondolá magában, hogy ez ugyan bátor ember.

Itt Makkabesku arra a gondolatra tért, hogy hisz az ő elődei is bátor emberek voltak hajdan. Nem hiába nevezik magukat a Makkabeusok után. Ez még a római császárok idejéből eredt. Hogy tulajdonképen kik voltak azok a Makkabeusok? arra már tisztán nem emlékszik, de annyi bizonyos, hogy az régen történt.

A történet nagyobb bizonyoságára, most is oda van a folyosó feljáratába falazva a régi római emlék; rajta a császár képe, s régi thyrsusok és öklelő bakkecskék, körülirva elkopott betűkkel, mik a nemes úr előtt természetesen ősei érdemeit sorozzák fel; de a mikből az archæologok azt olvassák ki, hogy azt valami dácziai proconsul emeltette meghalt felesége tiszteletére, s a császárfő az asszony képe rajta; hanem ez azért nem tesz különbséget; a síremléket e ház helyén találták, midőn alapját letették s így az a család ősereklyéi közé tartozik. -248-

Azért kedvencz helye Makkabeskunak a folyosón az a nagy bükkfa-karszék, a honnan épen a befalazott római emlékre látni. Az alkonyodó nap egyenesen rá szokott arra sütni az oszlopokon keresztül s olyankor megaranyozza az emlék alakjait és betűit, és olyankor úgy tetszik Makkabeskunak, mintha többet tudna leolvasni belőlük, mint máskor.

Milyen hatalmas emberek lehettek azok, a kiknek ilyen sokáig eltart az emlékezetük.

Pável gazda nem számítá erényei közé a vitézséget. Ő békeszerető, verekedést kerülő ember volt. Inni csak bezárt szobában szokott, mert egyszer megtörtént rajta, hogy a bor fölösleges merészséget öntött szivébe; a minek azután az lett a következése, hogy a fejét két helyen beütötték. Azóta nem keresi az alkalmat.

De ha helyébe jönne! Fejét csóválja, magában elmélkedve. Az nem jól járna, a ki most ő vele ki akarna kötni.

Olyan emberekre nézve, a kik nem szoktak lőfegyverrel bánni, valamely sajátságos bűbáj van egy, véletlenül kézbe kapott töltött fegyverben. Az a bátorság és kötekedés lázas állapotában tartja őket. Különös inger támad bennük annak a fegyvernek hasznát venni. Pável gazda egy párszor a képéhez emelte a puska agyát s iparkodott vele czélozni. Sikerült neki a kisérlet; fél szemét behunyta s a másikkal irányozta a czél legyet. Ha most az a czifra fő azon az emlékkövön volna az ellenség, a haramia, hogy szétzuzná a koponyáját.

A nap lassankint lefelé haladt az égen s a mint lejebb ment, úgy változott az aranyos fény, mely a kőemlékről visszasugárzott, lassankint biborpirossá; egyik oszlopnak az árnyéka csendesen huzódott előre, a domborművet félig eltakarva.

Egyszerre úgy tetszett Makkabeskunak, mintha azon -249- oszlop árnyéka mellett egy emberfő árnyékát látná megmozdulni…

Abban a pillanatban ott állt előtte a folyosó tulsó végén a – Fatia Negra.

Azon alakban, a hogy őt leirták előtte; fekete atlasz köpenybe burkolva, fekete atlasz álarcz a képén, miket zsebében rejtve hordhat s hirtelen fölvehet, és levethet, a hogy szükségét látja.

– Megállj, ide ne jőjj! kiálta rá a fegyveres félelem dühével Makkabesku, mert keresztül lőlek! s a mint az álarczos egy lépést tett előre, hevesen rásütötte a fegyver bal csövét.

A lőporfüst eloszlott; a Fatia Negra sértetlenül maradt és jött egyre közelébb.

Ah, ezek csak a ficzkók voltak, ezek nem árthattak neki, de majd az aczélhegyű golyó!

A lövésre kifutott a konyhából Makkabesku neje s épen szembe találkozott a rablóval. Az izmos kezével megragadta karjánál fogva s visszalökte a konyhába s rázárta kulcscsal az ajtót.

Pável gazda mind ezt engedte történni; a felemelt fegyvert arczához szorítva, még közelebbre akarta bevárni a rablót, még bizonyosabban találni.

Mikor hat lépésnyi tér volt közöttük, akkor odaczélzott a melle közepére; megnyomta a fegyver ravaszát s a jobb cső is eldördült.

Makkabesku kábultan tartá eléje a kilőtt fegyvert, mintha azt várná, hogy az még egyszer elsüljön, mintha álmodta volna csak azt, hogy lőtt s még egyszer álmodni akarná, hogy újra lőjjön, hogy azt a kisértetet megölje, a -250- mi az álmodónak mindig olyan rosszul sikerül; – a Fatia Negra pedig megfogta egy kezével a puska végét, egy rántással kicsavarta azt a korcsmáros kezéből s a puskaagygyal úgy sujtotta főbe, hogy az szédülten rogyott össze.

Midőn báró Hátszegi és Makkabesku cselédei hazaérkeztek az összekötött hintóval, Makkabesku még mindig a földön hevert elkábultan; felesége a bezárt ajtón dörömbözött, a vendégszoba ajtaja fel volt szakítva s a családi fali szekrény feltörve. A korcsmáros ereklyéi közül ugyan, csodára, egy sem hiányzott, hanem Hátszegi ládikája a négy ezer aranynyal el volt tüntetve. Azt később megtalálták a patakban, természetesen – kiürítve.

A nagy sokára felocsudott Makkabesku reszketve beszélé el Hátszeginek a kettős lövés álomszerű esetét s esküdött az egekre, hogy a Fatia Negra kezeivel kapkodta el a golyókat, mint a legyeket.

AZ, A KI A FATIA NEGRÁT FELISMERI.

A mikalai csárdában történtek nagyon elronták Hátszegi kedélyét. Igen mogorván tért haza s Henriette iránt szokatlan kimélytelen volt. Valami heves jelenet fejlődött ki közöttük, melynek folyama alatt a báró olyasmit vetett nejének szemére, hogy őt megcsalta s hogy az ő és testvére magaviselete okozá, miszerint a nagyapai örökségből ki vannak tagadva. Felfedezte, hogy mindent tud. Tudja jól, hogy Henriette egy naplopó ficzkót szeretett leány korában s e miatt vonta magára nagyatyja gyűlöletét. -251-

Henriettenek nem volt bátorsága azt felelni vissza, hogy ha tudta ezt, miért vette őt nőül? miért nem hagyta azénak, a ki mellett szegény lehetett volna, de boldog; száraz kenyeret evett volna, de meg nem panaszoltat; nem talált volna fényt, de szerelmet.

Jól tudta már, hogy öcscsét mivel vádolják? s egy perczig sem kételkedett azon, hogy hát ő mit cselekedjék? Annak a hibáját az ő angyali önfeláldozásának kellett helyrehoznia. El kellend ismernie, hogy a hamisított aláirás az ő valódi kézirása.

De hát azután? Mi fog történni azután? Az aláirás elismerésének következményei vannak; mi fog azokból kifejlődni? mi lesz azoknak a vége?

Azt láthatta, hogy férjétől nem kérhet semmit. Minden lépten vehette észre, hogy az keresve keresi a czivakodást s minden ürügyet megragad, nejét magától távol tartani. S hozzájárul még az a mikalai szerencsétlenség. Ez is, mintha híva jött volna. Mintha csak összebeszélt volna a Fatia Negrával, hogy őt az útban furfangosan rabolja ki, hogy még csak reménysége se lehessen nejének ezúttal azt várhatni, hogy férje kiszabadítsa e halálverejtékes szorongattatásból. Szinte jól esik neki minden beszéd végét oda fordítani, hogy «hja bizony a Fatia Negra minden pénzétől megkönnyebbítette; nem tudja, mikor fogja ezt kiheverni».

A szegény nő néha naphosszant eljárkált a hidvári kastély szobáiban, s a tekervényes angol kert utain; hideg gyöngyöket izzadva homlokán és nem találva egy mentő gondolatot.

Ez olyan kétségbeejtő helyzet volt, a melyben még csak arra sem gondolhat az ember, hogy magát elölje s megszabaduljon; mert hiszen épen élnie és gondolkoznia kell, hogy egy másikat, a kiért remeg, megszabadítson. -252-

Henriettenek nagy alkalma volt a hidvári kongó termeken s tekervényes sétányokon naphosszant háborítlanul járkálni végig végig, akár a késő holdvilág feljötteig; mert férje nagyon ritkán volt odahaza.

Lénárd ezután épen a csákói vadászatokkal volt elfoglalva. Itt tudta meg, hogy gróf Kengyelesyné legújabb választottja Vámhidy Szilárd, s a mint Aradra bevetődött, csakugyan vette észre, hogy a grófné a fiatal embert a társaságokban igen nyiltan kitünteti.

Ez a sápadt képű ficzkó azokkal a nagy villogó szemekkel felesége fejét is megzavarta már, s most ismét ilyen irigylésre méltó hódításokat tesz. Hátszeginek az a gondolatja támadt, hogy ezt a «diákot» másodszor is ki kellene ütni a nyeregből.

Eddig nem jutott eszébe feltünőnek találni, hogy a grófné milyen szép asszony: de most egyszerre azt hitette el magával, hogy ő e hölgybe szerelmes.

Udvarolni kezdett neki – és szerencsés volt. Legalább mindenki azt hitte – ő maga is.

A grófné igen szivesen látta s a mint szaporodtak az ő látogatásai nála, akként gyérültek Szilárdéi. Néha találkoztak is egymással a grófnénál, olyankor Szilárd sietett odább állani, a hogy szoktak vert vetélytársak a győzelmes ellenében. Lassankint Lénárd lett mindennapos a grófnénál, míg Szilárd csak sporadice tünt fel, akkor is jött, köszönt, leült s mire rákerült volna a sor, hogy észre vegyék, már nem volt ott.

– Lássa, kedves barátom, ezt én önnek előre megmondtam; fecsegett azután Kengyelesy, ha Vámhidyt elő kaphatta; én már ismerem ezt az asszonyt; szereti a fiatal emberekkel megjáratni a bolondját. No de vigasztalja magát; ne féljen semmit, fél esztendő mulva majd Hátszegi is úgy jár, a hogy ön, s akkor majd az ő rovására nevetünk. Entre autres, én most szeretem, hogy ez így -253- van, mert Lénárd ilyenformán nem ér rá kártyázni: átkozottul nyerne! No mert tudja kedves barátom, az én feleségem után bolondulni a lehető legnagyobb szerencsétlenség a szerelemben. Hanem tudja ön, hogy én mit tennék, ha az ön helyébe volnék? Tudja ön? nem találja ki? Én meg, ha önnek volnék, elkezdenék Hátszegi feleségének udvarolni. Az a szegény menyecske most úgy is magára van hagyva; aztán ön…

Csak Szilárd összevont szemöldei téríték eszére a grófot akaratlan fecsegéseiből; ekkor jutott eszébe, hogy hiszen az igen tragikus eset, a mi Szilárdot és a bárónét egymásra emlékezteti; akkor aztán megbánta a mit mondott, és elkezdte homlokát ütni a tenyerével, «auf gut deutsch» ilyforma czímeket adogatván magának: «o du grossmächtiger Esel! o du dalketes Rindvieh! du!» – Igy az embernek duplán jól esik a gorombaság.

A grófnénál pedig mindennapos kezdett lenni Hátszegi. Ezt ő előre tudta. A ki gazdag ember hirében áll, az háttal áll a napnak, az asszonyi szivek ellen folytatott párharczban.

Egy napon az történt Hátszegivel, hogy mikor legélénkebben foly részéről az udvarlás a grófné termében, sans géne belép Vámhidy s erre a grófné hirtelen felugrik a causeuseről, engedelmet kér a bárótól, hogy egy perczre eltávozhassék s azzal bevezeti Vámhidyt magán szobájába s ott marad vele két egész óranegyedig; mialatt Hátszegit majd a sárgaság lepte meg, nem tudván egyebet tenni, mint hogy az ott maradt franczia társalkodónő kérdéseire «oui» és «non»-t felelgessen.

Mikor visszajött a szobából a grófné, igen jó kedvűnek látszott; egész a terem-ajtóig elkisérte Szilárdot, ott kezet szorított vele, s midőn az ajtóban elváltak, még akkor is egy sokat jelentő pillantást váltott vele, s mutató ujját ajkához érinté; a mi tudvalévő igen bizodalmas pantomia.

És Hátszeginek mindezt látni kellett egy tükörből, melylyel épen szemközt ült. -254-

A mint a grófné leült, a társalkodónő, mintegy jelszóra, felállt és elment valahová. Ne keressük.

– Úgy látszik, nagysádtok között igen mély és bizodalmas viszony örvend magának.

– Igazán mondom. Rám nézve megbecsülhetlen ember és hozzám rendkívül ragaszkodik.

– Oh, kedves uraim, ne tessék olyan nagyon gúnyolódnotok: vannak emberek, a kik azért, hogy szegények, gyakran sokkal készebbek az áldozatokra, mint azok a nagyralátó nábobok, a kik körülöttünk büszkélkednek; de a kik azután, ha valamelyikünket valami nagy baj ér, veszik a kalapjukat s iparkodnak menekülni a házból. Ön is azok közé tartozik.

– Hátha például én önnek azt mondanám: édes barátom, én egy igen ostoba bajba keveredtem; engem ma vagy holnap negyvenezer forintért fognak exequálni.

– De ne nevessen, mert úgy van. Hanem hát erre önnek semmi gondja. Kérem, ne mondja senkinek; különösen férjemnek ne. Képes volna a végletekre, ha megtudná.

– Ne tréfáljon a grófné, ugyan ki adott volna a grófnénak negyvenezer forintot kölcsön?

– Hát senki sem; én mégis tartozom vele. Tudja, egy időben, sok esztendő előtt, mikor Bécsben laktunk, igen belejöttem a kártyázásba. Ott igen nagyba ment. Egy este nemcsak hogy minden pénzemet elvesztettem, hanem ezer forinttal is adós maradtam. A kártyaadósság olyan, a mit két napnál tovább fizetetlen hagyni nem lehet; nekem okvetlen -255- elő kellett teremtenem az ezer forintot. Férjemtől nem akartam kérni, a mit igen rosszul cselekedtem. Kaptam aztán valami átkozott uzsorástól, rettenetes nagy kamatra. Mikor a tőkét kamatostul együtt vissza kellett volna fizetnem, akkor még jobban resteltem a dolgot férjem előtt felfedezni, hanem új kötelezvényt adtam s ilyenformán az évről-évre szaporodván, mint a mesebeli öreg asszony tojásaiból elébb csirke, azután sertésnyáj, azután tehéncsorda, utoljára négylovas hintó, úgy az én eredeti ezer forint tartozásomból is mostanságig negyvenezer forint lett szépen s az uzsorás most már sürget és nem akar hitelezni többé, pedig én szívesen folytatnám azt a financzminiszteri tréfát, a míg egynehány száz millióra felnőne. Hanem hát az éhes sárkánynál nincs kegyelem többé. Egyszer rossz kedvemben Szilárd előtt kitaláltam ejteni ezt a titkot s a derék fiu magára vállalta, hogy majd segít ő azon. Nem tudom én miféle formahibákat fedezett fel tartozásomban, meg hogy mi mindennel akarja megriogatni hitelezőmet, elég az hozzá, hogy biztosított, miszerint nem kell egyebet megtérítenem, mint az eredeti összeget s annak törvényes kamatjait; erre pedig szerez nekem tisztességes kölcsönt, könnyű törlesztésre, a mi rám nézve valóságos jótétemény. Most tehát már tudja ön kedves barátom, hogy miért olyan szívesen látott vendégem én nekem Vámhidy? hogy még önt is itt hagyom a társolkodónéval, mikor ő jön! de láthatja ön, hogy rám nézve ő valóban igen kedves és szükséges ember s én neki igen sokkal tartozom.

Hátszegi hosszan elgondolkozott. Ajkait harapdálta. A grófné a zongorához készült ülni, kedves könnyelműséggel, mintha tovább nem is tartoznék rá mindaz, a mit elbeszélt.

– Csak most ne történt volna velem az a fátum, hogy kiraboltak; szólalt meg végre Hátszegi.

– Tudja mit, kedves barátom? szólt a grófné, ujjait végig futtatva a zongora elefántcsontjain. Én azt az egész esetet hihetetlennek találom. Két lövés egy emberre olyan -256- közelről, és mégis semmi eredmény; az egy kicsit mesésen hangzik.

– Az nem valószinű; felelt magának a báró, mert én láttam magam azt az ütést, a mit Makkabesku a fejére kapott a puskaagygyal, s mondhatom, hogy nincs az a négyezer arany, a melyikért odatartanám neki a fejemet.

– Én gondolok valamit, kedves barátom; én azt gondolom, hogy önnek van valami oka a kárvallott embert játszani, s valahonnan a zsidóhistóriából olvasta az egész Makkabeusok történetét, a mit most a világgal, mint új dolgot akar elhitetni.

– Kiméletlenül bánik velem a grófné; – de kérem hát, hagyjon békét annak a zongorának, úgy is nagyon el van hangolva. Szeretnék egy komoly szót szólani.

– Nem. Magamról. Én komolyan mondom, hogy veszteségek értek; nagyságodnak nem szükség azokat tudni. Hanem én azért tudom, hogy mit kell tenni egy gavallér embernek, olyan bizalmas felfedezés után, a milyennel a grófné engem megtisztel; s a mit én minden bizonynyal nagy megtiszteltetésnek veszek.

– A mit én mondok, azt mindig lehetséges; hanem a mivel az a «diák» ámítja nagyságodat, az a lehetetlen. Ő nem fog segíthetni a grófnén nagy éclat nélkül; persze az ilyen prókátorfajta ember itt nem lát különbséget; nem érti azt, hogy vannak esetek, a midőn valaki inkább beleugrik a kútba, mint hogy a világ előtti állását koczkáztassa -257- az által, hogy igazságával törvényes útra kerüljön. Hanem én más indítványt teszek a grófnénak; én beváltom saját kötelezvényemmel a grófnéét, teljes értéke szerint; erre úgy hiszem szívesen rááll uzsorása, s a cserét elfogadja.

– Oh köszönöm, köszönöm; hanem elébb én is szeretném, hogy – hát ön mi kamatot kér tőlem? mert uzsorát nem fizetek!

– Igen törvényes és keresztyéni kamatot. Csupán azt az egyet kérem, hogy ennek a fráternek ne legyen többet nyitva a grófné háza.

– Csak óhajtásomat fogja vele teljesíteni. Lássa grófné, én kegyed őszinte tisztelői közé tartozom, s engemet sért az, hogy köreinkben mendemondák keringnek, a mik a grófné nevét Vámhidy ifjuúréval kapcsolatba hozzák.

– De az nem fogja önnek a nagyrabecsülését irányomban csökkenteni, ha Vámhidy nevét az önével cserélik fel ama mendemondák?

– Én nem kérek egyebet, mint egy ember kimaradását a háztól, s ha a grófné úgy akarja, vele együtt én is kimaradhatok.

A grófné sietett kezét nyujtani Hátszeginek, jeléül annak, hogy ezt nem kivánja.

– Én tehát, hogy bebizonyítsam önnek, miszerint Vámhidyval csupán üzleti ügyeim voltak s egész ismeretségünk ebben határozódott, mihelyt e halálos aggodalmamból kiszabadulni más utat találok, félbeszakítok vele minden összeköttetést.

– Akkor e határozata nagysádnak ebben a perczben lépjen érvénybe. – Szabad iróasztalát igénybe vennem? Találok itt másforma tintát is, mint pirosat? a milyennel nagysád leveleket szokott irni, de a mi hivatalos iratoknál kissé szokatlan.

A báró talált tárczájában egy blanquettet, a mi nélkül egy gavallér sem szokott járni s betölté azt, annak rendje szerint. A grófné a szék karjára könyökölve nézte a báró vállán keresztül, hogy irja az alá nevét egy oly drága okiratnak s gondolta magában, hogy milyen különös az, mikor egy hatalmas, gazdag ember érczszívvel tudja megtagadni nejétől azt a segélyt, a mi annak boldogságát, testvére becsületét adná vissza s ugyanazt az összeget egy idegen nő szép szavára könnyű szívvel hajítja ki az ablakon.

A mint az aláirással készen volt Lénárd, egy perczig sem időzött tovább; kapta a kalapját és elsietett, nehogy további ott időzésével azt a gyanút nehezítse magára, mintha egy kis előlegezett foglalóra várna.

Az a kézszorítás, a mivel a búcsúvételkor a grófné elvált tőle, biztosítá, hogy ez a hódítási maneuvre részéről tökéletesen sikerült.

Hanem a míg azután hazáig ért, mégis végig futott agyában ilyenforma eszmélkedés:

«Ez a furfangos asszony engemet most egy kicsit berántott; igaz ugyan, hogy azt a ficzkót most miattam eltünteti, a hogy szokás a szoba falán egyik frescot a másikkal befesteni. Hanem hogy ezuttal én is be vagyok meszelve, az már világos.»

Oh, hogy ezek a szegény gazdagok soha sem jöhetnek arra az arany öntudatra, hogy valaki őket saját magukért szeretheti!

Mikor meg aztán otthon a pamlagon végig heveredve az első pipa dohányt kiszívá, már akkor egész bizonyosnak tartá, hogy a grófné előadása uzsorásokról s más affélékről egészen mese; de hogy Vámhidy valami olyan alkuszféle, a ki pénzt kerít, azt már elhitte, s kezdett rá nem lenni olyan büszke, hogy őt kitúrhatta a grófné termeiből.

Azt jól sejtette, hogy Kengyelesynének nem valami uzsorás kielégítésére kell az aláiratott váltó, hanem azt álmában sem képzelte volna, hogy…

… Kengyelesyné abban a perczben, a midőn ő kiért az utczára, leült ugyanarra a székre, a honnan a báró fölkelt, kezébe vette ugyanazt a tollat, a melyben még a tinta meg sem száradt s egy levél papirost kiválasztva, gyors szarkalábbetűkkel hegyremászó sorokat irt báró Hátszeginének, tudatva vele igen barátságos módon, hogy sikerült neki Hátszegit rábeszélni, miszerint Kálmán gyanusított váltóját sajátjával cserélje ki, s így nejét képessé tegye arra, hogy az aláirást magáénak vallva, majdani tartozását ezzel fedezhesse.

Mindez sokkal bővebben volt ott megirva, mint itt, hanem azért meglehetett azt érteni; a levélhez odacsatolta az eredeti váltót s azzal postára tevé. Másnap kellett azt kapni Henriettenek.

Ki volt tehát szebben meglepetve, mint Hátszegi, ki harmadnap türelmetlenül járt fel s alá szobájában, igen természetesnek találva, hogy a grófnétól már most ideje lesz légyottot kapnia, hála és elismerés fejében, a midőn nagy robajjal nyilik az ajtaja s belép rajta – Henriette, s mielőtt bámulatától azon kérdéshez jöhetne, hogy mit keres most itt? a nő nyakába borul s érzékenyen rebegve beszél össze-vissza érthetetlen dolgokat, háláról, gyöngédségről, kellemetes meglepetésről, félreismert jó szívről, azután bocsánatot kér, ha valamivel megbántotta; igéri, hogy oly híve leend e tett után, mint egy rabnő.

Csak akkor hült el aztán, mikor a nő emlékébe hozá, hogy arról a negyvenezer forintos váltóról van szó, a mit Kálmán kimentésére a grófné által neki küldeni szives volt.

Úgy tett, mintha csupa merő nagylelkűségből már el is felejtette volna az egész dolgot. -260-

Hogy ilyen nevetségesen rászedetett egy ravasz nő furfangja által, ennek tudatát csak mérgesíté eme másik nő ártatlan és őszinte hálálkodása. Szerette volna összetépni mind a kettőt.

Milyen szép bolondot hagyott csinálni magából! Megvette negyvenezer forintért saját neje szeretetét. Már felszólítok minden józan értelmű embert, ha nem felettébb boszantó-e ez?

A váltót pedig vissza nem veheti már nejétől; sem azt meg nem vallhatja neki, hogy annak eredése felől csalódásban van: ez olyan piszkosság volna, hogy a csákói vadászaton még a kopók is megugatnák érte. Oh, hogy dühödött mind a két asszonyra!

S még jó képet kellett csinálnia hozzá és elfogadnia azt a nemeslelkű atyai szerepet, a mit ebben a drámában neje osztott ki neki, holott vagy az első szerelmest, vagy a kegyetlen vérengzőt szerette volna benne játszani.

– Jól van, Henriette, szólt nyugalmát összeszedve, használja ön fel váltómat, ha akarja, én majd postára teszem s elküldöm ügyvédének, Siposnak.

Vajjon fordult-e meg a gentleman eszében olyanforma gondolat, hogy postára adott leveleknek a beléjük rekesztett váltóval együtt könnyű szer nem találni rendeltetésük helyére? azt állítani egész bizonyossággal nem lehet, hanem annyi bizonyos, hogy Hátszegi kegyetlenül fel volt ingerelve e rászedett nagylelkűség miatt.

Henriette azonban, a nélkül, hogy ilyes gondolat távolról is vetette volna árnyékát gyanútlan lelkére, azt felelé az ajánlatra, hogy: «köszönöm, magam akarok vele Pestre elmenni és Sipossal szegény öcsém felől bővebben szólani személyesen».

Egy mellékindoka e határozatra az is volt, hogy nem akart oly városban időzni, a hol Vámhidyval okvetlenül -261- találkoznia kellett. Ez alkalmat most jobban kerülte, mint valaha.

– Akkor várjon Henriette addig, míg az aradi lóversenyeknek vége; tudja, hogy nagyon érdekelve vagyok bennük; ha magam itt nem vagyok, könnyen megverik a lovaimat.

– Én nem kivánom tőled, kedves Lénárd, hogy miattam félbeszakíts akár dolgot, akár mulatságot, megjárom ez útat magam; de halasztani egy nappal sem akarom. Hiszen tudod, milyen nyugtalan vagyok szegény öcsém miatt.

– Csakhogy ez út most nagyon veszedelmes magányosan járó asszonyra nézve. Tudhatja, hogy én magam is hogy jártam a minap?

– Oh, én kigondoltam, hogy mit teszek? A legrosszabbra is el vagyok készülve. Ha rablók támadnak meg valahol, szépen egy szóra odaadom nekik, a mi kevés pénzt viszek magammal; a mit pedig legjobban féltek, a váltót, azt úgy el tudom rejteni, hogy arra senki rá nem akad.

– Oh, ott nem fogják megtalálni. Vállfüzőmnek van egy aczél lemeze, a körül fogom hajtogatni a váltót s ismét a lemezzel együtt visszacsúsztatom helyére; ott ugyebár senki sem fogja sejteni?

Hanem azért még sem találta Hátszegi annyira jó gondolatnak neje ötletét, hogy Gerzsonnal a casinóban találkozva, annak el ne panaszolja, mennyire aggódik neje miatt, ki holnap útra akar indulni Pestre s ő minthogy nem kisérheti el, nagyon szeretné, ha valaki lebeszélné e szándékáról.

Gerzson úr természetesen rögtön ajánlkozott rá, hogy hiszen majd lebeszéli ő. Ezt tudta Hátszegi előre. Elhívta magához theára a roncsolt termetű urat, ki alig csókolt kezet Henriettenek, rögtön hozzá fogott az ostromhoz: «meddig lesz a bárónéhoz szerencsénk? hogyan? oly hamar -262- itt akar bennünket hagyni? ah, az lehetetlen! A lóversenyeket be nem várni; mi is futtatni fogunk Lénárddal. Az ugrató verseny, az úri verseny! ötven ló van beirva; a Cassandra, a Vezuv, a Miss Fanny; a gyönyörű társaságok; azt mind elmulasztani. Csak legalább az első napot, csak legalább az első versenyt bevárná nagysád.

– Úgy? Abban igaza van nagysádnak; ezt persze a nagy beszéd közben egészen elfelejtettem. Hanem az út most nagyon bátorságtalan. Nagysádnak könnyen baja történhetik; az az átkozott Fatia Negra most még jobban rémítgeti a környéket, mint valaha; a Tisza és a Maros között nem tanácsos fegyvertelenül járni.

– Emlékezzék, kedves Henriette, a *bányai öreg papnéra, milyen reszketősek annak a kezei. Tudja meg, hogy még eddig, a ki a Fatia Negrával rossz kedvében találkozott, annak mind reszketőssé lettek a kezei.

– De hátha az én mulasztásom Kálmánra nézve helyrehozhatatlan veszély? Hátha azalatt elfogják, magát bevádolja? Hátha azalatt megöli magát?

Gerzson úr minden meglevő izében becsületes ember volt. Kár azért az egynehány elveszett ujjáért is, a mi már hiányzik belőle, mert azokban is bizonyosan becsületes lélek lakott. A mint látta a szegény nő kétségbeesését, azt mondá neki:

– Kérlek, tán elég öreg és tisztességes embernek tartasz arra, hogy nődnek – atyja helyét pótoljam. Miattam -263- bizonyosan senki sem szól meg egy delnőt, a ki velem egyedül utazik.

Szegény jó öreg úr, olyan büszke volt arra, hogy arczára és termetére nem lehet ránézni.

– Hanem azért egy nőt megvédni, azt hiszem, mindig elég vagyok, akár az ördög ellen is; előttem, azt mondom, hogy ne tünjön fel a jámbor Fatia Negra, mert az én kacska kezem nem úgy lő, mint a Makkabeskué, s az én golyóimat nem kapkodja el, mint a legyeket; azt fogadom.

– Nem érdekel oly nagyon; láttam én már furcsább lóversenyeket, a pesti, meg a bécsi gyepen.

– Futhatnak nálam nélkül bátran; nem sokat adok rájuk. Kettőért úgyis bánatpénzt akartam fizetni, a harmadikkal pedig csak becsületből futtatok; jobb, ha nem látom.

Hátszegi látta, hogy Gerzson urat igen rosszul választá neje lebeszélésére az utazásról.

Gerzsonnak a nyelvén lebegett a válasz: «s úgy látszik, hogy te nem vagy, mert én lemondok érette mulatságomról, te pedig nem» – e helyett azonban nagy jámborul azt felelte:

– Azt hiszem, ha én szerelmes vagyok valakibe, az senkire nézve sem nagy baj.

– Jól van. Akkor hát legalább gondoskodom az útikészületekről, hogy idején bevergődhessetek valami állomásra; merre szeretsz inkább járni? Csongrádnak vagy Szegednek? -264-

– Arra rövidebb; hanem a mostani időjárással olyan kemény arra az út, mint az aczél; érdemes lesz a lovaimat új patkókkal elláttatnom.

– Még most csak tíz óra. Éjfélig eljárhat benne a kocsisod. A báróné jól teszi, ha most lefekszik egy rövid álmot aludni. Én azalatt haza megyek az útitáskámért és a fegyvereimért; éjfélután két órára itt leszek s háromkor indulhatunk.

Gerzson úr kiitta theáját s haza sietett; Lénárd ajánlá Henriettenek, hogy menjen aludni, ki valóban nagyon álmos volt, s ő maga ment az istállóba a lovak dolgát rendbe hozni.

Éjfél után volt, mire visszatért ismét a terembe, fáradtnak látszott, mint a ki nagyon sokat szaladgált összevissza; egyedül volt a társalgási teremben; a kandallóban újra megrakta a tüzet, szivarra gyujtott s várt csöndesen.

Fél kettőre éjfél után csöngetett a kapun Gerzson úr; nagy robajjal jött be a terembe, mint a ki azt akarja, hogy ne aludjanak már a háznál. Egy kis bőrönd volt ferde karjára akasztva, másik kezében egy kettős csövű puskát hozott, szijjra kötött tarsolyából két négyes csövű pisztoly agya kérkedett elő.

– A gutába! kiálta Hátszegi nevetve; te egy egész guerilla-háborúra vagy felfegyverezve.

– Megérdemli a Fatia Negra! felelt rá komoly nyomatékkal Gerzson. Felöltözött-e már az asszonyod?

– Ajtónyitogatást hallok szobájában; bizonyosan a te csöngetésed ébreszté fel. Akkor mindjárt itt lesz, mert nagyon nyugtalan.

– Lássunk addig egy kis szíverősítőhöz. Hátszegi egy -265- palaczk szerémi szilvapálinkát vett elő s töltött magának és vendégének belőle. Te, ha a Fatia Negrát ma megtalálod lőni, a fejére tett ezer arany felét nekem add, a miért ezt a szép alkalmat neked engedtem át.

– Gondoskodtam számotokra egy kulacs jó hegyaljairól, szólt Lénárd egy szép csikóbőrös kulacsot emelve ki szekrényéből.

– Az egész Tiszán innen nem kaptok megiható vizet az útban, s Henriettet mindjárt kileli a hideg a rossz víztől.

– Nagyon kérlek, hogy ügyelj rá, mert a mellett, hogy olyan mint a gyermek, rendesen soha sem szokott semmit kérni; úgy kell kitalálgatni, hogy mi kell neki? Én restellem az egész utazását, egy levél mindazt elvégezte volna, de ellenzeni semmit sem szoktam, a mit egyszer fejébe vett.

Gerzson úr atyai buzgalommal szorítá meg Lénárd kezét; a báró is úgy tett, mintha visszaszorítaná.

Egy negyed mulva megjelent Henriette a teremben, teljes útikészületben; az inas felhozta a reggelit; az urak is hozzá ültek, hogy a delnő ne reggelizzék egyedül.

– Pompás időnk lesz, báróné, szólt Gerzson úr, fekete kávéját kalácscsal mártogatva, a mi elég furcsa szokás; az ég egészen csillagos, kivánni sem lehet szebb útat.

– Az ég elég szép lesz hozzá, de a föld egy kicsit göröngyös, szólt bele Hátszegi; Dombegyháza körül különösen jó feldűlni való útak vannak.

– Oh, azt nem engedem, szólt Henriette; az nem mulatság többé, mikor rossz útakon óraszámra kell a gyeplűt tartani.

– Magam előnyeért teszem, nagysád; tudja, én pipázni szeretek, s benn a fedett hintóban azt nem tehetném. -266-

– Ürügyöt keres Gerzson barátunk, hogy melletted ne üljön; sok orczapirulásába kerülne, ha ezt itt-amott szemére vetnék.

Azután engedelmet kért, hogy lemehessen a kocsit és lovakat megnézni; műértő ember el nem indul semmi útra, a nélkül, hogy mindenről szemeivel meg ne győződjék. Odalenn összevizsgálta a hintó minden porczikáját, nincs-e bajuk a kerekeknek? rendben vannak-e a tengelyforgók? el van-e téve a csavarkulcs? van-e a ládában balta, szögek és kisebb-nagyobb kötéldarabok? Hát a lószerszám rendben van-e? a pántok elég feszesre vannak-e csatolva? a zablákon nincs-e törés? a gyeplűk egyenlőre vannak-e eresztve? tartanak-e a hevederek, meg a kerékkötő szijj? Azután a lovakra került a sor; nem sántít, nem kehes-e valamelyik? Azt látta, hogy mindegyiken új patkó volt; a kocsis mondá, hogy maga a nagyságos úr beszélt a kovácscsal. Végül a kocsissal egy kicsit veszekedett, már csak hagyományos szokásból, hogy lássa ez a paraszt, hogy az úr mindenhez ért és nem néz el semmit; azzal fölment ismét Henriettehez, jelentve, hogy a lovak be vannak fogva.

Hátszegi fölsegíté neje vállára az úti köpenyt s egy hideg csókot nyomott homlokára. Henriette még egyszer forrón megköszönte neki, hogy ilyen jó volt hozzá, s Gerzson úr által lehagyta magát vezettetni a lépcsőkön.

Az öreg úr csakugyan nem hagyta magát rábeszéltetni, hogy beüljön Henriette mellé a hintóba; neki okvetlenül kezében kell lenni a gyeplűnek, mert ő odabenn mindjárt elalszik s csak alkalmatlanságul szolgál.

Jól is illett kezébe a gyeplű, meg az ostor; nincs az a kocsis széles alföldön, a ki úgy kitudja ereszteni az ostor sudarát, a gyeplűs ló hasát a legvégével megcsippenteni, azután kettőt-hármat pattantani hatalmasat a levegőben s -267- megint elkapni az ostor végét, sebesen a nyél körül tekergetni s azalatt a balkézzel ügyesen utána ereszteni a négy lónak a gyeplűt, gyorsítani a futást, a hol jó az út, lassítani, a hol döczögős s finomul kikerülgetni minden útbaeső kátyút, zökkenőt.

Az öreg úr elemében volt, a míg a korai csillagfénynél folyt az utazás; elég mulatsága volt a zökkenők kerülgetésével, az ostor kieresztése és újra elfogásával, meg mikor néha a sudar beleakadt az istrángba, a míg azt kiránczigálhatta. Néha hátra is tekintett, ha nincs-e valami baj?

Lassankint mulni kezdett az éj; az elmaradozó bihari havasok mögött világosodni kezdett az ég; az apróbb csillagocskák seregestől multak el a derűben, csak a fényesebbek ragyogtak még a hajnalon keresztül; nemsokára égő rózsaszín lepte el az eget s hosszú, egyenes felhővonalok arany szalagjai úsztak a támadó nap előtt, melynek közelgő fényét a sötét hegyormok széles küllőkre osztották az égen. Az utazók előtt terült a végtelen alföldi róna, a hogy menyasszonyi ágyából fölkel, szerető urát, a napot, üdvözölni. A harmattól nedves zöld vetések között a végig sietők árnyéka úgy tetszék, mintha ezüst dicsfény futna együtt velük; a kelő hajnalfény visszavert sugára az, billió harmatcsepptől visszaverve, s a milyen messzire elveti az árnyékot a most fölkelő nap, olyan messzire elkiséri azt a dicsfény; a ki ezt először látja, ihletve érzi magát tőle. A ki először látja napfelköltekor maga előtt az alföldi pusztát, a mint a nyugot lilaszín ködei eltisztulnak róla a kelő napfény elől, a mint e mérhetetlen, szemmel be nem látható távol, az éggel egybe olvadni látszik, az maga is érez valami mérhetlen, szóval ki nem mondható ábrándot, melyben a lélek az éggel egybe olvad…

Gerzson úrra azonban nem ez a hatása volt a pusztán felkelő napvilágnak; ő nem látta az arany felhőket, meg az árnyék körüli dicsfényt a harmatos mezőn, meg a lilaszín ködös távolt, hanem látott valami egyebet, a mi tetszését épen nem nyeré meg. -268-

A kocsis leszállt, fölemelte a ló lábát, letörülgeté patkója körül a port s műértő arczczal mondá:

– Hogy az ördög!… tovább nem mondta Gerzson úr. Nem illik szitkozódni, ha asszony van a hintóban, bárha nem hallja is.

– No, már most ezt a lovat nem lehet hajszolni tovább, dörmögé Gerzson úr; a többi három húzza a hintót; a gyeplűs majd csak elbaktat mellettük. Csongrádon mást veszünk helyette s ezt ott hagyjuk.

Azután sokáig folyt közte és a kocsis között az egyetértő vitatkozás a felett, hogy milyen ügyetlenek azok a kovácsok, mikor a vasaláskor a ló körmét kivágják, olyan könnyen belevágnak az eleven husába, az pedig veszedelmes. (Tudniillik, hogy ezt nevezik műnyelven megnyilalásnak.)

Alig haladtak másfél óráig, midőn Gerzson úr megint gyanúsan kezd nézegetni a bakról.

A kocsis leszállt, látleletet tőn s kimondá, hogy bizony az ostorhegyes lába is meg van nyilalva.

– Hogy az ördög vigye el!… kiálta fel Gerzson úr, de most sem adott felvilágosítást a felől az ördögnek, hogy kit vigyen el tulajdonképen?

– No, már most mehetünk szépen két lóval, ez a két első nem számít semmit.

Be is dugta maga alá az ostort igazi kocsistempóra, mint a mire többé szüksége nem lesz, s ezuttal már nagyon zúgolódtak a kocsissal együtt a sok jött-ment kovács ellen.

– Mihelyt Orosházára beérünk, mindjárt veszek két új lovat, akár hol keríteni kell. -269-

Azonban Orosházának a tornya még csak alig látszik s már délre jár az idő, közben pedig nem esik állomás, a hol lovat lehetne váltani.

Fél óra mulva Gerzson úr a hintó kerekéhez vágta a makrapipáját s esküdött, hogy itt sülyedjen el, ha valaha történt vele ilyen bolond. Most meg már a rudas ló is elkezd sántítani.

– Hogy az ördög vigyen el minden olyan gazember kovácsot, a ki így vigyáz az állatra! Itt van ni. Jó szerencse, ha éjszakára bevergődünk Orosházára. Tyhüj lánczhordta teringette. Ez már a nagyidai veszedelem párja! Soha az öregapám sem hajtott három sánta lovat egyszerre. Czammoghatunk most.

Valóban, most már csak czammogni lehetett. Az az orosházi torony nem hogy közelíteni látszott volna, de inkább úgy tett, mintha ő is utaznék, még pedig sokkal jobb lovakon s egyre tovább menne.

– No, most még csak az az egy kellene, hogy a nyerges ló is beadja a kulcsot.

Ha csak ez az egy kivánsága volt Gerzson úrnak, azt ugyan hamar meghallgatta a sors; mire még egy negyed órát haladtak, mind a négy ló ki jobb, ki bal, ki első, ki hátulsó lábára gyalázatosan sántított, hogy azt rettenetes volt nézni.

Gerzson úr leugrott a kocsiról s mérgében ezer darabra tördelte a pipaszárát.

– Mi lelhette azt a kovácsot? sápítozék a kocsis, fejét vakargatva. Pedig a nagyságos úr maga is elment hozzá.

– Ördög vigye el a kovácsodat, meg a nagyságos uradat, meg tégedet is velük együtt, akasztófára való! S jó, hogy a lovak túlsó felén állt a kocsis, mert aligha nem kapott volna abból az ostornyélből valamit.

Henriette, ki addig csendesen aludt a hintóban, e heves hangokra felébredt s kitekintve az ablakon, kérdezé szelid, -270- engesztelő hangjával, hogy mi baj van? E szóra megszelidült Gerzson úr.

– Semmi sincs, szólt, széttört pipaszárát próbálva összeillesztgetni, csak a pipámon ment keresztül a szekér.

– Három mérföldnyire az előttünk levő s negyedfélre a mögöttünki állomástól, kilátás nélkül az odább mehetésre. Mind a négy lovunk megsántult, tönkretették a vasaltatáskor.

– Orosháza volna, de ezzel a négy sánta lóval nem hiszem, hogy éjfélig elérjük.

Henriette látva az öreg úr zavarát, ki a boszúság és aggodalom miatt nem tudta izzadó fején tűrni a kalapot, biztatólag szóla hozzá:

– Nem baj az, kedves Gerzson bácsi; itt nem messze kell esni az úttól Lénárd csárdájának, odáig mi Gerzson bácsival eljutunk lovainkkal, a kocsis pedig gyalog beballaghat Orosházára s reggelre előfogattal visszajöhet értünk a csárdához; a mi lovainkat majd ott hagyjuk.

– Édes báróné: én nem szeretem elijeszteni, de az a csárda nagyon a szegénylegény-járásba esik.

– Oh, voltam én már egy éjjel ott, ismerem a csaplárosnét, nagyon jó asszony, egész éjjel mesélt az ágyam előtt, meg pörgő rokkán font. Még szeretni fogom, ha újra meglátom. Aztán a szegénylegények is ismernek már, mind kezet csókolt sorba, mikor ott voltam. Ha pedig valaki gorombáskodnék velem, hát itt van Gerzson bácsi, mellette nem félek én senkitől.

– Eszem a lelkit! De drága jó szive van. No jó, hát maradjunk annál. Ha nagysád nem fél semmitől, én meg ugyan bizony még annyitól sem félek. -271-

Azzal Gerzson úr a kocsisnak átadott tíz forintot, hogy azzal ballagjon be Orosházára, fogadjon előfogatot s még az éjjel siessen vele ki a csárdához, hogy másnap délelőtt tovamehessenek. Ő maga pedig lekerült az országútról az ismert csárda felé, mely akármilyen ép lovakkal legfeljebb egy óra járásnyira lehetett, de mit a sánta lovakkal csak este felé értek el; számtalanszor megpihenve az út közepén, a mikor Gerzson úr mindig megkérdezte Henriettetől, ha nem fél-e és nem akar-e valamit enni és inni? itt a kulacs és tarisznya.

Henriette azt felelte mindig, hogy ő nem éhes és nem szomjas. Akkor azután Gerzson úr sem akart az lenni.

Különben is azzal biztatá Henriette, hogy az a derék csárdásné igen jóizűen magyarosan tud főzni; majd a jó vacsora kárpótolni fogja az elmulasztott ebédet. Hiszen nem messze járnak már: Henriette emlékezett itt-amott az út mellett elmaradozó tárgyakra, mik első idejövetelekor megmaradtak emlékében; ott van már a gémes kút a hosszú itató válúval, s a mi az ákáczfák mögött fehérlik, az a csárda.

Nagysokára bevánszorogtak a csárda udvarára. Egész alkonyat telt bele. A csárda udvarán senki sem volt, s a pitvarból senki sem sietett eléjük.

– Jobb is, ha senki sem látja ezt a négy biczegő lovat, dörmögé Gerzson úr, mialatt Henriettet lesegíté a hintóból.

– Csodálom, hogy a csaplárosné nem jön elém, szólt Henriette, ő nagyon szeret engem, hogy fog örülni, ha meglát!

Azonban csak nem jött senki elő. Gerzson úr türelmetlen volt, a kocsit, lovakat nem hagyhatta ott magukban.

– Héj! valaki! Ki van ide haza? csaplárné! szolgáló! kukta! bujjatok elő az oduból.

– Ejnye szedtevedte! Majd kijösz mindjárt te magad, s nem várod, hogy én menjek be!

E kategorikus intésre kilépett a belülről beszélő; Henriette ráismert, Gerzson úr is látta őt elégszer; a vén Ripa volt.

– El ám, elvette a köteles leányát. (Érté alatta, hogy felakasztották.)

Henriette zsibbatag kedélylyel hallgatá a vén betyár cynikus válaszait s úgy elszomorodott rajtuk. Hogy a vidám, piros menyecske mégis csak elölte magát szeretője után való bújában!

– Hát aztán már most, hogy van a ház? kérdezősködék tovább Gerzson úr. -273-

– Hát a cselédek a temetés után mind elillantak, hogy tanúbizonyságul ne kelljen nekik felmenni. Tudja uram, az ilyenfajta nép nem igen szereti, ha a vármegyére invitálják.

– Mert ha én is odább álltam volna, bizonyosan azt mondta volna minden ember, hogy én öltem meg a csaplárosnét s mindjárt kurrentáltak volna. Már most megvárom itt, a míg értem jönnek.

– Ugysegéljen, uram, mind megeczetesedett az, a mint a csaplárné elölte magát. Úgy szokott már az.

– Ne magyarázz nekem bolondokat, hanem ide hallgass. Minthogy már itt vagy, hát nesze egy huszas s felejtsd el érte, hogy vendég vagy; fogd ki a lovakat s vezesd be az istállóba; adj nekik szénát, egy óra mulva itasd meg. El ne lopd őket, mert mind a négy sánta, elfognak rajta. Mi addig itt maradunk, míg a kocsisunk friss négy lóval utánunk érkezik. Ha valaki alkalmatlankodnék, mondd neki, hogy odabenn Hátszegi báró felesége van, s ajtaja előtt Satrakovics Gerzson áll strázsát; majd tudják aztán, hogy merre menjenek?

A vén Ripa kezet csókolt a nagyságos asszonynak, Gerzson úrnak pedig meg sem köszönte a huszast, kifogta a lovakat, behordott egyet-mást a hintóból s azontúl igen csendesen volt.

Henriette ott állt ismét a csaplárné szobájában s elmélázva tekintett ki a kisded ablakon.

Tehát az a nő, a kinek gyermeteg örömére annyira számított, megölte magát. Olyan különös gondolat, egy öngyilkos szobájában időzni! Az ember mindig azt hiszi, hogy az elköltözött valami munkáját félben hagyta, valami nagy fogadása teljesítetlen maradt, s most azt végrehajtani feljár; de nem sikerül neki más, mint a butorokat pattogtatni, s a mécs lángját lobogtatva körüljárni, nagy sóhajtozva. -274-

A nagy rozmarinbokor földe egészen ki volt már száradva. Henriette talált egy cserépkorsót állott vízzel a kályha vállán, azt felvette és megöntözé az elárvult virágot, hadd éljen még egy héttel tovább.

– Kedves nagyságos asszonyom, a sors mindenkép ellenünk esküdött mai nap. Az ember nem hinné, ha magával nem történt volna; elébb mind a négy lovunk fele úton megsántul, azután meg a hová be akarunk szállni, annak a háznak a gazdaasszonya a kútba öli magát. Igazán a sors üldöz bennünket. De mi daczolunk vele, ugy-e bár? ugy-e, hogy csalatkozik a fátum, a mikor azt hiszi, hogy rajtunk kifog? Nem tudja, kivel van dolga? Azért is helyén marad a szivünk, s megmutatjuk, hogy nem vesztettük el a fejünket. Legnagyobb bajunk az, hogy az igérgetett vacsora már most igazán a porba esett előlünk. De azon sem esünk kétségbe. Hoztunk a tarisznyában, ősi szokás szerint, jó sonkát és marhapecsenyét, meg fehér czipót, van egy kulacs finom borunk; nem ijedünk meg az éhségtől.

A jó öreg úr azzal kiszedte az úti tarisznyából az elővigyázat szerint elrakott holmikat s megteríté vele az asztalt; behozta a hintóról az úti lámpást, hogy világosság legyen a szobában s szép nyájasan meghítta az egyszerű lakomához Henriettet.

A fiatal nő mosolyogva foglalt helyet a padon. Dehogy mutatta volna arczán, hogy valami nem tetszik neki, vagy hogy talán fél, vagy hogy rosszul van; hozzá volt szokva nem alkalmatlankodni senkinek.

– Itt már igazán nem ihatunk vizet, kedves nagysád, szólt a kulacscsal kinálkozva Gerzson úr, alkalmasint soha sem fog ennek a tanyának a kútjából senki vizet inni. Az olyan kutat be szokták temetni.

Henriette engedelmességből szájához érteté a kulacsot, s úgy tett, mintha innék belőle, hogy az öreg úrnak kedvét ne szegje, de voltaképen mégsem ivott; ő soha sem birt egy csepp bort is lenyelni s a mi ajkaira ragadt, lopva azt -275- is letörlé kendőjével. Irtózott minden szesztől. Nem is evett semmit, csak egy almát fogyaszta el, ez aztán elég volt neki éhség és szomjúság ellen.

Hanem bizony Gerzson úr hozzá látott becsülettel. Különben is jó étvágya volt, a nemebédelés, a sok méreg az úton, meg a kocsirázás azt még jobban felfokozta: olyan szeleteket kanyarított a kenyere mellé a jó piros sonkából, hogy gyönyörűség volt elnézni; mikor meg aztán a kotyogóst a szájához emelte, olyan hosszasan tartott párbeszélgetésük. Henriette gyönyörködve nézte.

– Csak azt csodálom, szólt a hölgy, hogy a csaplárné szobájában úgy megmaradt ágy és házi eszköz, ha cselédei szétfutottak holta után.

– Oh, azokra már a vén Ripa vigyáz; abból ő el nem enged tévedni egy szalmaszálat is; azt ő már nem engedi magára mondani, hogy egy halott hagyatékát ellopta.

– Sok ilyen csodálatos vonás van a szegénylegények életében s épen ezzel emelik ki azt a nagy különbséget, a mi köztük és a nagyvárosok házfeltörő, zsebmetsző bandái között létezik. Ennek a pusztai kalandor életnek van valami csábító máza, a mi a pusztai embert, a ki egy kicsit hajlandó a regényességre, hamar elcsábítja. Volt már rá eset, hogy csupa kiforratlan kaland után vágyó kedvből igen tekintélyes gazdag család ivadéka híres nevet szerzett magának, mint szegénylegény s szomorú véget ért. Pedig semmi tekintetben sem volt erre az életmódra szorulva; hallhatta nagysád hírét Angyal Bandinak.

– Nem igen estek biz azok rajta kétségbe; levették róla kezüket s veszni hagyták.

– Az rettenetes lehet, egy olyan bűnösnek rokona lenni. Én nem tudnám elfelejteni, eltaszítani, én védelmezném, én rejtegetném és megőrülnék bele.

– Eszem a drága jó szivét; de minden szavából kitünik, -276- hogy porczellán-földből teremtette az Isten, nem olyan komisz agyagból, mint más embert. – De nem iszom már többet, mert elálmosodom, s ma nem akarnék aludni. Éjfélre be kell érkezni a kocsisnak az előfogattal. Nagysád nem akar a mellékszobában kissé ledűlni?

– Úgy? igazsága van, hogy is maradhatna ott magában, egy öngyilkos szobájában? Maradjunk hát itt együtt s mondjunk egymásnak meséket.

Henriette elkezdett mesélgetni a meghalt korcsmárosnéról, annak régi szerelméről az elvesztett rabló után, a rozmarinbokorról, meg a szomorú nótáról.

Gerzson úr fejét féltenyerébe fektetve hallgatott áhitatosan s nagyokat ütött a szájára, mikor észrevette, hogy önkéntelenül meglepi az ásítás.

– Meg nem foghatom, hogy miért vagyok olyan álmos? majd leragadnak a szemeim.

– Hogy én rágyujtsak? S nagysád megengedné? Eltűri a dohányfüstöt? oh, be áldott jó teremtés. S nem fájdul meg tőle a feje?

Gerzson úr már félig kihúzta a szivartárczáját, de megint csak visszadugta.

– Nem, mégsem szivarozom. Nem szabad visszaélnem a szerencsémmel. Így is jó lesz.

Henriette azután megint elkezdett neki mesélni a Fatia Negra erdélyi kalandjairól, a Lúcsia barlangról, a pénzverők elfogatásáról s azonközben vevé észre, hogy Gerzson úr szemei le-leragadnak, fejével nagyokat bólint.

– De ugyan gyujtson rá Gerzson bácsi, mert így nem állja ki álom nélkül a fönmaradást.

Gerzson úr a megszólításra ijedten kapta fel a fejét, szemeit -277- törülve kezével, mint a kit mély álomból ébresztenek fel s még nem tudja, hogy mi történik körülötte.

– Nem teszem, inkább kimegyek egy kicsit a szabad levegőre, ott majd kiszellőzik a fejem. Szétnézek odakinn egy kicsit.

Henriette még mosolygott rajta. Szegény öreg úr nagyon el van fáradva; aztán bizonyosan az a bor igen erős. Hadd pihenjen. A mult éjjel sem aludt. Elég, ha kettőjük közül egyik ébren marad.

Azzal felvette a lámpást, kiment az előházba s nagy megnyugtatására vette észre, hogy annak az ajtaján jól csukódó zár van. Azt bezárta. Félénk kiváncsisággal körülvilágított minden szögletbe, s nem talált semmi gyanusat. Aztán ismét visszatért a vendégszobába, annak az ajtaját is bezárta s a kocsilámpát az asztalra helyezé, ernyőjével az alvó öreg úr felé fordítva, hogy fényével föl ne ébreszsze, s azzal egyedül maradt virrasztva a pusztai csárdában s várva nagy türelemmel, mint folynak le egy otthontalan éj semmi óraütéstől meg nem szaggatott perczei.

Olyan türelmes volt, hogy még zsebóráját is csak egyetlen egyszer vette ki kebeléből, megnézni rajta, hogy mennyi már az idő?

Számítgatni kezdé magában, mikor érhetett a kocsis Orosházára? mennyi idő alatt érhet ide? Ha mindjárt kapott lovakat, már közel lehet.

Rövid idő mulva lódobogást hallott az udvaron. Ezek a mi lovaink lesznek, gondolta magában s az udvarra nyiló ablakhoz sietett; a függöny szárnyát kissé felvoná s kitekintett rajta. -278-

Annyira világos volt a külső éjszaka, miszerint kiveheté, hogy csakugyan négy ló érkezett az udvarra, csakhogy – mindegyik lovon ült egy ember.

– Ez nagyon különös, gondolá magában. Hiszen két ember is elhozhatta volna az előfogatot.

A négy ember közül három leszállt a lóról, egy ötödik kijött az istállóból s röviden értekezett velük; azzal a három a csárda-ajtónak tartott s azt nyitogatni próbálta.

Henriette valami gyanúsat talált e dologban s jónak tartá Gerzson urat fölkelteni.

– Gerzson bácsi, kérem, négy ember érkezett ide. Gerzson úr nem ébredt föl e szóra.

– Édes Gerzson bácsi, ébredjen fel egy pillanatra; valaki be akar jönni hozzánk.

Henriette hallá, hogy kívül a tornáczajtó már recsegni kezd. Azt feszítik befelé.

De Gerzson úr alva maradt, mintha meghalt volna, s hiába rántotta őt fel a nő az asztalról, megint csak visszahanyatlott s tovább aludt.

Az idegenek már benn voltak a tornáczban, s egy kéznyomás a vendégszoba kilincsét próbálgatá.

– Istenem, Istenem! rebegé Henriette kezeit tördelve, s rémülten járt alá s fel a szobában, nem tudva, hol keressen oltalmat többé.

Egy erős roppanás hangzott az ajtón; valaki vállal feszíté befelé. Henriette az asztalhoz támaszkodott félkézzel, hogy össze ne rogyjék.

A feszített zár végre kipattant ütközőjéből, az ajtó sebesen feltárult s a nő előtt ott állt Fatia Negra, még két álarczos czimborájával. -279-

E pillanatban visszanyerte lélekjelenlétét a nő. A veszélytől egy lépésnyire megszünt rettegni. Megszólította őket:

Egyike a czimboráknak az alvóhoz lépve, pisztolya agyát annak halántékához tartá.

– Fel ne ébressze őt, suttogá Henriettehez, mert ha fel találja emelni a fejét, koponyája szét van zúzva.

– Ne tegyenek vele semmi rosszat, esenge a nő, én mindent odaadok, a mit önök kivánnak. Itt van tárczám; itt vannak ékszereim; órámat is odaadom. Lehúzom gyűrűimet, csak ne nyuljanak hozzám; ha lehet, ezt a karikagyűrűt hagyják meg nálam, mert az jegygyűrűm!

– Ez mind semmiség, suttogá a Fatia Negra; nekünk nem az kell. Az asszony egy negyvenezer forintos váltót kapott férjétől; azt adja ki és esküdjék meg, hogy három napig senkinek nem fog a felől szólani, míg a váltót pénzzé tehetjük.

Henriette a váltó említésére szédelegni érzé fejét; a vér elállt ereiben; alig birta lábain tartani magát.

Úgy reszketett a hangja, midőn a rabló előtt azt kellett hazudnia, hogy az nincs nála.

– Asszonyom, ön csak tölteti velünk az időt; legyünk készen hamar; forduljon háttal felénk s vegye ki vállfüzőjéből az aczél lemezt és adja át.

E szóra Henriettenek minden vére fejéhez tódult; nem a félelem, hanem a dühös kétségbeesés volt az, a mit érzett. Eszébe jutott, hogy ez az ember az, a kit még senki -280- fel nem ismert, ez az, ki a fekete ékszerekkel oly rettentő talányt adott fel kinlódó lelkének; ez, a ki annyi embert boldogtalanná tett, ki az ő férjét megrabolta és a ki most meg akarja őt fosztani attól a kezében levő reményétől, hogy testvérét a gyalázattól megszabadítsa; olyan titokkal birva, a mit tudni senkinek sem volna szabad. Ki lehet e rettenetes ember? Ki lehet ez elátkozott?

A vér forrott a gyönge nő minden üterében; szemei szokatlan tűztől kezdtek szikrázni, s midőn a fekete álarczos egészen oda lépett hozzá, tőre hegyét fölemelve, mint a földrevert galamb, mely végveszedelmében nem harczra alkotott karmait ellenfelére fölemeli, a nők leggyöngébbike hirtelen odakapott a fekete álarczhoz és leszakította azt a rabló képéről…

Jó kora reggel volt már, mikor Gerzson úr fölemelte kábult fejét az asztalról. A nap besütött a függönyön keresztül.

Kereste Henriettet, szólítgatá, nem volt sehol; uti málhái is eltüntek. Kiment az udvarra, a hintót keresve, az sem volt ott, csak a négy sánta ló volt meg az istállóban; azok is rihogtak víz után; senki sem itatta meg őket.

Hová lett a nő? mi történt itt az éjjel? hogy nem tud ő abból semmit? ki különben oly ébren szokott aludni, hogy a szunyogdongásra is felébred?

Emlékezni kezde rá, hogy este valami szokatlan izű bort ivott; valami vásottságot most is érez még különösen szája ízén. Pedig neki semmi bor a világon meg nem szokott ártani. Visszament a szobába, hogy megnézze, mi van abban a kulacsban? – De már a kulacs nem volt sehol található. -281-

Csak egy elejtett tárgy, egy útmutató jegy sem adott neki kezdő pontot e világtalan zavarban. Hogy mi történhetett itt? még csak találgatni sem birta.

Kiment a csárda elé, szétnézett a köröskörül terülő pusztaságon; sehol sem látott sem közelítő, sem távozó szekeret. A szélrózsa minden irányából kanyarogtak a csárda felé korábbi, régebbi kerékvágások, s ő nem tudta már most, hogy melyiken induljon el?

BABÉROSSY LEÁNDER.

Van azzal úgy az ember, hogy mikor sok esztendeig egy rakáson hevert köveket széthordat, vagy valami régi padlás zsindelyzetét levereti, vagy ha egy ingoványos helyről a vizet lecsapoltatja, annyi mindenféle, soha nem látott csodálatos bogarat, furcsa lepkét, kacskaringós ázalagot fedez fel a megbolygatott rejtekhelyek között, a miknek az előtt soha hirét nem halotta, sem leirását semmi természettudományi könyvben nem olvasá s ilyenkor elgondolja az ember magában, milyen csodálatos a természet: még olyan oduk számára is teremt élő lakókat, a mik soha sem találkoznak a napvilággal.

Vámhidy, mint szolgabiró, egy éjszaka valami járásában eső faluban volt kénytelen meghálni, melynek lakossága erősen keverve van magyar, szerb és oláh elemekből.

Későn érkezvén oda, sokáig el talált aludni s már jó késő reggel volt, midőn valami szokatlan zajra fölébredt.

Hálószobáját egy ajtó választá el a nagy ivó teremtől s ez ajtón keresztül sajátságos lármahangok törtek keresztül, miknek magyarázatát nehéz volt első hallásra kitalálni.

Úgy tetszék, mintha egy pár asszonyság és egy pár férfi gorombáskodnék odabenn egymással, hol lassabban, hol erősebben; az egészben az volt a legkülönösebb, hogy egyszerre kettő soha sem lármázott, hanem mindegyik kiengedte a másiknak beszélni magát. Később azonban -282- egyre nyugtalanítóbbá kezdett válni a lárma; egyes hangtöredékek olyasmit sejtettek, mintha valakit meg akarnának ölni ott a másik szobában. Erre már felugrott Vámhidy s épen interveniálni akart, midőn belépett hozzá a korcsmáros, a kávét hozva.

– Micsoda lárma van itt a szomszéd szobában? kérdé Szilárd felzajdultan.

– Oh kérem alássan, szólt a korcsmáros, büszke mosolygással, azok theátristák! nekünk theátristáink is vannak, mint valami residentiának; most épen próbálnak egy új theátrumot, a mit estére fognak előadni; megtessék nézni a tekintetes szolgabiró úrnak, mert az nagyon szép lesz.

– Szinészeik vagynak? kérdé elbámulva Szilárd, ebben a faluban? Vajjon honnan kerülhettek ide?

– Nem tudja azt senki, kérem alássan; mert ha tudnák, bizonyosan utánuk jönnének. Ők maguk azt mondják, hogy Aradrul jöttek, hanem az persze nem igaz. Azt épen úgy nem lehet megtudni, hogy honnan jöttek, mint azt, hogy hova mennek innen.

– Úgy tudom, hogy csak egyetlen egy férfi van közöttük, az is félig gyerek, a többi mind asszonyság és kisasszony, még a czédulahordozó és a sugó is.

– Oh mindenfélét, kérem alássan; azok az asszonyságok, a kiknek mélyebb hangjuk van, felöltöznek férfiaknak, bajuszt és szakállt ragasztanak fel s még annyival jobbak, mintha férfiak volnának, hogy soha sem részegek.

– Hát a parasztok csak eljönnek, ha valami röhögni való van; pénzt ugyan nem igen adnak, mert az maguknak sincs, hanem hoznak szakajtóval kukoriczát, burgonyát, kolbászt és sonkát, s a társaság eléldegél belőle úgy, a hogy; imide-amoda el is híják egyiket-másikat kukoriczafosztásra; -283- aztán majd mikor nagyon sok lesz az adósságuk, akkor egy szép éjszaka odább állnak az istenadták. Tudnivaló, hogy senki sem megy utánuk, hogy őket visszahozza.

– Díszleteiket? Ruhatárukat? Az előfüggönyük az én nagy rostáltató ponyvámból áll; nincs rá szükségem a míg el nem nyomtattuk a buzát; azt beragasztották háromszínű papirossal, czímert is metszettek rá belőle. A garderobjuk pedig nagyon egyszerűen telik ki; mikor valami királynés darabot kell nekik előadni, összekéregetik a gazdag rácz asszonyoktól az aranysujtásos viganóikat, azokat felveszik palástnak s olyan spanyolok benne, hogy jobban sem kell. Egy kis aranyos papiros, egy kis csiriz, egy kis kemény papiros, olyan hamar segít a dolgon. Az igazgató még csak gyerek ember, de olyan furfangos, hogy még holdvilágot is csinál sárga tökből s mennydörgést, villámlást produkál, de azt titkolja, hogy mivel? A mi pedig a könytárukat illeti, azt akárki elviheti szépen hóna alatt; mindössze tán öt-hat darabjuk van, s ha ezt végig játszották, megint elől kezdik; a közönség persze kétszer nem néz meg egy darabot, hát ilyenkor azt cselekszik, hogy más nevet adnak a darabnak, a személyek neveit elforgatják s úgy adják megint elő; a rászedett publikum aztán persze fenhangon kiabál, hogy láttuk ezt már! míg az igazgató ledisputál a színpadról, hogy nem igaz az, mert ez egészen új darab. Néha vannak jó napjaik is: mikor vásár van, vagy búcsujárás; akkor sokat bevesznek; másnap aztán fizetnek mindenfelé, megint nem marad egy garasok sem; a múltkor szerbiai disznóhajcsárok mentek itt keresztül, azoktól még ezüst huszasokat is kaptak. Don Cæsárt kellett volna nekik előadni, de a külföldi publikum nem engedte azt végig játszani, hanem felkiabált hozzájuk, hogy énekeljenek -284- inkább valamit, ők aztán énekeltek magyar és rácz népdalokat; egy öreg szerb látta, hogy nincs bassista közöttük, kisegítette őket és közé énekelt, a többi meg ütötte bottal a taktust a söntés oldalán; végtére bort, pecsenyét hozattak, megvendégelték a szinészeket s utoljára kidobták valamennyit az ajtón.

– Szeretnék a mai előadásukra elmenni, monda Szilárd, kit e sajátságos leirás kiváncsivá tett.

A korcsmáros elsietett s néhány percz múlva megint visszatért: hozta az irott szinlapot, melyen nagy piros betűkkel volt felirva: Hernáni, vagy a Kasztiliai becsület; azután a személyek nevei: Hernáni persze maga Babérossy Leánder; Elvira – Palmira kisasszony; a többi urak azután N. N. X. X. meg * *; «azok tudniillik mind asszonyságok», magyarázá a korcsmáros, «azért nincs kitéve a nevük. Belépti díj első hely tizenöt krajczár, második hely hat krajczár».

– Mondtam az igazgató úrnak, hogy irja oda, de ő azt felelte rá, hogy az szemtelenség volna, azt is tanácsoltam neki, hogy hozza át maga a czédulát a tekintetes úrhoz, de majd kidobott érte a szobából, hogy hát czédulahordozónak nézem-e én őtet? még jutalomjátékára sem hordja el házról-házra a czédulákat, a mit pedig úgy tudom, hogy még Pesten sok elsőbb fizetésű szinésznő is megtesz.

– Oh rettenetes büszke. Nem is akar másforma darabokat játszani, mint csupa kardos darabot, azt mondja, hogy ezek a classikusok. Pedig nincsenek neki nyomtatásban, csak a hogy eszébe jutnak neki, a mint Pesten látta egymás után a szinházban s visszaemlékezik rájuk, úgy lediktálja Palmira kisasszonynak és aztán abból játszanak. Pedig jobb szeretnék ám ezek a pimaszok itten, ha Lumpáczit, meg az Elátkozott herczeget, aztán meg a -285- Repülő csizmadiát, vagy a Zöldhasú takácsot adná nekik, aztán jól kiczifrázná a czédulát; de nem akarja, azt mondja, hogy ő ilyen szemtelenségre nem vetemedik. Szegény, nagyon fiatal még, majd ha megvénül és sokat koplal, ő is rá jön arra, a mire a többiek.

– De pontban tessék megjelenni hét órakor, mert az elkezdeti, ha senki sincs is még a nézőhelyen; azt mondja, hogy az a halogatás csak komisz trupp szintársasághoz illik.

Szilárd egy tíz forintost adott a korcsmárosnak, a mivel az nem sokára visszajött azzal a válaszszal, hogy az igazgató most épen nem tud váltani.

Kevés idő múlva aztán a korcsmáros egy egész nyaláb belépti jegyet hozott Szilárdnak, azt mondván, hogy az igazgató köszöni a részvétet, de miután ajándékokat elfogadni nem szokása, annyiban veszi, mintha a szolgabiró úr az egész házat kivette volna ez estére s a mai előadást neki magának fogja eljátszani.

Szilárd nagyot nevetett e komikus szigorúságon s aztán felöltözve, látott hivatalos dolgai után, úgy sietve, hogy hét órára készen legyen, mert hiszen ő képviseli a közönséget és nem illenék, hogy elmaradjon.

A mint haza érkezett a vendéglőbe, már vártak reá. Egy határozatlan korú asszonyság, kinek határozatlan divatú öltözékei valami határozatlan jelleget látszának kölcsönözni, jegyszedőnői és hátramaradt kegyes anyai szerepvivő minőségek között, fogadta Szilárdot az ivóterem ajtajánál, mely két szőnyeggel (nyilván ágyterítők lehettek) volt lefüggönyözve. Egy ív papirosra fel volt irva nagy betűkkel: «néző hely». -286-

– Jaj, az Isten áldja meg tekintetes szolgabiró úr, ne maradjon itt sokáig; ne legyen tanúja a skandalumnak: rettenetes rosszak vagyunk mi. A szeme ég ki az embernek, ha tisztességes urak vannak a párteren. Ne nézzen bennünket sokáig.

– Oh kérem, én tudom méltányolni a helyzeteket. Csak tűz legyen a játékban; én azt becsülöm, ha mindjárt hiányos is.

– Az itteni publikum is tüzet keres az előadásban, csakhogy neki görögtűz kell; addig el sem megy innen, minden játéknak azon kell végződni.

– Miután a tekintetes úrral tele van a szinház, úgy, hogy egy lélek sem fér be több.

– Én csak az énekben veszek részt s felvonások közt fuvolán játszom. A játékhoz már nincsen kedvem, bár valamennyi közt most is én értek hozzá legjobban, hanem hát vannak balsors csapásai, a mik gátlólag hatnak az életpályák küzdelmeire.

Szilárd vevé észre, hogy az asszonyság kissé biczczent, bár ő ezt mindenkép törekedett elrejteni, alkalmasint az lehetett a balsors ama bizonyos csapása.

– Tehát miután kegyednek úgy sincs mostan dolga, legyen szives megosztani velem a néző helyet; a személyzetről bővebb felvilágosítást fog adhatni.

Az asszonyság egész illemmel foglalt helyet a lóczán Szilárd mellett, ki nem engedte, hogy a háta mögé üljön; biztosítva őt, hogy a művészetet minden időben igen nagyra becsülte.

Daczára a rögtönzött abbonement suspendunak, a terem még sem volt üresen, a tisztelt ingyen-publikum: a requisitumok -287- kölcsönadói és azoknak családjaik, a szinészek kvártélyadói s egyéb csendes hitelezők jócskán megtöltének egy pár padot, úgy hogy Szilárdnak módjában volt félrevonni magát s nem zavarni rengeteg egyedüllétével a játszó személyzetet, bár a tisztelt ingyen-jegyesek erősen törekedtek is közeléből hátrafelé huzódni. A mint a korcsmáros léczkerítette söntésében a kakukkos óra elütötte a hetet, hangzott a függöny mögül a sugó csöngetése, mely nagyon gyanúba keverte magát, hogy késfokával ütögetett pohárból származik; mire valami nagyon fortélyos masinéria megindítá a nemzeti szinű papirossal ragasztott függönyt, hogy az a gerendákhoz kunkorodott fel s előtünt a szinpad.

Egy összerakható spanyolfal képezé a háttért, mely szoba formára volt megfestve, az előtérben látható volt egy fehérrel feketére festett papirosablak, a másik oldalon a padlásajtó iromba mázolással átalakítva góth palota kapujának. Ezen járt ki s be az egész játszó személyzet, mert másfelé nem lehetett.

Az elkezdett darab természetesen nem volt Ernáni, a kasztiliai becsület, hanem Moor Károly, Schiller haramiája. Az első három szónál ráismert Szilárd s nevetve mondá a jegyszedő asszonyságnak:

– Nem ám. De már egyszer adva volt a saját neve alatt s másodszor nem jött volna megnézni senki.

– Csak azt csodálom, hogy kegyetek igazgatója, a ki olyan büszke ember, hogy ajándékot nem akar elfogadni, ilyen fogásokat megenged magának.

– Biz ez nem szép fogás; de ő így okoskodik: «élni kell valahogy; én kész vagyok két garasért bukfenczeket hányni a vásári publikum előtt, a ki meghajigál, ha nem tetszik a produkczióm; én kész vagyok az utczaszegleten koldulni a jövő-menőktől s krajczárokat gyűjteni a sipkámba; de nagy úrtól el nem fogadnék egy falat kenyeret, ha ezüst tálczán hozná is utánam. A publikum az én -288- uram: gyalázat arra, a ki Mæczenások előtt görnyed!» Én nem tudom, hol vette e keserű nézeteket? mert még egészen gyermek.

Már most az is előre látható volt, hogy Moor Károlyt és Ferenczet egy és ugyanazon személy fogja játszani: természetesen az igazgató maga. Minthogy e két személy mindig külön jelen meg, gyakorolható annak egy személy általi képviseltetése s e miatt vidéki szinpadok hőseinek kedvencz vesszőparipája ezeket együtt játszani, hogy kitünjék művészetük sokoldalúsága.

A beszédes asszonyság az előadás kezdetétől fogva minden megbocsátható módon iparkodott Szilárd figyelmét elvonni a szinpadon játszókról, mindenféle furcsa adomákat mesélve neki a szinészi életből s ha néha vette észre, hogy Szilárd oda figyelmez a játszókra, egész őszintén megkérte, hogy «az Isten áldja meg, ne nézze szegényeket, mert odalesznek szégyenletükben».

Annyit még is észre kellett venni, daczára a felragasztott szőke, barna és ősz szakállaknak, szemöldöknek s a szándékosan elváltoztatott hangoknak, hogy a szereplők mind nőneműek férfi-ruhában.

– Voltak velünk férfiak is, hanem azok apródonkint vagy megszöktek, vagy elcsapta őket az igazgató. Persze, fiatal még arra, hogy egy agyafurt férfi szinésznek parancsolni tudjon. Hanem a nők vele maradtak, mert mind nagyon szeretik. Egyen kívül mindnyájunknak gyermeke lehetne s olyan jó ember; megosztja az utolsó falatját is velünk s ha nincs mit ennünk, eltréfálja az éhséget. Az utolsó férfi volt nálunk a népszinműénekes. Szép hangja volt, szerették érte, hanem az a baja volt, hogy nagyon ivott s mikor sokat ivott, olyan önfejű lett, hogy nem lehetett vele semmire menni. Mikor ideérkeztünk, mindjárt a Szökött katonával akartuk kezdeni a sorozatot s abban Nagy úrnak kelle játszani a czímszerepet. Nagy -289- közönségünk volt, még a boglyakemencze tetején, meg a söntésen is ült publikum, hanem az előadás pillanatában, a kit sehol sem találunk, az Nagy úr volt. Keressük pinczében, padláson: sehol sincs. Hová lett? mi lelte? végre megtaláltuk őt az istállóban; ott feküdt a jászolban hanyatt és egy szál füvet rágcsált a fogai között. – «Nagy úr, az Isten szerelmeért, még sincs kifestve, sem felöltözve, a játék mindjárt kezdődik?» kiálta rá az igazgató. «Bizonyára – nem bánom», felelt rá Nagy úr hidegvérrel. «De ön kezdi a jelenést, szerencsétlen.» – «Bizonyára – én nem kezdem.» – «Nem kezdi-e? de hisz ön játsza Korpádi Gergelyt.» – «Bizonyára – én nem játszom.» «Nem játszik? a közönség itt van, tele a szinház; roppant a bevétel.» – «Bizonyára nem tehetek róla.» – «Az Isten szerelmeért; keljen ön fel, öt forintot adok a mai napra, csak ne tegyen csúffá.» – «Bizonyára – nincs szükségem reá.» – «Kelj fel mindjárt, gazember, mert keresztül szúrlak ezzel a gyilokkal.» – «Bizonyára nem bánom.» Azzal oldalt fordult a jászolban s elkezdett horkolni. Nekünk mit volt tennünk? fel kellett egy nöt öltöztetnünk Gergely kovácsnak, az mondta el az egész szerepet sugó után, a közönség majd megvert bennünket.

Szilárd figyelmét azonban még sem vonta magára annyira ez a mulatságos adoma, hogy némi érdeke ne támadjon a szinpadon szereplők iránt. Látta Moor Károlyt és Moor Ferenczet egy személyben arczot és hangot változtatni; amannak nagy teljszakálla volt, hosszú fürtös haja s erőszakosan lenyomott hangja hasonlított ahoz, mint mikor kis leánykák ijesztgetik egymást ajtón keresztül, férfihangot utánozva; Moor Ferencznek pedig természetesen vörös kondor haj volt feltéve, hegyes spanyol szakállal, sok ráncz arczára és homlokára festve s valami hyenai éles hangnyomata; de mindezek mellett is úgy tetszék Szilárdnak, mintha ő ezt az elváltoztatott arczot valahol látta volna s ez a hang eltorzítva is ismerős volna előtte: -290- még ezek a szinfaltépő szeles mozdulatok is olyan ismerősöknek tetszettek előtte.

A nemes publikum azonban a második jelenetnél már kezdte észrevenni hallatlan megcsalattatását s bizonyos zúgás, mozgás, fejek összedugása és csóválása, majd botoknak nyugtalan kopogása, asszonyi vihogással vegyest, kezdett belevegyülni az előadási zajba, végre egy becsületes csizmadia-mester, ki három padot adott kölcsön s azért minden napra ingyen jegye volt, elszánta magát a legvégsőre, felczihelődött az első padból s hátra ment a leghátulsóba; tán azért, hogy ott a teremnek jobb acusticája van, vagy bátrabbnak érezte magát nagyobb távolságból, vagy épen a szolgabiró szemét kerülte s onnan szólala fel, mondván:

– Hallja maga, director! ebben politika van: ezt a theatrum-darabot mink már sziveskedtünk egyszer látni.

A művészetében ekkép megzavart Moor Ferencz e brusque támadásra egyszerre elfelejtkezék magáról, kiesett szerepéből s saját hétköznapi hangján felele vissza az interpellálónak, jól tudva, hogy csupa ingyenjegyes publikum van:

– A ki már látta e darabot s nem akarja újra megnézni, visszaveheti a pénztárnál, a mit befizetett.

A mint azonban ezt kimondta, Vámhidy felugrott helyéből s mint egy második peleskei nótárius, felrontott a szinpadra, neki Moor Ferencznek; azt átölelte, megcsókolta festékes orczáját s örömtől remegő hangon kiáltá:

Moor Ferencz egy perczig tétovázott, azután leszakítá spanyol szakállát, leveté vörös álhaját, letörlé arczáról a durván festett ránczokat s ott állt Szilárd előtt a szomorú, halovány gyermekarcz.

Az előadásnak persze azonnal vége szakadt; Szilárd sietett a szinpadról eltüntetni a meglelt «tékozló fiút» s az ingyen publikum bőséges kárpótlást talált kiváncsisága -291- kielégítésére az Olympról alászállt múzsa-leányok mendemondáiban, kik saját fantáziájuk tetszése szerint magyarázták ki a csodálatos történet összefüggését, abban mindnyájan megegyezve, hogy a fiatal igazgató valószinűleg bizonyos dúsgazdag mágnás-család megszökött ivadéka, ki álnév alatt borostyánokat keres s egykor mindazokat, a kik most vele tűrnek, szenvednek, gazdag emberekké fogja tenni.

Vámhidy az alatt lélekzethez sem hagyta jönni Kálmánt addig, míg szobájába nem ért vele; ott azután mint egy testvért, mint egy elveszett fiút, magához ölelé, szemei közé nézett, nem bocsátá el magától, nem szólt neki semmit mindaddig, míg egyszerre mindkettőjük szeme elkezdett nedvesedni, akkor aztán elfordultak mind a ketten, hogy könyeiket letörüljék; az igazi könyek nem tűrnek publikumot, habár csak egy személyből áll is az.

Kálmán legalább húsz évesnek látszott, pedig alig lehetett tizenöt. A szinészkedés, a nyomor és a korai borotválkozás gyorsan vénít.

Azután egész modorában, minden mozdulatában volt valami korai érettség, valami határozott, merész kifejezés, a mi elfeledteti a gyermeket. Egy neme a cynismusnak az.

– Tisztelt uram, vagy ha megengedi: Kedves régi barátom, kezdé a gyermek a szót, engedje meg ön, hogy mindenek előtt egyre kérjem: én nem vagyok Kálmán; nekem nincs családi nevem; ha azt akarja ön, hogy valami beszédet folytassunk egymással, legyen szives engemet egyszerűen Leándernek nevezni: én Babérossy Leánder vagyok; ezt a nevet magam szereztem magamnak, ez alatt vagyok büszke, ez alatt pirulok; ez alatt fekszem majd valahol az árokban, ha megértem rá; és most egy szót se szóljunk azokról, a mik régen történtek. Remélem, ön nincs előitélettel a művészeti pálya iránt. -292-

– Sőt ellenkezőleg, kedves Leánder, viszonzá Szilárd, ki tanácsosnak látta óvatosan beleegyezni az ifju eszmejárásába, hogy őt egyelőre el ne vadítsa, én igen nagyra becsülöm a szinészetet és annak képviselőit s eszemben sincs, hogy önt valamikép le akarjam e pályáról téríteni. Magasztos, nemes czél; a hazai nyelv és szellem terjesztése s a dicsőség mámoros útja hozzá! úgy hiszem minden fiatal ember hajlandó, legalább egyszer életében, szinészszé lenni. Hanem egészen elfeledtük, hogy ön igazgató is, a ki most közönségét és társaságát a legnagyobb zavarban hagyta; menjen vissza, igazítsa el köztük a dolgot s ha mindent elintézett, legyen az én vendégem ez este. Óhajt még valakit társaságából ide hozni?

Mi alatt Kálmán barátunk hivatalosan szétkergeté az illetőket, az alatt Szilárd felteríttetett számukra s a visszatérőt a felhozott estelivel fogadá, mit az minden tartózkodás nélkül el is fogadott. Hozzáültek.

– Rászoktam egy idő óta. Az embert mindenütt itatják; ha a szinházba nem járnak is, de szomjan meghalni nem engedik. Aztán jól is esik; – ha bor nem volna, minden komédiásnak meg kellene bolondulni. Így legalább van az embernek egy menedéke, a hová búbánatát eltemeti.

– A biz a vándorszinészkedéssel együtt jár, hanem hiszen nem kénytelen az ember a vándorbothoz ragaszkodni. Vannak állandó szinházaink: a pesti, kolozsvári, jobbára az aradi is, a hol tudtomra, tehetséges szinésznek tűrhető élete van, tere is nagyobb magát tökéletesíteni; igyekezni kell önnek, hogy idejusson valamelyik társasághoz.

A fiatal gyermek keserűen mosolygott, a hogy csak egy vén, megőszült ember tudhat mosolyogni.

– Azt hiszi ön, kedves régi barátom, hogy ha én fedetlen fővel vagyok, elfogadok ajándékba egy jó kalapot azzal a föltétellel, hogy az ajándékozó előtt megemeljem? -293- Nem! keresek magamnak a szeméten egy rosszat, a mit már elhajítottak, azt teszem fel. Idáig vagyok a gazdag emberekkel: torkig! Nem kell semmijök. Nem kell mæcenásos, protegált, subventionált szinház! Én szeretem ezt az életet; nekem ez pihenés. Születésemtől kezdve kínoztak, gyötörtek azzal a gondolattal, hogy a gazdagság az Isten s a ki azt birni akarja, az a féreg! Megutáltam minden rokonomat. Ha visszaemlékezem rá, hogy reszkettek egy beteg ember előtt, a kit valamennyi szivéből gyűlölt s a kinek százszor kezet csókolt minden nap, hogy tagadta meg érte önmagát kicsiny és nagy, férfi, asszony, leány, cseléd és unoka, csak azért, mert az ő kezében volt a gazdagság; hogy csúsztak előtte, hogy gyűlölték egymást a kedveért, hogy adta el a nagybátya unokahugát, hogy lába alatt ne legyen s hogy tagadta meg a leány szerelmét, nehogy nagyapja kitagadja a gazdag vagyonból!

– Kérem Leánder, ne sértegesse testvérét, mert mindjárt Kálmánnak fogom nevezni.

– Nem sértem, szánom szegényt. Oh én most olyan boldog vagyok. Semmim sincs! nem is kell semmi. Nem látom a holnapot magam előtt és a tegnapot a hátam mögött. Jég eshetik, árvíz omolhat, nekem nem árt. A mi rajtam van, az az enyim; mentől rongyosabb, annál jobban járja a szabad levegő. Ha azokra gondolok, a kik helyettem otthon maradtak a gazdagság kedveért martyrkodni, úgy nem érzek én semmit, a mi fáj: sokszor nincs takaróm, ha lefekszem, nincs kenyerem, ha fölkelek; de ez a gondolat betakar és jóltart. Örömem telik egyik faluból a másikba vándorlásban; csinálok magamból bolondot a csőcselék előtt, verekszem a napi kereset sovány hulladékain magamhoz hasonló rongyos naplopókkal s ha nagyon megszorulok, a zöldséges kofáktól kérek levesbe valót; de ha egy urat látok magam előtt, szememre nyomom a kalapot s azt mondom: «térj ki előlem, mert nem talállak meglátni s rád lépek!»

Szilárd elkomorodva nézett a korán vénült gyermekre. -294- Eleinte csak azt hitte felőle, hogy ifjukori ábránd csábítá őt e nem boldogító pályára s reménylé őt ebből kigyógyíthatni az által, ha becsvágyát fölébresztve, e pálya nehézségeit s tehetsége korlátoltságát észrevéteti vele; sok ember kigyógyult már a szinészetből ez úton, ki más pályán boldog véget ért; azonban minél tovább beszélt az ifjuval, annál jobban meggyőzték annak szavai, hogy ezt nem a dicsvágy fellegvárai csalogatják, hanem a szabad lét szomjának az az őrjöngő neme, mely a bársony-vánkosok pézsmaszagától halálra undorodva, a szemétdomb után vágyik!

– Nem megyek olyan városokba uram, a hol emeletes házak vannak; utálom az olyan embert, a ki megtűri, hogy valaki feje fölött lakjék; én különb cynikus vagyok, mint atheni Timon, mert én megutáltam a gazdagságot, mielőtt vagyonomat elköltöttem volna; – szemtelenkedem: – elszoktam a pirulástól, nem tartom szégyennek a szökést; nem háborít az a gondolat, hogy a mely városban már egyszer voltam, oda többet vissza nem mehetek, mert minden korcsmában tartozom; nem hoz dühbe, ha társaim megcsalnak, elhagynak, rászednek; nagyot nyujtózom a napon s gyönyörrel gondolok reá: «nincsen semmim, nincsen senkim!»

– Megbocsásson, régi jó barátom: megbocsásson. Önt egyedül sérthettem meg e szóval. Hanem hát ön is olyan messze esik tőlem s annyira két külön úton járunk, hogy akármikor meghalhatunk egymás miatt. Azután én nem is kivánom senkitől, hogy érdeklődjék irántam. Rokonaim úgy is, azt hiszem, hogy nagyon keveset mondják ki nevemet; nehogy a nagypapa meghallja s ezer forinttal kevesebbet hagyjon a kimondónak.

– Meghalt? No, úgy tudom, hogy azóta hajban vannak egymással Lángainé és János úr.

Vámhidyra oly nyomasztólag hatott, hogy a fiatal ember, -295- ki nagyapja haláláról értesül, csak ennyi sajnálkozást tud e gyászeset fölött kifejezni.

– Azt kitalálta ön, ők erősen perbe vannak keveredve, a melyben pedig az ön neve is nyomatékosan szerepel.

– Hála érte az Istennek! Megijedtem, hogy valaki megint azt fogja kivánni, hogy kezet csókoljak neki. Csakhogy ezt nem tették! Így szeretem őket. Hagyjanak engem futni, a merre nekem tetszik: tagadjanak el, mint halottat; lakjanak jól, mikor én éhezem, büszkélkedjenek a névben, a mihez én sáros csizmámat törültem s kínozzák egymást kincseik kedveért. Én boldog vagyok, azt tudva, hogy elfeledtek.

– El nem feledték önt, kedves Leánder, sőt inkább igen is nagyon keresik s azon vannak, hogy megtalálják.

– Hogy megtaláljanak? Csodálatos! De ha én nem akarom őket ismerni többé; ha én, a szegény futó bolond, a vándor czigány, kitagadom őket, a dúsgazdagokat, mit kivánhatják ők, hogy czifra nyomorúságukat újra megoszszam? Én magam embere vagyok.

– Kedves Leánder, az igen szép, ha valaki azt mondhatja magáról, hogy a maga embere; és az nem is nehezen elérhető, csupán szilárd, mindig egyenes jellem szükséges hozzá; ön azonban könnyelműségeket követett el, a mik önt könnyen a «más emberévé» teszik.

– Igaz, hogy sok bolondságot elkövettem, de olyanra nem emlékszem, a mit be ne mernék vallani.

– Bizonyos váltóról beszélnek, a mit ön testvére nevével adott volna ki.

E szóknál Kálmán lesüté szemeit tányérjára s egész arcza elvörösödött. Alig hallhatólag kérdezé: -296-

Vámhidy nagyot sóhajtott. Csakugyan való tehát, hogy e könnyelmű gyermek e vétket elkövette.

– Kedves Kálmán (most már nem szólítá őt többé Leándernek), önnek testvére maga a martyri önfeláldozás. Ő minden bizonynyal kész volt e váltó aláirását magáénak elismerni, hanem önnek meg kellett volna gondolnia, hogy ő rá nézve micsoda áldozat ez most, midőn nagyatyja mindenből kitagadta, s férje nem ád rendelkezésére tetemesebb összeget.

– Boldog Isten! szólt a vándorszinész, kezeit mély és üres zsebeibe dugva, tehát ezt a nagy urak tetemes összegnek nevezik. Jól van uram. Nem tudtam, hogy Hátszegi báróné asszonyság olyan szegény. Lesz gondom rá, hogy azt a váltót visszaszerezzem, jutalomjátékaimból legelőször is azt fogom törleszteni.

Szilárd nem állhatta meg, hogy ezt az eszmét rettenetes furcsának ne találja.

– De kedves fiatal barátom; ha ön minden évben tiz jutalomjátékot vesz, s mindenikben 40 forintot kap tisztán, akkor épen mához száz esztendőre lesz készen a törlesztéssel.

– Micsoda? kérdé Kálmán, nyitva felejtett szemekkel, s ijedtében a koppantót kapta fel villa helyett.

– Micsoda? ordíta fel a fiatal bujdosó, s azzal kirugta maga alól a széket, fölkapta tányéra mellől a kést s hajadonfővel, a hogy volt, rohant neki az ajtónak.

Szilárdnak egész gyorsaságára volt szüksége, hogy a futót az ajtón innen elfoghassa s meggátolja abban, hogy kirohanjon az utczára, mint egy bódult.

Kálmán ekkor elkezdett sírni és a földhöz vágta magát. Szilárd felvette karjára s leülteté a székre. -297-

– Legyen ön férfi; viselje magát férfiasan. Kit akar megölni? Miről beszél?

– Tudja ön meg uram és legyen szigorú itélő birám. Mikor nagyapám házát elhagytam, ez a sátán fölkeresett, részvevőnek nevezé magát, kikérdezett, hogy mit akarok tenni? Mondám neki, hogy elmegyek szinésznek; azt mondta, hogy jól teszem, ne maradjak ott. Nem volt több egy forintomnál, az inasoktól kértem kölcsön; mondám az ördögnek, hogy legalább húsz forintra volna szükségem, hogy elszökhessem, ő igérte, hogy szerez egy uzsorástól, de negyvenet kell aláirni. Törődtem is én vele, hogy mennyit irjak alá. Nem sok időre azonban ismét visszajött, s azt mondá, hogy az uzsorás nem ád az én aláirásomra semmit, mert még kiskorú vagyok, hanem ha a néném neve is ott állna, akkor adna, mert az már férjnél van. Margari biztatott, hogy azt biz aláirhatom helyette, hiszen negyven forint nem a világ, mi az Henriettenek? ha magam kérném, tízannyit is adna, bizonyosan nem fog engem, a kit úgy szeretett, negyven forint miatt a világ előtt váltóhamisítónak kikiáltani… De negyvenezer forint! negyvenezer! hisz az borzasztó, az rettenetes gazság. Én csak negyvenet irtam alá.

– Kedves Kálmán; szedje ön magát össze, kényszeríté őt Szilárd, ezek a dolgok, a miket ön nekem itt elmondott, igen nagy fontossággal birnak. Legyen nyugodt és ne tépje a haját. Még semmi veszedelem sem történt. Tudja meg ön, hogy önnek végtelen jóságú testvére magát a negyvenezer forintos váltót is elismerte, hogy önt megmentse.

– Most azonban képzelheti ön a zavart, a miben a báróné forog, ki magán-örökéből kitagadva, egy ily nevezetes -298- tömegrőli kötelezettséget vállalt el; a miről nem bizonyos az, hogy férje ki fogja-e helyette fizetni?

– Az volna a legóriásibb bolondság, a mit ön elkövethetne. Önnek jóvá kell tennie hibáját. Most egy időre szünjünk meg jó barátok lenni; én törvényes bizonyság vagyok, ön pedig vádlott, ki előttem önkéntes vallomást fog letenni. Tessék leülni velem szemközt és felelni minden kérdésemre értelmesen és úgy, a hogy valóban megtörtént.

Vámhidy papirt, irószert keresett elő, két gyertyát tett maga mellé s az előtte ülő ifjut elkezdé annak módja szerint benevolisálni: «mi a neve önnek? hány éves? mi vallású?» És a többi.

Éjfél után végződött a vallomások feljegyzése. Kálmán mindent megmondott, a mit kelle.

– Már most megigéri ön, hogy velem jön Pestre, rokonainak, kiknek eltünésével annyi bajt és szomorúságot okozott, vigasztalására?

– A törvény előtt igen. De én szeretném, ha rokonaival kibékülne. Én értem tegye, ne magáért. Testvéreért, kinek annyi bút okozott.

– Tehát maradjon itt nálam; háljon szobámban, reggelre meggondolhatja magát. Az ajtót nem zárom be; de becsületszavát veszem, hogy tudtomon kívül az ajtón ki nem lép.

Azzal Szilárd lefekteté az ifjut, s maga csak azután ment feküdni, midőn azt már aludni sejté.

Reggelre kelve azonban, a mint széttekinte szobájában, már Kálmánnak híre, hamva sem volt. Helyette talált egy levelkét az asztalon, melyre ez volt irva:

«Kedves jó barátom. Köszönöm önnek hozzám való -299- túlságos szivességét; de rokonaimat nem akarom látni többet; nem mintha félnék velük találkozni, de igazán borzadok az egész légkörtől, a miben élnek. Vallomásom elég lesz hibám helyrehozására. Én megyek csavarogni megint. A ponyvasátor az én hazám. Azután meg – vannak kötelezettségek, a miknek feloldásában én nem vagyok néném öcscse.

Nem vittem el magammal semmit, mint négy darab szivart az asztalról, a miért bocsánatot kérek.

Minthogy szavamat adtam, hogy az ajtón az ön tudta nélkül ki nem lépek, kénytelen voltam az ablakon át eltávozni. Isten önnel. Holtig hű tisztelője. Kálmán.»

Pár óra mulva meghallá a korcsmárostól Vámhidy, hogy az igazgató úr az éjjel búcsúvétel nélkül eltávozott, csekély adóssága fejében hátrahagyva készleteit és ruhatárát. Magával nem vitt egyebet, mint a rajta levő köntöst – és Palmira kisasszonyt.

Ekkor értette Szilárd, hogy mit jelent e passus: «vannak bizonyos kötelezettségek, miknek feloldásában nem vagyok néném öcscse».

A vándor komédiásnak volt egy hasonló földönfutó gyermek ideálja, s mikor választania kellett, azt ölelte karjára s elfutott vele – a világtalan világba.

MARGARI ÚR.

Margari úr felvitte a dolgát. Most már igazán úr, négy szobás szállást tart, előre fizeti a házbért, sőt meg is házasodott. Vajjon kit vett el? tessék kitalálni. Clementine kisasszonyt. A jeles hölgy épen hozzá illő korban volt, aztán egy kis pénzecskét is lehete nála sejteni, a mi Margari úrra nagy vonzerőt gyakorol, annak a bizonyságára, hogy nemcsak a vas fogékony a mágnes iránt.

Az érdemes kisasszony összebeszélt a nagyrabecsült ifjuval, hogy őt szöktesse el Hidvárról, s azt végre is hajták; -300- épen akkor, midőn a ház asszonya Aradra utazott férjéhez.

Nem volt ugyan semmi szükség a szökésre, mert hiszen a báróné nem lett volna tigrisanya, ki az egymásért égő sziveket erőszakkal elválaszsza, ha tisztességesen kéri is meg tőle Margari úr a társalkodónő kezét; de már egyszer Clementinenek ez így volt regényesebb; ő minden áron azt kivánta, hogy őt elszöktessék, még pedig éjszaka és az ablakon keresztül, pedig minden ajtó kulcsa ő nála állt, s távol esvén a gretnagreeni kovács, erővel azt akarta, hogy mindjárt a szohodoli kovács eskesse őt Margarival össze; de a ki nem ajánlkozott e rá nézve szokatlan szertartás véghez vitelére.

Margari úr tehát megérte, hogy úr lett; maga ura; nem hónapos lakó, de a kit Pesten «párt»-nak (Partei) neveznek. Clementine pénzéből kerültek ki a butorok; még muzsikáló óra is van.

Külön pipázó szobája van Margari úrnak, a hol az egész nap nem tesz egyebet, mint pipázik. Dologról szó sincs többé. Nem másoltatnak többé okiratok. Ott nyujtózik a boldog férfiu tarkavirágos hálókabátban a bőrpamlagon, s hosszúszárú csibukból fujja a törökdohány füstjét maga körül.

Clementine sokat pörlekedik vele a miatt, minek rakja fel lábait a pamlagra? Ez csúf szokás! ez nemcsak illetlen, de káros is; a butorok romlanak. Clementine egész nap pörlekedik, a mi igen természetes; a ki harmincz egész esztendeig folyvást alázatos hallgatásra volt kárhoztatva s tűrte idegen nagy urak szeszélyeit, annak, ha egyszer maga asszonyává lesz, nagyon kell igyekezni, hogy a harmincz évig lefojtott ösztönt kielégíthesse. Margari úr pedig csak nevet, mikor őt pörlekedni hallja: «alios jam vidi ego ventos, aliasque procellas». Csakhogy egyszer otthon lehet; csakhogy egyszer valakinek a nyakára leülhetett, rázhatja az onnan!

– Ne búsulj asszony, vigasztalja a butorai miatt pörlekedőt, -301- ha elszakad, veszek mást. Ád nekem a nagyságos úr, a mi csak kell.

– Igen, majd a nagyságos úr bolond, hogy magát mindig pénzzel tartsa. Ne féljen, ha pörének Lángainéval vége szakad, magára rá sem néz többet; addig, a míg szüksége van rá, megbecsüli, azután meg sem látja; ismerem én a maga nagyságos urát.

– Dehogy ismeri; én ismerem. Eddig azért fizette nekem a nagysága, hogy beszéljek, majd ezután azért fogja nekem fizetni, hogy hallgassak. A nagyságának nagyon szüksége van arra, hogy a Margarinak legyen mindig mit enni elég; hogy a Margari ruhája el ne szakadjon; mert ha a Margari megéhezik, akkor a Margari harap. A nagyságos úr ismer engem. A Margari ruháján nem szabad lyuknak lenni, mert azon a lyukon kitalálna szökni valami. Csak nem kell engemet félteni.

Margari úr annyira biztos impertinentiával beszélt, s úgy fujta a füstöt maga körül, hogy Clementine kezdte respectálni, s oda ült a pamlag végére hozzá, tán egyrészt azért, hogy a csizmás lábait leszorítsa a pamlagvánkosról.

– De hát ha maga olyan nagyon kezében tartja a nagyságos urat, miért nem gondoskodik magáról és én rólam jobban? Mit ér az, hogy a nagyságos úr mindig ad pénzt, a mikor hozzá lehet férni? a pénz elmegy; az ember halandó. Egyszer valami nagy eset történik vele, meghal, s akkor maga szaladhat utána a holdba.

Ez nagy szeget ütött Margari fejébe. Bizony a holt emberen keveset lehet vásálni. Annyira megindult rajta, hogy levette lábait a pamlagról s egyenesen kezdett ülni; tán azért, hogy az esze mind a fejében gyűljön össze, a mi horizontális állapotban természetesen eloszlik ide-amoda, lábszárba hova?

– Hát azon kellene dolgozni, hogy ne csippel-csuppal adogasson a nagyságos úr magának, ha már olyan nagy -302- szolgálatokat tett neki, hanem a hogy illendő. Adhatna egyszerre egy kis falusi jószágot, egy kis majort, a hol az ember egy kis gazdaságot kezdhetne.

– Az biz igaz. Úgy is van neki akár hány olyan darab földe, a honnan semmi hasznát se látja, csak az ispánok lopják; úgy egy kis száz holdas gazdaságocskát; bizony ilyen nagy úr azt meg sem érezné. Aztán érzi vagy nem érzi, az nekem mindegy. Én akarom, hogy adjon, s neki adnia kell; én választani fogok, hogy hol tetszik.

Margari úr most már dölyfösen sétált alá s fel a szobában; s felhányta a fejét, mikor beszélt.

– Hanem hogy gazdasági épületek is legyenek rajta; figyelmezteté őtet Clementine.

– Természetesen, meg istálló, nekem két lónak; monda Margari, megfordulva a sarkán.

– És nekem két tehénnek. A nagyságos úrnak iszonyú nagy svájczerája van.

– No hát az nem kell; de egyéb minden. Egyebet mindent kell nekem kapni. Majd megmutatom én, hogy kapok. – De hohó! egyet elfelejtettünk.

– Még malacz is kell! ugy-e? két hizó malacz az ólban. Ez a fő dolog s ezt elfelejtettük.

S ezzel Margari úr, mint ki a fő dolgot felfedezé, újra pipájához nyult, hogy ismét rágyujtson.

Azonban Clementine nem engedte azt megtörténni, via facti elfoglalva a csibukszárat.

– Megálljon no; ne füstöljön most; beszélgessünk még egy kicsinyt. Gondolja maga, hogy erre mind rá lehet venni a nagyságos urat?

– Gondolom? én nem gondolom; én tudom. Ha én mondom a nagyságának, hogy ez «kell», hát az akkor kell. -303-

– Azt mondja? Azt ő nem mondja; vagy ha ő azt mondja, akkor majd én is mondok valakinek valamit, s majd akkor nem én bánom meg, hanem ő. Oh a Margarit nem jó megharagítani. A Margari barátságára szüksége van a nagyságos úrnak, jobban, mint a Margarinak a nagyságos úréra.

– De igen is mondom. Ereszsze a csibukom szárát; nem pipázok no; de kell nekem a kezemben lenni valaminek, mikor gesticulálni akarok. Mert ha én akarom, ezt a csibukot a földhöz ütöm és összetörik, és ha akarom a nagyságát a földhöz ütni, az is csak úgy törik össze.

Clementine nem ügyelt most arra, hogy Margari a gesticulátióval mind szétszórta a szobában a dohányhamut, hanem odasimult hozzá, s karjába fonta kezét.

– Hát nincs én hozzám bizodalmad? Hát nem vagyok-e én hitves társad? Hát nem vagyok-e én veled egy test, egy lélek?

– Ostoba beszéd. Ha egy test lélek vagy velem, hát eredj aludni, mert az én testem és lelkem alhatnék.

E rossz élcz után Margari úr menten le is heveredett megint az üresen maradt szófára.

– Nem! én tőlem addig el nem alszol, míg meg nem mondod. Hiába hunyod be szemedet, hiába teszed magadat, hogy alszol; én nem hagyok békét, nekem meg kell azt mondanod, hogy tudjam.

Margari egy darab ideig csak vette tréfára a dolgot, még -304- horkolni is kezdett, de végre mikor megunta a helytelenkedést, felugrott fektéből, nagyon ütött öklével a politéros asztalra s olyat ordított, mint egy pénzért mutogatott tengeri oroszlán.

– Hallgass, te ostoba! Ha valaki megtudja azt, a mit én tudok, akkor becsuknak engem hat esztendőre, a nagyságos urat nyolczra, téged tizenkettőre; már most hallgass.

Clementine úgy megijedt erre a szóra, hogy kikotródott a szobából s vissza nem mert jönni Margarihoz; azon törve a fejét, hogy mikor viszik már most valamennyit a siralomházba? Rettenetes gondolatok támadtak a fölött szivében.

Majd mindjárt meglátjuk, milyen auspiciumai lehetnek Margari úrnak ahhoz a kis falusi dominiumhoz, hűséges szolgálataiért.

A Lángainé contra Lapussa János öröködési per még mindig az első biróság előtt van. A bizonyítékok és ellenvédvek felhordásában mindkét fél kifáradhatlan. A szolgabiró nem győz eléggé a szerencsének örülni, hogy János urat a sedriák ideje alatt mindennap magánál láthatja. Nagyon valószinű, hogy perét meg fogja nyerni. Ez egyike azon eseteknek, miknél a biró lelkiismerete szerint meg van győződve, hogy melyik félnek van moraliter igaza? hanem az irott betűk ellen még sincs hatalmában az itéletet jobbfelé dönthetni; engedni kénytelen, hogy essék balra.

János úr tehát mindennapi látogató a szolgabirónál, a kit kedves barátjának nevez, s mindig hív magához ebédre, de a ki soha sem megy oda.

Monori úr a régi fajta szolgabirók közé tartozik, a kik nem haszonért, hanem csupán a tisztesség kedveért, a megbecsültetésért viseltek hivatalt, a megye ügyeit saját ügyeiknél előbbre tették; a kik, ha kellett, vizeket szabályoztak, ha kellett az ország sérelmeit kötözgették, és a mi mindig kellett, igazságot osztottak egyformán mindenkinek, nem tekintve azt, hogy ki nagy, ki alacsony? Hogy -305- Monori úr már 24 év óta viseli hivatalát, abból következtethet mindenki nyilvános jellemére, a ki tudja, hogy egy időben a közvélemény választotta újra a tisztviselőket minden harmadik évfordulónál, és hogy akkor a köztisztviselőket jobbára «becsülettel» fizették, a miből még azon időkben nagy állandó tőkéje volt az országnak.

Monori úr leszokta ültetni úri kliensét s pipát szokott dugni a szájába, mikor látogatására jön.

Egy nap azt kérdezé tőle, hogy mit tud a nagyságos úr bizonyos Margari felől, ki irnokságért folyamodott a megyei kanczelláriába, s folyamodásában a Lapussa családra hivatkozék, mint a melynél huzamosabb ideig viselt bizonyos hivatalokat?

Ha János úrnak annyival több esze lett volna a közönségesnél, a mennyivel kevesebb volt a szive, azt felelte volna erre a tudakozódásra, hogy nem ismeri közelebbről azt a becsületes embert, s épen nem felel a jelleméről; azonban az ösztönszerű fösvénység nem engedte, hogy ne kapjon ezen kérdésen. Legjobb alkalom kinálkozott számára egy alkalmatlan nyügöt saját vállairól le és a vármegyéére rá tolni. Felmagasztalta az egekig a derék, becsületes embert; hogy az milyen egyenes lelkű, milyen józan, milyen szorgalmas. Szerencsétlen, nem vette észre, hogy «legale testimonium» előtt beszél, a kinél ma nem «verba volant», hanem «verba valent».

– De vajjon megbizható ember-e? itt holmi aprólékos pénzkezelések is fordulnak elő, tiszta keze van?

– Oh kérem, mint az arany! Én olvasatlan pénzt merek rábizni. Nekem váltóim forognak kezében. Küldözöm a velem összeköttetésben levő üzérekhez; ennél több már nem kell.

János úr még azután is annyi szépet és jót beszélt összevissza Margariról, mint egy lócsiszár a vak lováról, a mit a vásáron másnak a nyakába akar kötni.

Szerencsétlen, nem tudta, hogy szolgabiró előtt beszél. -306- Annak pedig már zsebében volt Vámhidy hivatalos jelentése Kálmán vallomásáról, melynek folytán a tiszti ügyész bűnvádi vizsgálatot kért Margari ellen.

Monori úr azzal bocsátá el magától János urat, hogy nagyon meg van elégedve a felvilágosítással.

János úr szertelenül örült, hogy ilyen jó üzletet csinált. Egy alkalmatlan tolakodó koldust, a ki iránt némi kellemetlen kötelezettsége van, ilyen szépen ellátott a más rovására életfogytig tartó hivatallal. Egy ilyen örökké kérő száj valahára be van dugva. Száz proczent nyereség. Ezen való örömében annyira ment, hogy komornyikját rögtön elfuttatá Margarihoz azon izenettel, hogy holnap reggel 11 órakor látogasson el hozzá, valami nagyon kedves izenettel akarja meglepni. Persze, úgy kellett vinnie a dolgot, hogy Margari a megnyerendő irnoki állomást akként vegye, mint magas pártfogója közbenjárása által nyertet, s azzal aztán minden további követeléséről letegyen.

Még aznap délig az a meglepetés érte, hogy Monori személyesen látogatott el hozzá. Ez valóban a csudák közé tartozott, mert a szolgabiró soha sem szokott hivatalos küldetéseken kívül sehová ellátogatni.

– Minek köszönjem ezt a rendkívüli szerencsét? Kérdezé János úr, bizalmasan leültetve Monorit a pamlagra; magában pedig így magyarázá a dolgot: ez a táblabiró nem tartá illendőnek elfogadni hivatalszobájában az általam megkisértett hálaajánlatokat, valószinűleg tète à tête akar rá alkalmat adni. No iszen én nem leszek fukar, azt tapasztalni fogja.

– Én bizony csak azon bizonyos Margari ügyében jöttem, szólt Monori, feszesen hátratartva magát s szemeit élesen János úrra függesztve.

(No ez világosan csak ürügy! ugyan mit törődnék a szolgabiró egy ilyen semmi ember dolgával oly nagyon?)

– Reggeli beszélgetésünk óta az a körülmény jött közbe, miszerint egy aradmegyei tiszttársamnak sikerült az elveszettnek hitt Lapussa Kálmánt feltalálni. -307-

E szónál János úr elkezdte a bajusza végét a szájába simítani s figyelmesen rágogatni.

– A fiatal ember kivallá, hogy a kérdéses váltóhamisítást csakugyan ő követte el; hanem egyúttal azt is, hogy erre őt Margari úr vette rá, és hogy az általa aláirt váltó eredetileg negyven forintról szólt s így okvetlen valakinek másnak kellett abból negyvenezeret csinálni.

János úr nagyon köhögött erre a szóra; bizonyosan lerágott bajuszából akadhatott valami a torkán.

– Ez a körülmény nagyon kényes, megvallom, folytatá Monori, mert az által a fiatal embert terhelő vád nagyon megkönnyebbül s annak nagyobbrésze eddig egészen mentes vállakra fog nehezülni; ő, mint kiskorú, beszámítás alá kevésbbé vehető, diákos könnyelműségeért legfeljebb szigorú családi fenyíték és gyámi felügyelet alá kerül; de Margari és még nem tudom kicsoda, aligha nagyon meg nem ütik a bokájukat.

– Csak annyiban tartozik, hogy uraságod maga mondá előttem, miszerint Margarit megbizottjául tartja s ez az egész hamis váltóügy uraságod által infiláltatott.

– No én nem azért mondtam, mintha úgy volna, hanem, hogy egy kis hivatalhoz juttassam. Én nem felelek senkiért. Mi közöm nekem inasaim, cselédeim kharakteréhez?

János úr azt hitte, hogy ebből a zsákutczából egy kis erélyes gorombasággal legczélszerűbben lehet majd kitörni.

– De hát minek engedjem én magamat saját házamnál így kérdeztetni? kiálta erőtetett büszkeséggel, s felugrott a pamlagról a szolgabiró mellől.

– Bocsánat. Én nem látogatóképen vagyok itten, hanem hivatalos kiküldetésből, mint önnek birája.

Azzal hidegvérrel kigombolá attiláját s elővoná zsebéből a nagy pecsétes levelet.

– Én? én nem esküszöm semmire; kiálta János úr, kezeit hátradugva kabátszárnya alá, mintha attól félne, hogy valaki erővel fogja kényszeríteni ujjai feltartására. Én nem akarok esküdni; én nem szoktam esküdni soha. Én quäkker vagyok, methodista, azok nem esküsznek.

– Ez, uram, fejedelmi parancslevél, a ki ennek ellenszegül, büntetést von magára.

– Tessék, itt van a nyolczvan forint! János úr mohón fizetett; gondolva magában, hogy hisz ez a törvény remekül van kigondolva; gazdag embert nem kötelez, mert mi annak nyolczvan forint?

– Jól vagyon, szólt Monori úr, a pénzt nyugtatványozva; majd holnap ismét eljövök.

– Fizetni fogja a birságot toties, quoties; egy juratus tabulæ regiæ notariusnak rendes napi kötelessége leend kegyedet ott a hol felkeresni, a nyilt parancsot bemutatni, mind addig, a míg kegyed meg nem esküszik; most ajánlom magamat.

A szolgabiró eltávozta után János úr dühe tetőpontját érte. Legelőször is a szegény kalamárison töltötte boszúját, a melyből Monori a nyugtatványt megirta, azt földhöz vágá; a csörömpölésre beszaladt a komornyik, azt kérdve, hogy miért méltóztatott csengetni, azt hátba vágta, kikergette, hogy mert bejönni? azután meg utána szaladt, nyakon fogta, megtépázta, hogy mert kimenni? miért nem -309- takarítja fel a cserepet a padlóról? Azután mérgesen neki ment a terembe vezető szárnyajtónak, annak két ablaktábláját berugta, mert nem akart kifelé nyilni, a hogy ő kivánta, hanem befelé, a merre a zára volt. Kalapját felkapta a fejére, lerohant a lépcsőn, egy budaörsi svábasszonyt kitaszigált a kapu alól, ki oda települt le egy háti kosár szegfűgombával, s azzal neki mérte a lábait a járdának, egy pár szemközt jövő jurátussal összeveszett, egy házaló zsidót, ki nem akart előle kitérni, lelökött a járdáról s csak a király-utcza szegletén jutott eszébe, hogy hiszen saját hintaja is van, a melyen kimehetne a városligetbe, mert oda tartott, s visszafordult, hogy befogasson; a váczi-utcza szegletén megint az derült fel előtte, hogy igen ám, de azon a hintón Maxikát küldte ki sétálni, két fogatot pedig nem tartott, megint visszafordult, a Károly-kaszárnya előtti hosszú sor bérkocsist végig járta, végig gazemberezte valamennyit; míg aztán talált egyet, a ki 40 pengő krajczárért vállalkozott kiszállítani városligeti villájáig.

Tehát Kálmán megkerült; Kálmán magára és Margarira vallott. Margari belekerült a csávába. Ez idáig nem baj. Margarit csak desaouválni kell; ő azután lássa, hogy húzza ki a lábát a hinárból? De hátha majd Margari fog vallani? Mindegy; azt nem kell elismerni. De ez a fatális királyi parancs! Vagy meg kell esküdni, vagy pedig fizetni a birságot mindennap. No ez szép kis üzlet lesz! Árendát fizetni az embernek a lelkiismeretétől; nyolczvan forintot adni ki naponként a lelkére! hisz annyiba még a teste sem kerül! beleszámítva fodrászt és pezsgőt.

Ez elől legjobb lesz elszökni. Idehagyni fővárost és szolgabirákat s elmenni utazni. Talán majd az alatt elfelejtik. – De hát a per. Hátha ez meg azalatt eldűl, és az ő kárára talál dűlni? Fatális dilemna! – Itt maradni is veszedelem, elmenni is veszedelem. Legjobb lenne, ha az egész hamisváltó-ügy nem lenne a világon. Legjobb -310- lenne visszavenni az egészet; de már az a biróság kezében van; az már nem ignorálhatja. Margarit megvesztegetni, hogy engedje magát becsukatni öt-hat esztendőre és ne szóljon semmit, őrült gondolat! Legjobb lenne eltagadni minden összeköttetést vele; de hát az eskető parancs? vagy meg kell vallani, hogy az ember maga is érdekelve van, akkor persze meg nem esketik, de maga jön gyanuba; vagy megesküdni hamisan, az mégis illetlen volna; vagy fizetni az ördöngös vámot a nemesküvés hidján való átjárásért mindennap! ah ez mégis kétségbeejtő syllogismus.

Ebben a vétkes körben forgolódott álmatlanul egész éjjel János úr s reggelre mégis csak arra határozta el magát, hogy legjobb lesz rögtön befogatni, áthajtatni promontori szőllejébe; a cselédeknek azt mondani, hogy ott fog mulatni, ott pedig postaszekérre ülni, visszahajtatni sárfeneki uradalmára; hollétét nem tudatni mással, mint ügyvédjével s ott várni be a dolgok első kifejlődését s csak legvégső szükség esetére bukkanni elő.

Szegény gazdag ember! mennyi keserű órát szerzett lelkének; a helyett, hogy azt mondta volna rokonainak: vessük a tűzbe az egész átkozott pert; ime itt van a három millió, kettő ebből a tietek, egy az enyim; legyünk mindannyian boldogok.

Még kis fiától sem vett búcsút, úgy ment útra, az még akkor aludt, hogy ő parancsot adott a lovakat befogni.

Sietve felhörpenté a csokoládét; belecsavarta magát köpenyébe s azt hivé, hogy már most futhat.

Épen róla gondolkozott; de hogyan? Egész éjjel az kisértette; az nyomta a gyomrát, ha elaludt.

– De ugyan mit akar itt, hallja? kérdé az alázatos férfiutól, a kitől félt. -311-

– Méltóztatta engemet kegyesen magához rendelni; és én megtudtam, hogy méltóztatta kijönni a villába, nem akartam úri mulatságát megzavarni, inkább utána jöttem.

János úr kivánt neki valami helyet, hogy hová ment volna. Szerette volna megsúgni neki, hogy mi baj vár reá, de hallgatódzó cselédség fogta körül, kiket mind meg fognak esketni ellene, s gyanuba keveri magát, ha kisül, hogy Margarival titokban beszélgetett; jobb volt őt ezuttal lerázni a nyakáról.

– Jól van, jól van; de most nem érek rá; majd jőjjön máskor, itt nem adhatok semmit.

– Majd máskor, majd máskor, most nagyon sietek; most nem érek rá instántiákat elfogadni. Hogy jut eszébe ilyen korán jönni az emberhez? Tudja, hogy tizenegy órától tizenkettőig vagyok otthon található a városban; a kinek valami kérni valója van, keressen ott és akkor.

Margari pedig már akkor megtudta a kocsistól, hogy Promontorra mennek át, a honnan a nagyságos úr nem is fog visszajönni, mert a kocsi üresen tér a városba.

– A hogy méltóztatja parancsolni, drága nagyságos úr, engedje kezeit megcsókolnom. Majd én viszem azt a táskát a hintóig. A pálczáját méltóztatott itthon felejteni, majd én beszaladok érte.

– Nem kell, nem kell. Ne szolgáljon engem. Ön nekem nem cselédem. Van nekem inasom elég, a ki szolgál.

János úr mindenképen le akarta magáról rázni Margari szolgálatkészségét, a mi ezt csak annál inkább ösztönözte hű ragaszkodása bebizonyítására. Ő szaladt előre a kocsiajtót kinyitni, ő segített János úrnak felülni a kocsiba; ő kivánt neki legtöbb szerencsés utazást, jó mulatást s egyéb afféle hiábavaló óhajtásokat, a mivel olyan kedves érzést szerzett János úrnak, mint mikor az embernek a csizmájába egy hangya beleszorul, s az ember társaságban -312- van, nem huzhatja le lábtyűjét, hogy mulattatóját megölhetné.

Szinte jól esett János úrnak, mikor a hintóajtót becsukta, hogy nem látja Margarit többé.

Margari pedig érett eszével így magyarázá magának a fogadtatást, vagy inkább nem fogadtatást, hogy a nagyságos úrnak szoktak csodálatos úr szeszélyei lenni, a milyenek minden nagy úrnak mód nélkül illenek; valaki talán megharagította; az inasok mondják, hogy tegnap este rossz kedve volt, a kertészt is megrugdalta, hanem az nem tesz semmit, Margari tudja magát alkalmazni, Margari nem neheztel, ismeri már az úri szokásokat, tudja, hogy a harag nem tart sokáig; most a nagyságos úr mérges, mert korán kelt fel; Margarit nem akarja látni; jól van, nem is fogja látni, mert Margari felül hátul a bakra az inas helyére; a nagyságos úr hogy fog majd csodálkozni, ha Promontorban Margari nyitja ki előtte a hintó-ajtót; hogy fogja mondani: hát maga hogy jött ide? hogy magát az ördög vigye el! azután, hogy fog majd nevetni, hogy ajándékozza meg majd Margarit! vajjon mit szándékozik adni? mi az az örvendetes hír, a mivel meg akarja lepni?

E fölött egész Promontorig volt módja Margarinak a bakon változásokat komponálni magában, mig odabenn a hintóban a nagyságos úr azon pihentette a fejét, hogy ugyan jó, hogy ez a Margari valahára lemaradt a nyakáról; hogy elveszett a szeme elől, bár elnyelné valamerre valami czethal! Hisz hány emberről olvashatni naponkint az «Ungar»-ban, hogy véletlenül egy házfödélről leesett cserép agyonütötte, szekér keresztül ment rajta, beleesett a Dunába, útközben megfagyva találtatott; rossz gombát evett és meghalt, vajjon nem történhetnék-e valami ilyen jótékony nonputarem Margarival? – Nincs-e most koleraidény, vagy efféle?

A promontori szőlőskert udvarán megállt a hintó; János -313- urat majd a szél ütötte meg, a mint a hintó üvegablakán kitekintve, legelső panorámai látványul Margari ábrázatját pillantá meg maga előtt, a mint a hű férfiu a hintóajtót sietett előtte készséggel kinyitni.

– Hát kend hogy jött ide? (Olyan dühös volt már, hogy megbetegszik, ha kendnek nem szólíthatja.) Hogy jön kend ide?

Margari egyre azt hitte, hogy a nagyságos úr villogó szemei, kipkapkodó szája, vonagló arcza valami tréfás kedélyállapotot fejez ki, a mint hogy volt is János úr haragjában mindig valami humorisztikus torzulat, s vesztére az jutott eszébe, hogy ő most életében először megpróbál valami élczet mondani.

No hiszen repült aztán a következő pillanatban akkorát, hogy egy szőlőlugas redélyzetéig meg sem állt! Még ilyen pofont János úr életében senkinek sem utalványozott. Margari csak eltünt a barátságos szőlőlugas lombjai között, mint mikor a színpadon sülyesztők és diszítménybokrok között eltünnek a ballet-ördögök.

Ekkor ijedt csak meg János úr, hogy mit cselekvék. Azon ijedt meg, hogy neki rendesen minden pofon egy pár száz forintjába szokott kerülni: ez igen költséges szenvedély. És pedig különösen Margarit nem volt neki szabad rossz kedélybe hozni; az ember utálhatja a viperát, de azért ne hágjon a farkára, ha már a fejére nem hághat.

Haragja kitörésén megrettenve, a mint Margarit a lugasban elmulni látta, utána rohant; előkereste, saját kezeivel kiszabadítá a venyige közől, felemelte, talpra állítá, biztatni kezdé.

– No no, kedves barátom, térjen magához; nem akartam ilyen nagyon. Ne haragudjék no. Hiszen nem fáj, ugy-e? hol ütötte meg magát?

Margari pedig elkezdett sírni, mint egy iskolás gyerek; mentül jobban engesztelték, annál jobban bömbölt. -314-

– A nagyságos úr! a nagyságos úr! a nagyságos úr engem megverte. Én nem bántottam a nagyságos urat soha; én hűséges szolgája voltam a nagyságos úrnak. A nagyságos úr engem hivatta, hogy örvendetes ujságot mondja nekem; no iszen kaptam én örvendetes ujságot! a fejem beszakadt három helyen! Kiesett a fogam mind, odavagyok. Soha se látok többet a két szememmel. Soha sem érdemeltem ezt. Én nem vagyok a nagyságos úrnak kutya.

– No no no, csak ne kiabáljon oly nagyon; csitítá őt János úr, kit nagyon nyugtalanított ez a jelenet. Jőjjön be a veranda alá. Törülje le a képéről a vért.

– De én nem vagyok kutya! ordítá Margari, ki annál jobban lármázott, mentül jobban csitították. Én nem megyek sehová, én megyek az utczára, ott kiabálok végig: akarom, hogy lássák engemet vérezni végig a városon.

– Margari, ne legyen bolond. Nem akartam bántani: heveskedtem. Ihol van, adok pénzt: mennyi kell, elég kétszáz forint? Na, mosdjék meg szépen.

A «kétszáz forint» szóra Margari egy kicsit alább hagyott a bömböléssel, hanem szerette volna azt előbb látni; mert gondolta, hogy ha előbb kiengesztelődik, majd nem kap semmit; azért hát most már csak nyöszörgött és sántított mind a két lábára, s valami kis karczolásból telemázolta vérrel az egész ábrázatját.

– No no, kedves Margari, bizony mondom, nem akartam. De minek jött utánam? Lássa, nekem itt légyottom van, valami szép asszonyt várok; ilyenkor a legjobb ismerősét sem szivesen látja az ember, ilyenkor az ember dühös mindenkire.

Margari egyszerre átcsapott e furcsa ötletre a siránkozásból a nevetésre, a hogy a makacs gyerekek szoktak.

– No lám, már nevet, nincs semmi baja. No itten van a kétszáz forint, a mit igértem. Lássa, én jó ember vagyok. -315- Még majd többet is adok. Hanem most hagyjon magamra, menjen el ezzel a pénzzel külföldre, mulassa ki magát, majd adok többet is.

– Köszönöm alázatosan kegyeit, szepegé a megvert férfiu kiengesztelődés hangján s számtalanszor összecsókolá János úr kétszáz forintos kezeit, ki őt az alatt iparkodott a kapun kifelé tuszkolni, s egészen el volt vele foglalva, úgy annyira, hogy észre sem vevé, miszerint valaki már régóta nézi ezen jelenetet s szinte összerezzent, midőn az a valaki ismerős hangon megszólítá:

Mint a lernæi hydra a Medusa főtől, úgy meredt meg János úr a jó reggelt kivánó tekintetétől. Monori volt az, a szolgabiró.

Legelőször is azt hitte felőle, hogy az most utána jött a mindennapi nyolczvan forintot behajtani; pedig annál sokkal rosszabb volt, a miben járt.

– Engedelmet kérek! szólt közelebb lépve hozzájuk: én felsőbb végzés által Margari János elfogatására vagyok kiküldve, s megtudva azt, hogy a tekintetes úr magával hozta, kénytelen voltam utána jönni, hogy tovább menekülését megakadályozzam.

Két markos megyei pandur a szolgabiró háta mögött nyomatékot látszott adni elmondott szavainak, Margari felé indulva.

– Engemet elfogni? Miért akarják engemet elfogni? Én becsületes ember vagyok, én igaz járatbani ember vagyok; én nem vagyok sem gyilkos, sem haramia, én rólam felel a nagyságos Lapussa János úr; én a nagyságos Lapussa János úr bizodalmas embere vagyok.

E közben mind szorosabban igyekezett János úr mellé furakodni, s magát hozzá annektálni, megragadta frakkja szárnyát s mint támadást váró katona a karélyban, erősen sorakozva társa mellé.

János úr minden lehető temperamentumából kiesett. Phlegmája soha sem volt, dühe pedig nagyon megcsappant, -316- hihetőleg a félelem miatt. Annyit világosan látott, hogy ennél ostobább helyzetbe még soha életében leszegezve nem volt.

Még rá fogják, hogy ő akarta elszöktetni Margarit! a szolgabiró még azt is látta, hogy pénzt adott neki s biztatta, hogy csak menjen odább; látta, hogy ápolgatta, hogy czirógatta az érdemes férfiut s már most hihet felőle akármit; de az ördög hozta ezt a Margarit most ő utána!

Legelső kötelessége volt mindenesetre a frakkja szárnyát kiszabadítani Margari kezéből s azután balkezét a hozzá törleszkedő férfiu mellének feszítve, azt olyan messzire eltolni magától, hogy a gallérjába ne kapaszkodhassék, s azután pompás impertinentiával ismeretlenné tenni őt maga előtt.

– Mit akar ez az ember? kicsoda ez az ember? Hogyan jön ez az ember ide? Én nem hoztam, nekem nem szolgám, nem cselédem; én nem tudok felőle semmit. Hogy a kocsimra felkapaszkodott, arról én nem tehetek; azért majd elkergetem a kocsisomat; azért pofon ütöttem, és azért kifizettem neki a törvényes díjat, a mit per utján kapott volna, ha bepanaszolna. Egyéb dolgunk nincs egymással. Tessék őt átvenni, tessék őt vasra verni: itt van. Nekem sem ingem, sem gallérom. Ha bűnös, lakoljon érte.

– Mit vétettem én? miért akarják engem vasra verni? Én ártatlan vagyok, mint a napvilág. Ne higyje nagyságos úr, hogy nekem valami vétkem van. Tévedés lesz a dologban. Valakit mást keresnek. Én nem vétettem soha életemben semmit.

János úr csunya kelepczében volt. Azt nem felelhette Margarinak, hogy nem tudja mivel vádolják, mert ott állt a szolgabiró, a kitől azt tegnap megtudta. Csak legjobb volt folytatni, a mint kezdte.

– Ön egy raffinirozott gazember! szólt hirtelen nyakravalójánál ragadva meg Margarit; ön beszélte rá az én kedves öcsémet, Kálmánt, hogy ama hibás lépést elkövesse s -317- azután maga hamisította tovább a váltót, hogy negyvenből negyvenezer legyen. Ön tönkre akarta tenni egy fiatal ember jövendőjét, ön meg akarta gyalázni családunk hírnevét. Mindent tudok! a tens szolgabiró úr nekem tegnap mindent megmondott; s azért én önt ezennel átadom a törvény büntető kezeinek.

S azzal olyat lökött rajta, hogy a jámbor férfiu másodszor is hanyatt bukott, ezuttal egy sor paradicsomalma közé, a mitől nemzeti színű lett vitorlavászon pantalonja.

Az erre következő párbeszédet semmi gyorsiró sem adhatná vissza, mert mind a két fél egyszerre elkezdett ordítani, lármázni, János úr a paradicsom szélén, Margari úr benn a paradicsomban, kezeikkel melleiket ütögetve, egymást fenyegetve, lábaikkal toporzékolva, kalapjaikat félrevágva, hangjaikkal egymást túlordítva.

– Igen! igen a nagys… maga parancsolta; én csak szótfogadtam, s most nem akarja engemet ismerni.

Mikor látta a szolgabiró, hogy már elkezdik egymást tegezni, interveniált, hogy véget vessen a jelenetnek s Margarihoz fordulva, felkérte őt, hogy sziveskedjék őt a kocsihoz követni.

– Szivesen! Én megyek; én követem a szolgabiró urat. Akár a császár eleibe. De tessék elfogni ezt a másik embert is; ez a főbünös. -318-

– Ne tessék rá hallgatni Margari úr, Monori csak boszúállásból beszél, a miért pofonütöttem.

A szolgabiró figyelmezteté, hogy Monori az ő neve (János úr annyira zavarban volt már, hogy a két egymásra rímező nevet is összetéveszté).

Margari pedig állt a mellett, hogy ha őt elfogják, fogják el János urat is. Ő nem bánja, ha a lófarkához kötik is, de a fiáker másik lovának a farkához kössék oda azt ott ni, mert az a főczinkos!

Erőszakkal kellett a két pandurnak eltávolítani a paradicsomból s a bérkocsihoz vezetni, és abba beleültetni; de még annak az ablakán is kikiabált, hogy ő nem fog egyedül ülni a börtönben, mert ő neki nagyságos úri társasága lesz odabenn. Sőt a hogy már elhajtatott a bérkocsis, kidugta fejét az ablakon, úgy kiabált vissza valamit; a két pandur odabenn nem birta elcsitítani.

János úr egészen ki volt a képéből kelve; nem lehetett ráismerni, hogy kicsoda. Arczán kék és veres foltok voltak ott, a hol máskor sárga szokott lenni; szemei el voltak meredve.

– Uram; nem jó az embernek piszkos eszközöket használni, mert saját kezét is beszennyezi velük.

– – – Ilyen gyümölcsöket hozott az a nap, a melyen Margari számára János úrnak valami örvendetes hirül adnivalója volt. -319-

A NŐ, KIT NEM LEHET FELTALÁLNI.

Satrakovics Gerzson a csárdai éj után legjobbnak találta visszamenni Aradra; a csodálatos esemény, melynek kezdő fonalára ráakadni nem lehet, legközelebb érdeklé Hátszegit. Rettenetes lesz ugyan megjelenni előtte azzal a hírrel, hogy nejét, kit rábizott, az úton elvesztette, de mégis pedig ez a legelső, a mit meg kell mondani s azután tanakodni vele, hogy mit kell itt tenni ezuttal? hol keressék? mit gondoljanak, hová lehetett?

Semmi medvebarlanghoz nem közelített ily szívdobogással Gerzson úr, mit Hátszegi szállásához, szinte elfult a lélekzete, a mint az utczaajtó kilincséhez nyult; bár csak be volna zárva, hogy annál hosszabb ideje lenne, a míg azt kinyitják.

Csakugyan be volt zárva az ajtó, csengetni kellett. Még ideje is maradt várakozni a csengetés eredményére. Sokáig volt ideje várakozni. Egész addig, hogy kénytelen volt még egyszer csengetni. Annak sem lett semmi sikere. Azután még harmadszor is csengetett; és azután még félóráig folyvást csengetett; végtére kezében maradt a csengetyű-húzó; azt azután zsebébe tette, élő tanubizonyságául annak, hogy itt volt. Az ablaktáblák mint be voltak téve, annak jeléül, hogy senki sincs itthon a háznál. Lénárdnak saját háza volt az, melyben nem lakott kívüle senki, ő maga az emeletet foglalta el, cselédjei, lovai a földszintet. Mikor nem volt Aradon, egy házmester szokott egyedül ott maradni. Most az sem volt fölfedezhető.

Gerzson úgy magyarázá magának a dolgot, hogy bizonyosan kinn vannak mind a lóversenyen. Ez volt a futtatás utolsó napja. Épen a verseny javára érkezett ki, mikor mindenki el volt foglalva a pillanat érdekeivel. Ilyenkor nem látják meg az embert, mert mindenki csak a lovakra ügyel. Gerzson úrnak elég nyugodt percze maradt -320- a jelenlevőket végig mustrálhatni. Nem találta közöttük Lénárdot sehol. Sem az úrlovarok, sem a pályabirák, sem a nézők tarka serege nem adta őt elő.

Egy szegletből leste végig az egész futtatást; onnan látta, mint futtat saját lova is, mint előzi meg lassankint a többieket egymásután; hogy bukik fel lovászával együtt a pálya felén; hogy vezetik félre sántítva; a nélkül, hogy mind e látvány elvonná figyelmét arról, a mit nem lát: folyvást Hátszegit kereste a nézők között.

Végre nem állhatta tovább a kétséget, a mint egy futamnak vége volt, leszállt a nézőhelyről a pályatérre, a hol egy körben sportsman bajtársai csoportosultak, s várta a bámulat és rémület kérdező kifejezését minden arczról, a mint őt meg fogják pillantani.

De mennyire meg volt lepve, a mint a legelső ember, a ki meglátta, hangos hahotával kaczagta el magát rajta, s azután valamennyien, a kik megpillantották, mind elkezdtek nevetni és ujjaikkal rámutattak: «Itt van Gerzson! megjött Gerzson!»

Azok pedig egyre kaczagtak, és a ki nem akart a szeme közé nevetni, az félre fordult, úgy nevetett.

Azt hitte, hogy csakugyan őrültek közé jutott, míg végre Kengyelesy elébe nem jött s két kezét csipejére téve, el nem kezdé dorgálni.

– No te ugyan szép legény vagy! No te ugyan gyönyörű paladin vagy! mondhatom.

– Halljátok? szólt a gróf a körülállókhoz fordulva. Még azt kérdi, hogy mit nevetünk? Hát, mondsza csak: hol hagytad Hátszeginét?

– Én nem látom, hogy mi nevetni való van ebben a kérdésben? szólt Gerzson úr, egyre mélyebben keveredve sejtelmei hinárjába. -321-

Hová tetted a bárónét? Lénárd barátunk feleségét, sipítá élesen Kengyelesy.

– Hahaha! No ilyen kaland még berlini diák koromban sem történt velem soha. Rejtély előtte, hogy hová tette utitársnéját.

– Ki tud felőle valamit? Él-e? Kiálta Gerzson, kit az első pillanatra csak az öröm kapott meg, hogy Henriettenek nem történt baja.

Ah! ez már sok, ez már nagyon sok. Még azt kérdi, hogy él-e? Pajtás, honnan kerültél te elő?

– Ne tréfáljatok! riadt fel hangosan Gerzson úr, mondd meg mit tudsz felőle? mert ez rám nézve igen komoly dolog. Én semmi tréfát nem találok benne.

Kengyelesy látván, hogy Gerzson úr komolyan haragszik, még közelebb lépett hozzá, s egész egyenesen kimondá:

– Tehát, kedves barátom, tudd meg, hogy te igen rosszul viselted magadat; először Hátszeginek mind a négy lovát megsántítottad, másodszor kényszeritéd azt a szegény asszonyt éjszakára egy pusztai csárdába betérni, és végre ott úgy leittad magadat, hegy elkezdtél garázdálkodni; utoljára azt sem tudtad, fiu vagy-e vagy leány? A szegény menyecske majd megőszült rémületében s csakhamar, hogy téged elnyomott a buzgóság, beküldte a kocsist a városba előfogatért s tégedet ott hagyva az asztal alatt, iparkodott visszahajtatni Aradra.

– No csak megállj! ne szaladj; utol nem éred, mert hajnalban visszautazott postalovakon a férjével Hidvárra. -322-

– De kedves barátom, szólt Gerzson úr megütődve, ez nem tréfa. Ez egy igen tragikus eset, a mi velem és a bárónéval történt; a mit ti itt velem tesztek, az igen rossz elmésség és azt kikérem magamnak.

Gerzson úr még csak meg sem állt erre a szóra, olyan sietve ment el onnan. Az ottmaradók – persze hogy nevettek rajta. Ez ugyan furcsán járt szegény. De minek is vállalkozik hölgykiséretre, ha már ismeri a természetét, hogy nem állhat ellent a bornak?

Gerzson úr pedig ment addig, a míg haza nem talált, s ezen idő alatt épen semmit nem gondolkozott. Van ilyen solstitiuma a szellemnek, nagyon váratlan ijedelmek után, például, mikor valakit a vízből kirántanak, a befulladás előtt egy perczczel. Ilyenformán érezte magát Gerzson. -323-

Csak mikor hazaért s kábultan leveté magát a pamlagra, akkor kezdett el egy kicsit visszagondolni azokra, a miket hallott. Annyi volt azokban a meglepő és a megfoghatatlan, az igaz, a nem igaz, a valószinű, a hihetetlen, a szégyenleni való, a dühbehozó, hogy ki nem tudott belőle egyhamar igazodni.

Hogy a báróné visszatért: ennek igaznak kell lenni, mert komolyan állítják visszatértét, azért, hogy Gerzson részeg volt. Igaz, hogy ivott és elaludt. De hogy tudtán kivül garázdálkodott volna, hogy magát illetlenül viselte, akárhogy erőltette az eszét, hogy visszaemlékezzék arra az elmúlt éjszakára, nem talált világosságot tovább, mint odáig, hogy Henriette előtte ült az asztalnál angyalszelid arczczal s neki meséket mondott az erdélyi havasokról s ő azokat nagy gyönyörűséggel hallgatta. Azontúl, a mit látott, az mind álom volt. Henriette visszatért Aradra. De hát miért nem ment előre Pest felé? Henriette panaszkodott, hogy ő megsántította a lovakat s kényszeríté utitársnéját a csárdába betérni. De ez lehetetlen! a báróné hallotta azt, hogy a lovakkal mi történt, s utoljára ő maga kivánta, hogy az útból félretérjenek. S mégis ő panaszkodott volna ellene Hátszegi előtt.

Ezt ugyan nem kiáltá, csak gondolta magában Gerzson úr, mert magában nem szokott beszélni, hanem annyi igaz, hogy talpra ugrott, s elkezde hevesen járkálni a szobában s számtalanszor elfeledkezék magáról, hogy sérült karját nem birja kinyujtani, a mint fejéhez kapkodott vele.

– Elmegyek. Rögtön elmegyek, oda megyek egyenesen hozzá. Meg akarom tudni tőle magától, hogy mi történt tehát én velem, a miért így csúffá tett? Beszélni fogok saját magával, úgy lesz.

És rögtön kiadta a parancsot kocsisának, hogy fogjon be; azontúl nem szólt senkinek semmit, hogy hová akar -324- menni? magának a kocsisnak is csak a legelső állomást nevezte meg.

A város végén egy szatócsboltban vett huszonnégy darab páros zsemlyét, meg egy új fakulacsot; a mint a Maros alá értek, leszállt a part alá, azt a kulacsot maga kiöblítette tízszer, s azután tele meríté vízzel, s akkor a zsemlyéket és kulacsot mind elzárta utitáskájába. Azután felölté a szűrét, s behuzta magát a kocsi hátuljába; foga közé szorítá pipáját, markába a pisztolya agyát s le nem hunyta a szemét reggelig.

Gerzson úr utazása nagyon sajátságos volt; mikor egy falut értek, akkor megmondta a kocsisának, hogy micsoda fog következni most? két állomást egymásután soha sem tudatott vele. Reggel felé megevett egy zsemlyét tarisznyájából, hogy éhét elüsse, s ivott rá a langyos Marosvízből keserves kortyokat, a mivel kulacsát tele meríté. Kocsiját két percznél hosszabb időre el nem hagyta, s minden embert, a ki közelített hozzá kiváncsi kérdezősködéssel, felvont pisztolylyal fogadott. Ha azoknak több eszük nincs, s ki nem térnek az útjából, bizonyosan rosszul járnak.

Reggelig kétszer engedett egy-egy órai időt lovainak az etetésre. – Azután ismét árkon bokron tovább.

Kocsisa, ki nem volt szokva ilyen rigolyákhoz, fejcsóválva hallá a parancsot a mindig tovább menetelre; hajnal után megsokalta már a dolgot.

– Nagyságos uram, nem tartunk státiót valahol? A lovak nem bánnák, ha pihenhetnének.

– Mi közöd hozzá, gazember? riadt rá Gerzson úr, tán magad vagy álmos, lusta semmirekellő? Akkor pusztulj a bakról, pimasz kölyök, majd hajtom én a lovakat, akasztófáravaló.

Az öreg cseléd, ki húsz évi szolgálatidő alatt nem kapott ennyi változatos «gazember és semmirekellő» czímet, mentegetőzve mondá, hogy hiszen ő nem magáért szól, hanem a lovak miatt. -325-

– És ha mindjárt kidűlnének is; mi gondod rá? Hát a ki ellenséget kerget csata idején, az is megáll etetni, itatni? tán a huszár panaszkodik a miatt, mikor negyvennyolcz óráig nyeregben ül, s hallgatja az ágyúgolyók fütyülésit, aprítja az ellenséget, hogy hát a lova már most hogy lesz, mint lesz? Megy, a míg ellenségét le nem vágta; arra való a ló.

A kocsis ebből azt vette ki, hogy az ura le akar vágni valakit. Ugyancsak fel is van ám készülve pisztolyokkal. Ilyen állapotban nem látta még Gerzson urat soha senki.

A Hidvárra vezető útnál már sejtette a kocsis, hogy aligha ide nem igyekeznek. Másnap este volt már; ember is, ló is agyon volt fáradva. Itt pedig okvetlen meg kellett maradni éjszakára, mert Hidváron túl egész éjjel mehet az ember, míg új állomást talál, vagy a kerekét eltöri, a mi sokkal valószinűbb.

– Nem! kiálta rá Gerzson úr olyan mérgesen, hogy a szegény kocsisnak keresztbe akadt a torkán az a szó: hogy hát miért nem? mint a halszálka.

Gerzson úr folytatta a csodálatoskodást; egy bő bekecs volt rajta, nagy oldalzsebekkel: az egyik oldalzsebbe beledugta két pisztolyát, a másikba két zsemlyét. Italt nem kellett magával vinnie, itt foly a patak, s a kalapkarimából nagyon ügyesen lehet inni.

A mint azonban egy párt lépett a hídon, mégis megsajnálta a lovait s visszatért a kocsisához.

– Nyisd fel a szemedet és megértsd, hogy mit mondok. Én magam sem tudom, hogy meddig fogok odabenn maradni; meglehet, hogy igen sokáig tart. Te addig ne ácsorogj itt a lovakkal, hanem eredj le a pópához, mondd meg neki, hogy tisztelem alázatosan: adjon helyet a pajtájában a lovaimnak s két véka tengerit; ha visszajövök, majd -326- megszolgálom. Fizetést ne emlegess előtte, mert azzal megbántanád. Kezet csókolj neki, mert az pap, te pedig korhely pimasz vagy. Reggelig aztán alhatol. Ha reggel tőlem semmi újabb utasítást nem kapsz, akkor befogod ismét a lovakat a hintóba s visszatérsz vele üresen Aradra. Kengyelesy gróf úr majd aztán tudatja veled a többit.

Este volt már az idő. Az emeleten hét ablak ki volt világítva, a nyolczadikba besütött a hold. Az volt Henriette hálószobája. Gerzson úr ezt tudta. Járatos volt a kastélyban.

A tornáczon Lénárd vadászával találkozott, egy impertinens csontos állkapczájú öles ficzkóval, a kit soha életében nem szenvedhetett. Az útját állta.

– Mit kivánsz nekem jó estét, ostoba szamár? szólítottalak én arra fel, hogy nekem jó estét kivánj? mintha én a te jó estéd kedvéért jöttem volna ide huszonöt mérföldről. Ki van itthon?

– Ejnye, te lópofájú fakutya! Senki sincs itthon és hét ablak van kivilágítva az emeleten.

– Igaz, hogy ki van világítva, de azért, mert a nagyságos asszony beteg; azt virrasztják.

– Ejnye, hogy bolondulj meg magad, te veszett állat, hát ki mondta azt neked?

– Hát ki mondta? Láttam, meg hallottam; látta más is, hogy meg van bolondulva.

– Öcsém, szólt hozzá Gerzson úr, alig birva ingerültségével; az én öklöm itt a zsebemben most egy pisztolynak az agyát markolja s nekem rettenetes kedvem volna ennek a golyóját a te fokhagymafaló fogaid közé durrantani; hát azért mondom, hogy velem ne tréfálj. Én nem látogatni jöttem ezúttal az uradhoz, hanem valami másért. Mondj igazat! Itthon az urad vagy nincs?

– Mondtam már, hogy egy lélek sincs itthon, csak a nagyságos asszony, az pedig meg van bolondulva.

E pillanatban úgy tetszett Gerzson úrnak, mintha hegedűszót hallana az emeleten.

– Igenis; azzal gyógyítják a beteg bárónét. A zenétől meggyógyulnak az őrültek.

– Jól van fiam; itt látom, hogy ki van adva a rendelet, hogy engemet bolonddá kell tartani. Hanem ahhoz gazdástul együtt későn keltetek fel. Ne őrizd olyan nagyon az ajtót, én nem akarok erővel a gazdádhoz felmenni; majd felkeres ő engem, azt fogadom; várj csak egy kicsit.

Azzal Gerzson úr leült a lépcsőre, kiszakított a tárczájából egy levelet s azt térdére fektetve, irónnal a következő sorokat irá:

«Én önt nyomorult gyáva embernek nyilatkoztatom. Ha meg akarja tudni, hogy miért? ott fog ön találni a kalugyernél, ott megmondom s aztán elvégezhetjük egymással a többit.

– Igy! Erre a szóra majd csak elő fog jönni. A kinek ilyen szót mondanak az ajtajában, az nem tagadhatja el, hogy itthon van.

Gerzson úrnál volt spanyolviaszk is, meg gyufa is, gyűrűjével lepecsételé a levelet ott a kőlépcsőn, nem kellett neki hozzá iróasztal.

Ez az ötlet újra felszakíttatá vele a levelet; még ez utóiratot ragasztá hozzá:

«Ha nekem illő elégtételt nem adsz, én rád várok a kastélyod kapujában s lelőlek, mint a kutyát!!!»

Megint lepecsételte a levelet s már adni akará a vadásznak, midőn meg az jutott eszébe, hogy de hátha fel sem bontják azt, csak olvasatlan a tűzbe vetik?

Most aztán a külső levéloldalra irt még ilyenformát, mindjárt a czím alá:

«Ha fel nem bontanád a levelet, én hasonló tartalmút fogok az aradi casinóban kiragasztani az indítványtáblára».

– No te ajtónálló cerberus, fogd ezt és majd ott, a hol előtalálod, add át az uradnak. Szóval is köszöntetem: mondd meg neki. – Üssön beléd a…

Több szót nem is vesztegetett itt aztán Gerzson úr, hanem lekerült a várból a kis lelkészlakig, melyhez kegyelmesebb volt a természet, mint a patronus, mert a hol ez rongyosan hagyta a zsupptetőt, azt zöld venyigével befoldozta amaz.

Az ősz pópa kapujában várta Gerzson urat; a kocsis beszédéből annyit kivehetett, hogy valaminek kellett a két úr között történni, s ezek után könnyen gyaníthatá, hogy Satrakovics a kastélyban nem marad.

– Egy kis éjszakai szállásért esedezem, tisztelendő atyám; szólt Gerzson úr, cordialiter megszorítván az öreg lelkész kezét. A báró házánál nagy beteg van, nem akartam nekik is, magamnak is alkalmatlanságot szerezni odaszállásommal; -329- megbocsát, hogy ide hajtom le fejemet. Kevés igényem van; ismer már régi időkből.

– Én pedig a keveset szivesen osztom meg kegyeddel. Hozta Isten. Nagyon is szeretem, hogy kegyed most nem maradt a kastélyban; kegyed nem olyan társaságba való.

– Akár valamennyit; ott van Drahhowecz, Muntya, Harastary, Brinkó, Baudán, Kirakoricz…

– Hüh! kiálta közbe Gerzson úr, elszörnyedve ennyi soha nem is álmodott idegen név hallatára, hisz ezek nekem mind új emberek.

– Előre tudtam, hogy nem fog a neveiktől tudósabb lenni uraságod, szólt a pap mosolyogva, s bevezette vendégét az utczáról szűk hajlékába, miután elébb vigyázva körül tekintett, hogy nem hallgatózik-e valaki? ott benn pedig bereteszelte szorgalmatosan a pitvarajtót; vendégét leülteté a faragott asztal mellé, mely szép csíkos szövettel volt beterítve, s megrakva egy tál friss málépuliszkával, sonkaszeletekkel és egy öblös korsó méhserrel; a mikhez Gerzson úr első kinálásra mindjárt igen szivesen hozzálátott, olyanformán, hogy az asztal két végére lekönyökölve gazdájával, egyik fakanalat ő fogta kezébe, másikat a pópa s közrekapván a puliszkás tálat, addig dicsérték egymás előtt annak tartalmát, míg a tál közepén mindkét ellenkező pontról kiindult tunnelásó kanalaikkal össze nem találkoztak.

– Szegény embernek való, tekintetes uram, mint mi vagyunk. Magyarországon tudom nem eszik ezt. -330-

– Nem tudják készíteni. Miből is készül ez csak? Kegyed maga szokta készíteni, ugy-e bár?

Egy kicsit nevettek rajta mind a ketten. Azután a pópa megmagyarázta, milyen forrónak kell lenni a víznek, mikor az ember a málé- vagy haricska-lisztet beleereszti, hogyan kell azt forgatni a kalánnal? hogyan kell az apró sajtot közé keverni, kendőbe kiszakasztani, tejjel leönteni. Gerzson úr úgy figyelt rá, mintha csupán azért jött volna Aradról Hidvárig, hogy a puliszkafőzés mesterségét eltanulja.

– Hatalmas ital! Csakhogy nehezen fordul tőle az embernek a nyelve. Nem hiszem, hogy tisztelendő atyám el tudná vacsora után még egyszer mondani azt a hat vad nevet, a mit az imént elmondott.

– Csakugyan úgy van. Én eleinte csak azt hittem, hogy extemporizált tisztelendőséged az én felderítésemre.

– Azt nem tudom határozottan körülirni. Csak egy bizonyosat tudok. Ezek tanúkul vannak idézve ama hirhedett pénzverési szörny-perben, s mindennap várják Hátszegre a vallató biróságot, mely a helyszínek látása végett körüljár.

– Köztudomásra semmi. Épen csakhogy a körüljáró biróság valamelyik nap itt fog megjelenni. -331-

– Én nem tudom, miért teszi? Annyit tudok, hogy a törvényes szokás nem engedi a birónak, hogy délután esküt tétessen le, vallomásokat vegyen fel, mivel megtörténhetik, hogy már akkor a tanú lelki épségét holmi spirituosus befolyások megtámadhatták; hanem arról megfeledkezett a törvény, hogy korán reggel is részeg lehet az a tanú, a ki egész éjjel ivott. A biróság holnap reggel megérkezhetik a kastélyba, a törvény betűjének elég tétetik s Drahhowecz, Paudán és a többi olyan bátran fognak esküdni, mintha csak egy hónuk alá vett czipóra tennék le a hitet.

– Előre mondám, hogy nem szeretem az embereket, a kikről beszélek, magát a házigazdát is hozzászámítva. Én uram, misanthrop vagyok, és van okom rá. Tenger a rossz, a mi körülvesz és nem látom a partját. Én bejártam életemben sok országot, de ilyen foltját a földnek, mint ez, nem láttam, bár ezt se láttam volna soha.

– Igen uram, még pedig saját alkalmatosságomon, gyalog. Szegény szülőim voltak, kik azt akarták, hogy kézműves legyek. Ifju koromat mint asztalos legény töltöttem el Szebenben, Brassóban és Kolozsvárott; ez utóbbi városban összehozott a sors néhány velem egykorú román ifjuval, kik ott a lelkészi pályára készültek elő. Sokat beszéltünk együtt népünk mély elsülyedéséről s a magas hivatásról: őt abból kiemelni. Ifjui hevünk elhiteté velünk, hogy az könnyű munka lesz. Roppant tömeget képezünk, mely értelmiségéhez oly arányban áll, mint millió a százhoz. Nem kivántunk sokat, nem voltak túlságos ábrándjaink. Nem álmodoztunk mi arról, hogy mienk legyen ez az ország, hogy megforduljanak kedvünkért a viszonyok, de annyit hittünk elérhetni, hogy népünket a művelt népfajokkal -332- egy sorba fogjuk emelhetni. Nem kivánjuk mi, hogy a magyar főurak segítsenek rajtunk, mert hiszen nekik is elég kötelességük van saját nemzetiségük irányában, elég, ha azt teljesítik híven. De hittük és jogunk volt reményleni, hogy a saját keblünkből való gazdagok segítenek valósítani azt a boldog álmot, a minek mi életünket odaáldozánk. Csak egy iskolamestert minden faluba, csak százezer abéczét, semmi mást; a mely nép csak megkezdte a míveltséget, az önkényt halad azután előre. Csalatkozánk: és épen azért esik keserűen a csalatkozás, mert saját vérünktől ered az. Nekünk is vannak milliomosaink, nemcsak Moldvában, de Erdélyben, a Bánátban, sőt Pesten is. Azok is szeretnek vele kérkedni, hogy ők románok, de csak a magyar urakkal szemközt; de azért gyermekeiket francziául neveltetik, de azért falvaikban össze hagyják omlani az iskolákat, s tudományos intézeteiket tengődni engedik. Senkiben oly fájdalmasan nem esett csalódnom, mint Hátszegiben. A sors ide kárhoztatott, hogy közel legyek hozzá, lássam gyermekkorától fogva s naponkint azt láttam, hogy a mit angyalnak hittem benne, az mind ördög volt. Ő itt valóságos kiskirálya a környéknek.

Hatalma, pénzből eredő népszerűsége oly erőssé tevék őt a természetalkotta bérczerősség közepette, hogy sem a kormányszék, sem a magyar dynastiák vele nem birtak, s ha daczolt velük, kénytelenek voltak neki engedni. Mit tehetett volna szegény népeért ennyi erő, ennyi gazdagság mellett! És mit tett ellene? Én azt mondom uram, hogyha Hátszegi egy tizedrészét azon kincsnek, mit a nép megrontására elpazarolt, annak boldogságára fordította volna: Erdélyben kellene keresni a paradicsomot. De – nem akarok többet szólani felőle; ez is sok volt. Én künn jártam Wittenbergában, Párisban éjjel, tanultam, nappal asztalosmunkát végeztem; úgy tettem le a doktori vizsgát; most itt vagyok e rongyos lakban, hat nap kapálok s a hetediken tanítanám az ábéczét, ha a báró úr pálinkás -333- kocsmái átellenben nem volnának az iskolával és templommal.

Gerzson úr nagyot sóhajtott a lelkész panaszára, az valóban úgy volt, a hogy ő mondá.

A lelkész azonban látva, hogy vendégét egészen elszomorítá, nehogy az szavait félig-meddig hozzá is közel járó szemrehányásul vegye, hirtelen másfelé téríté beszédét.

– Én azonban szinte el is feledém, hogy kegyed a mult éjjelt úton töltötte s untatom hosszas beszélgetésekkel, a mik tulajdonképen senkit sem érdekelnek. Jobb lesz lefeküdni.

– Nem bánnám a lefekvést, de készakarva halogatom azt; várok még valamire.

– Olyan dolgok vannak beleirva, a mikre nem szokott az ember késni a válaszszal.

– Jól van. A miatt lefekhetik kegyed. A báró útait nem lehet előre kiszámítani. Ő még haragudni is akkor tud, a mikor neki tetszik.

– Addig nyugodjék kegyed békével. Egyszerű fekhelyem nem igen kényelmes, de gondolja kegyed, mintha vadásztanyán volna.

– Én kimegyek a méhesbe, ott is igen jól tudok aludni; van egy hárságyam.

– Oh, én különösen szeretek hárságyon aludni, bundámmal betakarózva; én magam fogok odamenni éjszakára; én szokva vagyok a szabad ég alatti éjszakázáshoz; kegyed pedig öreg ember (mintha Gerzson nem lett volna az?), sehogy meg nem engedem, hogy miattam szokott kényelmét feláldozza. -334-

A lelkész egy perczre megállt, mint kinek valami véletlen ötlet jött eszébe.

– Jól van; csak úgy tudnivágyból kérdeztem. Én tehát átengedem kegyednek a választást az éjjeli tanyára nézve: hol kiván lepihenni?

– No jól van. Igaz, hogy nekem már nem igen tesz jót az éjszakai levegő; tehát én majd csak a szokott fekhelyemen fogok aludni.

– Én pedig a méhek között, az a zsongás ott az ember füle mellett olyan édes álmokat szokott hozni, hogy egy király irigyelhetné tőlem.

A pitvarajtóban elváltak egymástól; Gerzson úr vállára kavarította bundáját s ment a méhes felé, a pópa pedig visszatért szobájába, kioltá mécsét s hanyattdűlve fekhelyére, kezébe fogá az olvasót s elkezdett imádkozni, mint a ki a jövő hajnal megérkeztére nem vár.

Gerzson úr pedig annál kevésbbé törődött azzal, a mi következni fog. Gondatlanul, mint egy valódi vadász, gyujtott pipájára s nehogy az égő tűzzel valami kárt tegyen, föltette magában, hogy addig el nem alszik, míg pipája fenékig ki nem ég. Ő tudott parancsolni a szemeinek, nem volt szabad azoknak leragadni, a míg ő nem akarta. Hm. Mégis milyen különös, hogy akkor az egyszer, mikor legjobban szükségük lett volna éberségükre, akkor ejté rajta két szeme azt a gyalázatot. Hogyan lehet az? Ki kell még annak derülni elébb-utóbb.

Hogy az álom meg ne kerülje elébb, mint akarná, arra -335- legjobb óvszer volt neki a kastély alakaira nézni. A méhesből épen oda lehetett azokra látni.

A kivilágított ablakok egyenkint elsötétültek; úgy látszott, hogy a lelkész szavai ellenére az ott mulatók nem akarják a pohár mellett bevárni a piros hajnalt, hanem idejekorán lefeküsznek.

Valóban idejekorán volt még; a kakasok faluszerte akkor kukorikoltak elsőt: nem lehetett több tizenegy óránál.

A kioltott lámpafény után, mint egy sötét hajdankori rom, állt az éji félhomályban az úri kastély, ódon tornyaival, szélvitorláival; egészen előtte állt a holdnak, mely bástyái mögött volt már s a mint két átelleni ablak összetalálkozott egy szögletszobában, azon mind a kettőn keresztül sütött: s az a szoba volt a báróné hálóterme.

Gerzson úr gondolá magában, hogy milyen csodálatos lehet az, mikor a lenyugvó hold így egy házon keresztül süt, mintha az csak egy nagyszerű transparent volna.

A mint így gyönyörködik a holdvilágban, egyszer csak azt veszi észre, hogy az ablakon áttörő sugár egy pillanatra elsötétül, mintha valaki keresztül ment volna előtte a szobában. Néhány perczre a pillanatnyi elsötétülése az ablakon áttörő holdfénynek ismétlődött; és azután harmadszor, negyedszer és számtalanszor, mintha valaki folyvást járna végtül-végig a szobában, éjnek éjszakáján, pihenetlenül, szakadatlanul.

Gerzson megszámlálta üterén a perczeket, mik az elsötétülés közeit kitölték; tizenhat percz volt az, tizenhat lépést tett a szoba egyik végétől a másikig az, a ki ott járt késő éjjel alá s fel, mint a kisértet. Addig nem járt, a míg a többi ablak ki volt világítva, csak ezután kezdte rá halaszthatlan útját, mikor az egész kastélyban elszenderült minden.

Gerzson érezte, hogy ha ezt sokáig fogja nézni, még holdkóros lesz bele. Pedig már azzá is lett. -336-

Lassan leveté magáról bundáját, pipája kupakjával elfojtá a benne lévő tüzet, s nesztelenül elhagyván a méhest, végig ment a kerten, egy szökéssel keresztül veté magát a palánkon s a kastélyba vezető jegenyefák árnyékában egészen a holdvilágos ablak alá lopódzék, s mint egy valódi holdkóros, felkapaszkodott a régi bástya kiálló kövezetén a falra, s onnan nézte közelebb az ablakon eltünő árnyék szabályszerű jelenését.

Ezzel nem elégedett be, hanem a régi kőragaszból apró morzsácskákat tördelt le kezével s azokkal kezdé az ablakot hajigálni. A mint egy morzsa megkoczczant az üvegen, hirtelen eltakarta egészen az árny az ablakot, mintha az éjjeli sétáló odalépett volna, hogy kinézzen rajta. Gerzson bizonyos volt felőle, hogy őt okvetlen meg kellett látnia, mert ott állt előtte a párkányba kapaszkodva. Nehány percz mulva azután sebesen eltünt az ablakból az árny s a holdvilág zavartalanul süthetett rajta keresztül.

Kevés idő mulva ismét megjelent az árny a holdvilág előtt, az ablakfiók nagy csendesen, alig rezzenve, néhány vonalra félre tolódott s akkor azon a nyiláson egy összehajtott papirdarabka hullott alá az ablakból.

E levélke leesett a bástya párkányáról az árokba, Gerzson odamászott utána, meglelte a sötétben s zsebébe dugva, visszatért ismét a pópa lakába.

Nem akarta a lelkészt felkölteni; ott állt a hintaja az udvarban, annak lámpáját gyujtotta meg, hogy a rejtélyes levélkét elolvassa nála.

A levél emléklapból kiszakított papirra volt irva rajzoló krétával. A kúszált vonásokban is meg lehete ismerni Henriette kéziratát, a levélben ez volt:

«Kedves jó Gerzson bátyám! Az Isten irgalmára, lelkem mennybéli üdvére könyörgöm önnek, siessen innen még ez órában, – nem! – még e perczben. – Menjen gyalog, álútakon innen. – A pópa vezetni fogja. – Ha nem akarja, -337- hogy eszemet végkép elveszítsem, ne késsék itt tovább. – Én nagyon szerencsétlen vagyok, de még szerencsétlenebb leszek, ha ön itt marad. – Kerüljön minket, – és felejtse el örökre – szerető, – tisztelő, – önért imádkozó barátnéját, – kit leányának fogadott, – Henriettet!»

E levél olvasása után Gerzson úrnak legelső gondolatja az volt, hogy Henriette őt kedves bátyjának nevezi. Tehát nem neheztel rá. Tehát mégis más oka volt neki útjából visszatérni, mint az az állítólagos garázdaság, a mit Hátszegi ráfogott. E szerint csakugyan Hátszegivel marad fenn a számadása.

Azon rejtélyes figyelmeztetés azonban, mit a levél tartalmazott, nem volt olyan könnyen megmagyarázható. «Már édes papom, sajnálom, hogy álmodból felköltelek, de nincs mit tenni egyéb», gondolá magában Gerzson úr s kicsavarva helyéből a kocsilámpást, azzal együtt indult be a házba.

A pópa rögtön kinyitá az ajtót s bámulva kérdezé Gerzsontól, hogy mi történt?

– Olvassa el ezt, tisztelendő uram, szólt Gerzson, a levelet átnyujtva neki s a lámpával belevilágítva.

– Ez a báróné irása, szólt a pópa, ki rögtön megismeré a kéziratot, daczára a reszketős vonásoknak.

– Azt, hogy önnek rögtön sietni kell e helyről. Én egészen tisztában vagyok a báróné üzenetével.

– Majd meg fogja érteni, hanem most nincs idő a tétovázásra. -338- Legelőször is vegye ön magára az én öltönyömet, míg én magam parasztgúnyát öltök magamra.

– Természetes, hogy nekem kell önt a hegyi útakon keresztül vezetnem. Másra nem bizhatjuk ezt a szolgálatot. Tegye ön gyorsan, a mit mondék.

A pap parancsoló rövidséggel osztá rendeleteit Gerzson úrnak, ki ebben a helyzetben sem akarva kiesni nyers humorából, a mint magára vette a pópa hosszú talárját s fejébe nyomta annak széles karimájú süvegét, elnevette magát rajta.

A lelkész megharagudott e helytelen tréfáért s gerjedten förmedt Gerzsonra:

Gerzson nem volt gyáva ember, nem is sokat törődött a halállal; de a lelkész határozott szavai mégis annyira hatottak rá, hogy komolyan vette a dolgot.

– Azt ne tessék kérdeni. Én tisztában voltam azzal, a mi következni fog, a midőn kegyednek szállást adtam.

Azzal asztala fiókját kihúzva, abból egy csomag irást vont elő s kérte Gerzsont, hogy tegye el azt a rajta levő tóga zsebébe, mivel a czondrának, mit ő felveszen, nincsenek zsebei.

– Mert félek itten hagyni, s mert magam sem hiszem, hogy e házhoz visszatérjek többet.

(– No, itt szép galibát csináltam, gondolá magában Gerzson úr, de már most azért is megmérkőzöm a bajjal.)

A lelkész is kész volt átöltözésével, egy fejszét vetett a vállára s inte vendégének, hogy menjenek.

A lenyugvó hold épen a hegyek ormain látszott már pihenni, midőn a pópa és vendége a kerten keresztül elhagyák -339- a kis csendes házat; a lelkész nem állhatá meg, hogy az emelkedő domboldalról még egy pillantást ne vessen vissza a helyre, a hová nem remél visszajöhetni többé. Gerzson észrevette azt, s a pópa búskomor sóhajára jószivűleg jegyzé meg:

– Sajnálom, tisztelendő atyám, ez esetet; kegyed miattam is veszélybe, bajba jött; de hiszem, hogy áldozatáért nem maradok adósa.

– Azt remélem, uram. Arról egyébiránt ne aggódjék kegyed, hogy ezentúl majd hogyan és hol élek meg? Nem hinné az ember, hogy milyen kevésből meg lehet élni; egy kérésem mindenesetre van önhöz.

– Arra kérem, hogy majd ha otthon lesz, olvassa át azt az iratcsomagot, a mit megörzésül átadtam most; senkivel ne tudassa, a mit abból megtudott, hanem tartsa egyedül magának. Kegyed azontúl tudni fogja, hogy mit cselekedjék; a hogy tudni szokta, midőn a vérmedvét megneszelé, hogy azt mint kell körülkeríteni, útját elállani, lyukait befojtogatni, odvából kiriasztani s lövésre bevárni. Érteni fogja azt kegyed jól.

Gerzson keveset értett ugyan abból, de azért kezet adott a kért igéretre s akármi váljék abból, bizonyosan be fogja váltani.

A pópa pedig kinyujtá kezét a kastély felé, mely sötét körrajzokban meredt föl az égre s valami fohászt engedett szivéből feljönni. Talán megátkozta azt. Azután hirtelen elcsapott kezével szája előtt, s keresztet vetett magára. Talán megbánta a keserű fohászt, mit a kastély ellen külde, eszébe juttatva, hogy abban egy ártatlan nő is lakik, a kiért ő imádkozni szokott.

Egészen sötét volt az éjszaka, mely a menekvők útját eltakarta; erdős hegyszakadékok között alig talált volna más útat, mint a ki sok éven át járva ezt a tájat, ismerte már annak minden zegét-zugát. -340-

Reggelre meglátszott a menekvők előtt * * vára az országút mellett, mely postaállomás. Itt a pópa visszavette öltönyét Gerzsontól, ő pedig ismét felölté bekecsét.

– Itt már nincs mitől tartanunk, szólt a pap; kegyed e helyen postalovakat fogad s hazautazik, én pedig megyek másfelé.

– Nagy a világ. Ne aggódjék miadtam. Nem vetek neki egy hónapot, hogy ismét találkozunk.

A pópa sietve hagyta el Gerzsont s visszament az erdő felé, nem sokára lehetett őt látni a kanyargó hegyi ösvényen felfelé sietni, olyan könnyű léptekkel, a minőkkel csak az oláh hegylakó tud futni a meredeken.

Gerzson csakugyan bántatlanul érkezett * *-ra, hol rögtön kapott postalovakat.

Mikor már aztán biztos helyen ült, akkor jött az a gondolatja, hogy ejnye be furcsa eset volna, ha ő most a pappal együtt valami semmi veszedelem elől futott volna ilyen nagyot! Hogy kinevetné őt megint ország-világ. Ha Henriette csak tréfált volna vele.

De mégis nagyon nyugtalanította egy dolog. A kocsisa négy lovával ott maradt. Az nem tudja mire vélni ura és házi gazdája eltünését: az jobbra-balra kérdezősködni fog, az kétségbe esik, az belármázza a félvilágot ura keresésében s elhireszteli úgy, mint akármelyik ujságiró; hiresebbé lesz, mint a korneuburgi marhapor.

Hát a mint a postakocsi megáll Aradon szállása előtt, kit lát a kapun szemközt kijönni? ugyanazt a kocsisát, a kit Hidváron hátrahagyott a négy lóval.

Azzal a postakocsis bámulatára úr és cseléd egymás nyakába borultak és összecsókolták egymást, különösen a kocsis nagyon Gerzson urat.

– Jaj, csakhogy megvan, nagyságos uram! a Jézus áldja meg, hogy menekült meg?

– Miről beszélsz? gyere be. Ne kiabálj itt a kapu alatt. Hogy kerültél haza? Mi történt veled?

– Nem tudom én az egészet elmondani. A mennyit tudok, annyit elmondhatok. Én a lovakat megitattam, s azután lefeküdtem, elaludtam. Egyszer felébredek a nagy nyerítésre: nagy világosságot látok. A pap háza egészen lángban van! utczu kiugrom; futok az ajtónak, hogy felköltsem nagyságos uramat, hát kívülről be van szegezve, szaladok az ablakhoz, annak a táblája is be van szegezve. Legjobban megrémített pedig az, hogy senki sem jött a várból oltani a tüzet. A többi házak messze estek innen, azoknál észre sem veszik, ha a szomszéd leég: én tehát elkezdtem ordítani segítségért; a mint ott ordítok, szaladgálok alá s fel, fejszét keresve, hogy az ajtót betörjem, egyszer csak bumm, bumm! két lövést hallok, s a golyóbisok csak úgy fütyülnek jobbra-balra a fülem mellett. Erre nekem is lábamba szállott a bátorságom, befutottam a félszerbe, elvagdaltam a lovak kötőfékjeit, a nyerges hátára felkaptam, a többit előttem hajtottam s egy itatással haza nyargaltam Aradra.

– No fiam, szólt Gerzson úr, ez mind szentül van, a mit te elmondtál, de e felől senkinek soha egy szót se szólj, mert különben…

És itt egy fenyegető mondatot tudatott vele Gerzson úr, a mi bizonyos hallgatásra birja a magyar közembert, mert ettől irtózik legjobban… mert különben törvény elé kerül a dolog, s neked tanúskodni kell benne. Ettől pedig szörnyen fél mindenki. -342-

A RESZKETŐ KÉZ.

A ki a Fatia Negrával egy rossz órában találkozik, annak mind megreszketősödik a keze.

Henrietle keze úgy reszketett ama csárdai találkozás után, hogy nevét is csak nagy bajjal tudta leirni.

Mi történt vele e találkozás után? kire ismert a Fatia Negrában? hogyan került ismét haza? ez mind örök titok maradt. A nő soha el nem mondhatta azt senkinek. Talán maga is álomnak vélte az egészet.

Hogy nagyon boldogtalan életet élt férje házánál, az nem e naptól van keltezve; az öregapja végrendeletétől kezdődik, melyben kitagadták. Nem szükség senkinek kérdezősködni halvány arcza szenvedéseiről. Mindenki tud arra több, mint egy okot.

A legnagyobbat, mely álmait elrabolja, csak ketten tudják és az Isten. Az a kettő pedig nem fogja mondani senkinek.

A szegény nő egész nap imádkozik. Óraszámra eltérdepel a várkápolna oltára előtt, s azután visszamegy járkálni, járkálni, járkálni! s ha elfárad, ismét letérdepel és imádkozik. S ez így megy reggeltől estig és azután be az éjszakába; néha éjfélig, néha hajnalig, szüntelen alá s fel, alá s fel a négy fal között, azután térdre és imádkozni; azután ismét feltámolyogni és lézengeni szobahosszat, alá s fel, mint egy rém, melynek az éjfél utáni egy óra kondulása nem hozza el álmát.

Az étteremben soha sem szokott megjelenni, szobájába viszik utána az ételeket: alig nyul hozzájuk; meg nem foghatni, mivel él?

Szobájából csak akkor jön ki, midőn a kápolnába megy; ilyenkor a kastély-folyosón találkoznak vele cselédek, idegenek. Nem néz senkire, nem szól semmit. Nem veszi észre, hogy ott vannak, hogy rá bámulnak, vagy köszönnek neki. Hangját nem hallotta senki régen. -343-

Ezért azt hiszik felőle, hogy megőrült. Eleinte csak a cselédek beszélték egymás között, azután a falu népe, hetek mulva már egész Erdélyben tudták, hogy a fiatal Hátszeginé elméjében megháborodott.

Egy reggel, midőn ismét a kápolnából jött vissza Henriette, egy rongyos nő lépett hirtelen eléje, kinek valami fülkében kellett rejtve lennie, hogy a cselédek észre nem vették s el nem hajtották.

– Álljon meg egy szóra asszonyom, suttogá a nő, és e suttogásban Henriette rég hallott ismerős szóra vélt találni, de az arczot nem ismerheté fel. Félig kendőkbe burkolva, s a mi kilátszott belőle, az sebhelyekkel és forradásokkal volt elundokítva, mint a kinek valaha lángok közül kellett kimenekülni. Megijedt tőle. Olyan ijedős volt különben is.

– Ne rettenjen meg, asszonyom, szól a nő térdre bocsátkozva előtte, s megfogva Henriette ruháját, hogy el ne futhasson előle. Én vagyok, Anicza.

Henriette bámulva mereszté rá holdkóros szemeit, keresve az arczon a tegnapi ideálszépség bűbáját, s azt kezdé hinni, hogy ez csak gonosz varázs; ha valaki a varázstörő szót kimondaná, ez arcz megint oly szép lenne, mint tegnap.

– Nem ismerhet rám nagyságos asszonyom, mert arczom összeégett a Lúcsia barlangban. Bár mindig ilyen lett volna, mint most. Jól vagyok én ezzel így: megbüntetett érte az Isten, hogy szép arczomért elhagytam lelkemet veszni. Könyörögni jöttem nagyságodhoz: ne utasítson el magától, én nagyon meg vagyok alázva; nem vagyok olyan kevély többé, mint hajdan.

Szegény teremtés! Neki oly távolnak tetszett az, mikor még szép volt és büszke, hogy «hajdan» szóval illeté, míg Henriette előtt oly közelnek látszott az, hogy «tegnap»-nak képzelte.

– Minket megvert az Isten bűneinkért mindnyájunkat: azt tudja már nagyságod! De senki sincs annyira megverve, -344- mint én, én, én! a ki magam okoztam egész családom, barátaim, ismerőseim romlását. Én adtam fel a törvénynek őket mind, hogy egy emberen boszút állhassak, a ki megcsalt: és ők elfogták valamennyit, s meghagyták menekülni azt az egyet. Oh ha ez eszembe jut, a fejemet verem az erdei fákhoz és a kősziklák szegleteihez, hogy szétszakadjon. Nem bánt az, hogy koldus vagyok, egy elátkozott teremtés, kit mindenki elhajt küszöbéről, nem éhezem én soha. Apámnak minden vagyonát elfoglalták; tudja Isten mennyi volt, több volt húszezer aranynál; az az enyim lett volna, mert hiszen én voltam egyetlen gyermeke. Azt is elvették: házát, bányáit, ércztörőit mind. Engemet odahivattak. Azt mondták, hogy megjutalmaznak, a miért a társaságot följelentém; akartak adni ezer aranyat. Hahaha! Ezer aranyat nekem fizetni azért, hogy magamat ilyen nyomorulttá tettem; őrült vagyok, ugy-e bár asszonyom? Nem csodálom; magam is elhiszem. De nem azért jöttem ide, hogy megijeszszem. Alázatos bolond vagyok én, a ki messziről letérdepel, ha méltóságos urakat lát, s úgy megy eléjök térden csuszkálva, s mérföldekig elszalad a hintaik után, hogy instántiáját bevegyék a kocsiba. Pedig hát ez nagyon bolond gondolat: mert meglehet, hogy az a nagy úr, a ki épen ott ment végig a hintóban, nem is ebből az országból való volt, sőt az is meglehet, hogy az az irás, a mit a dászkál adott, nem is folyamodvány volt, hanem valami ócska kurrens. Nevetni való ez nagyon, nagyságos asszonyom.

Azután ismét megragadá Henriette kezeit, s mint a ki fél, hogy rövid lesz az ideje ahhoz, mit még el kell mondania, sietett a szóval.

– Nagyságos asszonyom; nekem azt mondták ott az urak, hogy a hamis pénzverők pörében egy vegyes biróság fog itélni és annak a biróságnak a nagyságos báró úr az elnöke. Tőle függ valamennyinek élete és halála. -345-

– Nagyságos asszonyom, én nem kivánok lehetetlent; nem akarhatom, hogy a bűnösök megszabaduljanak büntetés nélkül, de a mi igazság, az igazság! Mindennek az átkozott Fatia Negra volt a vezetője, ő volt a főbűnös, ő tanácsolt, ő mutatott útat, a többiek csak követték, csak szavára hallgattak. És most Brinko és társai, az átkozott hamis esküvők, tanuságot tesznek le a felől, hogy apám, a vén Onucz, volt a pénzverők vezére, az ő fejére hárítják az egész bűnt; pedig a Fatia Negra volt az; Isten jól látja, hogy az volt!

Henriette halvány vonásain mindannyiszor ideges rángás villant végig, valahányszor a pórnő Fatia Negra nevét kiejté.

Anicza azt várta, hogy valami biztató választ halljon tőle; Henriette pedig szótlan volt, mint mindig. Azt hitte, hogy már egészen meglehet beszéd nélkül élni.

– Nagyságos asszonyom, az ég irgalmára kérem, ne felejtkezzék el rólam! Jussak eszébe, mikor álmából felébred, mikor a záport, a zivatart hallja odakünn zúgni, akkor odakünn ülök álmatlanul a börtön ablaka alatt, s irigylem azoknak sorsát, a kik azon belől vannak. Néha megjelen az ablaknál egy ősz, bozontos szakállú arcz, kinyúlik a rács között egy sovány, száraz csontkéz és – megátkoz: az ott az apám. Én belevittem őt a vészbe, vétkes szerelmem által a Fatia Negrához, én elárultam őt átkos szerelemféltésből a Fatia Negra iránt, s ime most az megmenekült s ő szenved meg helyette. Asszonyom, gondolja meg ön azt, hogy van egy szerencsétlen teremtés, a ki arra van kárhoztatva, hogy éjjel-nappal, hogy szakadatlanul erről gondolkodjék; a ki mint a vadállat, a kinek kölykét elrabolták, megtámad mindenkit és csak annak szabadításán gondolkozik, és nem törődik azzal, hogy a vadász, a kinek lakhelyét ostromolja, biztos rejtből lelőheti. Engem vagy meg kell ölni, vagy oda bezárni hozzájuk. Kérem önt nagyságos asszonyom: szóljon, irjon férjének, -346- ha a szónak irva kell lennie. Ne hagyjon elvesznem. Az Isten nem fog azért önre haragudni, ha engemet oltalmába vesz, a kit még az ég is el akar veszteni!

Henriette most még kevésbbé tudott egy szónak ura lenni, mint eddig. Az a nehéz gondolat, a mitől a kétségbeesett leány az országútakat futja, még tízszerte nehezebb volt az ő lelkén, mint amazén. Nem tudott szólni, de kezét rá tette a leány fejére s másik reszkető kezét esküre emelt két ujjal az ég felé tartá; úgy reszketett esküttevő keze; úgy reszketett a leány, kinek fején tartá kezét, a míg ezt nézte.

Azután kiragadta magát Anicza kezeiből, ki kezét, ruhája szegélyét csókjaival halmozá el, s sietve tért szobájába.

Ajtajából még egyszer visszatekinte s onnan látta, hogy a leány le van borulva s eltávozó lépteinek nyomát csókolja a porban!

Henriette szobájába érkezve, kezeit fejére kulcsolva járt alá s fel sok ideig, fenhangon nyögve: én Istenem, én Istenem! és leveté magát a kerevetre s ott vonaglott, mint egy halálos betegséggel küzdő s ismét felugrott és sóhajtoza: – én Istenem, én Istenem.

Azután megerősíté szivét és leült iróasztalához irni. – Én Istenem, én Istenem! – Mivé lett ez a hajdan szép irása, a mi vetélkedett az aczélmetszéssel? A reszkető kéz alól alig ismerhető betűk jöttek elő, miknek mindegyike a szív örök remegéseinek hordta magán nyomát, és azt mégis meg kellett irni, mert az folyamodó levél volt férjéhez: – én Istenem, én Istenem.

«Félelmetes uram! Reszketve és alázattal leborulva közeledem önhöz. Egy szerencsétlen teremtés nevében folyamodom önnek irgalmához. Ön birája egy szerencsétlen csoportnak. Tegyen velök irgalmat. Az ég kegyelmére kérem önt, ne itélje el őket! Az Isten szent nevére kérem önt, ne irja alá nevét egy olyan itéletnek! Az örökkévalóság -347- rettenetességeire könyörgöm önnek: ne veszítse el azon embereket, a kik legártatlanabbak. N. N.»

Azután várt vele, leskelődött, míg Lénárd szobájából eltávozott egy pillanatra, akkor odasuhant: nyugágyára tette a folyamodást, ott meg fogja találni. Senki sem vette azt észre.

Még az nap találkozott vele; maga kereste a találkozást. A nagy czímerteremben jöttek össze. Lénárd a mint meglátta nejét, elkezdett valami bolond operából egy buffoáriát dudolni, s kikiabált az ajtón a peczéreknek, hogy ereszszék ki az udvarra a kopókat.

A halvány nő pedig ingatag, de határozott léptekkel közeledett felé, s két reszkető kezét imára kulcsolva, némán megállt az ajtó előtt, melyen Lénárdnak ki kelle menni, s úgy maradt ott: mint egy tünemény, mely jön, tesz, mutat, de nem beszél.

Másnap megint ott volt Lénárd asztalán a félelmes folyamodás, azokkal a reszkető betűkkel; Henriette újra megirta, újra oda lopta azt s valamerre fordult a főúr házában, mindenütt kellett találkoznia azzal a remegő, halvány alakkal, mely kezeit összetéve szótlanul néz reá, kérve, könyörögve – csak ők ketten tudják, hogy mit?

Harmadnap ismét ott találta Lénárd a folyamodást, s ismét találkozott Henriettel.

Henriette, mint rendesen, csak félénk szemeit mereszté a kérdezőre és nem válaszolt.

– Ön egy idő óta olyan különösen viseli magát, hogy az egész környék arról beszél, hogy ön megtébolyodott. -348-

– De ha én egyszer azt találom mondani, hogy ez «igaz»: akkor ön bizonyos lehet felőle, hogy az őrültek házába jut. Tehát úgy viselje magát.

KÜZDELEM AZ ARANYÉRT.

Satrakovics Gerzson egy idő óta igen sajátságos időtöltést talált ki magának.

Felhagyott kopókkal és agarakkal, nem bánta, akármikor indulnak meg a szalonkák, szegre akasztotta a puskát s sorba járta Arad, Bihar és Temes megyék közgyűléseit a hol mindenütt fizetéstelen táblabiró volt s indítványokat tett.

Indítványai abból álltak, hogy a megyék egyesült erővel fogjanak hozzá az erdélyi Hunyad, Fehér és Zaránd megyék egyetértésével a vidéken hatalmaskodó haramiabandák kiirtásához.

Egész lajstromai voltak nála az itt is, amott is elkövetett erőszakoskodásnak; azokat ő mind összefüggésbe birta hozni egy fő harámvezér nevével, a kit a vidék úgy nevez, hogy «Fatia Negra».

Bebizonyította a világos összeköttetést, a mit e szomorú nevezetességű ember a börtönök fenekétől kezdve a havasok tetejéig bűverővel összetart; megmozgat minden követ ellene, még utoljára a nemzeti büszkeséget is.

Persze, hogy ide át mind kinevették vele. Eddigi ismerősei el nem tudták gondolni, mi ütközött egyszerre az érdemes férfiuhoz, hogy ilyen vállalatokra biztatja honfitársait, mintha azoknak semmi egyéb dolguk sem volna ez idő szerint. -349-

– Te öreg úr, szólítá őt meg egy heves megyegyűlési philippica után Kengyelesy, miféle mérget vettél te be, hogy olyan dühödten szónokolsz az ellen a jámbor Fatia Negra ellen? Hiszen ha valakinek volna rá oka panaszkodni, én tehetném, mert engemet könnyebbített meg az úton ezer aranynyal, de azt olyan geniálisan tette, hogy rossz néven sem veszem neki. De hát neked mi bajod van vele? Mit beszélsz te itt is, amott is annyi zöld csudát össze organisált harámbandákról, rejtélyes vitézekről; tán országos perzekutor akarsz lenni, vagy mi?

– Igen, az akarok lenni, országos perzekutor. Azt akarom, hogy hat megye bízza rám a fegyveres karhatalmat, én fogadom, hogy ki fogom tisztítani a havasokat, hogy semmi buvóhelyen sem marad meg előttem a rabló.

– Eredj. Ne bolondozzál. Biz az megmarad. Hiszen nem tudomány az, hogy ha elégeted a könyvét, többé senki se tanulhassa meg. Olyan jámbor kalandos ficzkó mindig megterem ott, a míg csak havas élet lesz a világon s kedvező alkalom, egyik országból a másikba átszökhetni. Aztán kiket akarsz te még elfogni? Hiszen a Fatia Negra maga megugrott s ezóta Amerikában van. Ott már újra etáblirozta is magát.

– No, és ha itt van, hát kinek árthat? A bandáját az utolsó emberig elfogták, el is itélték, a legvénebbeket húsz esztendőre, az ifjakat élethosszig tartó fogságra.

– Elitélték őket; én magától Hátszegitől tudom, ki ebben a tárgyban a vegyes törvényszék elnöke volt s maga aláirta az itéleteket.

– De ki tudja azt, hogy a lúcsiabarlangi pénzverők voltak-e egyúttal a Fatia Negra harámbandája, mely neki a nyilvános hatalmaskodásokat segítette elkövetni?

– Furcsa! Hát kik lettek volna? Tán biz ő kegyelme két külön szerzetnek lett volna alapítója, melyek közül -350- egyik pénzt vert aranyból, a másik pedig már a kész pénzt verte ki az eleven emberből?

– De ha a valószinűtlenség nem szólna is e véleményed ellen, ott vannak a hivatalos okiratok, ott vannak húsz ember vallomásai, a kik mind bizonyítják, hogy Onucz, meg Gergus, meg mit tudom én még miféle jámbor pénzverők voltak a Fatia Negrának minden vakmerő támadásaiban részesei, hogy a pénzverő és a harámbanda egy és ugyanazon tiszteletreméltó testület, ezek pedig már ülnek Gyula-Fehérvár sánczaiban és semmi bajuk sincsen veled többé.

– De ha azok nem bizonyították volna is, élő bizonyság rá a biztosság, a minek azóta, hogy ezek kézre kerültek, az egész vidék örvend. Nyitott háznál alhatik azóta minden ember s ha az útközben heversz is holtrészegen, még sem lopják ki zsebedből a pénzedet.

Gerzson úr tiltakozott az ellen, mintha ő az útfélen szokott volna részegen heverni.

– Arra pedig, hogy most olyan nagy nyugalom van mindenfelé, csak egyet mondok. A Fatia Negrától lefoglalt arany még mindig Gyula-Fehérvárott van. Mint bűntanujelt ott kelle eddig tartani. Azt azonban előbb-utóbb fel kell küldeni Bécsbe. Fatia Negra nem halt meg, nem is bujdosott a világba, a harámbandája sem került kézre s nincs vasra verve Gyula-Fehérvárott, hanem nagy szükségük van a mostani csendre és álmos biztosságra. Ők most úgy tesznek, mint a ki eltünt; mint mikor a krokodilus hanyatt fekszik s dögnek tetteti magát. De majd meglátod, mikor egyszer Gyula-Fehérvárról megindulnak azzal a sok mázsára menő aranynyal, micsoda tréfákat fogtok megérni akkor. -351-

– Abból tudom, hogy ez az ember, ez a vasképű, vaskezű ember nem az a birkaszívű állat, a ki magától egy fél milliót el hagy ragadtatni, a nélkül, hogy a míg egy íze mozdul, meg ne kisértse azt visszafoglalni. Mert tudom, hogy még eddig mindig túljárt minden törvényes hatalomnak az eszén s kicsúszott a legbizonyosabban vetett tőrből is.

Körülbelül mindenkitől ezt a végmondatot kellett Gerzson úrnak zsebre rakni ebben a tárgyban; de ő azért még sem tett le annak továbbfűzéséről.

És valóban a hatóságok úgy megnyugodtak abban, hogy a lúcsiabarlangi pénzverők személyében ezeknek elitéltetése után az az egész szabadoncz kalandorcsapat, mely a vidéket sok ideig nyugtalanította, ártalmatlanná van téve, hogy ezentúl nevetségnek tartották volna arról szót vesztegetni, hogy az erdélyi szoroson belül valakinek az utazása más bajjal találkozhassék, mint legfeljebb, ha a tengelye eltörik. Gerzson urat mindenütt kinevették philippicáival s kezdték már nemcsak háta mögött, hanem szemébe is mondogatni, hogy nagyon sokat olvashatta Cervantest, tudniillik azokat a köteteit, a mikben Don Quixotteról ir.

A Gyula-Fehérvárott letartóztatott hamis pénzzé vert aranyat a per végezte után fel kelle küldeni Magyarországra, hogy itt a pénzverdékben újra sajtoltassanak. Két teljes posta-szekeret vett igénybe a nagybecsű küldemény, mely körülbelül másfél millió értéket képviselhetett nyersen is.

E becses küldemény mellé fegyveres kiséretül huszonnégy dzsidás lőn rendelve, egy, ott a környéken állomásozó ezredből. Untig elég békességes időkben akárminő kincs biztosítására. A lovaskatona különben is nagy ijedelme minden csőcseléknek; volt rá eset, hogy a kholerai -352- zavarokban két huszár százakra menő zendülő tömeget szétvert; huszonnégy dzsidás ellen alig lehetne számmal kifejezni, hogy hány főre menő paraszt és zsivány volna elég. – Így hitték azt tudniillik a méltóságos urak.

A katonasággal volt egy főhadnagy, a postaszekerekkel egy számvevő és egy ellenőr; mindegyik postakocsis pisztolyokkal ellátva s parancsul adva, hogy esti hat óra után úton ne legyenek.

A kiséret akadálytalanul haladt egész Piskiig előre, a katonák hátravetették a dzsidát s pipára kezdtek gyujtani, a kocsiban ülő hivatalnokok, kalauzok el-elszunyadtak a nagy melegben, a vezető tiszt opera-áriákat dudolt s lovával beszélgetett, ha megunta az éneket; a csendes egyformaságot csak a postakocsis trombitája szakítá néha félbe, mely megszólalt, mikor tiz-tizenkét szekérből álló fuvaros csapatok jöttek szemközt, mindegyiken aludt az oláh hanyattfekve s úgy riadozott fel egyenkint a postakürt hangra s kapkodott nagy ijedten a gyeplűkbe, hogy jó idején félre térjen az imperatu kocsija elől.

A mint a postamenet a később történelmi nevezetességű piskii hid elé ért, a hid tulsó oldaláról huszonnégy lovas jött rájuk szembe s huszonötödik volt a Fatia Negra.

Mind a huszonnégynek fekete fátyol volt az arczára kötve, ruháik bélésükkel kifelé fordítva és mind ellátva karddal, csákánynyal és lőfegyverrel. Maga a Fatia Negra egy erős fekete ménen lovagolt s széles meztelen kardot hordott kezében.

A dzsidás tiszt lova megrettent a fekete arczok láttára s elkezdett hánykolódni; ura csak alig birt vele, hogy a hidkorláton keresztül a folyamba ne ugorjék.

A főhadnagy bátor katona, kit lélekjelenléte nem hagyott el, rövidre fogva hánykódó lova kantárszárát, rákiálta a fekete álarczosra: -353-

– Én vagyok a Fatia Negra. A kincs, mit veletek hoztok, az enyim; tőlem vettétek el. Azt most vissza akarom venni. Embert hoztam ember ellen; annyian vagyunk, mint ti. Fényes nappal jövök rátok; adjátok ide aranyamat, vagy egyétek meg ezt a vasat.

A főhadnagy, ki ezredének egyik legjobb vívója s legmerészebb daliája volt, nem gondolkozott sokat a kihivásra, hanem sarkantyuba kapta paripáját s neki vágtatott a kalandornak, ki a hid közepén várt reá.

Félelmes ellenre talált benne. A Fatia Negra minden csapást felfogott és rögtön visszaadott; a fiatal tisztet zavarba hozta ellenfelének túlnyomó ügyessége s csak a katonai becsületérzés készteté, hogy támadását folytassa ellene, midőn veszteségét bizonyosnak hiszi. Gyakorlott vívók mindjárt tudják azt, ha ellenfeleiket letörhetik-e, vagy sem.

Azonban elég csodálatos volt, hogy a Fatia Negra ereje és ügyessége előnyét nem akarta felhasználni; kimélni látszott ellenfelét, sőt lépésről-lépésre hátrált előtte.

Néhány percz mulva általános lett a dulakodás a hid hosszában: a dzsidások vezérük segítségére siettek, a fekete álarczosok csákányaikkal vertek közbe s már innen is, túl is egy-egy dzsida-szúrás, csákány-ütés emberére talált s a kalandorok már egészen a hid végéig nyomattak az uhlánok által, a midőn a hid előtt horgonyozó malomból harsány hangon felkiált hozzájuk az ablakon kinéző molnár:

Igazán úgy volt-e? Az volt-e a kalandor terve, hogy a lovasokat mind a hidra csalja s akkor a dulakodásban a hidat leszakíttassa alattuk? vagy a molnár is szövetségesük volt s csak azért kiáltotta azt, mert látta, hogy a katonák -354- erőt vesznek a martalóczokon? Annyi bizonyos, hogy a kiáltás varázserővel hatott a küzdőkre, mert arra valamennyi rémülten visszafordult s iparkodott a hid tulsó oldalát elérni.

És itt vették még csak észre, hogy a furfangos kalandor milyen kettős kelepczét készített számukra?

Akár cselvetés volt, akár mentő árulás, az eredménye az lett, hogy a lovasság egy percz alatt visszafutott a hidról s csak akkor vevék észre a kelepcze veszedelmesebb oldalát, melybe őket a kalandor csalta. A hátul hagyott postaszekereket az alatt, míg ők a lovas rablókkal küzdöttek, egy nagy csoport lőfegyveres rabló fogta körül, kik a postalegényeket már lefegyverezték s azon törekedtek, hogy a két postaszekeret beledöntsék az út melletti árokba.

A dzsidások visszatérve a szekerekhez, azokat egy pillanat alatt kiszabadították a csőcselék körmei közül, mely megjelenésükre szétfutott az út melletti bokrok közé s onnan kezdett el rájuk tüzelni.

A hidtól nem messze volt egy csárda, a lovasok a postaszekerekkel együtt ide menekültek be. Valóban menekülésről volt szó. A gyalog fegyveresek száma mehetett egy pár százra, azok elálltak minden utat, s azonfelül észre lehete venni, hogy néhányat az útfélen levő nagy jegenyefákból már előre befürészeltek, s azokat az ő hátuk mögött az úton keresztül döntögették, úgy, hogy még visszavonulásról sem lehetett szó a szekerekkel együtt, és Fatia Negra lovasaival való küzdés mellett.

Attól ugyan nem tarthattak, hogy e szedett-vedett rablócsapat, melynek kilencz tizede nem professionatus mestere a művészetnek, szembe megostromolja a csárdát, s azon esetben igen erélyesen tudták volna magukat védelmezni, mert karabinokkal jól el voltak látva; hanem azt az egyet igen jól tudhatták előre, hogy mihelyt az éjszaka által ott hagyják magukat lepetni, akkor aztán el vannak veszve. A rablók lőtávolba jöendnek az épületekhez, s akkor néhány puskavesszőt szurkos csepübe takargatva a házfödélre -355- lőhetnek, s az a milyen nád, egyszerre lobbot vet, akkor aztán legyen valaki vitéz ember, ha a feje fölött ég a tető.

A mi az emberéletet illeti, arról itt nem volt aggodalom. Meghalni katonadolog; hanem a roppant pénztömeg megmentése, ez volt a föladat. Huszonnégy lovas egy tömegben kétségtelenül képes leend magát a rabló csoporton, daczára a torlaszoknak, keresztül vágni; de a nehéz szekereket csakugyan nem viheti magával, mert akár előre törjön, akár hátra felé, amott a hidat, itt a levágott fákat leli útjában.

Szerencsére a tiszt olvasta Napoleon moszkvai hadjáratát, emlékezett belőle arra az esetre, mikor a testőrség megmenté a kozáktól a hadipénztárt, melynek szekereit, lovak hiányában, az útfélen kellett hagyni. Most hasznát vette.

A postaszekerekből kivették az aranyat, s azt szétosztották a katonaság közt. Tölténytartók, csákók, általvetők megteltek a kincscsel; a szekerekben semmi sem maradt, hanem azért újra erősen lelakatolták azokat, hogy idő teljék majd a felnyitásukban.

És akkor kocsisokat, hivatalnokokat a hámos lovakra felültetve, a katonaság közrefogá őket, s hirtelen kinyitva a kapukat, kirohant az egész csapat az udvarról.

Sűrű fegyverropogás fogadta őket mindenfelől; néhányan sebet is kaptak: de egy sem halálost, vagy nagyon messziről lőttek azok, vagy rosszul tudtak czélozni. Különben a hányat lelőnek közülök, az annyi százezer forint.

A Fatia Negra és lovasai ott álltak közel felvont fegyverrel kezeikben. Ők nem lőttek a lovasokra, bizonyosan a szekeret várták, hogy azoknak előfogatait lődözzék el.

– Hagyjátok futni a dzsidást, ha akar! kiálta a Fatia Negra; a szekerekre ügyeljen mindenki.

A lovasság nem sokára kiért a tüzelő tömeg közül, átugratott -356- a torlaszokon; egy csoport puskást, mely útját akarta állni, könnyedén szétugratott, s azontúl bántatlanul haladt vissza Szeben felé.

Azonban jól kellett sietniök. Előre tudható volt, hogy a mint a hátuk mögött rivalgó diadalordítás a megcsalatás boszúordításába tör át, a Fatia Negra csapatja utánuk fog rohanni, s ezúttal minden egyes közvitéz feje drága, tele levén csákója aranynyal.

Alig mult el egy óranegyed, midőn már a hátuk mögött keletkező porfellegről láthatták, hogy a vakmerő kalandor átlátva rászedetését, nyilt üldözésükhöz fogott.

Hallatlan merészség! Fényes nappal, nyilt országúton, egy tökéletesen fegyelmezett, organisált állam határain belül, egy csoport kalandorral ugyanannyi rendes katonát megtámadni! Nagyon elvette az arany annak az eszét, a ki azt merte tenni.

A katonák egyre közeledni látták a porfelleget hátuk mögött, az elválasztó tér a két csapat között mindegyre rövidült; amazoknak «válogatott» jó lovaik voltak.

A főhadnagy azt parancsolá katonáinak, hogy meg kell állani s szemközt fordulni a vakmerő rablókra.

A posta-számvevő ellenszegült a parancsnak: azt állítva, hogy első feladat a rájuk bizott pénzt megmenteni.

– Első nekem a katonai becsület, felelt a tiszt s azzal dzsidásait két sorban felállítá, úgy, hogy az útat széltében elfogták; ő maga közepén legelől állt, a postaszemélyzet hátuk mögött foglalt helyet.

A lovas rablók rendetlen csoportban vágtattak előre, egymástól tiz-húsz ölnyire elmaradozva.

Legelől több száz lépésnyire társai előtt vágtatott a Fatia Negra. Pompás telivér angol lova, mintha versenyt futna a viharral, mely a port nyomában hordja, nyargalt vele s osztani látszott gazdája vak eszeveszett dühét, ki -357- feje fölött villogtatta kardját, vadállati kiáltásokat rikoltott messziről ellenfeleire. Dühös mozdulataihoz, ádáz ordításához olyan pokoli látvány volt mozdulatlan fekete álarczának egyformasága, körül repkedve zilált fekete hajától.

Nem tekintett hátra, ha jönnek-e társai utána? Nem tanakodott magában, hogy egyedül mit fog tenni huszonöt fegyveres férfi ellenében? Csak a feldühödt vértől lüktető erek adtak tanácsot szívének. Képes volt ellenfeleit egyedül megtámadni, soraik közé vetni magát, s izekre apríttatni, vagy visszavenni tőlük elvesztett kincsét.

– Ezt most elfogjuk; szólt a főhadnagy altiszteinek intve. Mire társai ideérnének, leverjük lováról s elfogjuk élve.

«Hajrá!» ordított már akkor egy ugrásnyira tőlük a magányos lovag; «hajrá!!» s a másik perczben ott termett közöttük, s a harmadik perczben körül volt fogva minden oldalról.

S ekkor kezdődött egy viadal, mely ha a keresztes háború harczi krónikáiban volna följegyezve, ha egy szent eszméért vívó lovag hősmerénye volna, költőjére várna, ki őt megénekelje.

A Fatia Negra egyedül, minden oldalról körülfogva, vívott egyszerre ellenfelei csoportja közepében. A fényes kard kezében, mint a villám, soha sem védő, szüntelen csak a támadó volt; kézből kivert kardok, ketté vágott kopják repkedtek körüle a levegőben, s a merre lova fejét fordítá, tisztult előtte a tér, egy-egy ellenfele ijedten hátrált meg előle, midőn a feltartani vélt kard viadori remekvágással ütött sebet testén. Az összebonyolult dulongásban egyik lovas hátráltatta a másik küzdelmét; az ádáz viador egymásnak szorítá őket, s míg kardjával csapásokat oszta, balkezével pisztolyait lövöldözé ki. Ellenfelei pedig lőfegyvert nem használhattak ellene, mert könnyen egymást lőhették volna meg a zilált tusakodásban.

Csak a főhadnagy nem tágított tőle. Mint valódi katona, -358- ki a sebet becsületnek tarja, nem törődött azzal, hogy ellenfele mind erőre, mind ügyességre túlnyomó fölötte, szüntelen mellé iparkodott jutni lovával; egy párszor meg is vágta ellenfelét: fel sem vette az; egyszer egy ügyes döfést adott neki oldalába; a kard meghajlott, de hegye nem ment be az élőtestbe. Hahaha! kaczagott a Fatia Negra: – aczél sodronying volt zekéje alatt! s abban a pillanatban úgy vágott vissza ellenfeléhez, hogy ha az el nem kapja fejét, halva van; így a kard csak csákóját szelte keresztül s a ketté vágott csákóból szét ömlött az útra az ezernyi ezer arany!

Valami pokoli ordítás hangzott erre, melyet megnevezni nem képes a köznapi szó. Mint az elkárhozott kaczagása, mint a halálrakínzott átok-sikoltása, mint a vérszomj hörgése az áhított vér láttára, mint egy diadalmaskodó dæmon gúnyhahotája, ki egy angyalt ejte el gáncscsal, úgy hangzott a Fatia Negra üvöltése a kiömlő arany láttán.

Tréfa volt és művészet, a mit eddig tett; csak ezután kezdte még rá a harczot.

– Le a fejekkel; le a süveggel! ordíta recsegő hangon s oroszláni dühvel veté magát ellenfeleire, kiknek mindegyike feje fölött hordá azt a veszedelmes mágnest, mely kardjának villámait magára vonta.

Az alatt sebes vágtatva közeledtek társai. Egy csákó újra lerepült a fejről, a széthulló aranyat a lovak patkói gázolták a sárba.

– Lőjjétek le a lovát! hangzott ekkor hátulról a postatiszt szava; s abban a perczben három pisztolylövés érte a telivért, a harmadikra, mely szügyben találta, felágaskodott lovagjával a mén. A Fatia Negra észrevevé, hogy veszedelme megnőtt, s mielőtt a ló lerogyott volna vele, nehogy lábával alája szoruljon, kiugrott kengyeléből a földre.

Most gyalog támadta meg ellenfelét. Vak volt már, nem -359- látott maga előtt egyebet, csak vért és aranyat. Mindkettőnek részege volt.

Azután egyszer azon vette észre magát, hogy egyedül vagdalkozik a levegőben; sem kardot, sem kopját, sem embertestet nem érnek csapásai. A tiszt megsebesülte után a postafőnök vevé át a vezényletet, s az czélszerűbbnek találta nem várni be az egész rablócsoportot. Neki a pénzt megmenteni volt feladata. Parancsot adott, hogy forduljanak meg és siessenek Szászvárost elérni; a mi pénz már szétömlött, az kárba van veszve. Ezzel a sátánnal kár volt kikötni. Hisz azt tudja minden ember, hogy a Fatia Negrát elfogni nem lehet halandónak.

– Utánuk! egy lovat adjatok! ordítá a Fatia Negra megérkező czimboráinak, mire azok mind leugráltak lovaikról, nem is annyira azért, hogy neki lovat adjanak, mint hogy az úton szanaszét heverő aranyakat fölszedni siessenek.

– Ráértek erre! kiálta nekik a kalandor, a többit ott viszik előttünk! Siessetek utánam.

Azzal nem várva, hogy társai mit határoznak, egynek a lovára felkapott s neki eresztett kantárszárral rohant a távozó fegyveres csapat után. Senki sem követte. A rablók igen okosak voltak azt belátni, hogy ha ők itt hagyják azt a néhány ezer darab aranyat, a mi már meg van nyerve, s kergetni indulnak a százszor annyit a mit még el kellenne érni s a miért még majd bevert fejeket is lehet kapni, az alatt a hátuk mögött kullogó gyalog confraterek azt itt szépen felszedik a maguk táskájába; hát biz ők csak ott telepedtek meg, gondolva, hogy a Fatia Negra majd csak visszatér, ha észreveszi, hogy egyedül van.

Az pedig nem gondolt velük, hanem vágtatott a katonák után, sarkantyuit a paripa oldalába vágva. Hasztalan; nem a telivér futó volt alatta, nem érhette elveszett kincsét többé utól, hogy megküzdhetett, vagy eleshetett volna érte.

Amazok nem álltak meg többé, hogy vele töltsék az -360- időt. Néha-néha hátratekintve, látták, mint vágtat utánok egy magányos lovag, kardját fogai közé szorítva s borzadva emlékezett némelyik babonás mesékre alvilági szörnyekről.

Igy rohant a magányos lovag ellenei után egész Szászváros aljáig, s csak akkor maradt el tőlük, midőn azok a vámon áthaladva, a vámsorompót leereszték előtte; a vámosok még azután is látták őt sokáig átkozódva s ökleivel fenyegetődzve a város alatt nyargalózni; néha oly közel jött hozzájok, hogy pisztolyait rájuk süté, a golyók a vámház ajtait és ablakait fúrták keresztül s oly nagy volt a varázs a rettenetes hírű kalandor személye körül, hogy senki sem indult ki, elfogását megkisérteni; a polgárőrség az utczák bejáratait őrzé csoportosan s egész éjjel biztosan várta mindenki, hogy Fatia Negra bandája a várost ostromolni fogja.

Azonban ez nem történt meg. A lovasokat, míg visszatért is, ott találta a Fatia Negra a küzdés helyén, a mint a sötétben a sárba gázolt aranyakat keresték s még azután kisérletet tett csapatai összeszedésére; az országúton néhány száz martalócz rajzott alá s fel, hanem akkor hírül hozták neki fizetett kémei, hogy Szebenből négy század gyalogság érkezett meg ágyúkkal Szászvárosba, – s az ágyú névre úgy szétrepült az egész harámbanda, mintha szél fujta volna el; reggelre azt sem lehetett tudni, hová lettek?

AZ ÜLDÖZÖTT VAD.

Hallatlan eset az, hogy egy rablólovag a XIX. században egy tökéletesen organisált ország határán eszébe hagyja magának jutni azt a vakmerőséget, hogy fényes nappal, rendes katonaság által kisért postaszekereket megtámadjon; -361- a király fegyvereseivel rendes csatát vívjon s azokat kényszerítse veszteséggel visszavonulni.

Mint a villám járta be a hír az érdekelt hat vármegye minden helységét, s mintha össze lett volna beszélve minden ember, azon kezdte minden falusi biró, hogy rögtön elállatta az utakat vasvillás népekkel, hogy ezentul a Fatia Negra és kalandortársai, akárhonnan jöttek ide, többé – ha csak repülni nem tudnak – ki ne menekülhessenek innen.

E gyors készen-levésben nagy érdeme volt Satrakovics örökös nyugtalanításának; az emberek bármenyire kinevették is, valami keveset mindig elhittek azokból a csodákból, a mikkel őket a dühös öreg úr ijesztgetni ki nem fáradt, s minden ember, ki az országúti kaland hírét meghallá, azzal a szóval ugrott fel helyéből: «megmondta azt előre Satrakovics!» s azzal mindenki iparkodott puskája, kardja után látni.

Ennek a merész vállalatnak már egyszer véget kell vetni. Nem vártak többé megyegyűléseket; az alispánok kihirdették a statáriumot, felültették a banderiumokat s összegyűjtve a megyék pandúrjait és fegyveres mezei hadnagyait, elhatározták, hogy közös egyetértéssel gyorsan és rögtön gyökerén ragadják az elhatalmazott bajt s a mennyire lehet, katonai erő segélyül hivása nélkül irtsák azt ki országukból.

Hogy Gerzson úrnak igazságot szolgáltassanak pusztában elhangzott szavaiért, őt nevezte ki mind a hat vármegye a furfangos hajtóvadászat vezetőjének, melynek területe több száz négyszög mérföldet foglalt magában.

Gerzson úr bebizonyítá ez alkalommal, hogy ha nem nagy hadvezér is, de bizonynyal nagy hajtóvadász.

Az ő terve az volt: a megyékből kivezető hegyi utakat, szakadásokat egy helyben maradó fegyveres földészekkel elállatva, a főbb utakon azalatt a rendszeres lánczolatot -362- képező nemesi fölkelőkkel előre nyomulni, kiknek egyes csapatai közt az összekötő vonalt az erdőkben portyázó pandurok és hadnagyok képezendik. A hajtóvadászat hálója így napról-napra összébb húzódik egy pont körül, mely később fog meghatározódni.

Az előrehaladó banderiumokkal együtt jár a rögtönitélő biróság, s minden falut, minden tanyát felkutat, s a hol gyanut fog, ott itél és végrehajt irgalom nélkül.

Ez alatt egy mozgócsapat, saját vezetője belátására bizva, keresztül-kasul szeldeli a körülhálózott tért; véletlenül, előre nem sejtve jelen meg majd itt, majd amott, egyfelől azért, hogy ha a kalandoroknak rendszeres védelmi tervük volna, azt összekuszálja, másfelől pedig, hogy a kezére hajtott véletlent ügyesen elfogja s a gubancz vezető fonalát kezére kerítse.

Látni való, hogy ide gyorseszű, éber lelkű, bátor és ügyes férfiura van szükség.

Midőn ez utóbbi vállalattal Gerzson úr Vámhidy Szilárdot bízta meg, ebben a legnagyobb mértékét fejezé ki irántai becsülésének.

Ezért meg is rótták, hogy minek bíz ilyen fontos feladatot oly fiatal emberre; hanem az öreg táblabiró azt felelte rá, hogy arra senkinek semmi gondja, ő ismeri a maga emberét.

– Öcsém, senkinek se higyj, csak a saját szemeidnek, ne beszélj arról, a mit egy óra mulva akarsz tenni, senkinek. Fegyveredet soha el ne hagyd. Megnézd, hogy mit eszel és mit iszol. Senkihez ne legyen bizodalmad. Éjjel szobádban senkit se hálass és többször körülnézz, mit csinálnak embereid. És végre senkit ne kimélj, a kinél gyanut fogsz, akár úr, akár paraszt. Huszonnégy jól kipróbált pandurt adok melléd, magam válogattam ki őket; hanem azért még sem lehetetlen, hogy ezek közt is akad áruló; a Fatia Negrának mindenütt vannak czimborái, és a melyik -363- gyanusan viseli magát, azt küldd vissza hozzám parasztkiséret mellett, vason. A Fatia Negrának csak az a huszonnégy társa, a ki lovon szokta kisérni, képes arra, hogy nyiltan megtámadjon, a többi csak csőcselék pásztornép, az a veszedelem hirére elbujik. Még egyszer mondom, hogy senkinek ne higyj.

Szilárd a parancs vétele után rögtön megindult huszonnégy pandurja kiséretében lóháton.

Legelső útját a bihari havasoknak vevé, ugyanazon meredeket kerülve meg, melyet később egy fiatal magyar költő szerencsétlen halálával annyira nevezetessé tett.

Ez útnak azonkívül, hogy nagyon rossz, az az előnye van, hogy az utas egy álló napig nemcsak emberrel, de még madárral sem találkozik, s e szerint, ha az a különös szándéka van, hogy észrevétlenül jusson be Erdélybe, azt ezen az úton legkönnyebben elérheti.

Már Rézbánya tövében elkezdődik a bihari meredek, s a korán reggel megindult csapatnak délig tartott a hegy gerinczére felkaptatni.

Ott a keskeny hegyháton egy hosszú ösvény van verve, mely több óra hosszat egymásra düledezett szikladarabokon keresztül vezet; szomorú, otthontalan táj, semmi élő növény az útban, még moha sincs a meztelen köveken; semmi hang, csak az örök szél zúgása; a szédítő meredekben alant egymásra boruló sűrű erdők, mik felett a havasi keselyük kóvályognak körbenjáró röpttel, s a milyen messze a havasi hátról ellátni, olyan messze semmi egyéb, mint kopár hegyhátak, erdős völgyek, emberi lakás nyoma nélkül.

Tökéletesen arra való hely, hogy egy bujdokló harámbanda itt vívjon élet-halál tusát üldözői ellen; a hol azt, a kinek utolsó embere is elesik, soha sem fogja itt megtalálni senki, mert hisz ezen az úton tíz évben egyszer vetődik valami átmenő s akkorra már farkas és keselyű rég széthordta a csontokat.

Azonban a harámbanda nem jött üldözői elé e találkozóra, -364- a mi arra mutat, hogy Szilárd terve ügyesen volt kezdve, senki sem sejtheté; mert ha tudhatta volna jöttét a Fatia Negra, lehetetlen, hogy ezen a kisértet lakta helyen rá ne várt volna, a hol tíz elszánt férfi egy hadsereget verhet vissza.

A havas tetején van egy friss csergedező patak, mely körül, mint oáz a sivatagban, üde pázsit terül; s e pázsit között, a kopár magasban, a hol már semmi növényélet nincs, nefelejtsek virítanak.

Itt Szilárd megpihenteté a lovakat, a legénységet falatozni rendelé, s mikor újra lóra ültek, egy nefelejtset szakított le a csermelypartról s azt gomblyukába tűzé. Régi szokása volt valahányszor nefelejtset talált, abból szakítani; hajdan mindig átadta azt kedvesének, sóhajtva bizalmasan: «engem, galambom, el ne felejts!» Most már nincs, a kinek adja, de megmaradt még az előszeretet az emlékezet gyöngéd virága iránt és a szomorú sóhaj «engem, galambom, el ne felejts!»

Lefelé az út egy égett erdőn visz keresztül. A fák nincsenek korommá égve, hanem az alsó bozót gyuladván meg, e miatt a szálfák kérge mind felrepedezett és az egész rengeteg ki van száradva, alját fű helyett korom fedi s a lombtalan fák a szél zúgása alatt recsegve hullatják alá száraz galyaikat: ez az egyetlen hang, mely a kétszeresen «holt» természet síri csendjét félbeszakítja.

Ismét hosszú órákig haladt Szilárd lovagcsoportja, emberrel nem találkozva sehol. Késő délután fedezték fel a legelső pakulár-kunyhót. Annak a pásztora is kinn volt az erdőkön juhnyájával; nem volt odahaza egyéb, mint egy sánta kutya, mely megugatta őket.

Estefelé találkoztak egy lovas földészszel, ki málét vitt őrletni a malomba; azt elvitték magukkal kalauznak.

Azután egész éjjel mentek előre. Végig haladtak Skerisorán, Nyiágrán, egész a vidrai hegyzuhatagig; ide virradatkor érkeztek meg.

E havasi falvak egyes épületei oly távolban vannak egymástól -365- elszórva, hogy egyik szomszéd a másik házát nem láthatja; néhol félórányi a tér közöttük. E körülmény és az éjjeli idő kedvezett Szilárd tervének. A házakat egyenkint lehetett körülfogni s kimotozni, a második ház lakói nem tudhatták, mi történik az elsőben?

Reggelre kifáradtan érkezett meg a csapat a csurgó alatti házhoz; itt pihenőt kellett tartani…

Szilárd nehány kérdést intézve magához a kalauzhoz, azt is útnak ereszté, megparancsolva neki, hogy visszamenjen Skerisorára.

– Szolgabiró úr! én azt hiszem, hogy ez a ficzkó nem fog visszamenni Skerisorára, hanem a mint szemünk elől eltün, visszafordul és fellármázza előttünk az egész utunkba eső vidéket.

Azzal megparancsolá pandurjainak, hogy fele menjen aludni, a másik fél legyen ébren, három óra mulva váltsák fel egymást.

Délre kipihenték magukat a pandurok, az őrvezető sürgetni kezdé Szilárdot, hogy induljanak már, mert elkésnek.

– Még jókor van! felelé Szilárd, s a fél délutánt eltöltötte ott hiába; csak akkor ült lóra, panaszkodva minden ember előtt, hogy mennyire összetörte a tegnapi lovaglás. Még azután minden jövőmenőtől: házigazdától, cselédtől összevissza kérdezé, hogy melyik helység merre fekszik? hogyan kell menni? merre az országút?

– Jajh! dörmögének a vén pandurok; ha ez így kibeszéli -366- előre az egész úti tervet, akkor aztán üthetjük bottal a rablók nyomát.

Még azután, hogy kiindultak is, minden jövő-menővel szóba állt, hogy jól visz-e az út erre meg amarra; az unalomig sok időt eltöltött ezen a módon.

(Aztán ez akarja elfogni a Fatia Negrát? dörmögének egymás közt a vén pandurok.)

Hanem a mint egyszer a kerített földeken túl voltak hirtelen megfordítá lovát Szilárd s átkapatva a hegyi csermely tulsó partjára, út nélkül belevágtatott az erdőbe, parancsot adva, hogy a legnagyobb sietséggel tartsanak utána; – hogy mit akar? azt ugyan ki nem találhatta senki.

Egyszer azonban azt parancsolja kisérőinek, hogy szálljanak le s vezessék lovaikat kantárszáron fel a hegytetőnek. A vén pandurőrmester elérté a szándékot, de nem helyeselte.

Még haladtak félórányi küzdelmes úton nagy titkos káromkodással vezetőjük nyomában, midőn egy bámulatos látvány lepte meg őket. Egy roppant üreg tátongott előttük, melyen, mint egy alaguton keresztül, a tulsó völgybe lehetett lelátni. Ez a «római kapu»; sokan azt hiszik, hogy a rómaiak furatták itt keresztül a hegyet; azonban e mesés mű sokkal nagyobbszerű mérvekben alakult, mint hogy a természeten kívül más szerzője lehetne; meglehet, hogy a rómaiak is használták itteni hadjárataikban.

A pandurok most érték már ifju vezetőjök tervét; s ezentúl vakon követték volna tűzön, vízen keresztül.

A római kapun át egy félóra alatt a tulsó völgybe juthatni, s a milyen bizonyos, hogy jöttük hirére a Körös völgyéből iparkodni fog minden gyanufogható lélek menekülni, -367- épen olyan előre látható volt, hogy azokat a geinai szorosban meg fogják lephetni.

Reggel, mint az égből esett villám, volt Vámhidy ott, a hol senki sem várta.

Még alkonyat után egy lovas hadnagytól levelet küldött Gerzsonnak, melyben azt irta: «Bizonyos vagyok felőle, hogy az egész cselszövény fonalát kezemben tartom. Nyomon vagyunk.»

Éjszakára egy magányos malomban telepedett meg, melyet ezuttal úgy választa ki, hogy szükség esetén védnie is lehessen. Nagy okai votak attól tartani, hogy az éjjel megtámadják.

A malom egy rohanó hegyi patak fölé volt építve, úgy, hogy a patak az épület alatt rohant keresztül a kerekekre; elől hármas zsilip korlátozá a medenczében gyűjtött vizet, mely itt jó mély volt, s mely fölött három czölöpön álló egy szál vastag deszka képezé a hidat, mely az erdőből levezető gyalogutat összeköté.

Este felé jelenték Vámhidynak, hogy egy vak koldus akar vele beszélni, még pedig titokban, hogy senki más ne hallja. Igen sürgetős tudatni valói vannak.

Szilárd bevezetteté magához a koldust, ki izmos, athletai férfiunak látszott, széles vállakkal és öles termettel; kár volt érte, hogy vak.

– Domnule! egyedül vagyunk-e? kérdé a vak, midőn a szobában volt Vámhidy előtt.

– Köszönöm, hogy jó embernek nevezett domnule; mert az vagyok és az is leszek. Én vagyok a híres Juon Táre, a híres ember, a kinek a szemei kiégtek a Lúcsia barlangban, mikor a Fatia Negrát el akartam fogni; a szörnyeteg felgyujtotta az egész barlangot.

Szilárd azt hitte, hogy jól megérté a koldus idejövetelének -368- czélját, ha egy tallért nyom a markába. Szegény, megérdemelte, a miért szeme világát áldozá olyan vállalatnak, a mihez ő is épen hozzákészüle. Némileg bajtárs.

– Köszönöm domnule, multzám; nem ez a pénz kell én nekem: a Fatia Negra feje kell én nekem. Ez után a fej után járok én, azután nem lesz semmi bajom. Akarod ezt a fejet megkapni, domnule? – Én megmondom, hogy hol van?

– No, mert sok embert megdöbbent ám azt a fekete arczot látni, a min nincs semmi változás, a mi olyan, mint az aczél; a kiről azt hiszik, hogy sem kard, sem golyó nem fogja; de az én körmeim megtépték az ő testét, és én láttam az ő vérét folyni?

– Ah, domnule! sóhajta Juon Táre. Tudom is én, hogy mit kell arra felelni: «merre?» hiszen én nem látok sem eget, sem földet.

– Ah domnule, a hangjáról megismerném én őt s ha szólani nem hallanám, a lépései hangjáról megismerném, mikor közeledni hallom; nem tud senki úgy járni, mint ő: egyszer olyan csendes, mint a kisértet, hogy azt csak egy vak fülei veszik észre; majd meg úgy dobog, mintha az egész föld üres volna alatta, s az hangzanék minden lépésére. Oh én sokszor hallottam e lépteket messziről közeledni.

– Elmondok domnule, mindent, elejétől fogva. Látod, hogy vak vagyok, koldus vagyok, az a mesterségem. A mig a feleségem élt, addig nem voltam koldus, mert ő dolgozott, -369- napszámba járt, keresett rám. Hanem az meghalt. Szép dolog az uram, mikor az embernek a szemei ki vannak égve, aztán nem tud sírni. Én bizony örömest meghaltam volna éhen, de egy kis fiam maradt, nem több még, mint két esztendős: annak koldulgatok. Itt a patak fölött az országúton van egy kőhid, a vármegye építtette; reggel a fiacskám idáig ki szokott vezetni, s azután megint visszamegy a faluba, pedig olyan piczike még: a dászkál felesége visel rá gondot; este ismét értem jön és hazavezet. A mit kegyes utazók adnak, azt megosztom szegény házigazdámmal, a ki még a koldusnál is szegényebb. Ha zivatar ér odakünn, akkor bemenekülök a hid első boltozata alá, a hova nem jő víz, onnan várom be a végit s ismerem már annyira azt a helyet, hogy tapogatózva egyedül is el tudok rajta járni. – Tegnap történt ez. – Künn ültem a híd végében, s hogy sokáig nem hallottam emberszót magam körül, és hogy erősen meleg volt, elnyomott az álom. Küzdöttem vele, de nem birtam ellenállani. Attól tartottam, hogy ha valahol az útban dűlök el, valami szekér elgázol. Azt gondoltam hát ki magamban, hogy befekszem az ismeretes hidbolt alá; nekem ugyis mindig éjszaka van, fiacskám majd rám talál ott. Egyszer hirtelen felébredek azokra az ismeretes lépésekre. Ott ment keresztül a hidon a fejem fölött. Esküdni mertem volna rá, hogy ő az. A hid közepén megállt. Kevés idő mulva több lépés hangzott, jobbról-balról; férfiak jöttek a hid felé s ott annak a közepén valamennyi megállt, megszámláltam őket: huszonnégyen voltak.

– Ekkor megszólalt ő. Oh! a két szemem világa ha megvolna, nem látnám oly elevenen magam előtt, mint látom őt vakon, ha beszélni hallom. Ő volt, az első szónál ráismertem; de abból, a miket beszélt, rá fogsz te is ismerni, domnule. Az a huszonnégy férfi esküdt czimborája volt mind. Titkos összejövetelük volt ezen a helyen, a hol nehéz meglepni valakit, mert mindenfelé erdők veszik -370- körül. Azért hivatta össze társait, hogy tudassa velük, mi van ellenük megindítva. Elmondta nekik, hogy mind az, a mit a vármegyék hajtói tehetnek, nem félelmes rájuk nézve; de nagyon veszedelmes az a csapat, mely ez alatt keresztül-kasul járja a vidéket. Ez bajt szerez. Ezt el kell tenni az útból. Hanem a czimborák nem válaszoltak rá semmit. Összesúgtak, morogtak egymás között és végre azt mondták, hogy ez nehéz sor lesz. A pandurtól félnek nagyon, meg a vármegye uraitól. Tudják már, hogy ezek kitanulták fortélyaikat, s nem szoktak sokat tréfálni. Mind azt mondták, hogy pandurokat nem támadnak meg, mert azok még jobban tudnak lőni, mint a zsivány, s értenek ehez a vadászathoz nagyon. Hiába esett a Fatia Negrának minden biztatása, azt mondták, hogy kiki bujni fog, a hová tud. «Akkor hát bujjatok el olyan jól, hogy rátok ne találjanak», azt mondá a vezér; «majd én magam fogok velük végezni! – Majd felkeresem én őket egyedül s megmutatom nektek, hogy ezek is csak halandó emberek.» Ez volt az utolsó szava hozzájuk, azzal ki jobbra, ki balra sietett; a lépések elhangzottak fejem fölött. De te hidd el azt, uram, hogy a mit a Fatia Negra kimondott, azt meg is fogja kisérteni.

– Hogy ő maga jőjjön bennünket megtámadni? Akár egyedül, akár sokadmagával?

– Nem hiszed, uram, a mit mondtam; pedig úgy lesz. Higyj nekem, mert senkinek sem olyan keserű a Fatia Negráról gondolkozni, mint nekem. Feleségemet és szemem világát vesztettem miatta. Volna csak meg egyik szemem! Látnék csak annyit, hogy tudnám megkülönböztetni az árnyékot a világosságtól; oh, majd magam mennék én ellene, s ha még egyszer megfoghatnák ezek az én kezeim: domnye Zeu! nem szabadulna ki azok közül élve.

– Jó ember, bizonyos vagy a felől, hogy nem álmodtad azt, a mit nekem elmondtál?

– Tudod, domnule, az első kábulatban magam is gondoltam ilyesmit. Mit tudhatja egy vak ember, hogy mikor -371- álmodik? hisz ő nem nyithatja fel szemeit, hogy azt mondja: ébren vagyok, látok! Hanem hát elővettem kusztorámat s balkaromba egy keresztet vágtam a hegyével. Nézd meg uram, ottan van-e?

Juon felgyűrte bő ingujját herculesi karjáról, s Szilárd megdöbbenve látta rajta az alig behegedt kereszt mélyen beharczolt sebét.

– No, ha látod uram, akkor tudhatod, hogy nem álmodtam, a miről beszélek. Vigyázz magadra, mert a Fatia Negra eljön. Az éjjel még nem, mert ő azon az úton vár, melyen megindultál. Hanem reggelre meg fogja tudni, hogy a római kapun keresztül elkerülted, s holnap éjjel bizton várhatsz reá.

Szilárd azt mondá Juonnak, hogy azok felől, miket neki elmondott, senkinek se szóljon; ha való, a mit bejelentett, jutalmát megkapja érte.

– Csak a Fatia Negra vérét, semmi mást, mondá a vak koldus s oly szomjú epedéssel emelé arczát az ég felé, melyet nem láthatott; csak azt tudhatta, hogy az még feje fölött van.

Annyi hatása mégis volt Szilárdra Juon szavainak, hogy pandurjait az éj óráiban felváltva szüntelen czirkáltatá az erdőben s maga is csak hajnaltájon dűlt le aludni.

Másnap reggel a környékbeli birák gyanus embereket hoztak elé, kiknek vallatása sokkal több időt vett igénybe, mint egyelőre hivé; e miatt szinte délig ott veszteglett a malomban.

Délfelé erős kopó-csaholás hangzott az erdőkben; a molnár azt mondá, hogy alkalmasint a földes úr vadászik medvére.

– No, azt ugyan most rosszkor teszi, dörmögé Vámhidy, az én vadamat riasztja el.

A vadász-csapat nemsokára kiért az útra, a medvét aligha el nem szalasztották. -372-

Vámhidy odaizent a vadászó főúrhoz, hogy lenne szíves abbanhagyni mulatságát, mert most más dolog van itt készülőben; mire az készséggel szót fogadott; a kopókat rögtön pórázra fűzték, a társaságot összekürtölték s azzal az egész vadász-csapat a malom felé tartott.

Néhány pillanat mulva Vámhidy a vadászó úrban Hátszegi Lénárdot ismerte meg.

Az ilyen találkozásokat gyakran rendezi a véletlen, ha ugyan a véletlen rendezi; két ember, a kinek még egymásról álmodni sem esik jól, összevetődik egy puszta helyen, a hol kénytelen egymással szembemenni és még azt is mondani egymásnak, hogy «adjon Isten jó napot».

Hátszegi hamarább beletalálta magát a helyzetbe, mint vetélytársa; olyan arczczal üdvözlé őt, mintha soha semmi haraguk sem lett volna egymásra.

– Én pedig csak mulatságból. Ha tudtam volna, hogy erre veszi ön útját, bizonyosan nem kaptam volna ez alkalmatlan mulatságba. No, de vége van; mindjárt visszafordulunk. Az én medvém futhat; hát az öné?

– No én igen sok jó adattal tudnék önnek szolgálni az üldözött kalandort illetőleg, mert magamnak is volt nehány nevezetes recontrem vele; ha nem sajnálná ön magától a fáradságot Hidvárt meglátogatni, a hol mind saját magam, mind nőm részéről a legszivesebb fogadtatást igérem.

Megannyi nagyúri kegyelemdöfés Szilárd szivének! Hátszegi úgy beszélt hozzája neje szivességéről, mintha érdemesnek sem tartaná emlékében tartogatni azt a szomorú katasztrófát, mely őket egymástól futni parancsolá. Ő hívja magához látogatóba Vámhidyt! Igéri, hogy szivesen fogja látni, biztatja, hogy neje is otthon lesz: éreztetni akarja vele, mennyire nem törődik vele és talán nejével sem. Szegény embernek minden csekélység kincs; -373- még egy szerető szív is; – gazdagnak az is csak egy fillér.

– Köszönöm, báró úr, felelt rá hidegen Vámhidy; utasításaim vannak, a mikhez tartanom kell magamat; nem mulatságból járok itt. Azonkívül is bizonyos nyomra akadtam, melyet üldözni fogok, s azt nem tudom, hová vezet?

– Az derék. Ön tehát nyomára akadt valaminek? Nem tévút-e ez? Ezek a ravasz emberek hamar rászedik az idegent.

– De ez valódi nyom, a mit felleltem. Nem olyan embereknél leltem azt, a kik maguk is érdekelve volnának; ezek egészen ártatlanok. Ez az egész eset. Mielőtt az elkobzott aranyokat felküldték volna Bécsbe, Gyulafehérvárott egyenkint minden darab aranyat egy kereszttel jelöltek meg; a mi abból a czélból történt, hogy az illető pénzverő hivatalt kötelezzék vele csakugyan minden aranyat újra sajtoltatni; különben úgy adhatta volna azt vissza, a hogy átvette. Az egész egy kis bureaucraticus aprólékoskodás dolga; de a mi ezuttal javunkra szolgált. A visszarablott aranyak mind meg voltak keresztezve s én ilyen keresztes aranyakat már több itteni embernél fedeztem fel. Ezek, úgy hiszem, ártatlanok; ők mástól kapták; urát tudják adni; még meglehet, hogy az a más is tudatlan a bűnben, de így nyomról-nyomra mégis majd csak rá fognak vezetni arra, a ki legelőször kiadta az aranyakat. Én azt előre is tudom, hogy a Fatia Negra nagyokat nevet, mikor hallja, hogy hat vármegye katonája hogy járja utána az erdőket, hogy kopogtatja az odvas fákat, a míg ő valamelyik népes város szinházában lorgnettirozza a kardalnoknőket; hanem igen meg lesz lepetve, majd ha egyszer minden ostrom nélkül bekoczogtatnak hozzá és azt mondják, hogy «itthon van-e a Fatia Negra?»

– Becsületemre, ez igen jó ötlet! Én magam is azt hiszem, hogy a jámbor zsiványt hamarább meg lehet találni a kávéházban, mint az erdőben; mert már azt a mai -374- világban bizony senki sem hiszi, hogy valaki azért rabol fél milliót, hogy mint Pintye Gregor a Torda hasadékban lakjék vele. Paplanos ágyhoz van biz az szokva. Már most csak azt sajnálom, hogy az én aranyaimon is nem volt valami jel, a mikről rájok ismerhetnék; ezentúl minden pénzemre felirom a nevemet.

Azzal nevetve, fütyörészve tért vissza vadász-csapatjához, mely úgy látszott, csupa alattvalóiból állt, s könnyedén osztá parancsait nekik.

– Terheljétek le a mokány lovakat és készítsetek el mindent a falatozáshoz, ma nem megyünk tovább.

– Minthogy mi, a túlnyomó erőnek meghajolva, kapitulálunk, legyen ön szives velem egy szép kerek árnyékos térséget kikeresni az erdőben, a hol neki telepedjünk s a zsákmányul esett proviantot egymással megoszszuk.

Vámhidy hidegen tekinte Lénárdra. Gondolta tán magában: kereshetnénk egy szép kerek árnyékos helyet az erdőben, a hol hat lépésről egymás mellének szegzett pisztolylyal nézhetnénk egymás szemébe s beszámolnánk azzal, a mivel oly régen tartozunk.

De hát ha éhen kellett volna meghalnia! ült volna Hátszegi mellé, hogy vele egy étkes tarisznyából falatozzon?

– Hát a legénységnek nem szabad egy pohár bort inni az egészségemért, miután az én birtokomba jöttek?

– Pandurjaimnak nem szabad bort inniok, hogy mindig józanon maradjanak; a malmot parancsom nélkül el nem hagyhatják s nagysádtok itt szintén meg nem telepedhetnek, bárha e malom a báró úr sajátja is; mert én most «vérbiró» vagyok, a kinek joga van bármely ajtót kinyitni és bezárni, a hogy jónak látom.

– Ebből azt érthetem, hogy kértemre nem akarja ön hidvári kastélyom ajtaját kinyitni, a malmom ajtaját pedig bezárja előttem. -375-

– Ezt nagyra becsülöm! Egyébiránt – nem teszek le arról az ajánlatomról, hogy mind kastélyom, mind egyéb birtokomban levő úri lakaim és tanyáim önnek rendelkezésére állanak, s ha magam nem találnék is otthon lenni Hidvárott, a minthogy holnap reggel Szebenbe rándulok, nőm igen szivesen látandja önöket.

E másodszori ajánlat már boszantá Szilárdot. Röviden végét akarta szakítani a beszédnek.

Hátszegi észrevevé Szilárd hangjában az ingerültséget s hideg mosolygással mondá neki:

– Kedves ifju barátom. Tudja-e ön, hogy mi az a hulló csillag? Az egy rosszul égő szivarnak a tüze, a mit valami menyei pipás elhajított. God bye!…

Azzal vállára kapta fegyverét s könnyű, úriasan délczeg léptekkel haladt végig a mezőn, vadász-csapatját maga után szólítva, ugyanazon erdőben tünve el, a melyből előjött.

Vámhidynak pedig minden erében elterjedt a keserű méreg, a mi e szókban volt kimondva: a hulló csillag csak egy rosszul égő szivar tüze, mit egy óriási pipás elhajított; e czifra gúnyt csak ő értette, a kinek az fájt.

És azután este lett és tele lett az ég csillaggal, s Szilárd elkezdé nézni a csillagokat és elfeledé a mellett, hogy hivatalos terhek nyomják vállait, elfeledé a rablót, a Fatia Negrát, s azt képzelé, hogy szemei találkoznak azokban a csillagokban «egy más valaki» szemeivel, a kit ép úgy kerül az álom és boldogság, mint őtet.

A véletlen milyen közel hozta őket egymáshoz; csak el kellene fogadni a férj meghivását, hogy ismét szem szem ellenében legyenek. Vajjon mit mondanának egymásnak?

Azután valahányszor egy csillag lefutott, az mindig felzavarta ábrándozásiból; ki nem tudta verni a fejéből azt a mondást, hogy az egy kiégett szivar, a mit az égi képletek -376- valamelyik mágnás tagja, tán a «nyilas», a zodiakusi sportsman, untából elhajigál.

Az éj egészen csöndes volt; csak a malom zsilipjén átrohanó víz zuhogása adott hangot a tájnak, mely ezuttal a malomgép kelepelésével nem volt összekötve; a molnár a faluba ment a vizsgálat alatt, hogy avatatlanok ne legyenek a háznál. A szobában a pandurok horkoltak, kiknek két óráig éjfél után volt szabad aludni; addig csak Vámhidy volt ébren és kívüle még egy pandur, a ki a pinczébe zárt foglyokat őrizte.

– Áldjászketye Domnye Zeu! hangzék egyszer csendesen a part rekettyéi közül, s Szilárd az épen kelő hold fényénél egy magas, sötét alakot látott a malomfolyosó felé közeledni.

– Hallottalak néhányszor fohászkodni uram, s tudtam, hogy ébren vagy, mert hiszen előre óvtalak, hogy vigyázz, mert az éjjel rád fog törni.

– A víztartón keresztülvezető híd alól elemeltem az innenső gerendát. – Nehéz munka volt; de én elég erős vagyok hozzá.

– Azért, hogy majd ha a túleső oldalról fog jönni, a mint a hid közepén túl egy lépést tesz, a deszka lebillenik vele s ő, mint az egér a fazékba, belehull a vízbe.

– Azt teheti; de pisztolyai tele merülnek vízzel, azokat nem fogja ellened használhatni.

Szilárd kezdte látni, hogy egy makacs szövetségessel van dolga, ki olyanokon töri fejét, a mik neki eszébe sem jutnának.

– De tán csak nem képzeled, szegény ember, hogy valaki olyan őrült legyen, hogy egyedül ennyi fegyveres ember között velem szembe merjen állni.

– Nem tudom, uram, de azt sem tudom, hogy ennyi fegyveres ember között nem vagy-e te magad is egyes-egyedül? mert őrödet, ki a pincze előtt áll, horkolni hallottam.

Ez már megdöbbenté Szilárdot, rögtön sietett a mondott helyre s megütközve látá, hogy az őr a pincze-ajtóban hosszat nyulva alszik.

Odasietett hozzá nagy boszúsan, hogy felköltse, megfogta az alvó karját; de semmi erőlködéssel sem birt lelket verni belé. Akár ha meg lett volna halva.

– Próbáljuk a többit felkölteni, uram; szólt Juon, s vak létére azzal a könnyűséggel járt Vámhidy előtt, melyet a világtalanok olyan helyen elsajátítanak, a hol gyakran szoktak járni.

A pandurok ott feküdtek hosszú sorban, leterített szalmán a lisztraktárban.

Előbb suttogva, azután hangosan, utóbb haragosan szólongatá őket Szilárd, sorba, névszerint, egy sem ébredt föl rá; fölrántotta az alvókat fektükből: észre sem vették; mindegyik abban a helyzetben maradt, a hogy visszahanyatlott.

– Ugy-e hogy alusznak mind? s nem ébred föl egy sem. Hát az történt uram, hogy áruló van közöttük; a Fatia Negra fizetett embere; mindenütt van az, mindenütt! Az erdőkben, a palotákban, a tömlöczökben, a kaszárnyákban, mindenütt! Ez az egy áruló maszlagot kevert társai italába s most azok egy nap, egy éjjel aludni fognak; -378- maga az áruló is úgy tetteti magát közöttük, mintha aludnék, pedig csak azt lesi, hogy a Fatia Negra jőjjön, s akkor ő a foglyokat kiszabadítsa. Jól van ez kicsinálva, uram.

– Látod uram, te vagy itt egyedül; a Fatia Negra pedig sehol sincs egyedül. De azért semmi baj. Azt tesszük, hogy ő is egyedül legyen. Azt nem lehet most megtudnunk, hogy melyik a huszonnégy közül az áruló? Jól van. Megkötözzük valamennyinek kezét, lábát, akkor az áruló is meg lesz kötve.

Szilárd kezdé észrevenni, hogy ennek a vak embernek mindenben igaza van. Meg kellett fogadni szavát, a veszély bizonyos és közel van; tétovázásra nincs idő; hirtelen előkeresé a malomból a pányvákat s hozzáfogott a munkához.

A vak óriás egyenkint térdére fekteté a pandurokat s kezeiket hátravonva, odatartá keresztbe Szilárd elé, az pedig rájuk szorítá a hurkot. Huszonhárom nem érezte azt, a huszonnegyedik pedig, a ki érezte, jónak találta alvónak tettetni magát, mert ha észrevéteti, hogy ébren van, az az irtózatos marok egy szorítással örökre alvót csinál belőle.

Vámhidy tehát oda jutott, hogy saját huszonnégy fegyveres emberét gúzsba köté, hogy egyedül lehessen a rettenetes Fatia Negra ellenében.

– Éles-e a kardod, uram? kérdezé ekkor tőle az erős Juon. Azt bizonyosan tudta, hogy a vármegye ura kard nélkül nem jár.

– Próbáld meg uram, hogy használhatod-e őket, mert én nem hiszem, hogy valami bajuk ne legyen.

– Ha jártál nagy vadra uram, medvére vagy bölényre, tudhatod azt a rendet, hogy olyan fegyverre ne bizd magadat, a mit frissből nem töltöttél saját kezeddel. Régi töltésre ne hagyd a sorsodat, ha csak tegnapi is az; mert -379- ki tudja, mi történhetett vele? Vonjuk ki a töltést pisztolyaidból. Kisütni nem jó lesz, mert vadálláson vagyunk, s ilyenkor csendesen kell lenni.

Szilárd engedett a figyelmeztetésnek és két jó vontcsövű pisztolyából ki szedte a töltéseket; a kitöltött lőpor után szokás szerint próbált keresztülfujni a csövön s tapasztalá, hogy az nem megy. A csőbe dugott körömvas valami lágy anyagot húzott ki magával, Juon megszagolta azt, s azt mondá, hogy vadméh viaszkja.

– No uram, ezzel a fegyverrel már nem lősz, mert az úgy teletömte a gyutacs lyukát, hogy csak több órai munka után tudnád kitisztogatni.

Már azoknál nem vesződött Szilárd a töltés kiszedésével, hanem úgy próbálta meg, hogy elsütögeté a levegőbe; mely kisérlet csak annyiban sikerült, hogy a gyutacsok elpattogtak, de maga a töltés ki nem dördült. Azok is mind gyalázatosan meg voltak rontva. Az alatt kellett mindennek végbe menni, míg Szilárd künn volt s az emberek aludtak. Akárki tette, gyors keze volt.

A vak éles hallású fülei már neszelték az ismert lépteket, mikor az még a távol erdei ösvényen közeledett.

Az ifju önkéntelen borzadást érzett végigfutni testén, midőn elérkezettnek látta a perczet, melyben az üldözött ellenséggel találkoznia kell. A bűbájos rejtély, mely annak személyét körülfogá, a bámulatos vakmerőség, melylyel terveit sikeresíté és roppant testi ereje minden szivet sebesebb dobogásba hoztak volna abban a pillanatban, midőn egy magányos helyen találkozni kellett e fekete arczczal, élet-halál tusára.

Azonban Szilárd el volt határozva; az erős akarat, mely jellemes férfiak sajátja, megtöré benne a félelmet. Nem szabad remegni, nem szabad gyávának lenni. A kinek -380- kard van a kezében, az nincsen egyedül: a kard is egy ember.

A vak Juon reszketett helyette. Ő érte félt. Mikor Szilárd visszatért a meztelen karddal, ujja hegyével végig pöngeté annak élét, hogy eléggé ki van-e fenve?

– Jó kard, nagyon jó kard, domnule; ne félj tőle semmit; mikor a vízből ki akar kapaszkodni, akkor szökjél oda s vágj a nyakához. Egyébütt ne vágd, mert vasinget visel az átkozott, nem fogja a fegyver. Ha ki talál szabadulni, hogy össze kell csapnotok, ne védd magadat, hanem csak vágj hozzá, így talán megsebesít, de ha véded magadat, megöl. Ha el talál nyomni, kiálts; én odarohanok s megfojtom puszta kézzel. Oh, csak most volna meg két szemem világa!

– Ez az ember elölte nőmet, engemet vakká tett, és most, mikor hallom közelíteni, egyedül jőni felém, nem láthatom őt meg, hogy én rohanhatnék reá! Domnule, légy bátor; az Isten veled van; az én Mariórám lelke vezesse kardod élét s homályosítsa el az ő szemeit. Most, hallod őt közeliteni?

Látni is lehetne már. A magas, délczeg alak könnyű, ruganyos lépésekkel jött a holdvilágsütötte sziklán alá; hosszú fekete atlaszköpenye fejétől sarkáig fedve tartá.

Szilárd látta őt lépésről-lépésre közeledni a malom felé, melynek tornácza alatt, magát egy oszlop mellé húzva, várt reá.

Abban a perczben, a midőn megpillantá az alakot, az elébbi remegés helyébe valami oly csodálatos elszánt düh lepte meg szivét, a mit csak azok ismernek, a kiknek a szemközt álló veszély vérüket forrásba szokta hozni.

A vak Juon mellette állt és kezét szorongatá. Hallgattak mindketten; még a természet is oly csöndes volt, mintha a szél is meg volna halva. Csak a közeledő léptei döngtek. -381-

A fekete alak már a hidra lépett, biztos járással eljött a közepéig; ott még egyet lépett, akkor a hid deszkája lefordult vele s a fekete ember egy önkéntelen kiáltással lehullott a vízbe.

– Most, uram rohanj rá! súgá Juon Szilárdnak; a ki e perczben azt hivé, hogy gyávaság volna egy embert akkor támadni meg, mikor az nem védheti magát, bár ha rabló is az, s engedte őt kikapaszkodni az innenső partra.

A fekete köpeny lemaradt a Fatia Negráról a vízben; úgy állt Szilárd előtt, tagjaihoz tapadt öltönyben, mint egy Antinous-szobor; valódi athleta alak.

Övébe két pisztoly volt tűzve; a víztől alkalmasint haszonvehetlenné téve, és egy hosszú arab jatagán, semmivel sem kurtább bármely kardnál, csakhogy markolatja keresztvas nélkül.

Egy perczre meg volt lepetve a Fatia Negra ellenfelének nem várt ébrenléte és bátorsága által, a másik perczben már kezében villámlott a kirántott jatagán és a másik villámlás már az összecsapás volt.

Az egyik vívó a hirhedett kalandor volt, athletai testalkattal, kinek bátorságában a hőst lehetett bámulni, ki soha legyőző ellenfélt még nem talált; a másik bajvívó pedig egy iróasztal mellett tengődő ifju, gyöngéd testalkattal, kinek tán akkor volt először életében kiköszörült kard a kezében s kinek semmi egyéb előnye nem volt ellenfele fölött, mint a becsületes ember bátorsága a vétkes ellen.

Mind a két fél egyszerre támadt; egyik sem hárított (parirozott), Szilárd kardja egy «elővágással» keresztülmetszé ellenfele csuklóján az inakat, s az abban a perczben elejté a kardot. -382-

A Fatia Negra a rémület állati ordításába tört ki, midőn kardja kihullt kezéből; s erre mintha viszhangja lenne, a malomtornácz alatt várakozó Juon örömrivallása felelt. A vak megismeré a Fatia Negra vészhangját s előrohant rejtekéből.

A lefegyverzett kalandor kardjával együtt elveszté lelke erélyét. Jobb keze egyszerre zsibbadtan hanyatlott alá s azzal együtt erős szivét is zsibbadás lepte meg. Látta, hogy ez az ember az, a ki a sorstól el van küldve, hogy végóráját hírül hozza.

Mint a megriasztott hyéna, mely szarvas helyett oroszlánt talált a berekben, riadt vissza, s el kezdett futni az erdő felé.

«Vigyázz!» hangzott utána a vak Juon hosszan nyújtott kiáltása; de arra nem hallgatott senki, a vak ember egyedül maradt ottan, s hallgatózott a sebesen futók kettős dobogása után, az mindig távolabb-távolabb hangzott; végre lefeküdt, fülét a földre téve, úgy hallgatá; aztán az is elmult és nem hallott semmit.

Botorkázva elment odáig, a hol a küzdelem szinhelye volt; elkezdett a földön tapogatózni; meglelte a jatagánt, felemelé: «ez a Fatia Negra kardja!» suttogá; végigsimítá kezével, «ezen nincs vér», suttogá tovább. Azután lehajolt a földre, tapogatózott, keze megérezte a földön a kiömlött vért; ujja hegyét ajkához érteté, megízlelte: «ez az ő vére!» – «ez édes!» – és akkor – mosolygott.

A Fatia Negra pedig futott ellenfele előtt. Eleinte messzire elhagyta őt; de később a folytonos vérvesztés miatt lankadni kezde, s azt is veheté észre, hogy ellenfele, ha elmarad is tőle, a vércseppek nyomán ismét utána talál; vesztére a hold oly világossá tette a tájat, mintha nappal volna.

Kénytelen volt leülni egy fatörzsre, hogy sebesült kezét bekösse; legalább ne folyjon oly erősen a vére, mely nyomába vezeti üldözőjét. -383-

Míg zsebkendőjét balkeze és fogai segélyével tehetetlen jobbjára hurkolá, az alatt utolérte üldözője.

A kalandor válasz helyett pisztolyai sikerét kisérté meg; s miután azok nem sültek el, közeledő ellenfeléhez hajígálta egyenkint. Szilárd tapasztalá, hogy a Fatia Negra balkézzel is igen jól tud hajítani; ha jókor félre nem ugrik előle, a pisztoly bezúzza agyát.

Ekkor újra felugrott a Fatia Negra s futott odább. Most már nem igen egyenlő erővel haladtak, ő és üldözője. A vérvesztés lankasztá erejét. Még egy nehéz kisérletet tőn, az oldalt eső meredek hegyoldalon kapaszkodni föl. Ezt ritka emberi mell állja ki; ő bizott a magáéhoz. Azonban tapasztalá, hogy ezzel sem rázza le ellenfelét nyakáról. Elmaradt ugyan nehány száz lépésnyire, de a ritkás erdőben nem lehetett előtte utat veszteni.

Itt a hegyháton megállt a kalandor, végig tekintett a körülfekvő erdős hegyek óriási hullámain s egy ezüst sípot vonva elő kebléből, azzal hármas átható füttyöt adott, melyet a legtávolabbi bérczek visszazengtek. Csak a viszhang, csak a fütty volt az, hasztalan várt egyébre. A visszafelelő tülökhangok nem támadtak fel. Messze elfutottak azok más völgyek rejtekeibe. A czimborák siettek elmenekülni.

Az üldöző ismét utolérte. Tiz lépésnyire bevárta őt, akkor felkapott egy félmázsás követ s felhajítá; a szálfa, mely mellé Szilárd menekült, meghajolt az ütéstől. A Fatia Negra futott a völgybe lefelé.

Ez az út már kétségbeejtő volt rá nézve; lefelé ellenfele is olyan jól haladhatott, mint ő maga; a távolság kettőjük között soha sem volt több tíz lépésnél, a vett seb kezdte egész testét lankasztani s tapasztalá, hogy a kövekkel hajigálás nagyon eredménytelen harcz, a hol az egyiknek csak fél keze van.

Lihegve menekült ismét odább. Keresztül-kasul vezetgette üldözőjét az erdőn, hogy egy pillanatra elbódítsa, -384- mint a futó róka szokott tenni, midőn már tanyájához közel van, a minek bejáratát nem akarja elárulni a vadász előtt.

Utóbb egy eleven sövény állta útjokat, a Fatia Negra keresztültörte magát rajta; ugyanazon a résen követte Szilárd.

Egyszerre egy vadászlak előtt álltak. A szarvas agancsok a ház homlokán s ablakai felett legalább azt sejttették, hogy ez valami vadásztanya.

Egy ablaka az erdő felől nyitva volt az erdei háznak; a Fatia Negra még egyszer megállt, bevárta ellenfelét nehány lépésnyire, akkor megfenyegeté öklével és beszökött a nyitott ablakon.

A lakás körül nem hallatszott kutyaugatás, a mi elég különös volt, hogy egy lak az erdők mélyében ilyen vigyázat nélkül legyen hagyva.

Vámhidy egy perczig sem tétovázott, hogy e helyre is kövesse a kalandort. Átveté magát az ablakon s egy sötét folyosón állt, melynek tulsó végén hangzottak az üldözött kalandor léptei. Oda is utána ment.

A RÉMLÁTÁS.

– Kedves Henriette, mondá Lénárd nejének, a mint a vadászport leverte magáról, nemsokára vendégeink érkeznek Hidvárra, még pedig alkalmasint számosan. Kérem szépen, tegyen készületeket elfogadásukra.

– Meglehet, hogy önnek nálam nélkül kell a házi asszonyi hivatást teljesíteni, mert én kénytelen leszek ez órában Szebenbe rándulni s csak két nap mulva jövök vissza. Meglehet, hogy az illető urak az alatt érkeznek meg, a mit én nagyon sajnálni fogok. Azonban rajta leszek, hogy minél elébb hazatérjek s még itt találjam őket. -385-

Henriettet mind nem nagyon látszott ez az egész érdekelni. Lénárd vette azt észre.

– Az uraságnak azt a szobát nyittassa fel kedvesem, a melynek ablakai a parkra nyilnak; a cselédségnek pedig a földszinti vadász-szobákat, huszonnégy ágygyal.

– Kegyed bámul azon, hogy micsoda vendégcsoport az, a melynél az uraság egy szobával beéri, a cselédség pedig hatot vesz igénybe. Ez, kedvesem, az Arad vármegye által kiküldött fegyveres csapat és annak vezetője, mely a Fatia Negra és bandája kézrekerítésével van megbizva. Miután útjokat erre vették, fel nem tehetni róluk, hogy Hidvárt kikerüljék; én magam hívtam meg a szolgabirót, ki a csapatot vezeti, hogy fogadja el hidvári kastélyomat hadjárata «pivot»-jául, s nem volna esze, ha ajánlatomat igénybe nem venné.

E beszéd alatt ismét hasonlított Henriette azokhoz a festett képekhez, a mik szemeikkel kisérik az embert, de nem lélekzenek.

– A nevét nem is mondtam még leendő vendégünknek, folytatá Lénárd, egykedvű könnyelmüséggel: Vámhidy Szilárd, aradmegyei szolgabiró; derék fiatal ember.

– Engem nagyon le fog kötelezni, kedves Henriette, ha vendégünkkel mindent elkövet, hogy az magát házunkban kényelmetlenül ne érezze. Egyébiránt ön okos nő, fölösleges volt figyelmeztetésem. Engedje kezét megcsókolnom. A viszontlátásig.

Henriette látta őt eltávozni, látta kocsiba ülni és tovahajtatni és akkor elkezdett sírni s ajkait befogta két kezével s fejét elrejté ágyvánkosai közé, hogy valaki meg ne hallja a sírást.

A Fatia Negrát üldözik!… A Fatia Negrát üldözi Vámhidy Szilárd!… -386-

Ide fog jönni; ebbe a kastélyba fog szállni; Lénárd maga hívta őt házához…

Mit tegyen a nő, hogy ezt megakadályozza? a ki fél, a ki szeret, a ki gyűlöl.

Mennyi borzasztó történt már vele ez ifju életben; de ez, a mi következik, a legirtózatosabb.

Lénárd maga hívta meg Vámhidyt kastélyába. Ez a férfi nagyon bizott egy szegény lélek-gyönge nő félelmében; nagyon sokat mert építeni arra a rém-nimbuszra, mely alakját az ő szemeiben oly szörnyen megtámadhatlanná varázsolá, hogy neje hajdani kedvesét vendégül hítta magához, még azt a közönyt is tanusítva mellette, hogy ő maga ugyanakkor házát napokig elhagyja.

Nem jutottak eszébe a férjnek különös esetek? nem hallotta soha hírét ünnepelt, celebrált úrnőknek, a legmíveltebb osztályokból, a kik egy önfeledt pillanatában a rossz tanácsadó szenvedélynek, férjeiket a szerető kedveért megölték!? Nem álmodott római imperátorok kisérteteivel, kiket világ hatalmával kezeikben, egy gyönge nő kétségbeesése buktatott sírba? Mert-e így játszani egy szívvel, melynek csak meg kellene szólalni, hogy elpanaszolja, miért szenved és ő nagyon fekete sorsnak nézne elébe.

Bizonyára ő nagyon jól ismerte nejét; Henriettenek nem volt bátorsága a tőrt, melyre rá volt irva, hogy ezt az ő szivének szánták, megragadni s a fenyegető szivébe ütni.

Elhatározá magában, hogy el fog szökni; végkép elhagyja férje házát. Hová megy? mi lesz azután belőle? ki -387- fogadja fel? Arra még nem gondolt, csupán csak egyről volt bizonyos, arról, hogy Szilárd és ő a sírban inkább, de Hidvár tornyainak árnyékában nem fognak találkozni soha.

Senkije sem volt, a kire bizhatta volna magát; cselédei mind férjétől fizetett kémek és börtönőrök. A pópa is eltünt Hidvárról végkép. Akármely gunyhó, akármely juhásztanya lakója, a kitől segélyt kér, árulója lesz, mert hisz ő szegény, Hátszegi gazdag.

Kétségbeesésében egy régi emlék ébredt fel lelkében. Mikor még egy időben a környék legrejtettebb zugjait bejárta, azzal az ábránddal, hogy szerencsétlen embereket találjon és azokat boldogítsa, gyakran haladt el egy kis ház mellett, mely mindig megragadta figyelmét.

Egy kis vadászlak volt ez az erdők közepén; egészen fából építve, s kívülről simára gyalulva, mint egy kis katulya. Előtte terebély gyümölcsfák álltak, tavaszon virággal, őszön gyümölcscsel rakva, tetejét egészen befutotta az iszalag és vadszőlő-venyige.

A hallgató erdők közepett oly meghivó külseje volt a kisded háznak, hogy Henriette az első látásnál nem állhatott ellent a kivánságnak, hogy abba betérjen.

A házikó ajtaját nyitva találta; csupán kilincscsel volt az betéve. Belépett; odabenn senkit sem talált. Az első szobában keményfa-butorok voltak, a fal mellett egy czifra tálas, festett mázos tányérokkal, az asztalon egy cserépkupa friss tiszta vízzel. Az innen jobbra nyiló szoba ajtaja is nyitva volt; abban sem talált senkit. Ott egy ágy volt medvebőrrel beterítve, több medvebőr szőnyeg helyett a padlón, egy pár tarka hiuz- és vadmacskabunda a falon kifeszítve.

Ebből egy harmadik szoba nyilt; abban sem volt senki. Az fegyverekkel volt körülaggatva, puskák, pisztolyok és különös alakú vágófegyverek, sorban és keresztben, szögekre -388- aggatva és szögletekbe helyezve; a tölgyfa-asztalon kitömött állatok, madarak, az asztal alatt egy kitömött róka lánczra kötve; egy pár vadkanfő erős agyarakkal az ablakok fölött; de semmi élő állat sehol.

Henriette azt hivé, hogy a ház gazdája bizonyosan távol van, s föltette magában, hogy megvárja, míg hazajön. Azonban egyik óra a másik után mult s Henriette utóbb is tovább menni volt kénytelen, nehogy ott esteledjék, s csak eltávoztakor vette figyelembe azt a különös körülményt, hogy ez a ház egészen köröskörül van nőve füvel; sehonnan út nincs tapodva hozzá.

Egyedül, kiséret nélkül, a hogy szokott járni, megállt az erdei lak előtt, lovát megköté a sövényhez s benyitott az ajtón.

Ugyanabban a rendben talált mindent, a hogy először; az első szoba asztalán ismét friss vízzel tele a cserépkancsó; a második szobában az ágy úgy leterítve medvebőrrel, mint elébb, s a harmadik szobában azon sorban a fegyverek, mint először látta.

Ismét várt sok ideig, hogy valaki érkezzék a ház lakói közül, és ismét hiába; késő estig semmi emberi teremtés nem közeledett a ház felé.

Különös emberek lehetnek ennek a lakói, gondolá magában. Mindent tárva-nyitva hagynak, a rossz emberek akármit ellophatnak belőle.

Útközben találkozott szénégetőkkel, – azoktól kérdezgeté, hogy miféle ház ez itt az erdő közepén? Négy közül három nem akarta megérteni, hogy miről van szó? és egyátalában nem emlékezett semmi olyanforma házra; a negyedik végre azt felelte az úrnőnek, hogy abban lakik a «dráku». – A rossz lélek!

Ez még tudnivágyóbbá tette Henriettet; a pópát vevé elő, hogy megkérdje tőle, miféle ház az, a mi ott az erdő mélyében fekszik? senkit sem találni otthon soha. -389-

A pópa is kitérőleg igyekezett válaszolni, úgy tetszik, hogy nem igen emlékezett rá, mintha nem volna ismeretes a házikó történetével, vagy mintha tudna felőle valamit, de nem akarná megmondani, s valami más történeten törné a fejét, a mit válaszul adjon.

Annyit mondott, hogy a szóbeszéd szerint abból a házból valami vadászcsaládot öltek ki, vagy maga a vadász maga ölte el magát és családját, s azóta a környékbeli lakosság közül senkit sem lehet rávenni, hogy annak a háznak a küszöbét bármi kecsegtetésre átlépje s nincs az a vakmerő tolvaj, a ki onnan valamit elorozzon, sem az a kétségbeesett utazó, ki bármely zivatar elől abba meneküljön; mert azt hiszik, hogy azt a rossz lelkek lakják.

Henriette azonban nem hitt a láthatatlan rossz lelkekben; a milyeneket ő ismert, azok mind frakkban, kabátban jártak; még inkább ingerelte a titokteljes bűvköd, mely e házat lakatlanná tevé. Föltette magában, hogy végére fog járni, vajjon csakugyan lakatlan-e?

E végett, midőn harmadszor betért a házba, egy vad rózsát szakított le, s annak egyik szirmát az asztalon levő vizes korsóba veté, másikat az ágyat takaró medvebőrre, harmadikat, negyediket és ötödiket a fegyvertárban levő fegyverek csöveibe dugta.

Mikor aztán negyedszer is meglátogatá a magányos házat, kereste a rózsaszirmokat s egyet sem talált azon a helyen, a hová tette.

Tehát mégis jár itt valaki, a ki az ágyban alszik, a korsóba friss vizet hoz s a fegyvereket használja.

Egyszer a tudnivágy ravitte, hogy férjétől tudakozódjék a kis lak rejtélye felől, elmondva neki mindent, a mit regeképen felőle hallott.

Abból a házból csakugyan kiölték az egykori lakókat, s a nép azt hiszi, hogy benne kisértetek járnak, s nincs a kincs, a miért valaki akár éjjel, akár nappal annak a küszöbét átlépje. Egy öreg földbirtokos X-bányáról, kinek -390- itt némi erdőségei vannak s a ki a mellett szenvedélyes vadász, felhasználta a népbabonát, hogy potom áron megvásárolja a birtokostól az erdei lakot és gyakori lesvadászataira itt tartja lőszerkészletét. Az nem futja ki nála költséggel, hogy saját vadászt tarthasson a háznál, a ki azt egyúttal őrizze; ha zárva tartaná, bizonyos lehet felőle, hogy feltörik, mikor ott nincs: de minthogy nyitva hagyja ajtaját, félve elkerüli minden. Hogy Henriette egyszer sem találkozott vele, annak egyszerű oka az, hogy az öreg úr mint regalista sokszor kénytelen Kolozsvárra feljárni s mikor itt van is, akkor egész éjjel kora hajnalig a leshelyen áll, csak akkor tér haza aludni; délután megint kimegy, s így Henriette, ki rendesen délután kereste fel az erdei lakot, természetesen soha sem találkozhatott vele.

Meg is nevezte Lénárd a kérdéses öreg urat, s most már Henriette nagyon jól emlékezett rá, néha találkozott vele a kolozsvári estélyeken. Lénárd egyébiránt figyelmezteté, hogy elő ne találja hozni az öreg úrnak azt az egész dolgot, ha egyszer összejön vele, mert ez némileg atyafiságban áll a vadorzással, miután saját erdeje nagyon kevés s többnyire Lénárd körülfekvő erdőségeiből lövöldözi el a vadakat. Ennélfogva ezt a szenvedélyét az öreg úr szereti titkolni; annyival is inkább, minthogy nem egészen jó barátságban él Lénárddal.

Henriette azontúl aztán nem látogatta meg többet az erdei lakot, melynek rejtélyes érdeke a nagyon is prózai felvilágosítás által egészen elveszett, s nem is tartotta volna többé illendőnek, hogy valakinek a házába belépjen, a ki férjével nem jó barátságban él. Kalandozó körútjai is elmaradtak; elfeledkezett róla egész e kétségbeejtő estéig.

Most újra feltámadt lelkében a kis erdei lak emléke. Lelkének rettentő hánykolódásai közepett lassankint mint mentő asylum kezdett feltünedezni a bemohosult tetejű házikó, éjjel-nappal nyitva álló ajtajával, lakatlan szobáival és kisérteteivel. -391-

Ez volt az egyedüli hely, a hová menekülnie lehetett, a hol kémektől nem tarthatott, a hol nem fogja keresni senki, a hol elrejtve maradhat, és a honnan ismét visszatérhet, vagy odább tévelyedhet a világba, a hogy a sors mutatni fogja.

Éjjel senki sincs a házban: a szenvedélyes vadász lesben áll. Az is meglehet, hogy most távol van hivatalos ügyekben és napokig oda marad. De ha ott lenne is és vele találkoznia kellene, tarthatna-e e tisztes öreg embertől? Nem találná-e benne inkább természetes védőjét, ki őt innen e hegytömkelegből Kolozsvárig, Bánfi-Hunyadig vagy a mi közelebb van, kivezetné. Onnan aztán eljuthatna Pestre s nagynénje házánál menekvést találna.

Nem töprengett rajta sokáig, úgy fogadta ezt a gondolatot, mint vezércsillag sugarát az égből és sietett azt követni.

Fölvette shawlját, s mintha sétálni indulna, lement a szobaleány kiséretében. Néhány forduló után eszébe jutott, hogy szép volna ide lenn a szabadban vacsorálni; a hold olyan szépen ragyog.

A szobaleány sietett a cselédségnek rendeletet adni a kastélyba vissza s jól hallá, hogy uraasszonya zengő lágy hangján valami andalgó oláh dallamot kezdett el dudolni, a mit egyszer megszeretett. Sokszor dalolta ezt, mikor egyedül maradt.

Az inasok nem sokára elérkeztek a parkba a terítékkel; a nyári lakból lehozták a fonott székeket és a nádasztalt; felterítettek egy szép kerek téren, mit terebély hársak fogtak körül.

Az ételeket is felhordták már s üvegharangokkal letakarták, kogy a lámpafényre odacsődült éjjeli lepkék bele ne hulljanak. A dallam még mindig hangzott.

Szó volt róla a cselédek közt, hogy hívni kellene a nagyságos asszonyt; azonban azt mindenki tudta, hogy nem szereti, ha akkor háborgatják, mikor dalol. -392-

A komornyik minden öt perczben kihúzta az óráját s hivatalosan referált, hogy mennyi már az idő?

Mikor már csak egy óra volt hátra éjféltől s a dal még sem akart helyet adni a vacsora iránti kötelességnek, a komornyik bátorságot vett magának úrnőjét felkeresni s komolyan előterjeszteni: hogy az estebéd régen vár reá.

A dal nyomán és a holdvilág segítségével sikerült neki a hybiscus bozótokon keresztül a dalolóra akadni, ki egy vén platánfának támaszkodva, századszor kezdte újra: «az én gyűrűmet el ne veszítsd».

– Ahá! János, maga most ugyancsak felült; azt gondolta, én vagyok a nagyságos asszony.

– Hát maga mit dalol itt, mint a holdkóros? már két óra óta bolondítja az embert.

A nagyságos asszony parancsolta, hogy daloljam folyvást azt a nótát, a míg csak azt látom, hogy a bokrok között lámpavilág van, mert ő azalatt ott fog vacsorálni s nagyon szereti messziről hallgatni ezt a nótát. Adott is érte egy szép réztűt a hajamba, a miért dalolok.

– Arra sétált a bokrok között. Bizonyosan a vacsoránál ül, csak ott keresse.

– Hüh, teringette! átkozódék a komornyik, homlokon csapva magát s futott onnan eszeveszetten, magában lelkendezve: ez megszökött! -393-

Ez már ugyancsak világos volt. Azért küldte fel vacsoráért a szobaleányt, azért állította oda maga helyett énekelni a kertészleányt, hogy az alatt kijátszva a cselédség őrködő figyelmét, útat veszthessen.

Mit fog mondani a báró úr, ha ezt megtudja? de mit fog tenni? Mindenkit főbelő, a kit elől-utol talál a kastélyban.

Utána rögtön minden ember! a kinek kedves az élete. Keresni kell minden úton. Fáklyákat gyújtani, lóra kapni, kérdezősködni fűtől, fátol.

De biz az mind hiába volt már; a szökevény több mint két órai tért nyert üldözői előtt, a hegyek, erdők között úgy elbolyonghatott, hogy nyomába sem találnak. Reggel felé fáradtan, tikkadtan érkeztek vissza a kastélyba az inasok, vadászok, csatlósok; mindenik azzal a reménynyel, hogy talán a másik találta meg az úrnőt, s a később érkezőket mind azzal a hittel várták, hogy talán az hozza őt vissza. Senki sem tudott felőle még csak hírt is hozni…

– – Henriette, a mint a kertészleánynak megmondá, hogy hol álljon meg kedvencz nótáját dalolni, egyet kerülve a park kigyóútjain, a fáczános kert ajtaján át kisietett az erdőre, s ott mindenütt az út mentében, a fák között haladva, sietett pihenés nélkül az ismerős ösvényen, melyet felismerni segített a barátságos holdvilág.

Senki sem vette észre. Egyszer találkozott csak elkésett szekérrel; de az már olyan messziről elkezdé a csörömpölést, hogy elég ideje volt magát elrejteni szem elől.

A félelem erőt adott idegeinek. Máskor oly gyönge volt, hogy alig sétált végig a parkon, már kimerültnek érezte magát; most pedig két órai sietség után köveken, bokrokon keresztül, magányos éjszakában még fáradtságot sem érzett. Egy dombtetőről visszatekinte; a hidvári kastély tornyát látta még a völgyben, de a távol ködeitől kéken és számítgatá magában: milyen messze lehet már? Észrevették-e már, hogy eltünt? Jőnek-e az úton keresni?

Azután, mintha attól tartana, hogy valamelyike azon -394- ablakoknak, mik a hidvári kastélyból, mint egy rém tűzszemei világítnak utána, megláthatná s elárulhatná, sietve igyekezett le a völgybe, melynek összeboruló rengetegét még a holdvilág elől is eltakarták.

Az éj nesztelen volt, az erdő sötét; robogó csörtetések hangzottak a targally között: éjjel járó dúvadak csapása; egy-egy zúgó éjbogár körüldongva kisérte makacsul az éjjeli futót, mintha utána küldött kém volna az is; a gyönge teremtés szíve reszketett; hátha el is tévedt? hátha rablók kezébe kerül, a kiket most üldözőik az erdőkbe menekülni késztettek? Azért mégis nagyobb volt a félelem, mit Hidvárról elhozott s százszorta nyugalmasabb a rémséges erdő, álmukban beszélő óriás fáival, mint annak szőnyeges falai.

Egyszerre egy nyílt völgy tárult fel előtte, mely ismerősül látszott őt üdvözölni.

Valóban e vadrózsák azok, mikről gyakran szakított virágot kalapja mellé, mikor ezen járt. A vadászlaknak itt kell már lenni. Jól rejtve van az, nem igen találni rá. Jobbra a rózsabokroktól rejtik azt magas bükkfák.

A mint a kilincsre tevé a kezét, akkor csak az az egy gondolat döbbenté meg szívét: ha zárva találna lenni? Ha kivételesen épen most nem lehetne e házba belépni!

Csak el kellett fordítania a kilincset, hogy ez aggodalma megszünjön. Az ajtó most is nyitva volt.

Ekkor betette az ajtót maga mögött s a másik szobáét nyitá fel. Ott sem felelt senki a felhívására. A harmadik szoba szintén nyitva volt, mint rendesen, sőt még egy ablaka a gyümölcsös felé kitárva; különben minden úgy a maga helyén, a hogy rendesen szokta találni: fegyverek, nyugágy s a vizes korsó az asztalon. -395-

Henriettenek egy perczben az jutott eszébe, hogy be kellene maga után zárnia az ajtókat, nehogy eltalálván aludni, meglephessék; de azután elgondolta, hogy az nem volna illendő, a ház gazdáját kizárni saját lakából, ki tán hajnalban átfázva, fáradtan érkezik majd haza, s mennyire megdöbbenne, ha lakát belülről zárva találná.

Inkább arra határozá el magát, hogy ébren fogja őt bevárni, s a mint megérkezik, rögtön felfedezi előtte, hogy férjétől válni akar, kinek bánásmódját nem tűrheti többé. Addig vigyázni fog, hogy el ne aludjék.

Mikor aztán már első izgatottsága lecsillapult, mely teste és lelke minden tevékenységét munkában tartá, akkor elkezdtek a felszabadult képzelem zsibbasztó rémlátásai lelke elé tólulni. Akkor kezdett arra eszmélni, hogy hol van?

Talán, ha e medvebőrt felemelnék, még alatta látható volna a vérfolt a padlón?

Talán épen e szobában rohanták meg őket? Itt hangzott a nő halálsikoltása; itt küzdött a férj irtózatos tusát gyilkosaival; itt könyörögtek térden állva a gyermekek a véreskezű embereknek, hogy ne bántsák őket; itt feküdtek a véres hullák egymásra hányva, talán napokig, a míg ráakadtak, temetetlen, halotti szentségek nélkül. Az éj néma óráiban nem történhetik-e az meg, a mit annyian hisznek? hátha azoknak van igazuk, hogy a túlvilággal nincs megszakítva minden összeköttetés, s a mint az álmodó átjár innen oda, akként a halott onnan visszajárhat?

Hátha az lenne való, hogy e háznak csakugyan nincsen más lakója, mint a kik már meghaltak, s a kik a vendéget elfogadják, a kik tán koczogtatására felelnek, a kik tán mellette ülnek, a láthatatlan házigazdák és véres családjuk lesznek egyedüli társalkodói az éjjel. -396-

Henriette sok sajátszerű babonát hallott e tájon; többek között azt, hogy mikor egy ablaktábla valami kerek folton elhomályosul, akkor otthontalan lélek van a szobában, annak a lehellete veti az üvegre a párafoltot.

A magányban vissza kezde térni ideges reszketegsége, mely csaknem lázzá magasztosult. Ilyenkor nem tudott ülni, sem feküdni; járkálnia kellett alá s fel, hogy lecsillapuljon.

Most ezt sem folytathatta soká; a hosszas sietős útban ki volt fáradva már, nem birták lábai, kénytelen volt ledűlni pihenni a nyugágyra.

Néhányszor végigborzadt ott fekve s olyankor erősséget keresett szívének abban a gondolatban, hogy mégis jobb itt, az ismeretlen puszta lakban, a meggyilkolt ember kisértetes tanyáján, mint volna otthon; s inkább jőjjenek a föld alul a hideg rémvilág nyugtalan kisértetei s üljenek oda ágya mellé és mereszszék rá halottszemeiket, minthogy találkozzék egykori kedvesével férjének házában, és egy födél alatt töltsön vele egy örökre megátkozott éjszakát. Ennél a gondolatnál elnyomta az álom – a kín.

Mintegy félóráig alhatott, nyugtalan, látványokkal háborított álmot; akkor egyszerre felriadt.

Úgy tetszék, mintha távoli kiáltást hallott volna. Tán csak álmában képzelte azt hallani s oly rémes volt, a mit álmodott, oly félelmes a hang, a mit hallott, hogy felébredt rá.

Azt képzelé kivenni a mély csendben, hogy sebesen közeledő lépések hangzanak.

Ismét egy kiáltás! mint egy üldözött vadé, mint egy megsebesült farkasé.

Most már nem álmodott; ezt már világosan hallá. Látta, hogy hol van; a holdvilág besütött az ablakon, mind a három szobában végig látott. -397-

Egyszerre a kert felőli ablakon, honnan a hold bevilágított, egy sötét alak jelent meg, mely a holdvilágot egy perczre elfogta.

Ez alak keresztülugrott az ablakon, s lihegve futott két szobán keresztül, be a harmadikba, a hol a fegyverek álltak.

Henriette látta őt ágya előtt elfutni, hallotta fáradt lihegését, – és megismerte azt.

A Fatia Negra nyomában rohant egy másik rém, kivont karddal kezében; annak az arczában pedig felismerte Vámhidy Szilárdot.

És e rémlátásra sem birta eszméletét veszteni, a mi olyan jó lett volna rá nézve. Kiáltani akart rájuk: lihegve nyögé: «ne! – ne! – ne!» – vagy csak képzelte tán, hogy mondott valamit, a hogy mélyen álmodók szokták képzelni azt; s a mellett világosan látott mindent, a mi tőle néhány lépésnyire történt.

– Megállj! kiálta rá a Fatia Negra rikoltó hangon. Házamban vagy és meghalsz.

– Uram, megálljon ön egy szóra, szólt ekkor halkabb hangon a Fatia Negra, csaknem rekedten, alig hallhatóan. Ön engem megsebesített; ön engem idáig üldözött. Most kezemben van az ön élete, megölhetem, ha akarom. Alkudjunk meg: én nem ölöm meg önt, ön nem üldöz engem tovább. Ön visszafordul innen, s azt mondja, hogy nem birt utolérni. Én önnek esküszöm a halálra, holnap huszezer aranyat fogok küldeni.

– Nem alkuszol? Te nyomorult féreg! Homlokod a -398- pisztoly szája előtt, egy billentése ujjamnak s fejed szét van hordva, s te még ellenem mersz törni. Akarod-e a fejedet megtartani?

– Én a te fejedet akarom elvinni, szólt Szilárd és még egy lépést tett a kalandor felé.

E pillanatban egy átható sikoj rezzenté meg a két halálra küzdő ellenfelet, a mellékszobában egy fehér alak omlott végig a földön.

A másik perczben eldördült a fegyver s a Fatia Negra – élettelenül hanyatlott a szőnyegekre vissza.

A mikor azt mondá kaczagva: «no hát nesze!» a mikor az a sikoltás hangzott: akkor ő a pisztoly száját hirtelen saját szájába fogá, úgy süté el; az erős töltés szerteszét hordta fejét; Szilárd egy meleg véresőt érzett magára aláhullani.

AZ EGYEZKEDÉS.

Lapussa János úr már hetedszer izent Sipos fiscálisnak, hogy látogassa őt meg s mindannyiszor azt a választ kapta vissza, hogy az ügyvéd nem mehet. Mikor jöhet hát? Azt nem tudja. Végre azt izente vissza, hogy se ma, se holnap, sem az esztendő semmi napján nem mehet hozzá.

Sipós úr letett minden összeköttetésről a Lapussa-családdal ama fatalis örökösödési per óta, melynek védvei és ellenvédvei egytől-egyig abban álltak, hogy a pörös felek mennyi rosszat mondhassanak el egymás személye felől. Az ilyesmi pedig nem volt Sipos úr izlésére.

Föltette magában, hogy semmiféle tanácscsal sem fog szolgálni többé sem az egyik, sem a másik félnek, kik a -399- kiméletlenséget oly tökélyre vitték mindkét oldalról, hogy saját ügyvédeik kezdték restelni a dolgot.

Legjobban bántotta a puritán érzelmű férfiut az, hogy a legtöbb botrány a meghalt Lapussa Demeter nevének jutott ki. Ő sem szerette ugyan az öreg urat, vele is sokszor méltatlanul bánt, tiszteletdíjával adós maradt, büszkeségével sértegette, háta mögött rágalmazta; de ő azért sohasem birná magára venni, hogy egy halottról rosszul beszéljen: De mortuis aut bene, aut nihil.

Hanem fenmaradt számára mégis egy szerep ez ügyben: Kálmán védelmezése; e lakhely nélküli ifjunak volt ő törvényesen kinevezett védője s János úrnak e minőségben sokkal sajgatóbb ellenfele, mint maga Lángainé.

– Nem jött el ügyvéd úr én hozzám, én magam jöttem. Pedig igen fontos ügyben akarok kegyeddel beszélni. Hallotta már?

– Látja ezt a kalapom mellett? szólt János úr érzékenyen, a felkötött gyászra mutatva.

Sipos úr azt gondolta, hogy János úr megint a meghalt Demeter urat kezdi el gyászolni.

– Úgy történt, hogy paripája elragadta, a zablája kettétörött, nem fékezhette meg; mikor Hátszegi látta, hogy a ló a magas partról leszökik a vízbe, le akart ugrani a nyeregből; azonban sarkantyúja szerencsétlenül a kengyelbe akadt, s a ló magával rántotta őt a magasból a folyóba. -400- Ott a vízben fejjel lefelé, lábbal fölfelé, hasztalanul erőlködött magán segíteni; a megbőszült paripa átúszott vele a túlpartra, szüntelen maga után hurczolva a szerencsétlent, s mire a tulsó partra ért, úgy összerugdalta a fejét, hogy arczára sem lehetett ráismerni többé. Ma egy hete temették a hidvári családi sírboltba; csodálom, hogy kegyednek nem küldtek a halotti jelentésből.

– Hm, ez elég nagy – (azt akará mondani Sipos úr: «szerencsétlenség», hanem azután csak nem mondott semmit).

– Szegény Henriette! szólt nagyot sóhajtva János úr: ilyen fiatalon özvegységre jutni! s olyan derék, szeretett férjet veszteni el és olyan szomorú halállal! Igazán sajnálatraméltó! És a mi legsajnosabb, senkije sincs, a ki vigasztalná.

– Igazán, a szívem hasad meg érte, tessék elhinni, fiscális úr, – ha meggondolom, hogy holmi nyomorult pénzviszonyok minket abba a sajnálatos helyzetbe hoztak, hogy egymástól ennyire elidegenedtünk; de nem én vagyok az oka; azt tetszik tudni, hogy nem én vagyok az oka.

– Hiszen, ha én hozzám szépen szóltak volna; ha például Henriette csak egy levélben ennyit irt volna: – kedves bátyám; ámbátor szeretett nagyatyánk minket egészen kirekesztett, de mindazáltal remélem önnek rokoni szívétől, hogy nem kiván bennünket ilyen nagy mértékben büntetni; – no, tudja: valami ilyesfélét, hát hiszen én sem vagyok tigris! az én szívem sincsen kőből. Nem tetszik azt hinni, pedig igazán mondom, úgy van. Én már egészen rászántam magamat, hogy az öreg úr végrendelete daczára is a kerekvári dominiumot átengedem Henriette hugomnak.

– No, ne tréfálózzék fiscális úr. Én rokonaim irányában -401- sok áldozatra voltam képes. Engemet félreismer a világ. Engem fukarnak hisznek, kapzsinak; pedig ha a szívembe láthatnának.

– A miket tett uraságod, azok nem igen bizonyítanak rokonai iránti jó indulata felől.

– Annak mind Lángayné volt az oka. Arra haragszom. Azzal nem békülök ki. Az nagyon bántott engemet és édes atyámat. Azt bizonyította ellene, hogy őrült volt.

– Bámultam a hidegvért, a mivel ezt tudta tenni. De ön nem ő rajta állt boszút, hanem testvére árváin; a kik önt és atyját nem bántották, a kik önnel nem is pereltek, a kik öntől nem követeltek osztályrészt és a kik – engedje ön ezt nyiltan kimondanom – mindazokban a vétségekben ártatlanok, a miket ön rájuk fogott.

– Mert, hogy védenczem ama váltóhamisítási ténybe mily ármánynyal, milyen cselszövénynyel vonatott bele, azt uraságod maga legjobban fogja tudni.

– Csak nem hiszi fiscális úr, hogy én nekem valami egyetértésem lett volna azzal a rossz emberrel, a ki őt ebbe belevitte?

– Önnek védencze pedig földönfutó, szegény. Hisz ön a birák megvesztegethetlenségében?

– Az a per, a mit Lángayné kezdett ön ellen, elhúzódhatik -402- a világ végeig, ahhoz én nekem semmi közöm. Vajjon ő nagysága almásszürke fogaton jár-e, avagy rézderesen? az nem az én bajom; hanem az a másik per, mely az én védenczemnek, a ki semmi más, mint egy vándor komédiás, tisztára fogja mosni a nevét, az el fog dőlni igen rövid időn, s annak az eredményét meg nem vásárolja ön valamennyi dominiuma árán.

Ilyesmit mondhattak már mások is János úrnak, mert nem válaszolt rá semmit az ügyvédnek.

– Tudja ön, mit? Dobjuk a tűzbe ezt az egész pert. Én egyességet ajánlok. Megvallom igazán, hogy czudarul benne ülök a tintában. Kénytelen vagyok önhöz, mint ellenfelemhez folyamodni. A váltó ügye biróság előtt van, az a semmirekellő rám vall; maholnap tárgyalás elé kerül az egész; iszonyú skandalum lesz belőle, kiirják az ujságokban, még tán el is itélnek; mert minden ember irigy rám azért, mert gazdag vagyok.

– Nem is kegyedről mondtam: mások azok. És én már most nem látom, hogy merre meneküljek ki ebből a kelepczéből, a miből szívesen szabadulnék, csak bele ne keveredtem volna.

– Közölje velem, szabjon feltételeket tetszése szerint, én látatlanban aláirom.

– Tehát önt megmenteni az az egy mód van, ha Henriette maga jószántából azt fogná mondani, hogy a sokféleképen vitatott váltó még sem hamisított, hanem az ő valódi aláirásával van ellátva, azt kifizetné s megsemmisítené, s ezzel megszünnék ön ellen minden vádkereset alapja.

– Felséges gondolat! kiálta János úr, felugorva helyéből. Hogy megenné a szurkot az az átkozott Margari!

– A föltétel csupán csak egy: a harmadik testvér gyermekeinek «teljes» kielégítése.

– Jó, azt mondtam, hogy mindenbe beleegyezek és nem vonom vissza: Henriettenek és annak a rossz fiunak legyen meg a maga szerencséje. Mit kell legelébb is tennem?

– A mivel ő a váltót be fogja váltani, ha egyszer aláirását elismeri rajta.

– De hisz azt mi úgy is megsemmisítjük; csak nem hiszi kegyed talán, hogy én kifizettetem vele a váltót, miután aláirását elismeré?

– Az engedménylevelet alá fogja irni kegyed, melynél fogva testvére gyermekeinek az atyjukról maradt uradalmakból a zöldhalmit és örökvárit átbocsátja.

Másnap várta vissza az ügyvéd, és azután várta még két hétig; feléje sem jött. Egyszer a birósághoz ment tudakozódni s bámulva hallotta, hogy báró Hátszeginé nyilatkozata -404- már megérkezett a felől, hogy a beperelt váltón az ő saját aláirása van.

János úr tudniillik azt tette, hogy a mint Sipostól kicsalta a jó tanácsot, rögtön postakocsit vett, sietett Hidvárra, ott unokahugával személyesen beszélt e tárgyról. A szegény nőnek sokkal ziláltabb volt a lelke, minthogy arra tudott volna eszmélni, hogy mit tegyen. Ráhagyta magát venni mindenre; elfogadta a János által ajánlott uradalmakat; mit érdekelte őt, hogy melyik mit jövedelmez s irásban ismeré el, hogy a kérdéses váltó az övé.

Sipos úr egy cseppet sem csodálkozott rajta, mikor egyszer csak jött a megbízás a báróné jószágigazgatójától, hogy azt a kérdéses negyvenezer forintot fizesse ki valami pesti üzérnek.

Tehát Henriettenek a saját szívességtételét még meg is kellett jó erősen fizetni, a hogy azt Sipos jó előre tudta.

VÉGSZAVAK.

Henriette kiegyezése nagyon megharagítá Lángaynét. A háládatlan teremtés! Én pört kezdek az öreg végrendeletének megsemmisítésére, én védem az ő jogait is, s ő szépen cserben hagy, mikor már János bátyánk kényre-kegyre megadni kénytelen magát; kiegyezik vele, ki hagyja magát holmi potomsággal fizettetni, mielőtt engemet megkérdezett volna. De még nincs bevégezve a számadás. Ő elismerte a váltó érvényességét s ki is fizette azt; a törvényszék nem üldözi tovább Margarit, szabadon bocsátják, mint olyan bolondot, a ki nem tudja, mit beszél? De egyről elfeledkeztek! Hát Kálmán vallomása micsoda? Nem elismerte-e a fiú biró előtt, hogy Margari biztatására váltót hamisított? Csak várjunk egy kevéssé. Majd elő fog jönni a földönfutó, ha egyszer meghallja, hogy van valami öröksége, a miben osztoznia kell, ott fogja hagyni a falusi -405- ponyvakomédiázást s itt terem Henriettet meglátogatni. Akkor aztán majd előfogjuk őt, hogy világosítsa fel ama váltó történetét, s meglátjuk, hogy nem támad-e abból János barátunkra nézve egy kis kelepcze? Mert meg kell neki törni, ha mind a ketten tönkre megyünk is miatta.

Azonban a legvalószinűbb pontban csalatkozott. Kálmán úrfi nem tünt elő az átengedett nagyapai örökség hírére sőt még csak hírt sem hallatott magáról.

Pedig Henriette mindent elkövetett, hogy őt haza édesgesse. Valóságos szerelmi nyilatkozatokat közlött valamennyi hazai hírlapban «egy eltünt testvérhez, kit nővére tárt karokkal fogad, ha visszatér». Semmi eredménye sem lett. Pedig lehetetlen, hogy ne olvasta volna valamelyikben? Szinész, és ne tudná, hogy mi van a hirlapban?

A névszerinti utánajárás nagyon áldatlan muka volt; a szinpadon nem donatio útján kapja az ember neveit, hanem fog magának egyet via facti, s ha megunta, odább ád rajta. Ma Babérossy Leánder, holnap Fellegváry Ákos. Ki akadna fel rajta?

Következtek a hivatalos köröztetések: Egy ilyen és ilyen ifju kerestetik, a ki hírt tud felőle adni, kap ennyi meg ennyi jutalmat. Ez is mind sikertelen volt; mintha a szinész nem tudna magából minden hónapban más alakot növelni?

A sok sikertelen keresés után végtére egy napon kap Lángayné egy levelet, melyben nagyon hibás asszonyirással ez volt foglalva: «Méltóságos asszonyság! Azon bizonyos szinész úr, a kit méltóztatik keresni és jutalmat kitűzni a fejére, a ki megtalálja, fájdalom, nálam volt két hónapig és két hétig koszton és kvártélyon, és fájdalom, ez idő alatt egy krajczárt sem fizetett, kellett volna pedig nekie fizetni hét forintot a szállásért, nyolczat az ebédért, hármat a mosásért, váltóczédulában, ugyancsak a patikakontót is én fizettem érte négy forintokat és harminczkilencz krajczárt, mint szinte a papnak és a sírásóknak is, meg a szemfödélért és koporsóért, összesen tizenhárom forintokat, mert tetszik tudni, az ifjúcska, fájdalom, meghalálozott, -406- és még a keresztfát is én tétettem neki, akkor mondta meg, hogy mi nevet kell rátétetni; az is két forint volt váltó. És így összesen negyvenhat forint és huszonöt garas, a mit méltóztassék nekem megküldeni, mert én szegény özvegy vagyok és nem tehetek róla, hogy az úrficska meghalt; bizony kolerában halt meg. Alázatos szolgálója: Gyűriné, fehér kenyérsütőné Kis-Pércsen.»

Világos volt előtte, hogy ez Kálmánnak saját mívelte tréfája és semmi kétsége nem volt a felől, hogy ha ő Kis-Pércsre elutazik, ott a földönfutó rokont okvetlenül felfogja találni, még pedig a legjobb egészségben.

Nem restelte a hosszas utazás fáradságát; azonban mennyire meg volt lepetve, midőn a vendéglőben legelső kérdezősködésére azt tudta meg, hogy a kérdéses szinházigazgató csakugyan meghalt és el is temették, adós is maradt, nemcsak Gyűriné asszonyomnál, hanem a korcsmában is mindenféle spirituosumok árában.

Ugyanezt a választ hallotta mindenkitől, a kit e tárgyban megkérdezett; már tudniillik, hogy mindenki megegyezett abban a válaszban, hogy az úrfi meghalt és neki is adós maradt. Végül a pap és legvégül a sírásó is ezt bizonyíták: nekik is adós maradt az utolsó tisztességtételért.

Lángaynénak meg kellett a szomorú tényben nyugodnia; Kálmán adósságait egyébiránt nem fizette ki, sem egyszerű keresztfácskája helyébe sírkövet nem emeltetett. Rossz fiu volt, nem érdemelte meg.

És ezuttal tökéletes igaza volt Lángaynénak, mert Kálmán úrfi csakugyan nem érdemelt nagynénjétől egy jó szót sem. Hinné-e valaki, hogy a gézenguz oda qualificálta magát, hogy még ez a meghalása is csak komédiából történt? Miután annyira eladósodott ott helyben, hogy minden megszökési kisérlete dugába dőlt, mert a cerebreusok éjjel-nappal rálesettek: azt gondolá ki, hogy háziasszonyával egyetértve, magát halottnak hirdeteté ki, egy festett koporsóba belefeküdt, s mielőtt a koporsó fedelét rászegezték -407- volna, kiosontott belőle, s míg hitelezői sírva kisérték ki a temetőbe, azalatt ő a város másik végén nevetve és dudolva ballagott ki a széles világba.

Meglehet, hogy e tréfára egyéb oka nem volt aprólékos adósságainál; mert ha rokonait akarta vele megkínozni, az ugyan kegyetlen ötlet volt egy olyan fiatal szívtől.

Lángaynénak nem maradt más hátra, mint a hosszadalmas örökösödési pert folytatni János ellen. Alkuról szó sem volt közöttük. Abba belevénültek. Lángayné annyit költött már a perre, hogy férjéről öröklött vagyona csaknem ráment. Nem tartott már sem kocsit, sem nagy házat, két szobácskában megfért s nem járt sehova és viselte a negyedévi divatot, csakhogy perét folytathassa.

János úr vesztett. A hétszemélyes tábla megerősíté az itéletet, melyben Lapussa Demeter elmeháborultsága ténynek van elfogadva s az általa tett későbbi végrendelet érvényteleníttetik, fennhagyva az elébbi rendelkezéseit.

Szegény gazdag ember! Még holta után is üldözte az az eszme, hogy ő gazdag! Életében egy lélek sem volt, a ki szerette volna, azért, mert mindenki félt tőle, s halála után még békés emlékezetének sem hagynak békét, bebizonyítják, hogy elmeháborodott volt, s itéletet mondatnak rá.

Hanem már mégis, egy szegény ember ha szemét behunyta, biztosítva van azon kis fejfácska által, melyet fejéhez leásnak, hogy számadásai be vannak végezve s róla többet rosszat nem beszélnek, míg a gazdag embert meg nem óvta a carrarai márvány, melylyel hamvait lenyomtatták, hogy fel ne hurczolják a sírból; halottan a törvény elé ne állítsák és árnyékára sáros lábakkal ne tapodjanak.

János úrra e pör elvesztése rettenetes csapás volt. Egy milliót kellett neki rögtön kifizetni testvérének. -408-

Igaz, hogy maradt még neki több mint ugyanannyi, de mégis: egy milliót birni csak, rettenetes gondolat arra nézve, a kinek már volt kettő!

Addig is sovány volt és két rét görnyedve járt; ez a per, ez a csapás egészen kiszárítá; valami lassú sorvasztó baj lepte meg. Makszika is sok szomorúságára volt, a nagy kényeztetéstől elcsenevészült, nyomorék lett belőle, a birodalom minden orvosi fakultása gyakorolta rajta tudományát remekben, de nem tudott belőle embert csinálni; hanem azért János úr sohasem a maga, sem a fia betegségéről nem panaszkodott. Ha valami részvevő lélek találkozott vele s kérdezé, hogy van? nem aranyerét vádolta; nem mondta, hogy köhög, hanem azt felelte: «koldus vagyok, tönkre vagyok téve, az a bajom; hogy is volna bennem vér, mikor ilyen eret vágtak rajtam: egy milliót kellett kifizetnem! egy milliót. Végem van, el vagyok pusztulva. Csodálom, hogy még élek; más ember belehalt volna. Egy milliót raboltak rajtam.»

Szegény gazdag ember! Mennyire fájt neki az, hogy testvérének ki kellett adnia örökségi részét. Mennyire haldoklóvá tette az a gondolat, hogy most már csak felényire gazdag, mint azelőtt volt.

Gróf Kengyelesyné mindvégig megtartá könnyű kedélyét; férjének most sem lehet rá semmi panasza; kivált mióta a huszártiszt nyugalmaztatta magát s állandóul Aradon vette lakását. A cselszövény olyan finomul volt szőve, hogy az illetőnek mindeddig még a nevét sem tudtuk meg.

Szilárd nevezetes pályakört tett, de melynek esélyei más időszakba vágnak át már s ez egyszerű történet fonalain kívül esnek.

Sohasem házasodott meg. Kengyelesy és a hozzá hasonlók gyakran évődtek vele, hogy most már özvegygyé lett az egykori ideál, miért nem iparkodik mellé jutni, jó parthie volna ám az; ő ezt hasonló tréfás modorban szokta -409- rendesen elűzni; hanem egyszer, midőn Kengyelesyné komolyan előhozta, hogy miért nem közelít Hátszeginéhez, ő bizonyosan mondhatja, hogy Henriette most is sóhajtva gondol egykori kedvesére, hogy kegyetlenség tőle annyira kerülni a szegény asszonyt, akkor azt felelte Szilárd:

És ki tudja, nem lett volna-e közöttük olyan szent akadálya a sorsnak, a mi alól semmi szentszék őket föl nem mentheté? Ki tudja, miért volt jó Szilárdnak úgy kerülni minden találkozást – Hátszegi özvegyével?

Henriette maradt mindenesetre a legboldogtalanabb. Huszonhat éves korában már öreg asszonynak lehete mondani. Idegei uralkodtak rajta ébren és álmában, a legkisebb zörejre reszketés fogta el, ha az ajtót nyílni hallotta: felijedt. Már huszonnégy éves korában felhagyott vele, hogy előtünedező ősz hajszálait kitépesse, mert már akkor nagyon sok volt a fehér!

Az emberek társaságában nem találta szórakozását, a közmulatságokat kerülte; legtöbbször otthon ült bezárkózva abba a félreeső szobában, melynek fél falát már befutotta a sokáig élő asclepias. Ez az egy ismerőse volt még, a ki el nem hagyta. Szerencse, hogy ennek oly szívós az élete; mert ha ez is kitalálna veszni, az sem volna, a kihez beszéljen.

Így legalább van egy lény, a kihez a milliók birtokosnéja így szólhat: – Semmim sincsen, csak te vagy az enyim, emlékezel-e rá, milyen kicsiny voltál akkor, mikor keblemre tűzve hordtalak? csak egy levél! azóta milyen magasra nőttél! mennyi leveled támadt. Minden leveledre tudom, mi van felirva: egyikre halavány örömek, másikra sötét kétségbeesés, bánat, megaláztatás, elhallgatott fájdalom, rettegtető titkok, halálfélelem, álmatlan nyugtalanság, irtózat, gyűlölet, kínzó emlék, észvesztő töprengés, elrejtett -410- sírás, panasztalan keserv, öngyilkos elhatározás, leverő hírek; minden, minden, minden, a mi az ember életét sötétté, kínzóvá, utálttá teszi. Egy-egy levél időközben megsárgult és lehullt, azok mind el vannak téve, ima könyvbe zárva, rájuk irva a lehullás napja; s a kínzott képzeletnek rettentő emlékezete van visszavezetni a lelket azon napok gondolataira. Ez a levél az öngyilkosság; – ez a visszaadott szerelmi jelszó; – ez a kártyán elnyert kastély; – ez a fekete ékszer; – ez a nagyapa átka; – ez a Kálmán szökése; – ez a Fatia Negra; – ez az elitélt nő; – ez a vadászlaki találkozás; – ez a Kálmán halálhíre; ez a többi mind kínzó ábránd, teljesülhetlen remény, két külön csillagban lakóknak egymás utáni epesztő vágya, a kik között egy átrepülhetlen ég fekszik!

Hogy Kálmánnal mi történt halálhíre után, azt rokonai soha sem tudták meg; ők nem keresték tovább az eltemetettnek véltet. Az pedig ki tudja hol, ki tudja mi név alatt járja az országot, keresve a nyomort és küzdve azzal s nevetve azokon, a kik valami tárgyról szeretik azt mondani: ez az enyim. Sokan élnek, sokan meghalnak így, a kik sohasem alkalmatlankodtak a világnak vágyaik kifejezésével. Legtökéletesebb ideálja a szegénységnek: a gazdag ember fiából válik.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

51	kincseive- együtt	kincseivel együtt
51	Sok valószil nűség	Sok valószinűség
87	legunalma sabb emberek	legunalmasabb emberek
190	zokogva es sikoltozva	zokogva és sikoltozva
222	Ejjel jött	Éjjel jött
257	törvényes úrta	törvényes útra
295	valak megint	valaki megint
322	Nem, Hátszegítől.	Nem, Hátszegitől.
366	Egyszer azonbán	Egyszer azonban
378	Huuszonhárom nem	Huszonhárom nem
380	O érte félt	Ő érte félt
381	gyöngéd testatkattal	gyöngéd testalkattal
411	Arulás árulásért	Árulás árulásért

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZEGÉNY GAZDAGOK: REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Szegény gazdagok: Regény

Megjegyzések:

SZEGÉNY GAZDAGOK

AZ UNALOM.