The Project Gutenberg eBook of Névtelen vár (1. rész) by Mór Jókai

A hó olyan sűrűen esett, hogy a ki ezt a csendes utczát látta, azt hihette, hogy Szentpétervárott van; pedig ez a rue des Ours, a St. Martin út egyik mellékutczája.

Az utcza egészen üres, a minek talán csak az az oka, hogy a párisi nem szeret a hóesésben kóborolni. Lehet, hogy még egyéb oka is van. A rue des Ours különben sem igen járt hely, s maga a St. Martin főút is arról van megjegyezve, hogy hét órától fél tizenkettőig tökéletesen csendes, a míg a szinházból hazatérő hintók el nem kezdenek rajta végig robogni. Gázvilágításnak még híre sincs.

Egy pislogó olajlámpa küzd a széltől lobogtatva a sötétséggel, egyike előtt azoknak az ódon házaknak, a mik még a régi Párist képviselték. Az alacsony kapubejárat előtti mély fülkében látható még annak a boldogságos szűznek a kőszobra, melyet egy katonája a Frondenak, abbeli dühében, hogy minden pénzét elvesztette koczkán, tőrével meghasított. Természetesen szörnyű halált halt az istentelen, a hogy az a «madonne aux medaillons» öt emlékpénzén meg van örökítve. Mikor a szél arrafelé lobbantja a lámpa lángját, előtünik egy pillanatra az időtől -2- megbarnult szobor. Mikor pedig a másik oldalra lobbantja a szél a lámpavilágot, akkor egy didergő kis leány alakját tünteti elő, a ki reszketve húzza meg magát a kapumélyedésben. Egész alakja egy durva, veresből megfakult gyapot nagykendőbe van burkolva, a mi elég nagy arra, hogy még a lábait is betakarja.

Egyszer-egyszer a hópelyhek ködfátyolából egy durva szövésű blouseba öltözött férfi alakja merűl fel, de soha sem kerül egész a lámpavilágig; hanem a mint a kapu közelébe ér, megfordúl, s visszamegy. Azután megint előjön. Ugyan különös időt választott a sétálásra.

Az órák tizet ütnek. Ilyenkor minden hazafi és becsületes honpolgár, a ki a St. Martin negyedben lakik, otthon van már s olvassa a «Moniteur»-ből azokat az erős czikkeket, a mik az angolokat oly kegyetlenűl letromfolják; ha jön is egy pár elkésett vándor valahonnan, azoknak a léptei nem hangzanak a friss hóban s közeledtüket csak a kezükben hozott kézilámpás teszi észrevehetővé, a mi nélkül tisztességes ember e század elején nem szokott kimenni, s ha a kávéházból hazatért, elővette a zsebéből, felnyitotta, meggyujtotta benne a viaszgyertyát, s ez által igazolta, hogy nem bolt-feltörő és nem összeesküvő.

Az egyik férfi magas, széles vállú alak, szabályos vonásain kemény zárkózottság kifejezésével. Simára borotvált állán gömbölyű gödröcske. Szemöldei igen sűrűk és egyenesek; arczába kétfelől félhold alakúra idomított pofaszakál vág be. Fején bozontos szőrű magas kásztor-kalap van, lábain letűrt szélű fénymázos csizmák, abban a kezében, a melyikkel a vállán keresztülvetett köpenyét felemeli, tartja egyúttal a rézlámpást, s a másik kezében egy hatalmas görcsös fütyköst csóválgat, a minő ezen időkben általános divat volt.

A másik férfi, a ki az első nyomában lépeget, alacsony, köpczös ember, fején csókaorru kalappal. Hosszú redingotja alul még hosszabban kinyúlik a sarkátverő frakk két szárnya, a kifityegő selyemzsebkendővel. A hátulsó férfinál -3- meglátszik az az igyekezet, hogy az előtte menőnek a sarkára tudjon lépni, míg az első mindent elkövet, hogy azt meg ne engedje történni.

A mint a lámpavilágtól belobogtatott kapu elé ért a magasabbik polgártárs, ott úgylátszik mindkettőjük versenyfutása véget ért, s kezdődtek az előintézkedések a kapun bemenetelre. Még akkor nem voltak azok az álmatlanságra elitélt gályarabok feltalálva, a kiket kapusoknak nevezünk: legfeljebb az úri palotáknál. Tisztességes ember magával hordozta a kapukulcsot, s maga nyitotta ki a kaput.

– A bizony. Hát mit akar ön itt kicsike? kérdé az alacsonyabb férfi, lámpájával törekedve megvilágítani a gyermek arczát.

– Igazi párisi leány, dörmögé közbe az alacsonyabb férfi. Azt tudja, hogy anyja grófné és palotája van; de hogy kinek hívják s melyik utczában lakik? azt fölöslegesnek tartották neki betanítani.

– Engedje csak, szólt az alacsonyabb férfi. Én hadd kérdezem ki. Az a Diána valaki, a ki önt öltözteti, nemde?

– Ellenkezőleg. Ő vetkőztetett le. Nézzék csak. Nincs rajtam egyéb, mint ez a cotillon, meg ez a csunya nagykendő.

S azzal széttárva a veres nagykendőt, a mibe burkolva volt, megmutatta, hogy milyen könnyen van azon alul öltözve. Valóban nem volt rajta egyéb, mint az a fehér öltönydarab, a miben nem szokás az öltöző-szoba küszöbén átlépni, s a minek a nevét, eddigelé ki nem nyomozható okokból, a mai világban a füzértáncz számára találjuk lefoglalva.

A gyermek lehetett valami nyolcz esztendős; azon idők divatjában a kis leányok is épen olyan hosszú, testhez símuló szoknyákat és ingeket viseltek, mint a nagymamáik.

– Ah, szegény gyermek, szólt erre egészen elérzékenyűlve az ifjabb férfi, s meglátva, hogy a kis leány vékony szattyán czipőcskéi egészen el vannak merülve a hóban, hirtelen felvette a didergő teremtést a karjára s beburkolva azt a nagy veres kendőbe, elkezdte nyájasan gyügyögtetni: Ne féljen ön semmit! Ah, hogy át van fázva!

– No de az a Diána, mért vetkőztette önt így le? kérdezé tovább az öreg férfi. Hogyan kezdődött ez? mondja csak.

– Aztán ma este a mama elment az operába, s a Diánának azt parancsolta, hogy engem meg vigyen el a gyermekbálba a marquisékhoz. Szépen felöltöztessen az új -5- selyemruhámba, s aranyfüggőmet, karpereczemet és nyaklánczomat is feltegye. A Diána a helyett elhozott ide ebbe az utczába, itt kiszállított a kocsiból, lehúzta rólam a selyemruhámat, elvette a karpereczemet, nyaklánczomat, függőimet, s én nem tudom mért hagyott itt a kapu alatt. Hisz itt nincs zene. Aztán hova lettek a szép ruháim?

– Az ám. Még jó, hogy azt az ócska nagykendőt rádobta önre, különben a mamának nem volna holnap kis comtesse-e, mondá az öregebb úr, s aztán társához fordult, dörmögve: «már most mit csináljunk mi ezzel a történettel?»

– Itt az utczán csak nem hagyhatjuk ezt a szegény gyermeket. Az embertelenség volna, szólt az ifjabb.

– Ah, csak nem tartunk talán egy kis ártatlan gyermektől, a ki még az anyja nevét sem tudja.

– Azt elhiszem, hogy nem tudja, hanem ha tart az anyja két három szeretőt, fogadom, hogy mind valamennyinek a nevét tudja. Ismerem a párisi gyerekeket.

– Azt hiszem, hogy nekünk nagyon jó a rendőrséget nem háborgatnunk, mikor alszik.

– Eh! Egy jó ötletem támadt. Ezt az ártatlan teremtést a gondviselés küldte most utunkba. Két jó tettet követhetünk el egyszerre.

– Topp! Ez igaz! Szólt az öreg. Megértettem önt. Tökéletes igaza van. Engedjen előre mennem. A míg ön bezárja a kaput, én előre sietek s rendbe hozok mindent. Hozza csak magával azt a kis teremtést. Ne féljen semmit kis grófnécska. Nem lesz semmi baj. Holnap majd eszébe jut önnek a mama neve, vagy a mama keresteti fel; most pedig a gyermekbál helyett menni fogunk a jó tollasbálba. -6-

– Az ám, szólt a gyermek durczásan; pedig milyen szépen fel van sütve a hajam!

Azzal lehúzva a nagykendőt fejéről, a leggyönyörübb gyűrűkbe szedett aranysárga hajfürtöket engedte előomlani, a minőket csak kis comtessek viseltek valaha.

Az öregebb úr tehát kinyitá a kaput, a fiatalabb hátramaradt azt bezárni, az öregebb azalatt előre sietett egy erősen kikoptatott falépcsőn fel az emeletre; míg a fiatalabb csendesen követte, mint a ki fél, hogy gyöngéd terhével eltalál esni, vagy valamibe beleütődni.

Mire a lépcsőre nyiló ajtóhoz ért a kis leánynyal az ölében, az öreg úr már jött reá szemközt s azt mondta, hogy minden rendben van.

A sötét folyosóról egy még sötétebb előszobába léptek, onnan egy ódon faragványokkal czifrázott szárnyajtó egy boltozatos, régi szőnyegzetü szobába vezetett, melyet a karos tartóban meggyujtott két szál argandi faggyugyertya sem bírt világossá tenni.

– Hahaha, kaczagott fel az öreg úr. Ön csak nem nézi valamelyikünket a «croque mitains»-nak, a ki kis gyermekeket eszik?

– Nem, kedveském: nekünk még feleségünk sincsen, hát kis leányunk sem lehet.

– Jaj, kedveském, az más dolog. – Hanem azért mi is értünk hozzá, hogyan kell egy kicsi leányt jól ellátni.

Az alatt lehúzta a kis leánynak a czipőit és átázott harisnyáit, megdörzsölgeté a lábait egy flanell-darabbal s lefekteté az ágyba, mely felvetve állt az alkoveben, beárnyékozva nehéz, szinehagyott damasztfüggönyökkel. -7-

– Ejnye, milyen meleg ez az ágy! mondá a kis leány, mintha valaki most hagyta volna el.

– Ejh, milyen kiváncsi egy kis portéka ez! Dörmögé az öreg úr. – Mondja csak kedveském: szokott ön imádkozni, mielőtt elalszik?

– Derék, felvilágosodott asszonyság! Hanem egy findzsa tojásos punch úgy hiszem nem lesz önnek a meggyőződései ellen. Még talán egy kis piskóta is el fog kelni, meg egy szeletke pástétom.

A véletlen vendég egészen megvigasztaltnak mutatta magát, a míg a csemegézésről beszéltek előtte; a punchot, mit a fiatal úr főzött s a pástétomot, czukorsüteményt, mit az öreg úr szedett elő zsebeiből, engedte jól esni. Később nyügösködött, hogy miért nem adják mind neki, a mi a tányérban van? minek viszik át a punch és csemege egy részét a másik szobába? a hogy elkényeztetett gyermekek szoktak. S hogy nem tették meg a kivánságát, elkezdett sírni; keservesen hangoztatta a «mama! oh kedves mama! egyetlen szeretett mama!» nyafogásokat. A két férfi minden módon iparkodott, hogy kibékítse. Utoljára a fiatalabb valahonnan előkerített egy szép, nagy felöltöztetett bábut; azt vitte oda neki. Arra aztán egyszerre ketté lett vágva minden sírás, a gyermek nagy kedvteléssel kapott a játékszer után: «ah be kedves szép buba! Jaj, de aranyos bubika!» Azt azután addig gyügyögtette, ölelgette a kebléhez, addig altatta, maga mellé rakva a fejét, dudolgatva neki a dajkadalt, míg egyszer csak szerencsésen elaludtak mind a ketten. (Azaz hogy a bubiról jól állhatunk egész bizonyossággal, hogy az aludt.)

– Alszik már! Suttogá az öregebb úr, összehúzva az -8- ágyfüggönyöket s aztán lábhegyen visszatért az ifjabb úrhoz, ki a kandallót szítá fel ez alatt s a tüzet turkálta a vas szénvonóval.

– Ideje! dörmögé az ifjabb. Itt tovább nem maradhatunk. Tudja ön, mi történt a herczeggel?

– Tudom: halálra itélték. Holnap fogják kivégezni. Hát ön mit fedezett fel?

– Oroszlánnyomon rókát, szólt az ifju kedvetlen felsóhajtással. Az, a ki annyi hiú reményt költött fel egyszerre, nem más, mint egy csaló: egy St. Leu-i szabónak a fia, Leon Maria Hervagault; az igazi dauphin, XVI. Lajos fia csakugyan meghalt, miután három esztendeig volt csizmadia-inas Simon mesternél, s mint a magas kiküldött bizottság constatálta, természetes halállal, s hogy ne is kutathasson utána a késő ivadék, oltatlan mész közé temették el a Szent Margit kápolnában.

– No a «Monsieur»2) iránt nem voltak ilyen scrupulosusok, monda az öreg úr, nyugtalanul járkálva alá s fel a szobában. Most kaptam ügynökömtől levelet a Rhénus mellől; azt irja, hogy a Monsieurt Dillingenben orozva fejbelőtték.

– Szeretem mégis, ha vigyázunk, szólt az öreg, abba hagyva a járkálást. Itt most mindennek vége. Nekünk a kincsünket biztos helyre kell vinnünk. Eddig jó gondolat volt az, hogy épen az oroszlán barlangjának a torka előtt rejtettük el. Mindenütt keresték, csak a közelben nem. De azt nem lehet tovább koczkáztatni. Önnek még az éjjel el kell vele menekülnie innen.

– Tudom. A terv napok óta kész a továbbfutásra. A legnehezebb ebből a házból kijutni vele. Ezt éjjel nappal őrzik. Hanem a véletlen egy igen jó ötletet adott. -9-

– Mi ketten ki szoktuk találni egymásnak a gondolatjait még mikor országok választanak is el bennünket. De most a nagyobb kérdés az lesz, hogy hová rejtőzni vele? Ellenségeink keze mindenüvé elér, s a hol a szemeik meglátják a mit kerestek: ott az el van veszve. Még Anglia sem biztos menedék. A dillingeni golyó odáig is elhat.

– Ez a legnagyobb gond, szólt az ifju. Mert ha olyan országba visszük a kincsünket, a hol jó rend és biztosított társadalmi élet van, ott azután rendőrség is van, s a hol rendőrség van, ott minden titoknak nyomára jönnek. Ha pedig olyan helyre visszük, a hol nem avatkozik semmi rendőrség a világ folyásába, ott meg olyan veszélyeztetett állapotok vannak, hogy nem lehet a letelepedést koczkáztatni.

– Mondok önnek valamit. Én tudok egy országot Európában, a hol jó rend van és nincs semmi rendőrség, a hol tökéletes biztosság mellett senkit sem háborgat a hatóság; és a mi legfőbb, egy olyan hely, a mi «extra ictum» esik: lőtávolon kívül.

– Vegye ön elő a térképet. Majd rávezetem erre a helyre, s azután kicsináljuk az útvonalat pontról pontra, a merre ön akadálytalanúl odajuthat.

A két férfi kiteríté a nagy európai térképet az asztalra, s azután belekönyökölve, elkezdtek azon nagy figyelemmel jegyezgetni, halk, alig érthető szavakat suttogva közben.

A tervvel nagyon megvoltak elégedve. A térképet megint összehajtogatták s azt a fiatalabb tette zsebébe.

– Ön magával fogja vinni az aczélszekrénykét. Átadom a kulcsát. Abban vannak minden okiratok. Azután hat darab ingecske, a mire maga az anya hímezte az -10- ismeretes jelvényt. Azonkívül egy millió frank angol bankutalványokban. Hanem ezeket csak utolsó szükségben fogja ön felhasználni. Minden hónapban fog önnek küldeni három ezer frankot a tudvalevő bankárház. Az önöknek a legszükségesebbekre elég lesz. Ha a helyzet kivánni fogja, használjon ön fel nagyobb összeget is. Ön tudja, hogy mi forog koczkán. A saját vagyonát tartogassa meg nehezebb időkre. Az jó helyre van elhelyezve: a kamat nevelni fogja a tőkét. Értesítve van két hívünk?

– Mihelyt túl lesz ön Frankhon határán, értesítsen a tudvalevő utakon. Addig nyugtalan leszek. A mig ön nem tudósít, mindennap álmodni fogok önökről, kártyát rakok ki, abból találgatom, mi történt? Valóságos vén asszony leszek. Sajnálom, hogy nem mehetek önnel tovább; de én már nagyon meg vagyok jegyezve. Ön még új ember; nincsen beirva a fekete könyvbe. Átveheti az én eddigi szerepemet. Engem rögtön elfognának, a mint megkisérteném helyemből megmozdulni. Pedig én tapasztaltabb vagyok.

– Bízzék ügyességemben, szólt az ifju, előkeresve a finom aranyczifrázatú aczél szekrénykét.

– Abban nem kételkedem. Azonban ez a feladat nem fiatal embereknek való. Gondolja meg ön, hogy mi sors vár önre!

– Ön el lesz temetve: olyan jól, mint a hogy valaha embert eltüntettek a világról. S a mi legiszonyúbb: a saját börtönének önmaga lesz az őre.

– Bohó fiu! Alig huszonhat esztendős még! Aztán ki tudja, meddig tarthat ez az elátkozott sors?

– Oh, az iránt nem aggódom. A kik most fölül vannak, azok mind alul fognak kerülni egyszer.

– De önnek addig a maga körül húzott bűvkört elhagyni nem lesz szabad. -11-

– Az, hogy megvénül ön: még a kisebbik baj. De majd ha az, a ki most csak tizenkét éves, három-négy év mulva felserdült hajadon lesz, elragadó szép és tele szívjósággal: mi történik akkor? Most is nagyon ragaszkodik önhöz: akkor meg fogja önt szeretni; lehetetlen, hogy ezt kikerülje. És önnek nem lesz szabad e szerelem viszonzásáról még csak álmodni sem. – Gondolt-e már ön erre?

– Nyujtsa ön a kezét. Ön nagyobb hőstettre szánja el magát, mint a fogoly lovag, ki elvágta a saját lábát, hogy hozzálánczolt fejedelme futását lehetővé tegye.

– «Ez» idekinn alszik; hanem «az» odabenn ébren van. – Jerünk be hozzá és értesítsük.

Az egyik férfi felvette a kétágú gyertyatartót, a másik becsukta a kandalló vasajtaját, s azzal mind a ketten átmentek egy mellékajtón az oldalszobába, mire az elhagyott szobában sötét lett.

«Ez» a gyermek azonban nem aludt; hanem ágyában félkézre emelkedve, figyelmesen hallgatózott az ágyfüggönyök mögül, s a másik kezével a viaszfejű buba nyakát tartá összeszorítva, mintha azt is óvni akarná, hogy meg ne nyikkanjon.

A két férfi eltávozta után néhány pillanatig sötét lett a szobában. Csak a kulcslyukon át szűrődött végig a sötétben egy világsugár.

A gyermek felugrott az ágyból s odafutott az ajtóhoz, vigyázva, hogy zörejt ne keltsen, s bekémlelt a kulcslyukon.

Egyszer aztán léptek közeledtek az ajtóhoz. Mire az felnyilt, már a gyermek ismét lélekgyorsan visszasuhant az ágyba s magára rántotta a takarót.

Nem hozott magával gyertyát; csak az ajtót hagyta nyitva, a miből elég világosság derengett ide által.

Minthogy szemei nem győzték meg felőle a félsötétben, a fülét tartá oda a gyermek arczához.

A leányka látta lassan felnyitott szempillái alól, hogy az a veres gyapot nagykendő az, a mibe ő volt burkolva. Azt átviszi a másik szobába.

És azután visszahoz ugyanonnan egy szép új skót szövésű gyapju shawlt, s azt teszi le az ágy melletti székre.

A mint az öreg úr másodszor is visszamegy a szobába, már nem húzza be maga után az ajtót. Hanem a mellékszobában egyszerre eloltják a gyertyákat s arra azután egészen sötét lesz.

A sötétségben halk suttogás támad. Valami férfi-hang csendesen zokog. Egy másik azt mondja «szszsz!» Arra mély csöndesség lesz.

Hanem a figyelő leánynak úgy tetszik, mintha e nagy csöndben valaki végig lopóznék a szobában; oly óvakodva, hogy lépése meg ne halljék, hanem a parkett koczkái mégis elárulják, egy-egy halk nyikorgással recscsenve meg a ránehezülő lábhegy alatt.

Akkor azután a teljes sötétségben elkezd egy férfi hangosan, keservesen zokogni; s hallik, a mint a homlokát üti a tenyerével.

Azután megint oly csönd támad, mint mikor minden élő lény hallgatózik. Az utczán szóváltás támad: rövid -13- ideig tart, s aztán csendesen tova vonul. Felváltja egy közeledő s megint eltávozó kocsi zörgése.

Ekkor a vegytani gyujtószer meglobban. A mellékszobában a gyertyákat meggyujtják s kijön onnan – az öreg férfi – egyedül.

Az egyedül maradt úr felhúzza ismét a kandallóról az ajtót s újra tüzet szít benne.

Először mindenféle papircsomagokat hajigál a tűzbe. Ez még hagyján. Hanem azután következnek mindenféle leányruhák. A minőket három évestől tizenkét évesig való gyermekek viselnek. Azokat kiterjeszti egyenkint maga elé, aztán összegöngyölve a kandallóba dobálja. Szép drága szövetű ruhácskák, kihímezve, felcsipkézve. Mit vétettek, hogy a tűzbe jutnak?

Aztán elkezd nyugtalanul járkálni a szobában alá s fel, az ajtótól a befüggönyözött ablakig meg vissza. Utoljára odalép a kandallóhoz, kirántja azt a selyemharisnya-párt a kebléből, felitatja vele a könyeit, a mik az arcza barázdáin végig csorognak, s aztán – azt is a tűzbe hajítja.

Aztán leveti magát a karszékbe: feje az ölébe hanyatlik, s úgy marad mozdulatlanul.

II.

A fiatalabb úr kilépett a kapun. A világosság elé érve, ugyanazon öltözet látszott rajta, a mi az imént, s a karján emelve egy leánykát hozott, ugyanabba a színehagyott vörös gyapot kendőbe burkolva s biztató dédelgetéssel beszélt hozzá: eléggé fenhangon, hogy akárki hallhatta.

– No hát, kis comtesse, mégis csak rá tudna találni a mamának a palotájára? Egy szökőkút van előtte? Azon -14- egy kőember háromágú villával, meg egy halfarkú kőkisasszony. Na erről majd rátalálunk. Mindjárt a mamánál leszünk!

De mikor olyan nehéz azt megállni egy kis leánynak, hogy ne sírjon, mikor azt mondják neki, hogy «mindjárt a mamánál leszünk!» – mikor az a mama rég elment már az égbe! És milyen úton ment el!

Azonban egy durva blouseba öltözött férfi jött rájok szemközt, begyűrt sipkával a fején, kurta pipával a szájában. Részegnek tette magát és dülöngélt.

Az ifju úr a falhoz húzta magát, hogy útat engedjen a szemközt jövőnek. Azonban az is a falhoz tartotta magát s beléje kötött részeg módra.

– Nos? Mi az? Ön le akar engem szorítani a járdáról? Ön azt akarja, hogy én lépjek bele a csatornába? Azért, mert önnek a la bouccanier csizmája van, nekem meg csak faczipőm? Olyan polgár vagyok, mint ön! Nem vagyunk-e egyenlők?

Az ifju úr tudta jól, hogy kivel van dolga? Ez az ő embere. A rendőrség álczázott kéme, kinek az a feladata, hogy ő rá vigyázzon és belé csimpajkozzék, mint a bojtorján.

– Nem vagyunk egyenlők, polgártárs, monda neki nyugodt hangon. Mert először is az én karomon egy gyermek van, a ki a mellett még szerencsétlen is, mert eltévedt az anyjától. Már pedig a franczia tiszteli a gyermeket és a szerencsétlenséget. Igaz-e? Honneur au malheur!

– Önnek igaza van polgár. Erről beszélgethetünk, szólt a blouseos, megfogva az ifju úr köpönyegét.

– Minthogy azonban hideg van, szólt az ifju, s a szegény gyermeknek sietős a hazajutás, annálfogva tegyen ön inkább egy szivességet a szerencsétlennel, s szaladjon el a legközelebbi utczaszögletig s hívja el onnan azt a bérkocsist, a ki éjszaka ott szokott állomásozni. Mi addig itt fogunk várni. -15-

A blouseos ember nem távozott el messzebbre, mint a honnan szem előtt tarthatá az embereit; ott sajátszerű fütytyentést hallatott s arra nem sokára hallható lett a bérkocsi gördülése. A bőrrel fedett redőnyös ablakú jármű a három lépcsős felhágóval nemsokára a kapu előtt állt.

– Köszönöm önnek a szivességét polgártárs, monda az ifju, egy húsz sous-s pénzdarabot nyomva a blouseos ember markába. Nem volna önnek ideje velünk jönni és segíteni a házkeresésben – jó borravalóért?

Ha nem kérte volna erre az ifju, a blouseos ember bizonyosan megtette volna azt; de így furfangot gyanított az ajánlatban. Azt hitte, azért akarják innen elcsalni most szép ürügy alatt, hogy e közben a másik férfi eltünhessen a szemmeltartás köréből.

– Nem tehetem, polgár! A feleségem vár oda haza. Az asszony nagyon veszekedő. S én szeretem a házi békét. Csak bízza ön magát erre a bérkocsisra. Ez igen ügyes fiu. Ugy-e Peroquin? Sok éjjeli járást tettél te már Párisban. Jól megszolgáld a húsz frankodat egy órára Peroquin!

Az a bérkocsis is a titkos rendőrség szolgálatában állt. Tudta ezt az a fiatal ember jól.

– Adieu! Ha megbántottam, ezer bocsánat. Most visszavonulok. Hova vonulok vissza? Vagy a feleségemhez, vagy a korcsmába. Ki tudhatja a jövendőt? Ezt a húsz sous-t vagy a feleségemnek viszem, vagy a liqueurbódésnak. A sors határozzon. Fej, vagy irás? Ha fej, haza viszem, ha irás, megiszom.

Azzal fölvetette a pénzt, a mi azonban élével esett a hóba, s nem volt se fej, se irás. Nem is ment a blouseos ember se a feleségéhez, se a korcsmába; hanem a mint az ifju úr a leánykával beült a bérkocsiba, meghúzta magát a lámpásos házzal szemben egy kapu alá, s onnan figyelt arra a mozgó árnyékra, mely a kivilágított ablak függönyén megjelent s újra eltünt. -16-

– Hja, polgár, ha én azt tudnám, hát akkor minden jó volna. Hanem hát épen csak ez hiányzik. A kis comtesse eltévedt a mamájától s nem tudja sem az utczát, sem a házszámot; csupán annyira emlékezik, hogy a ház egy téren van, a hol egy szökőkút áll. Már most hát nekünk sorba kell járnunk minden szökőkutat.

Igazi példánya volt a párisi fiacrenak. Kiborotvált rezes arcz, burnóttól fekete orrlyukakkal, a fülében arany lencsefüggő, a fején kopott piszkos paróka, lenyomatva zsíros carmagnol kalappal, a nyakán egy véghetetlen vászonpólya, melybe az egész álla a fültövéig s az alsó ajkáig el van takarva. Egyéb termetét burnótszín köpeny takarja, melynek hét egymásra következő gallérja van, s hosszú ujjai, a mik felölteni valók.

Akkor az ifju úr mondott valami utczát a bérkocsisnak, a min keresztül a valószinűleg igazi helyes czélponthoz legbiztosabban el fognak jutni.

Egy földszinti ház elé érve, a fiatal úr meghúzta a zsinórt, a mi a bérkocsis karjára volt kötve, s azt mondta, hogy itt egy perczre ki akar szállni.

A mint a kocsi megállt, a földszinti ház ajtaja rögtön felnyilt s azon egy hórihorgas, csontos, vállas férfi lépett elő, futársarukban, egy sarkában következő kövér, tenyeres-talpas hölgy kiséretében, a ki az egyik kezében gyertyát tartott, a másiknak pedig a tenyerét tartotta eléje, hogy el ne fújja a szél.

Erre a kérdésre nem felelt semmit a hosszú ember, -17- hanem felugrott egy szökéssel a bérkocsis mellé s annak egy tapaszszal beragasztotta a száját. Mire a bérkocsis védelemre gondolhatott volna, már akkor a kocsiból kiszökött ifju úr megragadta a két karját, azzal lerántották az ülésből, s oly hirtelen bevitték a házba, hogy meg se nyikkant.

A markos hölgy pedig kiemelte a reszkető leánykát a hintóból s a férfiak után vitte.

Egy szobába vitték, a minek az ajtaja a kapu-bejáratra nyilt: ott megkötözték, betömték a száját, lehúzták a köpönyegjét, leoldozták a nyakravalóját s aztán farkasgúzsba illesztették s úgy ültették fel az ágyra.

Mikor aztán ártalmatlan hallgatóvá lett téve, akkor ugyanarra az ágyra, a melyen ő a falnak támasztva guggolt mozdulatlanul, egy toilette-tükröt helyeztek el.

– Ne féljen semmit, polgár! mondá neki a futárcsizmás férfi; nem lesz önnek semmi baja. Csupán csak le akarják festeni. Tudja, a szépsége végett.

Azzal az ifju úr odaült a tükör elé s a saját két pofaszakállát lenyírta, azután mindenféle pamacsokkal épen olyan rezes arczot, burnótos orrot festett magának, mint az előtte ülő eredeti, a fülébe oda csiptette a függőt, a rossz parókát föltette a fejére, tetejébe a carmagnol kalapot. Azután a nyaka körül csavarta azt a terjedelmes nyakravalót, elborítva vele az annyira ismertető állat. Végre felölté magára a hétgallérú köpenyeget, míg tökéletesen hasonló nem lett az előtte lebegő eszményképhez.

– No most, polgár, legyen nyugodt és ne féljen semmitől, biztatá a megkötözöttet a hosszú férfi a futársarukban. Legfeljebb holnap ilyenkorig visszakapja ön a kocsiját, lovait, köpenyét, nyakravalóját és minden egyéb jogos tulajdonát; a miknek a használatáért, egy napra óránkint húsz frankot számítva, itt hagyunk önnek ötszáz frankot, húsz frank a borravaló. Ide lesz dugva a mellénye zsebébe. -18- El ne felejtkezzék róla. Holnap reggel tizenegy órakor be fog jönni önhöz a tejhordónő; az majd kimenti önt e kényszerhelyzetből s annak majd elmondhatja ön, hogy mit álmodott? A rendőrbiztosnak ne mulaszsza ön el átadni a legszivesebb üdvözletet két ismeretlen tisztelője részéről. Addig pedig viselje ön magát helyzetéhez méltó nyugalommal és hideg vérrel. Hogy jól tudjon ön aludni, szépen bekötjük a szemeit, s ha még sem tudna ön elaludni, kezdje el magában a kétszerkettőt mondani: én is mindig úgy teszek, s mire a hétszerhéthez érek, inkább elalszom, mint hogy kitaláljam. Jó éjszakát, polgár.

A mellékszoba ajtaja kinyilt s azon az említett köpczös asszonyság lépett ki – egy fiucska kapaszkodott a karjába. A kis leányból már fiu lett.

Az asszonyság már nyusztprémes bársony wicklerbe vala öltözve, struccztollas kalappal; a kis fiucska pedig à la polonaise, bő nadrágba, hosszúszárú csizmákkal, prémes bekecsbe, a minek a gallérja fel volt hajtva, a fején egyike azoknak a festőietlen alakú sipkáknak, a miknek a felhajtóját ha lehúzzák s az áll alatt keresztül kötik, az embernek nem kell messze menni, hogy eszkimót lásson; azonfelül a gondos «mama» egy szörnyű nagy shawlt kötött az ifju úr nyaka körül, a mitől annak csak az orrahegye és szemei látszottak elő.

A két férfi oldalzsebeibe dugta a pisztolyait. A fiatal úr egy bőrtokba rejtett ládikát bízott a futárcsizmásra, mit az gondosan a nyakába csatolt. Azzal a hölgy és kis úrfi felültek a hintóba, a két férfi fel a bakra, s a hintó tovább gördült. Most már tudta a kocsis, hogy hová?

A gyermek a bezárt hintóban mélyen aludt, a hogy gyermekek szoktak, ha éjjeli félbeszakított álom után kocsira ültetik őket. -19-

Mikor a nehéz kocsi végig döczögött azon a nagy téren, a hol még beleütődött a tengelye egyikébe azoknak a szétszórt szögletköveknek, a mik egy király szobrának az alapját képezték, s a melynek helyén most egy szomorú faalkotvány van felállítva, két czölöp között egy harántos élű ekevas (a halál ekéje, a guillotin), míg a tér közepén egy megkezdett óriási oszlop talapzata terpeszkedik, a mihez a hozzávaló rézburkolatot még ellenséges ágyúk képezik, (a Vendome-szoboré) – nem jelent-e meg ott álmában egy halavány hölgy alakja, vörös vonallal a nyaka körül, hogy homlokára lehellje hideg csókját? – Mikor keresztül gördült a jármű azon a Szajna-hídon, mely még egyedül volt házakkal beépítve, nem kiáltott-e fel hozzá a Szajnából egy kardal: «maradj itt!» – gazdátlanúl tovaúszó fejek kardala? – Mikor a hófuvatban elrekedt a kocsi az előtt a várkastély előtt, a minek «bagatelle-vár» volt a neve, nem visszhangzott-e még a falak között álmában az a hymnus, a mi e nyolcz nap alatt épült tündérkastélyt fölszentelte? Aztán meg a játszó gyermektársak kaczagása? – S mikor az előtt a kis templom előtt megálltak Saint-Leuben, a hol kocsit és négyes fogatot váltottak a nagyobb sietés végett, nem csendült-e meg érkezésére az a kis lélekharang, a minek kivették a nyelvét, azóta, hogy egy szerencsétlen asszonynak a halála napján gyászimára merte hívni az embereket! s megbüntették magát a templomot is; eladták kótyavetyén, megvette nyolcz aranyért Ottovairi nevű kereskedő s csinált a templomból salétrom-raktárt. Nem mondta-e álmában ez a harang: «gingalló!»

Hanem az, a ki ébren volt, s a lovakat hajtotta: az talán álmodott mindezekről? -20-

III.

Az egyedül maradt öreg úr csak reggel tíz óra felé látogatta meg vendégét. Az ezúttal már valósággal aludt, s csak arra ébredt fel, mikor az ablak és ágy függönyei szétvonattak, s egyszerre világosság hatolt szempilláira.

A gyermek ezúttal igen szeretetreméltó volt, mint szoktak a gyermekek, ha jól kialhatták magokat.

– Ah, uram, az nagyon szép öntől, hogy fölébresztett. Igen jól aludtam. Ez igazán olyan jó kis ágy, mint odahaza. Milyen jó, hogy nem hallom a nevelőnőt zsémbelni. Ugy-e ön nem szokott zsémbelni? Pedig megérdemleném ám; nagyon rossz voltam az este. Nem akartam elaludni. Pedig önök olyan jók voltak hozzám. Még tojásos punchot is adtak, a mi nagyon jó volt. Nézze csak. Egy pohárral megmaradt még tegnapról. Azt bizonyosan ön hagyta ott. Az jó lesz nekem reggelire. Én szeretem a hideg punchot. Meg nem engedem, hogy ön fáraszsza magát a csokoládéfőzéssel.

Azzal felugrott az ágyból, s egy nyolcz éves gyermek ártatlan naivságával odafutott a csemegéző asztalhoz, felkuporodott a szófára, hosszú alsó öltönyével betakarva a meztelen lábait, s megkinálta magát az otthagyott hideg punchchal, a mibe piskótát kezdett mártogatni.

– Nem biz az, kicsikém. Hanem majd mindjárt neki indulunk mi őt fölkeresni. A grófné nem is tudhatja még, hogy ön elveszett. Hisz ő azt hiszi, hogy ön a marquisnőhöz ment gyermekbálba, s igen természetesnek találja, ha onnan éjszaka nem bocsátják haza a kis tánczosnőket, hanem lefektetik szépen s azután a nagyok folytatják a tánczot reggelig. Ön után ma délig nem is fognak tudakozódni.

– Ejh, ön csakugyan szeretetreméltó. Ez nekem nem jutott eszembe. Féltem, hogy a mama haragudni fog, -21- magánkívül lesz s olyankor olyan rút. Máskor meg nagyon szép. Oh igen szép! Majd meglátja ön. Ugy-e eljön velem a mamához? El fogja mondani, hogyan talált rám? De azt ne mondja el, hogy milyen makranczos voltam. Meg, hogy azt kérdeztem, hogy nem akar-e ön megölni? Este mindig nagyon félek. Jőjjön ide, hadd csókoljam meg. No ezt a másik csókot meg vegye át a barátja számára. Őt nem csókolnám meg, mert nagyon szép ember. De ön meg olyan jó. Azt szeretném, ha ön az én atyám volna.

– No de kedves kicsikém, monda kis vendégének, ebben a nem utczára való öltözetben csakugyan nem mehetünk ki várost járni, a mamát is megijesztenők vele. Én azt teszem, hogy elmegyek a pipereárushoz, önnek valami kész öltözetet hozni. Mondja csak: körülbelül milyen forma öltözet volt az, a mitől önt megfosztották?

– Oh! Abukir-szín gros de Naple grêcque, elől csipke trompeuszel és rövid újjakkal.

– Nagyon szép buba! Az éjjel együtt aludtunk, a hányszor fölébredtem, mindig megcsókoltam.

– Ah! Köszönöm. Ez bizonyosan valami kedves leányáról maradt önre, a ki meghalt.

– Ah, akkor nem fogok vele játszani. Elteszem az üvegszekrényembe, karszékbe ültetve. Nem szabad neki a földön heverni. Philinenek fogom hívni. Az az én kis hugom volt, a ki meghalt. Ide üljön mellém szép Philine. – Azt nem is mondtam önnek, hogy engem hogy hínak? Lássa, milyen ostoba vagyok! Csak a -22- keresztnevemet tudom: «Amelie». – Lássa: a polgár leányoknak könnyű megtanulni az anyjuk családi nevét, mert azokat, ha keresi valaki, azt kérdezi: itthon van-e Pomponetné? Köszöntetem Rigolmichonné asszonyt! De az én mamámat minden ember csak úgy híja, hogy «la comtesse!» hát honnan tudnám, mi a családi neve? Én csak úgy hívom, hogy «mama Themire»: s azt hittem, hogy az minden házban van egy.

– Ah, haha! nevetett a kis leány, tenyereit összecsapva. Az volna nekem csak kedves! Hiszen még csak most tanulom az alfabetet s sehogy sem tudok kibékülni azzal a gondalattal, hogy a kétágu villát «i grec»-nek hivják.

– Kedves kis ártatlan bohó! mondá az öreg úr. Hát a virágokat szereti-e ön?

Azzal eléje hozott egy porczellán virágvedret, a miben egy narczisz volt. Egy évtized előtt a salonok divatvirágja.

Ennek a szirmai hófehérek voltak rózsaszín hegygyel, a belső pilise sötétzöld, narancssárga kehelylyel. A virágkedvelők emlékeznek rá, hogy ennek valaha a kertészeti katalogusban Marie Antoinette neve volt.

– Ah, be gyönyörű szép virág! csodálkozék rajta a gyermek. Jajh, ha egyet szabad volna róla leszakítanom!

A kis leány leszakított egy virágot s azt gyermek kaczérkodással az inge szalagcsokrába tűzte.

– Ah! Nézze ön! Erről a szóról eszembe jut, hogy hol lakunk! Hát a palais des narcissesban! Tudja ön, hol van az? -23-

– Akkor egyenesen hazavihet ön, kérdezősködés nélkül. – Oh drága, kedves virágom!

S azzal megcsókolta a gyermek hálateljesen azt a virágot, mely megmondta neki az anyja palotájának a nevét.

– Zárja be ön belülről az ajtót; s csak akkor nyissa ki, ha nevemet mondom: Alfred Cambray.

– Oh, azt a másikat én elfelejtem: csak azt mondja, «papa Alfréd». Azt megtartom!

A míg az öreg úr a lépcsőn aláhaladt, a gyermek fenhangon kezdé el a dajkamesét mondani a képzelt hallgatónak. Egyedül hagyott gyermekek félnek, azért lármáznak.

A mint azonban a kapudörej jelenté, hogy az öreg úr eltávozott, a gyermek felugrott helyéből s elkezdett kutatni a szobában. Mindent össze-vissza fürkészett. Aztán benyitott az oldalszobába: minden fiókot kihúzogatott, mindent összemotozott. – Hiszen ez is gyermekszokás, kutatni – idegen helyen. Mit találna a kiváncsiság valami érdekeset, valami furcsát? – Egyszer aztán, a mint a kutatásból visszatért az első szobába, észrevette, hogy a padlószőnyegen apró papirdarabkák vannak elszórva. Azokat összeszedte s azután megkisérté összerakni az asztalon, míg a tépett rongyokból lassankint kikerült az egész papirlap.

Akkor azután azt, a mi arra írva volt, szépen elolvasta. Pedig meglehetősen kúszált férfiírás volt az. Volt rá ideje; az öreg úrnak egész a passage Colbertig kellett ballagni, hogy divatos ruhatárt találjon.

A mint a visszatérő öreg úr léptei hangzottak a lépcsőn, leszórta az asztalról a papirdarabkákat, s elébb, mint az zörgetett volna, futott eléje kinyitni az ajtót; s mikor az -24- megmutatta neki az elhozott öltönyt, magánkívül volt örömében, tánczolt, keringőzött, kaczagott, csókolta az ajándékhozó kezeit.

– Épen ilyen volt az én bálruhám! Egészen ilyen. – De ez még annál is szebb!

Cambray úr felöltöztette a kis leányt a magával hozott ruhába, oly ügyesen, mintha nagyon sokat foglalkozott volna ilyen feladattal; mikor készen voltak, körültekintett; meglátta az elszórt levélrongyokat a szőnyegen, azokat összesöpörte s beledobta a kandalló tüzébe.

Cambray úr is megpróbálkozott azzal, a mit rajta kívül már olyan sokat megkisértettek: hogyan lehet az ember eszének egyszerre két külön úton haladni? Mintha két ellenkező hippogryph volna fogva a szekerébe s az egyik erre, a másik arra akarná vinni. Mikor a déli tizenkét órát harangozták, az egyik eszmejárás az eltávozott szökevények után ragadta: vajjon megmenekültek-e szerencsésen, s ha a párisi banlieun túl vannak, elég nagy egérútat nyerhettek-e tizenkét óra alatt a nyomukba kerülő üldözők elől? A másik nyugtalanító gondolatja meg odaragadta a névtelen grófnőhöz, a kinek már ezóta mégis meg kellett tudni, hogy a leánya elveszett. A harangütés bimbam szava hol az egyik, hol a másik aggodalmat hozta eléje, mintha az ő szíve is egy harang volna, a mit két oldalt dönget a vaskoloncz.

Hanem az az első hippogryph, a melyik az eltávozottak után húzott, mégis erősebb volt a másodiknál, úgy, hogy Cambray úr, mikor a kis leánynyal együtt beszállt a bérkocsiba, arra a kérdésre, hogy hová hajtson? olyan helynevet mondott a kocsisnak, a minek hollétéről az semmit se tudott, valami idegen ország kimondhatatlan departementjának a nevét, s csak a nagy elbámulására a kérdezőnek tért vissza a jelen helyzethez, megmondva neki, hogy a «palais des narcisses»-hoz utaznak.

A bérkocsis azt kérdezte, hogy melyik oldalára a palotának? mert ez négy utczára szolgál. -25-

A palais des narcissest hajdanában Soubise herczeg építteté – a szép Guimard kisasszony számára. A hirhedett tánczosnő egyedül lakott benne: maga és hozzátartozói.

A forradalom e palotát is elfoglalta, s az is a kalapács alá került: elárvereztek, azaz, hogy kisorsolták. Egy úrhölgy nyerte el azt 120 frankos sorsjegygyel.

Akkora úrhölgy azonban nem született a világra többé, a ki egy egész palotát be tudjon tölteni egy magával: a nyertes eladta Perigault bankárnak; a megvásárló ügyes vállalkozó volt: a nagy palotát felosztotta kisebb lakásokra, a méltóságos nagy termeket vékony falakkal átidomíták sok szakaszú lakosztályokká: egy teremből kitelt salon, antichambre, boudoir és vestibule. A palota a divaturacsok kedvencz lakóhelyéül lett fölkapva, a kiket egy évben «narcissoknak» híttak, a hogy hítták később «incroyablesoknak», «lyon»-oknak, «petits crèvèes»-knek: innen maradt e háztömegen a «palais des narcisses» elnevezés.

– Itt, ennél a kapunál álljunk meg, parancsolá a kocsisnak: aztán ön elmehet. A marquis úr a mama equipageán fog visszatérni.

Cambray úrnak meg kellett engedni, hogy a kis comtesse őt marquisnak czímezze. Ezzel az ártatlan hazugsággal tartozott a kis grófnő saját rangja méltóságának. Egy «pékin»-nel csak nem utazhatott egy kocsiban. A szegény Favras, a kit felakasztottak azért, mert ő volt az «utolsó marquis», hiába szenvedte ki a vértanuságot: a császárság új marquiskat teremtett.

Azzal a kis comtesse kisérője karjába kapaszkodva, vezette azt egész otthonias jártassággal.

– Ne menjünk a főlépcsőn, monda neki, ott minden -26- cselédet föl kellene lármáznunk. Van itt egy melléklépcső, a melyen én önt egyenesen a mama boudoirjába fogom vezetni. Meglepjük őt.

Cambray úrnak tetszett ez az ötlet. Volt benne gyermeki gyöngédség: nem rémíteni meg az anyát szokatlan lármaütéssel; s azonkívül az aristocrata kék vérnek a veleszületett óvatossága: nem bocsátani közhirré, hogy a család nyolcz éves kisasszonyát mily megszégyenítő bántalom érte, s hogy a megmenekülést mily véletlennek köszönheti?

Cambray úr maga is régi nemes volt; régibb talán, mint a ki e palotát építetté: talán nem is Cambraynak hívták mindig. Hanem ezt hagyjuk el most. – A kis comtesse egész észrevétlenűl vezette fel a kapus által felnyittatott rejteklépcsőn oltalmazóját. A vasrácsajtó titkos nyitját is jól ismeré már a kis leány. Egy ódon ruhaszekrényekkel még szűkebbre szorított tornáczon át egy öltőzőszobába vezette Cambray urat. Ott nem volt senki.

Innen átléptek egy boudoirba, melyben egy asztalon himzések és képes albumok voltak kiterítve. Ott sem volt senki, egy rikácsoló kakadún s egy orfintorgató kapuczinus majmon kívül.

Hanem az innen kivezető szárnyajtón keresztül lehetett hallani egy harmonion méla hangját, melyben Cambray úr megismerte Beethoven «Les adieux, l’absence et le retour,» symphoniáját s egy perczre megállt azt hallgatni.

– Ezt a mama játsza, suttogá a kis leány. Ön lépjen be elébb; én hátramaradok. Mondja el neki, hogy elhozott és nincs bajom. Vigyázzon, mert a mama nagyon ideges.

Egy pompás nagy termet látott maga előtt, mely tele volt fényes közönséggel.

A jó társaság kedvencz mulatóideje volt ez évben a déli tizenkét óra. Akkor tartották a hangversenyeket.

Csupa meghivott vendégek voltak, grand toilettben. A hölgyek mind fiatalok és szépek; azon kor erényes divatja szerint kebleik betakarva himzett kendőkkel; az öltönyökön drága himzet és brüsseli csipke, a hajfürtökben igaz gyöngyök; a férfiak is csupa salonöltözékben: tökéletes magyar nadrághoz rövid derekú frakkok, nagy, fényes érczgombokkal, a himzett mellény széles leffentyűi a frakk mellére két felől kihajtva; a bodros himzett ingelőben ragyogó melltűk, s a széles fehér nyakravaló oly magasra föltekergetve, hogy az eldugott áll kényelmesen mozoghasson benne; a nadrágzsebből a zsebóra láncza fityeg le mindenféle csengő-bengő hiábavalóságokkal.

És az egész társaság közt a ki a központot képezi, maga a háziasszony, a szépség eszményképe: maga Cythere; ott ül a harmonion előtt, hosszú aranyhaja csodaszép gyűrűkben vállára omolva.

Mikor e fényes társaság közepett megjelent Cambray úr, egyszerű barna téli felöltőjében állig begombolva, fénytelen csattos czipőkben, s fekete keztyűkben, s még hozzá a boudoir felőli ajtón, a mi nincs a közönség számára nyitva: mindenki bámulva tekinte rá. – Maga a zenéző úrnő, valami sértett méltóság kifejezésével kelt föl a harmonion mellől s bámulva szólítá meg az idegent: «uram!»

E pillanatban azonban egy ezüstös bérruhás inas törte magát a főajtón át valamennyi vendégen keresztül s minden tekintetet félretéve rohant oda a grófnőhöz, valamit súgva a fülébe, a mire a grófnő ez önkéntelen kiáltásba tört ki:

A szép úrhölgy elfeledte az egész előadást, a jelenlevő fényes társaságot; térdre esett a karjai közé rohanó gyermek előtt, sirógörcsöket kapott s utoljára elájult. Fölemelték, kivitték a teremből. Két orvos rohant utána, érvágó tárczáját tapogatva oldalzsebében, míg a hölgyek flaconjaik tartalmát öntözték az elájult arczába.

Azután, hogy az ajtó becsukódott, egyszerre az egész társaság mind Cambray urat vette körül. A szép hölgyek megfogták kezeit; oda erőszakolták, hogy üljön le közéjük a kerevetre, egy szőke delnő jobb felül, egy creol szépség bal felül, a férfiak egymás vállain keresztül törekedtek neki a kezeiket nyújtani szorongatásra. Mind szép deli ifjak voltak. Csupán egy volt közöttük idősebb úr, de az is délczeg alak: büszke, hódító arcz, magasan hordott sasorral, hegyesen összemenő szemöldökkel, megigéző mosolylyal ajkain. A haja, az akkori férfidivattól elütően, nem volt a homlokára szemöldig lehúzva, hanem büszke csigában felcsavarítva. Ez kötelességének tartotta magát a jövevénynyel megismertetni. «Én de Fervlans Lyonel marquis vagyok.»

– Ah, legyen olyan jó, mondja el nekünk, a grófnő barátainak, hogyan történhetett ez? Valami rendkívüli eset!

Cambray úr aztán elmondta sorba, a mi a gyermekre vonatkozott. A legmélyebb figyelemmel hallgatták; a kiváncsi hölgyfejecskék egymás vállain keresztül néztek rá bámulatra felnyilt szemeikkel. Egy szép szöszke princesse a kis himzett zsámolyra ült le a lába elé, úgy hallgatta. Mindenki meg volt illetődve. Többen sirtak. Mikor vége volt a történetnek, marquis de Fervlans oda ment Cambray úrhoz, megszorította mind a két kezét; szemei teli voltak könynyel; szemöldei vonaglottak és álla remegett. -29-

– Köszönet! köszönet önnek; derék férfi. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni.

– Mennyi gyöngédség! suttogá a szép szöszke a Cambray úr mellett ülő barna szépségnek hallhatólag. Ugyanolyan öltönyt szerezni a kis leány számára, a milyentől megfosztották.

Ekkor az egyik orvos visszajött a mellékszobákból, finom pedanteriával árulva el, hogy a nagy veszély már túl van a válságon, s azzal odament Cambray úrhoz.

A grófnő egy persa szövetű ottomanon feküdt, eszményien oda omolva a dagadó kerevetre, s ölében tartotta a kis Amelie fejét, gyöngéden simogatva annak selyem hajfürteit; a kis leány viszont a kis buba fejét tartá úgy az ölében s annak hizelkedett hasonlóul. Az egyik orvos a félkezével a grófnő üterét vizsgálta, a másikban egy zsebórát tartott; az alsó ajkát erősen előre pittyeszté, s a szemeivel a saját szemöldökeit igyekezett meglátni.

Az alkoven függönyei mögött egy komornaféle tartott a kezében egy drága porczellán medenczét, szótlan pantomiával élénk szemrehányásokat látszott tenni az inasnak, ki hebehurgyaságával okozta ezt az egész ijedelmet, míg az bűnbánó képpel látszott imádkozni hálaadást az éghez.

A grófné elragadó bűbájjal tekinte Cambray urra, s azzal mindkét kezét feléje nyujtá, megfosztva azokat az orvos diagnosisától, s a leánya selyemhajának érintésétől, hogy kapcsolatba hozza Cambray úr fekete keztyüivel, a mik még mindig szarvasbőrből voltak.

– Nem bírom önnek megköszönni uram. Engedje mondani «barátom». Hálát fogok ön iránt érezni, a míg élek. Amelie csókold meg ezt a kezet! Nézd meg jól ezt -30- az arczot. Szivedbe vésd; soha el ne felejtsd. Ő téged az életben a legnagyobb veszélytől szabadított meg.

Cambray úr pedig hallgatott is, nem is, ezekre az ömledezésekre. Az ő erősebbik hippogryphje azok után a menekülők után ragadta őt már. Szerette volna megtudni, ha megszabadulhattak-e? s a szép grófnő hálálkodásai alatt is az jutott eszébe, hogy mennyi sopánkodás a miatt, hogy egy kis comtesseről lehúzták a ruhát, s kinn hagyták az utczán; pedig van egy másik leány, a kivel még annál sokkal nagyobb kegyetlenséget követtek el.

Ekkor a szép grófnő egy nagy elhatározásra vette magát. A nyakában függött fekete zsinóron egy medaillon. Nem értékes külső, csak elefántcsont, hanem szétnyitva, remek miniature festésben, a kis Amelie mellképét engedi látni.

– Ha kedves önnek a kis talált gyermek emléke: fogadja el ezt tőlem, s gondoljon kis védenczére – néha.

Ez igazán nagyszerű ajándék volt. A grófnő azt adta oda, a mi saját magának legkedvesebb volt.

Cambray úr azonban nem tette azt a keblébe; gondolta magában: az eleven alaknak átadtam ugyan az igazi kedvencz jó meleg ágyát; de ebben a meleg szívben nem fog az ő helyette pihenni.

Megköszönte az ajándékot, megcsókolta a grófnő kezét; azután a kis Amelie arczát, a mit ez pirosra gömbölyített mosolylyal kinált eléje; – meghajtá magát s eltávozott.

«Ah, már el akar bennünket hagyni? Megfoszt kedves jelenlététől? Nem engedi magát marasztaltatni.»

Határozott szándéka volt az elmenetelre. Pedig Beethovent is emlegették előtte. Ejh, azt a disharmoniát, a mi most az ő lelkében kavarog, nincs zeneköltő, a ki symphoniába szedje. -31-

Akkor azután a fölött támadt nemes vetélkedés, hogy melyik uraság ajánlja fel az utczán sorba állított hintók közül a magáét, a nemes szabadító hazaküldésére?

– De ezt nem engedem magamtól elvitatni! hatalmaskodék a parancsoló tekintetű marquis. Ez a jog és kötelesség engemet illet. Lehessek olyan szerencsés, uram!

Azzal karját az öreg úré alá öltve, saját magas személyében kisérte őt ki egész a vestibuleig, a hol vörös ruhás svájczi bérhuszárja állt a többi inas urak csoportja közt; annak parancsot adott, hogy járassa elő a hintaját. Azután mindkét kezével megfogva Cambray úr kezét, háromszor fölemelte s háromszor lenyomta azokat; akkor hármat hátrafelé lépett, még az újjai hegyével az ajkaitól. egy üdvözletet vetett felé s addig be nem ment az előterem ajtaján, a míg Cambray úr el nem távozott a vestibule ajtaján.

… A mint pedig Cambray úr kilépett a grófnő boudoirjából a terembe, s az inas, Jocrisse úr, becsukta az ajtót a háta mögött: a szenvedő grófnő felugrott a kerevetről s csipkezsebkendőjét arcza elé tartá, hogy kitörő nevetését elfojtsa vele. A kis Amelie anyjának az öltönyébe temette az arczát, úgy kaczagott, a szobaleány a markába vihogott, s Jocrisse úr, az inas, két tenyerével a hasát fogta, fejét a térdeig hajtá, vállainak rázkodásával jelezve elfojtott jókedvét; maga a gyógykezelő ordinarius is mosolyra vonta szét az ajkait s burnótszelenczéje tetejére peczczentve két újjával, kinálta azt oda collegájának, ki elfojtott kaczagás hangján magába befelé nevetett.

Belépett a parancsoló tekintetű marquis: az azután mindenkit kiküldött a szobából s egyedül maradt a grófnővel és kis leányával. -32-

… Cambray urat pedig vitte a marquis hintaja, úri kocsiknál szokásos gyorsasággal Páris utczáin végig.

Cambray úr el volt merülve gondolataiba; nem igen nézegetett ki a kocsiablakon. Az sem volt valami nagyon kedvére, hogy ő most egy úri hintóban kocsizik, a mi egy olyan nagy úrnak a tulajdona, a kinek ő soha se hallotta a nevét. Azon volt, hogy mentül jobban behúzza magát a hintó mélyébe. Azonkívül is a hó oly sűrűn esett, hogy nehéz lett volna megkülönböztetni, hogy a rue St. Martinon, vagy a tölcséralakú rue Mouffetardon gördül-e végig a hintó?

A bakról leugró svájczi huszár siet kinyitni a hintó ajtaját, s a belépő Cambray úr egy kivont kardú sergeanttal találja magát szemközt.

Cambray urat, miután zsebeit kimotozták s azokból minden gyanús és életveszélyes tárgyat elkoboztak, fölvezették egy második emeleti szobába s oda bezárták.

Úgy látszik, annak sok nevezetes lakója volt már. A falak tele voltak írva nevekkel; némelyek fölé alkalmi strófák is voltak jegyezve, egy-egy a silhouettjét örökíté meg a falon, többen pedig azoknak a torzképeit, a kik őket idehozták; a guillotine is ott szerepelt az illustratiók között. (Ez az a bizonyos.) -33-

Az új lakó nem igen volt meglepetve. Úgy vette a dolgot, mint a tengerész, ha zátonyra kerül. Nem kellemetes helyzet; de készen lehet az ember rá, ha a koralszigetek archipelagusán utazik keresztül.

Csak az összefüggést nem értette még az események között. Hogyan lehet az, hogy a háladatos grófnő palotájából az elérzékenyült marquis hintaja hozta őt ide?

Estig törhette rajta a fejét. Csak egyszer nyitotta rá az ajtót egy vén mogorva porkoláb, a ki valami levesfélét és kenyeret hozott a számára.

A porkoláb azért csak letette az asztalára a levest és a nyolcz lat kenyeret.

– Figyelmeztetem önt, polgár, monda egykedvűen a foglyának, hogy ha ön netalán abban a gondolatban járna, hogy éhen ölje el magát, mi az orrán keresztül fogjuk önbe beletölteni a levest.

A nagy csörömpöléssel felnyiló ajtón keresztül egy szép, hódító tekintetű férfi lépett be hozzá: a kedves de Fervlans marquis. Ezúttal azonban nem volt leereszkedő, sőt inkább büszke tekintettel sietett egyenesen a fogolyhoz, s azt mondá rideg, megriasztó hangon:

– Minden el van árulva. Valljon meg ön mindent őszintén. Ez az egyedüli menekülés.

– Az ám, szólt nyugodtan. Ezen szokás kezdeni, mikor valami nagy házfeltörés után gyanús egyéniségeket összefogdosnak. Hát csak mondja ön, uram, kinek a gyémántjait lopták el, s hogy kerülök én a bűnrészesség gyanujába?

Erre a parancsoló tekintetű férfi elnevette magát, s egyszerre alább eresztette a fejét.

– Úgy látom, hogy önnek helyén van a szíve, Cambray -34- úr. Önnel nem lehet a megkezdett hangon folytatni. Én sem bánom hát, kezdjük más modorban. Hiszen lehet, hogy mint igen jó barátok fogunk elválni. Mit mondok: elválni? egyesülten haladni. Tehát kezdjünk egy kis kedélyes beszélgetéshez. Tetszik önnek egy szippanat burnót? Igen jó spanyol rapée.

– Köszönöm, szólt Cambray, belecsippentve a burnótba s csöndesen szippantva belőle. A rendőrségnél csempészett burnótot szívnak?

– Ördöge van, hogy kitalálja, nevetett de Fervlans. Tehát egyezzünk meg abban, hogy nem veszszük a dolgot vallatásnak, hanem csak kedélyes beszélgetésnek, s akármit fogunk egymásnak mondani, semmiért indulatba nem jövünk. Áll az egyezség?

– Tehát, hogy az elején kezdjem. Önnek volt egy jó barátja, ki önnel egy szálláson lakott. Ez a mult éjjel elhagyta önt.

– Kérem. Önök szállásán egy leány is volt elrejtve, a kit senki se látott.

– Bocsánat, uram: franczia lovag nem szokott se kérdezősködni, se fecsegni olyan titkokról, a mik hölgyeket érdekelnek.

– Ez azonban nem volt a czélzott categoriába eshető hölgy, hanem egy gyermekded leányka, mintegy tizenkét éves.

– De hogy lehet egy hölgynek az életkorát meghatározni, a kit senki se látott?

– Vannak rá igazoló gyanús körülmények, mondá de Fervlans. Mi oka volt önnek a szállásán játékbubát tartani?

– Játékbubát? Oh azzal én magam szoktam játszani. Különcz vagyok. Öreg uraknak szoktak ilyen bolondságaik lenni.

– Jól van. Eltűröm ezt a sakkhúzást is, ámbár elég -35- szabályellenes. Ön a királynéját rochiroztatja. De hát ahoz mit szól ön, hogy a mult este önök ketten egy eltévedt leánykát szedtek fel az utczán, s azt felvitték a szállásukra, az emberszeretet ürügye alatt, nehogy megfagyjon szegényke; voltaképen azzal az utógondolattal, hogy ezáltal tévutra vezessék az önökre figyelő rendőrközegeket. Önnek a barátja fölvitte az ölében a vörös kendőbe takart eltévedt leánykát s egy óra mulva visszahozott ugyanazon vörös kendőbe burkoltan egy másik lánykát, azzal a neszszel, hogy annak eszébe jutott az anyja lakása s most viszi hozzá haza.

– Dehogy fogták! Hiszen ha elfogták volna, most nem kinálnám önt spanyol rapéeval, hanem valami más spanyol találmánynyal. De épen ez a hiba. Először is a rendőrkém volt ügyetlen, hogy a tíz órakor felvitt nyolcz esztendős leány, s a tizenegykor lehozott tizenkét esztendős közötti termetkülönbséget észre nem tudta venni; hanem azután az ön barátjáé a kivitel minden érdeme: hogy a rendőrség szolgálatában álló bérkocsist először impertinens ravaszsággal, azután meg brutális erőszakkal nem csak ártalmatlanná tette, hanem még menekülése eszközéül is felhasználta; úgy, hogy most oly nagy egérútat nyert előttünk, hogy utolérnünk lehetetlen! De nem is tudjuk, hogy merre felé szöktek?

Cambray úr visszatartá a sóhajt, melylyel keblének terhe meg akart szabadulni. Nem árulta el megnyugvását.

– Nekem se a leányhoz, se az ifjuhoz semmi közöm, szólt nyugalmát visszanyerve. Az ő családi titkuk ez, a mibe én nem tolakodtam soha.

– Ezt a sakkhúzást nem tűröm, Cambray úr! Tanúk és adatok vannak rá, hogy ön a titokba be volt avatva.

– Önök valószínűleg felkutatták azóta a lakásomat s találtak ottan adatokat? -36-

– Mindent megtettünk, a mi kötelességünk volt; felszakíttattuk önnek a parkettjeit is, szétszedettük a butorait, még a majolica szobrait is összetörettük (a miért nem mulasztjuk el bocsánatot kérni) és semmi terhelő iratot, vagy egyéb jelt nem tudtunk feltalálni; hanem azért mégis tudjuk jól, hogy ön tegnap barátjától egy czédulát kapott, melyben az önt a kitört veszélyre fenyegeti. Tudjuk jól, hogy önök az éjjel ketten egy szökési tervet dolgoztak ki. Tanunk van rá, a ki e tervet kihallgatta, a ki e levélke széttépett rongyait összeillesztette és elolvasta.

– Hogyan? kiálta fel Cambray, nem birva fölgerjedésének ura lenni, s ököllel ütve az asztalra. Az a kis leány, a ki dideregve kuczorgott a hófuvat között kapunk szögletében; a ki azt beszélte el, hogy őt a cseléd kirabolta s itthagyta; a ki nem tudta az anyja nevét, meg a szállását, a ki azt állította, hogy most tanulja az alfabetet ismerni; a ki engem hálatelten ölelt, csókolt, Alfréd papának nevezett!

– Az a mi legügyesebb detectivünk, a ki nem egy gonosz összeesküvőt kerített már horogra! egészíté ki diadalmas hangon de Fervlans.

– De az rettenetes! szólt kezeit összecsapva indulatosan Cambray, hogy egy nyolcz éves leánygyermek, egy főnemes leánya, magát kémkedésre, árulásra engedje használni!

– Mondja ön inkább: bámulatos és lesujtó tudat minden ellenségére nézve az államnak, hogy már a nyolcz esztendős gyermekben annyira ki van fejlődve a franczia állameszme iránti hűség öntudatos működése!

– E szerint való az, a mit csak mesének tartottam, szólt Cambray, két összetett kezét térdei közé szorítva, hogy a hatalom egy egész szövetséget tart fenn, szép hölgyekből, deli ifjakból, és ártatlan gyermekekből; a kiknek -37- feladatuk gyöngéd érzelmek álarcza alatt belopózni a családok szentélyébe; behálózni a hozzájárulhatlan embereket; hizelegve csalni ki azoknak titkait; – s ezeket együtt a «Cythere dandárának» nevezik!

– Ma volt szerencséje önnek színről-színre láthatni e tündéri társaságot, szólt keztyűjével veregetve tenyerét de Fervlans.

– Hát azok, a kik ott körülem csoportosultak, könnyekkel szemeikben, hálálkodással ajkaikon, a deli szép hölgyek…

– S az a házi úrnő, azzal az isteni megjelenéssel, a ki visszahozott gyermeke látására elájult…

– Az maga Cythere helytartónője; a ki maga tanította be kis gyermekének azt a szerepet, a mit az önök előtt eljátszott.

Cambray magánkívül ragadta elő zsebéből az ajándékba kapott elefántcsont medaillont, s azon volt, hogy azt a sarkával összezúzza. – Hanem aztán magához tért.

– Nem! A gyermek nem hibás. Azok a vétkesek, a kik őt ily szörnyeteggé nevelik. S azzal visszacsúsztatá zsebébe a medaillont. «Ez nekem jó talizmán lesz jövőre!» dörmögé keserű gúnynyal.

– Figyelmeztetem önt a szerződésünkre, uram, szólt a marquis; hogy akármit mondunk egymásnak, a fölött indulatba nem jövünk.

– Már lecsöndesültem, szólt Cambray, s úgy hiszem, hogy ön sem fog ezért megneheztelni, ha kimondom, hogy önök ilyen módon tönkre teszik a társadalmat.

– Azonban hát mi nem azért jöttünk össze ezen a helyen, hogy itt akadémiai értekezést folytassunk a nevelésügy és az államérdekek theoriái fölött. Maradjunk csak a tényeknél. Ön ellen be van bizonyítva, hogy ön egy szövevényben -38- részes, mely a jelen állami rend megdöntésére készült s a minek főfonalai épen ma és tegnap tépettek szét Enghien herczeg, Cadoudal, Pichegru és mások életfonalával együtt.

– Azt nem fogjuk tenni, Cambray úr; ellenkezőleg nagy gonddal fogjuk őrizni önnek az életét. Ha egyszer meg talál ön betegülni, meglássa, hogy micsoda kitünő orvosi ápolásban részesül majd. Nekünk arra az elmenekült jó barátra van szükségünk, a ki láthatatlan kötelékekkel most is önhöz van kötve. Nekünk azt kell megtudnunk, hogy hova lett az az ember? s ezt csak ön által tudhatjuk meg.

– Azt ön jól tudja. Tanúnk tudósítása így szól: «van egy ország, a hol nincs rendőrség, mégis van rend, eredj féltett kincsünkkel oda!» Hol van ez az ország?

– Tanúnk e szót hallotta az ön szájából, s ön megmutatta a helyet a térképről barátjának.

– Cambray úr. Beszéljünk okosan. Ön bankár. Legalább annak van a rendőrségnél bejegyezve. Az államnak érdekében van e titkot fölfedezni. Ha megmondja ön, hogy hol van az a hely, a hova az ön barátjának ajánlva van elrejtőzni, ön oly magas érdemeket szerez magának az által, hogy követelésekkel léphet fel, a mik a mesével határosak. Akar ön a kormány pénzműveleteinek ügyvitelével megbízatni? vagy általános bérlethez jutni, mely csodajövedelemmel van egybekötve? Akarja, hogy a hadseregi szállítás fővállalatát Hoingerlot bankártól elvegyék s önnek adják által? Akarja ön a hadsereg egyenruha-szállítását megkapni, a min Barchut szabómester már eddig annyit nyert, hogy a hotel Thelussont megvehette hét millió frankon, csak azért, hogy lerontassa? – Vagy ha rögtön és egyszerre akar kielégíttetni, szóljon: beszélhet milliókban! -39- Az állam nem fillérkedik. Kezében van önnek a szerencséje!

– Sajnálom, uram! hogy ilyen szép alkalmat el kell szalasztanom a meggazdagodásra; de kalmár vagyok ugyan, hanem szédelgő nem vagyok. Azt, a mi birtokomban nincs, nem adhatom el.

– Jól van, önnek nem kell pénz. – Ön nem is bankár. Ez csak mese. – Ön sértett ellenfél. Mellőzött tehetség. Mondja meg ön, mi a nagyravágyása? Kormányzó akar lenni? Mondjon ön bármi nagy hivatalt! holnap a kezében lesz a kinevezési okmány.

– Azt is igen szépen megköszönöm, uram; de nem nyúlhatok utána. Nincs tudomásom az elmenekült úr leendő lakhelyéről.

– S ha azt mondom önnek Cambray úr, hogy ön vonakodása által a fejét koczkáztatja…

– Azt felelem rá, szólt Cambray, nyugodt mosolylyal emelve fel az asztalon hagyott kenyérszeletet, Fervlans úr, hogy tökéletesen mindegy reám nézve, hogy ezt a nyolcz lat kenyeret, a mit naponkint el kell fogyasztanom, holnap más valaki fogja-e helyettem elkölteni? De a mit nem tudok, azt nem tudom.

– No hát már most azt mondom önnek Cambray úr, szólt kemény hangon de Fervlans, hogy Cambray, a bankár, mondhat valamit, a mi nem igaz: de a nemes ember nem hazudhatik! – Marquis d’Avoncourt! Tudja-e ön, mely országba szökött önnek a barátja?

Az öreg ember e szóra büszkén felállt helyéről; termete kiegyenesedett, feje felmagasult, még a homloka is mintha magasabb lett volna egyszerre, egész arcza megnyúlt; – szemei merészen néztek a megszólító szemeibe.

Erre a szóra csupa finom nyájasság lett de Fervlans, fejét lehúzta a vállai közé; bókokat vágott, kezeit dörzsölte, s a rangegyenlőség bizalmasságával ölté karját az öreg férfi hóna alá, hizelgőn suttogva. -40-

Az agg férfi hihúzta a karját de Fervlanséból s nyugodt sarcasmussal felelt.

– Megmondom önnek. Vágassák le a fejemet. Aztán küldjék el Bichet úrhoz, a híres boncztanárhoz, az majd talán fölfedezi a koponyámban azt a titkot, ha benne van. S most kérem önt, hogy hagyjon magamra.

– Marquis úr! szólt de Fervlans, kalapja után nyúlva. Mi itt fogjuk önt felejteni, mindaddig, a míg önnek tetszeni fog, hogy hallgatását megtartsa. Azt pedig, hogy hová lettek az ön szökevényei? majd kitudja Cythere dandára. – A viszontlátásig uram.

Az öreget még azon éjjel elszállították a hami várbörtönbe. Ott aztán álmodhatott eltüntjei sorsáról, vagy kivethette kártyán, hogy mi lett belőlük, mert egyéb úton ugyan nem kaphatott felőlük tudósítást.

IV.

A míg Páris egyik utczájában törvényszéket tartottak a hurokra került összeesküvők felett, kiknek főnökét a saint-denisi temetőből húzták elő, a hol három napig rejtőzött a Mi Urunk kápolnájának kriptaboltjában; de úgy látszik, hogy már a csontemberek sem titoktartók, azok is elárulták; a míg a Vendome-téren szomorúan lobogtatta a szél azt az olajlámpást, a mi az imént felállított guillotin két oszlopa közé volt akasztva; a míg a szétriasztott bűntársak a Szajna partjain a nád között elrejtett csónakjaikat keresték föl, a miknek jó búvhelyük volt akkor még, mielőtt a hatalmas kőpartok és diadalmas nevű hidak építésére ki nem volt adva a teremtő parancs – az alatt Páris másik részében mulattak.

Páris soha se gyászol egészen. Páris olyan, mint a földteke, egyik oldalát mindig süti a nap. -41-

A palais des Narcissesban csak úgy mulattak ezen az éjszakán is az incroyablek és merveilleusesök.

Cythere dandárának pedig tüntetőleg kellett azt mutatni, hogy az életnek azzal az árnyékoldalával, a minek politika a neve, nem törődik. A bájos Dealba Themire grófnő salonjaiban soha egy szót nem lehetett hallani az államügyekbe, a kormányzatba vágó kérdésekből. Ezek a veszedelmes szépségek, a kiknek hivatásuk az volt, hogy csak azért cseréljenek szivet szivért, hogy az elcserélt szivben megtalálhassák az államrend ellen tervezett titkokat: csak észrevétlenül dolgoztak.

Ők nem voltak a közönséges kémek osztályosai, kik apró, elrejtett mondatkákat szedegetnek össze, kihivó ügynökökként maguk hozzák elő a kényes napikérdést s sietnek rögtön besúgni, a mit megtudtak. Oh ezek nem tesznek mást, mint kedélyesen mulatnak. Víg czimborák, hű barátnék. Előkelő társaságban élnek. Rendőrbiztossal szóba se látja őket senki állni. Pasquier urat nem is ismerik. Ha valaki a társaságban magától elkezd nagy botorul politikai tartalmú tárgyakról beszélni, ők maguk sietnek rögtön más fordulatot adni a beszédnek. S ha az ügyetlen idegen nyilt társaságban elkezd valami kényes tárgyat megpendíteni; például, hogy tegnap, épen egy császári unokaöcs a rue Rivoliban Vérynél oly lakomát adott, a mi 75 ezer frankba került, a míg 40 ezer munkásnak nincs mit enni; hát ebből a szép házi asszony mindenféle, a Very és Legacque gyönyörházakból eredő adomák útján olyan szépen levezeti a beszélgetést a «paphosi kert» titkaiba, meg madame Tallien és madame Recamier toilleteversenyére, hogy a veszedelmes diskuráló egyszer csak a «velenczei éjek» közepett találja magát a Casino Paganiniban, s kinn felejtve hazafias elkeseredését, maga is kaczag a Café Procop élczjátékain, s együtt járja Musard «őrült galoppját» a többiekkel.

Dealba grófnő termeiben csak a finom emberszólásnak, s a szellemes társalgásnak van uralkodó joga. -42-

Hanem azután kerüljön egy czélba vett alak a hálóba! Az aztán meg nem menekül.

Egy ilyen napon pedig, a mikor Enghien herczegre mondják ki a halálitéletet egy veszedelmes összeesküvés miatt, mely egy hajszálon mult, hogy az államrendet fel nem fordította, nehéz azt megőrizni, hogy a társalgás még a legközönyösebb tárgyról is át ne vitorlázzon a politika áramlatába.

Egy szép merveilleuse el kezd beszélni a panorámáról, a mi a Chaussée d’Antinon látható. Ez volt az első panoráma Európában. Elég érdekes tárgy.

De a második már hozzá teszi, hogy ezt egy amerikai ember találta fel és hozta ide; valami Foulton.

A harmadik már többet tud Foultonról. Ez egy gépet talált fel, melyet gőz hoz mozgásba, s azt állítja, hogy ezzel hajókat is lehetne hajtani.

A negyedik már azt is tudja, hogy Foulton e találmányát felajánlotta a császárnak, s vállalkozott rá, hogy minden hadihajót átalakít vitorlásból kerekekkel hajtottá; a mikor aztán tréfa lesz a franczia hadseregnek kiszállni a britt szigeten. Egy ötödik már értette is egészen a dolgot; megmagyarázta neki Foulton úr, s ő azt egy legyező, egy kereplő, meg egy theás kanna segélyével vállalkozott egészen felfoghatóvá tenni.

Míg végre az egész társaság azon veszi észre magát, hogy a chaussé d’antini panorámán kezdte, s állig-sarkig benne van az angolországi invasióban s a fölött vitatkozik, hogy lehet-e az, vagy nem lehet? A mi már veszedelmes tárgy.

Themire már azon gondolkozott, hogy mademoiselle Clotildeot felkérje, hogy énekelje szét egy szép áriával ezt az új armada invincibilét; a midőn de Fervlans odahajolt hozzá s ezt súgta fülébe:

– Hagyja el ön egy perczre a társaságot; most nem veszik észre. A téli kertben fogom várni. -43-

Dealba grófnőnek előbb ki kellett találni valamit, hogy feltünés nélkül elhagyhassa a termeit.

Mint már említők, azon éveknek a divatja szerint a kis gyermekeket is ugyanazon szabású viseletbe öltöztették, a minőben a felnőttek pompáztak, úgy, hogy egy ilyen gyermektársaság egy csoportban olyan volt, mintha liliputi merveilleuseöcskék és incroyableocskák jöttek volna össze. S ezzel együtt járt az a szokás, hogy az egyenrangosított gyermekeket a mamáik magukkal vitték a társaságokba, estélyekbe, szinházakba; a hol részt vettek a társalgásban, tánczoltak a mamáikkal vis à vis, tanultak egymásnak udvarolni és calembourgokat mondani, megbirálták a divathölgyek toilettjeit és Talma játékát; véleményt mondtak aziránt, hogy Barry és Desfontaines legújabb vaudevilleje megnézhető-e? megérdemli-e azt a 3000 frank évdíjt, a mit a császár rendelt a szerzők számára, a miért úgy megnevettették? Hardy conditoriejában kapni-e a legjobb fagylaltot, vagy Richeé-ban? s hogy lehet-e Sándor czár barátságára tartósan számítani?

Ez ifju sarjadék között, természetesen a kis Amelie grófnő legfölül tündökölt.

Nem lehet mulatságosabbat képzelni, mint mikor azt a miniatur delnőt Themire grófnő odaülteté a saját helyére s azt mondta neki, hogy távolléte alatt ő vigye a háziasszonyi «honneurs»-t. Az a méltóságos applomb, a mivel a gyermek e feladatnak megfelelt, ennivaló szeretetreméltó volt. Tudta a társaságot mulattatni, elmés aperçuekkel fűszerezni a társalgást, piquant adomácskákat nagy grácziával előadni; utánozni a persiflált egyéniségek modorát, és a közben azzal a legyezővel, mit az anyja, mint uralkodói jelvényt engedett át neki a helyettesítés idejére, úgy tudott játszani, mint akármelyik sennorita, s ha fölkérték rá, még a zongorához is odaült s el tudta játszani piczi kezeivel Laporte legújabb diadalcouplettjét. Oh ez valóságos csodagyermek volt.

– Uraim és hölgyeim, mondá a gyermek, mikor a mamája -44- helyét elfoglalta; – ne beszéljünk mi olyan tárgyakról, a mikhez nem értünk. Foulton úrnak semmi köze nincsen a mi vapeurjeinkhez.

Minthogy pedig «vapeur» a gőzön és a túlfinom úrhölgyek idegbántalmain kívül még azt a könnyű lenge, öltönydarabot is jelenté, a mit az úrhölgyek a báltoilette alkalmával kebleik eltakarására használtak, a kis Amelie észrevétele általános furorét idézett elő.

Ha valakit a véletlen arra vezetett, két egymással nyájasan, mosolyogva fecsegő alakot látott volna egy jazminbokrozat lugasában s nem talált volna ezen semmi megjegyzésre méltót.

– Kudarczot vallottunk; szólt Fervlans. Ők tizenkét órával hamarább eltüntek, mint titkukat fölfedeztük.

– Hát mért mondja ön ezt nekem? Nincs önöknek elégséges rendőrségük, a mi kézre tudjon keríteni valakit, a ki az országon keresztül akar szökni?

– Rendőrségünk van és elég ügyes; hanem az üldözöttek még egy hajszállal ügyesebbek. Magukat úgy tudták álczázni, hogy semmi személyleirás nem illik rájuk. A bérkocsira, melyet erőszakkal vettek el, hamis számot ragasztottak, úgy mentek ki a barrieren, s azután a legelső állomásról visszaküdték valami megbizott czinkostársuk által: az a kocsiról megint levette a hamis számot, melyet a rendőrközegek jövet-menet följegyeztek s aztán magára hagyta azt a rue Mouffetardban.

– Akkor igen egyszerű a feladat, szólt Themire, a hajából kihúzott arany nyillal lyukakat szurkálva a kerevet kasmirján. Össze kell hivatni mindazokat a bérkocsisokat Párisban, a kiknek a számaik a barrieren átkeléskor feljegyeztettek. Ha lesz egy, a melyik azt mondja, hogy ő nem volt az éjjel a sorompókon túl, az lesz az útbaigazító. -45-

– Köszönöm, szólt de Fervlans, breloqueja jouxjouxival játszva. Ez már megtörtént. Valamennyi fiacre mind igazolta, hogy hol járt és kit vitt magával? A hamis szám tulajdonosa bizonyosan fizetett emberük volt a szökevényeknek s előre elkészítve, hogy mit valljon? s míg mi a nyomukra akadhatunk, azóta ők régen a tengeren vannak, vagy a svájczi határon, s ott azután nyomukat veszítettük. Az egészet elől kell kezdeni megint, még pedig nagyon messziről. Már most csak egy mód van. A szökevényeket önnek kell fölkeresni és visszahozni.

– Az első, úgy hiszem, nem lesz nehéz, szólt a marquis lába hegyével csíszolva a mozaikot. Az elfogott marquis ugyan nem vallott semmit; de a szeretetre méltó kis Amelie révén megtudtunk annyit, hogy egy olyan országban szándékoznak letelepedni, a hol «rend van és rendőrség még sincs». A találgatás nem lesz nehéz. Legközelebb esik ez eszményhez Svájcz. Ámbár ott úgy tudom, hogy van rendőri intézmény. Mindegy. Ön magára ölti a világot s utazik városról városra, míg a jelzett alakokra rá nem talál. Ők titkolózni fognak. Ezáltal árulják el magukat legbizonyosabban. Semmi kétségem a felől, hogy ön egy év alatt közelükben fog lenni. Egy évre háromszázezer frankot adunk önnek rendelkezésére. Ha azután rájuk akad, akkor ön tudni fogja további teendőit. A férfi fiatal, tapasztalatlan, rajongó kedélyű; ez kész áldozat. Az ön szép szemei elhozzák számára azt, a mi meg van számára irva a fatumok könyvében. Ha a férfit birni fogja, akkor azután a leány sorsa is el lesz döntve. Szükségünk van a férfira, a lányra s arra a kis aczél ládikára. De egy a három közül is sokat fog érni. A három együtt még többet. Minket tudósítani fog ön mindenről, a mi történik. Kezére fogunk játszani. Azt tudja ön, hogy a mi kezeink Európa legszélső szögletébe is elérnek; s ha kell, mi készek vagyunk hadsereggel is elmenni oda, a hol az ön művére -46- fel kell tenni a koszorút. Tehát induljon ön rögtön. Egy veszteni való percz sincs.

– Sehogy! Mit gondol ön? Hisz Ameliet már ismeri az az ember, s azzal rögtön elárulná önmagát.

– Hát nem elég jó gondviselés alatt fogja-e tudni, ha az én felügyeletem alatt hagyja? szólt de Fervlans oly mosolylyal, hogy a távolról néző azt hitte volna, hogy most szerelmet vall. Először történik-e, hogy elhagyja őt magától?

– Igaz, igaz! szólt felsóhajtva a grófnő. Én már megszokhattam, hogy a leányomnak hasznát ne vegyem. A kit elszoktam hagyogatni a kapuk alatt, egy rendőrkém felügyelete alatt! Idegen emberek megtalálásának véletlenére! Oh mi szomorú mesterségbe avattam be őt magammal együtt.

– De egy igen szépen jövedelmező mesterségbe, madame. Valljuk meg az igazat. Hisz annak nem a «regime» az oka, hogy ön tizenöt éves korában férjhez ment egy fiatal rouéhoz, a ki önnek négy esztendő alatt minden vagyonát eltékozolta, s akkor egy kötéltánczosné miatt párbajban agyonlövette magát; hagyva önnek egy eszes kis leányt, meg félmilliónyi adósságot. Mit tehetett ön?

– Tehettem volna azt, hogy gyermekemet beadjam a lelenczházba, s magam beálljak a gobelin-gyárba munkásnőnek; s tán jobban tettem volna.

– Alig hiszem grófnő. Az erény útja csak azoknak való, a kiknek – nagy lábaik vannak. Faczipő kell hozzá. A gobelingyár ott van a Mouffetard negyedben, aztán mindjárt következik utána a zálogház, ettől nem messze esik a szegény bukott nők kórháza, s végül azután a lelenczház. Ezek mind egy utczában vannak. A vándorlás folyton tart az egyikből a másikba. A Mouffetard negyed egyesíti valamennyit, s még jó, ha az örök körutazók a La Pitie, La -47- Bourbe állomásain úgy esnek túl, hogy a Sainte Pelagiet meg nem látogatják; mert az is útban esik: a börtön. Ezek a «koplaló erény» utczájának az állomásai. Az ilyen piczi lábak, mint az önéi, könnyen elsikamlanak. Sokkal jobb az állam szolgálatában vérzeni el. Mit akar ön? Hát a katona, a ki embert öl – a hazája érdekében – nem tartozik a lelkiismeretének megnyugtató szóval? Annak talán nem fáj a szive, mikor haldokolni lát egy embertársat, a kit ő megölt, a nélkül, hogy gyűlölte volna? Mindnyájan az állam katonái vagyunk. Ha ellenségre találunk, nem kérdezzük: fáj-e neki? Megöljük. A haza érdeke minden tettnek szentesítést ád.

– Hát az, a mit ellenfeleink tesznek, nem erkölcstelenség? Mikor egy országot köröskörül megtámad minden ellensége, a kinek csak századokról eltett vereségei vannak, megtorlandók, hogy azt leigázza, szétdarabolja; – mikor annak az országnak minden férfia ott hagy családot, tűzhelyt, iskolát, szövőszéket, feleséget, gyermeket, anyát, s megy rongyosan, mezitláb, egy darab száraz kenyérrel az egyik kezében, egy darab vassal a másikban, hazáját védelmezni: ugyanakkor belopózni az ország szivébe s itt forralni összeesküvést: – hát az nem erkölcstelenség? Hát az ő szép asszonyaik, hát az ő sima udvaronczaik nem sikamlanak-e a mi termeinken keresztül, mosolygó kémei a küludvaroknak? Mi az ő saját fegyvereiket fordítjuk ellenük.

– Jól van. Tegyük mi azt, a kik a gyűlölet öntudatával cselekszünk, de az mégis rettenetes gondolat volt: gyermekeket avatni fel eszközül e halálos játékhoz!

– De hát nem tőlük jött-e a példa? Hát az nem rettenetes gondolat-e ő tőlük: egy örökké fenyegető pokolgépet tartani egy nemzet feje fölött, egy ártatlan mosolygó gyermek alakjában? Hogy ne szilárdulhasson meg soha a béke és hatalom ide benn? Hogy mind az a fényes diadal, a mit seregeink magukra halmoztak, egy kikiáltott -48- jelszóra köddé oszoljon szét! s diadalíveink átalakuljanak a nemzet bitófáivá? Nem, madame, ez nem szégyelni való, a mit mi cselekszünk. A mi férfiaink harczolnak az ő férfiaikkal; a mi szép asszonyaink harczolnak az ő szép asszonyaikkal; s a mi kis leányaink harczolnak az ő kis leányaikkal. Az ön kis Amelieja historiai alak, s emlékszobrot érdemel!

A szép hölgy meg volt vesztegetve már e csábító sophismákkal: – nem is volt szükséges a pénzkérdést fölemlegetni előtte.

– Aztán, lássa ön, madame; folytatá Fervlans, kezébe véve a grófnő kezét s annak a rózsaszín tenyerébe titkos abrakadabra jegyeket irogatva az újjahegyével; ha untatja önt ez a szerep, a mit ily fényes sikerrel folytat ön és a leánykája: épen a legjobb alkalom kinálkozik most rá, attól végleg megszabadulni. Önnek zilált pénzügyi viszonyai vannak. Ősei birtokának csak névleg tulajdonosa már. Egész vagyona százötven frank. Tudniillik, hogy ezért a szép arany hajáért ennyit adna meg a perruquier, ha el akarná adni; mert ha ma azt mondja ön: «nem játszom tovább!» ezen a szép haján kívül semmi tulajdona sincs. Ha pedig sikerül önnek az a feladat, a mi rá van bízva, teljesen: akkor ön annak az összegnek, a mit most évenként elkölthet, a tőkéjét fogja egyszerre megkapni. Öt millió frank megérdemel egy kis áldozatot. Azzal ön függetlenné teheti magát, fényes nevéhez illő fényes birtokot szerezhet, s leányának senki sem fogja szemére vetni, hogy valamikor kis gyermek korában a Cythere dandárához tartozott.

– Hogy lehet önnek kedve tréfálni most? Hátha hosszas ideig fog tartani távollétem?

– Ne is halljak hát a leányom felől? s azt se tudathassam vele, hogy élek-e? mi bajom, mi örömem van?

– De ennek már csakugyan egyedül rajtam keresztül lehet megtörténni. A kis Amelie minden hónapban fog nekem kézbesíteni egy szépen irt levelet az ön számára, melyet senki sem fog önön kívül elolvasni. Ön pedig annyiszor, a mennyiszer könnyebbülést akar szerezni a szivének, írhat a kis comtessenek; de már annak a levélnek nyitva kell lenni, hogy én elolvashassam; mert ha valami titkunkra vonatkozó czélzást ír ön benne, akkor a levele nem jut kézhez. Egyébiránt önön függ a viszontlátást siettetni. Addig gondoskodni fogunk a comtesse felügyeletéről. Nyugodt lehet.

– Igaz… Rosszabb kézbe nem fog jutni, mint az anyja kezében volt; monda rá Themire keserű öngúnynyal.

«Kedves kicsikém. Én most rögtön elutazom. Mikor megjövök, azt is megírom önnek. Addig önre ruházom a háziasszonyi tisztet s rábízom a pénztáramat. Csókolja önt ezerszer, öreg barátnéja s kicsi mamája, Themire.»

– Gondoskodni fogok a kézbeadásáról, monda de Fervlans, átvéve a levelkét. És most küldje el ön Jocrisset, hogy hozzon az ön számára egy bérkocsit. A saját fogatát nem használhatja erre. Senkit se vigyen magával. Jocrisset majd maga után rendelheti, ha a czél közelében lesz. Most a titkos lépcsőn és a kertkapun át észrevétlen elhagyhatja a palotát; a chaussé d’Antinban vannak olyan jó csöndes kis boltok, a hol a hölgyek átöltözhetnek. Ha ön nem tudná még, majd tudja a bérkocsis. Ott útnak való ruhákat vehet magának, csak épen annyit, a mennyi az útra szükséges. Arra gondja legyen, hogy akármely országban -50- telepedik le, azonnal az ottani szabókkal, piperészekkel öltöztesse fel magát tetőtül talpig, mert a passage de l’operai készítmény elárulja kilétét. Mindenütt németül beszéljen s francziául ne értsen. De minő bohóság! Én adok önnek ilyen dolgokban tanácsot, holott ön miniszter lehetne és akadémiai tag az ilyen tudományokban. Azt hiszem legjobb lesz önnek legelőször is Svájczot átkutatni a szökevények után. Adieu, madame, a viszontlátásig.

– Csak legalább még egyszer láthatnám a kis lányomat, könyörgött Themire; csak egy függöny mögé elrejtőzve tán.

– Ha ezt sejtem, nem adom oda esztelen komédiából Amelie arczképét Cambraynak. Nem lehetne azt tőle visszakapni?

– Nem adja ide; azt mondja, hogy ez neki talizmánja lesz, s elvenni a foglyok ékszereit csak Sanson úrnak van joga; attól pedig Cambray úr még messze van. Majd lefestetem Ameliet önnek újra s utána küldöm.

– Ah, de ez az arczképe még három éves korából való, a mikor még ártatlan volt!

– Becsületemre! asszonyom. Ön érzeleg, mint egy német professor leánya. Én kezdek tőle tartani, hogy rosszúl végzi el a missióját s még belé szeret abba az emberbe, a kit el kellene csábítania s még majd minket árul el annak.

De Fervlans viszont a maga részéről megírta az utalványt a grófnő számára százötvenezer frankig az első félévre, s azzal szerencsés utat kivánt neki s visszatért a terembe.

A társalgás igen élénk volt. Az inasok frissítőket hordtak körül; divat volt a jó társaságban akkor mindenféle -51- orvosságokat inni, jeges rhebarbarát és keserű mandulafejetet; mely szokást kiegészített egy legújabb vívmánya az inyenczségnek. Abban az évben hatolt be a párisi magasabb körökbe az a bizonyos amerikai gyümölcs, melyet az Inkák fedeztek föl Chiliben, s ők terjesztettek tovább Peruba, Quitóba; onnan hozták át Európába; itt a fejedelmi üvegházakban ápolták s olasz nevéről tartuffolinak hítták. Mai világban burgonya a neve. Ennek a ritka növénynek a drága főtt gumóit hordták körül az ezüst vállzsinóros inasok, ezüst tálczára tett sevresi porczellán tálakban, s kinálták vele az úri vendégeket.

A kis háziasszony szeretetreméltó észrevételekkel tudta fűszerezni a csodálatos lisztízű exoticus csemegét; elfecsegve, hogy az Josefine kedvencz nyalánksága; a császárné téli kertjében egy egész osztály van berendezve a tartuffoli üzdelésére. A legközelebbi udvari tánczestélyen az a csokor, a mit a császárnő a keblén viselt, valódi krumplivirágból volt. A kis Amelie azt is kifecsegte, hogy a császár föltette magában, miszerint e növénynek a főurak üvegházaiból a szegény emberek kertjeibe is ki kell terjedni, hogy valamint IV. Henrik arról a mondatáról lett áldott emléküvé: «én azt akarom, hogy minden parasztnak vasárnaponkint tyúk főjjön a fazekában»: őt meg arról emlegessék meg, hogy alatta a parasztnak mindennap tartuffoli főtt a fazekában.

Jocrisse úr de Fervlans urat is megkinálta a ritka csemegével; mosolygón dörmögve:

De Fervlans úr a szájába dugott egyet, s aztán oda adta Jocrisse úrnak a levelkét, a mit Themire bízott rá.

Jocrisse úr ezüst tálczára tette azt s úgy hozta vissza, oda prezentálva a kis háziasszonynak.

– Megengedik uraim és hölgyeim! szólt a kis liliputi úrnő, feltörve a levelet; hogy elolvassam? ámbár csak most tanulok betűzni. -52-

A kis comtesse vette az arany foglalványú szemüvegét s úgy olvasta el a levelet. Megrázta a fejét és a vállait; összecsücsörítette a száját s nagyot nyitott azokon a nagy kék szemein.

– Uraim és hölgyeim! monda. Egy kis meglepetés. A mama hirtelen elutazott. Üdvözli önöket általam. (Ez ugyan nem volt a levélben; de illett a mama mulasztását helyrehozni.) Visszatérteig, a mi rövid időn bekövetkezik (ezt megint úgy gondolta hozzá), engemet bízott meg a háziasszonyi tiszttel. Azzal a lorgnont ajka elé nyomva, halkan oda szólt de Fervlans úrnak: a többek között a pénztárát is rám hagyta. S rögtön hozzátevé naiv sarcasmussal: «De vajjon a hitelezőit is rám hagyta-e?»

Hanem Fervlans úr aligha rosszul nem utasította őt el; mert az az ország, a hova a menekülők igyekeztek, nem Svájcz, hanem valami más.

MÁSODIK RÉSZ.
AZ ADOMÁK HAZÁJA.

Egész Fertőszeg kinn volt az országúton az új földesasszonyt fogadni. Nagy ünnepély készült. Az országúton keresztül diadalív volt felállítva zöld lombokból s azon sárga kassai rózsákból kirakva ez a szó: «VIVAT»; két oldalt tizenkét fehérbe öltözött leányka, virágkosárkák a kezeikben, a kántor felügyelete alatt, ki igen szép zengeményt szándékozik az ártatlanokkal elénekeltetni. Egy emelvényen piros pozsgás parasztleányok vannak felállítva, kik egy óriási fonott kast fognak az érkező lábai elé tenni, melyen érett dinnyék, szőlőfürtők s csodaformáju ostyepka-sajtok vannak felhalmozva. A dombtetőn mozsarak vannak kiszegezve. Egy terebély bükkfa árnyékában bivuacoznak a statutio hivatalos tagjai egy csoportban: az alispán, a megyei mérnök, a falu lelkésze, a járás physicusa, a tiszttartó s a hozzájuk tartozó mellékszemélyzet, megyei és tiszttartói hajdu, sáfár és irnok; az alispán patvaristájának is ott kellene lenni, hanem az most nagyon sok buzgólkodni valót talál a gyümölcshordó falusi canephorák informálásában. A jelenlevő uraknak feleségeik és leányasszonyaik is vannak («kisasszony» azon időben sértő czím volt) s azok kinn csoportosultak az árokparton: nem keresik az árnyékot; azért, hogy bemutathassák, hogy nekik napernyőik is vannak, a mi akkor nem volt tréfa dolog. Benn a vásártéren előkészületek vannak téve az ökörsütéshez: a nagy kerekes nyársra -54- már fel van húzva a kövér tulok, s az alája rakott máglya csak felgyújtásra vár. Mellette magas állványra föltéve a tíz akós hordó tele borral; a csapszék leveles színjében egy banda czigány pengeti hangszereit, a toronyablakból pedig gyerekfők kandikálnak elő, lesve a földesuraság közeledtét, hogy jókor meghúzhassák a harangot.

A falunak csak egy tornya van, azon kereszt; hanem azért az nem a katholikus templom. A helység lakosai Luther-követők, svábok, keverve magyarral, a kiknek a kedvéért minden harmadik héten egyszer magyar prédikácziót is tart a lelkész.

A falu előljárói a helységháza előtt vannak csoportosulva, ünnepi kék posztó öltözetekben: az öregek hosszú haja hátrasimítva nagy görbe fésüvel; az ifjak ellenben tarka csináltvirágbokrétákat viselnek báránybőr süvegeik mellett, s dugaszban tartott pisztolyaikkal nagyszerű üdvlövéseket szándékoznak elkövetni.

Azok az urak ott a terebély bükkfa alatt e körben sem unják magukat. A nagy melegben jól esik az appetitoriumnak fogadott borvizes ruszti, a mit a tiszttartó hajdúja hordozgat fel a hűtőből. Három egymásnak szögellő lócza képezi a sessio helyét; mint elnök, közepén ül az alispán, hatalmas faragott tajtékpipából szopogatva az édes véki dohányfüstöt. Termete eleven illustratiója az «extra Hungariam non est vita» örök igazságának, melyet pirosra hízott arcza sem czáfol meg, s a keményen kifent hatalmas bajusz hozzá teszi, hogy «ne bántsd a magyart!»

Viselete egészen ős magyaros, t. i. a század elejéből való, s hogy alulról kezdjük: sárga szattyán sarkantyús csizma, paszomántos violaszín lábszárhüvely, hosszú, czombig érő virágos mellény, a fölött kajszi baraczkszín kancza-mente, quekker szabású, de körülprémes és sújtásos. Nyakán feszesre csavart patyolatkendő, hátul csomóra kötve, s abba beleszorítva a hátulsó varkocs. Mert a czopfot már elhagyták, mely még a burkusháboruban oly nagy szerepet játszott a magyar daliáknál; de a régi emberek, -55- a kik szokva voltak hozzá, azért csak megőrizték apáiktól öröklött kincsüket, s inkább belekötötték a nyakravalóba, hogy legyen, de látható még se legyen; elől a fül mellett két hurkányi csigába van csavarítva a hunczutka, s takarja a főt egy hatalmas nyestkalpag, kifityegő piros bársony csákóval. Az egyik padot ő foglalja el a lelkészszel, a kit egyházi tisztsége erre a szomszédságra qualifikál. Ez pedig egy tudománytól összegörnyedt és megaszalt alázatos férfiu, a kinek az egyik válla lejebb áll, mint a másik, az egyik szemöldöke följebb huzódik, mint a másik, s mikor beszél, a szájának csak az egyik felét nyitja ki, azon ereszti a szót. Hivatalának egyenruháját viseli, fekete kabátot, bársony pulidert, gyapot harisnyát, csattos czipőt, háromszögletű kalapot; kiegészíti a jelmezt az ünnepélyhez felöltött Luther Márton-féle bő újju ránczos köpönyeg, a minek a zsebéből a tudós férfiu előelő huzogat egy bőrkötésü könyvet, s nagyokat sóhajtva, ismét visszacsúsztatja azt. Ő rá néz a beneventatio nehéz feladata, s ámbár a derék úr úgy tudja a szónoklatát, mint a karikacsapás, azért mégis remeg. Örök trémája van, még mikor prédikálni kell is. Ha pedig hozzákezdett, akkor egy Demosthenes.

– Aztán úgy ne járjon tiszteletes úr, tréfálkozik vele az alispán, mint nem régiben Csokonai; a kinek a parochián elcserélték a prédikácziós könyvét egy szakácskönyvvel, s csak mikor a cathedrában el kezdte olvasni a textust: «az eczetes…» akkor vette észre, hogy eczetes ugorka becsinálásáról van szó. De hamar föltalálta ám magát; ex tripode folytatá tovább: «az eczetes vízzel megkinált Jézus pedig mondá: elvégeztetett!» S erről a textusról stante pede olyan prédikácziót improvisált, hogy bámult rajta a presbyterium!

– Én csak megleszek a magam dikcziójával valahogy, felelt a lelkész, csak a spektabilist el ne ragadják Phaëton paripái, mikor a statutio alkalmával ki kell mondani a domina nevét. -56-

– Már az igaz, hogy perversus egy név! Eleget utaztam Soprontól Nezsiderig olyankor, mikor a sár hirtelen megfagyott; de úgy szekér még meg nem rázta bennem a lelket, mint mikor végig kell mondanom: hogy is van csak tiszteletes úr?

– Pedig magyar nemes familia az. A legközelebbi diætán indigenálták az ősét.

Ezt egy harmadik úr mondta, a ki a diagonalis padon ült, egészen tubákszínű öltözetben, himlőhelyes ábrázattal, szanaszét kúszált sárga hajjal s vörös karikájú szürke szemekkel.

– Hogyne ismerném, felelt a doktor; báró Landsknechtsschild örökölte ezt a birtokot anyjáról, a ki Markóczy leány volt, s Mária Terézia idejében ment férjhez egy morva kapitányhoz; ez most zálogba adta a birtokot az unokahugának, Katalinnak. Hiszen láthatta a bárót, indzsellér úr, mikor a «Névtelen vár» környékét kihasították a bolond gróf számára.

A hivatkozott úr ott ült az orvos mellett, s mint előre nyújtott nyakáról látni lehetett, mérnök volt. Kezéből le nem tette volna egy világért azt a nagy bádog tokot, a mi az uradalom térképét rejté. Igen tudós és a maga szakmáját értő férfiú volt; de a beszélgetés nem volt kenyere; a mihez hozzáfogott, az nem ment ezen túl:

– Százezer schein forintért vette meg a jószágot a -57- baronesse, minden regaléval és úrbériséggel együtt, mondá a doktor.

– Az bizony elég szép ár, szólt az alispán. De még szebb az, hogy még itt is akar lakni a baronesse. Tiszttartó úr tudhatja legjobban.

A tiszttartónak az a szokása volt, hogy mikor mondani akart valamit, sebesen összedörzsölte a tenyereit, mintha apró gölödinyecskéket gömbölyítene ki.

– Megvallom, megvallom (mindig benevolumon kezdte), a mi igaz, az igaz. A baronesse pompás mobiliákat hozatott le Bécsből; még clavicordiumot is küldött le, egy stimmelő meisterrel; s a szobákat mind kitapeczéroztatta és lusztereket akasztatott fel, a glazhaust is egészen renováltatta.

– De ugyan mi történhetett a baronessel, hogy úgy megszerette a mi vidékünket? A mi annyival különösebb, hogy a statutióra senkit se hivatott meg a szomszédságban lakó földesurak közül, mintha előre tudtul akarná adni, hogy senkivel sem szándékozik ismeretséget kötni. Más statutiónál a fél vármegyét összeinvitálják, itt meg csak magunk vagyunk, a kiknek ex offo itt kell lennünk. Ezt az alispán úr kérdezte a pipaszopókán keresztül.

– Már azért, a mit én mondok, mégis mindig igaz. Hát azt mondják, hogy a baronessel az történt, hogy jegyben járt egy bajor majorescoval, a lakodalom napja is ki volt tűzve; a mikor a vőlegény egyszer csak megtudja, hogy a menyasszonya…

– De lassan, az Istenért! szabódott a tiszttartó; a cselédek meg ne hallják.

– Hiszen semmi rossz sem, a mit meghallott felőle; csak azt hallotta meg, hogy lutherana, s minthogy Bécsben és Bajorországban a mixta matrimonia tiltva vannak, annálfogva recedált; ebbeli bújában aztán a repudiált -58- sponsa valét mondott a világnak, s örökös pártában maradásra határozta magát s azért kereste ki e félreeső falut állandó residentiájául.

– No, inzsellér úr, ez jó partie lenne magának. Enyelgett a főbiró. Magától meg a menyasszonyai szoktak megszökni.

– Azt mondom én, hogy ez bizonyosan valami vén klepsidra. (A mi nem más, mint egy hajdankori fövényóra.)

Az inzsellér erre a két középső ujja közé csiptetve az orrát, így igazolta véleményét:

– Mert hogyha valami formás személy volna, bizonyosan mindjárt kapott volna másik vőlegényt ott Bécsben.

– Jaj, inzsellér úr, csak maradjon maga a czirkalom mellett! Nem trigonometria ez!

Úgy látszott, hogy az alispán úr előtt legmegvetettebb tudomány volt a háromszögeléstan, s minden tollatlan kétlábú állatok között legalábbvalónak tartotta azt, a melyik a papiron lépegeti a czirkalmot.

Azonban egyszer csak megkondul a harang a toronyban; erre elpukkannak a mozsarak; a czigányság rákezdi Bihari «negyvenemberes marschát», az országúton porfelleg támad, abból a postakürt szava hangzik elő, s nemsokára jön nyargalva egy kengyelfutó, három struccztollas sipka a fején, könnyű kutyakoczogásban; s utána egy nehéz négy lovas hintó, jágerrel és postillonnal a bakon. Az urak kivonulnak a bükkfa árnyékából a diadalív elé; a tiszteletes utoljára húzza elő zsebéből a fekete könyvet, meggyőződést szerezve felőle, hogy dictiója még mindig benne van. A négy lovas hintó megáll s akkor látják, -59- hogy nem ül abban senki. Csak a levetett wiklerek és schlüpferek bizonyítják, hogy abban asszonyok utaztak.

Az általános hüledezésnek a hátul jövő hintóban érkező bécsi ágens vet véget, felvilágosítva az urakat, hogy a baronesse a vadaskerthez érve, társalkodónéjával együtt kiszállt a hintóból s onnan kedve tartotta az erdőn, parkon keresztül gyalog felsétálni a kastélyba. Ezóta már ott is lehet; mert a postalovak a homokban csak lépést jöhettek.

A mint hogy szaladt is már nagy lelkendezve a faluból a deputatióhoz egy hajdu, félkezével a forgós csákóját fogva a fején, hogy le ne essék róla, s jelenté, hogy már a baronesse ott van a kastélyban s várja az urakat.

Ez már boszuság! A mihez minden ember egy hét óta készült, azt egy asszonyi szeszély mind dugába dönti.

A baronesse bizony szépen besétált az egyenes úton, a szép árnyékos erdőn keresztül s nem tette meg a tisztelgők kedvéért, hogy körül-kerülje a saját faluját a poros országúton.

Tökéletes bécsi nő. Jó kedvű és nyilt szívű. Minden szemközt jövővel egyszerre megbarátkozó. Látszott, hogy új volt neki minden, a mi falusi. A kalapját levette fejéről s azt mindenféle útszélen termő virággal teleszedte, s mikor a majorudvaron keresztül ment, az apró kis sárga csirkéket mind összeszedte ölébe: azt gondolta, kanári madarak, a miért nagy vitája támadt a kotlóssal. A vén komondort is megczirogatá s a kis béres gyerekeknek elsimította a hajukat a szemükből, s társalkodónéját, ki nem birt vele bodzás lábaival lépést tartani, kétségbeejté előre szaladásával. -60-

A baronesse szőke szépség volt. Semmi kendőzésre nem szorult eleven arczszín, ragyogó kék szemekkel, örök mosolygó cseresnyepiros ajkakkal; s arczának hódító bűbáját még az unalmas bécsi divat sem volt képes kisebbíteni, mely megkivánta, hogy a hölgyek a hajukat simán a halántékaikhoz lapítsák s a füleiket kereken betakarják vele, s semmiféle fejdíszt nem tűrt el a hajfonadékon kívül, mely lehető sok ágba és mentül keményebbre fonottan, volt a fésűre feltűzve.

A kastélyban az előreküldött hopmester fogadta a földesasszonyt. Azt egy héttel előbb ideküldték, hogy a lakást rendezze el s a beiktatási lakoma vendégeiről gondoskodjék. Itt is első gondja volt a baronessenek konyhát, éléskamrát beszaladgálni s a szakácsot és szakácsnékat bámulatra ragadni a konyhaművészet minden ágaiban való jártasságával. Innen hítták elő, mikor az urak megérkeztek. Még akkor is az ujját szopogatta, a mire valami marmelád ráragadt a linczer tortáról.

– Csak semmi czeremoniát, uraim! kiálta csengő hangjával, a társaság közé toppanva a fiatal hölgy. Szívemből gyűlölök minden szertartást. Idáig laktam vele Bécsben. Természetes levegőt akarok színi falun: tömjén és lőporfüst nélkül. Legfölebb a dohányfüstöt engedem meg. Én rászedtem önöket; de úgy kell önöknek, minek készítettek nekem parádét, mikor megmondtam, hogy nekem nem kell egyéb, mint egy «hozott Isten!» aztán egy kézszorítás. A mi hivatalos formalitás jár a statutióval, azt végezzék el az urak a meghatalmazott ágens urral: s aztán tegyünk úgy, mintha régi ismerősök volnánk s tekintse magát mindenki idehaza.

– Beszélek, felelt a szittya utód; csakhogy rajtam is megeshetik, a mi a vitéz Barkóczyval történt, hogy mikor királynénk Mária Terézia bárányhimlőjéből felépülve, panaszkodott -61- neki a kiállt betegség nyomairól, azzal vigasztalta meg, hogy «ah Euer Majestät haben noch immer sehr schönes Leder».

– Ah haha! Nevetett a baronesse. Ön az az úr, a ki mindenre tud adomát mondani? Már hallottam hírét. Kérem ismertessen meg a többi urakkal.

– Tiszteletes Mercatoris Tóbiás úr, helységünk lelkésze; ki egy szép szónoklattal várta méltóságodat, de a mit itt nem mondhat el, mert azon kezdődik, hogy «ím e zöld fáknak kies árnyékában».

– No majd kárpótlást fogok találni a tiszteletes úr vasárnapi prédikáczióiban. Én igen buzgó híve leszek.

– Ez itt doktor Tromfszky Fülöp, a járás physicusa, maga is fertőszegi lakos és compossessor, orvos, sebész, és nemcsak e vármegyében, de Győr, Komárom, Vas és Sopron vármegyékben is elismert legnagyobb pletyka és hírharang.

– Ah! hisz ez nagyon szeretetreméltó tulajdonság! Én nagyon szeretem a pletykát! véghetetlenűl szeretem a mendemondákat. Már csak azért is lesz mindennap valami bajom, hogy a doktor urat meghíhassam. Ugy-e bár, a doktor kötelessége azt is megmondani, hogy mit főzzenek ebédre? Mindennap kérni fogom a consultatiót.

– Ez pedig Doboka Márton úr, a vármegye inzsellérje, «hites mathematicus,» vagy a hogy a paraszt nevezi: «hityimityimatyi mókus,» földet mér, ködöt szel, vizet szab, s ha valakinek az órája elromlik, azt megigazítja.

– Remélem, szólt a baronesse Doboka úrhoz, hogy sokat fog ön velem foglalkozni, azért, ha nem vagyok is klepsidra.

A szegény inzsellér mosolygó álarcza egyszerre a rémülés facies hippocraticájára nyúlt el e szóra. Csak a kezében -62- levő bádog mappatok tetejét csavargatta, mintha azon gondolkoznék, hogy mint tudná saját magát is úgy összegöngyölíteni, hogy abba beledughassa?

A szép selma pedig hamiskás mosolylyal mondá neki, megfenyegetve őt ujja hegyével:

A patvarista is ott ágaskodott a többiek mögött, s igyekezett a fejét előre tolni a válla közül. Az úrnő azt is észrevette.

– Ez még senki sem, szólt az alispán; csak a patvarista. Ezt még nem hívják, csak kiáltják, hogy «audiat!» Az ilyennek mondta azt Cziráky, hogy «soha se válogasd öcsém, hová ülj az asztalnál? a hová te leülsz, bizonyosan az az utolsó hely».

«Audiat» aztán megint lehúzta a fejét a válla közé s iparkodott magát eccliptizálni.

– A tiszttartóját úgy is meg fogja ismerni méltóságod: Határi Ádám úr, a kinek nem szükség azt mondani, a mit Klobusiczky püspök mondott a tisztjeinek, mikor inaugurálták: «már csak úgy gazdálkodjanak az urak, hogy nekem is maradjon valami.»

– És most magamat kell bemutatnom, én vagyok ennek a megyének az alispánja, nevem Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát.

– Jaj uram! szólt nagyot nevetve az úrhölgy: én ezt három esztendeig sem tudom összerakni.

– Hát tudja mit? Inkább, hogy sem egymást kínozzuk a kimondhatatlan neveinkkel, legyünk per tu, s híjuk egymást a keresztnevén.

– Csakhogy én, ha valakivel Bruderschaftot kötök, azzal én össze is csókolózom.

– Hát hiszen az is megtörténhetik, nevetett a baronesse s minden morikálás nélkül megadta a tekintetes -63- úrnak a ceremonialis csókot, s aztán kezet szorított vele. No már most hát «te Bernát bácsi» én pedig «te Katinka!» S miután ezen szépen átestünk, menjenek az urak az irodába a hivatalos functiót az ágens úrral elvégezni; én pedig addig visszavonulok toilettet csinálni. Az ebédnél megint találkozunk.

– Ez már aztán kapitális egy menyecske! mondá az uraknak a főszolgabiró. Hát ugy-e nem «klepsidra», Doboka barátunk?

A jámbor mérnök most is azt igyekezett a sinusok és cosinusok segélyével kikalkulálni, hogy ugyan kitől tudhatta meg ezt a baronesse? Csak nem a patvarista fecsegett tán a szobaleány előtt?

– De nagyobb baj lesz abból, szólt közbe a doktor malitiosus arczfintorral, hogyha a tekintetes asszony odahaza megtudja a «csókot»; az lesz ám még a franczia háború.

A szittya hős e szóra komolyan megrettent. Az oroszlánt megrémíti szavával a kakas; Bernát urat pedig – a tyúk. (Ő szokta a feleségét «tyukom»-nak nevezni.)

– Már hiszen én magamról jót állok, mert soha sem szoktam pletykázni; hanem, ha egyszer az inzsellér ki talál rukkolni azzal a szóval, hogy «azt mondom, hogy mit mondok?» akkor nem állok jót a titokról. Kivált ha még azt is megtudja a tekintetes asszony, hogy per «te Katicza, te Bernus!» discurálunk egymással; ezt nehéz lesz egy anecdotával elütni.

Az ágens véget vetett a tréfálkodásnak, átidézve a hivatalos urakat a komolyabb teendők elvégzése végett a cancelláriába. -64-

II.

Az ebédhez megjelenő bárónő a legegyszerűbb elegancziával volt öltözve; fekete selyemruha volt rajta, s a nyakán négy sor igazgyöngy; más ékszert nem viselt; s a fekete ruha gyászt, a gyöngyök könnyeket jelentenek. Modora megczáfolta mind a kettőt. Víg volt és kedélyes. Hanem hiszen a mosoly lehet álarcz is.

Feltünt, hogy a díszlakomához egy hölgy sem volt hivatalos. A baronesse és társalkodónője egyedül képviselték a szép nemet.

– Te ide ülsz mellém, monda a bárónő Bernát úrnak, megemlékezve a kötött Bruderschaftról.

A tekintetes úrnak pedig eszébe jutott a tekintetes asszony odahaza, a kinek a nyelve bezzeg ki tudja mondani az ő nevét, még olyan prædikatumokat is told hozzá, a mik nincsenek az armálisban, s mikor azt neki ereszti, rettenetesebb a királyi commissariusnál; annálfogva igyekezett calmirozni a bizalmas viszonyt.

– Megmondom baronesse, nálunk nem tegeznek senkit, csak a gyereket, meg a czigányt. A kivel bizalmasan vagyunk, annak azt mondjuk, hogy «maga». Hozzá tehetjük, hogy «hugom» és «bácsi».

– Csodálatos ország. No hát «Bernát bácsi» maga, tessék magának mellém ülni.

A rögtön támadó családias bizalmasság jellemzé a bécsi nőt, elütőleg a párisi hölgyek finom agaceriájától, a kiket egyébiránt Bernát úr soha se látott.

Katinka bárónő még evés közben is tudott mulattatni, a mi ugyan a jobboldali szomszédjánál tiszteletes Mercatoris úrnál tökéletesen kárba veszett. A tudós úrnak rossz -65- fogai voltak, annálfogva egész penitenczia volt ránézve az evés, s a míg azzal el nem készült, addig ránézve nem létezett semmi discursus.

A mi a nevét illeti a tiszteletes úrnak, az valaha «Kalmár» lehetett; hanem egy időben a tudományos férfiak szerették neveiket latinizálni.

Annál készebb társalgókra talált a bárónő az alispánban és a doktorban.

– Tehát a hivatalos átadás egészen elvégeztetett nálam nélkül, Bernát bácsi?

– Nem végeztetett biz az; sőt inkább úgy jártunk, mint az egyszeri czigány, a ki azt mondta, hogy elveszi a grófkisasszonyt. A beleegyezés az ő részéről már megvan: csak a contesseé hiányzik még. Itt is hiányzik még a beleegyezés a bárónő, – azaz – Katinka hugom – részéről.

– A Névtelen Várat innen a kastélya erkélyéről majd színről színre megláthatja hugom asszony. Az egy vadászkastély, a mit egy Markóczy ős építtetett a Fertő partjára valami ős korból származott czölöpépítmény fundamentumára: ott tartotta nagyszerű vadászatait, mikor még a lankaság csupa erdő volt. Ezelőtt három évvel egy külföldi úr jött ide, a kinek nagyon megtetszett ez a magános épület s kivette azt bérbe az akkori tulajdonos bárótól, olyan szerződést kötve vele, hogy a várkastélyhoz tartozó parkban, a meddig az körül van palánkolva, senkinek se legyen szabad rajta és a hozzátartozókon kívül járni. Ezt nevezik servitusnak. Az tehát a kérdés, hogy van-e kedve Katinka hugomnak egy ilyen «tilalmast» a birtoka közepén eltűrni? vagy pedig fel akarja azt mondani?

– Azt nem tudni. Épen azért nevezik ő róla azt a kastélyt Névtelen Várnak.

– De hát hogy lehet az, hogy valakinek egy helyen, a hol három esztendeig lakik, ne tudják meg a nevét?

– Igen egyszerűen. Ő maga nem auffirolja magát sehol, a cselédei nem híják másként, mint a «gróf».

– Azt gyakran kap a világ minden részéből: néha pénzes leveleket is, azoknak a recepisséit neki kell aláirni. Hanem úgy van vele, mint az egyszeri paraszt, a ki azt mondta, hogy «bárcsak én írni tudnék, ha olvasni nem is; majd találnék én valakit, a ki azt elolvassa». Ennek is kell lenni valakijének, a ki azt, a mit ő irt, el tudja olvasni, de erre mifelénk senki azokhoz a czifrákhoz nem ért, a mi az ő adressén van s az ő keze alól kikerül.

– Útlevelét? Hiszen mindjárt kidobnának engem a vármegyeház ablakán, ha valakitől Magyarországon útlevelet kérnék, vagy egy «Salva guardiába» betenném a lábamat a bennelakó engedelme nélkül.

– Minek? Nemes ember azt teszi, a mit neki tetszik; a paraszt pedig azt, a mit muszáj.

– Arra itt vagyok magam, meg a pandurjaim, s ha rakonczátlankodnak: kihirdetem a statariumot; s akkor vagy kézrekerülnek, vagy átmennek a másik vármegyébe. Egyébiránt a szóban forgó Névtelen Vár lakója ellen egyik indicium sem forog fenn. Az nagyon csöndes ember.

– Már erre tiszttartó úr jobban meg tudna felelni; mert ő folytonosan szemügygyel kisérhette.

– Megvallom, megvallom: úgy látszik, mintha volna; de egész bizonysággal még sem lehet tudni.

– Látható, látható. A névtelen úr, meg a dáma együtt szoktak kocsikázni minden nap délelőtt tíz órakor s elkocsiznak a szomszéd városig: ott visszafordulnak és hazatérnek; de a dáma oly sűrű fátyollal van betakarva, hogy nem lehet kivenni, hogy vajjon vén asszony-e, vagy ifju leány?

– De ha kocsikáznak, akkor cselédjüknek is kell lenni, a ki a lovakat hajtja. A cselédektől csak meg lehet tudni, hogy gazdájuk és asszonyuk között micsoda viszony van?

– Valóban, valóban. Cselédjeik vannak. Egy komornyik, a ki egyuttal a lovakkal bánik. Ez a mindenes a háznál. Ez jár ki a faluba is néha, és németül beszél. Rajta kívül van egy kövér szakácsné a kastélyban, a ki nem megy sehova; azt mondják, nem tud járni. Azután van két ember, a ki bejár hozzájuk, a Schmidt meg a Schmidtné. Ezek soha a házba be nem lépnek, hanem rendesen reggel öt órakor, télen úgy mint nyáron, megjelennek a kastély rondellájának az ablaka előtt: akkor -68- ott a salugáderen keresztül kiadja nekik valaki a rendeletet, kilencz órára visszatérnek, akkor már egy kosár van kitéve a rondella alá, abba belerakják, a mit hoztak, azt kötélen felvontatja valaki s megint kiadja nekik a rendeletet. Ez a két ember egy zsellérházban lakik, a mit a névtelen úr vett a számukra. De ezek az asszonyságról soha nem beszéltek; azért, mert soha se látták.

– Azt úgy híják, hogy vas szájú ember. Különben is olyan urias magatartású, hogy alig meri valaki megszólítani. Mindig fehér glacée keztyűt hord, és ezüst zsinóros bérruhát. Azt tartják, hogy a szakácsné az ő felesége. A falubeli leányokra az igaz, hogy rá sem néz. Eljár a szomszéd faluba a katholikus templomba; de meg nem gyónik soha. Nem enged tudakozódni magától: csupán egyszer szalasztott ki annyit a száján, hogy «az ő úrnője egy szegény árva leány, a kinek semmije nincs; de ezért mégis mindennel ő rendelkezik».

– A látogatót maga az úr fogadja, s olyankor, ha idegen érkezik, a dáma a belső szobákba zárkózik és onnan ki nem jön. Ha valaki ebédre is ott marad, akkor az ételek felhordása alkalmával az úr minden ételből szed ki egy tányérra, s azt saját maga viszi be abba a szobába, a hol a dáma van. Az elő nem jön soha. Kérdezősködni senki se mer felőle. Egyszer a feleségem megszánta a magányban élő teremtést, s szép szerével ismeretséget akart vele kötni. Pünkösd vasárnapján egy szép bokrétát formált az üvegházi virágokból, s azt elküldte a szolgálója által a Névtelen Várba. A cseléd fölment a grófhoz s elmondta, hogy köszönteti a tiszttartóné, ezt a bukétot küldi a nagyságos grófnénak. A cseléd visszajövet dicsekedett a komornyiknak, a ki az ajtón kiereszté, hogy ugyan örült a gróf a grófnénak küldött bukéton; egy huszast adott neki s ugrált, mint a bolond, örömében. «Ugrált bizony haragjában!» monda a komornyik; «köszönd, hogy -69- leány vagy; mert ha férfi volnál, pisztolylyal kergetett volna ki.» S a mint kilépett a leány a kastélyból, csak úgy hullott a fejére a széttépett bukét virágja, s a gróf káromkodott odafenn valami idegen nyelven, a mit a cseléd nem értett. Másnap a gróf összetalálkozott a feleségemmel a faluban véletlenül. Az asszony aprehendált s rá se nézett. Délután a gróf a Schmidtné által hat palaczk bort küldött a feleségemnek, azzal az izenettel: azért a szivességért, hogy nem látta őt meg. Haute sauternei borok voltak.

– Valóban, valóban. És kitünő konyhát tartanak. A Schmidtné mindennap hazahordja az ételmaradékot a gyermekeinek, a mit a szakácsné ád neki, s azok fejedelmi konyháról tanúskodnak. A konyhájukról azt is meg lehet tudni, hogy igaz keresztyének. Husvét napján páskabárány, mindszent napján heilige Striczli van az asztalukon. Templomba azonban nem járnak s pap nem jár hozzájuk.

– A gróf egyszerű barna kabátot visel, széles kerek kalappal, térdig gomboló fehér kamáslit; télen karbonári köpönyeget. A dáma azonban mindenkor a legújabb divat szerint van öltözve s ruháit a postán hozzák külföldről.

– Megvallom, megvallom, már ez a sphærámon kívül esik. Én csak a datumokat tudom előadni: a combinatiókhoz jobban ért a doktor úr!

– Ah, igaz, igaz! szólt az általános kaczagásban részt véve a bárónő. Hiszen itt van a doktor: az ember ne húzza hiába a vármegye fizetését; ha ön a vármegye harangja, akkor kell tudnia, a mi itt közelünkben történik.

– Hát hiszen tudom is: csakhogy eddig nem juthattam szóhoz – a mérnök úrtól. (Mondok, hogy mit mondok?) Hát ha olyan kegyes a bárónő s megakarja hallani, én megmondhatom, hogy ki ez az úr? és ez az asszonyság? -70- Én háromféle versiót is tudok. Szabad belőle válogatni. Az első hiteles magyarázat az, hogy ez a névtelen úr egy külföldön grasszált nagy rablóbanda kapitánya, a ki az üldözés elől vonult vissza rablott kincseivel ide a mi Arkadiánkba. Az a dáma pedig a szeretője, a ki már egyszer Németországban hurokra került, elitéltetett, s az itélet következtében a homlokán tüzes vassal megbélyegeztetett. Ez az oka, a miért az arczát fátyolozatlanul nem mutathatja soha.

– Ah, ez nagyon rémségesen regényes, doktor úr, szólt a bárónő. Ezt nem fogadjuk el. Adja elő a másodikat.

– Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni, azért eresztettem legelől; pedig ezt sem szoptam az ujjamból. A másik már nem ilyen rémséges. A névtelen lovag egy apáczát szöktetett el a kolostorból. A szent fogadalmát megtört égmenyasszonya a vétke vezekléseül azt a fogadást tette, hogy, kedvesét kivéve, az egész világról le fog mondani; ezért zárkózik el vele egy félreeső kastélyba; ezért nem mutatja az arczát soha senkinek, ő rajta kívül.

– Ez regényes; de nem valószinű. Ha egy apácza annyira megy, hogy a kolostorból megszökjék a kedveséért, akkor már azt is megteheti, hogy áttérjen a protestáns hitre, s akkor feleségül mehet a szive választottjához: nem kénytelen se bűnös életet élni, se rettegni, se elrejtőzni. Ezt nem hiszszük el.

– Akkor a harmadik lesz a legvalószínűbb. A hirlapok ezelőtt négy évvel hireszteltek el egy nevezetes asszonyszöktetési esetet. Egy franczia előkelő tisztnek a feleségét elszöktette a dieppei fürdőből egy idegen: nem tudni ki? A kijátszott férj mind ez idő óta keresi a feleségét az egész világon, de a csábítót nem ismeri. Ezek ők.

– Ez a legérthetőbb megoldása volna a talánynak. Hanem egy hibája van. Ha a szerelmes pár az üldöző franczia tiszt elől menekült ide Fertőszegre, akkor a titokban maradásra a legrosszabb módot választotta a nő arczának örökös fátyol alatt tartásával. Ha egyszerűen a -71- maguk alakjában jelennek meg, ugyan ki fog rájuk ismerni itt Fertőszegen? Míg a fátyolnak híre megy s előbb-utóbb nyomukra vezeti a tudakozó férjet.

– Hiszen mások is támasztották ezt a skrupulust. De itt jön azután az igazi magyarázat. Van egy öreg erdőkerülő, a ki mindennap látja őket kikocsizni. Az erdőnek egy tisztásán le szoktak szállni a hintóból s egy kis sétát tesznek a gyalog ösvényen, a dáma az úr karjába fogózva. Az erdőkerülő megjegyzé, hogy egyik nap a dáma nehézkes, tappogó léptekkel jár, a másikon pedig oly ruganyos, könnyed járással lépeget, mint egy tündér. A termete is egyszer deli, másszor összegörnyedező. Az erdőkerülő azt mondja, hogy a lefátyolozott dáma nem egy asszony, hanem kettő. A csábító idegen nem egyedül szöktette el a franczia tábornoknét, hanem leányostól: az anya azóta összerokkant, a leány pedig felnőtt, s a bűnös ember elcsábította mind a kettőt!

– Shoking! kiálta fel az erényeire féltékeny társalkodónő. Ilyesmit nem lett volna szabad doktor úrnak elmondani hölgyek előtt.

Elmondva azonban már csakugyan el volt, s visszavenni nem lehetett: ennélfogva az egész asztaltársaság egyhangulag felriadt, hogy ez már szörnyűség! Egy ilyen gonosztevőt csakugyan nem szabad tovább megtürni a Névtelen Várban.

Ez alatt azonban tiszteletes Mercatoris uram is elkészült a rossz fogaival, s most már ő is hozzászólhatott a napirenden levő tárgyhoz.

– Uraim és hölgyeim, kezdé, engedjék meg, hogy én szót emeljek e kérdésben, melynek részleteiről senki sem bír annyi ismerettel, mint én, a ki évek óta folytonos összeköttetésben állok ez ismeretlen emberrel.

– Csupán levelezés által. És az is egész sajátszerűen megy végbe. A gróf – nevezzük annak, ámbár semmi -72- okunk sincs rá, mert ő nem mondja, hogy az – minden nap elküldi nekem a maga «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ját, a mit reggel a kapum alá bedugva találok; s azonkívül a Schmidtné által gyakran küld hozzám leveleket; de az nem férfi-írás, világosan nőkéz vonásai. Azok sem maradnak nálam; a küldönczné visszakéri mindig a levelet. A pecsét a levelen rendesen síma. Csak egyszer láttam rajta egy czímert három virággal.

– Eleinte azon kezdődött, hogy az idegen úrnak voltak apró kivánságai, a miknek teljesítésére engem kért fel. Majd az volt a baja, hogy a kutyák nagyon vonítanak a faluban, majd meg az, hogy a gyermekek kiszedik az erdőn a fészkekből a madarakat, majd meg az, hogy a bakter nagyon kiabál. De mindezeket soha sem a maga nevében panaszolta el, hanem egy harmadik személyre vonatkozólag tette, a kit nem nevezett meg, csak azt írta «félnek a kutyaüvöltéstől»; – «szeretik a madarakat»; – «felijednek az őr kiáltásától». – S aztán pénzt küldött annak a gazdának, a kinek olyan ugatós ebe volt, hogy éjszakára zárja be azt, a fiuknak, hogy ereszszék szabadon az elfogott madarakat, s az éji őrnek, hogy a falu tulsó végén kiabáljon.

– Úgy van. Az itteni fiatalságnak az a szokása volt, hogy az újév első óráját nagy lövöldözéssel szokta megűnnepelni. Az idegen úr a másik évben a fiatalokat felkérte általam, hogy hagyják abba a lövöldözést, inkább mulassanak az ő rovására, s azóta minden Sylvester éjen megvendégli őket a falu korcsmájában. A mint ezeket az apró kivánságait elintéztem, akkor elkezdte a hirlapjait elküldeni hozzám, a mi nekem vajmi jól esett, mivelhogy falusi papnak nem igen telik ilyesmire. Később a könyvtárából -73- is kölcsönzött olvasni való műveket. Minden nemzetbeli classicusai meg vannak. Azután Wieland, Lessing, Kleist, Börne, Locke, Schleiermacher művei. Ezen kezdődött a levelezésünk. Gyakran a leghevesebb disputába elegyedtünk, egy nap tízszer is megfordult Schmidt, a futár, a Névtelen Vár és parochia között a véleménycserét ide-oda hordva, s ugyanaz nap elmentünk egymás mellett az utczán, a nélkül, hogy egyebet mondtunk volna egymásnak, mint «jó napot». Az általam olvasott levelekből azonban arról meggyőződtem, hogy a rejtélyes férfi se nem büntetés elől bujkáló gonosztevő, se nem regényes asszonyszöktető kalandhős, de még nem is világgyülölő szerencsétlen bolond; hanem valódi nemes érzésü emberbarát, a ki érdeklődik az egész világon történtek iránt és szereti tudni az apró emberek baját, hogy rajtuk segíthessen; filosof, a ki boldognak érzi magát, ha csönd van körülötte.

A bárónő odainté a komornyikját s azt az utasítást adta neki, hogy az előljáróságot kérje fel a nevében, hogy minden tervezett üdvlövöldözést és rakétázást hagyjanak el. Feje fáj, nem türheti. Mulassanak a mai nap örömére csöndesen a födél alatt.

– De hát hogyan értesül a szegény emberek bajairól a névtelen úr, ha soha se ő, se cselédei a néppel nem érintkeznek?

– Igen egyszerű módon. A kastély tornyában van egy hatalmas telescopiuma elhelyezve. Ezt ő maga tudatta velem. Ezzel ő a magasból minden udvarba belát. Úgy, hogy megtudja, kinél mikor van keresztelő vagy temetés; s ha rongyos a ház, a hol ily eset fordul elő, már másnap ott van nálam az enyhítő segély. Elnézegeti, hogy mulatnak a paraszt legények egymással s nekem megírja, hogy ezt vagy amazt a szép leányt jó lesz meginteni, mert nagyon szilajon járja a tánczot; meg hogy ezt meg ezt a menyecskét megdorgáljam, hogy ne nyissa ki az ablaktábláját, -74- mikor éjjel koczogtatnak rajta. Még azt is kitanulta, hogy melyik fiu a legjobb iskolába járó, melyik forgatja otthon a könyvet a kezében legszorgalmasabban, s annak ösztöndíjt küldött. S karácsony estéjén minden kis fiut és leányt felhivat a Névtelen Várba, ott nagyszerű karácsonyfa van a számukra felállítva, égő viaszgyertyákkal, s azon minden gyermek számára apró ajándékok, öltönydarabok, könyvek, nyalánkságok. Azokat ő maga osztogatja ki közöttük. Sőt egy igen nevezetes esetet mondhatok el róla, a mi nagyon jellemzi az embert. Egyszer egy szerencsétlen asszonyt, a ki házastársi viszonyban él egy rossz hírű férfival, a vármegye befogatott. A tekintetes főbiró úr tudja az esetet: a Rakoncza Jutka, a Sátánné.

– Hogyne tudnám? most is odabenn ül. Ő kelme az a híres Sátán Laczi szeretője.

– Ennek volt egy kis fia. Annak azután, hogy az anyját elvitték, nem volt hová lenni. Az idegen úr a tornyából nézte, mi történik ezzel a gyermekkel, a kinek az anyját látta pandurok által elkisértetni. Azt minden házból kikergették, utoljára a többi gyerekek elkezdték boszantani, csipkedni, taszigálni, míg a gyerek kibujdosott a falu végére, lement a tópartra, s mivelhogy nem adott neki senki enni, a tukorczát ette: a fiatal sás édes hajtását. Az idegen úr rögtön írt nekem, hogy az elzüllött gyermeket kerestessem föl s adjam oda gondviselés végett a Schmidtnének; ott kap addig enni, a míg az anyja hazakerül; a rektor pedig fenyítse meg a fiukat, hogy ne bántsák a nyomorultat többet.

– Kár volt! Úgy jár vele, mint az egyszeri ember a farkasfiuval. Ha megnő, a jótevőjét eszi meg.

– Ah, ah; ne szóljon úgy, Bernát bácsi; tiltakozék a bárónő. Szegény kis fiu! Ez egészen elérzékenyített. Georg! Pakoljon össze a süteményekből egy jó csomót s -75- vigye el majd a Schmidtnének a szegény kis árva számára. Az ilyen dolog engem nagyon meghat. Aztán majd jőjjön el hozzám az a kis fiu; valami ruhát fogunk számára összeszedni. Mondja csak tisztelendő úr: tehát az én bérlőm igazi nemesszivű ember.

– Az nem lehet, szólt a lelkész, mert száz alkalma volna tőle megszökni, vagy segélyt kiáltani, mikor az utczán végig kocsizik vele.

Itt aztán oly hosszú hallgatás támadt, hogy elvégre az inzsellér úr is hozzájutott a maga sorához.

– Azt mondom, hogy azért van annak a dámának a képe mindig lefátyolozva, minthogy – mit is mondok!

E nem várt megoldás rengeteg kaczajra zendítette fel az egész asztaltársaságot.

– De pedig nem olyan nevetni való ez, a mit az inzsellér mond, szólt Bernát bácsi, a mint a kaczajhullám kissé elsimult. Gyerek koromban én is sok adomát hallottam a disznófejű kisasszonyról.

– Lehet, hogy közel járunk a megoldáshoz az inzsellér úr ideájával! szólt bele a doktor; ha nincsenek is disznófejű kisasszonyok, de olyanokról, a kiknek valóságos halálfejük volt ábrázatuk helyett, több esetet említ az orvosi tudomány. -76-

Ekkor az asztal végén egy még eddig csak bevétellel foglalkozó száj nyilt meg, hogy ily vakmerő és minden okoskodást szerteszét kuszáló nyilatkozat kiadására vállalkozzék:

– Már pedig az az idegen dáma a leggyönyörűbb, isteni szépségű kisasszony…!

És a mellett ez az ember egész hideg vérrel dobolt a késével, a villájával a tányérján, mintha Zapfenstreichot verne.

– Hát, mikor tavaly hazajöttem a collegiumból, per equos apostolorum: az útiköltségem elfogyott, a tarisznyám kiürült, ahoz meg nem szoktam, hogy mint armer Reisender bekopogtassak a házakhoz, hát ezen a tájon hozzáfogtam mogyorót szedni a park bokrairól: az igen jó ebéd volt; a mint egyszer csak egy ablakzörrenés riaszt fel. Odatekintek: hát a Névtelen Vár egyik ablakának mind a két szárnya fel van nyilva s azon félig kihajolva tekint ki egy csodálatraméltó szépség, a milyent én még festve se láttam soha.

– Ah! ah! szólt a bárónő. Mondja csak, milyen volt? Jőjjön közelebb hozzám! S aztán, hogy a patvarista nem akart előre jönni a maga biztos menedékéből, ő ugrott fel helyéről s odafutott az asztal végére, kiváncsian tekintve az elbeszélő arczába, nehogy egy szót elveszítsen abból, a mit mond.

– Hosszú, göndör fekete haja elől a vállaira omlott; arcza fehérebb volt a liliomnál és piros mint a rózsa; homloka tiszta és magas, s bizony semmi bélyeg rajta; a -77- szája vékony és finom és mosolygós. Az egész alak olyan mint egy angyal, a ki az égből letekint.

– Nagyon fiatal még. Nem lehet több tizenöt évesnél, felelt a patvarista. Főkötő még nem is illett volna a fejére. (Ezt biztosan lehetett azon időkben megtudni, mert a férjhez ment nők a főkötőt soha le nem tették, s a leányok viszont semmi fejtakarót nem viseltek.)

– Hahaha! kaczagott Bernát bácsi. S ez a tündér bizonyosan audiat kedvéért nyitotta ki az ablakot, s mutatta meg a szépségeit, a miket addig senki se látott.

– Igen is, hogy nem értem cselekedte azt, a hogy meggyőződtem felőle, hanem nálamnál szerencsésebb állatokért: négy darab macskáért, a mik ott játszottak a kastély ereszén. Egy fehér, egy fekete, egy veres és egy czirmos; s a mik egyszerre odaszaladtak hozzá a háztetőről, az ablakpárkányzaton, a mint hítta őket.

– Valóban, egyetlen játszótársai a macskák; annyit tudunk a cselédeitől. Bizonyítá a tiszttartó.

– És a mi legkülönösebb, mondá a fiatal joggyakorló, az, hogy nem azzal a szóval hítta a macskákat, a mivel mi szoktuk: «czicz, czicz!» hanem azt kiáltotta nekik, hogy «pusz, pusz!»

– Ah! szólt meglepetve a bárónő. A hollandiak szólítják így a macskákat.

A senki ember, a patvarista által aratott siker babérai nem engedték az alispán urat nyugodni.

– Audiát! monda, hátravetve magát a székében. Tanulja meg, hogy fiatal embernek csak akkor kell felelni, hogy ha kérdezik; sőt mint tudós Hatvani professor mondá: «akkor sem szükség minden kérdésre felelni!»

Az asztaltársaság azonban nem osztotta ezt a véleményt. Ellenkezőleg, minden oldalról ostrom alá fogták a patvaristát, mint valami Montgolfieri léghajóból leszállt -78- utazót, hogy mondja el, mit látott azokban az embertől be nem járt régiókban? Milyen ruha volt a rejtélyes hölgyön? Csakugyan nem volt e fejkötő a fején? Igazán nem több-e tizenöt esztendősnél?

– Ejh, mit tudhat az ilyen fiatal ember mondani? egy pillanatnyi látás után? Ez nem authenticum… Majd «én» megtudom, hogy ki ez a dominus és az ő dominája?

Ez az «én» szó oly öntudattal volt kiejtve, hogy annak csak a «quos ego» bullában találni párját.

– Engem? Az alispánt? A legale testimoniumot? Akkor úgy járna velem, mint a tolnai főispán a kirekesztett deputatióval, hogy létrát tettek az ablakához s ott mentek be hozzá a repræsentatióval. Egyébiránt majd elmondom a fekete kávé mellett az egész csatatervemet.

A fekete kávéra kerülvén a sor, a szíves háziasszony azt indítványozá, hogy talán kellemes lenne azt a veranda alatt elfogyasztani; mire az asztaltársaság kivonult a nyilt tornáczra a mokkanedvtől párolgó findzsák asztalkáihoz, s ott a bárónő és az alispán egymás mellé ültek, a honnan épen a Névtelen Várra lehetett látni. Görömbölyi Bernát úr rögtön hozzáfogott elmondani strategemáját, melylyel azt a várat bevenni szándékozik, minden erőhatalom nélkül, a mi egy magyar tisztviselőnek tiltva van.

– De lassan méltóztassanak beszélni, inté a társaságot a tiszttartó, mert fogadni mernék, hogy a gróf most is ott ül a tornyában s onnan a teleskopiumával az egész társaságot úgy odaviszi maga elé, mintha körülötte ülnénk.

– Tiszttartó úr bizony azt hiszi, hogy a telescopiumon át nemcsak közelről lehet látni az embert, hanem azt is meg lehet hallani, hogy mit beszél? -79-

Tiszttartó úr bizony nem talált volna abban semmi különöst. Az ördöngős masina, ha az egyiket megteheti, miért ne a másikat is?

Azonban hát mégis igyekezett ki-ki halkabban beszélni s nem mutogatni a Névtelen Vár felé, annak a tudatában, hogy valaki most annak a tornyából a telescopiummal oly közel viszi az illetőt magához, hogy az odamutogatónak könnyen a körmére koppinthat egy pálczával.

A hölgyek azután visszavonultak délutáni toilettet csinálni, az urak pedig átmentek a dohányzó szobába: egy kis mulhatatlan nasivasival berekeszteni az ünnepélyes actust, a mi nélkül a statutio nem volna perfect. Az agens úr adta a bankot s utasítása volt a bárónőtől úgy játszani, hogy mindig ő veszítsen s a vendég urak nyerjenek. Nyertek is mindnyájan, kivéve a patvaristát, a kinek még nem szabad a nasivasiba beleszólni, mert ő még senki sem, neki csak pipát tölteni s fidibussal szolgálni szabad, mikor más kártyázik.

A doktor úr e közben is mulattatta a társaságot pletykáival. Megszólta előbb a távollevőket, azután a jelenlevőket. Megszólta a bankadó agenst – - magyarul, hogy ne értse, azután kicsufolta a társalkodónő zsiraff frizuráját – latinul, hogy a tiszttartó ne értse; végre megszólta az alispánt is – tótul, hogy az ne értse.

Még késő éjszaka is, mikor a hálószobáikba mentek az urak, bőséges vacsora után: a doktor, ki a patvaristával hált egy szobában, nem lévén más, a kit boszantson, azon gyakorolta magát az élcznyillövészetben; a mit a jól regulázott fiatal ember türt csöndes lélekkel; hanem lefekvés előtt a toilette-tükröt odaállítá a már lenyugodott doktor elé az éjszekrényre.

– Hát hogy ha én már el találok aludni, legyen még a kit megszólhasson a doktor úr!

III.

Másnap reggel, a bőséges reggeli után, mely teljes egy órát vett igénybe, az úrivendégek búcsút vettek a háziasszonytól, s a kik helybeli lakosok voltak, hazaballagtak gyalog, a távolban lakók csézáikra ültek; Bernát bácsi azonban ezzel a szóval kezdett a költözéshez:

– No én, Katinka hugom, nem veszek búcsút, mert még visszatérek, s akkor aztán majd elmondok mindent. Audiat! A kocsin van minden?

Mert a tekintetes urak nagy szerrel útaztak. Nélkülözhetlen volt a pinczetok, a piramid-alakú bőrzacskó a hosszúszárú selmeczi pipákkal és a kurtaszárú tajtékpipával és dohányzacskóval; a posztószél hüvelybe dugott duplapuska, s a szarvasbőr iszákba hurkolt ezüstös fringia és a borotválkozó eszköz. Erre mind a patvaristának kellett felügyelni. Az aktákat őrizte a hajdu. Az meg ahoz értett.

Tehát Drávaszentkeresztúri Görömbölyi Bernát úr egyenesen a Névtelen Várhoz hajtatott a forspontossal reggeli nyolcz órakor.

A Névtelen Várnak hítt kastély egy keskeny földnyelvre volt építve, mely a Fertő tavába benyult, erős rőzsesánczczal védett töltésen ment a várkapuig az út, melyet buczkófejű fűzfák árnyékoltak be a víz felől, míg a másik felét elrekesztette a deszkapalánk. Ezen a kapun csak kéredzkedéssel lehetett bejutni.

A csöngetésre megjelent a kastélyból a már említett komornyik, a ki egyúttal kocsis és mindenes: egy öles termetű, szikár, széles vállu férfi, erősen kiálló arczcsontokkal, sűrű szemöldökkel. Most is fényes bérruha volt rajta, kezein fehér keztyük, lábain fehér harisnyák és sarkatlan czipők.

– Jelentsen be bennünket. Én a megye alispánja vagyok s kivánom tenni hivatalos tiszteletemet.

– Már értesűlve van a gróf úr uraságtok jöveteléről s szívesen látja magánál.

S a szives fogadtatásnak legbiztosabb tanújele volt az, hogy a komornyik maga sietett rögtön leszedni a kocsiról az útikészleteket s azokat a tornáczba behordani, a mi annak a jele, hogy a vendégeket itt marasztalják.

Mielőtt a lépcsőajtót benyitotta volna a komornyik, elébb három pár olyan posztószironyokból fonott lábtyűt hozott elő, a miket ezen a tájon «mamusz»-nak neveznek s kérte egész tisztelettel a vendég urakat, hogy azokat kegyeskedjenek a csizmáik fölé felhúzni.

– Hát először azért, mert ebben a kastélyban nem szeretik a csizmakopogást; azután pedig, hogy valami sárfolt, vagy poros lábnyom ne maradjon a parketten vagy a szőnyegen.

Hanem hát meg kellett benne nyugodni s csak felhúzták mind a hárman a sárga csizma hegyében a nagy mamuszokat, s úgy mentek fel a lépcsőkön a vendégszobákba.

Az aggodalomig vitt tisztaság uralkodott minden részében a kastélynak. Lépcsők, folyosók be voltak húzva fehér abaposztóval; a falak világos papirszőnyeggel bevonva, az ajtók fényes fehér mázzal festve s minden kilincs ragyogott a tisztaságtól. Egy pókháló nem volt a szögletben: nem is lett volna annak semmi keresete itten, mert légy sem volt sehol.

A vendégszobában is, a hová az urakat vezették, olyan fényes volt a padló, mint a tükör, s a butorokon egy porszem sem látszott. -82-

Bernát úr aggodalma az volt, hogy «hová verje majd ki itt az ember a pipájából a hamut?»

– Audiat, menjen, és nézzen utána, hogy bejőjjenek a pipáim. Aztán forduljon meg a konyhában s tudja meg, hogy mit főznek?

A patvarista elment, de vissza nem tért. Ezekben a posztóczipőkben az ember meg se hallja, ha valaki közelít.

– A gróf úr várja a tekintetes urat a teremben, mondá a komornyik s erre Bernát úrnak csakugyan föl kellett hagynia a pipanyomozással s átballagni a terembe.

Ott is minden butor fehér mázos volt és aranyozott. A rococo rámákba foglalt olajfestmények mind tájakat, gyümölcscsoportokat, állatokat ábrázoltak; egy arczkép nem fordult elő.

A hosszú, tigris lábakon álló ovál asztal mellett állt a Névtelen Vár rejtélyes lakója. Egy magas, daliás alakú férfi, kifejezésteljes arczczal; magas, előreülő homlokkal, melyet a mesterkéletlen üstök és hajcsigák szabadon hagytak: erős, egyenes, görög metszésű orra volt, nyugodt tekintetű tengerszürke szemei, rövid bajuszt és à-la IV. Henrik kecske-szakállt viselt: a mi valamivel világosabb volt a hajánál.

A két karja össze volt fonva; de nem elől a mellén, mint Bonaparte Napoleont festik, hanem hátul, a mi épen nem kézszorongatásra invitáló positura.

– Lehetetlen! szólt elbámulását őszintén kifejezve a -83- vendég. Magyarúl? Hogy tanúlhatta azt meg nagyságod?

– Grammatikából! (Ez meg már épen tengeri csoda volt az alispán előtt: hisz ő eddig úgy tudta, hogy a ki magyarúl akar megtanulni, azt gyerek korában elküldik cserébe valami magyar városba; de hogy ezt grammatikából tanulják meg, mint a «hic-hæc-hoc»-ot, az már protocollumba vételre érdemes furcsaság!) No ez nagyon derék. Azt hittem, hogy a latin nyelvhez kell folyamodnom nagyságoddal szemben, minthogy ezt a világ minden nemzete beszéli, a mivel híresen megjárta az egyszeri földes úr, a ki dicsekedett a forspontosának, hogy a diák nyelvvel az egész világon keresztül lehet utazni. Egyszer aztán megreked a szekér a poroszlói töltésen: «no uram, mondja a forspontos, most fogja be a rúd mellé a diák nyelvet, ha azzal az egész világon keresztül lehet menni!»

– Van szerencsém. Már értesűltem. Tekintetes Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát alispán úr.

– Azt is tudom. A fertőszegi birtok más tulajdonos kezére kerűlt, annak törvényszerinti joga van az előde által kötött bérletet és servitust hivatalosan felmondani s tekintetes alispán úr a bárónő felhivására jött ide.

Bernát úr nem szerette, ha a beszédébe vágnak s mindent előre tudni akarnak, a mit ő elmondani szándékozik.

– Épen az ellenkező végett jöttem ide. A bárónő megujítani szándékozik a bérletet, minthogy értesült arról, hogy nagyságod e vidék szegényeinek valódi jóltevője. Ennélfogva az eddigi bérletnek feléért ajánlja a várkastélyt és parkot a gróf úrnak átengedni.

Azt hitte, hogy ez már felolvasztja a hideg embert. Még jobban megfagyasztotta. -84-

– Köszönöm. – A bárónő, ha sokalja a bérösszeget, találhat magához közel szegény embereket, a kiken segíthet vele; de én kevesebbet neki sem fizetek, mint az elődének.

– Hahaha! No bizony az ilyen alkun hamar ki lehet egyezni. Tehát marad az eddigi összeg s nagyságod itt tanyázhat, a meddig csak kedve tartja. Azért hoztam magammal a patvaristámat is, hogy az rögtön megírhatja a szerződést két példányban; én mindjárt hitelesítem s rendben lesz az egész dolog.

– Igen köszönöm, mondá a házi úr, hanem azért csak nem vette elő a kezeit a hátáról, össze volt a két karja fonódva, mint két kígyó.

– A dolog mindjárt meglesz. A patvaristának lediktálom a szerződést, ez letisztázza szépen. Hanem hát egy adomát kell elmondanom elébb nagyságodnak. Az egyszeri professor azt mondta a tanítványainak, hogy ő az az ember, a ki mindent tud. Ekkor egy tanítványától azt kérdi, hogy hívják domine? – Mire a discipulus azt feleli neki: ha kegyelmed mindent tud, hát ezt hogy nem tudja?

– A szerződés végett nekem is a nevét kell kérdenem nagyságodnak a prædicatumával együtt.

Aha! Itt van a stratagema: most mindjárt meg kell mondani, hogy micsoda név az, a mit nem tud semmi ember fia kibetűzni?

A házi úr előbb hosszan a szeme közé nézett a kérdezőnek; azután egész csendesen odadült a hátával a kandalló párkányához, s nyugodt hangon mondá:

– A nevem «Vavel de Versay Lajos». Egyes v-vel írva, a végén a-ypsilonnal: gróf.

– Nem felejtem el! Igen jó memoriám van. Monda Bernát úr teljesen megelégedve a kivívott sikerrel. – És azután, ha szabad kérnem még a nagyságos grófné családi nevét? -85-

De már erre a szóra elővette a gróf a háta mögül a kezeit, még pedig egy olyan mozdulattal, a mely előkészülete annak, mikor valaki kétfelé akar repeszteni valakit s vetett egy oly tekintetet Bernát urra, mitől annak a királyi biztos és a tekintetes asszony jutott egyszerre eszébe. – A haragra kelt férfi még egy fejjel magasabbá látszott nőni, s a melle, vállai viadori állásra tágultak szét, a két szemében nem a tenger látszott most, hanem a zivatar.

A várt felelet helyett, e kérdés után, megfordult a sarkán, s egy szót sem szólva többet, ott hagyta a vendégét, az ősi terem valamennyi faképeinél.

Bernát úr bámult és ámult: nem tudta mire vélni a dolgot. Igen természetesnek találta pedig, hogy ha szerződést csinál az ember, valami «usu capiálás» végett, abba a felesége nevét is betétesse. Ezzel a kérdéssel ő csak nem sérthetett meg senkit. Utoljára is, a gróf nem jött vissza: nem maradt más teendő, mint neki is a szobájába vonulni s ott várni be a további fejleményeket. A grófnak mulhatlan szüksége van a megujított szerződésre, mert különben innen kiexpediálják; pedig látszik, hogy milyen nagy költséggel rendeztette be ezt a várat, a mi vadászkastély korában ronda kis fészek volt; most pedig egész tündértanya. Tehát neki kell a kis ajtóra kerülni.

A szobájában egyedül járogatva a nesztelen posztóczipőkben, egyszer csak beszédet hall az ajtajában; a patvarista és hajdu hangjait ismerte föl.

– Hiszen épen abban járok! monda a patvarista, tovább csónakázva a két mamuszszal. -86-

Kis idő mulva ismét halk dödörgést hall az ajtajában. Megint a patvarista beszél a hajduval.

A komornyik azt mondja, hogy a gróf pisztolyait töltögeti. Meg akar lőni valakit. Azt mondja, hogy a ki a grófné felől tudakozódik, azt mindjárt duellumra hívja.

«Megütheti a ménkű! Még meg akar duellálni. Hát hiszen én nem ijedek meg az ő pisztolyától. Nekem is van puskám, meg kardom is. – De ez mégis bolond historia. – Hogy én most birokra menjek egy idegen asszonyért, a kit soha se láttam! – Mit mond rá majd a feleségem otthon? – De csak ne jöttem volna ebbe a bolond várba! – De csak ne kötöttem volna Bruderschaftot azzal a bárónővel! Miért is nem bíztam az egész statutiót a másod alispánra? – Csak találnék valami ürügyet, a miért hátba vághassam ezt az egész bolondok házát. – De a pisztolyok elől csak meg nem szaladok. – A magyar nemes: született katona! – Csak legalább a pipám volna itten! – Hiszen pipa nélkül az ember félember. – A pipától mingyárt kap az ember jó gondolatokat. – Hol őgyeleg az az audiat?

– Azért, mert ennél a háznál pipázni nem szabad. Első dolog az, hogy minden vendégnek elszedik a pipáját, s elzárják.

– De hisz ez actus majoris potentiæ! Egy nemes embernek elzárni a pipáját! A primæ nonus flagrans megsértése! Nekem megtiltani azt, hogy dohányozzam! – Még Bécsbe is csak azért nem megyek soha, hogy a véki dohányomat nem engedik bevinni a vámon. – A miből nekem még a császár sem parancsol, azt nekem gróf uram nem fogja megtiltani. – Megyünk! Rögtön itt hagyjuk ezt a bolondok házát. Gróf uram aztán lássa, hogyan marad meg benne. Audiat, inhibeálja rögtön annak a komornyiknak, hogy rögtön bocsássa szabadon a deteneált pipáimat, ellenkező esetben marcalis processust akasztok a nyakába. Megyek. Fogatok! Küldje a hajdut a holmiaimért. Nekem gróf uram nem parancsol. Megmutatom.

S azzal lehúzta lábairól a fatalis mamuszokat s vágta őket oly erővel a földhöz, hogy megrendűlt bele az egész kastély, aztán fogta egyik kezébe a puskáját, a másikba a kardját s úgy vonult ki az elátkozott szorosból, bebizonyítva, hogy nem gyáva futással, de fegyveres kézzel nyitott magának utat: ámbátor, a miglen a puskát a posztószélből s a fringiát a szarvasbőr iszákból kibontotta volna, az alatt akár kiéheztethették volna.

A patvarista pedig szaladt a pipákért s a princzipálisa háta mögött félre fintorított pofákkal s az orra hegyéhez illesztett tenyere billegetésével adott kifejezést annak az eszméjének, hogy a patvarista is «valaki». – A folyosó végén, a hol a komornyik szobájába akart nyitni, szemközt jött rá a gróf. Útját állta neki.

– Az aranyat megadom önnek. S aztán ha ügyvéd lesz ön, akkor megfogadom fiskálisomnak hatszász forint fizetéssel. – (Ez nagy szó volt. Hatszáz forint fixum: erre már házasodni lehetett abban az időben.) – S miután tudom, hogy magyar nemes ingyen nem szokott ajándékot elfogadni, az adott aranyért egy utasítást kérek öntől. Ön jogtudós. Megadhatja.

– Mi módon lehetne én nekem ebből a Fertő tóból egy darab vizet úgy elfoglalnom, hogy az senkié se legyen, csak az enyim.

– Úgy, hogy a ki honosítva van ez országban, annak már joga is van itt fekvő birtokot szerezni. A Fertő partján van elég compossessor, a kinek jó pénzért eladó a birtoka. Akkor, ha ön egy ilyen darab földet megvásárol, kizárólagos birtokosává lesz e földdel egyenlő szélességű Fertő tónak a közepéig.

– Köszönöm. – Még egyet. – Ha ön ügyvédem leend: mit fog ön tenni, hogy engem ebből a várból ki ne zavarjanak, a nélkül, hogy az új birtokosnővel új szerződést írjak alá?

– Legelőször is elhúzom a repositionalis processust tizenkét esztendeig. Azután kétszer opponálok, egyszer repellálok. Ez is három esztendő. Elég lesz?

A gróf fejbólintással üdvözlé a fiatal jogtudóst, s azt sem kérdezte tőle, hogy kinek híják.

Bernát bácsi dehogy ment vissza a bárónőhöz a Névtelen Várból. Hajtatott egyenesen haza.

Hanem ez is csak Magyarországon történhetett meg egy megye főnökével (a ki kormányzó ugyan, de nem rendőr), hogy arra a kérdésre: «ki lakik ebben a házban?» azt feleljék neki, hogy «ott kinn tágasabb!»

HARMADIK RÉSZ.
A MACSKÁK TÜNDÉRASSZONYA.

Mikor meghallják ezt a szót: «pusz–pusz!» futnak le a háztetőről, az ereszről, s ugrálnak be egymás után a felnyitott ablak redőnyein. Egész ethnographiai gyüjteménye a macskáknak, a mikért a «macskák Rafaelje» lelkesülhetne; a párduczalakú dundi francziák, hosszú hegyes fülű kaukazusiak, kondor selyemszőrű s lecsüggő fülű chinaiak. Percz mulva ismét becsukódik az ablak; együtt van teljes számmal a társaság: négy macska, két mopsz, egy magános veréb; meg egy leány.

A leány, alakjáról itélve, lehet tizenöt éves, de tekintetében, mozdulataiban még az elkésett gyermekkor árulja el magát. Arcza, melyet soha sem ér az Isten napjának egy sugara, csaknem átlátszó fehér; hanem az ifjú életerő annál pirosabb hajnalként tör keresztül rajta. Domború márvány homlokával, vékonyan rajzolt szivárvány szemöldeivel egy szent képnek lehetne mintája, ha az önkénytelen mosolyra metszett ajk szögletei el nem árulnák földi eredetét; a villogó sötét szemek, a könnyen táguló rózsaszín orrczimpák s az a sajátszerű, gömbölyű tokának induló áll, valami nevezetes családi jelleget kölcsönöznek az arczának, a mi első tekintetre elárulja a rokonságát olyan arczokkal, a miket sokan ismernek.

Öltönye himzetekkel és csipkefodrokkal gazdag: a hogy fiatal leány nem szokott öltözve lenni; hanem azért elhanyagolt és szeszélyes, mint a kinek nincs, a ki megmondja, -91- hogy mi illik? mi a divat? Hajviselete is erről tanúskodik. Semmi journalban nem található fonadékok, előre-hátra csavarva, s össze-vissza tüzködve bogláros hajtűkkel, miknek gombjai smaragdok és rubinok; de a haj maga zilált és összekóczolt. A drága brüsseli csipke le van szakadva válláról, s az elefántcsont fehér bőrt engedi kitündökleni, a kötényke majcza, mely derekát átszorítja, arany filigránmunka, apró papucskái arany és ezüst gyöngyökkel vannak himezve; hanem mikor egyik lecsúszik lábáról, a rózsaszín lábujjacskák kikandikálnak az elvásott harisnya fejéből. Az egyik fülében függő is van, nagy igazgyöngy cseppel, a másikból hiányzik a párja, ezt valószínűleg elvesztette s resteli keresni, vagy valakinek megmondani, hogy elveszett.

Szobája fényüző pompával van berendezve: a falakon atlasz szőnyegek; a butorokon gobelin himzésű szövet; aranyozott teknőczhéjjal kirakott szekrénykékben gyermekjátékok, felöltöztetett bábuk üveg alá eltéve. A drága bábuk között vannak olyanok, a mik tánczolnak, guitároznak és fejeiket negédesen hajtogatják. Egy velenczei mozaik-asztalkán kártya hever és három rakás pénz, az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik réz. Az egyik játszó aranyat veszt, a másik ezüstöt, a harmadik rezet. Egy háromlábú alacsony jaspistáblán valami orgonaforma látszik, hosszú sor ércz- és fasípokkal. Az ablakhoz közel áll egy festőasztal; azon papirdarabok és sorba rakott üvegek porfestékkel. Van egy edénytartó almáriom is, a miben apró edénykék állnak; azután meg egy kocsiszín egy ruganyos hintócskával; remek faragványú állványokon chinai vedrek állnak, viaszból készült virágcsokrokkal, s a szögletekben mindenféle ágyacskák és almocskák vannak megvetve, apró hálótársak számára. Kiegészíti a sajátszerű bebutorozást egy arasznyi magas gömbölyű asztalka, melyet kereken fog körűl egy szintoly alacsony bőrkerevet. Könyvtár is van, annak tartalmát képezik a Bertuch Orbis Pictus kötetei, -92- a Portfeuille des enfants, Robinson Cruzoe regéje, s a párisi legrégibb divatlap, az Album des Salons füzetei, miknek divatképei a székeken, asztalokon szétszórva is hevernek.

A most érkezett vendégeket sorba veszi az úrnő, megkérdezi, hogy szolgál egészségük, mint mulatták magukat kirándulásaikban? mind a négynek neve van: «Hicz, Mitz, Panni és Miura». Mindannyian bemutattatnak a két otthon ülő társalkodónak, a kiknek neve: «Phryxus és Helle», két mopsz. A kis úrnő nem elégedve meg azzal, hogy védenczei saját ösztönükből is szoktak mosdani: előhozza a porczellán mosdó-tálacskát s orczáikat és talpacskáikat fínom szivacscsal megtörölgeti s csak úgy engedi azután a reggeliző asztalhoz ülni: a négy czicza szemközt a két mopszszal. Mindegyiknek tiszta asztalkendő kötve a nyakába, hogy a tászlijaikat el ne keverjék a tejjel, a mi mindegyiknek külön findsába szolgáltatik, beleaprított kalács-darabkákkal. Egymásra morogni mind valamennyinek meg van tiltva, s az ez ellen vétők rögtön megdorgáltatnak, míg azt mindannyinak el kell tűrni, hogy a magános veréb odarepül közéjük az asztalra s orczátlan merészséggel egyik findsáról a másikra szállva, a kalácsdarabkákat elorozza, s aztán még rászáll Phryxus fejére, s a lopott morzsával énekli az «O du lieber Augustin!» classicus nótáját.

Mikor vége van a reggelizésnek, s azt a vendégek a háziasszonynak szépen megköszönték s egymásnak kedves egészségére kivánták, akkor következik a kocsikázás.

A hintó előgördül: Phryxus és Helle már ismerik a kötelességüket, oda állnak a rúd mellé, fölhagyják magukat kantároztatni; a négy czicza elfoglalja rangfokozat szerint az első és hátsó üléseket a phaëtonban; Dávid, a magányos veréb, a parancsszóra megjelen s mint igazi divatos postillon, Phryxus hátára repülve, a nyeregből hajt s trombitálja hozzá a posta-indulót, míg az úrnő a -93- csavar-orgonához siet, s különféle nótákat kintornáz le a magától zenéző műszeren, s a zenére a befogott kutyák csöndes koczogással körülkocsikáztatják a kocsiban ülő macskákat. Azután pihenni bocsátják valamennyit. Mopsz, czicza, kintorna alunni megy.

A helyett fölébredt a muzsikáló óra, s elzenézi a maga pásztordalát s a rajta álló rézcyclopsok elütik az órát; a kakuk huhukol s a réz alabárdos tiszteleg. A kis úrnő más öltözetet vesz fel. Egész szekrénye van tele azokkal, válogathat belőlük. Nem segít neki az öltözködésnél senki: minden öltönye előfüző; szorító vállra nincs szüksége karcsú termetének. Mikor azzal készen van, künn a folyosón egyszeri csöngetés hangzik. Akkor fölteszi a kalapját s arczát lefátyolozza azzal a sűrű virágos csipkeblonddal, a mi semmi vonást kivenni nem enged. Néhány percz mulva hangzik a másik csöngetés. Arra hallik az udvaron az előrobogó hintó dübörgése. Azután halk hármas koczintás az ajtón. Mire, a bebocsátó «szabad» szó után, belép egy férfi, úti öltözetben, tisztelettel meghajtja magát. Előbb meggyőződést szerez magának felőle, hogy a fátyol oda van-e tűzve a leány kalapja széléhez, hogy nem lebbentheti-e föl a szél? Azután odanyujtja fehér glacée keztyűs kezét s levezeti a lánykát a lépcsőkön a hintóig. A bakon ott ül a szélesvállu komornyik, most már kocsis jelmezben, s féken tartja a két hatalmas fekete paripát. A férfi fölsegíti a hölgyet a hintóba, maga melléje ül szótlanúl s aztán megindul a két fekete ló a járművel az ezerszer megjárt úton, egyenlő tempóban, kikerülve a falu főutczáját, végig a kertek alatt; a szemközt jövők nem köszöntenek feléjük, tudják jól, hogy az nem tetszik azoknak. Kapuban ácsorgók visszahúzódnak előlük s ablakon nem kandikál ki utánuk kiváncsi asszonyfő, úgy haladnak a kocsizók, mintha láthatlanok volnának. Mikor a hintó az erdőbe ér, már szinte tudják a lovak, hol kell megállani, ott a férfi lesegíti a lefátyolozott hölgyet a kocsiból, bal karját nyujtja neki: a jobb keze egy hatalmas -94- bottal van elfoglalva, mely tüskés vadkörtefából készült, végén hatalmas vasszorítóval s még azonfölül hosszú három élű tőrt rejt, a mi jó fegyver annak a kezében, a ki ért a tőrvíváshoz. Így sétálnak a gyepes úton a fák alatt szótlanúl. A bükkfa tövében sötétkék harangvirág nyílik, a mesgye-parton világoskék nefelejts. A kék az úrhölgy kedvencz színe. De azért e virágokból szakítania nem szabad. Miért nem? azt nem mondják meg neki. Talán azért, mert mind ez a virág másé.

A leányka léptei néha oly könnyűk és ruganyosak, mintha tündér járna a harmatos fű felett, a kinek a lábnyomása még a harmatot se veri le; máskor pedig oly fáradtak, oly vontatottak, mintha öreg anyóka tötyögne, csiperkét keresve a mohos pázsiton.

A séta után ismét felülnek a hintóba; a fogat megfordúl, visszatér a Névtelen Várhoz, s annak a kapuja ismét bezáródik.

A lánykát szobájába vezeti a férfi s most már következik a komoly foglalkozás. Könyveket vesznek elő. A férfi magyarázza a classicusokat. Ez az ő saját olvasmánya is, egyebet nem tud vele közölni. Regényt nem adnak a leányka kezébe; a historia meg még korai volna.

A férfi csak azt tudja neki tanítani, a mit maga is tud. Idegen mester, gouvernante nem jön ide. Minthogy a férfi zongorázni nem tud, annálfogva a leány sem tudhat, s hogy mégis gyönyörködjék a zenében, vettek neki egy kintornát s abba minden negyedévben új dalokat fuvó hengert raknak: azzal zenézhet magának.

A férfi festeni sem tud, pedig egy leánynak az is kedves időtöltés az egyedüllétben. Ennek a pótlására is találtak ki valamit, a mitől egyszerre minden ember Rafaellá lehetett. Vastag, átlátszóvá tett papirból vágtak ki virág- és gyümölcsmintákat, s a szobafestés elmélete szerint különféle porfestékekbe mártott lapos, kemény ecsetekkel e patronok segélye mellett festhetett képeket akárki, a nélkül, hogy rajzolni vagy festeni tanult volna. Ez is rabművészet. -95-

Mikor ebbe is belefáradt a leány, akkor leülhetett kártyázni. Magában egyedül, két képzelt ellenféllel, játszhatott l’hombret és tarokkot s gyönyörködhetett benne, hogy a rézpénz hogy nyeri el az aranyat?

Délben a harmadik csengetésnél ismét koczogtattak az ajtaján. A fehér keztyűs kéz feléje nyult s átvezette az ebédlőbe. Egy nagy asztalnak a két végén volt két teríték, egymástól távol. Az egyik mellé leült a leány, a másik mellé a férfi.

Az ebédlőbe nyiló szobának az ajtaján csengetyű volt. Mikor az megszólalt, azt jelenté, hogy ételt hoztak be. De már az, a ki az ételt a konyhából felhozta, az ebédlőbe nem jött be, hanem letette a tálat a külső szobában. Az úr aztán fölkelt, kiment a benyilóba s maga hozta be az ételt s a leányt kinálta meg elébb, azután vett maga. Gazdag konyhát tartottak. A leány számára az ő kedvencz bora, a Muscat Lunel volt feladva, abból szürcsölgetett egy-egy harangvirágnyit, az úr Haute Sauterneit és burgundit ivott. Mikor évadja volt, osztriga is került az asztalra, hanem annak az üres héját a komornyik porrá törte, úgy szórta ki, nehogy a gyerekek széthordják a furcsa «békateknőt».

Ebéd alatt beszélgettek is egymással ők ketten. A leány a cziczáiról, mopszairól, az úr az olvasmányairól. Ha valami nevezeteset álmodott a leány, azt is elmondta, s az úr meghallgatta. Ha a leány kért valamit, a férfit Lajosnak nevezte, a férfi pedig, ha a leányt megszólítá, Marienak mondta.

Ebéd után elhagyták a termet, s átmentek az olvasóba. Ott voltak már az újon érkezett hírlapok. Lajos maga főzte a kávét s míg az elkészült, az alatt elolvasta a hírlapokat. Ez nem tartott akkor sokáig. Mai világban egy távirat nagyobb terjedelmű, mint akkor egy hírlap volt. Lajosnak voltak megjegyzései némely eseményekre. E megjegyzeseit tollba mondta Marienak, ki azokat finom hajszál vonású betűkben, hollótollal leirta, s az ilyen levélkét -96- azután Lajos lepecsételte s kihordója által elküldte tiszteletes Mercatoris uramhoz, visszakövetelve minden levélkét az elolvasás után.

Mikor aztán elvált Marietól, akkor Lajos megérinté az ajkaival a kezét és a homlokát a leánynak.

A leány aztán visszament a szobájába s játszatta a kintornát a kedvencz állatjainak, öltöztette a bubáit, számlálta a kártya-nyereségét, vagy veszteségét, festette a papirost a patronjaival, nézegette a képeket az Orbis pictusban, melynek mind a négy nyelvű szövegét értette már s olvasta egyedűli kedvenczét, Robinson Crusoet, ki tudja hányadszor? Ez még nem volt regény.

Este, mikor lefeküdt a leány, mielőtt levetkőzött volna, a szobájában levő bőrpamlagra egy vastag selyem pokróczot terített, s az ajtaját félig nyitva hagyta. Tudta jól, hogy az a valaki, a kit ő Lajosnak nevez, éjjel ott alszik azon a kereveten. Csakhogy az mindig oly későn jön be és oly korán távozik, hogy se bejöttét, se kimentét soha nem veszi észre. A fiatal leány mélyen alszik s a mopszok nem ugatják meg a házi urat, a ki nekik czukordarabkákat osztogat.

Sokszor feltette pedig magában, hogy addig nem alszik el, míg Lajos be nem jön; de hasztalan volt minden kisérlete. A szempillái leragadtak, a mint lefeküdt. Aztán meg azt kisérté meg, hogy jókor fölébredjen, hogy egy jóreggelt kivánhasson neki, de a mint kidugta a fejecskéjét ágyfüggönyei közül, vidáman kiáltva fel: «jó reggelt, édes Lajos!» már akkor nem volt ott senki.

Ez az ember nem alszik többet naponkint négy óránál, s akkor is oly ébren szendereg, hogy a leánynak egy álomnyöszörgésére felébred. És aztán, mint a katona a táborban, mindig felöltözötten alszik; mellette a fegyverei.

Ezt onnan tudja meg a leány, hogy a bőrpamlag mellett van egy fehér fénymázos rococoasztal; azon ő minden -97- reggel talál olyanforma apró fényes fekete szemerkéket, a minők az amaránth magvai. Ez az apró mag: lőpor, a mi ki szokott hullani a pisztolyból, a minek a serpenyőjét akkor iziben porozták fel s aztán az asztalra letették.

II.

Egyszer egy esztendőben aztán van olyan nap, a mi kivételt képez a többi közül. Ez a leány születésnapja.

Ezen a napon tegezik egymást Lajossal; miként akkor, mikor még Marie járni tanult, az ő kezét fogva.

Előre örül már ennek a napnak s terveket készítget magában, a miknek kivitele problematikus.

Először is a magányos veréb, a kit ő Dávidnak nevez. (Bizonyosan azért, mert az is kifogyhatatlan énekes volt.)

Már korán reggel, mikor a redőnyök hasadékain átrózsállik a hajnal, odarepül az ágya fejére s azt a nótát énekli, hogy «fakadj piros rózsa, fakadj csendesen.»

A mint felugrik az ágyából, odafut az ablakához, kitárja a redőnyöket: «pusz, pusz!» Jönnek rögtön mind a négyen, születésnapot köszönteni.

– Ejh, nézd: hát az én Miurám mit hozott nekem születésnapi ajándékul? Mi van a szájában? Jaj mi ez a szép kis teremtés? Egy kis egérke. Ejnye Miura, hát hogy merte maga megfogni a kis egeret? Nem meg volt magának mondva, hogy semmi kis állatot nem szabad bántani? Hát illik az egy Miurához? Egy okos, nevelt cziczához, a ki porczellán csészéből reggelizik? Adja ide mindjárt azt a szegény kis porontyot. Ah, milyen kedves kis állat! Hogy dobog szegénykének a szíve ijedtében! Maga csúnya Miura! Most hogy sír ennek a kis egérkének a mamája, ha nem találja a kis leányát!

Azután megtörülgette a hálóinge felemelt szélével az elalélt parányi állatot, s rálehellgetett, hogy fölmelegedjék; kis csésze aljába tejet töltött, abba belenyomta a kis állat orrocskáját, hogy igyék szegényke: utoljára szétnézett, hogy hol találna a számára valami jó helyet? «Legjobb lesz ide», s beledugta a saját ágyába.

A védencz pedig ahoz a fajtájához tartozott az egereknek, a mik énekelnek, olyanformán, mint az álmodó kanári. Az rögtön elkezdett a menhelyén vékony aczélhúr hangon csicseregni. A mi aztán megint annyira megtetszett a leánynak, hogy örömében bocsánatot kért Miurától a meg nem érdemlett dorgálásért: hisz az nagyon kedves ajándékot hozott neki.

Akkor aztán hozzáfogott az öltözéshez. Egy spanyol fal mögött végezte el a toilettejét. Ott állt a ruhatára. Mikor előjött, pompás tarka-pálmás chinai selyem japonica volt rajta, a mit csak egy derekára hurkolt selyemzsinór tartott össze: a haja mind egy csomóba tekergetve volt feltüzve a feje tetejére.

Elkészíté a reggelijét magának és a társaságának. Mind a nyolczan hideg tejet ittak, apró kalácskákkal, a miket valaki rendesen az alatt tett le az asztalára, a míg éjjel aludt. Gyümölcsöt soha sem ízlelt a leány, Lajos tartotta magát azon kor Galenusainak mondatához: «nihil de arbore» (semmi fán termettet!) Ma azonban nem játszott a társaságával, hanem az Orbis pictusban lapozgatott s úgy várta be az időt, a mikor a kétszeri csengetés után hangzani fog a koczogtatás az ajtaján: «szabad!»

A leány pedig félredobta a könyvet az öléből s odafutott a belépőhöz és pajzánul a nyakába kapaszkodott.

– Ma nem kocsizunk ki. Hát nem tudod? Ma születésem napja van. Ma én parancsolok a háznál. Az történik, a mit én akarok, s én azt akarom, hogy itthon maradjunk, -99- s te azt az időt, a mit velem szoktál tölteni a kocsin, itt a szobámban töltöd el, s nekem felelgetsz mindenféle bolond kérdésemre, a mit a fejemben kifőztem. És aztán nem feleded el, hogy ezen a napon tegezzük egymást. Már most szépen köszönts meg. Hadd hallom.

A gróf alig észrevehetőleg meghajtotta a fél térdét és a fejét, s nem szólt hozzá semmit. Vannak köszöntők, a miket így szoktak előadni.

– Jól van, tehát én ma királyné vagyok. Egyetlen jobbágyom ülj ide a lábamhoz erre a tabourettere.

A férfi úgy tett. A leány felkuporodott az ottomanra, lábait felszedve a bő japonica alá; ő pedig odaűlt a lábaihoz, s felvette az eldobott könyvet; azt gondolta, majd azzal kielégíti.

– Csak tedd le azt a könyvet, mondá neki a leány. Ennek mind a négy kötetét könyv nélkül tudom már. Mért nem adsz nekem azokból a könyvekből, a mikből magad szoktál olvasni?

– Azért, hogyha valaki meg találna betegedni a háznál, azt meg tudjam gyógyítani magam, orvos nélkül.

– Ah, haha! Kaczagott a leány. Így nem hagyom magam kifizetni. Te tudsz sokat, a mit nem is próbáltál: olvastál felőle. Milyen a halál? Rosszabb az, mint egy rossz álom? Fáj az nagyon, mikor eljön? Vége van vele mindennek, vagy még azután is fáj valami? Ha rossz, akkor miért kell meghalni? ha jó, akkor miért kell élni?

– Az élet az Isten ajándéka, a mit őriznünk kell, a -100- míg lehet, felelt rá Lajos, kikerülve a főkérdést. Általunk áll fenn a világ.

– Tehát minden emberhez tartozik egy darab föld? Hát az a darab föld, a mi hozzánk tartozik, hol van?

– Apropos. Még nem mondtam el neked, hogy én veszek itten egy szép darab földet a tópart mentén, a mi egészen a miénk lesz, s azt te átalakítod majd virágos kertté. Ugy-e jó lesz?

– A jó te vagy, a kert szép lesz, s akkor ez nekünk itthonunk lesz ugy-e? Hogy hívják az itthont?

A leányt bántotta a veszedelmes kiváncsiság. Kivont egy gombostűt a ruhájából, annak a hegyével alattomban megszúrta Lajos kezét.

– Óh Istenem! kiálta föl erre a leány s engesztelésül odavonta magához az ifju fejét s forrón megcsókolta annak az orczáját.

Az ifju erre felugrott helyéről: arcza elsápadt, szemei elmeredtek, tekintetében rémlátás tükrözte vissza magát; kezei reszkettek.

– Látod, monda a leány. Még sem öltél meg. Pedig igen nagyon megharagítottalak.

– Hát nem szabad nekem téged megcsókolni? Tavaly még szabad volt, meg azelőtt, meg minden évben.

– Hát a mi szabad volt tavaly, meg azelőtt, meg mindig, az idén már nem az? Már nem szeretsz?

– Tudod azt, hogy születésem ünnepén mindig szabad volt «egy» kivánságomat elmondanom, s azt teljesítették? Így szoktatott rá valaki. Talán tudod is, ki?

– Meg. Pedig a gyermekek tudnak képtelenségeket kérni. Hanem a felnőtteknek meg van annyi eszük, hogy a gyermekeket rá tudják szedni. Ezelőtt három évvel azt kértem tőled, hozz nekem valakit, a kivel beszélhessek, ne legyek egyedül: akkor hoztál nekem macskát, kutyát, madarat. – Két év előtt arra kértelek, hogy szeretnék megtanulni festeni. – Akkor szereztél nekem kimetszett patronokat, porfestéket, azzal fizettél ki. – Ma egy éve azt mondtam, hogy zenézni akarok. Akkor hoztál nekem kintornát. Mindig megtetted a kivánságomat. De mindig meg is csaltál mellette. Így szoktak tenni gyermekekkel. Ma már azt mondod, hogy tizenöt éves vagyok: nem lehet úgy bánni velem, mint gyermekkel. Eszedbe tartsd. Az idén is kivánok valamit tőled: azt -102- már módodban van megtenni, s azzal bolonddá nem tehetsz.

– Hát tudod, hogy én nem rég arra kértelek: rendelj meg számomra egy Melusine-köntöst Párisból.

Azzal a leány felszökött a helyéből s feloldva a selyemzsinórt, mely felöltönyét derekán összeszorítá, hirtelen ledobta magáról a selyem japonikát s ott állt az elbűvölt ifju előtt egy olyan öltözetben, a milyenben a párisi hölgyek a tengeri fürdők hullámaival szoktak enyelegni. A Melusine: uszóöltöny.

– Én azt kivánom tőled e mai napon, hogy taníts meg engem úszni. A tó itt van a kertünk alatt.

Olyan volt a leány az égszinkék öltözetben, mint Shakespeare Szentivánéjiálmának egyik tündéralakja: ártatlan és csábító; gyermek és syrene.

– Vedd fel, kérlek, a felöltönyödet, szólt Lajos s reszketett mind a két keze, mikor a japonikát felvette a pamlagról s betakarta vele a najadok eszményképét. Minő gondolat ez?

– Ugy-e? Régóta főzöm ezt magamban. S ezt a kivánságomat meg kell tenned. Erre nem mondhatod, hogy nem tudsz hozzá; mert egyszer, mikor nagyon sietős volt az utunk (nem tudom miért?) s egy folyónál nem találtunk az innenső parton egy csónakot, te magad átusztál a túlpartra s onnan hoztál el egyet, a min négyen átkeltünk. Még akkor támadt ez a vágyam. Milyen dicső tudomány az, úszni a víz fölött! Barátságban élni a hullámmal, a halállal. Szárnyat csinálni a kezeinkből s repülni, -103- mint a madár! A mióta e várban lakunk, ez a vágyam egyre erősbödött. Minden éjjel álmodom, hogy a hullámokat szelem. Egész nap nem látom az Isten egét; – mikor kimegyünk, fátyol borítja arczomat. Mintha rostélyon keresztül látnám az egész természetet. Szeretnék dalolni, sikoltozni, bohóskodni; de nem merek: félek, hogy meghallják a fák, a falak, az emberek s elárulnak. Ah, de ha ott a zöld hullám felett lebeghetnék, a hol nem találkozhatik velem senki: a hol nem láthat meg senki, felnézve a ragyogó égbe, versenyt sikongatva a halászmadarakkal, körültánczolva viczkándó halaktól, a kik nem beszélik el senkinek mit láttak, mit hallottak: az nekem túlvilági boldogság lenne! Nem szerzed-e meg azt nekem?

A gyermek vágya oly igaz, oly szívből eredő volt. És Lajos maga is ismerte azt a büszke gyönyört. Talán maga is regélt Máriának Cleliáról és társnőiről, kik a Tiberen átuszva menték meg a római leányok erényének tiszta hírét.

– Ah, te teljesíted óhajtásomat? Te jó vagy, te kedves vagy! S a férfi hasztalan akarta megóvni kezét, hogy csókjaival el ne halmozza; utána omlott, úgy fogta el a visszavont kezet. Hát ez sem szabad már?

– Mit gondolsz? Már tizenöt éves vagy. Ily nagy leány nem csókol kezet férfinak.

– De nem, nem! tiltakozott gyorsan a leány ez eszme ellen. Én bizony egy cseppet sem szeretném, ha asszony volnál. Akkor éjjelenkint ketten együtt még jobban félnénk s ketten együtt egymást ijesztgetnők: míg így… Itt megakadt.

– Hát így olyan nyugodtan alszom éjjel, azt tudva, hogy te itt vagy közelemben.

A leány odamutatott az ujjával a bőrkerevetre s megint visszavitte ajkához az ujja hegyét.

– Én nem tudom. De már nagyon kicsiny koromtól fogva megszoktam azt képzelni, hogy te közel hozzám alszol; s az nekem valami olyan álomraszenderítő érzés. Azt pedig, hogy a fegyvered ott van minden éjjel azon a fehér fénymázos asztalon, onnan tudom, hogy reggelenkint apró fényes fekete porszemek maradnak rajta, a minőkkel a lőfegyvert megtöltik. De nem láttalak még soha; mert nagyon későn jösz be s nagyon korán eltávozol mindig.

Az ifju végig simítá homlokát kezével s nagyot sóhajtott magában mondva: «nem jövök be többet».

– Hát most hová akarsz sietni megint? Nem tudod, hogy ma nem vagy sem azoké a csunya könyveidé, sem azé az éjjelvirrasztó telescopiumodé; hanem ma az én jobbágyom vagy.

– Hát hisz épen a te parancsodat megyek végrehajtani kis királyném. Ha úszni tanulsz, egy öltöző-sátort kell készítenem a számodra a tóparton s padot és mellvédet ütnöm össze, a honnan magam a rudat tartva, követhesselek. Ehez még jó helyet kell kikeresnem a kis öbölben.

– De ugye, ha egyszer jól tudok úszni, akkor szabad lesz a kis öbölből kiszáguldanom a nagy tóba is.

– Igen. Két föltétel alatt. Az egyik az, hogy én követni foglak a gondolámon.

– Úgy sem. A másik pedig az, hogy a fűzfákon túl, a mik a kis öbölt takarják, csak olyankor lesz szabad kiúsznod a szabad tóba, mikor holdvilág süt: éjjel.

– Mert holdvilágnál nem lehet távolból távcsővel felismerni az arczot, s aztán másnak is lehet olyan jó távcsöve, mint nekem. -105-

– Minden járása a szegények és betegek házainak látogatásából áll s első útja a templomba visz.

Lajos elragadtatva fogta két keze közé a gyermeteg bölcs angyalfejecskéjét, s nevetve monda:

– Lelkem, kis királyném: erre a te kérdésedre az öt világrész minden synedriumai sem tudnának megfelelni, hát még én, szegény kiszolgált katona?

– Eredj, te mindig ostobának teszed magadat, mikor én kölcsön akarok kérni egy kis bölcseséget. Úgy teszesz, mint a ki a koldus előtt eltagadja, hogy van pénze. Apropos! Nehogy elfelejtsem. A szegény gyermekeknek, a kik iskolába járnak, az én ünnepnapomon pénzt szoktam küldeni. Jer ide csak: vedd át. Melyikből adjak nekik? A kicsinyekből, vagy a nagyokból? Azokat az apró sárgákat nem bánom, ha kiosztod; hanem a fehéreket jobb szeretem megtartani, mert azoknak olyan szép pengésük van, s szűz Mária kép van rajtuk; de ha ezekből a nagy pirosakból válogatsz nekik, hát azt se bánom. -106-

Tudniillik, hogy azok az apróbb sárgák soveraigne aranyak voltak, a fehérek ezüst huszasok, azok a nagy veresek pedig az akkori osztrák pénzügyminiszter veresréz emlékpénzei, a mik még sokáig kisértettek azután susztertallér és két garasos név alatt. Még akkor újak voltak és ragyogott rajtok a 30-as szám: félforintba mentek.

Ez a leány nem tudja, hogy mire való a pénz? mi különbség van arany, ezüst meg réz között?

III.

A Névtelen Vár egyikén azoknak a földnyelveknek épült, a mik a Fertő déli partjáról a tóba benyúlnak.

Az öregek, a kik e vadászkastélyt épülni látták, azt állítják, hogy azon a helyen valami régi czölöpépítészet maradványai voltak. (Livius és Justin szerint a mai Narbonneból kivándorolt celták voltak a tókörnyék ős lakói.) Még akkor a magyar embernek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy magánál régibb őslakók emlékeinek kutatásával törődjék. Ha volt a kőfejszés celta kornak régi építménye ottan, arra bizony az új kastélyt jó volt rárakni.

A néphagyomány azt is állítja, hogy sok év előtt, a mult században, az a hely, a hol most kastély és park van, mind tófenék volt s ez is igaz lehet. A Fertő igen szeszélyes tó. Az elmult utolsó két évtized alatt magunk is láttuk élő szemeinkkel, hogy egyszer csak nagy részben kiszáradt: eltünt, nem volt tó. Ott hagyta a fenekét szárazon. A partbirtokosok, kik addig a víz tükrét bírták, most elfoglalták a kizöldült tófeneket; felosztották, legelőnek, kaszálónak használták; azután kiadták haszonbérbe: az árendások tanyákat, gőzmalmokat építettek az «új föld»-re: búzát, tengerit vetettek belé, egy esztendőben kétszer is arattak, – egyszer aztán megint más jutott -107- eszébe a Fertőnek: újra kinevezte magát tónak, visszafoglalva elébbeni méltóságát, s vetések, tanyák megint eltüntek a zöld hullámtükör alatt; csak egy-egy gőzmalom kéménye maradt fel tanujeléül az álmodott paradicsomról szóló tündér mesének.

1737-ben Rusztról Ilmiczre gyalog gázoltak át a tavon az átelleni partokról a lakosok. A földesúri levéltárak teli vannak okiratokkal nevezetes falvakról a tóparton, mik nagy dézsmát, halászati haszonbért fizettek valaha. Két ilyen gazdag falunak a harangját nem rég halászták ki Széplak táján a tó fenekéről, az egyik harang a széplaki toronyban van most is; a halászok gyakran húznak fel hal helyett tört sírkeresztek darabjait, mik félig megkövesülten az eltünt Jakabfalva, Fertő, Kenderalja falvairól tanuskodnak. Hát a Strabo által leírt római castellum, hát az Eginhart említette avar gyűrű-vár, melyben Nagy Károly gallusai a csakánok mérhetlen kincseit vetették prédára, hová lettek? Elnyelte őket a Fertő. Alámentek annak a csodálatos földnek, a mi meghajlik a szekér alatt, míg terhével végig gördül rajta: úgy mondják «lóhitáz»; itt-amott égerfaerdők, óriás fenyőcsoportok nőnek fel rajta; a szép zöld erdő mellé házakat építenek; egyszer aztán elkezd emelkedni a föld: a falak alásülyednek a vizbe; hanem az erdők, azok együtt emelkednek a földdel, s úsznak a föld alatti elementum felett.

A Névtelen Vár isthmusát két öblöcske vette körül; az egyik az, a melyikről Lajos beszélt Máriának, hogy azt megveszi valamelyik compossessortól, a kinek a nádasa határos a túlsó parttal. A másik kis öböl pedig a szomszéd Fertőszeg falutól választá el a Névtelen Várat. Az urasági kastély a falu keleti szélén egy lejtős domb oldalába volt építve s homlokzatával az is a tó felé fordult.

Az ezernyolczszázhatodiki Boldogasszony hava második felében lehetett minden este látni a kastély erkélyéről, -108- mikor a nap már leszállt s az alkonyég olyan csodálatos színekkel vonta be a tó tükrét, hogy ha festő merne ilyen lilaszínű érczfényű síkságot, átszelve rézzöld sávokkal, vászonra tenni, azt mondanák rá, hogy színvakságban szenved; pedig, a kik ott vannak, minden csendes őszi estén látják azt a pompáját a tündéri képtelenségnek, – tehát az ilyen ünnepélyes estéken lehetett látni, a mint a Névtelen Vár keleti tóöbléből elősiklott egy kis könnyű gondola, hosszú ezüst vonalat húzva a nagy aczéltükör lilaszín, sötétkék, smaragdzöld foltjain keresztül, mely fényvonal az álló víz lapján letörletlenül ott maradt. E csónakban egy magános férfi ült.

Azt már azután nem lehetett látni a kastély erkélyéről, hogy e csónak mellett úszik egy nőalak; mert azt a csónak eltakarta. Hanem azért elárulta azt a vidám sikoltozás, örömujjongás, melyet az úszó leány nem tudott magától megtagadni.

Marie igen jó tanítvány volt a hydrioták iskolájában. Már a negyedik leczke után szabad úszó lett. Gyönyörűen úszott, mint egy hattyú. Vállai soha sem merültek el a vízben. Csak úgy sikamlott el a hullám fölött. Esti úszáshoz nem volt szüksége kalapra; hosszú haja szabadon úszott utána a hullám fölött. Az óvatosságra csak addig volt szükség, a míg a part közelében jártak, s míg napvilágos volt az ég.

A mint beljebb haladtak a tóban s az alkonyárny a fényes tükrön csak fekete árnyképeket engedett a csónakból és az úszó főből kivenni, ott aztán elhagyá az úszó alak a kisérő naszádot. Nem félt már semmitől. A hullám jó barát volt, ismerték egymást. Ha akarta, hevert rajta, mint egy duzzadó párnán, mint a ringatott bölcsőben a gyermek. Ha akarta, összetette kezeit a víz fölött és úgy imádkozott, csak a lábai taposták a vizet. Itt azután szabad volt gyermekké lennie. Sikoltozni dévaj kedvteléssel, hivogatni a fölrebbenő vadludakat, ingerkedni az éjszaka fecskéivel, a denevérekkel, mik úgy czinczognak este a tó -109- fölött, üldözve a futó vízi pókot. Itt szabad volt még dalolnia is. Neki ereszteni szabadon gyönyörű æolhárfa hangját. Hogy az, ott a csónakban nem haragudott érte, onnan bizonyos, hogy ő maga is halkan utána dudolta a dallamot, mély harangdöngésü hangjával kisérve a leányka énekét. Itt senki sem leskelődhetett rájuk. Itt senkit sem kellett kikerülniök. Itt nem kellett a leánynak fátyolt viselni az arczán.

Néha órahosszant is elbolyongtak a hullámtükrön, a leány nem fáradt ki bele. Ez az áldott védő elem visszaadta azt az erőt idegeinek, a mit a mostoha föld elvett tőle. Ott oly fáratag volt; száz lépésnyi séta után már pihennie kellett, elszokott a járástól; itt pedig, mint egy najad, sikamlott tova, egész lénye megváltozott: élt! – S ha kísérője szólítá, akkor odaúszott hozzá, belefogózott a csónak szélébe s hosszú haját kiteríté annak a térdeire száradni, míg a parthoz visszatértek.

A két kastély ablakainak világa vezérfényül tündöklött eléjük a víztükörben, messze a part mentében éjjeli rákászok fáklyafénye vereslett.

S mikor a keleti part mögül, a látkör aczélkék ködéből kiemelkedett a hold izzó tányéra s lassankint bearanyozta az egész tó tükrét: az olyan volt, mintha tündöklő, átlátszó aranyban úsznának, eveznének tündérek, a kiknek lakásuk a víz fenekén, korallkertek között van, s csak az emberaltató éjszakán jönnek fel a víz felszinére, a holdsugarakon arczaikat fehéríteni.

Szegény leány! még azt mondta, hogy ő boldog! Ebből állt az egész boldogsága.

Ha valami ócska journalban fel nem fedezi azt a Melusine köntöst, Lajos magától soha rá nem jött volna, hogy milyen kevéssel gazdaggá lehet tenni valakit, a kinek semmije sincs.

Még a kedélye is egészen megedződött a leánynak ez által. Nem volt olyan ijedős, olyan könnyen sirva fakadó: -110- tanulékonyabbá lett; jobban figyelt s némi önbizalom kezdett támadni lelkületében.

Hanem hát úgy volt megírva, hogy még ez az egyetlen öröme se legyen tartós. Azt is megirigyelte tőle – talán a sors. Minden rosszat, a mi történik, fogjunk a sorsra.

Egy este, mikor már a fogyóban levő hold jó későn kelt föl, a szokott vízi sétáján kisérte Lajos csónakja Mariet, ki messze előre úszott.

A Fertő tó sajátságai közé tartozik az, hogy apróbb-nagyobb szigetecskék vannak benne elszórva, azoknak a szélei nádassal körülvéve, beljebb borítva rekettyével, bozóttal, míg a Hanság felé egyre nagyobb úr lesz a zöld bozót, s ott már az apróbb tavak tükrei képeznek elszórt szigeteket a sötét nádtengerben, a mik közt legnagyobb a Királytó, mely vizével a többit táplálja s lefolyása van a Rábczába; partjait óriási fenyőszálak fedik; a nép «öreg fenyvesnek» nevezi ez erdőt a víz közepén.

A Névtelen Vár irányában is volt egy ilyen kis gömbölyű szigetke, a mi nagyon ingerelte Marie kiváncsiságát.

Vajjon mi lakhatik abban? Nincs-e abban is egy Robinson Crusoe letelepedve? Nem laknak-e ott is vad emberek? Vagy kajmánok, nagy tekenős békák és tengeri kigyók?

Lajos iparkodott a leány túlheves fantáziáját lelohasztani, hogy biz azon a szigeten semmiféle ember nem lakhatik, mert ott nincs mit enni; krokodilust, s más vízi szörnyet ez égalj nem tenyészt, s a Fertő tó legnagyobb czápája: a harcsa, a minek szerencsére nincsenek fogai a torkában; hanem azért mégis megtiltotta Marienak a rekettyés sziget felé úszkálást, mert ott hinár van, a mibe belebonyolódhatik, vízikigyót, pióczát pedig bizonyosan fog találni, a miktől pedig a leány irtózott. Az is meglehet, hogy vidrával is találkozik s az meg fogja ijeszteni. -111-

Marie nem volt Lajosnak a rabja: meg volt neki engedve, hogy bármilyen messze elcsapongjon a szabad hullámvilágban, csak koronkint adott hírt magáról egy-egy «hahó» kiáltással kisérőjének.

A férfi ezalatt hanyatt feküdt csónakjában, s míg azt szabadon ringatta a hullám, a csillagos ég mélyébe bámult, s hallgatta az éjszaka rejtélyes neszeit, síró, búgó, zengő hangokat, mik a sík víztükör fölött oly messze elringanak: az ember találgatja, hát ez mi volt?

A mocsárvilág ritka vadainak kiáltásai hangzanak át a Hanságból: a «török réczéké», mik nem engedik magukat megközelíteni, majd meg emberlárma támad, mintha összeveszett csoportok verekednének, a Fertő tó darvai lármáznak ott; közbe harangoz mély zúgó hangjával a bölömbika.

Majd feljön a hold; már fogytán van. A fogyó hold olyan ellenszenves alak, emberre, állatra, növényre, mint a milyen rokonszenves a telő hold. Ki tudná annak az okát? Találgatni lehet; de megtalálni nem.

A férfi, mint őrült, ragadta egyszerre kezébe mind a két evezőt s a csónak hasította a hullámokat a sikoltás tája felé.

A csendes hullám-tükrön meglátszott a fényes vonal, a mit az előre úszott leány alakja vont rajta, s mi órákig csillámlik a víz színén. A végén a vonal visszahajlott s kezdett egy nagy V betűvé alakulni.

Látszott, hogy az úszó a rémület kétségbeesésével igyekszik a csónakot elérni. Mikor összejutottak, a leány ismét hangosan kétszer-háromszor rémületesen sikoltott s aztán félkezével görcsösen kapaszkodott a csónak párkányába, rémítő tekintetet vetve háta mögé. -112-

– Marie! kiáltá a férfi megrémülve s félkezével megkapva a leánynak a derekán az övet, kirántotta őt a hullám közül s az ölébe vette. Mi lelt? Mi üldöz?

A leány úgy reszketett, úgy vaczogtak össze a fogai, hogy nem tudott felelni; a lélekzete is elállt, el volt fulladva egészen. Csak a nagy szemeit mereszté iszonyatra.

A fej, az ábrázat emberé volna: férfié talán, hanem a sima arczot rőt kurta szőr fedi s a koponyát a haj helyett is csak vidraveres csömbölék takarja, két hosszú füle hegyesen mered fel, az alak szája úgy össze van szorulva, hogy semmi ajka nem látszik, orrczimpái összelapultak, alig kivehetők; hanem a szemei, mint a halnak mereven, karikára kinyilva. Az egész arczon semmi indulatkifejezés.

Lajos két kézre kapta az egyik evezőlapátot, hogy szétzúzza a csodának a fejét; – de súlyos ütése csak a puszta habot érte. A szörny egyszerre lebukott, s látszott a mélyen áttetsző holdsugárittas hullámban, hogyan szökellt tova, nem embermódra úszva, hanem szeszélyes zegzúg szökellésekkel, mint egy ősvilági csoda, lökve magát odább, s eltünve a vízmélység homályában, hol ember szeme nem lát többé, csak a halé. És aztán nem látta őt Lajos felmerülni többet.

Mi volt ez? ki küldte ezt a névtelen szörnyeteget az ő féltett kincse ellen?

A leányt betakargatta a bő fürdőköpenybe s aztán hozzáfogott az evezéshez.

– Holnap visszatérek ehez a bozóthoz; dörmögé magában, felkeresem ezt a fenevadat, s agyonlövöm, ha ember, ha állat!

A leány aztán meghúzta magát reszketve a csónak fenekén, s nem szólt többet, még a szepegését is elfojtotta, mint a csínyt tett gyermek.

Mikor aztán a parthoz visszaértek, a férfi nyers hangon ráparancsolt a leányra, hogy menjen el az öltöző kunyhóba és öltözzék fel.

Türelmetlen volt, hogy az öltözés soká tartott. Kétszer is megsürgette, hogy siessen.

– Tudom. A ki egyszer megijed a vízben, az elfelejti az úszást. Ön ezentúl írtózni fog e tótól.

– Az én kedves szép tavamtól? sóhajta fel a leány, még egy keserves pillantást vetve a megaranyozott hullámtükörre, az ő tündérálomi paradicsomára, a min karéjló fodrokat hajtott a támadó szellő. Innen ő most már száműzve van.

– Menjen ön feküdni, mondá Lajos a leánynak, a mint szobájába felvezette. Takarózzék be jól. Ha fázik, szikfűtheát fogok önnek főzni.

Attól a szikfűtheától pedig úgy félnek a gyermekek mindannyian, hogy nem lehet csodálni, ha Marie azt -114- mondta, hogy épen nem fázik, s hogy szépen le fog feküdni.

Aztán pedig nagyon rosszul aludt. Egyre azzal az üldöző vízi szörnynyel álmodott; azt látta maga felé közeledni; annak a merev halszemei révedeztek a sötétségen keresztül. Majd meg Lajost látta maga előtt, a hogy üldözőjét keresi fegyverrel, rálő s nem találja: az ficzkándozva ugrik el előle.

Sokszor felébredt nyugtalan álmából. «Lajos! Itt vagy-e?» kiáltá fel; de senki nem felelt kérdésére. Lajos a legutolsó születésnapi köszöntő óta nem töltötte az ő négy óráig tartó álmait a leány által számára elkészített kereveten. S Marie tudta azt már. Esténkint egy viráglevelet tett a takaróra, mely a pamlagra volt vetve, s az reggel is ott volt. Ha valaki ott pihent volna, a viráglevelet leszórta volna.

Másnap a szokottnál is mogorvább volt Lajos. A mindennapi sétakocsizás alatt egy szót sem szólt, s az ebédnél alig evett valamit.

Egy férfi, a ki legkeserűbben fel van dühítve s aztán nincs senkije, a kin boszút álljon; a kin dühének teljességét kitöltse. Látszott, hogy milyen türelmetlenül várja az estét, hogy elmehessen a tóra szörnyeteget vadászni.

Szegény tárgy: egy olyan harag számára, a milyen az övé. Egy vidra, vagy talán egy hód, a minek a feje úgy hasonlít az emberéhez: valami csoda, holttenger korcsszülötte, mely Sodomából fenmaradt? Mindegy! eleven állat, a miből dögnek kell lenni!

S az ég nagyon is meghallgatta fohászát: délután egyszerre megváltozott az idő; a szép meleg augusztusi verőfénybe hideg nyugoti szél kavarodott, az elébb porfelleget, aztán meg sűrű esőt hozott magával: Lajosnak le kellett tenni arról a szándékáról, hogy ez este a tóra menjen csónakázni. Otthon kellett maradnia. Egész este nem -115- látta őt Marie. Csak a macskáinak panaszkodhatott; de azok is álmosak voltak, nem hallgattak rá.

Pedig semmi kedve se volt lefeküdni. Félt, hogy megint borzasztókat fog álmodni. A zápor verte az ablaktáblákat, a távolban mennydörgött. Nem merte eloltani a gyertyáit, hogy a villámfény a redőnyökön át be ne csillanjon, mikor sötét van.

– Nem mernék ilyenkor kimenni a házból! mondá az ölébe vett kedvencz cziczusnak. Hát még arra a puszta udvarra! Vagy épen azon a sötét erdei úton keresztül! Huh be szörnyű lehet ott most. A falu végén van a temető. Mikor villámlik, felütik fejeiket a sötétből a keresztek!

Az ajtó azonban csak félig nyilt meg s a megszólaló hang nem Lajosé volt; hanem a komornyiké.

A komornyik belépett. Őszfejű, tisztes arczú férfi volt, magas, csontos termettel, szertelen nagy tenyerekkel.

– Szobájából jövök. Az ágyán fekszik egészen magánkívül, arcza lángol, szemei úgy ragyognak, mint a parázs. És félrebeszél. Soha se láttam még ily állapotban.

– Én nem tudom. Ha máskor mi közülünk lett valaki beteg, akkor a gróf maga tudott segíteni, beadott neki s meggyógyította; de saját magát úgy látom, hogy nem képes -116- orvosolni; ágya előtt halomra vannak dobálva az orvosi könyvek s a házi gyógytár fenekestül felfordítva; minden medicina ott hever a padlón.

– Azért, mert a gróftól ki van adva a criminális parancsolat, hogy ha idegen embert be próbálok hozni az «ő szobájába» vagy a «madameéba» rögtön agyonlő; de különösen megtiltotta a gróf, hogy orvost, papot vagy asszonyt beereszszek ide valaha, még csak a kastély kapuján is. Én nem merem ezt tenni.

– De Istenem! ha egyszer oly beteg lett! Hogyan? Ön azt mondja, hogy talán meg is halhat? Jóságos Isten! Hogy Lajos meghaljon? Azt én nem engedem!

– Én nem gondolok másra, mint hogy ő halálos beteg. Nekem az ő élete kell, az az első, azután jön a többi, a mi még a világon következik. Én megyek, és ön kisérni fog.

– Aztán ön nem tesz semmit. Én teszem, a mit teszek. Felveszem a fátyolomat, nem mutatom meg az arczomat senkinek.

– De ebben a zivatarban! Hallja madame, mint dörög odakinn? A zápor csak úgy zuhog; a sötét erdőn keresztül kell a faluba kerülnünk; sárban, vízben.

– Ejh, én nem félek se erdőtől, se zivatartól: gyújtson ön lámpást s vegyen egy jó botot a kezébe; addig én beburkolom -117- magamat és sárczipőt húzok. No menjen, jó Henry, hiszen ha ő haragudni fog, én ott leszek majd és kiengesztelem. Csak a jó Isten megtartsa az életét. Óh siessen jó Henry.

– Agyon fog lőni! De Isten neki! Madame szavára mégis csak megteszem. Hanem hát már most, ha csakugyan elszánta magát madame, hogy maga megy az orvosért, akkor befogok a hintóba.

– Hogyan tenné ön azt? Hisz a kocsizörgést meghallaná ő, s arról megtudná, hogy mit tettünk? Kiugranék az ágyából, kifutna az udvarra: halálra betegítené magát. Gyalog kell, észrevétlenül elmennünk. Hiszen nincs az oly messze. Menjen csak és hozza a lámpát!

S néhány percz mulva megnyilt a Névtelen Vár ajtaja, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgyalak, egy kezével a komornyik karjába kapaszkodva, másikkal a lámpást tartva, míg kisérője nagy vörös vászon esernyővel igyekezett őt védni a szakadó zápor elől, s egy öles husánggal támogatta a lépteit, hogy el ne csúszszék az iszamos agyagon. – S aztán nem volt félelmes a puszta udvar, sem a sötét erdő, recsegő fáival; sem a czikázó villám; sem azok a sírkeresztek ott a falu végén; a leány úgy sietett, hogy kisérője alig bírt vele lépést tartani; a leány vitte őtet.

IV.

Tromfszky doktor épen criminalis visum repertumról jött haza ezen az estén s a parasztszekér nagyon megviselte a tagjait. Fel is fogadta, hogy vacsora után rögtön le fog feküdni. Az eső is neki eredt, csak úgy zuhogott az eresz.

– No iszen, mondá a doktor a vén gazdasszonyának, a ki épen a sajtmaradékot takarította el az asztalról: híhatnának most beteghez, ha mindjárt a primásnak akadt volna is halszálka a torkán, ki nem mozdulnék most innen az odumból. Nem, száz aranyért se! Még ha üveges hintót küldenek értem; akkor sem. Fogadom. -118-

S abban a nyomban elkezdtek zörgetni az utcza ajtaján; még pedig igen nyomatékosan.

– Mondtam ugy-e, hogy most jutott eszébe valakinek elvitetni magát az ördöggel. Menjen ki Zsuzsa, mondja meg neki, ha maga a Herkópáter is, hogy már lefeküdtem s fáj a lábam, magam is cataplasmákat raktam fel, nem mehetek.

Zsuzsa asszony kiczammogott a folyosóra a konyhamécsessel a kezében s miután többszörösen megkérdezte a künnlevőtől, hogy «ki van az ajtón?» s a válaszul adott «én vagyok!» vékony női hangjából meggyőződött róla, hogy az nem Sátán Laczi, a híres zsivány, felnyitotta az ajtót s akkora hézagot támasztott az ajtó és küszöb között, a mekkora elég volt, hogy kiszólhasson rajta.

– A doktor úr nem mehet ma sehova, most lefeküdt s katapalacsintákat rakott a lábára.

Hanem ugyanaz a hézag elég volt, hogy egy gyönge női kéz benyuljon rajta s a gazdasszonynak egy csomó pénzt nyomjon a markába.

Zsuzsa asszony a mécsvilágnál felismerte a szép fényes ezüst huszasokat. Ezek nem bolond emberek! Erre már egészen kinyitotta az ajtót.

Akkor aztán tökéletes volt a megjuhászodása, mikor a fátyolos hölgyet megpillantotta. A kiváncsiság hatalmas ösztön.

Zsuzsa asszony letette a mécsest a konyhaasztalra s ott hagyta a vendégeket a konyhában.

– No; mit dödörög maga olyan sokáig odakünn? kérdé a berohanótól a doktor.

– Vegye fel frissen a kaputrokkját! A fátyolos grófné van itt a Névtelen Várból.

– Tyhü, ez már valami! mondá a doktor; s hirtelen gálába veté magát, felkapva a fényes aczélgombos kaputrokkot. A gróf is vele van?

Ez a szó, hogy a «fátyolos grófné» nagyobb hatással volt a doktorra minden száz aranynál. Végre valahára megláthatja a mythologiai alakot, sőt beszélhet vele. Talán az egész titokba be lesz avatva.

Maga is sietett oda rögtön, csak a nyakravalóját kötötte fel elébb a tükörből.

Ott állt előtte a titokteljes nőalak. Arcza lefátyolozva, mint mindig; termete aranynyal áttört drága keleti shawlba burkolva. Háta mögött állt a komornyik, a kit már ismert a faluban minden ember.

– Doktor úr; rebegé a leány halk hangon, melyből alig lehetett megitélni, hogy gyermek, fiatal, vagy agg nő szava-e az? Kérem önt, siessen velem rögtön a kastélyba. Az «úr» nagyon beteg.

– Óh ezer örömmel! Azaz, hogy nem annak örülök, hogy a nagyságos úr betegnek méltóztatik lenni, hanem hogy én lehetek szerencsés szolgálatjára lehetni. Azonnal készen leszek, csak a legszükségesebb szereimet veszem magamhoz. Lehet, hogy érvágásra, vagy evometicára lesz szükség; meglehet, hogy rögtön sinapismust kell alkalmazni; – vagy épen gyors stimulantiákat.

Most vette még csak észre a doktor, hogy a hölgy ruhája csupa csatak. Valamint hogy Hamlet (nem a drámai, hanem a historiai) arról találta ki az angol király udvaránál a királyné szolganői származását, hogy az felemelte a hosszú ruháját, mikor sárhoz ért; akként árulta el a leány úrnői eredetét az, hogy hagyta maga után úszni a ruháját vízben, sárban.

– De az Istenért! Ebben az időben, gyalog a Névtelen Várból! Mikor saját hintaja, lova van a nagyságos grófnénak. Miért nem fogatott be?

Marie érezte, hogy erre a kérdésre nem lehet felelni: ha megmondja őszintén a doktornak, hogy a patiens fejbelövéssel fenyegeti azt, a ki neki doktort hí az ágyához, az majd úgy megijed, hogy el nem megy.

– Azaz, hogy mikor van, akkor ló; de mikor nincs, akkor nem ló. – De hát a komornyik úr hirtelen visszafuthatna a kastélyba s úgy jöhetne el a hintóval megint.

Marie gondolkozott rajta, hogy valamit kellene mondani, a mi eltér az igazságtól. Nem boldogult vele. Nem tudta, hogyan kell hazudni? Az igazat pedig nem mondhatta meg: hogy a komornyiknak őt egy pillanatig is egyedül hagyni egy idegen házban valóságos halálbüntetésre érdemes gonosztett volna, s az nem is vállalkoznék erre. Megint csak ő kérdezett.

Doktor úr már tudott «úgy», a hogy Marie nem tudott. Egyszerre készen lett a kifogással. -121-

– Én bizony szivesen elmennék; de bizony Isten, fáj a lábam; rheumatismus acutus van a coxamban, ha most felázik a lábam, okvetetlenül ischias lesz belőle.

Marie összekulcsolta a két kezét könyörgésre, úgy emelte az ajkaihoz esedezve. De nem lehetett hatása e néma kérelemnek, az arczkifejezés kárba veszett a sűrű fátyol miatt. Ha még is láthatná az ember azokat a könnyező szemeket, azokat az indulattól reszkető orczákat, a sirásra vonagló szép ajkakat. – Talán megteszi az úrhölgy, hogy kérésének nyomatékot adandó, leleplezi az arczát?

Mikor a némán, könyörgésre kulcsolt kéz nem használt semmit, akkor a keblébe nyúlt s elővont egy kétszárú selyem erszényt, s kifordítá annak a tartalmát az asztalra; aranyat, ezüstöt, rézpénzt, vegyest.

– Nézze ön! szólt büszkén. Nekem van ilyen pénzem sok. Megjutalmazom önt, ha kérésem teljesíti.

A doktor elhüledezett. Annyi arany gurigált asztalán, a mennyit az egész vármegye se látott ebben a fekete bankós világban. Ezek nem bolond emberek!

– Azon segíthetünk. Henry erős ember, fel fogja önt venni a vállára s a kastélyból azután majd hintón hozza vissza.

Erre már nem lehetett ellenvetést tenni, kivált miután Henry is a legnagyobb készséggel ajánlotta fel a vállait forspontnak.

Doktor úr egy nagy tarisznyába összeszedte a tudományához tartozó segédeszközöket, a pénzt elzárta a fiókjába; Zsuzsa asszonynak kiadta a rendeletet, hogy el ne aludjék, a míg ő visszatér, s más valakit be ne bocsásson az ajtón; azzal szépen felkapaszkodott Henry úrnak a széles -122- vállaira, egyik kezében a vörös esernyőt, másikban a lámpást tartva; s így indult meg a társaság: elől a dupla férfi, hátul a nőalak, kinek most már nem volt kire támaszkodnia, hanem magának kellett az esernyőt tartani.

Az éji őr, a ki találkozott velük az utczán, úgy elszaladt ijedtében, hogy az alabárdját is eldobta, azt hitte, most jön a Lucifer, óriás alakban, veres kalappal, tüzet okádó szájjal.

A doktornak hármas oka volt emotióba jönni. Egyik a kinálkozó szép kúra, a mi csupa gyönyörűség egy szenvedélyes orvosnak, a másik a gazdag sallárium, a harmadik az a nagy nyereség, hogy most már egyenesen beléphet a saisi titok függönye mögé, s a Névtelen Vár lakóinak benső barátjává lehet. Mekkora pletykauzsorát lehet majd ebből a kapitálisból kiverni! Eddig is nagy kelete volt Tromfszky doktornak a vármegyében, hát még ha híre futamodik, hogy a Névtelen Várban ordinarius lett!

Ott mély csendesség volt. A betegen kívül csak egy élő lélek volt még a nagy épületben, Lizette, a szakácsné; de az már ilyenkor oly mélyen aludt, hogy miatta a házat is elvihették volna a feje fölül. Henry legelébb is az obligat mamuszokat hozta elő. Azokra most mindhármuknak szükségük volt, mert sáros lábaik ugyan szép nyomokat hagytak volna a szőnyegen.

Marie és Henry azután egyenesen Lajos hálószobájához vezették a doktort. Elébb Henry dugta be nagy óvatosan a fejét az ajtón s ez értesíté a többieket suttogva, hogy az úr most is erős lázban van, s nyugtalanul hánykolódik a fekhelyén.

Legelső dolga volt a gyertya hamvát elkoppantani, a minek a kanócza egész vörös gombává nőtt már, alig világított. Ekkor aztán jobban meg lehetett a beteg arczát tekinteni. -123-

Az egészen ki volt kelve az alakjából, arcza tüzlángban égett s a mereven bámuló vérborította szemek kifejezésében a hagymáz rémlátása phosphorescált. Öltönye nem volt levetve, csak széttépve mellén.

– Hm, hm; dörmögött a doktor, kipakolva az asztalra az érvágóját és csodatevő cseppjeit s azzal odalépve a beteghez, megtapintá annak az üterét.

A jéghideg ujjak érintésére egyszerre felemelkedett fektéből a beteg, riadottan kiáltva az orvosra.

– Én vagyok a doktor. A megye physicusa; doktor Tromfszky. Mutassa kérem gróf úr a nyelvét.

– Csak legyen csendesen, gróf úr, mondá a doktor, ki hajlandó volt ezt az izgatottságot hagymázos jelenségnek venni. Engedje az üterét vizsgálnom. Itt egy kis paroxismus van jelen; a mire gyors orvosi segély kell. Hadd lássam a pulsust! Egy-kettő…

– De énnekem nem kell se orvos, se gyógyszer. Nekem nincs semmi bajom. Nekem nincs öntől semmi megtudni valóm, csak az az egy, hogy ki hozta önt ide?

– Kérem! szólt a doktor megneheztelve. Én híva voltam. E borzasztó időben! Azt mondták, hogy gróf úr veszélyes beteg.

– Te hívtad ide az orvost? mormogá a beteg s széttágult orrczimpái fujtattak dühösen.

– Engedelmet kérek, gróf úr. Nem Henry úr egyedül jött értem, hanem a nagyságos grófnéval jött oda hozzám; még pedig gyalog, ebben a zivatarban. -124-

– Mit? Marie! hebegé a kóros s e pillanatban olyan lett az arcza, mint a ki egyszerre megőrült. Valami olyan önkéntelen epilepticus vonaglás rándította össze minden tagját, hogy kibukott az ágyából; de abban a pillanatban megint felszökött, s mint a bőszült oroszlán ugrott oda a komornyikhoz, megragadva annak a torkát s mint egy pokolból elszabadult dæmon ordítva rá: Gazember! Áruló! Mit mertél tenni? Megfojtalak!

No, iszen a doktornak se kellett több biztatás, utczu neki: ott hagyott érvágót, elixirt, flastromot; négy lépcsőt ugrott lefelé, úgy elfelejtette az ischiast a tomporában, s azzal ki a nyitott ajtón a szakadó záporba, nem kellett neki se üveges hintó, se emberi dromedár; de még lámpásra, esernyőre se gondolt, hanem a merre egyenes volt az út, vágtatott a legszebb sáron keresztül; még a mamuszokat is elvitte a lábán.

Pedig hát nagyot vesztett véle, hogy ezt cselekedte. Hogy nem lehetett szemmel látó tanuja annak a jelenetnek, a mi erre következett: mert abból sokat megtudhatott volna.

A mint a gróf torkon ragadta a komornyikot s úgy megrázta azt a kezei között, a hogy az oroszlán leteperi maga alá a bölényt: a leány egyszerre odalépett hozzá s erőteljes csengő hangon kiáltá:

Erre a szóra elereszté kezeiből azt a másik embert, s mint a kit egy varázsszó bénává ütött, összeroskadt, térdre esett Marie lábai előtt, s aztán két karjával átölelve annak térdeit, zokogva csókolá össze a leánynak sártól, víztől átázott ruháit, fuldokló szemrehányással kiáltozva: miért tette ön ezt velem?

A szertelen indulatrohamtól a természet önkéntes reactiója fordulatot idézett elő bajánál.

Elkezdett hányni: a belül forró dühnek epesalakja nem -125- oszolhatott szét az ereibe, a bölcs életműszer kidobta magából a pokolanyagot, a jótékony crisis előállt, önkéntesen a dühkitörés alatt, s azután egyszerre elkezdett izzadni a kór és azzal lassankint eszméletéhez tért.

– Ugy-e, meg fog ön gyógyulni? rebegé a leány, ki el nem távozott mellőle, s a kezét ott tartá a homlokán a betegnek.

– Ha azt akarja ön, hogy meggyógyuljak, mondá a férfi, akkor tegye azt, a mire kérem. Menjen a szobájába, vesse le nedves öltönyeit és feküdjék le. Aztán igérje meg, hogy többet nem tesz ily iszonyú merényletet soha! Alugyék szépen.

– Elhagyni a házat! Nálam nélkül kimenni! dörmögé a beteg s e szónál megint végig futott testén a borzongás, a fogai összeverődtek vaczogva.

A leány visszament hálószobájába, levetette nedves ruháit, le is feküdt; de annyiban még sem fogadott szót, hogy szépen aludt volna, hanem inkább minden félórában felkelt az ágyából; felölté japonicáját, felhúzta papucskáit s átlopózott Lajos szobájáig és besuttogott az ajtón:

Henry ápolta. A jó ember számba se vette, hogy a torkát úgy megszorongatá az ura: azért oly gyöngéden bánt vele, mint egy gyermekkel az anyja.

A leány megszorítá az öreg cseléd kezét. Mire az térdre borult előtte s megcsókolá a szép kezet: «meg vagyok érte jutalmazva».

Reggelre semmi baja se volt Lajosnak. Felkelt magától s megitta a szokott hat pohár vizet. Ebből állt a rendes reggelije. Az elmult éj történetéről senkinek se szólt többet.

Ő csak akkor mert visszanézni, mikor a keskeny tóöböl már közte és a Névtelen Vár közt volt. Ugyan örült, hogy a lőtávolon kívül érezte magát. Mégis csak bolond emberek ezek! Ilyen dolog még nem történt doktorral soha!

A mint az urasági kastély előtt elment, látta, hogy még annak az előtornáczában ég a lámpás. A baronesse soha se tudott éjfél előtt lefeküdni.

Gondolta magában: ezt az esetet rögtön el kell mondani a bárónőnek. Ő nagyon szereti a mendemondát. Ez pedig válogatott jeles kaland.

A fátyolos nő éjjeli megjelenése gyalog; a rejtélyes gróf dühös embergyilkoló rohama. Az ilyennel nem fekhetik le az ember úgy, hogy valakinek el ne mondja.

Azon sárosan, a hogy az erdei utat megúszta, felment a kastélyba, magával vive az előadás hitelességét approbaló külső jeleket is: a háta közepéig fecskendett sarat. Ez még emelni fogja a hatást.

Az előszobában a bárónő komornyikja azt mondta neki, hogy tessék egy kicsit várni, majd elébb bejelenti.

Ez furcsa. Az orvost nem szokták máskor bejelenteni, az csak koczogtat és belép.

Nemsokára visszajött a komornyik s azt a mentséget hozta, hogy nem lehet a bárónővel beszélni, mert már fekszik.

– Nos aztán. Hát talán azt gondolja Georg, hogy én soha se láttam úrhölgyet ágyban fekve, mikor orvos vagyok?

– Hát hisz akkor meg épen egygyel több oka van arra, hogy az orvosával beszéljen. Menjen csak be Georg és mondja meg a bárónőnek, hogy most jövök a Névtelen Várból, beszéltem az úrral és asszonysággal, rendkívüli dolgokat tapasztaltam. Ettől, tudom, hogy elmulik a migraineje. -127-

A komornyik még egyszer bement s még egyszer visszajött azzal az izenettel, hogy nagyon köszöni a bárónő a szivességet, holnap legyen szerencséje a doktor úrhoz villásreggelire; de ma már nem hallgathatja meg az érdekes közlendőket, mert aludni akar.

Doktor Tromfszky nem győzte fejét rázni bámulatában, a míg a kastélyból kiment. Ilyen beteg asszony, a kinek nem kell se orvos, se pletyka, még nem fordult elő praxisában.

Ezt jó lesz följegyezni, hát ha még ebből is lehet valami pletykát kavarintani idő jártával?

A Névtelen Vár lakói pedig másnap reggel tíz órakor a szokott sétakocsizásukban voltak láthatók: a fehérhaju komornyik, a mogorva úr s a lefátyolozott úrnő.

Doktor Tromfszkyt pedig már reggel, mikor fölébredt, ott várta a hazaküldött orvosi szereinek csomaga, egy levélborítékkal, a mibe százforintos bankjegy volt takarva az éjjeli látogatás salariumául; de egy betű se hozzá. Erre aztán ő is hazaküldte az elragadott troféumokat, a két mamuszt. Biz abból soha se lett többé mamusz, úgy televette magát sárral.

A napok e közben multak, a Névtelen Vár lakóira nézve a maguk szokott egyhanguságában. A szeptember gyönyörű meleg idővel köszöntött be; Magyarországon a hosszú ősz kárpótolja a rövid tavaszt s mintha a takarékos anya a májusból eltett ajándékokat most szedegetné elő, illatos ibolyával, másod-érett szamóczával lepi meg gyermekeit.

A tópart hemzsegett a sok dévaj gyerektől, a kik meztelen lubiczkoltak a vízben, lármájuk felhangzott a Névtelen Várig. És Lajos értette Marie arczán azt a búskomorságot. Ő egyetlen ártatlan tündéri gyönyörétől van -128- eltiltva. Más urileánynak annyiféle öröme van: neki semmi. Őt nem mulattatják hizelgő udvarlók, nem ingerli a tánczvigalmak hevélye; hirhedett művészek feltűnnek és letűnnek, ő nem gyönyörködött bennük; szinházat soha sem látott. Egy barátnéja nincs, a kivel gondolatait kicserélhetné, a kivel együtt megszólhatná az embereket s nevethetne a bolondokon, a kiket szépsége elkábított, és a kit pompás toilettjével irígységre költhetne, a mi az élet fő gyönyörűsége. Neki nincsenek más hízelgői, mint a macskák, más barátnői, mint a macskák, más művészei, mint a macskák.

Az volt az egyetlen öröme még; a hullámvilág. Ez volt neki a bál, a szinház, a hangverseny: a nagy világ. Ez volt neki a szabadság. A föld volt a börtön. – Ezt vette el tőle az a végzetes ijedelem.

Ismét megtelt a hold: még mindig meleg volt, a tó szélén nyiltak a tövér nimféák tulipánjai. Lajos megszánta a leányt, a mint látta, mily keservesen nézi az ablakából az aranycsillámú víztükröt.

– Jőjjön, Marie. Hozza úszóruháját, monda neki; – kisértse meg. Én ott leszek az ön közelében. Őrködni fogok, hogy semmi meg ne ijeszsze. Aztán nem megyünk messze, csak itt maradunk az öbölben.

Ah, mint megörvendezteté e szóval a leányt! Az tánczolt, szökellt örömében. Kedves Lajoskájának nevezte érte. Futott a Melusine köntösét előkeresni, sietett a tópart felé: Lajosnak úgy kellett utána futni. Hanem aztán mentül közelébb ért az öltöző-kunyhóhoz, annál tartózkodóbb lett, s mikor annak a küszöbén megállt, azt mondta Lajosnak:

Mire Lajos a csónakkal előjött a fűzfák közül, a szép -129- nayád is kilépett öltöző-kunyhójából. A holdfényt egész odáig hozta a lábaihoz a csacska hullám.

A leány letérdelt a kinyuló rezgőpadra, s tenyerére támaszkodva lehajtá arczát a hullámhoz és megcsókolta azt. – Az volt a szeretője. Megvallotta neki.

Azután csendesen leereszkedett a vizbe, mint szoká; de az első perczben, midőn elmerült, ijedten sikolta fel s kezével a csónak szélébe kapaszkodott.

A leány szomorúan hagyta el kedvencz elemét és sírt belé. Hogyne? Mikor a szeretője hűtelen lett hozzá? Hogyne, mikor megtudta, hogy a kedvesétől örökre el kell válni. Nem úszhatik többet.

«Megállj csak, gondolá magában a férfi, dúlva-fúlva dühében; majd eljön a tél, akkor befagy a tó, akkor rád lesek a bozótban, a hol lakol: s akárki vagy? homunculus, triton, vagy csodaszörny: elejtelek!

Aztán bekövetkeztek a zord napok; a hosszú esték, a locspocs idő, a mikor nem volt mit tenni más, mint honn maradni és társalogni Danteval, Shakespearrel, Horáczczal. Közben egy-egy tudományos folyóirat is érkezett Stuttgartból, a gróf könyvárusától. Legtöbb élvezetét találta a bölcsészeti és természettudományi iratokban. Időközben folyt a levelezés közte és a tudós lelkipásztor között. Folyóiratait elküldé neki a gróf s az, mikor kiolvasta, visszaküldte.

Egy alkalommal a lelkész is küldött a grófnak egy füzetkét, a mire büszke önérzettel volt felirva, hogy «szerző ajándéka». E könyvecskét tudós Mercatoris uram irta latinul.

E művecske egy hirhedetté vált természeti csoda leirását -130- tartalmazta, a mely (vagy helyesebben «a ki») maig is a Fertő tó nevezetességei közé tartozik: egy ember, a ki a vízben él: egy halember. Egy elzüllött árvagyermek, a ki a Hanság mocsárai közé tévedt, vadak között maga is vadállattá lett; vízlakó, víz alatt járó, mint a vidra; néma, befogott száju, emberszót ki nem ejtő vizi vad, ki úsztában fogja el a halat, azzal él; az évtized, mit folyton a vízben lakva töltött, bőrét kéreggé változtatta, sürű szőrrel benőve, mely őt a tél hidege ellen védi, az egész tünemény egy csodálatos bizonyítéka annak, hogy az ember hogy fejlődött vadállatból Isten képévé; ez két lépés visszafelé a vadállathoz, még a majmon is alul. (Ha Darwin ezt láthatta volna!)

Mellékelve volt a leiráshoz, mint czímkép, a leirt csoda ábrája is, hű rézmetszetben. A csodaszörny ugyanis emberi kezek közé került. E birtok új tulajdonosnője, Landsknechtschild Katalin bárónő értesülve róla, hogy egy ilyen vízi szörny több alkalommal a Fertő tóban fürdő leánykákat megijesztgette, rendeletet adott a halászoknak, hogy álljanak lesbe és fogják el; a mi egy mesterséges vizafogó segélyével azoknak sikerült is. A csodát partra húzták, s a kastélyba felvitték. Ott emberi öltözetet adtak rá; hajdut rendeltek mellé præceptornak, a ki megtanítsa beszélni, emberi módon kétlábon járni; annyira vitték, hogy már a kenyeret is megeszi (eleinte csak nyers halat evett, meg sáshajtást, tukorczát), már nem tépi le a ruháit, s ha megéhezik, ki tudja mondani ezt a szót «hám-hám». Már annyi szófogadásra is megtanították, hogy a konyhában rá lehet bízni a pecsenye-forgatást. A bárónő mindent elkövet, hogy e nyomorult félállatot emberi eredetéhez újra visszavezesse. Meg van tiltva őt ütni verni. A nádmézet nagyon szereti s azt mindennap elveszi a bárónő kezéből s olyankor az arczán valami vigyorgó fintorgás mozdul meg. Már kezdi elérni a majom rangfokozatát; de csak a bárónő láttára, más emberre még csak morog, mint a vidra. Érdekes tanulmány a physiologok számára, -131- hogyan tudott átalakulni egy szárazföldi állat (= ember) vízlakó állattá? a nem számára rendelt elemhez idomítva egész életszervezetét, s míg az állati ügyesség, ösztön, izomerő szokatlan érvényre fejlődött benne, hogyan zsugorodott össze nála minden nemesebb tulajdon: ész, beszélőtehetség, – mélyen alul az emberhez szokott állatoknál; – hisz a kutya már gondolkozik, s hangja különböző indulatokat fejez ki. E vízlakó ember még a kutyának is alatta áll. Hasonló elzüllött emberi vadat a mult századból is jegyeztek fel a krónikák, a kit a Fertőben fogtak el s aztán a kapuvári várban neveltek: a kortársak leirása szerint iszonyu tömött, gömbölyü fejü, hosszú fülü, széles száju alak volt, kéz s lábujjai szokatlanul hosszúk, bőre halhéjhoz hasonló merev; csak sirása árulta el, hogy ember.

E füzetke olvasásának kétféle hatása volt Lajosra. Az egyik az a kiengesztelő tudat, hogy Marie megrémítője nem volt valami ellenség által fölbérelt orgyilkos, valami gyakorlott búvár, hanem egy öntudatlan természeti rendkivüliség; a másik pedig az a szemrehányó önvád, hogy íme, a kit ő lesből le akart lőni, azt a szomszédnője élve elfogatta, s emberi lénynyé idomíttatni törekszik. Mennyivel nemesebb szíve van ennek az asszonynak, mint ő neki!

A kapott füzetet átvitte Mariehoz s beszélgetni kezdett a leánynyal annak az éjszakának az élményeiről, a mikor az elfutott az orvosért a faluba, hogy ő hozzá elhívja.

– Úgy-e bár, Marie, útközben a doktor kérdezősködött önnél a felől, hogy mi oka lehet az én betegségemnek?

– Ön aztán elmondta, hogy engemet nagyon feldühített valami kimagyarázhatatlan eset, a mi önt megrémítette.

– A doktor ezt bizonyosan elmesélte a kastély úrnőjének s az utána járatott az önt megfélemlítő rémnek s -132- elfogatta azt: nézze ön, itt van a képe. Ez a könyv arról van írva.

A leány mohón kapott utána s a mint a könyvet felnyitá s a rézmetszvényt meglátta, még akkor is összeborzadt.

– Természetrajzi rendkivüliség az egész, Marie. Kár volt érte úgy felindulnunk. Ugy-e bár, a jövő nyáron nem fog ön többé félni a tó vizétől?

Az a gyanuja támadt, hogy hátha azt az egész füzetkét, a hozzávaló képpel együtt, maga Lajos készíttette, csak azért, hogy az ő félelmét elüzze általa, s örömét visszaadja?

– Nem! – szólt indulatosan a férfi, s azzal felkapva az átadott füzetkét, ott hagyta a leányt s a brochuret rögtön visszaküldte a lelkésznek.

NEGYEDIK RÉSZ.
SÁTÁN LACZI.

Vavel gróf (a hogy ő magát levelein czímezteti) a Névtelen Vár hajdani őrtornyát observatoriumnak rendezé be. Itt volt felállítva egy erősen nagyító távcsöve, annak a segélyével vizsgálta ő éjjel a csillagok, nappal az emberek járását. Mindenre figyelt, a mi körüle történik. Közelhozta magához a házak udvarait, tornáczait, s jelen volt az emberek czivakodásain és mulatságain. Beült közéjük a korcsmába s ott dőzsölt együtt velük.

A földesúri kastély volt főleg nappali csillagvizsgálásainak tárgya s nem mulasztá el az észleleteket jegyzőkönyvébe pontosan feljegyezni. Maga volt az «oroszlánfej» és a tizek tanácsa egy személyben. Az volt a kérdés, hogy az új birtokosnő, a férjtelen baronesse, «átmenjen-e a sohajok hídján?»

Távcsöve megmondta, hogy a nő fiatal és igen szép. Azt is hirül hozta neki, hogy zárkózott életet folytat. Nem jár ki a faluból s nem fogad el látogatókat.

A Fertő tó környékén egyik város a másikat éri, azokat mind vidám társasághoz szokott nemes családok lakják. E tájon lett nevezetessé Magyarország Trianonja, hol magyar dynasták a királyi udvart fogadták vendégül, s külföldi celebritásoknak egy darab Versaillest mutattak be Magyarországon, operaszinházzal és caroussellel; e vidéken volt az úrilak, melyben a legtudományosabb magyar főúr az ország szép szellemeit egyesíté maga körül, könyvtára, -134- gyűjteményei világhirüek voltak. Bármely e környéken lakó nemes úrnak nehéz volt kimaradni ez úri kör mulatságából. Magát Vavel grófot letelepedése első esztendejében mindenünnen vendégszerető meghivásokkal ostromolták, de ő oly határozott visszautasítással köszönte meg azokat, hogy nem ujították meg többet.

Távcsövével sokszor megismerte a bárónő kastélya udvarán azokat a négylovas hintókat, a mik a Névtelen Vár kapuja előtt is megálltak egy időben s azoknak a tulajdonosait, a jókedvű pajtásokat, a házasulandó gavallérokat; de azt is tapasztalá, hogy azok közül éjszakára egy se maradt ott. A bárónő, ha látogatója jött, nem hagyta el belső szobáit. Bizonyosan betegnek jelentette magát, míg a tisztelkedő odább állt.

A télen át látta őt néha a befagyott öböl jégtükrén korcsolyázni; míg társalkodónőjét zsölleszékben szánkáztatta valamelyik inas, s olyankor bámulta amazoni termetét, merész magatartását, s még közelebbről láthatta az arczát, kipirulva a hevélytől és a csipős hidegtől.

A mi legjobban tetszett neki, az volt, hogy a bárónő még korcsolyázás közben sem vetett soha egy kiváncsi pillantást se a Névtelen Vár bezárt ablakára, pedig néha igen közel járt hozzá.

Egyszer véletlenül, mikor a gróf Marieval szokott sétakocsizását tette, a bárónő szemközt jött rájuk az erdőből lóháton. A mint megpillantotta Vavel hintóját, egyszerre letért az útról, s egy mellék ösvényt választott, hogy ne találkozzék vele. Ő látszott kerülni szomszédjait: valamennyit; a Névtelen Vár lakóját is köztük.

Karácsonkor ő is rendezett karácsonfát a falu gyermekeinek, miként Vavel gróf. Ezek ő tőle a Névtelen Várba siettek, eldicsekedve a kastélyban kapott ajándékokkal.

Vasárnaponkint látta őt a templomba menni a gróf, még pedig, ha jó volt az út, gyalog. Kijövet a bárónő alamizsnát osztogatott a két sorban felállított koldusoknak.

Ezt nem helyeselte a gróf. Ő is bőven juttatott segélyt -135- a lelkész által, de csak a szemérmes szegények számára, a kik nem tudnak kérni. A nyilvános kéregetőt elkergette haragosan.

Kivételt csak egy féllábú koldus képezett, a ki az egyik lábát Marengónál hagyta el. Ez rendesen ott strázsált a keresztfa alatt a falu végén, két mankón ugrálva az utasok elé (a világ tökéletességét illustráló háromláb!) A gróf mindig készen tartá a félforintos rézpénzt, mikor arra kocsizott, hogy a béna hadfi kalapjába hullassa a zárt hintó ablakából.

Egyszer, mikor megint arra kocsizik, a pártfogolt koldust szemközt látja jönni – mankó nélkül; csak egy kis pálcza volt a kezében, s már nem volt féllábu: két lábon járt.

– Én vagyok biz az, kegyelmes uram, monda a koldus; nézze csak, az áldott bárónő egy masinalábat csináltatott a számomra. Akár tánczolhatok is.

S még nevetett neki a szegény nyomorult örömében, hogy neki most már masina lába van. Nem is fogadta el az alamizsnát.

– Nem koldulok már, tudok fát vágni. Az Isten áldja meg, a ki ezt tette velem.

A gróf elégedetlen volt magával; hát ez az asszony mindent jobban tud, mint ő? Érezte, hogy ez neki versenytársnője. S ebből az érzésből küzdelemvágy támad.

Az is úgy látszik, hogy elzárja magát a világtól, ifju szívvel, életvidám arczczal, s míg az egyenrangú társaságból száműzi magát, a nyomorultak világát keresi. Épen úgy, mint ő. Ezen a téren össze kell ütközniök.

Az összeütközés nem is soká váratott magára. Egy napon a gróf tiszteletes Mercatoris uramtól egy szépen indokolt felhívást kapott elismert bőkezűségének gyakorlására.

A bárónő szivére vette azon számtalan elhagyott gyermek -136- sorsát, kiknek apjaik messze földön folytatott hadjáratokban vannak távol, sokan ellenség fogságában, még többen jeltelen sírokba elhantolva; míg porontyaik az útfélre szorulnak ki; – ezeknek sorsát enyhítendő, egy gyermekmenházat szándékozik alapítani. A hozzávaló épületet már ajándékba adta és felszerelte; de egyúttal a tehetősebbek pártfogását is felhívja, hogy az elhagyott gyermekekből becsületes embereket nevelni segítsenek. Azoknak az élelmen és hajlékon kívül tanító és felügyelő is kell s ezt magánadakozásból kell fedezni.

Ötven louisdort küldött a lelkésznek e czélra; de az adományt kisérő levélben azt a kikötést tette, hogy az a fiu, a ki annak a megyeházban fogva tartott asszonynak a gyermeke, ne legyen fölvéve a gyermekmenházba, hanem maradjon továbbra is az ő általa megbizott család házánál.

Igen természetes volt a következés, hogy e fényes adományt a bárónőnek sajátkezüleg írt levélben kellett megköszönnie.

A levél igen szépen volt írva, s a mi még különösebb, tökéletes orthographiával: a kifejezések előkelők, nem keresettek, semmi szenvelgés, érzelgés bennük, csak udvariasság és meleg érzelem.

«Megbocsátja ön nekem, ha a nagylelkü adományához kötött föltétel kissé meglep. Mert ez vagy azt jelenti, hogy ön az egész tervem alapelveit nem osztja, vagy azt, hogy egy magára vállalt terhet nem akar átengedni másnak. Ha az utóbbi az indok, úgy abban teljesen megnyugszom; de ha az előbbi, akkor szeretném önnek az ellenvetéseit megismerni, hogy azok ellen védekezzem».

Ez olyan felhivás volt, a mit nem lehetett válasz nélkül mellőzni. A bárónőt nem volt szabad az iránt kétségben hagyni, hogy emberbaráti intézményének épen az alapelvei nem helyeseltetnek. A gróf kárhoztatja a gyermeknevelésnél -137- a kaszárnyarendszert; felsorolja a convictusban élés hátrányait: előnyösebbnek találja, ha az elhagyott árvagyermekeket magáncsaládok körében helyezik el, a hol azok együtt nőnek fel azzal a világgal, a melyben helyöket meg kell találniok.

Ez pedig aztán köztudomásulag olyan tér, a melyen a nevelésügy philosophjainak két tábora egymást soha le nem győzve s munitióból és tartalékokból soha ki nem fogyva küzdhet a napok elfogyásáig, s nincs biró, a ki a perükben itéletet tudjon hozni, mert mind a kettőnek igaza van – ad hominem.

A gróf válaszából tehát csak polémia lett. A bárónő nem adta fel a saját elfoglalt nézetpontjait. Theoreticus és empyricus adatokat: elismert auctoritásokat épen oly nagy számmal volt képes harczba vinni, miként ellenfele. Az egyik nap a gróf küldött levelet a bárónőnek, a másik nap a bárónő a grófnak s hevesen tromfolták vissza egymást. A bárónőhöz írt leveleket is mindig Marienak mondta tollba a gróf, s ő csak egy V betűt jegyzett a végsor alá. E leveleket nem kérette ugyan vissza, mint a paphoz küldötteket, hanem a pecséten, mely azokat lezárta, nem volt semmi czímer, semmi jel.

A küzdelem didacticus része a gyakorlati feladatokat is maga után vonta. A bárónő mindennap meglátogatta a pártfogása alatt keletkezett gyermekmenházat, s délesténkint, a tavaszi enyhe időben gyakran látta őt a gróf, a feléje forduló veranda alatt ülve, társalkodónőjével, meg egy pár szobaleánynyal, a mint nagy szorgalmasan varrtak ingecskéket, ruhácskákat a védenczek számára; míg másrészről a gróf naponkint felhozatta magához a kis árvagyermeket s nem restellte azt a térde közé fogni s Hübnert, Kátét, Kis Tükört tanítani neki, hogy a bárónő védenczein túl tegyen vele; a mi annál keményebb munka lehetett, mert a gyerek igen nehéz fejű volt.

Ez ugyan, őszintén megvallva, egy kis kegyes csalás mind a két részről. Mert ha oly gondos anyai gondviselés -138- veszi körül az árvákat, a minőt Katalin pazarolt az övéire, akkor a convictusi rendszer is igen czélszerűvé válik; ha pedig az elhagyott gyereket olyan præceptor veszi privátába, mint Lajos, akkor könnyű a paraszt-házhoz elhelyezett kis gézengúzból is zsenit nevelni. – Hanem a végin mégis az asszonyé maradt a győzelem. A mi ekként történt:

Egy napon Vavel gróf megint levelet kapott Katalin bárónőtől. (Egymáshoz élő szóval nem szóltak még.) A levélben ez állt:

«Uram! Ön jól tudja, hogy az ön védenczének az apja nem más, mint az a hirhedett rabló, a kit nem bírnak kézre keríteni: Sátán Laczi. Ennek az anyját, terhelő gyanú miatt befogták. Az asszony helységünkben természetesen a tisztességes családi neve alatt élt, Sátán Laczi csak tolvajnév. Most szabadon eresztették a nőt, miután nem sült ki rá semmi. Ide jött vissza ebbe a helységbe. Itt azután zárva talált maga előtt minden ajtót. Kinek volna kedve egy rabló feleségét befogadni a házához? Egy nőt, a kit most eresztettek ki a börtönből. A nép gyanúja egyértelmű a halálitélettel. Utoljára a szegény nő ide jött hozzám, könyörögve, hogy fogadjam fel cselédnek. Egész környezetem felháborodott e merész kivánságon. Tiszttartóm azzal rémít, hogy ha ezt az asszonyt a házamhoz fogadom, az a rablókat ide fogja idézni, éjszaka bebocsátja őket és kiraboltat. Én pedig meg vagyok felőle győződve, hogy az az asszony ártatlan és becsületes, valamennyi emberem daczára ide fogadtam őt magamhoz s mátul fogva legelső cselédemnek tartom. Ha veszni engedem, ha kitaszítom, akkor csakugyan az lesz belőle, a minek kikiáltották: rablóczinkos, falugyujtogató. Nálam jól fogja viselni magát. Erről meg vagyok győződve. – Már most, a mi ebből a történetből önt érdekli, ez a következő: Ha helyesli ön azt, a mit tettem, akkor természetesen a pártul fogott árvagyermeket ide engedi jönni az anyjához; ha pedig ön is elitéli azt, akkor továbbra is megtartja nagylelkű pártfogása alatt. Önre bízom az elhatározást.» -139-

Vavel gróf kénytelen volt kapitulálni. Az az eszme, hogy a bárónő az egész világtól eltaszított asszonyt házához fogadja, annyira magasan állt, hogy nem lehetett föléje kerülni. Még az nap odaküldé Schmidtné által a kis fiút a bárónő kastélyába s ezzel megszakadt közöttük a további levelezés: nem volt rá többé közvetítő alany.

Pedig azt nem tagadhatta el magától Lajos, hogy őt ezen nő közelléte nyugtalanítja. – Ki ő?

Külső összeköttetései által igyekezett felőle kitudni valamit. Mindössze is azt a mendemondát tudta meg, a mit már a doktortól hallottunk. Szerencsétlen szerelem, elhagyatás szégyene üldözte ki a világból ebbe a magányba a fiatal bárónőt.

A gróf nem tudott az indokban egészen megnyugodni. Nőknél ritkaság az, hogy «egy» csalódás miatt az egész világot eldobják maguktól, ily ifju korukban.

És Vavel grófnak kötelessége a gyanakodás. Hiszen mi már annyit sejthetünk felőle, hogy ő a Mouffetard-utczai rejtélyes férfival azonos személy, s hogy Marie nem más, mint az akkori kis leány, kit a talált gyermek kendőjébe burkolva, üldözői elől megszabadított; – habár titkaik mélyébe be nem hatolhatunk is.

Neki őrködnie kell védencze fölött, abban az országban, a hol nincs rendőrség, mégis van rend; – míg csak nem híják.

Egyik év a másik után mulik – és az az igért partja az új világrésznek, melyről álmodik, nem hogy közelednék, de egyre távozik előle.

Mikor e nehéz küldetést elvállalta, azt mondta magában: «egy év mulva czélnál leszünk! s akkor majd fölvált más».

De a remény megcsalta s aztán évről évre mindig jobban át kezdte látni, hogy milyen szörnyeteg terv volt az, a mire a fejét vetette?

Még az lehető volt, hogy magát eltemesse ifju kora virágában, -140- elzárkózva a világnak legismeretlenebb zugába: eltávolítva magától ismerőst, jó barátot, lemondva mindenről, a mi az életet életté teszi; de hogy magával együtt még egy fiatal leányt is eltemessen a selyemmel bélelt kriptába, a kinek ő a mindene, és kinek nem szabad arra gondolni, hogy egykor ő is mindene legyen ennek a férfinak: az emberfölötti volt.

Mind jobban látta beteljesülni annak az öreg embernek a jóslatát: «A gyermekből hajadon lesz: szép és tele szívjósággal. Lehetetlen, hogy téged meg ne szeressen, a kihez most is úgy ragaszkodik. Mi történik akkor?»

Meg is tartotta igéretét – a maga részéről; de ám a leány nem igért semmit. S ha érezte is a leány sorsa nehéz titkát, hol vette volna azt a lélekerőt, a minek küzdelme alatt még a férfilélek is közel van a megtébolyodáshoz?

Lajos harminczegy évet számlált: a negyediket ez önkéntes őrültek házában. Aggódva látta a serdülő leányt hajadonná fejlődni szemei előtt, megáldva a szűzi báj minden varázsával. Úgy szerette volna visszatartani, hogy maradjon gyermeknek tovább. Bábjátékokkal mulattatá; úgy bánt vele, mint éretlen leánykával. Hanem ez nem tarthatott örökké. A következő tavasz mindenféle virágot elhozott: azok között azt is, a minek a szirmait a leányok egyenkint szokták kitépni, s a mit úgy hínak, hogy élek-e, halok-e?

Lajos aggódva figyelt a leány elmélázó arczára, melyen a gyermek-naivság már csak meghivott vendégül jelent meg: az ábrándozás volt otthon.

Mi tárgya lehet az ő ábrándozásának? Mire mélázhat el olyan nagyon? Miért riad fel, miért szökik arczába a vér, ha őt véletlenűl meglátja? -141-

II.

Lajos tanulmányává tette a szomszéd kastélyban lakó nőt. Ráért. Nem volt sürgősebb dolga. S minthogy a közvetlen kérdezősködés, szomszédpletyka, hirharang ki volt zárva tanulmány-adatai közül: csak azt tudta meg felőle, a miről távcsöve értesíté, s ezekből aztán a képzelem hozzájárultával alkotott magának egy kiegészített képet, – a mi valószinüleg hamis volt.

A szomszédnő elzárkózottan él és férfigyülölő. Hanem azért se zárdahölgyet nem csinál magából, se amazont. Pedig rendesen ez a két véglet az, a hová megtört szivű hölgyek tévedni szoktak: az egyik a nőiség minden dicső jogáról lemond, a másik meg a férfiasság jogait foglalja el magának. Ez a hölgy megmaradt nőnek, nem lehetett rajta se búskomorságot, se szilaj kedvcsapongást észrevenni. Jó falusi gazdasszonynak tünt fel. Korán kelt, cselédjeit dologba állította, rendet tartott; gyakran kijárt könnyü kocsin, vagy lóháton birtokát bejárni; szép svájczi tehenészetet állított s istállóit mindennap meglátogatta; mikor az idő kiengedett, rögtön a díszkertje után látott, ott lehetett őt napeste szemlélni, a hogy kertészeinek rendeleteket osztott: a kész munkát sokszor elrontatta s ujra kezdette, a mi arra mutatott, hogy szenvedélye van hozzá.

S nem látszott semmit tudni a felől, hogy a Névtelen Vár observatoriumában őt egy figyelmes vizsgáló folytonosan nézi oly erős távcsővel, hogy szinte közvetlen közelében látja. Ezt onnan lehetett gyanítani, hogy az úrhölgy gyakran maga is beleavatkozott a kerti munkába, s olykor egész gondatlanul feltűzte ruhája szegélyét az övszalagjába: a mi még ugyan nem bizonyít semmit, mert egy pár istennői lábat és bokát elárulni egy leskelődő férfi előtt lehet szándékos kaczérság is; hanem a mit ezután tett, hogy szép fehér kezeit egész csuklóig besározta a tulipánhagymák elültetésével, hogy azokat a vénusi kacsókat -142- borzalom volt látni, ez már csakugyan a gyanutlanság teljesértékű bizonyítványa.

S mi a legfőbb: egész ismeretlenné tette maga előtt azon körülményt, hogy a Névtelen Várban egy hölgy is lakik; a ki lehet, hogy aszszonya a kastély bérlőjének. Mert azt már a legközönségesebb udvariasság és a társadalmi élet rendes szabályai követelik, hogy ha egy úrnő valahol letelepedik, a szomszédságában lakó úrnőknél látogatást tegyen: ha más módon nem, legalább egy látogatójegynek a kapusnál hagyása által. A bárónő ezt is elmulasztá, a mi azt bizonyítja, hogy Marie rejtélyéről nem tud semmit, vagy elég finom érzékkel bír megitélni, hogy annak tudomásul vétele az illetőkre nézve alkalmatlan.

E közben tanult is tőle valamit, a mit Mariera nézve értékesíteni lehetett.

Még a tél folytán kapott tudósítást attól a fiatal jogtudóstól, a kit az alispán kelletlen látogatása alkalmával megismert s a ki nagyon megnyerte a kegyét az által, hogy a princzipálisát olyan szépen megszöktette a kastélyból. A fiatal ember jelenté, hogy már letette a censurát, s ha a gróftól megkapja a szükséges meghatalmazásokat, azokban kész eljárni.

Lajos gróf megirta neki, hogy a bérleti szerződés megujítására nincs már szükség, miután az új birtokosné a felmondást elmulasztotta, a régi szerződés érvényben maradt. Csak a honosítás kieszközlésére volt tehát szükség, s a Fertőpart melletti birtok vásárlására.

A fiatal fiskális rendbe hozott mindent, s a grófnak nem volt egyéb dolga, mint kinevezni s maga részéről az «absentium ablegatus»-t a diætára, s kezébe venni az átadott hantot, a mivel nehány holdnyi birtokát tulajdonába bocsátá egy compossessor, a Névtelen Vár tőszomszédságában. -143-

Lajos ezt a darab földet rögtön bekerítteté magas deszkapalánkkal, kertészt fogadott belé s tavaszig átalakíttatta azt gyönyörű virágos kertté.

Mikor aztán az első tavaszvirágok nyilni kezdtek: a jó régi módi kedves európai virágok, miket még akkor nem szorítottak ki a kertekből a japáni flóra pompás, de illattalan kegyenczei: akkor egy szép verőfényes délután azt mondá Lajos Marienak: «menjünk el sétálni». S aztán karjára ölté a lefátyolozott leányt s a parkon keresztül, megkerülve a benyuló öblöt, elvezette őt az ujon kavicsozott úton a körülpalánkolt kertig; ennek a bezárt ajtaját felnyitá előtte.

– Lássa ön. Ez az ön kertje. Most van önnek is egy darab földje, a mi önhöz tartozik.

És aztán körülhordozta a leányt a kert virágágyai közt. Elmondta neki a virágok nevét. Itt nárczisz, ott tulipán, jáczint; ezek itt kökörcsinek, amaz ott szironták-csoport. Emez itt pensée, amaz ott égő szerelem. Ez itten tavaszi nefelejcs.

Lajos azt várta, hogy a leány tapsolni fog örömében, s bokrétának fogja tépni a gyönyörű virágokat. S aztán majd kedvet kap hozzá, hogy felakaszkodott ruhával neki térdeljen a virágültetésnek s besározza vele a kezeit.

Az pedig a helyett búskomoran kapaszgatott karjába. Arcza nem mondhatta meg, hogy mire gondol? mert az le volt fátyolozva; hanem nagyot sohajtott.

E szóra a leány lerántotta fejéről a fátyolt, s tündértiszta -144- arczát először aranyozta be hosszú évek óta Isten szabad napsugára. A mit ez arcz mondott, a mit e szemek könnyeiken keresztül ragyogtak, az volt a beszéd, az volt a köszönet.

Mikor e megdicsőült tekintettel teleragyogta védője lelkét, ismét vissza akarta tenni sűrű fátyolát fejére. Lajos gyöngéden megakadályozta.

– Hagyja ön arczát fedetlenűl. Itt senki sem látja azt meg. Mindennap egy órára eltávolítom innen a kertészeket, az alatt ön idejöhet aggodalmatlanul. A palánkot úgy készíttettem, hogy be nem kémlelhet senki. Ezentúl nem kell önnek az eget fátyolon át nézni.

Mikor elhagyták a kertet, a leány két szál nefelejstet szakított le, azokból a nagyvirágú myosotisokból, a mik e század elején még minden kertnek dísze voltak, ma már maguk is «elfelejts»-csé lettek, – s az egyiket odaadta Lajosnak.

E naptól fogva egygyel több öröme volt Marienak: a kert, a szabad ég látása, a napsugár melege, a mi eddig el volt tőle tiltva; hanem azért a gyermeteg kedély mind jobban tünedezett arczáról.

Hozzá se nyult már a festékekhez; a csavarorgonát nem játszatta többé, még az órája zeneművét sem húzta fel soha: bántották ezek az ismeretes dallamok; a macskáival, kutyáival sem játszatott már komédiát.

Lajos aggódva látta e méla kifejezést arczán, s orvoslást keresett az ellen pædagogiai segédeszközeiben. Tizenhat éves korában már lehet a leánynak világtörténetet tanítani. Ilyenkor már érdekes eszmekört talál a népszokások leirásában, a régészet fölfedezéseiben, az útleirásokban. Egész könyvtárt összehozott a számára s buzgó magyarázója volt könyveinek.

Hanem aztán rövid időn tapasztalta, hogy a tanítványa nem olyan tanulékony, mint ez előtt volt. Nem sokat ügyel az ő tudós előadására s a feladott pensumokat nem végzi el. E miatt sokat kell vele zsémbelni. – Ez is egy -145- neme a jégbehűtésnek. A tanár, a ki fiatal nőtanítványára zsémbel, ezzel legjobban bebizonyítja, hogy ő egy más planétáról való lény.

Mikor toll alá mond Marienak valamit, az egészen más dolgokat firkál az alatt a papirra. Mikor a pedans mogorvaság nem segít, akkor aztán a tanító könyörgésre fogja a dolgot; az ambitióhoz szól: minő szégyen lesz az, ha nem fogja ismerni hazája történetét! Pedig ahoz volt legkevesebb kedve a leánynak. Ezekhez az örökös embertömeg-legyilkolásokhoz. Hogyan lépett egyik király a másik holttestén keresztül a trónra? hogyan ragasztotta országa egyik darabját a másikhoz embervérrel? hogyan égette bele a nevét tűzzel, hogy véste bele vassal a nemzetek eleven testébe?

Az ifjú tanító azt hitte, hogy tanítványa nagyon hallgat azokra a dicső hőstettekre, a miket ő Szent Lajos keresztes hadjáratáról magyaráz neki nagy buzgalommal, a térképen mutogatva a hős király emlékezetes lábnyomait. Az pedig egy előtte fekvő papirra írt valamit.

A leány nyilt, őszinte tekintete találkozott az övével. Nem szégyenlette, a mit leirt; nem restelte, hogy az el lett olvasva. Igen egyszerűnek találta azt.

– Hát nem szeretlek-e én téged? A hogy a fakir szereti Brahmáját, a hogy a persa rajongó szereti Hosszeinját, a hogy a carthausi szereti Szűz Máriáját: nem szeretlek-e én téged olyan nagyon?

– Hát akkor ne szeress engem úgy… ne olyan nagyon!… monda a leány s azzal elhagyta a tanuló-szobát s bement a maga tündértanyájába a macskáival játszani. -146-

Mit lehet még ezentúl beszélniök egymással? Mi tárgy lehet még a világon, mely egyiket kettőjük közül megszólalásra bírja, mikor úgy hosszasan ülnek egymás mellett a döczögő hintóban, vagy egymással szemközt az étkező asztalnál.

A kerti sétáira nem kisérte el többé Mariet a gróf. Ezentúl ezek a séták is sajátszerű körülményességel mentek végbe. Délután öt órakor a kertész elhozta a kert kulcsát, a honnan mindenki eltávozott, s a kulcsot az ablakon beadta. Akkor egy sípszóra előjött Schmidtné, a mindenes és kijáró posta, s háttal az ajtó felé fordulva, megállt. Aztán kinyilt az ajtó, s kilépett rajta a lefátyolozott hölgy egyedűl. A Schmidtné erre megindult a parkon átvezető úton a kert felé, a háta mögött jövő alakra vissza nem tekintve. Mikor a kertajtót kinyitotta, addig az ajtó mögé kellett rejtőznie, a míg a hölgy belépett a kertbe. Azzal rázárta az ajtót s a kulcsot visszavitte a kastélyhoz s beadta az ablakon. A magáramaradt hölgy aztán járkálhatott egyes egyedül virágágyai között, fátyolát hátravetve arczáról. Lajos az observatorium ablakából nézte őt az alatt folyvást. Mikor aztán vissza akart térni a kertből a magányos sétáló, akkor felvetette a levegőbe a zsebkendőjét. Az observatoriumról erre lehangzott az éles sípszó, egy kéz az ablakredőnyön keresztül kinyujtá Schmidtnének a kulcsot, az visszament vele a kerthez, felnyitá vele az ajtót, s épen úgy, mint idáig jött, tért vissza: a kisérő elől, az úrnő a nyomában. Még lefátyolozottan sem volt szabad őt meglátnia.

A mióta a szomszéd kastélyban az új úrnő lakott, Lajos naponta sokkal több időt töltött az observatoriumban, mint máskor.

Eleinte gyanakodás, ellenőrködés volt az indoka, később -147- egyéb is. Valami magicus élvezet volt abban, hogy egy nőt, kivel szellemileg érintkezett eddig: távcsövével olyan közel hozzon magához naponkint, mintha egymással beszélgetnének.

De hát ha kiváncsi őt látni, miért nem megy oda hozzá? miért nem beszél vele élőszóval? mért nézi csak távcsövön keresztül, miért beszél hozzá csak irott szavakban? Őt bizonyosan elfogadná az.

Ez a «hát azután?» volt a kezére, lábára vert bilincs, ez a szájára zárt lakat. Neki nem volt szabad ismerkedést kezdeni senkivel. Annak következései lehetnek s hát azután?

Az eltemetett embernek nem szabad elhagynia kriptáját. Hanem, hogy kiüljön e kripta sötét ablakába s onnan körültekintse naponta a szép tilalmas világot, az szabad neki.

Milyen délczeg alak ez a hölgy, a mint hosszú uszályos fehér öltönyében, parkja zöld pázsítján végig sétál. Szalmakalapjának ernyője alól göndör csigákban ringatózik aranyat játszó szőke haja arcza körül. A nagyító üveg szivárványnymbussal dicsőíti meg az arcz és alak körvonalait. Mostan megáll, keresni látszik valakit. Mostan megszólal. Valakit hivott. Egy nevet kiáltott tán. Az alak itt áll; hanem a hang ott marad, az ezer lépésnyi távolban. A kinek kiáltott, az nem jön elé. Most hangosabban felkiált s a szemlélő fülét e szó üti meg: «Kedves Lajos!»

Összerezzen. Azt a szót nem a közel hozott phantom mondta ki, hanem egy élő tüneméy, a ki mellette áll: Marie.

Sokszor föltette magában a leány, hogy utána lopózik Lajosnak, mikor az a toronyba fölmegy, s megtudja, mit csinál ott? Eddig nem merte azt tenni; de most már nem félt tőle. A mióta azt a szót le merte írni, azt hitte, hogy mindent merhet már. Meglepte a kémlelőt, oly lopva jött, -148- hogy az nem vette észre, csak mikor már mellette állt a leány, s fülébe sugta nevét: «Kedves Lajos!»

Az ifju felugrott helyéről, a bámulat és meglepetés zavarával, s nem tudott a leánynak mit mondani. Az nem is várta azt, hogy ő beszéljen; hanem mohó kiváncsisággal kérdezé:

S mielőtt Lajosnak ideje lett volna a csőnek más irányt adni, már a leány odakuporodott az ő üresen hagyott helyére s maga nézett bele a csőbe, dévaj, pajkos, daczoló nevetéssel.

És aztán lassankint elmult, elhalt arczáról a mosoly, a mint azt a világot meglátta, a mit a távcső mutatott: – azt a bűbájos nőalakot ott a virágos rét közepén, körülfogva szivárványszínek olympi nymbusától.

Mikor elvette szemét a távcső lencséjétől, arczán valami megdöbbentő átváltozás látszott. E megnyúlt vonások, e félig nyitott ajkak, ez összevont szemöldök, ezek a szempillák alá rejtőző szemszivárványok: Lajos jól ismerte ez arczkifejezést: – ez a féltés.

A leány felfedezte, hogy van egy nőalak, varázsló szép, a kinek tüneményes bűbájában gyönyörködni az ő Lajosa ide feljár. A hűtelen!

Lajos mondani akart neki valamit, de Marie szájára tette a kezét s aztán megint belenézett a távcsőbe. Az a «sárgaszemű szörny» még többet is akart látni.

És azután lassankint megint kiderült, örvendő mosolyra gömbölyödött az arcza, ajkszegletei a gyönyör mézzel telt gödröcskéivé alakultak át; a szemlélés alatt azzal a kezével, melyet Lajos elé tartott visszatiltó mozdulattal, annak a kezét ragadta meg és megszorítá, hálasóhajra enyhült hangon suttogva:

– Azt a vízlakó szörnyet, a ki engem megrémített. Azt -149- hittem, csak mesét gondoltál ki számomra, hogy elámíts a nyomtatott könyveddel együtt. Most itt látom azt közel. Az úrnő hivta őt, s az eléje kullogott, de négykézláb. Most azt parancsolja neki, hogy járjon felállva. Milyen nevetséges alak szegény most, így piros ruhába felöltöztetve. A kalapot nem akarja türni a fején s egyre vissza akar esni a négykézláb járásra, mint a tánczoltatott uszkár. Istenem! Milyen jó ez az asszony, hogy olyan türelemmel bánik vele. Megfogja a kezét a kis szörnyetegnek, az neki csak a hónaljáig ér, s úgy sétáltatja magával, mint a gyermeket, a kit én, mikor a vízben üldözött, óriásnak néztem. Most leül elébe a fűbe s látszik az ajkán, hogy ezt a szót akarja vele megtaníttatni: «mama». Istenem! Milyen jó asszonynak kell ennek lenni.

Azután egyszerre felkelt a leány a távcső mellől, s odaborulva Lajos nyakába, elkezdett zokogni. Forró könnyei összeáztatták az ifju arczát.

– Áldom az Istent, hogy engem most idehozott. Úgy-e Lajos, máskor is feljöhetek ide, a mikor te megengeded? Ha te hívsz: tudod, csak úgy. – És aztán holnap megint hozzáfogunk az úszáshoz. Úgy-e, kisérni fogsz a csónakon?

Azután, hogy azt megigérte neki Lajos, jó kedvvel trallázva futott le a toronylépcsőkön a kastélyba s napestig majd fölvette a házat danolásával.

A gróf maga is tovább szemlélte a szomszéd kastély parkjabeli jelenetet. Egy úrhölgy, fiatal és szép, hogy vesződik azzal a feladattal, hogy egy rusnya, csivasz szörnyetegbe visszavarázsolja a kárba veszett emberi lelket. A hölgy elragadó szép, mint egy tündér, türelmes, mint egy szent; s védencze makranczos, mint egy ördög, és csúf, mint egy majom.

III.

De vajjon ugyanazt, a mit Vavel gróf elkövet, nem teheti-e meg Landsknechtsschild bárónő is? Hogy egy erős telescopiummal kikémlelje, a mi az ő kastélya körül történik?

Mert azt megteheti észrevétlenűl. Külről nem lehet meglátni világosról, a mi egy sötét szobában történik.

E felől is bizonyosságot szerzett magának Vavel gróf, még pedig egy igen emlékezetes alkalommal.

A csillagászi naptár egy juliusi éjszakára ritka szép teljes holdelsötétülést jelzett, a mi este tíz órakor veendé kezdetét s éjfél tájt érendé el egész teljességét, mely ismét eltart mintegy ötven perczig.

Lajos Mariet is felbíztatta, hogy e látványt együtt fogják megnézni, azért a mai napon a szokottnál korábban végezték kirándulásukat a tavon, hogy tíz órakor már az observatoriumban lehessenek.

Mariet a csoda fogta el, mikor legelőször meglátta a távcsövön át a tele holdat, a melyet ő a kalendáriumi arczképe szerint egy becsületes pufók orral, szemmel, szájjal ellátott égi ábrázatnak képzelt, s aztán egyszerre meglátott maga előtt egy kietlen fényes jégtányért, teleszórva mértani ábrákkal, mintha valami demiurgus azon tanulmányozta volna a kör négyszögítését.

Lajos megmagyarázta neki, hogy azok a nagy fényes karikák kiégett tűzokádók, azok a sötét foltok pedig tengerek. Még akkor ott volt a tudományos világ, hogy tengereket képzelt a holdban. Mariet természetesen az érdekelte volna leginkább, hogy vannak-e a holdban is emberek? Lajos aztán megigérte neki, hogy meg fogja szerezni számára azokat a phantasticus útleírásokat, miket a mult századbeli természettudósok a hold planétán tettek. Ez legalább érdekes és ártatlan olvasmány. «Vajjon milyenek lehetnek a holdbeli emberek?» Lajosnak az jutott eszébe: «egyet itt látsz közülök magad előtt». -151-

A leány azonban belefáradt az égi tünemény bámulásába s a rendes lefekvési idő elmultával elővette az álmosság; Lajos hasztalan beszélt neki a Mare imbrium, meg az Aristarchus hegy csodadolgairól: Marie el-elbólintott, s azon vette észre magát, hogy már álmodik.

– Én nem várom meg a holdfogyatkozás végét; monda Lajosnak. Szép, nagyon szép, de álmos vagyok.

Még annyiban gyermek volt, hogy egy édesded álmot a világ minden planétáinak elsötétüléseért föl nem áldozott.

Lajos maga vezette őt le a torony lépcsőin, egész a hálószobájáig, s ott jó éjt kivánt neki, s megkérte, hogy a szobája ajtaját zárja be maga után. Ő maga visszament a csillagdába.

A holdtányér félig elsötétült már, a földárnyék az Arzachel körhegy lánczolatát nyalogatta; Lajos azonban kivette a csillagászati csövet a telescopiumból s a földvizsgálót tette helyébe (mert amaz fölfordítva mutat) s a hold helyett a szomszéd kastély felé irányozta a távcsövet.

Hisz erre is alaposabb oka volt a puszta kiváncsiságnál. Ha valamikor, ez alkalommal meg lehet tudni, hogy van-e a kastély birtokosnőjének erősen nagyító távcsöve? Ez égi tüneménynél bizonyosan használni fogja azt.

A holdvilágnál jól lehetett megkülönböztetni. A bárónő a kastély erkélyén ült kinn, egy pár női alakkal, a kik közül egyik a társalkodónő, a másik valami szolgálattevő némber lehetett. Ő is a holdfogyatkozást nézte – egy szinházi látcsővel. – No az nem sok árulásra képes. – Ez iránt tehát Lajos tökéletesen meg lehetett nyugodva. – Hanem azért, hogy olyan jól meg volt is nyugtatva, csak mégis inkább a kastély erkélyén vizsgálta a hold intensiv fényének fokozatos hanyatlását, mint magán a nagy fénytányéron, s úgy találta, hogy egy gömbölyű fehér váll, mely a pongyola köntös fodrai közül kicsúszik, sokkal fényesebb hóhalom, mint maga az Aristarchus! -152-

Azután a báróné is úgy járt a társaságával, mint a gróf. Egyik asszony a másik után hajtá álomra fejét: azokat aztán elküldte aludni. Csak ketten maradtak fenn csillagot vizsgálni: ő és a gróf. Ő nézte a holdat, a gróf meg őtet.

A bárónő, úgy látszott, hogy a mit föltett magában, abban kitartó volt. Bevárta a hold teljes besötétülését, a míg csak az utolsó fénykaréj is eltünt s az égen csak egy nagy, ismeretlen látványú rézvörös gömb libegett, egy izzó árny.

Mikor már csak az utolsó fényvonal világított, a delnő, hogy jobban lásson, messze kihajlott az erkélyről, s akkor a csipkefodrok fellegei közül a fénylő «Aristarchus» mellé még egy darab «sinus iridum» is kitündökölt; – néhány percz mulva a föld árnya eltakarta mind a kettőt.

Erre a hölgy fölkelt és visszavonult az erkélyről termébe. Hanem a csillagvizsgáló úgy tapasztalta, hogy az erkélyajtót nyitva hagyta maga után. Valószinűleg az volt a szándéka, hogy mikor a hold újra kifénylik, az árnyelvonulás tüneményében tovább gyönyörködjék.

A mint a hold elsötétült, tökéletes éj lepte be a földet, éjjeli csend ülte el a vidéket: kakasszó, ebugatás nem hallatszott sehol. A Névtelen vár rejtélyes ura rendes angáriát fizetett minden gazdának azért, hogy a kakasát tegye kosár alá, a kutyáját zárja be a pitvarba éjszakára. Most már az okát is ki tudjuk találni a hóbortként jelentkező különczködésnek. Akkor még Lajos éjente ott aludt védencze szobájában, s nem akarta, hogy valami ebvonítás, vagy kakasszó Mariet fölébreszsze álmából s az észrevegye az ő ottlétét. Az ok már megszünt; hanem az angária és a szolgalom csak megmaradt.

A csillagász tehát várta az observatoriumból, hogy újra megjelenjen a sötétből – a hold.

A kastély háta mögött elterülő park bokrai közül egy férfi jött elő; az körültekintett és jelt adott a háta mögé -153- s arra azután egy második férfi jött elő, majd egy harmadik, meg egy negyedik.

A homályban is kivehette a gróf, hogy mind a négynek az arczán valami kezdetleges álarcz van, papirosból; kezeikben balták. Öltözetüket nem lehetett tisztán kivenni.

A hátul jött férfiak egyike egy sajátszerű eszközt hozott magával, melyet a kisvárosi gyermekek használnak a «három királyok csillaga» játékánál. Rövid, egymáson keresztül fektetett pálczák sorozata ez, melyek csavarszegekkel a közepeiken és a végeiken egymáshoz vannak kapcsolva s ha a két végső pálczát széthuzza az ember, akkor összelapulnak, ha pedig összehúzza, akkor hosszúra kinyúlik az egész, mint egy hágcsó.

Azt az eszközt a lappangók egyike odaakasztotta az erkély vasrácsozatához, s a ki legkönnyebb legény volt, az felmászott rajta. A másik három odalenn maradt, az erkély alatti kapu mélyedésébe huzódva. Ezek bizonyosan arra vártak, hogy az erkélyen át belopódzott társuk a belülről bezárt ajtókat kinyitogassa, s ők aztán a cselédséget álmában meglepve, ártalmatlanná tehessék, s aztán háborítlanul hajthassák végre rablási merényletüket.

– Hopp! Azok a gazemberek ugyan csak jól választották ki az idejüket: a mikor a hold elsötétül. Most senki se látja őket.

– Van eszed? Hisz akkor Mariet is úgy megijesztenők, hogy soha se merne többé egyedül aludni. Ha azt hinné, hogy ezen a vidéken rablók tanyáznak, nem merne itt maradni többé s tudod, hogy mi ide vagyunk kötve. -154-

– Hát én akkor nem tudom, mit tegyünk? Bemenjek a faluba, s fellármázzam a lakosságot?

– Hogy azután a szolgabíró elé híjanak s ottan mint tanúnak el kelljen mondanod, ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?

– Tedd, a mit mondok. Te itt maradsz s puskádat kezedbe véve, Marie ajtaja előtt foglalsz helyett. Én magam átmegyek a kastélyba.

– Nem kellenek. Már hányszor mondjam, hogy nekünk nem szabad lövöldöznünk. Add ide a görcsös botomat.

– Csak tolvajok azok. Álarczot viselnek. Ez nem igazi zsivány. Az ilyen a közeledő lépés hangjától is elfut. Aztán csak négyen vannak.

– Hiszen háromélű tőr is van benne s az szűk helyen hatalmas fegyver. Ne beszélj sokat, hanem add elő! Hozd a felső kabátomat is s tedd a zsebébe az érvágó eszközös tárczámat; meglehet, hogy valaki elájult odaát az ijedtségtől, s szüksége lehet rá.

– Ugyan jó Henry, hát illik nekünk ilyen apró rablókat nagyba vennünk, a kik olyan nagy rablókkal is daczolunk? Gondolj a blancsmanteaux-utczai tréfára és nevess ezen a mostanin.

Henry elhozta a görcsös botot, a minek a végén is jó súlyos vasszorító volt; meg a felöltönyét az urának; a gróf csak akkor vette észre, mikor már a kapun kívül volt s az oldalát ütögetni kezdte valami nehéz, hogy mégis odacsempészett a zsebébe a hű szolga egy duplapisztolyt.

Nem kerülte körül a földnyelvről kivezető uton át -155- a kastélytól elválasztó öblöt, hanem mindjárt ott a gáthoz kilánczolt csónakjába ugrott, s hatalmas evezőnyomásokkal nehány percz alatt odaát volt a túlsó parton.

Az éjszaka rémletes színt öltött attól a sötéten izzó planétától, melyet a föld árnyéka betakarva tartott, s melynek visszfénye most mint egy rézbálványkép csillámlott a nyugtalan tavon. A mint kiugrott a partra, sietett a kastély felé. Szíve nyugtalanul dobogott. Valami félelem volt az a találkozás előtt. Nem az orvokkal, hanem azzal a nővel találkozás előtt. Valami önvád, hogy a vártára állított őr elhagyta helyét, a honnan nem lett volna szabad elmozdulnia.

A kastély kapuja, mint minden magyar úri házé, éjjel-nappal nyitva szokott állni. A gróf áthaladt az udvaron s a mint a szegleten kibukkant, csakugyan az történt, a mit ő előre megmondott.

Egyike az álarczosoknak, a melyik őrül volt kiállítva a kastélyajtóba, a mint őt megpillantá, hirtelen a szájába dugott két ujjával élesen füttyentett kétszer s azzal elfutott az angolkert bozótjai közé.

Vavel nem futott utána, hanem egyenesen berohant a nyitott ajtón, fütykösét feje fölé emelve. A lépcsőházban függő lámpa égett; az ismeretlen helyiségben ez megmutatta neki a folyosót, melynek közepéről nyilt a terem szárnyajtaja. Azon egyenesen benyitott, s még láthatá, a mint egyike a felriasztott tolvajoknak nyakra-főre igyekezett a teremből az ablakon át kimenekülni.

A mellékszobából lámpafény derengett elő; Lajos odarohant, azt hitte, hogy még egy párt ott szorít; de biz azok sokkal serényebbek voltak; ez az utóbbi, a kinek még a leugró alakját láthatta az ablakban, már csak sereghajtó volt. Mind elfutottak.

A lámpavilág még egy ajtóval odább eredt, s az az úrnő hálószobáját világítá meg, melynek asztala tele volt halmozva etuikből kihányt ékszerekkel és ezüstneművel. A padlaton pedig volt egy serpenyő tele parázszsal, a miben -156- mindenféle gyilkos vaseszközök izzottak. Rettenetes gonosztevők; bizonyosan kinozni akartak valakit!

Az alkoven előtt volt egy karszék, abban ült egy hölgyalak, két keze a függönyzsinórokkal a szék karjaihoz hozzákötözve.

Meglepő szépség. Termetének gyönyörű idomait elárulja a tapadó éji köntös, mely egész nyakáig fölér, s ott van halvány sárga szalaggal összehúzva, míg hímzett szegélyei lábujjhegyeit is eltakarják. A szétzilált haj félig befonottan omlik alá a földig hosszasan, mint egy aranyzuhatag. A rablók valószinűleg akkor lepték meg, mikor lefekvéshez készült a haját újra fonatni. Szép arczát még ragyogóbbá tette a megszabadulás öröme s a szemérem pírja, midőn a délczeg szabadító hálótermébe betoppant: egy hős, a ki egy szál görcsös bottal jön egy rablóbanda ellen – és győz!

– Én Vavel gróf vagyok! sietett a látogató, azzal a görcsös bottal a markában, bemutatni magát; nehogy az úrnő őt is rablónak nézze s sikoltozni kezdjen, vagy elájuljon.

– Kérem. Szabadítson fel! suttogá a delnő a belépőhöz, s addig pirosra gyúlt arczczal s összevont szemöldökkel fordítá félre arczát, míg az a zsinórok felbontásával bajlódni fog. Ily helyzetben még a szabadítónak sem illett őt látni.

A gróf azonban röviden végzett; kihúzta ezüstnyelű kését, a mit akkor minden gavallér a csizmaszár mellé dugva viselt (egyik mellé a kést, villát, a másik mellé a frizőrfésüt), s iziben kettévágta a zsinórokat, felszabadítva az úrnőt, s azzal rögtön a csengetyűzsinór után nézett.

– Kérem, mondá, ne harangozza föl cselédeimet. A rablók elfutottak már s nem vittek el semmit. Ön elég jókor jött segélyemre.

– A megkötözésen kívül egyéb rosszat nem tettek -157- velem; hanem fenyegettek, hogy kínozni fognak, ha a pénzemet elő nem adom; az ékszerekkel nem voltak megelégedve. A pénzt is odaadtam volna nekik, de az a tiszttartómnál áll. Épen alkudozásban voltam velük, hogy adok nekik utalványt a tiszttartóhoz, vegyék fel tőle szépen; a mikor ön megzavarta egyezkedésünket.

– Ah, ez csak ijesztgetés volt tőlük; de ne vesződjék ön velem, szólt a bárónő, ki még mindig a lehető legegyszerűbb toilettben ült vendége előtt s nem mert felállni, hogy fedetlen lábacskái ki ne bujjanak az öltöny széle alól. Csodálatos teremtés volt. Legkisebb ijedelem nem látszott az arczán; semmi remegés nem árulta el, hogy fél az elfutott gonosztevőktől; hanem minden mozdulata azt, hogy inkább remeg megszabadítójától. «Kérem önt: ne üssön zajt. Hanem menjen át itt a mellékkamrába, ott fog találni egy nőcselédet, a kit szintén megkötöztek s betömték a száját, szabadítsa azt meg.»

Vavel át ment a hálószobából nyíló kamrácskába, s ott meglátott az ágyon egy megkötözött nőt, kinek a szája be volt dugva zsebkendővel. Azt hirtelen felszabadítá nyűgeitől, hanem azért a nő nem mozdult meg. Úgy tetszett, hogy el van ájulva.

Az úrnő erre utána jött gyertyával. Most már bő, virágos selyem kantus takarta termetét s lábain török papucskák voltak, a haja is főkötő alá volt szorítva.

– Nos? talán meghalt? kérdé, ijedtségtől kerekre nyilt szemekkel tekintve Lajosra.

– Meg nem halt… szólt Vavel az ágyon fekvő némber arczát vizsgálva figyelmesen.

Vavel emlékezett már e nő arczára. Többször látta őt együtt járni-kelni azzal a gyermekkel, a kit ő pártul fogott, azóta is, hogy az a bárónő házához került. Ez a Sátán Laczi felesége. -158-

– Arról szó sincs, hogy meghalt volna; hanem csak elájult, vagy csak tetteti magát ájultnak.

A bárónő már készen volt a repülő sós flaconnal, a mit kantusa zsebéből elővett s az alélt nő orra alá tartott; de bizony minden siker nélkül.

– A parasztnőnek erős természete van, dörmögé Vavel; ha az egyszer elájul, holmi illatszerektől föl nem ébred. Ennek érvágás kell.

– De Istenem! hát mit tegyünk? Az orvost nem hivathatom most, nem is akarnám, hogy mindent megtudjon.

– Csak egy nőcselédre volna szükségem, a ki a karját tartja az aléltnak, míg a műtétet végzem.

– Félek biz én. De attól még sem olyan nagyon, mint hogy önt egy cselédem meglássa itt, ebben az órában.

A kisérletnek a vége bizony csak az lett, hogy az elájult nőcseléd az ügyesen végrehajtott érvágásra felocsudott, hanem akkor meg a segédkező úrhölgy arcza sápadt halálra; szemei elfordultak szemhéjaik alá s ajkai elkékültek; szerencsére neki finomabb természete volt, az arczába fecskendett hideg víz és a repülő só rögtön életre téríté. -159- Feje az ifju férfi vállán, termete karjain nyugodott addig a néhány perczig.

– Ne vesződjék ön velem, suttogá a hölgy, a mint szemeit felnyitotta, s fejét Vavel karjára nyugtatva találta, hanem lásson a másik nő után. Azzal felugrott térdeiről.

Azt a cselédet meg az életretérés után úgy rázta a hideg láz, hogy a fogai is összevaczogtak bele, vagy talán a rémület hatása volt az? Nem kellett neki más, csak nyugodtan fekve maradni és betakarózni. Ha csak láz a baja, az majd elmulik magától; ha pedig iszonyat, az ellen nincs orvosság. Nem felelt a kérdésre mást, csak azt, hogy «jaj Istenem!»

Ideje volt néhány obligát frázissal helyreütni az elmulasztott bevezetést.

– Nagyon sajnálom, bárónő, hogy önnel ez a kellemetlenség történt, ezen a mi kedves, csendes vidékünkön, a hol oly besületes nép lakik, hogy az ember künn feledheti az erszényét az udvarán, s nem lopják el. Úgy, hogy én meg nem foghatom, honnan kerültek elő a Fertő tó környékén a zsiványok?

– Engemet az egész rablókaland inkább mulattatott, mint sem elrémített. Úgy is egész életemben vágyam volt színről-színre láthatni azokat a nevezetes magyarországi zsiványokat, a kikről a bécsiek olyan csodadolgokat tudnak mesélni. Most legalább czélt értem. Ez igazi kaland volt, a minőket a regényekben olvashatni.

– Azt valóban az ég küldte; mert ha történetesen ez éjjel holdfogyatkozás nincs, s én azt távcsőmmel nem vizsgálom, s ha történetesen az ecclipsis okozta szünet alatt szét nem nézek a vidék felett is, akkor nem veszem -160- észre, hogy önhöz álarczos alakok törnek be az erkélyajtón.

– Ah, ön ezt távcsővel látta meg? – Jövőre jobban fogok vigyázni magamra.

Vavel gróf értette ezt; de más értelmet adott neki. Most jól esett a maga vétkét a rablókra kennie.

– Bizony azt jól fogja tenni a bárónő, ha jövőben nem hagyja nyitva éjszakára az erkélye ajtaját s a kastély udvarán éji őrt állít fel; aztán meg a cselédjeit felfegyverzi és a közelben hálatja.

– Oh nem, nem! Jövőre pénzt is fogok itthon tartani, hogy ha eljönnek a rabló urak, kielégíthessem őket.

Vavel gróf, látva, hogy a bárónő nagy lelki erejét akarja tüntetni az által, hogy tréfára veszi e komoly veszedelmet, maga sem akart hátra maradni s ugyanazon hangulatból folytatá:

– No hát csak kérem az előadás napját velem előre tudatni, hogy mikor a «Schlagwort»-ra kerül a sor, el ne késsem a «jelenetről».

A bárónő nevetett s a közben kezét nyujtva, bocsánatot kért varázslatteljes tekintetével.

– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? A helyett, hogy bámulnám és megköszönném önnek a nemes, lovagias vakmerőséget, a mit nem tudom, hogy ki utánozna még? úgy teszek, mintha fel se venném az egész veszélyt, a miből kiszabadított. Ne vegye komolyan az én bohóskodásomat. Az a szerencsétlen szokásom, hogy mindenből gúnyt űzök. Most egész komolyan kérem önt még egy nemes tettre, a mi különös kivánság ugyan; de el fogom mondani az okát. S azzal kivette Vavel kezéből a görcsös botot, a mivel az indulásra kész voltát jelezé, s lefoglalta azt mintegy zálogul az ottmaradásra.

Vavel gróf minden egyébre gondolt, csak arra nem, a mit a bárónő kivánt tőle.

– Nem akarom, hogy a hatóság vizsgálatot indítson a rablási kisérlet miatt.

(No ilyen vizsgálatra Vavel grófnak volt legkevesebb szüksége, a hol felelni kell e kérdésekre: ki vagy? mi vagy? hol születtél? hogy kerültél ide? mi dolgod itten?)

– «Önnek» felfedhetem e kivánságom okát. Ez a nő, a kit most életre hozni segített, ugyanaz az asszony, a kiről önnek írtam: a híres rabló felesége, Sátán Lászlóé, vagy a hogy a népajk kificzamította a nevét: Sátán Laczié. Ha most kitudódnék az, hogy engemet az éjjel rablók támadtak meg, minden ember azt mondaná egyszerre: «ezeket a Sátán Laczi felesége idézte oda; annak az ura volt az! Ő czimborázott velük; ő eresztette be azokat!» s akkor ezt a szegény asszonyt börtönöznék be rögtön.

– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy az. És én nem fogom őt elbocsátani magamtól, hanem itt tartom tovább is, és itt fog hálni a hálószobám mellett és rá lesznek bízva a szekrényeim kulcsai.

S minden állításának nyomatékául egyet ütött Vavel vasasvégű botjával a parquettera.

– Lelkemet teszem rá, hogy az! Van rossz multja, de azt már megbánta; vannak hibái, de azokról el kell neki szokni. Én akarom, hogy becsületes nő legyen, s a kit én egyszer pártul fogtam, azt nem engedem nyomorultul elveszni.

Vavel gróf e szónál önkéntelenül nyujtá kezét a bárónő elé, a mit annak kézszorítása fogadott.

– Nézze ön: a másik pártfogoltam is, mikor két lábon járni tanítottam, hogy megharapta a karomat, hanem azért én mégis megtanítom őt ember módra járni.

A bárónő köntöse ujját feltűrve, megmutatta Vavel grófnak -162- a márványsima kart, a mely bizonyosan egyike azoknak, a miket a milói Venus elvesztett, egy friss harapás nyomaival a bársony felszínen.

– Tehát nagyon kérem, ön se szóljon e mai találkozásunkról senkinek, a hogy én sem fogok. S már most visszaadom a fegyverét. Odahaza azóta bizonyosan aggódik ön miatt valaki.

– Már most csak arra kérem, ha eltávozik ön, zárja be maga után a kapuajtót s a kulcsát hajítsa fel az erkélyre. Én ott megtalálom azt s aztán biztonságban leszek. Higyje el, hogy én jól tudom, mivel lettem adósa ma, s jöhet idő, a mikor tartozásomat lerovom. Isten önnel!

Vavel gróf búcsút vett. Eltávoztában még egyszer figyelmesen körülnézett, ha nem rejtőzött-e el a rablók egyike valami zugban? Oda alant bezárta a kapuajtót s aztán még egyszer meglátta a bárónőt, a mint várt rá, hogy a felhajított kulcsot átvegye. Az rögtön visszatért a terembe.

– Nem. Hanem álmában kiáltott valamit, a míg ön oda volt; jól hallottam az ajtón keresztül: «Lajos! – Vigyázz! – Harap!»

IV.

Lajos nem tagadhatta el magában, hogy ez a nő nagy foglalásokat tett eddigi eszmekörében. A csillagászatban elfoglalta a holdnak a helyét, a classica litteraturában az -163- ideálnak a helyét s a metaphysicában az absolut jónak a helyét. Feltalálta őt a mysticismusban a távolbalátás, együttérzés tanai között s nem birt összes bölcsészeti tudománya annyi hatalommal, hogy őt a nem létező lények közé disputálja.

Azt megtudta tenni, hogy őt ne lássa többé. Távcsövét soha e nap óta nem fordította a szomszéd kastély felé. Beérte vele, ha a szegény apró emberek mindennapi baját, örömét vizsgálhatta vele. Hanem azt, hogy gondolatai ott ne lakjanak nála, azt nem volt képes kieszközölni. S a távollevő gondolatok elárulják magukat az arczon, a szemekben s vannak, a kik az arczból, a szemekből olvasni tudnak.

– Valami bánata van önnek Lajos? szólítá meg egy délben, hallgatag együttülés után Marie.

Csakhogy ilyen válaszszal nem lehet azokat megcsalni, a kik olvasni tudnak arczvonásokból, szemekből.

Egy délután ismét nesztelenül fellopózott az observatoriumba Marie, s meglepte Lajost a távcsőnél.

A leány a távcsőbe nézett s látott maga előtt egy paréjjal benőtt parasztudvart, a minek a házküszöbén egy öreg anyóka ült megfordított szakajtón s kis unoka-lányát tanította harisnyát kötni.

– Mert sem annak nincs szüksége arra, hogy én megtudjam, mit végez? sem énnekem.

A leány nagyot nézett rá azokkal az okos szemeivel, hogy Lajos elszégyenlette magát. Válasza nagyon hasonlított azokhoz a banális feleletekhez, a miket pedans nevelők -164- mondanak növendékeiknek, a kikről azt hiszik, hogy nem kell nekik mindent megtudni.

Oda igazította a távcsövet a kastély felé s addig-addig keresgélt, míg rátalált, a mit keresett.

– Most épen úgy tetszik, mintha egyenesen a szemem közé nézne. Most meg összekulcsolja a kezeit, mintha valamiért imádkoznék.

– Ha ön soká fog a távcsőbe nézni ily feszült figyelemmel, egészen elferdíti vele az arczát.

– Úgy-e? mondá a leány, s aztán ha a szájam görbe volna, s a fél szemem hunyorogna, akkor azt mondaná minden ember: «ahol megy a csúf Marinka ni!» és nem kellene fátyolt viselnem az arczomon.

És aztán csinált nagy erőtetve egy olyan fintorképet, a milyent mondott: görbe szájjal, hunyorgó szemmel, hogy utóbb Lajos könyörögni kezdett neki:

– Hát nem mindegy-e az önnek, akár szép vagyok, akár rút? – Aztán, hogy megenyhítse e kegyetlenséget, hozzátette engesztelően: s ha csúf lennék is, nem szeretne-e ön akkor is úgy, – mint a fakir szereti Brahmáját?

Lajos folytatta szokott levelezéseit tudós Mercatoris urammal. Azokat a leveleket, mint mindig, Marienak diktálta; saját kéziratát nem látta e vidéken senki. E szerint lehetetlen lett volna neki legkisebb czélzást, vagy tudakozódást -165- is intéznie a lelkészhez a bárónő felől, a nélkül, hogy azt Marie meg ne tudta volna. Annyit még is megtudakolt egyszer a lelkésztől, hogy valjon hogy viseli magát az a bizonyos asszony, a ki az ő általa egyszer felfogadott gyermeknek a szülője, s jelenleg a bárónő udvarában van?

Erre azt a választ kapta, hogy a Sátánné, nehány nappal a nagy holdfogyatkozás után, minden kigondolható ok nélkül, eltünt a kastélyból. A bárónő nagyon meg volt miatta illetődve; de nem engedte, hogy az eltüntet nyomozzák: kinyilatkoztatá, hogy a kastélyból nem vitt el semmit, és neki semmi oka sincs őt üldöztetni.

A grófot ez eset arra a gondolatra vezette, hogy amaz éjjeli betöréshez még is volt valami köze a pórnőnek. Tán a czinkosság bűntudata kényszeríté a kastélyt elhagyni. Lehetett még annál rosszabb indoka is. Lehet, hogy a rablók után szökött, hogy azoknak hírt vigyen a kastély belső körülményeiről s azokkal egy újabb, minden erőszakra előkészített betörést tervezzen.

E themából aztán nagy akadémiai vitatkozás támadt a gróf és a tiszteletes között: a helyesen, vagy helytelenül alkalmazott jótékonyság elmélete fölött.

In praxi pedig az lett a következése, hogy most már Lajos éjente inkább az observatoriumában hált, mint ágyasházában s az éji őr nem vigyázott jobban a szomszéd ház kapuira, mint ő. A hálószobájában pedig egész ütege a puskáknak és pisztolyoknak volt sorba rakva minden éjjel.

Egy este későn kényszerű félbeszakítást szenvedett a kémszemlészet; a minden csillagvizsgálók ellensége, a zápor, elvette a kilátást; korábban a szokottnál haza kellett térnie a hálószobájába.

Rendesen szövétnek nélkül járta meg ezt az útat: a lámpavilág az observatoriumban elárulta volna az ottlétét, azt, mint egy világító tornyot látta volna meg mindenki nagy messzeségre. Ismerte már jól a járást a sötétben -166- is, szobájának ajtaja legszélső volt a folyosó északi részén, könnyen odatalált. Ott azután a sötétben is ismerte azt a helyet, a hol Döbereiner-féle gyújtója állt, annak a platin-taplójánál meggyújtá a viasztekercsét s azzal lefeküdt.

Ez este azonban, a mint szobája ajtajához ért, meglepetve látta, hogy annak a kulcslyukán keresztül valami világosság tör elő. – Valaki van a hálószobájában.

Hirtelen benyitott. Az asztalán gyertya égett s háttal ez asztalnak állt előtte egy egészen ismeretlen férfi, e tájon nem dívó népviseletben.

Ezek a karok olyanok voltak, mint a saskeselyűnek a czombjai: csupa ín és csont. A gróf fiatal erőben levő férfi volt, hanem hogy ha ez a szoba mind tele volna olyan erős, izmos férfiakkal, mint ő, s azok mind Sátán Laczit fognák elől-hátul és körös-körül, ő azok közül mind kitépné magát. Nem egyszer tett le ő már ilyen remeket. Hanem ezúttal meg sem mozdítá a karjait az ellentámadásra; hagyta azokat megtámadója által összeszorítani s csendesen, nyugodtan dörmögé:

– Látja a gróf úr, hogy nincs nálam fegyver; pedig a hátam mögött volna elég, ha kellene. Nem jöttem ide rosszat tenni.

– Először is azért, hogy megmondjam a gróf úrnak, hogy nem én voltam az, a ki a bárónő kastélyára éjszaka rátört s őt ki akarta rabolni, nem is az én czimboráim. -167- Pedig, tudom, hogy azt mondták: Sátán Laczi cselekedte ezt! Hát csak azt jöttem megmondani, hogy ezt nem én tettem. Templomot már törtem fel, megvallom; de a ház, a hol a porontyomnak ételt, italt, vaczkot adnak, nekem több, mint a templom. S mégis azt mondják, hogy Sátán Laczi mívelte azt a czudarságot; pedig Sátán Laczi csak egy van, s azt ismeri minden ember. Annak nem adhatja ki magát semmi emberfia; mert olyan csak egy van a világon. – Olvashatta a gróf úr a statáriumfán a személyleirásomat, megitélheti.

Azzal a gyertya felé fordúlt az éjjeli látogató, megmutatni az ábrázatját. – Jellemzetes csúf volt. Eszményképe a rútnak.

– Hát van-e még ember, a ki az én passusomba beleilljék, gróf úr? szólt kérkedő hangon. Kinek van még ilyen felhasított nyúlszája? ki visel még ilyen lángjegyet a pofáján? s különösen kinek van még a világon hat újja a jobb kezén, mint nekem? A ki a kezemet meglátja, tudhatja róla, hogy én vagyok az. (Valósággal kettős hüvelykújja volt.) – Hanem e rút arczon volt valami búskomor kifejezés, a mi visszataszító külsejének hatását enyhítette.

– Hanem mindez csak mendemonda, gróf úr; folytatá a furcsa éjjeli vendég. Nem ettem maszlagot, hogy a becsületemet jőjjek keresni. Ámbátor azt az egyet restellem, mikor azt mondják, hogy Sátán Laczi volt az, a kit negyedmagával kivert egyetlen ember a házból egy görcsös bottal! Pernahajder az egész rongyos familiájuk! – Hanem hát azért jöttem, hogy a gróf úr az én nyomorúlt kis porontyomat felszedette a sás közül; pártját fogta, -168- kietette, de még azt sem restelte tőle, hogy maga becses személyében oktatgatta, hogy ne legyen belőle olyan emberkutya, mint az apja, vagy valami vizi csoda, mint a Hanyi Istók. Ez az én adósságom s ezért én meg akarok fizetni. – Hát ugyan mivel tud egy zsivány fizetni? – Zsivány-tudománynyal. – Meg akartam a gróf úrnak mutatni, hogy be lehet ám ebbe a kastélyba jönni annak, a ki igazi rabló, akkor, a mikor akar. – Majd ha eltávozom s a gróf úr körülnéz, akkor majd meglátja, hogy a zár az ajtón, a keresztvas az ablakon a rablónak nem akadály. – A hogy én bejöhettem, bejöhet más is. – Azt mondják, hogy a gróf úr ebben a kastélyban valami nagy kincset őriz. – Én nem tudom, nem is keresem, hogy mi az? – Ha az úton megtalálnám, visszahoznám. Ha más elrabolná, én visszarabolnám. De lehetnek mások, a kik azt minden áron meg akarják kapni. S lássa a gróf úr, a milyen könnyen megtehettem én azt, hogy ide az ágyasházába tudatlanúl belopózzam, épen olyan könnyen megteheti más, hogy a folyosó tulsó szegletébe «köd előttem, köd utánam» belopakodjék s azalatt, a míg a gróf úr odafenn a toronyban a csillagokat vizsgálja, rég árkon-bokron is túl legyen azzal a féltett kincsével.

Lajos a névtelen ijedelem hörgését hallatá. Térdei megrogytak alatta. Haja felborzadt. Egész testén hideg láz futott át.

Azzal hirtelen felkapá az égő gyertyát az asztaláról s rohant rémülten a leány hálószobája felé. Ott hagyta Sátán Laczit a szobájában magára.

A mióta ő maga nem foglalta el helyét azon a megszokott kereveten, azóta meghagyta a leánynak, hogy lefekvés előtt szobája ajtaját mindig bezárja kulcscsal.

Lajos kábult rémülettel rohant az alkoven felé. – Félrehúzta a függönyt… A leány ott aludt csendesen: arczát karjára hajtva; lábánál a kedvencz macskája; ágya -169- előtt a két mopsz, egymáshoz bújva. Hanem az a fülke a falban, melyben az aczélszekrényke állt, egészen fel volt tárva s a benne elhelyezett szekrényke fölé valami furcsa játékszer volt letéve: egy arasznyi emberalak, mely egy kerekes gépet hajt; hasonlót ahhoz, a minővel a bebörtönzött rabok daraszolják a szűrposztónak való gyapjút.

Lajosnak a szívverése akadozott el. – Hisz innen az ő távollétében mindent elvihettek volna: a leányt az aczélszekrénynyel együtt.

Kezébe vette azt a különös mimelést, mely merőben összegyúrt fekete kenyérből volt készítve s visszatért a saját szobájába.

– Emlékül hoztam ezt azokért a harisnyácskákért, a miket valaki, ettől a háztól, készített az én kölykem számára. A börtönben tanuljuk mi az ilyen figurákat csinálni, mikor nagyon unjuk magunkat. Rabmunka ez.

– De hogy tudott ön a bezárt ajtón bemenni, a miben belülről benne volt a kulcs?

Sátán Laczi aztán megmutatta a grófnak azt a tolvajeszközt, a mivel az ilyen zárban hagyott kulcsot kívülről el tudják fordítani.

– Ez a legrosszabb védelem a betörés ellen: a kulcsot a zárban hagyni; ezt már minden kontár ki tudja nyitni. Egyedül az olyan ajtók kinyithatlanok, a miknek zárát csak belülről lehet nyitni és zárni, kívülről pedig nincs rajtuk semmi kulcslyuk.

– Én ismerek egy ezermestert itt valahol a szomszédságban, a ki tud ilyeneket készíteni. Annak majd én megmagyarázom, hogy hogyan kell; ő maga asztalos, lakatos, órás egy személyben.

A gróf csodálkozva rázta a fejét. Hogy a rabló magyarázza meg a lakatosnak: milyen az a zár, a mit senki se tud felnyitni? -170-

– Ez pedig bolond ember, a ki mindig fecseg. De azért nem szükség tőle visszahökkenni; csak egy bolondsága van, s mindig arról fecseg. Megérti ő azt, a mit neki magyaráznak, el is készíti úgy, de soha ahhoz hozzá nem szól, a miről vele beszélnek. Neki csak egy dolga van: hogyan kellene Napoleont megverni. Szüntelen haditervet készít, öldöklő masinákat fundál, s azt magyarázza, hogyan kellett volna egy ütközetet megnyerni. Ebbe bolondult meg. – Ezt akár leitatják, akár tüzes vassal vallatják, egyebet nem tudnak meg tőle, mint Napoleon elpusztítására való rettentő terveket. Ez elkészíti gróf úr házán a felnyithatatlan ajtókat s minden embernek pokolgépekről és fortificatiokról fog beszélni.

– Hanem – még egyet mondok, gróf úr: – ha még olyan erős zárakat és lakatokat csináltat a gróf úr kincse védelmére: rabló ellen egyes-egyedül az védelmezi azt meg igazán és bizonyosan, ha éjszakára saját maga is ott hál abban a szobában, a hol a kincse áll. Egy bátor férfi többet ér, mint száz lakat. Nem ok nélkül mondom én, hogy vigyázzon a gróf úr a kincsére! Többet tudok, mint a mennyit beszélek. Nem Sátán Laczi a legnagyobb rabló a világon. Vigyázzon magára!

– Elhiszi-e hát gróf úr, hogy nem én voltam és nem az én czimboráim, a kik a szomszéd kastélyba betörtek?

– Még nem végezte ön el, szólt Vavel, s szekrényéhez lépve, kivett abból egy szalmába font üveget és egy kis poharat, s ezt teletöltötte. Hátra van még az áldomás. A ki hozzám vendégül köszönt be, az e nélkül nem megy odább. -171-

– Igaz a. Ámbár furcsa vendég voltam. Koczogtatás nélkül jöttem be. Hanem hiszen ma remekeltem. Majd meglátja azt gróf úr. Nem köszöntöm fel; mert az én szavamra nem sokat hallgatnak az égben.

– Még egy szóra. Most én akarok önnek valami tanácsot adni. Én önnek a lelkében jóravaló indulatokat fedeztem fel. Önnek a szíve nincs megromolva. Hagyja ön el ezt az utat, a mely…

– Kezdjen ön valami mesterséget; én kész vagyok önt az első berendezésnél megsegíteni. Adok önnek pénzt kölcsön; majd visszafizeti, ha jól megy a dolga. Térjen a becsületes munka útjára. Gyönyörűség ez.

– Köszönöm a jó tanácsot, gróf úr, de már késő. Tudtam volna én ezt magamtól is, s szerettem volna dolgozni, volt is ügyességem hozzá. De hát senki sem szenvedett meg ezzel a csúf pofámmal maga körül; gyerek koromtól fogva mindig csúfság tárgya voltam. Az apám nemes ember volt. A mióta eszemet tudom, mindig a tömlöczben ült. Egy párszor bevittek hozzá. Olyankor nagyon megvigasztalt azzal, hogy milyen jó nemes embernek lenni: ha lop, nem szabad őt megbotozni s ha embert öl, nem akasztják fel, hanem fejét veszik; azért azt el ne felejtsem, hogy nemes ember vagyok, s ha bajba kerülök, csak arra appelláljak. Ez volt, a mit a testamentumában rám hagyott. – Még mikor élt is árva voltam. Disznópásztornál egyéb nem lehettem ezzel az ábrázattal. De még arra is rossz voltam. A kinek a disznaja elvetélt, rám fogta, hogy az én kancsal szemem rontotta meg az emséjét. Onnan is elkergettek. Utoljára az iharosi gróf fogadott fel az udvarába. Bolond hivatalt adott. Volt neki két szelidített medvéje. Azokat kellett sétálni hordoznom a faluban. A medvéknek a két első lábuk fel volt kötve a nyakukba, úgy hogy kénytelenek voltak a két hátulsó lábukon járni, én meg velük karonfogva a középen, mintha két kisasszonyt -172- vezetnék a promenádra. Aztán, mikor így együtt sétáltunk a faluban, az emberek utánunk kiabáltak: ahol megy az iharosi gróf három medvéje! Elszoktam a dologtól, s hozzászoktam, hogy világcsúfja legyek. Még akkor nem tanultam lopni. A medvék híztak a kezem alatt, mindennapra kijárt nekik két kenyér. Egy nap a falu végén egy putriban megláttam egy szegény zsellérasszonyt, a ki leányostól együtt majd meghalt éhen. Attól fogva a medvék soványkodni kezdtek. Az egyik kenyeret elloptam a nyomorultak számára s az azoknak jól esett. Hanem a sáfár rájött a tolvajságomra s engem elkergettek a hivatalomból, a zselléreket meg a putriból. Az öreg asszony megfagyott az úton; tél volt. A leánya rám maradt. Ketten voltunk. Egymáshoz kötöttük magunkat. A boldogtalan asszonyt aztán senki se akarta szolgálatba fogadni, azért, mert az én feleségem volt. (Kápsáló barát eskettetett bennünket össze az erdőn.) Az erdő lett a hazánk. Az erdő pedig rossz tanácsokat ád. Azok az odvas fák, mintha beszélnének a beletévedő emberfiával. Még most is hallgatom, hogy mit beszélnek. Hozzászoktam, hogy elvegyem a másét. Nem is tudnék dolgozni már. Nem tudnék szobában hálni, embereknek köszönni, urakat megsüvegelni. Mikor az a poronty a világra jött, azt mondtam az asszonynak: eredj vele az erdőből, vedd be magad valami faluba; láss dologhoz; ne hagyd, hogy zsivány legyen belőle. De mindig kifirtatták a szomszédok, hogy ő a Sátán Laczi felesége, s azontúl nem volt helyben maradása s meg csak utánam jött az erdőre szerencsétlenkedni. Ott kell már nekem végeznem: az erdőben, a hol kezdtem. Semmihez sem értek már. Nem tudnék egy barázdát szántani. Ott kell végeznem az utolsó fánál: az akasztófánál. Mert a statárium alatt a nemes ember fiát is felakasztják. S a hova én befészkelem magamat, abban a vármegyében kiüt a statárium azonnal. S nekem tetszik az, hogy úgy kergetnek. Mintha a szivemet csiklandanák, mikor hallom, hogy ropog a puska előttem, utánnam. Még egy dologhoz -173- nem mondom, hogy nem volna kedvem: valami nagy verekedéshez, a hol az ember oda ugorhatik valami nagy csoport közé s vághat maga körül, míg embert lát; katona szerettem volna lenni, hanem hát nem fogadott el soha a verbunk, elkergettek; azt mondták, hogy nem csufítják el velem a regementet. Pedig azt legjobban szerettem volna. – No de hát, a mi nem lehet, az nem lehet. – Megyek vissza az erdőmbe. – Köszönöm a jó tanácsot és a jó alamáziát. (A pálinka még akkor a magyar köznép előtt ujság volt, alamáziának hítták.)

Azzal felvette az ajtó megé letett túri kalapját a rabló s hangos lépésekkel megindult a szobából kifelé.

– Gróf úr. Én tudom ám azt jól, hogy a zsiványok és becsületes emberek között nincsen semmi conventio. Gróf úrnak nem csak szabadságában áll, de még kötelessége is, engem, a kinek a fejére díj van téve, a mint puskavégre kaphat, lelőni; s azt megteheti, a míg innen a kastélyból kijutok.

– No lám. Ezt nem tudtam. Zsivány vagyok: nem tudom, mi a szokás a derék emberek közt? Én azt hittem, hogy úgy lesz. Gyanakodó vagyok. No hát megmondom, hogy a gróf úr valamennyi lőfegyverében a puskaporos serpenyőnek a lyuka viaszszal van betömve; azokat mind tisztíttassa ki, mert nem lehet velük lőni.

Vavel gróf odasietett a fegyverszekrényéhez, s csakugyan úgy tapasztalá, hogy a fegyverei mind lőképtelenekké vannak téve. A rabló nagyon elővigyázó volt s biztosította magát minden feljülkerülő hatalom ellen.

Lajos utána sietett a szövétnekkel, összekereste a kastély minden zugát s nem tudott rájönni, hogy hová lett csodálatos vendége? Az egyetlen főajtó, melyen be lehetett járni, zárva volt és a keresztvasrúd is fel volt téve -174- eléje; az ablakok is mind betéve és a redőnyök lecsukva. – Csak hosszas keresés után akadt rá egy áruló jelre, egy sáros lábnyomra egy ablak hidján. A rabló ott jött be, kívülről felcsavarva az ablak és redőny reteszeit. Az ablakot elzáró keresztvasak ketteje el volt görbítve s a mesével határos volt, hogy azon a szűk nyiláson egy izmos férfi keresztül sajtolhatta magát.

Sátán Laczi csakugyan remekelt ma; megmutatta a grófnak gyakorlatilag, hogy igazi zsivány, akárhol be tud az ő kastélyába jutni. Azok a minapiak nem voltak igaziak, hanem csak pernahajderek.

Vavel gróf addig nem nyugodott meg, a míg ki nem nyomozta annak a furcsa szónak az értelmét.

Páriz-Pápaiban bizony nem volt arról felvilágosítás adva. Hanem aztán ráemlékezett, hogy jelent meg egy pár év előtt (1804-ben) egy geniális magyar munka (latin nyelven) «Hungaria in parabolis» – az felvilágosításokat ád az ilyen rendkívüli kifejezésekről. Nála is meg volt az a könyv, mint minden ez országban megjelenő opus. Előkereste azt, s megtalálta benne a pernahajdert.

Elkorcsosult lovagrend volt az, Aradmegyében, Szent-György lovagok czíme alatt, melynek tagjai azonban Istendicséret s a pogányok leküzdése helyett a környék birtokosainak kifosztogatását tűzték ki feladatokul; s mert insigniáikban medvebőr-palást volt a jellemző viselet, az általuk leginkább mortifikált svábok által elneveztettek «Bärenhäuterek»-nek; a miből a magyar népajk pernahajdert csavarintott. – Tehát ez a szó olyan gézengúzt jelent, a ki rontja a «zsiványnak a becsületét».

S még nagyobb kérdés volt az, hogy mi oka volt Sátán Laczinak a Névtelen Várba beszökés merényletét elkövetni, csak azért, hogy ő neki elmondja azt, hogy nem ő és nem az ő czimborái követték el a minapi betörést, hanem valaki más? -175-

Törhette ezen a fejét! A míg egyszer valaki el nem fogja neki mondani az érthetetlen mese indokait, addig hasztalan minden találgatás.

Egy hézagot talált Vavel gróf a rabló előadásában. Mi összefüggése van Sátán Laczi felesége eltünésének a bárónő kastélyából az ő rejtélyes megjelenésével a Névtelen Várban?

Most csak az a kérdés, hogy értesítse-e a bárónőt erről a felfedezésről, vagy sem? – Hisz ez őt érdekli legközelebbről.

De hogyan? Sajátkezűleg levelet nem ír soha. Marienak pedig le nem diktálhatja azt, a mi ez éjjel a Névtelen Várban történt.

Másnap délután Henry bejött a grófhoz jelenteni, hogy egy bolond ember van itt, a ki minden áron akar a gróffal beszélni. Azt mondja, hogy egy olyan ágyút talált föl, a mivel ötszáz embert lehet okvetetlenül lelőni. Nem hágy békét, hogy csak jelentsem be, hogy ő a Mátyás mester.

Henry nagyon csóválta a fejét, a mibe sehogy se akart belemenni, hogy mi dolguk lehet egymással egy olyan okos embernek, mint az ő ura, s egy olyan bolond embernek, mint a látogatója?

Eredeti alak volt. Olyanformájú öltöny volt rajta, a minőt a kerek föld minden népei között senki se visel. -176- A kabátja tetszés szerint ködmönné, vagy köpönyeggé volt idomítható: ha akarta, ujja is volt, ha akarta, nem volt. Még a sarúja is saját találmány, a hogy azt a csizmadia meg nem tudná önteni. Szakála hosszúra volt hagyva, de bajusza le volt nyirva, szintúgy a haja egész a bőrig. Sovány arczának minden vonása izgékony volt, s mindig valami olyan indulatot fejezett ki, a minek semmi köze sem volt ahhoz, a mit beszélt: haragos volt, tréfás volt, elbámult, a nélkül hogy valami indoka lett volna rá. Aztán volt egy kurta plajbásza, azt beszéd közben a szájába dugdosta s nagy gyorsan illustrálta vele az előadását, a tenyerébe rajzolva vele.

– Hja bizony; de csak a marengói ütközetből el ne késtem volna; sóhajtá fel a nevezetes férfiú. – A mi felett Henry elkezdett csendesen mosolyogni.

– Azon már nem segíthetünk, Mátyás mester; az elveszett, nyugtatá őt meg a gróf, hanem nálam volna valami hirtelen elkészítendő munka, a mit önre szeretnék bizni. Jőjjön velem, majd megmagyarázom.

Mátyás mester annyiban érkezett jókor, hogy Marie épen a kertjébe távozott sétálni, a hol egy órát el szokott tölteni s ez alatt Lajos átvezethette az ezermestert a leány szobájába s ott elmondhatta, hogy mit szeretne ő itt létesíteni?

Mátyás mester figyelmesen hallgatott a gróf beszédére s a közben az előhúzott hüvelykmérővel kiméregette a tudni való hosszakat és széleket, s miután jól megértett mindent, ünnepélyes bámulatra nyúló ábrázattal mondá:

– Igenis; de mért veszett el a marengói ütközet? azért, mert Gvozdanovics generálisnak nem volt annyi talentuma, hogy mikor Napoleon lovassága azt a nagy attakot csinálta a batteriái ellen, ő azon a hosszú allén minden fára felmászatott volna három katonát, kettő töltötte volna a puskát, egy meg lőtt volna folyvást. A svalizsér utána nem tudott mászni, mind ott hagyta volna a fogát. A generálisnak -177- azt kellett volna kommandirozni: «halbe Bataillon, halb links, Baum hinauf Marsch!!!»

De már ezt Henry nem állta ki, a nélkül, hogy a fal felé fordulva, ki ne nevesse magát egy kicsit.

– Ez is igaz Mátyás mester, mondá a gróf jámborul, hanem hát azt szeretném megtudni, hogy képes-e ön azt, a mit én kivánok öntől, tökéletesen kiállítani?

Mátyás mester szomorú arczot öltött, pedig a mit mondott, az nem volt szomorú.

– Hát ha azt meg tudom csinálni, hogy mikor még egyszer ránk jön az a… Napoleon; hát úgy megkötözöm, hogy se té, se tova nem tud mozdulni saját ármádiájával, tetszik azt tudni? Találtam föl egy hordozható sánczot, vaspléhből: azt minden katonánk magával hordja, mikor jön az ellenség, azt letámasztja maga elé, azon csak egy akkora nyilás van, hogy a puskája kifér rajta; ő neki semmi golyóbis nem árthat, ő meg mind lepuskázhatja az ellenséget. Az olyan lesz, mint egy megerősített vár, a mit odább lehet vinni. Akkor az egész Napoleonnak halt wer da, bey fusz!

Henriknek majd szétpukkadt a két pofája a nevetés visszafojtása miatt. A gróf mérgesen nézegetett rá.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy olyan lesz, szólt a gróf beleegyezőleg. Hanem a fődolog ennél az én stratagémámnál az, hogy kívülről ne legyen semmiképen felnyitható.

– Oh uram s én Istenem. Hát a mágneses golyóbisokat ki találta fel: nem én? Hogy ólom helyett mágnesvasból kell a golyóbisokat csinálni. Az ilyen aztán minden lövésre embert talál. Nem addig van! Nekünk szélpuskás regementeket kell formálnunk. A szélpuska nem durranik. Akkor aztán éjszaka támadjuk meg a… a francziát, hogy mire Napoleon fölébred, azt látja, hogy az egész serege le van ölve, még a hangját se hallotta.

– Megnyugszom a nézeteiben, Mátyás mester, mondá a gróf, de jól értse meg: ennek az én fortélyos művemnek úgy kell alkotva lenni, hogy ki a zárt helyen belűl van, mind levegőt, mind világosságot eleget kapjon és maga mégis hozzájárulhatlan és láthatatlan legyen.

Mátyás mester arczán a kételkedés foglalt helyet. Pedig ellenkezőleg, az, a mit most mondott, egészen positiv alapokon épült.

– Hát tudja azt a nagyságos úr, hogy mire való a gummilásztikum csizma? Hát mikor a mi katonáink a francziák sánczait ostromolják, akkor ilyen nagy gumilásztikumot kötnek a talpukra. Aztán mikor az árokhoz érnek, egyszerre beleugranak az árok fenekére, a gumilásztikum meg az árokból épen olyan magasra felrúgja őket egy ugrással az ellenség sánczára.

Henry teletömte a száját a zsebkendőjével, hogy veres és kék lett az arcza az elfojtott jó kedvtől.

– Mind elhiszem; szólt megnyugodva a gróf. De nem akar ön némi kis rajzot készíteni előleges megtekintés végett?

Oh Mátyás mesternek volt tervezetes könyvecskéje a zsebében, hová a rábizott munkát szakavatott kézzel belevázolja; hanem mindenek előtt (ha már plajbászra és papirosra került a dolog) meg kellett ismerkednie a grófnak azzal a furfangos ágyúval, a mi egyszerre ötszáz embert seper le a csatatérről.

– Mert az így van. Két ágyúcső van egymáshoz forrasztva, tíz foknyi éles szögletben, úgy hogy a töltéskamrájuk egy lesz, hanem a két szájuk széjjel megy. Ebbe két golyóbist tesznek bele, a mik egy hosszú lánczczal egymáshoz vannak csatolva. Mikor aztán elsütik az ágyút, a két golyóbis kétfelé repülve, széthúzza a hosszú lánczot, s a mit közbekap ellenséget, annak mind lekaszálja vele a fejét. Feuer! Bumm! Kopf ab!

De már ezt nem birta elviselni Henry, ki kellett futnia a szobából. Ez neki is sok volt. -179-

Lajos pedig egészen meg volt elégedve Mátyás mesterrel. Talált egy embert, a ki tökéletesen érti a maga dolgát, de mindig a hadvezérek dolgairól beszél; azt pedig, a mi körülötte történik, se nem látja, se nem hallja; se arról tudomást venni s még beszélni is érdemesnek nem találja. Ilyen ember kellett neki.

Két hétig dolgozott a Névtelen Várban Mátyás mester; ez idő alatt Henry, a ki megosztá vele szobáját, annyit tanult a strategiából, hogy a vékonyai megfájdultak a sok röhögéstől; de hogy a faluban valakinek arról beszélt volna Mátyás mester, hogy mit dolgozik ő a Névtelen Várban, az nem történt meg. Az ő társaságában csak Napoleont lehet verni.

– Gróf úr! mondá a munka vége felé Henry. Ha én ezt a Mátyás mestert még sokáig hallgatom az ő Napoleonverésével, még magam is olyan bolond leszek, mint ő.

Azt Mátyás mester elébb a kastélynak egy földszinti szobájából rögtönzött műhelyében állítá össze, s a grófnak csak akkor mutatta azt meg, mikor már készen volt. Vavel meg volt vele elégedve.

Hogyan lesz a leány kibékíthető azzal a gondolattal, hogy ő minden éjszakára úgy be legyen zárva, mint a drezdai «zöld boltozat» kincsei? Mikor a valódi indokkal nem lehet őt megismertetni.

Nem sokára elkövetkezett a születésnapi ünnep. A tizenhatodik évforduló már.

A leány szépsége a hajadoni bűbáj teljes pompájában fejlődött ki, a gyermekes naivságot felváltotta nála az -180- érzelemteljes ábránd. Egész lénye keresztül ment már a hajadonság napfordítóján, a hol a gondtalan pajzánság helyét elfoglalja a túlérzékeny szemérmetesség. A ragyogó szemeket elfellegezte a méla érzelgés, s az ajkak már tudtak bánatot is kifejezni.

Lajos ezen a napon is, mint szoká, eljött őt üdvözölni, de a leány nem adott neki elő semmi kivánságot; ezen a napon, a melynek kiváltsága van a tegezésre, meg a gyermekóhajtások teljesítésére. Csak a tegezés maradt meg.

Ebédnél és ebéd után hosszabb időt töltöttek együtt. Lajos szándékosan tartóztatta vissza Mariet az olvasószobában. Azalatt alkalma volt Mátyás mesternek a maga kész remekét a leány hálószobájában nyélbe sütni.

Az a remekmű egy furfangos göngyöleg függöny volt, vékony aczélpálczákból, a mik úgy voltak egymáshoz kapcsolva, hogy világosság és szabad lég átszürődhetett köztük. Ez a redőny egészen betölté annak a két márványoszlopnak a közét, mely a leány fekhelyéhez vezető fülke-boltozatot emelé. Egy zsinór meghuzására az érczfüggöny legöngyölődött, a mint annak az alsó széle a padlatot érte, két csapantyú két felől azt úgy leszorítá, hogy azt kívülről se felnyitni, se betörni nem lehetett. Azután megint, ha egy gombot megnyomtak a padlón, az egész érczgöngyöleg magától szépen felgördült.

Csakhogy ez meg fogja majd rémíteni a leányt. Azt fogja kérdezni: hát az életemre törnek-e, mikor alszom?

– Hát ez évben semmi kivánságod se volt, kedves Marie? kérdé tőle Lajos a születésnapi lakoma után, melyen a szakácsné készítette pompás torta érintetlen maradt. Pedig Marie neve is ki volt abban formálva czukorvirágokból. Egyiket sem akarta összetörni. Majd ki lesz osztva Marie távoli kegyenczei, a kis falusi leánykák között, a kik e napon odajönnek a kapu elé, s körtánczot járnak és dalolnak s virágokat hajigálnak be az udvarra.

– Volt bizony kedves Lajos. Elvesztettem valamit; de te azt nekem nem adhatod vissza.

– Azt ám. A régi jó álmomat. S a helyett nem hozhatsz nekem újat se Bécsből, se Párisból. Azelőtt oly jó alvó voltam, hogy alig mondhattam végig az imádságomat az ágyban, s ha nem siettem jól az Amennel, már akkor, mire arra került a sor, egy más világban jártam. S ha fölébredtem is nagy néha éjszaka, s hallottam, hogy az óra ütni készül, még alkudoztam vele, hogy ne üssön nagy időt; hadd legyen még messze a reggel. Úgy örültem a sötétségnek. És nem jutott eszembe, hogy a sötétben lehet valami, a mitől félni kell. Mindig nyitott ajtónál háltam. A mióta meg zárt ajtónál alszom, néha éjfélig is fennvirrasztok. Valami oktalan borzadály fog el, a mi szemeimet nyitva tartja, mikor így egyedül maradok s csendesség támad körülem; állatkáim is alszanak. Azt hiszem, hogy a nagy csendben valaki lopózva közelít a hátam mögött s a vállamon keresztültekint. Minden zugban, minden butor mögött lesi rémeket, elbújt embereket képzelek, a kik ott guggolnak, s nem merek oda menni, hogy meglássam. S ha lefeküdtem s eloltottam a gyertyát, azt képzelem, hogy sirboltban vagyok, elevenen eltemetve, a mély csendességben. Ha pedig valami hangot hallok, a szívem elkezd sebesen dobogni; találgatom, hogy mi lehetett az? Ha a szél megzörrenti ablakomat, azt hiszem, be akarnak rám törni, rossz emberek, – a kik régen valamikor üldöztek s szeretnék elfutni előlük. Akkor aztán fejemre rántom takarómat, hogy ne lássak és ne halljak semmit, s ha így elalszom, oly rosszakat álmodom, hogy örülök, mikor fölébredek megint. S aztán úgy alkuszom az óraütéssel, hogy miért nem több? Bár jönne már a reggel! S a míg megvirrad, ezerféle gondolat jár keresztül-kasul az agyamon. S némelyik úgy fáj, hogy én azt ki nem -182- tudom mondani! Valamit érzek, a mi végtelen és elszédítő.

– Hátha én vissza tudnám adni elvesztett álmodat? Ha ismét ott volnék, mint azelőtt, az általad felvetett ottománon.

A leány a szemébe nézett: be, egész a lelkéig. Tudott-e már valamit? Vagy csak az a csodálatos divinatiói erő, a mi a nőknek adatott, hogy behatoljanak a lelkek titkaiba, volt nála már tizenhat éves korában úgy kifejlődve, hogy sejtse, a mit nem tud?

A leány odatette kis porczellánkezét az ifju karjára s átment vele saját szobájába.

Abban a perczben, a mint a leány azt megtette, a fal mögé rejtett göngyöleg legördült s bezárta őt.

– Igen. És kívülről senki az érczredőnyt el nem mozdithatja. Hanem, ha a lábaddal megnyomsz egy rézfogantyút, a mit láthatsz fényleni az oszlop tövében, akkor megint szabad lészsz.

A másik perczben az ezermester alkotványa ismét felgöngyölődött a fülke homlokzatába.

– És aztán még egy fortélya van e csodagépezetnek, magyarázta neki Lajos. Ugyanaz a zsinór, mely megrántva a redőnyt leereszti, jelt ád az én dolgozó-szobámban -183- egy csengetyűvel, s akkor én felszedem a könyveimet és irásaimat, átköltözöm ide ebbe a szobába s folytatom a munkámat itt, a mi téged nem fog zavarni. Itt ez alkovenben csak annyi világosság szürődik a redőnyön át, hogy sötét ne legyen körüled. Te akkor nem fogsz félni, s ismét megtalálod az álmodat.

Most már nem csókolta meg a leány ez ünnepi ajándékért. De mind a két kezét odanyujtá neki s megszorítá azokkal az ifju kezeit, oly forrón, oly erősen, hogy az többet mondott minden szónál, – minden csóknál.

– Mennyit kellett neked ezen gondolkodnod, míg kitaláltad? suttogá melegen.

Szegény gyermek! Egy kicsit megczukrozták neki a keserű gyógyszert, s azt mondta rá, hogy igen jó.

Este alig várta, hogy kisérletet tehessen a csodagépével. Nem kezdett hozzá az egyedül kártyázáshoz; már tíz órakor lefeküdt. – Abban a perczben, a melyben az érczfüggöny az ütközőjébe csappant, hangzottak Lajos tompa léptei a folyosón. Jött készségesen, egyik kezében hozva két ágú gyertyatartót, másikban a pisztolytokot, meg a kalamárist, a hóna alatt könyvet és papirt, a szájában pedig a keresztbefogott irótollat; s azzal letelepedett a megszokott kerevetre, s folytatta a fehér asztalkán munkálatait.

A leány – nem lett volna leány – ha az érczfüggönyön keresztül nem nézte volna sokáig csodálatos védelmezőjét. Ezt a gyönyörű tanulmányfőt, mely tenyerébe támasztva a néma könyv fölé hajol, s egy vonás meg nem mozdul rajta. Mintha e homlok domborodásai, e szemöldökök kiálló izmai, e classicus metszésű orr, ez achillesi ajk és áll mind bronzból volnának öntve. Igazi hős; – hős, a ki a föld legerősebb dæmonaival: az emberi indulatokkal harczol. És győz.

És a leány e naptól fogva megtalálta, a mit elvesztett: -184- a régi jó álmát ismét. Nem üldözte se rémlátás, se szívdobogás. Az a végtelenség érzete is elmaradt tőle.

Igen, de a régi jó álom hajdanta korán is jött; nem váratott magára. A leány megkisérté másnap, hogy hátha félórával hamarább adna jelt: meghallaná-e azt Lajos?

Meghallotta. Fél tízre is eljött. – És aztán a leány (ilyenek az elkényeztetett gyermekek!) egész a visszaélésig vitte a kisérletet. Megadta a jelt kilencz órakor, fél kilenczkor, utóljára nyolcz órakor is. A madarakkal együtt feküdt le, csakhogy annál hamarább ott tudja őt a szobájában. Az pedig jött abban a pillanatban.

«Szeret. Nagyon szeret. Mint a fakir a Brahmáját, mint a persa Hosszeinját, mint a carthausi a Boldogasszonyát: úgy szeret.»

ÖTÖDIK RÉSZ.
BARTHELMY ANGE.

Marie tehát jól meg volt védve minden regényes erőszak ellen. Ő felőle teljesen meg lehetett nyugtatva Vavel Lajos. Sátán Laczi tanácsa egészen bevált. De mi történjék Landsknechtsschild bárónővel? A veszély ránézve még mindig létezik.

Vavel Lajos, mint aféle külföldről beszármazott újmagyar, a magyarországi rablóéletben egész rendszert képzelt, a mióta a kastélyba betörtek, de még inkább, a mióta a nevezetes zsivány azt a furcsa látogatást tette éjjel a Névtelen Várban. Annak a beszéde után hajlandó volt azt hinni, hogy Magyarországon kétféle zsiványok vannak: regényes, democrata hajlamúak, mint voltak a highwaymannek, – és rablólovagok, minők voltak a Dooneok Angliában. Az elsőbbek közé sorozta Sátán Laczit, az utóbbiak alatt képzelte a «Bärenhäutereket». A mi igen nagy tévedés volt az ő részéről. Futóbetyár, lótolvaj, pusztázó szegény legény mindig volt a Duna, Tisza között, épen úgy, mint vannak Londonban, Párisban, Bécsben, Berlinben a társadalomnak hasonló ellenségei, kik szeretik elvenni a másét s a törvényhatóságokkal folytonos ellentétben élnek, csakhogy az ottani rablók a háztömkelegek oduiban, a mieink pedig az erdőkben tenyésznek, és azoknak ártalmatlanná tételére mindig elég volt a patriarchalis apparatus, a mit közigazgatásnak neveztek; úgy hiszszük, -186- hogy az utolsó zsiványok, a kiket csak a múlt évben egész Szlavoniáig kergettek a pandurjaink, valószinűleg nem voltak a legutolsók; hanem biz ez már a jelen században csak speciálitás, mint a medve. A ki az ilyenben gyönyörködik, annak még szolgálhatunk egy-egy példánynyal: maga a rablóélet nálunk nem regény már, csak genrekép; a históriáig soha se vitte, mint Olasz- és Görögországban. – A mi azonban a délczeg Bärenhäutereket illeti, azoknak még a várát is tőbül kihányták régen a XVII-ik században: azokkal nem kedveskedhetünk többé.

Vavel gróf mind a mellett hajlandó volt szó szerint venni azt, a mit könyvből olvasott s komolyan töprengett azon, hogy mi módon adhatná tudtára szomszédnőjének ezt a nevezetes fölfedezését, miután a veszély azt is közvetlenül fenyegeti.

Sajátkezűleg nem írhatott neki. Egyik elővigyázati rendszabálya az volt, hogy kéziratával senkinek ne szolgáljon. Az is áruló jel lehet. Eddigi leveleit rendesen Marienek diktálta. Ez esetben lehetetlen az eddig követett levelezési mód. Marienak nem szabad megtudni a rabló éjjeli látogatását a Névtelen várban; – de még kevésbbé Lajos látogatását a szomszéd kastélyban.

Mit tegyen hát, hogy a bárónőt a feje felett függő veszélytől megóvja? Maga menjen-e oda: élőszóval elmondani azt, a mit megtudott?

A jó sors igen szépen kisegíté Vavel Lajost ebből a tépelődésből. Egy este trombitaszó csalta az ablakához, s a mint kitekintett, az országúton végig egy zászlóalj lovasságot látott felvonulni. Dragonyosok voltak, a hogy fénylő taréjos sisakjuk mutatá; hogy nem vértesek, azt könnyű lovaikról lehetett megtudni.

A helységbe beérve, az ezred zenekara rákezdé a legszebb mazur-indulót s úgy tartá ünnepélyes bevonulását.

Lajos láthatta a távcsövén, hogy a katonákat hogyan szállásolták el a gazdákhoz házszerte, s este a káplári kalapácsverés a jeladó kis táblákon már áthangzott a -187- helységből s kilencz órakor a világ négy része felé elhangzó takarodó hirdeté, hogy a vitézek megérdemlett nyugalomra hajtják le fejeiket.

Ezen az estén azt is láthatá, hogy a szomszéd kastélynak azon a szárnyán is ki vannak világítva az ablakok, mely eddig rendesen sötét szokott maradni. Oda nagyon valószínűleg maga az ezredparancsnok szállásolta be magát: a hogy illett is; sőt a karabélylyal őrködő strázsa a kapuban e föltevést egészen kétségtelenné tette.

Már most azután egészen meg lehetett nyugodva Vavel gróf, hogy a rablók nem fognak rátörni a bárónő kastélyára: van eszük, hogy nem őgyelegnek olyan helyen, a hol lovas katonák ütöttek tanyát.

Ez a veszély, úgy látszik, abból állt, hogy még utóbb Katalin bárónő tör be a Névtelen várba s az rabolhatja el a vár urától azt, a mit majd nehéz lesz Sátán Laczinak visszalopni: a szívét.

Ez is el volt hárítva a szép dragonyos ezred beszállásolásával. Lajos feléje se nézett a kastélynak többé. Bizonyos volt felőle, hogy ott deli lovagok vannak, feles számmal, a kik az úrnőt kedélyesen elmulattatják, nem szorul ő többé az ő unalmas philosophemáira.

Hallhatta minden este a kastély erkélye előtt felállított ezredi zenekar válogatott ouverturejeit s néha a kastély nyitott ablakain át a táncz-zenét is, késő éjszakáig. Ott jól mulatnak. Okosan teszik.

De valami köze mégis volt hozzá; mert a lovas vitézeket minden reggel kivezették gyakorlatokra ugyanazon az úton, a melyen ő szokta a rendes sétakocsizást tenni; a végett aztán, hogy ne találkozzék velük, a kirándulási óráját déli tizenkét órára tette át, a mikor a katonák ebédelnek.

Attól nem kellett tartania, hogy az ő lakásába is szállásoljanak -188- be katonát; a Névtelen vár kapujára egy nagy kétfejű sas volt festve, melynek szügyében a magyar nemesi czímer pompázott, két fejének csőrei pedig arra voltak alkalmazva, hogy egy széles sávot feszítsenek szét e felirattal: SALVA GUARDIA. Most megtudta a gróf a hasznát ennek a decoratiónak. Ez azt jelenti, hogy ott nemesi telek van, mely három privilegiummal van felruházva: szabad benne bort mérni; szabad rajta zsidónak lakni, s nem szabad bele katonát szállásolni.

A megérkezés utáni napokban az ezredparancsnok látogatást tett a Névtelen várban, a hogy gavallér emberhez illett, ki a világi szokásokkal ismerős; ott a komornyiktól azt a biztosítást nyerte, hogy a gróf nincsen idehaza.

A tiszt úr aztán átadta a névjegyét, s Henry felvitte azt Vavelnek, a ki, mint tudva van, mindig otthon volt.

Gondolkozott rajta, hogy hol hallott, vagy olvasott e névről valaha valamit? De csak nem jutott eszébe.

Megnyugodott felőle, hogy semmi közük sincsen egymáshoz s a látogatási kisérlet nem lehetett egyéb udvariassági szokásos bekoczogtatásnál. A jövevény főúr sorba vizitezi a körül-belül lakó uraságokat.

A látogatást pedig vissza illett adni. Ennek is tudta a leghelyesebb módját Vavel. Az observatoriumból kileste, mikor megy el a kastélyból az ezredes lovagló iskolát tartani, akkor kerekedett fel a viszontlátogatásra; nem találta őt otthon s ott hagyta a kapusnál a névjegyét.

Másnap azonban megint átlovagolt a Névtelen várhoz az ezredes, megujítva a meghiúsult látogatást. – Az ezúttal sem sikerült. – Henry azt mondta, hogy az úr dolgozik, be van zárkózva, ilyenkor nem lehet hozzáférni. – Barthelmy Leon átadta névjegyét s ezúttal feltette magában, hogy napestig otthon fog maradni és bevárja a -189- viszontlátogatást, a mit szomszédok és utasok között huszonnégy óra alatt vissza nem adni erős gorombaság.

Mire azonban a Névtelen vártól a kastélyig visszalovagolt, már ott találta a kapusnál Vavel névjegyét, viszonzásul a sajátjára. Bámult rajta, hogyan lehetett annak őt megelőzni? Megmagyarázták aztán neki, hogy a gróf csónakon jött át a Névtelen várból s úgy is tért vissza, s ez négyszerte rövidebb út, mint lóháton körülkerülni az öblöt.

Még ezt sem akarta megérteni az ezredes. Meg akarta mutatni, hogy ő milyen makacs, megátalkodott tisztelője a Névtelen vár lakójának: a következő napon este nyolcz órakor tette udvarlását. Ezúttal azt a választ nyerte Henrytől, hogy az úr már lefeküdt.

Ezt a látogatást aztán Vavel másnap reggeli három órakor adta vissza az ezredesnek.

Akkor még természetesen minden ember aludt a kastélyban; csak az őrt álló silbak rivallt rá a vendégre, hogy «halt, wer da?» s megtudván, hogy a közeledő jó barát, nem gátolta meg abban, hogy a kapust felzavarja. Az boglyos fejét azon tollasan, a hogy az ágyból felvette, kidugva az ajtón, bámulva kérdezé a gróftól, hogy mit parancsol?

Azzal Vavel behajtotta szépen a névjegye szegletét s átadta azt a kapusnak. -190-

Ezt már végtére csak megértette az ezredes? Vagy talán a kastély úrnője világosítá őt fel a felől, hogy a szomszéd kastély lakója milyen sajátságos különcz, magának való ember, a ki nem szereti az ismeretségkötést, s ettől a naptól fogva aztán békét hagyott a Névtelen várnak minden új vendég a helységben.

Pedig a császári kir. tiszt urak igen mulatságos társalgók. Ez rég időtől fogva el volt róluk ismerve. A lovassági tisztek között különösen sok volt ez időben a Francziaországból kiköltözött gavallér, a kiknek a finom, elegans modora kihatott az egész környezetre. Barthelmy Leon vicomte is ezek közé tartozott. Bátor katona volt, s a mellett vidám czimbora és bőkezű úr. Az ezrede zenekarát saját erszényéből tartotta fenn, közkatonáit vitéz tetteikért tallérokkal jutalmazta; s nem egyszer kisegített a manichæusok körmei közül egy-egy szegény blokirozott főhadnagyot.

S asszonyok körül nem kevésbbé volt hódításra kész, mint a csatatéren. Három év óta, hogy a császári királyi hadseregnél szolgál, sok mindenféle kis és nagy városban állomásozott, s mindenütt könnyező szemeket hagyott maga után hátra.

Azt még az ellenségnek is meg kellett engednie, hogy ellenállhatlan volt. Értve ellenség alatt nem a francziát, bár annak is többször bemutatta bravourjait; hanem a «czivilt», mert az elejétől fogva orrol a versenyért, a miben rendesen a «két színű posztó» marad a győztes. (Így híjuk egymás között mi czivilisták a hajtókás urakat.)

A polgári osztály leányainak moráljához tartozott a katonatisztek társaságát perhorreskálni, a minek igen jogosult magyarázata az, hogy a katonatiszt nősüléséhez cautió kivántatott, s az a legkisebb alhadnagynál is ötezer forintban volt megállapítva, három huszast számítva egy forintra, és így feljebb. A hol tehát nem volt fölösleges -191- a cautió, ott nem volt fölösleges a cautela. A tisztek társasága csak a gazdagok számára volt ajánlatos.

Azt egyébiránt mindenki tudta Barthelmy ezredesről, hogy neje van; de azzal nem él együtt, el sincs válva tőle. Ez nem volt titok. Gyöngéden érző szivek nem koczkáztatták azt, hogy komoly veszélynek tegyék ki magukat; előre értesülve levén, hogy minden szilárdabb viszonynak útját állják egyházi canonaink.

S különösen egy olyan okos nő miatt, mint Landsknechtsschild Katalin bárónő, nem kellett aggódnunk. Ő nagyon elővigyázó, és igen szilárd elvei vannak. Azt maga Barthelmy ezredes is kénytelen volt felőle kinyilatkoztatni barátai előtt több havi ottmulatás után, hogy a baronessenek szilárd elvei vannak. Bizonyos határokon túl nem enged semmi közelítést.

E fölött azután erős akademiai disputa támadt a szakértők között. Miért vannak e szép bárónőnek oly szilárd elvei? Az egyik párt azt állította, hogy ennek oka az egykori boldogtalan szerelem. A bárónő egyszer csalódott egy férfiban s azóta egynek sem ajándékozza a szívét. A másik párt az ellenkezőt vitatta. Nem a bárónőt csalták meg, hanem ő csalja a világot; van valami eltitkolt boldog szerelmi viszonya s abban van ellenállási ereje. – A szavazatok egyenlők voltak s elnök tartózkodott a votum Minervæval eldönteni a kérdést.

A környékbeli földesurakat nem fogadta el kastélyában, mert az ilyen látogatásnak czélja van. Ebből mindjárt az lesz, hogy megkérik a kezét; – kosarat kell adni, – azért megapprehendálnak, – abból pletyka lesz. Jobb őket távol tartani. Különben is unalmas emberek. A gazda lovairól és agarairól beszél; a tudós ember nyelvtani vitákat kezd; a fenkölt szellem hazafias kesergésekkel szomorít; – a tréfás adomázó megpirítja a nőhallgatót; ebéd után -192- valamennyien félrehuzódnak inni és pipázni, a czigánynyal csak maguknak muzsikáltatnak s aztán ha egyszer bevették magukat a kártya-asztal mellé, a négy «dáma» mellett ott maradhat felőlük a világ minden szép hölgye.

A hadfiak pedig egészen hölgyeik szolgálatában állnak. Némelyiknek fiatal felesége is van, kit városról-városra magával hord, azok kiegészítik a franczia négyest, a mazurkát és a radovacskát (akkoriban legdivatosabb tánczot) s minden nap kész a tánczestély. S Katalin bárónő szenvedélyes keringőtánczos.

Egyik nap társasjátékokat rendeznek, a mikben sok tréfás quiproquo adja elő magát, máskor meg Kotzebue-féle darabokat játsznak el rögtönzött szinpadon, s azokban maga a bárónő is szerepel, megérdemlett tapsokat aratva valódi művészi játékával. Vannak a társaságban ügyes yongleurök, bűvészek, kik Boscot és Philadelphiát produkálják, s a laterna magica bűvképeivel ragadják el a nézőket.

Még egy más különös érdemük is van, az, hogy discretusok s hölgyeiket nem compromittálják.

Máskor meg a bárónő rendezett birtokain vadászatot, fáczánra, szarvasra; s mint ügyes amazon bámultatta magát, úgy a nyeregben, mint puskával a kezében.

Aztán meg a tiszt urak rögtönöztek lóversenyt, akadályugratással, templomtoronynak futtatással, sőt egyszer carrousselt is rendeztek az uradalmi lovardában.

Vavel Lajos sokszor elnézte e mulatságokat vizsgálótornyából. Valaha neki is nagy kedve telt az ilyenekben. Szenvedélyes versenyfuttató volt. Ő tudott csak árkokat, sövényeket átugratni! Volna csak közöttük, majd megmutatná nekik, milyen az igazi úrlovar? Hát még milyen vadász volt hajdanában! Egész nap mászni a hegyeket zerge után; bevárni a veszedelmes vadkan rohamát tiz lépésnyire a halálos lövéssel; erdőn, mocsáron át kergetni a koronás vadat, s jelt adni a kürttel a hallalira: e büszke mulatságban nevekedett fel. A táncz-zene is ott -193- kisért néha egész nap az agyában, s minden gondolatja arra a melodiára hangzik, a mi a kastély ablakaiból átrévedezett hozzá. Ő is szeretett valaha tréfálni, bohóskodni, szép asszonyok fehér vállaiban gyönyörködni, a mint azok a nevetéstől megrengenek. És ezt mind csak távolból nézni, hallani lehet most: – a mióta beállt saját maga porkolábjának.

A közkatonák is mulatnak, miként a tiszt urak. Ha ezek az úrnővel, azok meg a paraszt menyecskékkel. A mulatság, igaz, hogy másforma: tömörebb, közvetlenebb. Vavel azt is elnézi gyakran, kivált vasárnaponkint. Akkor a nagy korcsmában gyűlnek össze a dragonyosok és paraszt legények, meg a leányok. Eleinte kedélyesen iddogálnak, tánczolnak, utoljára összeverekesznek. E nélkül nem is volna mulatság tökéletes. Néha egész ütközet folyik a korcsmában és annak az udvarán, katonák és parasztok felváltva foglalják el a vitatott erődöket, míg végre az őrjárat, a pandurok, meg a kisbirák meg nem jelennek a hadjárat színhelyén intermediatio végett s kétfelé nem választják a harczoló feleket.

Egy körülményt megjegyzett Vavel: azt, hogy a míg a mulatság után rendesen két-három dragonyost visznek el lepedőben a korcsmából, a kinek a feje kegyetlenül el van látva, a mi megfoghatatlan az érczsisak mellett, addig a paraszt legények össze-vissza szabdalt pofákkal ugyan, de mindig a maguk lábán mennek haza.

Másnap aztán megint jó barátságban vannak: dragonyosok és legények. Kivéve a barátságtalan káplárt és kisbirót, a kik a tegnapi est hőseinek a megérdemlett jutalmakat el nem engedik.

Vavel gróf korát messze megelőzött szabad szellem volt. Az sem kerülte ki a figyelmét, hogy a míg a jutalom a dragonyosokra nézve abból állt, hogy a káplár levette a kitüntetett hős lovának a szerszámáról a farmatringot, -194- s azzal a fekmentessé tett vitéznek a revers felére olyan huszonötöket rovogatott le, hogy a megtisztelt minden rovást nyugtatványozott egy keserves felkiáltással: az alatt a törvénybe idézett falusi legények a kisbiró által csupán a biró háza előtt felállított kalodába zárattak.

A gróf nem késett ez észrevételét közölni tudós Mercatorius urammal, felmagasztalva a magyarhoni előhaladott korszellemet, mely a verést mellőzi, ellentétben a katonaságnál még folyvást divatozó barbár intézménynyel.

Tiszteletes Mercatorius uram aztán felvilágosítá, hogy azok a vitézek – nemes legények. Ezek a leghíresebb verekedők. S csak azért nem kapnak botot a virtusaikért, mert megőrzi őket attól az armalis.

A paraszt legénynek van annyi logikája, hogy nem megy oda mulatni, a hol katonák vannak, mert tudja előre, hogy ha a katona veri meg őtet, akkor ma van megverve, ha pedig ő veri meg a katonát, akkor holnap lesz megverve.

Marie sokat nyugtalankodott ez idő alatt. A sok trombitaszó nagyon izgatta; félt ettől a hangtól. A kit eddig attól is megvédtek, hogy éjszakai ebugatás, kakasszó fel ne zavarja álmából: most féléjszakákon át elhallgatta a távolból áthangzó bombardonok, klarinetok és piccolák zenéjét s eltöprengett magában, hogy mit csinálnak ilyenkor az emberek? Hogy ilyen késő éjszaka muzsikálnak?

Hát még mikor az executiók folytak! A jajgatás hangjaitól egész reszketőssé lett. «Ki bántja azokat az embereket?» – Nem volt neki szabad megmondani az igazat. Azt hitették el vele, hogy azok csak hadgyakorlati jelszavak.

Hanem valami öröme mégis volt ez alatt. Lajos többször volt mellette, s ha arcza oly rideg és komoly volt is, de nem találta meg rajta többé azt az elmélázást, – a mit a nők léleklátó szeme előtt nem lehet eltitkolni. -195-

Katinka bárónő kezdett Vavel grófra nézve egészen közönyös fogalommá válni.

II.

Végre valahára egy késő őszi napon arról értesült Vavel gróf tiszteletes Mercatorius úr levelezése révén, hogy a dragonyos ezred egy várossal odább fog költözni e napokban. Sopron táján csapatösszpontosítás lesz, s e czélból Barthelmy csapatja is feljebb vonul. A tisztikar részéről nagyszerű előkészületek vannak téve a búcsú-ünnepélyre. Lesz csónakregatta színes lampionokkal és pompás tűzijáték a Fertő partján.

«Valahogy majd csak átesünk ezen is!» gondolá magában Lajos, bár nyugtalankodott is. Marie valóságos tűziszonyban szenvedett. Valahányszor tűzvész volt a faluban, úgy reszketett, mint a legerősebb hideglázban; s ha szüreti mulatságok alatt a ruszti hegyekről röppentyűket bocsátottak fel, ki nem mert jönni a szobájából; pedig azok olyan messze voltak, hogy a hangjukat nem hallhatá. Mindentől félt, a mi fölmegy az égbe; még attól a papirossárkánytól is, a mit a gyermekek zsinegen feleresztenek.

Nem is mert a leány ez éjjel korán lefeküdni, megtudva, hogy tűzijáték lesz; hanem fenmaradt s Lajost kérte, hogy olvasson fel neki valamit fenhangon, hogy ne hallja a röppentyűk, tűzkerekek süvöltését, pattogását, s minden granátdurranásra elrejté a fejét Lajos ölébe, két tenyerével befogva a füleit. Mit tehetett róla, ha úgy félt?

Neki iszonyat volt az, a min azok odaát a másik kastélyban olyan jól mulattak.

Az ünnepély programmja változatos volt és érdekes. Barthelmy Leonnak széles jó kedve volt. Minden bohóságra ráhagyta magát venni. A bárónőnek egy szavára eljátszotta Galimafré bohózatait, a mik ép olyan hódítást -196- tettek Európában, mint a «sasok», s a híres Bobéche bravourját is tudta utánozni, egy kalapból tizennyolczféle kalapot gyürve s ugyanannyi jellemet játszva el e kalap alatt.

(Híres két művész volt a század elején, – az egész genre, a mit képviseltek, elmult már!)

A mulatság végére volt hagyva a legérdekesebb meglepetés, a mi a programmon e czím alatt volt följegyezve:

(Már akkoriban volt egy pár insurrectio az országban: egyik a mult század utolsó évében, a másik néhány évvel később. Történetünk évében ismét szó volt róla, hogy a nemzeti hadsereg talpra állíttassék s a katonák nem rokonszenveztek vele.)

Ezután mindjárt lesz a pompás tűzijáték, melylyel egyuttal a vidám vendégek búcsút is készültek venni a vendégszerető háziasszonytól, mivelhogy korán hajnalban már nyeregben kell ülniök más város felé; s aztán katonajelszó szerint: «and’res Stadl, and’res Madl».

Mindenki várta, hogy az insurgens rovat alatt valami hallatlan tréfás valamit fog az ünnepélyt rendező ezredes bemutatni; de a valóság felülmúlt minden várakozást. Magára a bárónőre kellett annak legnagyobb meglepetésül szolgálni.

Az alak, a kit az e czélra felállított szinpadra bevezetett Barthelmy, senki sem volt más, mint a kis vad szörnyeteg, a bárónő törpe gnómja, insurgensnek öltözve, fakarddal, fapuskával, darutollas kalpaggal, kulacscsal az oldalán, posztószél tarisznyával a hátán; kacskaringós nagy bajusz volt neki ragasztva az orra alá, mely a két füle mögé volt fölkanyarítva, s hogy tökéletes legyen a torzkép, még egy kurtaszárú makrapipa is volt dugva a szájába.

A jókedv forgószele magát a bárónőt is elragadta, egész dévaj sikoltás volt, a hogy felkaczagott, a mint védenczét ily furcsa torzképpé átalakítva megpillantá. Hanem egy percz mulva hirtelen félbeszakítá a nevetését. Eszébe jutott a távcső! Hátha onnan a Névtelen várból ezt is meglátják?

– Szegény fiu. (Ezzel a sajnálkozó szóval akarta helyrehozni kegyetlen felkaczagását.)

Csakis a szörnyeteg arczán nem mozdult semmi vonás. Ő csak játszotta azt, a mit betanítottak neki, mint a hogy megteszi a figuráit az idomított orángutáng. Úgy is hítták a tréfás urak, hogy a «hazai utáncs»!

– No hát mit csinál az insurgens, mikor jó kedve van? kiálta rá Barthelmy Leon, lovagostorával egyet pattintva; s ugyanakkor a színfalak mögül megszólalt egy csimpolya hangja, rákezdte dudálni a furcsa népdalt, mely akkoriban új lehetett:

Erre a dudaszóra a tömzsi szörnyeteg az egyik kezével kalapjához kapott, a másikkal pedig az egymás után táncztempóra felemelgetett lábai csizmaszárát ütögette, a mi azt fejezte ki, hogy tánczol. A kik ezt nézték, megesküdtek rá, hogy ennél furcsábbat nem láttak életükben.

Katalin az ablak felől eltakarta az arczát a legyezőjével; meg ne lássa valaki az ablakon keresztül.

A kis gnóm úgy tudta, hogy az insurgens, mikor jól kitánczolta magát, akkor nagyot szokott húzni a kulacsból. Ezzel is köztetszést aratott.

– Lássa, nagyságos bárónő, monda Barthelmy Leon, a hogy megfogadtam, egész embert idomítottam a ficzkóból. Oh, én hirhedt idomár vagyok. Lovat egy hét alatt, -198- kutyát tíz nap alatt tökéletesen kitanítok. Már megtanult tánczolni és bort inni. De még többet is tud. Figyeljenek uraim és hölgyeim!

Azzal ismét kettőt cserdített a lovagostorával s sajátszerű reszelő hangon kiálta a szörnyetegre:

A megszólított egyet morgott s a szájával a két bajuszszárát jobbra-balra fintorgatta. Azzal kivette a dohányzacskóból a tűzkövet, taplót és aczélt, s formaszerűen kicsiholt; azután az égő taplót a pipájába dugta s leszorítá a kupakkal.

Lássa, nagyságos bárónő, tökéletes emberré lett idomítva; már ki is tud csiholni és pipára gyújt! mondá Barthelmy.

Észrevette, hogy tetszik az embereknek az, a mit ő most csinált. Ő neki is tetszett. Ez az öröm kifordította eddigi merev arczvonásait a helyeikből.

És az valami rettenetes volt. A szája két széle elhuzódott a két füléig, azok meg felszaladtak még magasabbra; az orra ránczokba gyürődött, az egyik szemét egészen összehúzta a felduzzadt pofa és a lezárolt szemöldök közé s csak a másikat tartá kerekre kinyitva, s az alatt folyvást agyargó fogsorai közé szorította a pipát, s abból nem szítta, de fújta a füstöt, a mi tűzokádó módra sziporkázott fel a magasba, s mentűl jobban hullott a szikra az arczába, annál veszettebb volt a kedve. -199-

Az egész társaság tombolt és tapsolt elragadtatásában. Ez a nevető szörnyeteg még magát Barthelmy Leont is meglepte.

– Miért nincs most egy Hogarth közöttünk, hogy ezt az alakot megörökítse?

– Rettenetes! Nem nézhetek rá! sápított a szép bárónő. Távolítsa el ezredes úr! Kérem.

– Nos! vigyázz! kiálta Barthelmy Leon a kis gnómra. Hát hogyan tesz az insurgens, mikor meglátja az ellenséget? S azzal egy nagyot cserdített feléje az ostorával! A duda nagyot nyekkentve sikoltott föl.

A furcsa kobold egy szökéssel elillant a színpadról. Fakard, fapuska csak úgy zakatolt utána.

Az egész társaság tapsolt az idomárnak. Ilyet még Bécsben sem producáltak soha.

– Hogyan? csodálkozék az ezredes; a nagyságos bárónő vállalkoznék rá, hogy ennek a tizedik muzsának a szerepében föllépjen?

– Az által, hogy ön ezt a kifejletlen vadembert megtanította tüzet csinálni, abban a leggonoszabb ösztönt ébresztette föl: a tűzdühöt. Ennek a tűzzel játszási kedve tökéletes pyromániává fog elfajulni, s ez itt majd kazlakat és házakat fog felpörkölni.

– Tudja mit, bárónő? Hogy ne tehessen semmi kárt, ajándékozza nekem ezt a kis szörnyeteget. Én mindenüvé magammal fogom hordani s igen jó gondviselő apja leszek.

– De nem adom, mert magamnak is szükségem van rá; hanem majd elvétetem tőle a tűzszerszámot s szüntelen vigyáztatok rá. Ez az én büszkeségem. Menjen ön, -200- nagy bohó! Az egész nevelési rendszeremet elrontotta. A míg én a védenczemet a melodion orgonahangjára térden állva kezeit összetenni tanítottam, addig ön dudaszóval tánczolni oktatta. Még a boritalra is rászoktatta. Ez pogányság.

Mikor a tűzkerekek, a római fáklyák a sötét éjben elkezdték a pokol pompáját mívelni, a kis szörnyeteggel senki se bírt többé. Odarohant a tűzeső közepébe s a markával akarta elfogdosni a lehulló kék és piros csillagokat; a ruháit mind kiégették a sziporkák, maga is odaégett volna, ha egy sajtár vízzel nyakon nem öntik. De nem engedte magát lefülelni. Rúgott, harapott, ha nem engedték a tűz közé rohanni. Üvöltött állati hangokon, mikor a röppentyű sisteregve lövelt föl a magasba, s mikor szétrúgta szivárvány színű csillagait, a nyelvét öltögette utána, mintha meg akarná kóstolni.

Utoljára addig rakonczátlankodott, míg Barthelmy megfogta az egyik hosszú fülét s a lovagkorbácscsal jól megrakta a hátát. Ezt is meg kell tenni az idomárnak. Akkor aztán lefeküdt a földre s négykézláb kutyagolt odább. Azt hitte, hogy az embert ha megverik, nem illik neki többet két lábon járni.

Az emberi vad erre nagyott sikoltott s a partról utánna ugrott a röppentyűnek. Azt hitte, ez már csak az ő tüze, mert az ő tavába esett; s neki indult, hogy elfogja.

Amint a régi elemében érezte magát, elfeledé azt a másik világot, a hol kenyeret kell enni, ágyban hálni, két talpon járni, ismeretlen állatok érthetetlen szavaira ügyelni, idegen bőrt viselni és szót fogadni, s visszafoglalta az elvesztett országát: a hol ő az egyedüli király a halak és vidrák között. -201-

A bárónő kerestette őt aztán mindenfelé, de az úgy elbújt, hogy soha se került elő többet.

III.

Másnap reggel, még csillagos égnél, hangzott a trombita-induló: a dragonyosok búcsút vettek Fertőszegtől. Valamikor Lajos előtt is ismerős volt ez a hang. Most is, mikor reggelenkint arra ébredt, úgy jött, mintha le kellene menni az istállóba, lovát nyergeltetni, s aztán fölkötni a kardot. Végignyargalni a hadsorok előtt, s hangoztatni a büszke vezényszót. Elmult az már! A jó harczi nyerges paripa rúd mellé van szoktatva, s a drága toledóit csak akkor húzzák ki hüvelyéből, mikor megfenik, hogy meg ne lepje a rozsda.

Egy tehertől megkönnyebbült a szíve a hadcsapat elvonulásával. Nem lesz több lárma a helységben; ismét olyan csendes menhely lesz az, mint eddig volt.

Reggel, a szokott órában, megérkezett a Schmidtné a batyujával s berakta a donjon ablakából leeresztett kosárba, a mit hozott: konyhaszükségletet, hirlapokat és leveleket; a kosarat felhúzták s Schmidtné eltünt a zárt udvar túlsó ajtaján.

Vavel gróf minden levélnek a borítékán megismerte már az irásról, hogy ki küldi azt? Nagyon kevés emberrel volt érintkezésben. De azt a finom női kézirást mindenekfölött jól ismerte. Ez a levél Katalin bárónőtől jön.

Igen kérem, mielőtt ma kikocsiznék, fogadjon el engem lakásán; igen fontos beszédem van önnel. Válaszoljon, hány órakor jőjjek?»

A bárónő beszélni akar ő vele. Miért nem teszi ezt a -202- saját lakásán? Ha azt kivánná, hogy látogassa őt meg a kastélyában a gróf, ez készséggel sietne kivánatának eleget tenni. – Miért akarja, hogy ő fogadja el? Miért akar az ő lakásába bejutni, a hova még soha nőlátogató be nem lépett? És aztán mi fontos beszéde lehet a bárónőnek ő hozzá?

Aztán «válaszoljon»! Ezt könnyű kivánni; de nehéz teljesíteni. Sajátkezűleg nem írhat. Róla az a hír van megállapítva, hogy a keze irásgörcsben szenved, a mint a tollat megfogja, újjai rángatózáshoz kezdenek. Marienak pedig nem diktálhat egy olyan levelet, melyben a bárónőnek találkozót ád. Henry igen derék, okos ember, de annyira nem vitte, hogy írni tudjon.

Azt tette a gróf, hogy egy látogató jegyének a hátára ezt írta fel római számmal XI. Ebből, ha megérti a bárónő, hogy várnak rá tizenegy órakor, eljön; ha nem érti meg, otthon marad.

A míg az időpont eljött, nyugtalanítá a kiváncsiság. Nem maradhatott a házban, kisuhant a parkba s ott sétált alá s fel a lehullott sárga faleveleken. Henrynek meghagyta, hogy maradjon az istállóban a lovaknál, s ha a kapun csöngetnek, ne hallja meg; majd kinyitja azt ő maga.

Nyugtalanul leste a hintógördülést a töltésen s mikor a tizenegy óra felé járt, minden két perczben elővette az óráját.

A termetéről ismert rá, mert az arcza sűrűn le volt fátyolozva. Kék selyem ruhát viselt bő újjakkal, a minő Marie kedvencz viselete. -203-

– Az öblön keresztül jöttem a sandolinomon, egyedül; senkinek se szabad idejöttömről tudni. – Nem lát meg bennünket valaki?

– Ne menjünk be a házba, modá a bárónő; itt a parkban sétálva elmondhatom önnek, a miért jöttem.

Ez meglepte Lajost. Ő abban a hitben volt, hogy a bárónőt valami veszedelmes kiváncsiság űzi épen a belső titkaiba hatolni be a Névtelen Várnak. Ez megnyugtatá, hogy a parkkal is beéri.

– Látogatásomon épen úgy ne csodálkozzék ön, mint én nem csodálkoztam az önén. Ez is minden etiquette ellen volt. A veszély nagysága kimenti. Akkor ön szabadított ki engem egy nagy bajból, egy merész megjelenéssel, most én rovom le hasonlóval a tartozást.

– Önt és még valaki mást. Jerünk mélyebben a parkba; valaki meg ne hallja, a mit beszélek.

– No, önnek többet is kell róla tudni, – mondá Katalin, a vizsgáló biró türelmetlenségével. Hiszen minden hirlapban le volt írva az esete. Cause celèbre lett belőle. A directorium alatt ő a franczia seregnél mint őrnagy szolgált. A császárság alatt mellőzték. Ez és még egy másik eset kényszeríté, hogy a franczia szolgálatot elhagyja és nálunk fogadjon el tiszti állást, a hol nem -204- sokára ezredessé lett. Ez az említett eset pedig az volt, hogy fiatal, szép feleségét a dieppei fürdőből elszöktette valaki, s nem lehetett megtudni, hogy ki? Barthelmy Leon most aztán ezeket a szökevényeket üldözi az egész világon keresztül.

– Már most emlékezem rá, hogy olvastam ezt én valahol. Azért tetszett olyan ismerősnek előttem ez a név.

– Úgy? szólt a bárónő, nagyon furcsa hanglejtéssel, s hátravetette fátyolát, hogy szép arczának egész igézetével hathasson Vavel grófra. Aztán hirtelen megkapta a kezét s azt sugá fülébe:

– Igen, igen, a kivel itt elrejtőzve él épen azon időtől fogva, a mikor a szép nő eltünt a világ szeme elől s a kinek az arczát nem szabad az embernek meglátni.

– Nagyságos bárónő, ha én volnék az, a ki Barthelmy Leon nejét ez előtt négy évvel elszöktette s azóta azzal a világból száműzve rejtőzködik, akkor énnekem örülnöm kellett volna azon alkalmon, hogy azt az egyetlen embert, a ki miatt az egész világról le kell mondanom, végre-valahára szemközt kaphatom, s egy jó karddöfés, vagy egy ostoba golyó árán számüzetésemtől megszabadulhatok. – Azt pedig tudni fogja ön tán, hogy én Barthelmy úrral soha sem akartam összejönni.

– Már pedig az egész világ azt hiszi, hogy ön Barthelmy Ange elszöktetője.

– Én? Talán – nem. Hanem Barthelmy ezredes annál jobban. Ez volt az oka, a miért önt három nap egymás után kereste.

– Nem lehetett volna önnek kikerülni, hogy választ adjon arra a kérdésére, ki az a hölgy, a kivel ön együtt szokott kikocsizni?

– Tudom, mit értenek a férfiak egymással szemközt e szó alatt: rövid válasz! Annak rendesen a következménye súlyos.

– S nem hiszi a bárónő, hogy én egy ilyen súlyos következményt elbirok viselni?

– A mi a lovagiasság és bátorság rovatait illeti, azokban senkit sem fognék ön elé helyezni. Azonban hát egy szabályszerü rencontrehez több is kell, mint férfias bátorság; az a másik férfi egy professionatus katona, ön pedig egy tudományoknak élő philosoph, a kiről még azonfelül köztudomású, hogy a keze irásgörcsökben szenved.

Vavel gróf azon az oldalán érezte magát csiklandva, a mire a férfiak leghiúbbak.

– Ki tudja, hátha nem voltam mindig ilyen contemplativ remete; s az sem bizonyos, hogy a kezem akármi oknál fogva reszkessen, ha én nem akarom.

– Az mindegy. Ön lehetett valamikor jó lövő és vívó; de a mióta a Névtelen Várban lakik, egy pisztolyt sem sütött el; sem kard nem volt a kezében; míg Barthelmy mindennap fegyverben gyakorolja magát, játékból és komolyan. Mikor a rangját megkapta ezredénél, ön tudni fogja a szokást, hogy elébb végig kellett verekednie egész sor tiszttel, a kiket átugorva megelőzött.

– De hát az nem történhetett-e meg, hogy egy hangnemadó fegyverrel, a mit összesajtolt léggel lőnek ki, mindennap czéllövésben gyakoroltam magamat, a nélkül, hogy fegyverdurrogás azt elárulta volna? Az is lehető, hogy a komornyikom valaha vívómester volt, a kivel mindennap gyakorlom magamat a kard és tőrvívásban.

Csak most kapta magát rajta Lajos, hogy többet beszélt ki, mint a mennyit kellett volna, s egyszerre elhallgatott.

– Ön most megtorolja rajtam azt, a mit én tettem önnel, mikor a legkomolyabb pillanatban tréfára fordítottam azt a veszélyt, a melyet ön elhárított a fejemről.

– Igen. Barthelmy ebben a pontban valóságos őrjöngő. Ha elrabolt felesége, ha a férji becsületén tapadó szenny eszébe jut, akkor elveszti a józanságát. Mindenütt szikrát fog a gyanúja, a hol valami titkot lát. Ha egy ajtót nem nyitnak ki előtte, a melyen be akar menni, szentül azt hiszi, hogy ott van a felesége elrejtve. Ez a vidék pedig rendkívül nevezetes a mendemondáiról. S azok között, a miket önről költöttek, legeslegszelídebb a nőcsábításról szóló legenda.

– Ah! Ez rám nézve nagyon hizelgő. Valószinűleg egy kissé hamispénzverő is vagyok?

– Nem tréfálok. Barthelmy ezredes az én kastélyomat választá ittléte alatt szállásul. Szívesen engedém át neki kastélyom egyik szárnyát, a mit elődeim is vendégek számára rendeztek be. Mi bécsi nők szeretjük a katonatisztek társaságát. Ők igen mulatságos és finom vendégek. S ez a helyzet adott nekem hatalmat arra, hogy az ezredest minden erőszakos föllépéstől ön ellenében visszatartsam. Azt mondtam neki, mikor dühös haragjában gyanúját kifejezte előttem, hogy követelem magam iránt azt a kiméletet, hogy egyik vendégem a másikba semmi szín alatt bele ne kössön. Mert ön is, mivelhogy a bérletszerződését velem meg nem ujította, – annálfogva – vendégem. Igaz, hogy szívesen látott vendégem.

Vavel gróf az ajkába harapott. Már megint föléje kerűlt ez a nő. Arra nem gondolt, hogy ha a birtokosnő nem -207- megy a per útjára, akkor ő, mint vendége, fog annak a vadászvárában lakni.

A bárónő a pontosan megküldött bérletösszeget épen olyan pontosan a gyermekmenház javára szokta beíratni, Vavel gróf kegyajándéka czíme alatt.

– Ön megértheti, hogy ezt a felfogást tartozott Barthelmy tiszteletben tartani. Ebből következett, hogy ő egész ittléte alatt többé nem kisérté meg önnel találkozni.

– A miért önnek nagy hálával tartozom, – mondá Lajos, nem minden iróniától menten.

– Még nincs önnek semmi oka a hálálkodásra. Azt, hogy egy nő két férfit nem enged összeverekedni, higyje el ön, hogy csupa önszeretetből teszi. Az a hevély, a mi az önök idegeit csak felvillanyozza, a mienket kínozza. Én nem tudtam volna itt maradni ezen a helyen, ha azt valami tragicus eset tette volna emlékezetessé. A magam kedvéért akadályoztam meg minden összeütközést önök között. Ezen hát nincs mit megköszönni. Hanem az utolsó estén, a mikor búcsút vett tőlem az odább költöző vendég, azt mondá: «ime, én megtartottam igéretemet, nehéz volt, de megálltam, hogy azt a rejtélyes embert ne kényszerítsem feleletet adni. Vendége voltam önnek s ön parancsolt velem. De holnaptól kezdve megszünök önnek vendége lenni, s azontúl nem köt le semmi tekintet. Én meg fogom tudni, hogy az én feleségem-e az a titokteljes hölgy, vagy az övé? hogy Barthelmy Ange-e, vagy valaki más?

– Azt is megismertetem önnel. De most már beszéljünk halkabban, hogy még a bokrok se hallják meg, a mit mondok.

S a végett, hogy még a bokrok se hallják meg, a mit -208- mondani fog, oly közel kellett hajolnia a bárónőnek a grófhoz, hogy csaknem egymást érték az arczaik s szemeik, mint két vítőr harczoltak egymással gyors keresztvillámlással.

– Hallgassa meg ön az ádáz tervet, a mit az a bőszült ember indulata hevében előttem elárult. Ő a szomszédvárosban fog beszállásolva lenni, a melynek a kapujáig ön és még valaki mindennap el szoktak sétakocsizni. Ő rá fog önre ott lesni. Maga és több barátja eléje fognak lovagolni az ön hintajának s akkor ő bemutatja magát önnek, megállítva a hintót; elmondva egyenesen, hogy ő Barthelmy Leon, s meg akarja tudni, hogy az a lefátyolozott hölgy, a ki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange asszony-e?

Lajos a lábával toppantott, s kezeivel a levegőben markolászott, mint a ki fojtogatni készül. Aztán visszaerőltette önuralmát s csendesen felelt:

– Erre én azt fogom neki válaszolni, hogy lovagi és nemesi szavamra mondom önnek: ez a hölgy itt mellettem nem Barthelmy Ange asszonyság. S lovagok az adott becsületszót meg szokták egymás között tisztelni.

– De ne kiáltson ön úgy, hogy szerteszét meghallják. Engedje, hogy a fülébe súgjam, a mit akarok; s ön is tompítsa a szavát. Ha Barthelmy Leon a hölgy fátyolához fog nyúlni…

Csakugyan nem kiáltotta a szót; csak dörmögte. De olyan hangon, mint mikor az oroszlán a foga között tartja valami állatnak a nyakát.

– Elhiszem. De én már sok esetet tudok, a hol mind -209- a két ellenfél azt mondá: megölöm őt. És mind a kettő bátor volt, vitéz és gyakorlott: meg is tudta tenni azt, a mit mondott. Aztán megölték egymást mind a ketten. Két kard, mely csak szúr, de nem hárít; két golyó, mely egyszerre röppen el s lesz utána két halott. – Férfiak, tudom, hogy nem szokták azt kérdeni. Hát aztán? Könnyebb egy kardtól keresztülszúrva meghalni, mint egy szem-szúrástól megkarczolva élni. – Azt még soha se hagyta magának mondani férfi: kerüld ezt a helyet, mert itt megölnek. Kivált egy asszonytól. Még a feleségétől sem. Ha azt hallja, hátad mögött a halál: megfordul és előre lép. – Hanem önnek másra is kell gondolni. Ön nem a magáé…

Katalin egy lépéssel hátrált tőle, s a fejét rázta és a kezeivel tiltakozott.

– Én nem akarok az ön rejtélyének közelébe jutni. Soha sem fürkésztem. Tudhatja jól. Eltávoztam onnan, a hol mások mendemondáztak róla. Én tudom, mennyi örök szentség van egy nőszív világában, a mit felfedezni nem szabad. De annyi bizonyos, hogy van önnek oltalma alatt egy nő, a kinek ön mindene, s a kinek, ha önt elveszíti, nem lesz senkije a világon; a ki nem fogja tudni, hogy hová forduljon? Kinél keressen oltalmat?

– De hát mit tehetek? Elbujjak-e az odumba s addig ki ne merjek onnan mozdulni, a míg csak Barthelmy ezrede a szomszéd városban tanyáz? Valljam meg magamnak is, másnak is, hogy gyáva vagyok, féltem az életemet? Csináljak börtönt a házamból s ki ne bocsássak a levegőre egy gyöngéd, ætheri finom lényt, a kinek az egészségét egyedül ez a kis szabad légen mozgás tartja épségben; ezt a szánalomraméltó teremtést kárhoztassam, ki tudja mennyi hónapon keresztül, szobafogságra: azért, mert félek, hogy bennem valami kár esik?

– Lássa ön: a miből ön csak tragœdiát tud faragni, ugyanabból én, ha én veszem a kezembe, a legszebb -210- bohózatot alakítom. Vigyen ön ez egyszer magával valami más asszonyt kocsizni lefátyolozottan.

Vavel most egyszerre hahotában tört ki. A legnagyobb dühből a legféktelenebb jó kedvbe esett át. A bárónő együtt nevetett vele.

– No ugy-e, hogy minden helyzetnek megtalálom a humoristicus oldalát. Gondolja csak! Valami vén banya: valami ránczos képű, töpörödött alak a fátyol alatt. «Parancsol ezredes úr? Ez volt-e Barthelmy Ange asszony? Akarja visszavenni?» – «Brrrr!» hogy kapná sarkantyúba a lovát, s nyargalna hazáig, «ventre a terre!» Nem jó ötlet ez tőlem?

– Hiszen nem önt nevetem, hanem a magam bolond ötletét. Képzelje, bárónő, az az egyetlen nőszemély, a ki a háznál rendelkezésemre áll, a szakácsné, a jó teremtés, oly vastag egy persona, hogy ha azt a hintóba beültetem, magam nem ülhetek mellé, hanem kénytelen leszek vele szemben foglalni helyet, s ha azt mutatom be Barthelmynek, ő sem fogja megállhatni nevetés nélkül, én sem; hanem végre is azt fogja rá mondani, hogy «uram, ez a tréfa nagyon vastag!» s miután beszélhetett elég emberrel, a ki látott bennünket együtt sétálni az erdőben, s azoktól megtudhatta, hogy az általam kisért hölgy karcsú, magas, sylphidi alak; könnyü, lebegő járású, szabad, mozgékony fejhordású, e köpczös tréfa által gyanúja egészen jogosulttá válik. S akkor aztán egész következetességgel kivánhatja tőlem a világos, határozott választ arra a kérdésre: ki az a hölgy, a kit «máskor» kisérni szoktam? A tréfa csak akkor sikerülne, ha valami valószínűség volna a tervezetében.

– Most mindjárt rá fog jönni, szólt Katalin, a miért idejöttem. S azzal kalapja fátyolát előre húzva, egészen beburkolta abba az arczát: Elég nagy-e így a hasonlatosság? -211-

Vavel szótlan lett a bámulattól. Meglepte az alak, mely ez öltözetben, a fátyolos kalappal tökéletes hasonmása volt Marienak, de még inkább meglepte a merész ötlet.

– Hogyan? Ön? Bárónő! Ön akarná koczkáztatni azt, hogy velem jőjjön kikocsizni? Nem gondolta-e ön meg, hogy mi veszélybe kerülhet ön ez által?

– Épen olyan jól meggondoltam, mint ön, mikor egy szál bottal odajött a házamhoz, hogy engem kiszabadítson; pedig jól tudta, hogy megtámadóim négyen vannak és jól fölfegyverezve. Azt mondta: eh mit? gyávák azok egy szavamra szét fognak futni! Pedig úgy eshetett volna, hogy nem teszik meg. Én is azt mondom. Nem tétovázok a veszély perczében önnek segélyére jönni; így az minden tragikus kimenetel nélkül végződhetik. A felszólításra ön egész bizonyossággal adhatja becsületszavát, hogy az, a ki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange. Én hiszem, hogy a kérdező lovagias ember, s a lovagszóban megnyugszik s azontúl békét hagy önnek.

– De gondolt ön arra bárónő, hogy hát ha a nejét kereső férj szenvedélyében durva, erőszakoskodó lesz és szemeivel akar látni, mi történik akkor?

– És ön gondolt arra, hogy hátha a betörő rabló durva, erőszakos ember lesz, s vakmerően szembe akar szállni, mi történik akkor?

– Nincs egyenmérték a vállalataink közt, bárónő. Én csak olyan sebet kaphattam vala az esetleges összeütközésnél, mely begyógyul; de az ön női tiszta hírneve olyan sebet kaphat, a mi nem gyógyul be soha.

– Mi sebet üthet az én lelkemen a világ, a mi annak még fájjon? Aztán elnevette magát. Tán attól fél ön, hogy az ezredes azt fogja hinni, hogy én önnek titkos szeretője vagyok. -212-

– Hahaha! Én nevetek azon! Nekem ez egy «jux», a hogy mi bécsiek szoktuk mondani, s a mit nem szoktunk magunktól megtagadni, ha kapóra jön. Az igazi «heczcz» bécsi találmány. Vannak nők, a kiknek pokoli gyönyörűséget okoz az, ha a publikumot úgy felkavarhatják, hogy az köröskörül ordít erkölcsös elszörnyedésében. A philisterek felabajgatása is sport. Engem mulattatni fog az a gondolat, hogy a bőszült ezredes hogy fogja káromkodva elhistorizálni, hogy ő két hónapig lakott egy szép asszonynak a házában, a ki az ő irányában csupa etiquette és formalitás volt, míg ugyan az alatt minden reggel lefátyolozottan kocsikázott ki a szomszéd kastély urával, a kihez az elválasztó öblön át juthatott észrevétlenül s ő azt csak az utolsó nap fedezte fel! Hahaha! Magam is ott leszek a nevetők között. Az a kevés ember pedig, a kinek a véleményére valamit adok, jól fogja tudni, hogy az a hír merő képtelenség, hisz önök három évig jártak itt a világ láttára, mielőtt én e vidékre kerültem volna, s akárhányan láttak bennünket szemközt találkozni, két külön kocsin űlve s így tudhatják, hogy a két nőalak nem lehet egy. – Barthelmy ezredével együtt lemegy Olaszországba, s mit törődöm én vele tovább, hogy rólam mi meséket fog mondani? Hisz a nélkül is fog mondani. – Nos. Adjon rá kezet. Csináljuk meg együtt ezt a «jux»-ot. Ha én nem félek tőle: ön csak nem fél talán?

– Bárónő. Ez nem pajkos csíny, – ne mondja azt! Ez egy nagy áldozat öntől. Olyan nagy, a minőnél nagyobbat nő már nem tehet. Szégyenpír – ok nélkül.

– S nem látott volna ön még nőt, a ki nem vette áldozatnak azt, hogy elpirult?

– A ki szerelmeért pirult, nem szenvedett vele; de barátságért, hála fejében szégyenpír égetését érezni, -213- azt hiszem, a legkínzóbb tűz, a mit martyrnők kiálltak.

– Hát legyen áldozat. A hogy ön akarja. Nevezzük nagy áldozatnak. Én meg akarom azt tenni. Én önnek adósa vagyok, le akarom azt fizetni. Én meg akarom szabadítani egy súlyos veszélytől önt és még valakit, a kiről nem tudom, hogy ki? de a ki önnek drága. Azért akarom azt tenni, hogy ne legyek önnek adósa tovább. Legyünk valahára quitt! – Nos, menjen ön: járassa elő a kocsiját. Várják.

Vavelnek minden csepp vére tiltakozott ez ajánlat elfogadása ellen. Hogy egy erős férfit nagy veszedelméből egy asszony szabadítson meg. És micsoda áron! A legdrágább vér pazarlásával. Egy tiszta női arczon fellángoló szégyenpír vérontásának árán! Nem lehet azt elfogadni.

– Nos, – menjen ön fel, hozza a köpenyét. Én készen vagyok. Addig várni fogok itt a fenyőköröndben.

Vavel felment a várba, felvette a köpenyét, s aztán beszólt Mariehoz, hogy ma nem viszi őt magával sétakocsizásra, mert dolga van a szomszéd városban, a hová egyedül fog menni. A leány megnyugodott benne.

Ma úgy is megint olyan napja volt, hogy ha meglátta volna a pázsitos úton sétálni az erdőkerülő, azt mondta volna: «aha! a gróf úr megint az öreg asszonyt hozta ki magával.»

Azután bejött a gróf s rendeletet adott Henrynek, hogy járassa elő a fogatát. Az alatt, a míg Henry a kocsiszínben volt elfoglalva, ő maga sietett csodálatos látogatónőjét feltalálni.

– Ezt a két pisztolyt! szólt Vavel, szétnyitott köpenye alul kimutatva két mordálynak az agyát. Megyek egyedül felkeresni azt az urat, a ki minden áron egy lefátyolozott nőt akar meglátni, s majd mutatok neki egy nőt, a kiről még nem mondta el senki, hogy milyennek látta az arczát.

Katalin az ijedtség, a kétségbeesés kifejezésével arczán ragadá meg Lajos kezét.

– Nem! Azt én nem engedem megtörténni. Várjon ön egy pillanatig. Tudja meg hát az utolsó gondolatomat is! Én tudtam, hogy ön ezt fogja nekem felelni. Készen voltam rá. Ilyennek képzeltem önt. Már most nézzen ide. Olvassa el ezt a levelet. Ha ön most azzal az elhatározással indul el, hogy egyedül akarja felkeresni az ezredest, én visszasietek a kastélyomba, vadászomat felültetem leggyorsabb versenyparipámra, s az ezredes után futtatom e levéllel. Mire ön e két nehéz lovával és batárjával odaér, nem fog ott találni senkit. Olvassa ön el.

E szavakkal egy levelet vont elő oldalzsebéből a hölgy s azt szétbontva, odatartá a gróf elé, hogy olvashassa, de nem adta ki a kezéből, mintha féltené, hogy majd nem kapja vissza.

Ne keresse ön Vavel grófnál Barthelmy Ange asszonyt; – a fátyolos nő, ki őt kisérni szokta, én vagyok.

– Most mehet ön, ha úgy akarja; de én is teszem azt, a mit én akarok. – És akkor azután rám nézve annál rosszabb; mert Barthelmynek egy írott bizonyítvány lesz a kezében, a mivel a nevemet mindenütt meghurczolhatja.

Vavel Lajos hosszasan nézett a hölgy arczába. Az, a mit ezek az égő szemek mondtak, a miről ez indulattól vonagló -215- ajkak tanúskodtak: nem lehetett játék. Annak, a mi egy nőt arra késztet, hogy «ily áron is» elfordítsa a halálveszélyt egy férfiról, csak egy neve lehet.

Ha ezt a nevet kitalálta Vavel Lajos, akkor nem tehetett egyebet, mint hogy a karját nyújtsa a hölgynek s azt mondja:

A hölgy betakarta arczát a fátyollal s egész karjával belekapaszkodott Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen sok fokozata van: attól a tartózkodó csüggéstől kezdve, mikor a hölgy csak az ujjai hegyével érinti kisérője karját, mintha minden perczben el akarna tőle maradni, egész addig a kigyószerű átfonásig, a mi azt jelezi, hogy kész vele a világ végeig is elmenni.

A hintó az udvarra gördült. A gróf azt mondá Henrynek, hogy hajtson az udvar parkfelőli ajtajához; s a fátyolos hölgyet az angol sétányon át vezette odáig. Ott felsegíté a hintóba s maga melléje űlt. – Még Henry sem vette észre az alakcserét.

Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e hölgyet maga mellett látta űlni, a kivel egy órára a legszorosabb és legveszedelmesebb lánczczal van egybefűzve. Csak egy órára. Ez idő alatt annyira övé e hölgy, mint az élő embernek a saját lelke. S egy óra mulva annyira nem lesz az övé, mint a holt embernek az eltünt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nő egy egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; – aztán megint álom lesz minden, s az üdv megint rejtélylyé válik.

Szótlanok voltak az egész úton. Hiszen úgy szokták mindig. A két fekete megszokott trappjában mérte végig a könyv nélkül tudott útat. Olyan jól ismerték már a járást, hogy a zökkenőknél, hidaknál, maguktól meglassiták a lépést és aztán megint ügettek sebesebben. Nem kellett nekik ostor.

A hintó egész odáig megtette már az útat, a hol rendesen megszokott fordulni a szomszéd város végén álló -216- keresztfa előtt, s idáig semmi sem történt velük. Nem várt rájuk senki.

Henry tudta már, hogy itt tovább nincs ok hajtani s gépileg visszafordítá a fogatot. Így ment ez már évek óta mindennap.

Visszatérett az erdőszélen szokott megállni a fogat, a hol egy gyalog-ösvény egy kellemes csaliton keresztül egy tágas, pázsitos térre vezetett. Ez volt az ő megszokott sétájuk helye, a hol gyakran találkozott velük az erdőkerülő, a ki azt állította, hogy a Névtelen várnak kétféle fátyolos hölgye van: egyszer az egyiket hozza ki sétálni, másszor a másikat. Most az egyszer igaza volt. Ez a másik.

Ennek a másiknak is megtetszenek a fű közül előkandikáló kék harangvirágok és nefelejtsek. Ez is szeretne azokból emlékcsokrot tépni. Ennek is megmondják rövid, mogorva szóval, hogy az nem szabad.

Őszszel a vadrózsákon olyan gubanczok szoktak teremni, mint egy csodálatos borzas bogácsfő. (A cynips rosæ gubicsai azok, műnyelven Bedeguar.)

– Azt regélik, hogy ha egy ilyet az aludni nem tudó gyermek feje alá tesznek, annak csendes álma lesz tőle: azért hívják «álomalmá»-nak.

– Nekem! kiálta fel elbámulva a gróf. S aztán nagyot sóhajtott. Arczán mondhatlan keserűség volt kifejezve. (Igaz! Hisz ő róla azt hiszik, hogy neje van!) – Sétáljunk vissza a hintóhoz.

A mint visszafordultak, a csalit gyalog útján három férfit láttak feléjük közeledni: három dragonyos tisztet. A két hátulsó be volt burkolva fehér köpenyébe, az első nem viselt burkoló felöltönyt. -217-

Vavel gróf arczán semmi indulatváltozást nem lehetett észrevenni. Nyugodtan sétált végig a gyöpön, a szemközt jövők elé.

Azok bizonyosan a gróf hintaját utólérve, megtudták Henrytől, hogy a gróf merre távozott; azzal lovaikat csatlósaikra bízva, utána sétáltak.

Az ezredes magas, tekintélyes alak volt; fennhordta a fejét, hajlott sasorrához, símára borotvált arczához illett a büszke tekintet. Minden mozdulatából kevély önbizalom rítt ki, vegyülve kihívó gúnynyal, mit az udvarias allureök csak álczázni törekedtek.

– Gróf úr! szólt Vavel elé lépve, van szerencsém bemutatni magamat. Én vicomte de Barthelmy Leon ezredes vagyok.

Vavel Lajos olyanformát dörmögött, hogy nagyon örül rajta, hogy ezt megtudhatta.

– Régóta kivántam önnel megismerkedni, folytatá az ezredes, mialatt két kisérője hat lépésnyi távolban maradt mögötte; de olyan szerencsétlen voltam, hogy kétszer nem találtam önt honn, egyszer pedig olyankor jöttem, a mikor ön már lefeküdt. Ön is szíves volt látogatásomat viszonozni, de ismét oly szerencsétlen voltam, hogy két izben nem voltam odahaza, egyszer meg még nem keltem föl, mikor ön keresett. Én pedig mindenesetre találkozni kivántam önnel. Azért kaptam az alkalmon, hogy önnel most véletlenül találkozhatom. Van szerencsém önnek bemutathatni két barátomat: Kriegeisen kapitányt és Zagodics főhadnagyot a Sándor czár nevét viselő dragonyos ezredtől.

Vavel gróf készséggel sietett ez ismeretség megejtése fölött is kifejezni őszinte örvendezését.

– Igen egyszerű dolog biz az, gróf úr. Engem egy sajátszerű -218- baleset ért; a mi a férjekkel közös. Én azonban nem tartozom azon phlegmaticus természetek közé, a kik ezt könnyen veszik. S ez temperamentum dolga. – Egy fokkal hevesebb vérem van, mint másnak. – Engem a feleségem megcsalt és megszökött tőlem valakivel, a kit én nem ismerek. Ennek már négy esztendeje. – Az egész világot összekutattam utánuk. – Nem találtam rájuk sehol. – Végre a sors ide, ebbe az elrejtett zugába a világnak vezetett. – Itt hírét hallom egy rejtélyes kastélynak, a mit mindenki Névtelen Várnak nevez; – megtudom, hogy abban egy délczeg, daliás lovag lakik, egyedül egy hölgygyel, a kinek az arczát még nem látta senki, mert a világ előtt mindig le van fátyolozva. – Ön nem fog engem szigorúan megítélni, ha e körülménynél fogva bennem a soha el nem aludt láng újra fellobbant; Barthelmy Ange jutott az eszembe. – Én tartozom a szívemnek, tartozom a becsületemnek azzal a kérdéssel: vajjon az a hölgy, a ki Vavel gróf kiséretében szüntelen lefátyolozott arczczal jelenik meg a világ előtt, nem Barthelmy Ange-e: az én feleségem?

– Vicomte de Barthelmy Leon úr! Én önnek lovagi becsületszavamat adom, hogy az a hölgy, a kit karomon vezetek, nem Barthelmy Ange asszony; – nem volt az ön felesége soha. Erre önnek nemesi becsületszavam kötöm le.

– Gróf úr! Én önnek a becsületszavát különösen teljes értékünek fogadom el minden kérdésben; hanem általánosságban kénytelen vagyok tagadni akármiféle becsületszónak a keletét abban az egy kérdésben, a hol asszonyokról van szó. Tudjuk jól, hogy szívviszonyoknál még az eskü is igen kétséges próba. A hol asszonyt, vagy férjet csalnak meg, ott a becsület minden szabályai fel vannak függesztve. Ez «extra leges» esik. Itt a csalás épen úgy -219- megengedett dolog, sőt épen kötelesség, mint – a háborúban! Ha tőlem az ellenség azt kérdezné, nincs-e abban az erdőben katonaság elrejtve: becsületemre mondanám, hogy nincs, ha mindjárt minden bokor tömve volna is muskétással. Harczban és asszonyok dolgában nincsen becsületszó.

– Hát megmondom én, hogy ne fáraszszam önt a találgatással. – Teljes meggyőződést gyanum alaptalanságáról csak oly bizonyossággal szerezhetek, a mit saját szemeim által nyertem. S a nélkül innen el nem távozom.

– Akkor sajnálom önt, de kénytelen leszek önt kétségei között hátrahagyni.

Barthelmy ezredes, még ugyan folyvást a legudvariasabb arczkifejezéssel, keresztbe tette előtte a lábát.

– Egyenesen abból a czélból, hogy az ön által kisért hölgynek bájos arczvonásaiból meggyőződjem arról – hogy az én férgemnek igaza van-e engem marni, vagy nincs?

Ez utolsó mondatot már a kendőzetlen vad indulat hangján ejté ki az ezredes s sarkantyús lábával nagyot dobbantott.

S e perczben mind a két férfinak a karja fel volt már emelve a levegőbe, s csak az volt függőben, hogy melyik üti előbb homlokon a másikat?

E válságos jelenetnek egyszerre véget vetett Katalin bárónő azzal, hogy hirtelen hátravetette a kalapjáról a fátyolát, s közbeszólt.

Barthelmy Leon meglepetve hőkölt vissza s hirtelen a -220- szájához kapta kezét, mintha egy indulófélben levő szót akarna visszatartani s arra a legtökéletesebb menuettelépésben kiczirkalmazott bókkal hajtva meg magát a gróf előtt, mondá:

– Gróf úr, ime fogadja részemről a legünnepélyesebb bocsánatkérésemet. E hölgy nem Barthelmy Ange. Ezek az urak itt tanúim, hogy én önt minden lovagias forma és szabály szerint megkövettem.

A két kisérő is közelebb lépett most s azok is furcsa kiváncsisággal bámultak a Vavel gróf oldalán álló hölgyre, a kinek a házánál még tegnap szindarabot játszottak és punchot ittak. – Barthelmy Leon még a közben is, a midőn Vavel gróf előtt meghajtá magát, a bárónőre vetett egy oldalpillantást, s e tekintet tele volt sértő gúnynyal.

E fordulat oly gyorsan történt, mint mikor a villám megvilágítja az éjjeli tájat. E pillanat alatt Lajosnak egész szívén keresztül kellett villámlani annak a mennyországian édes érzésnek, hogy e nő az ő megkiméléseért ily önfeledten áldozza fel magát és annak a pokoli keserűségnek, hogy ez őt védő, miatta szenvedő hölgyet ily meggyalázó gúnytekintet éri.

Nem volt indulatainak ura többé. Kirántotta köpenye alól pisztolyát, s annak a csövét az ezredes gúnymosolygó arczának irányozva, épen a két szeme közé, hörgé szenvedélytől rekedt hangon:

– És én követelem öntől, hogy kövesse meg ezt a hölgyet! és kérjen ő tőle bocsánatot!

– «Ön» követeli azt? kérdezé Barthelmy ezredes, folyvást gúnyosan mosolyogva s belenézve a pisztoly csövébe, a hol farkasszemet nézett a felé mosolygó golyóval.

A két kisérő kardjához kapott. Katalin sikoltva veté magát Vavel keblére, két kezét esdeklően emelve felé.

– Szabad lesz előbb öntől megkérdeznem, gróf úr, szólt csendes, kimért hangon Barthelmy Leon, micsoda önre nézve ez úrhölgy? -221-

A gúnymosoly egyszerre eltűnt az ezredes arczáról, kisérőinek kardjai visszazörrentek hüvelyeikbe.

– Akkor sietek a megkövetéssel, mondá Barthelmy Leon. Madame! Fogadja legmélyebb tiszteletemet, s ne tagadja meg bocsánatát azon sértésért, a mit tudatlanságomban elkövettem. Engedje legőszintébb hódolatomat e vezeklő kézcsókban kifejeznem.

S minthogy a hölgy mind a két kezét Vavel gróf karja körül összekulcsoltan tartá, s egyiket sem nyujtá oda a bocsánatkérőnek, az hajolt le odáig, hogy ajkaival a hölgy ujjai hegyét érinthesse, s még a sisakot is levette a fejéről, s a hóna alá fogta addig.

– Uraim! Önök tanúi voltak, hogy én egy oktalanul elkövetett sértést őszintén megbánva, azért lovagias készséggel megkövetést és bocsánatkérést teljesítettem. Meg van ön ezzel elégedve, Vavel gróf? szólt aztán sisakját feltéve.

– Akkor nyújtsunk egymásnak kezet. – Semmi ellenségeskedés. – Fogadja ön legőszintébb üdvkivánatomat. – Önnek pedig bárónő, a vett leczkét köszönöm. Rászolgáltam.

Egész modora oly őszintén lovagias volt, hogy lehetetlen volt rá neheztelni.

Katalin ismét arcza elé rántá a fátyolát s durczásan készteté Lajost az indulásra. Nők nem bocsátanak meg oly könnyen.

Ők elől mentek az ösvényen, a három férfi tiszteletteljes távolban kiséré őket. -222-

De e távol még sem volt elég nagy arra, hogy az elől menők valami beszédet kezdhessenek egymás között.

Mikor a hintajukhoz értek, ott találták az erdő szélében a három tiszt csatlósait, uraik lovaival együtt.

Vavel grófnak itt kellett várni az utána jövőket, hogy üdvözleteiket kicserélhessék egymás között. A négy szolgának látni kellett azt, hogy ők nem kergetik egymást, hanem mint jó barátok válnak el.

Mikor Katalin és Lajos ismét fennültek a hintóban, ott szintén nem lehetett semmi beszédet kezdeniök. Az a harmadik ember ott a bakon meghallhatta.

Mennyivel más érzések voltak azok, a mik visszatérett Vavel szívében egymást űzték. Az álmodó valamit kiáltott, a miből a nem alvók is megtudhatták, mit álmodott; kényszeríté az álomképet, hogy a felébredés után is itt maradjon. Érzé, hogy a mit tett, azt joga volt tenni. Ez a nő úgy szereti őt, a hogy csak valaha asszony szerethetett. – És a mit Vavel tett, kötelessége is volt tenni. – Ő is szereti azt a nőt.

Nem volt hazugság, a mit mondott, csak rhetoricai szabadság. «Hysteron proteron.»

Az nem csupán kényszerítő körülmények által kisajtolt rehabilitatiója volt a megsértett női becsületnek: – az igazság volt, mert érezve volt.

Vavel gróf ismét a park hátulsó kapujánál állítá meg a fogatát, s ott leemelve a hölgyet, elbocsátotta Henryt a lovakkal a főkapuhoz; ő maga bevezette a parkba a bárónőt.

– Lehetetlenné tette azt, hogy mi egymással valaha még találkozzunk, hogy egymással beszéljünk, hogy egymással levelezzünk. -223-

– Ha csak egy pillanatig gondolkoznék ön rajta, megértené. Én nem kérdem, hogy e rejtélyes nő önre nézve mi? De azt tudom, hogy ön e nőre nézve minden. Ne higyje ön, hogy elég rossz szívű tudnék lenni, e nőtől, a kit nem is ismerek, elrabolni az ő egész világát. Nem tudok hazudni. Nem tudom a tettetést. Mélyebben a szívembe engedtem látni, hogy sem eltagadhassam, a mit érzek. De még van a szívem fenekén valami, a mit ön nem látott. Büszkeség, Én nem fogom önt elszakítani egy hölgytől, a kihez ön hozzá van lánczolva. Mi ebben az életben bevégeztük egymással való találkozásunkat. Talán egy másikban ujra kezdhetjük azt. Kérem, maradjon itt. Eltalálok csónakomig egyedül is. Senki sem tudja a kastélyban eltávozásomat; sietnem kell, míg észre nem veszik. És most arra kérem, ne kisértse meg hozzám közelíteni; mert a mint ön meg akar látogatni, én rögtön elköltözöm erről a tájról. És még egyet. Ne mondja ön el annak a hölgynek, a kit az érdekel, hogy egy rossz órában ki foglalta el a helyét? – Adieu!

Azzal a fátyolát még sűrübbre vonva arcza előtt, kilebbent a park ajtaján, s léptekkel, mik a föld felett repülni látszának, eltünt a fűzfák között.

Vavel Lajos sokáig ott állt a kapuban és bámúlt a semmibe – és még mindig ott látta őt.

IV.

No iszen lett azután ebből «heczcz»; de hatalmas! Ha Katalin bárónőnek csak az kellett, azt megkapta.

Tromfszky doktor napról-napra újabb versióit hordta hozzá a pletykáknak, a mik a bárónő felől circulatióba hozattak. Persze a katonatisztek kibeszéltek mindent. Mi okuk is lett volna azt titokban tartani?

És a ki legjobban tudta azt tódítani, az természetesen -224- maga a doktor volt. Neki csak legjobban kell a dolgokat tudni.

Egy pár tisztelője volt még a bárónőnek, a ki megkisérté az ellene költött mendemondákat lefegyverezni; azok között első helyen az alispán, ki maga is szintén egyenes lelkü, becsületes ember lévén, más embernél is annyira föltételezte a becsületességet, hogy mikor mint biró ítélt gonosztevők felett, ha csak tetten nem kapattak, mind fölmenté őket. – Görömbölyi Bernát a sedriák alatt még össze is veszett a főispán asztalánál az ezredessel, ki szintén hivatalos volt a herczeghez, e szőnyegre hozott tárgy fölött elmondva kereken, hogy az tiszta lehetetlenség, hogy az az úrhölgy, a ki a Névtelen Várban Vavel gróffal együtt lakik, azonos legyen a birtok úrnőjével; hisz az három évvel később származott oda; az alatt a másik hölgy már régen ott rejtőzött. Az meg épen erős felmentő körülmény, hogy a míg az egész falu látta bizonyos órában a fátyolos hölgyet Vavel gróffal kikocsizni és hazatérni a Névtelen Várba, addig a kastély összes cselédsége tapasztalhatá, hogy Katalin bárónő otthon van a kastélyában.

A jóakaratú pártfogó nem is sejté, hogy a míg ekként védelmezi a maga «per tu» barátnéját, a zivatart mennyire felkölti Vavel gróf ellen. Hiszen ha ez a védelem alapos, akkor Barthelmy ezredesnek meg kell tudnia, hogy ő valami módon mégis rá van szedve.

Szerencsére azonban ott volt a közelben egy rosszakaratu pártfogó is: a doktor, a ki saját tanúskodásával sietett az alispán érvelését lerontani.

– Így van a dolog. Katalin bárónő igaz, hogy egész cselédsége láttára otthon volt mindig a kastélyban s igazi apáczai életet folytatott. Az ám, de ki látta a bárónőt déli tizenkét óráig a belső szobáiból kijönni? És meg azután, kinek volt valaha szerencséje a bárónővel éjfél után beszélhetni? Éjfélkor még a tánczestélyeiről is rendesen visszavonult. Mi természetesebb, mint az a következtetés, -225- hogy azt az időt, a mikor mindenkire nézve láthatatlan volt, a Névtelen Várban tölté. Az odamenés és visszatérés igen könnyen végrehajtható volt a tó-öblön keresztül egy maga hajtotta sandolinon, midőn az öblöt mindkét oldalon a kettőjük elzárt parkjai takarják el. Így nagyon kimagyarázható, hogy a bárónő már a jószág megvétele előtt is itt volt, s az a fátyolos hölgy, a ki Vavel gróffal lakott a Névtelen Várban, ő maga volt, nem más. A statutió alkalmával sem jött vissza Bécsből. Mindenki látta, hogy a postakocsi üresen érkezett, a bárónő pedig a park felől jött elő. Akkor is a Névtelen Várból került elő! De legbizonyosabb adat, a mi az egész intrigát napfényre hozza, az én éjszakai látogatásom a Névtelen Várban. A fátyolos hölgy maga jön oda hozzám. Én elmegyek vele a beteghez. Az dühbe jön az inasára, hogy minek engedte a hölgyet hozzám jönni. Félt a fölfedezéstől. Én elszaladtam, de olyan gyorsan, hogy a nyulat elfoghattam volna. A fátyolos hölgyet ott hagytam a beteg mellett. Egyenesen futottam a kastélyba. A komornyiknak azt mondtam, hogy rögtön akarok beszélni a bárónővel: az kijön azzal a szóval, hogy a bárónő nem bocsát be, mert beteg! Hát nem absurdum ez? Nem bocsátja be a háziorvosát; mert beteg! Én visszaizenek, hogy fris pletykát hoztam a Névtelen Várból. Megint azt izenik vissza, hogy jőjjek vele holnap. – Hát van ilyen a világon? A kiben egy szikrája van a psychologiának, ebben az egyben döntő tanúbizonyságot fog találni arra, hogy a bárónőhöz azért nem eresztettek be «engem», mert nem volt otthon.

Az alispán még exceptivázni akart, hanem akkor az inzsellér úr mottója hangzott közbe:

– Hát mondok, azt mondom, hogy nekem mindjárt gyanús dolog volt, hogy az a baronesse olyan könnyű szerrel köt Bruderschaftot s osztja a csókokat. Mondok. -226-

Ezzel a mondással aztán Görömbölyi alispánnak egészen vesztett ügye lett.

De annál inkább nyert ügye lett Vavel grófnak. Barthelmy ezredesnek minden gyanúmaradványa eloszlott e felvilágosítás által. Landsknechtsschild bárónő egy kifinomított kaczér nő, s világtól elvonulásának titka is fel van már fedezve.

A jól elrágalmazott asszonynak egyedül csak tiszteletes Mercatoris uram maradt meg védelmezőjéül a nagy úri társaságban, hová esperesi rangjánál fogva ő is hivatalos volt; de az ő védelmében sem volt köszönet: mert a textust a bibliának azon részéből vette, a hol Lukács evangelista szerint egy bűnös asszonyi állatnak sok bűnei megbocsáttatnak azért, mert sokat szeretett.

Azzal állt bosszút, hogy a doktort, az inzsellért, meg a papot meghívta magához ebédre s ott arra kényszeríté őket, hogy mondják el előtte, hogyan történt? Azok előbb ki akarták belőle magukat tagadni: hanem aztán mikor látták, hogy a delnő milyen tréfára veszi az egész rágalmat, csak kirukkoltak vele és jól elmulattatták – a saját rágalmazásával.

Abban hallgatag mind megegyeztek aztán, hogy ennek a nőnek az esze gépezetéből egy kerék hiányzik!

Ritka eset, hogy egy nő, még inkább egy leány, mulatságosnak találja, hogy őt oly kegyetlenül rágalmazzák.

S annyival inkább, hogy e napon túl nem lehetett többé a lefátyolozott hölgyet látni Vavel gróf mellett. Nem kocsiztak ki többé együtt.

Vavel Lajos csak az ebédnél találkozott ismét össze Marieval. Odáig nem mutatta magát előtte. Azt hitte, hogy az alatt el tudja csillapítani annyira indulatait, hogy azok el ne árulják magukat arczvonásain.

Mégis remegett, mikor összejött a leánynyal. Hűtlenség tudata bántotta lelkiismeretét. Neki nem volt szabad a szívét elajándékoznia. Hogyan mondhatja ezentúl neki: «testestül lelkestül az öné vagyok!»

A leány magaviselete irányában ez órától fogva meglepően nagyot változott. Szerény, figyelmes, szófogadó iparkodott lenni. Ha ő megszólította, arcza felderült; egyébkint komoly, tartózkodó volt.

Meg van-e adva az az erő a magába zárkozott léleknek, hogy a más lelkének titkait ki tudja találni?

Nem történhetett-e az meg, hogy a leány, attól a vágytól hajtva, hogy Lajos útját kisérje, fellopózott az observatoriumba s az áruló cső tudatott vele valamit, a mi kezdetet ád a végnélküli gondolatoknak?

Vagy arra sem volt szükség? Elég egy sympathicus léleknek a sugallat, hogy többet tudjon, mint a ki a szemeivel látott.

Ezentúl igyekezett Lajoshoz nyájas, előzékeny lenni; de meglátszott rajta, hogy ez öntudatos igyekezet.

Ez estén nagyon későre adott jelt csengetyűjével, hogy már lefeküdt s az érkező Lajos széttárt könyveket talált az asztalon. A leány tanult.

Másnap a szokott délelőtti órában eljött hozzá Lajos, a sétakocsizásra felkérni a leányt.

Lajos rábámult. Mi ez? Sejtené talán Marie, hogy abban a kocsiban tegnap más ült az ő helyén? Valami ösztön (büszkeség talán?) azt sugná neki, hogy az a hely el van foglalva már?

– Azt nagyon jól fogja ön tenni, ha önnek nincs szüksége rájuk. – Én majd annál többet fogok sétálni a kertemben.

– Akkor járkálok az udvaron s csinálok hóembert, a hogy a parasztgyerekek szoktak.

Lajos gondolkodóba esett. Ha olyan nagyon jól nem őrizte volna a leányt, hajlandó lett volna azt hinni, hogy Henry fecsegett előtte a tegnapi találkozásról az erdőben a három dragonyos tiszttel; de hisz annak még azóta nem volt semmi alkalma Marieval távolról is találkozhatni.

Hanem azért mégis az lett a vége a dolognak, hogy Lajos eladta a lovakat. Potom áron, ajándékképen vesztegette el egy helybeli paraszt gazdának s a két elkényeztetett paripa tanult azontúl szántani.

Marienak pedig minden járása azontúl csak a virágos kertjére szorítkozott. Azonkívül egész nap tanult és írt.

Ha kiment a kertbe, az alatt a kertészlegényt eltávolították onnan s annak a leány visszatértéig más dolgot adtak.

A kertészlegény fiatal ember volt: a Schmidt családnak legidősebb sarjadéka, írni, olvasni tudó fiu. Vavel gróf azért szerette, hogy olyan csendes, szótalan legény volt, nem járt korcsmába.

Meg volt neki parancsolva, hogy az alatt, a míg az úrhölgy a kertben sétál, ő a park útjain és pázsitjain gereblyézze -229- össze a lehullt faleveleket. Ott látta őt Marie mindannyiszor.

Egy késő őszi délután, a mint Marie ismét visszatérőben volt a kertből, József, a kertészlegény, a Vár oldalát takaró vadgesztenyefák lehullt gyümölcsét háritgatta össze kupaczokba, s e közben a szokottnál közelebb esett ahoz az úthoz, a melyen a leány végig szokott haladni.

Schmidtné, mint rendesen, elől ment, s annak rendelete volt, soha hátra nem tekinteni, a mit az nem szegett volna meg egy világért.

Marie, a mint a kertészlegény közelébe ért, egy pillanatra megállt. E pillanat alatt az jutott eszébe, hogy most ő rá senki sem ügyel fel. Lajos, kiről jól tudta, hogy a vizsgáló-toronyból őt folyton kiséri tekintetével, a míg a kertben sétál, – arra a jelre, hogy ő felveti a zsebkendőjét a légbe, lejön a toronyból, kiadni az ablakon át Schmidtnének az ajtókulcsot. Ez alatt, a míg odáig leér, ő rá épen nem vigyázhat. Ez bizonyos.

A míg Schmidtné hátra nem tekintve haladt előre, ő hirtelen a vadgesztenyefák felé irányzá lépteit s sietve ment a kertészlegény felé. Ez ott dolgozott csendesen egymagában, s elbámult, mikor az úrnőt egyenesen maga felé sietni látta; a kivel neki szót váltania szigorúan meg volt tiltva.

De alig mondhatta idáig, még a levél jó formán a kertészlegény kezében sem volt, a mint a kastély északi oldalán levő kis vasajtó hirtelen fölpattant s azon előrohant Vavel gróf, dühösen, mint egy vadállat. Egyik kezével a megrettent kertészlegény karját ragadta meg s olyat penderített rajta, hogy az orgonabokrok közé kalimpázott, másik kezével a leány kezét fogta meg. A levél mind a kettőjök kezéből leesett a földre. Azt a gróf felkapta és a -230- zsebébe dugá s azzal szótlanul és hevesen elhurczolta magával a leányt.

(Az a jámbor kertészlegény élete fogytáig abban a hitben maradt, hogy ő belé egy elátkozott herczegasszony volt szerelmes, de rajta kapták a félbeszakadt szerelmi vallomásnál s így nem lett e kész szerencséjéből semmi.)

Lajos pedig vitte magával egyenesen a leányt a tanulóterembe. Egy szót sem szólt addig hozzá. Arcza sápadt volt a dühtől és ijedtségtől, hogy félelem volt ránézni.

Mikor aztán egyedül voltak a bezárt négy fal között, akkor eléje állt a leánynak s a szemébe nézett vádterhesen.

A mint a túlsó oldalára fordítá a levelet Vavel, ott meg a pecséten a leány czimerét látta. Azt a czímert, a mit minden ember ismer.

Szeresse ön az én Lajosomat. Tegye őt boldoggá; ő nagyon jó ember. – Én nem vagyok rá nézve senki és semmi.

A mint ezt elolvasta, a két öklével a fejéhez és a szívéhez csapott Lajos, s végigesett a kereveten, s elkezdett keservesen zokogni. -231-

A leány most nem ment oda hozzá, hogy megkérlelje. Szánakozó tekintettel nézett le rá, és nagyot sóhajtott.

Ekkor a leány egész lelki erejével föléje kerülve, megragadá a férfi kezét, s szólt egész szíve teljességéből:

– Mit akarok? Azt akarom, hogy adjon ön nekem anyát! Azt akarom, hogy hozzon nekem asszonyt a házhoz, a kit én szeressek, s a ki engemet szeressen: asszonyt, a ki nekem parancsoljon s a kinek én szót fogadjak, a kinek elmondhassam, ha búsit, ha felvidít valami, s a ki megdorgáljon, ha ostobaságot teszek, s a kinek a kezét megcsókolhassam, ha megfenyített. Adjon ön nekem anyát; én annak engedelmes, szófogadó leánya leszek: soha meg nem szomorítom, ellene nem mondok; – akárhogy bánik velem, eltűröm tőle s megáldom az órát, a melyben e házba belépett! Irtózom már az egyedül léttől.

– Nem vagyunk-e ketten? szólt tompa hangon a férfi. – S nem vagyok-e én is oly egyedül mint ön?

– S azt hiszi ön, hogy ez az ön márványarcza nem az én lelkemnek a terhe? Ez a vas tekintet, a mivel ön a legirtóztatóbb sorsot tűri, az én legijesztőbb kísértetem. Mindennap látom ez arczot a ki eltemette magát az én elátkozott sorsom miatt elevenen; ifjan, erővel, lélekkel, gazdagon; és soha egy mosolyt, soha egy örömsugárt, rajta: kifosztva, megölve, megsemmisítve. És aztán tudnom kell, hogy mind ennek én vagyok az oka. Hogy átok a létezésem annak az egyetlen-egy embernek a fején, a ki tudja, hogy vagyok a világon.

– Azok az én hosszú éjszakáim! Oh, miket nem tanulok én abban a mély sötétségben! Ha azt én önnek -232- mind elmondanám! Csak egyet mondok el belőle. – Nem hiába kérdeztem öntől egyszer már régen, hogy milyen az a halál? Fáj-e még azután is valami, vagy vége van vele mindennek? Ha akkor tovább kérdezett volna ön, mondtam volna valamit. Önök akkor, mikor engem megmentettek a haláltól, az én nevemet odaadták Botta Zsófiának, a ki helyettem elvállalta az én sorsomat. Nem tudom, mi lett belőle azután? Ha meghalt helyettem, nyugosztalja meg Isten; s ha élve maradt, magasztalja fel Isten, hogy tündököljön az én helyemen; – de adjátok hát ide nekem akkor Botta Zsófia nevét; adjátok ide az ő szolgáló köntösét, adjátok ide az Isten szabad világát, a mi az övé volt: hadd legyek Botta Zsófia én s hadd mossak ruhákat a patakban! Ha cseréltünk, cseréljünk igazán! Tudjam meg, hogy milyen az élet, vagy tudjam meg, hogy milyen a halál?

Vavel Lajos bámulva hallgatá ez indulatkitörést. A csendes, szelid, méla leánynak ez volt az első szenvedélyes hangja. Maga sem tudta ő azt, hogy ennyire képes. Ekkor ezt mondta neki Vavel gróf:

– «Madame!» A miket öntől hallottam ma, azokból megtudtam, hogy a kerek föld legnagyobb gyémántja az én őrizetemre van bízva. – Ezentúl kétszerte jobban fogom önt őrizni!

– Szükségtelen, felelt neki a leány büszkén. Ha azt akarja ön biztosítani, hogy megmaradjak ebben a Névtelen Várban: csináljon belőle otthont; hozzon bele boldogságot. Ha önt boldognak fogom látni, én is az leszek.

– Oh az én boldogságom napja is arra vár, hogy az öné virradjon. Eljön az, szentül hiszem. De a Névtelen Várban ne várjon ön reá. Tartson bolondnak az egész világ: joga van hozzá; egyedül önnek nincs. Ha élne még apám, anyám, a kiket imádtam, még őket sem bocsáthatnám be ide e falak közé, hogy titkomat megtudják.

– Leveleiből. Nincs-e azokban lefestve önnek a lelke? képmása? Ő neki kell önt szeretnie. És önnek is kell őt szeretni! Ha én szeretem önöket mindkettőjüket, hát akkor önök hogy ne szeretnék egymást?

Lajos átérezte, hogy ha ő most tettetne és tagadna, a legméltatlanabb sértést követné el a legkristálytisztább lelken. Őszintén megmondá utolsó gondolatját.

– És ha lehető volna az, hogy engemet valaki úgy szeressen, a hogy ön arról álmodik: emberi gondolat volna-e tőlem, még egy harmadik lényt, egy napsugárnak örvendő lelket eltemetni magam mellé ide ebbe a magányba, a hol megszünik minden érintkezés az emberekkel, az egész világgal? Mert bizony mondom, hogy a ki a Névtelen Vár lakójának beállt, annak a számára ez a ház egy sírbolt, a minek az ajtaja nem nyilik meg elébb, mint a szabadító angyal trombitaszavára!

– Hiszem, – és tudom, – hogy nem sokáig! Az idők jelenségei nem csalnak. Feltámadásunk közelít. Addig tűrjünk és várjunk.

– Tűrjünk és várjunk. – De most hát adja ön vissza elfogott levelemet.

– El akarom most tenni s aztán elküldeni az igazi czimzetére: – majd mikor az angyal trombitaszava megharsan.

– A ki angyaltársának szabadítására eljön. Isten engedjen bennünket is kiszabadulni velük együtt, szegény bűnös ördögöket.

– Amen. – És aztán adasson ön egy pohár bort annak -234- a szegény kertésznek, a kit miattam úgy megijesztett. Pedig csak én voltam a hibás.

VI.

Ez a fölfedezés még szigorubbá tette Vavel Lajosra nézve a Névtelen vári fogolylétet.

A leányban felébredt az életvágy, a világ utáni holdkór. Az ilyen holdkórosra nagyon vigyázni kell, mert az mindig kiszabadulásról gondolkozik.

Most már Vavel soha sem merte elhagyni a házat. A lovait már eladta; ki nem vihette magával Mariet, mint azelőtt, a midőn egy órai szabad légszívás volt még mindkettőjüknek megengedve. Az idő is elromlott. Egy őszi dér megfosztotta a kis kertet virágdíszétől: csak a chrysanthemumok maradtak meg a virágjaikban.

Hogy valami kárpótlást szerezzen Marienak az elvett «szép» világért: azt gondolta ki, hogy egy üvegházat építtetett a számára, abba meghozatta Erfurtból és Harlemből a legdrágább divatvirágokat s Józsefnek, kit kertészszé tett a virágházban, gyakran adott megbizást, hogy menjen fel Bécsbe dísznövényeket beszerezni. Az alatt maga ápolta az üvegház növényeit. Itt hát télen is virágok közt sétálhatott Marie s kedvét találta az exoticus növényekben, miknek neveit, hazáját, sajátságait megmagyarázta Lajos. Úgy látszott, hogy a gróf is nagy virágkedvelő lehetett valaha: minden külföldi ritka növényt ismert. Tudta, melyiknek milyen földkeverék kell? sok, vagy kevés öntözés? árnyék, vagy napfény? korom, vagy vasgálicz? s télen hányfokú légmérsék?

A kertészszel csak a virágok elnevezései fölött volt a grófnak többször vitája. Némely hires nevet nem türt meg a virágházában. Annak a legújabban divatba jött pompás chinai virágnak, a mi egyszerre kedvencze lett minden -235- üvegháznak: «Hortensia» név alatt, nem akart helyet adni a növényei sorában, míg a botanicusok igazi tudományos névvel «hydrangeának» nem keresztelték.

Egyszer a téli kertből, hová a kertész eltávozása után szabad volt Marienak egy órára lemenni, (onnan nem szökhetett el) egy ujon nyilt virággal jött vissza a leány.

A virág meglepően szép. Kettős szétterült kelyhe van; a külső haragos kék, a belső égszínű, sugáralakú szirmokkal, a kehely közepéből pedig kiemelkedik öt vastag karmazsinszínű pilis, a mi csillag alakban terül szét.

E virágnak alig van valami kocsánya, annál fogva azt Marie gombostűvel tűzte a keblére: épen a szíve fölé.

Egyenesen Lajos dolgozó szobájába sietett vele; gondolva, majd meglepi e gyönyörü új virággal, a miből az első bimbó ma reggelre nyilt ki.

Meg is lepte, Vavel Lajos kilökte a széket maga alul, mikor a leányt e virággal keblén szobájába belépni látta. Az a virág épen olyan volt ott, mint a «legion d’honneur» rendcsillaga. Bámulva nézett rá.

– Az éjjel nyílt az üvegházban. Menjen le. Még van rajta egy, azt önnek a számára hagytam.

Marie szokva volt már Lajos különcz modorához; mely olyan ember előtt, a ki annak az okát ismerte, bátran mehetett volna hóbort számba; s ott maradt körültekinteni Lajos könyvtárában, a minek az ajtaját az most nyitva feledte.

Az első tekintetre meglepte az, hogy annak a Bertuch-féle szép illustrált műnek, a mit ő már könyv nélkül ismert, még egy kötete oda van dugva Lajos könyvei közé.

A legkönnyebben megbocsátható kiváncsiság egy leánynál, ha egyszer egy olyan munkának, mely kedvencz olvasmánya volt, még egy eddig nem ismert kötetét fedezi -236- fel valahol, mohón kap utána, hogy ugyan mi lehet még abban: kivált ha e kiváncsiságot még az a tudat is sarkantyúzza, hogy az az egy kötet el volt előle dugva.

A mint a könyv színezett ábráit sorba lapozgatta, egyszerre az a lap állt előtte, a min a keblére tűzött virág volt lefestve.

A leirásban el volt mondva, hogy ezt a híres franczia természetbúvár, Palissot-Beauvois fedezte fel Észak-Afrika Oware királyságában s virágainak a legion d’honneur rendcsillagához való hasonlatossága miatt, elnevezte «Napoleona imperialis»-nak.

Most már tudta Marie, hogy miért sietett el oly hevesen Lajos. Utána futott a téli kertbe.

Már akkor Lajos jött vissza az üvegházból, markában hozva az ízekre széttépett dísznövényt.

Dühös volt. Marie csak annyit hallott, hogy a künn ácsorgó kertésznek azt kiáltotta: «canaille»! S azzal az összetördelt növény ágait kihajította a hóra.

– Hová tette ön azt a virágot? kérdé a leánytól, s keble úgy fujtatott, mintha mértföldnyiről szaladt volna utána.

A férfi fogait csikorgatta, s felemelt öklei remegtek: a saját fejét kezdte velük ütögetni.

Pedig a leánynak igaza volt. Az ő hazája nagyságának a jelvénye volt az a virág: az ő nemzete dicsőségének csillagait nyiták annak bimbói.

Most már az üvegház is látogatatlan maradt. Kiknél a kedély túlérzékenynyé lett, azoknak egy gondolat is elég, hogy őket egy kedvencz hely látogatásától eltiltsa.

Lajosnak nem maradt már egyéb összeköttetése a világgal, mint a távcsövének a lencséi.

A Fertő tó egyszerre elkezdett szertelenül áradni, minden partján túlöntött s elborítta szerteszélylyel a kaszálókat, az őszi vetéseket, a tanyák, kertek ott úsztak a víz közepén.

E csapás miatt Marie kis virágos kertje is szenvedett. Környéke egészen semlyékessé vált. Lajos ugyan sietett azt nagy költséggel megoltalmaztatni; volt módja benne. Kapuját csak úgy ostromolta a sok munkát kereső inséges föld népe, a kinek a télire nem maradt a vízár miatt semmi elesége. Nem kergetett el senkit, hanem neki állította őket töltést hányni, rőzsesánczot fonni az egész virágoskert körül. Úgy megerősítette azt, mint valami váracsot. Hanem azért azt mondta neki a kertész, hogy mind nem használ neki az semmit, a vízár alulról fog felfakadni s tavaszra valamennyi díszbokrot ki fogja ölni.

A kinek semmi egyéb öröme nincs a világon, mint a virágos, zöldülő bokrai, annak az egyetlen gyönyörűségét egy szivacstörléssel elpusztítani! Ez képes az embert Isten-tagadóvá tenni.

– Önnek csak a causariái válnak pusztulásra; de hát az a sok ezernyi szegény ember, a kinek mindennapi falat kenyerét veszi el az Isten csapása és még sem szállnak perbe az Istennel!

– Igaz. Mond rá Lajos; s még az nap öt száz forintot -238- küldött tiszteletes Mercatoris uramnak, hogy oszsza ki az árvíztől sujtott hívei között.

Ez a küldemény újra megindította a kettőjük közt félbeszakadt levelezést, mely már hosszú idő óta szünetelt.

A hálálkodó válaszban egyuttal előadta a lelkész a mostani inségnek az igazi okát.

«Az bizony nem Istennek az ő csapása, hanem embercsinálta, ember-elnézte hiba. Hanem ilyenek vagyunk mi föld lakói. Ha valakinek szép buzája terem, azt mondja dicsekedve: ime ezt én produkáltam; ha pedig selejtes a termés, akkor azt mondja: e bizony csak olyan, a hogy az Isten megteremtette! A Fertő tó túláradásának okait már régóta fürkészik. Az utolsó tíz év alatt negyvenkét ezer hold mívelt termőföld lett vízfenékké, a kik azon éltek, koldusokká. A mit a tudósok ki nem bírtak találni, arra rájött egy bolond ember. Lakik itt e vidéken egy mindenhez értő mester, a kit Mester Mátyásnak gúnyolnak, a ki asztalos, lakatos, bognár, órás, vinczellér, a hogy kivántatik, – ez a múlt évben Győr táján a hajóból a Dunába ejtette a bodnársulykát, a mi elmerült. Az idén visszakerülve a Fertő tájékára, megismeri a hajdani bodnár gazdája kezében az elvesztett sulykot. «Ez az én sulykom!» mondja neki; «én ejtettem a Dunába Győrnél». «Lehetetlen az», mond a bodnár, «a feleségem itt fogta ki azt a Fertőből». «Mégis az enyim; bizonyságául mondhatom, hogy a sulyok fejébe van czövekelve hat darab körmöczi aranyam.» A czöveket megtalálták s benne volt a sulyokban a hat arany. Ezért úszott el a víz alatt. De hátra van a csoda nagyobbik fele. Hogyan úszott az a sulyok a Dunából fel a Fertőbe? Ez a bolond emberrel történt anecdota a mi tudós mérnökünket arra a következtetésre vezette, hogy azoknak a vizeknek, a mik a Hanság tavaiból az ingó lápföld alatt a Fertő vizét eddig a Dunába levezették, most felfelé kell folyniok. Valami ismeretlen gát állja útjokat. Ez az oka az egész veszedelemnek, mely milliókra menő károkat okoz. Hogy azt ki lehessen puhatolni, az -239- egész Fertő tó és Hanság vidékét újból fel kellene mérni; mert a mi mappát Krieger ezelőtt huszonöt évvel készített e tóról és környékéről, az már nem is hajaz a mostani alakjához. Új felmérésre van szükség, s csak azután, ha ki van derítve, hol a befolyást gátló akadály, akkor lehet annak az elhárításához fogni. Inzsellérünk megcsinálta a költségvetést s óriási summa jött ki belőle. Majdnem tizenöt ezer forint. De ki adja ezt elő? Tekintetes nemes Mosony vármegye azt tartja, hogy ez a tekintetes nemes Sopron vármegyére tartozik; tekintetes nemes Sopron vármegye pedig abban a meggyőződésben él, hogy az tekintetes nemes Mosony vármegyének a kiadása. Már pedig hamarább megtörténik az, hogy a Fertő túláradjon a ruszti hegynek a tetején, mint az, hogy akár Sopron, akár Mosony tekintetes vármegyéknek a domestica cassájában úgy megáradjon a pénz, hogy annak a szélén tizenötezer forintot magától kiöntsön. E fennakadáson végtére is segített az Úrnak angyala, a kit vidékünk oltalmazójául küldött ide jó kedvében: ő nagysága Landsknechtsschild Katalin bárónő, ki is megtudva, hogy a föld népének nyomoruságán segíteni egyedül ez úton lehet gyökeresen, ő maga saját pénztárából felajánlá a megkivántató tizenötezer forintnak kifizetését az inzsellér számára; mely nagylelkűség annyival nagyobbra becsülendő, mivelhogy a bárónőnek tudomása volt róla, hogy az inzsellér (ki parenthesisben mondva, a milyen tudományos férfiu a dolgozó asztalánál, ép olyan atrobilosus és rusticus ember társaságban) egykor a bárónőt igen méltatlanul rágalmazta. De ő sokkal nagyobb lelkű, hogysem ilyen tereferére reflectálna. – Tehát már most annyi præambulum után «ad rem»! – A tizenötezer forint a szükséges munkálatokra már megvolna. Hanem már most még egy kitünő távcsőre volna szüksége az ingenieurnek, hogy a nagy távolságokat, a mik lánczczal meg nem mérhetők, kivehesse. Ilyen pedig belekerülne két-három ezer forintba. Nagyságodnak, mint tudjuk, van egy ilyen telescopiuma. -240- Ezért ugyan az inzsellérnek magának illenék instálni; de ő kelme érezvén, hogy a mely subscust a bárónő ellen elkövetett, abban nagyságodat is injuriázta, nem mer a színe elé kerülni; hanem én kérem helyette nagyságodat, hogy ha az említett telescopiumot a felmérés idejére nélkülözhetné, azt pro publico bono neki odakölcsönözni ne terheltessék.»

A mi ezekből a szavakból Lajos lelkében leginkább megmaradt, az volt, hogy Katalinról mendemondákat hurczolnak szét a világban: olyan mendemondákat, a mikben neki is része van. S a nő azzal áll boszút azért, hogy megszabadítja az inségtől az egész vidéket, mely az ő rágalmazásától visszhangzik.

Vavel Lajos másnap elküldte a lelkészhez a maga nagybecsű Savary-féle telescopiumát, azzal az izenettel, hogy ezt a mérnöknek ajándékozza.

A tudós inzsellér aztán hozzáfogott a nagy munkához egész lelke szerint, s télen át a befagyott tavakon keresztül-kasul méregetve, elkészíté az egész Fertő és Hanság térképét. Valódi szaktudományú remekmű volt az. Mikor a kész munkáját elvitte a nagylelkű pártfogónőhöz, bizony nem jutott eszébe, hogy a sáros csizmáját meg kellene előbb törülni a tornáczon a pokróczban; hanem azért úgy megörvendezteté e munkával a bárónőt, hogy az még egy drága brilliántos melltűvel ajándékozta meg e tökéletes munkájáért. – Vavel grófhoz aztán el se mert menni, hogy a telescopiumot megköszönje neki. Attól félt a derék ember, hogy ez is valami ajándékkal fogja zavarba hozni, pedig a bárónőnek sem tudott rá mit is mondani. A vármegyegyűlésen az igaz, hogy mikor referált a bevégzett dologról az inzsellér úr, a sok «mit is mondok»-tul senki sem értette, hogy mit adott elő; hanem annyi bizonyos, -241- hogy az általa vezetett munka után a Fertő egyszerre minden oldalán elhagyta az elfoglalt termőföldeket, visszatért a régi medrébe.

Az az egyetlen csatorna, mely a Királytót a Rábczával összekötötte, oly rohamosan zúdította le a Fertő vizét, hogy a mint az egész Hanság ingó lápföldje egyszerre egész tömegével alászállt, a réten emberderék vastagságu szökőkútak lövelltek föl szerteszélylyel, világ csodájára.

Most azután Marie kis kertje is megszabadult attól a veszélytől, hogy az új tavaszszal békalencse ússzék a szép tulipánágyai felett.

HATODIK RÉSZ.
A HALÁL A HÁZNÁL.

Egy délelőtt Vavel Lajost olvasmányai közül Marie keserves zokogása riasztá föl.

A leány úgy jött be hozzá, hogy az arcza egészen nedves volt a könyektől; csak egy pongyola-öltöny volt rajta s azt is egyik kezével tartá elől összefogva, a lábain pedig nem volt más, csak harisnya; a haja meg szétbomolva hullott a vállára, keblére; úgy rontott át Lajos szobájába.

– Nézze ön! nézze csak: szepegett a leány, keblébe nyulva s reszkető kézzel vonva elől ruha fodrai közül – a kis magányos verebet. – Meghal.

A kedvencz zsoltáréneklő ott feküdt hanyatt a leány rózsaszínű tenyerén, hátrahajtott fejjel s száját tátogtatva; a leány forró lehelletével iparkodott őt fölmelegíteni.

– Segítsen rajta! rebegé Lajoshoz, könytől ragyogó szemeit hozzá emelve.

– Oh én magam vagyok az oka, hogy meghal. Oda szokott a lábamra repülni reggelenkint, mikor öltözködtem; és ma nem gondoltam rá, nem ügyeltem oda, hogy ott repked; egyszer csak azt veszem észre, hogy a mint a lábamat letettem a földre, nagyot sikoltott. Rátapostam. (A leány összerázkódott.) Oh Istenem! Én magam tapostam rá. Én magam öltem őt meg. Szegény kedves kis Dávidomat.

– Hm! Hogy tud sírni – egy veréb miatt, – a kit eltaposott! dörmögé Vavel Lajos. Hát az, a ki népeket tapos el! És nem siratja meg lábának nyomait, a mik után ezernyi halott marad el, agyongázolva! Ön már egy madár halálát sem tudja magának megbocsátani!

A férfi elővette gyógyszereit, bedörzsölte szeszes életébresztőkkel a kis énekes fejét; vizet csepegtetett a szájába, illó-olajjal kenegette be a szívecskéje táját. Mind a ketten leültek e mellett a padlat-szőnyegre, a kis állatot középre véve.

A kis énekes még egyszer összeszedte életerejét, szárnyai repdesni kezdtek, félig futva, félig repülve odasietett úrnőjéhez s aztán elbujt annak a selyem köntöse fodrai alá.

– Hozzám sietett! Pedig én gázoltam rá! rebegé a leány s aztán ovatosan, gyöngéden szétbontá ruhája szárnyait, hogy rátaláljon az odamenekültre.

Most már nem sírt a leány, mikor látta, hogy vége van, csak mély szomorúsággal tekinte kis halottjára, a földön ülve s a fejét bólingatta csendesen.

… – Nem lesz már, a ki engem reggelenkint felköltsön énekével;… suttogá magának;… nem csókolgatja már sorba az ujjaim hegyeit… nem pöröl velem, -244- mikor öltözködöm… nem lopkodja el csészémből a kalácsdarabkákat… üresen fog állani a kalitkája.

– Majd szerzek önnek másik madarat, épen olyan kedveset, mint ez volt. Biztatá őt Lajos.

– Ne hozzon ön nekem másikat, monda Marie. A kit én szerettem, annak a helyébe nem tudnék én tenni egy másikat, hogy azt szeressem. Hiába volna az szép is, okos is, kedves is, csak azt gondolnám mindig: az az elmúlt volt az igazi.

– Oh azt nem engedem. Hogy szegény Dávidomat kényszerítsék ott állni mereven egy darab fához kötve, s nézzen reám üvegszemeivel, mikor már énekelni nem tud; s csaljam magamat azzal, hogy ő még megvan: odakészítsem eléje az ételét s várjam, hogy lerepül érte. Nem kell kisértet a szobámban. Majd eltemetjük őt a virágos kertembe. Tudok egy jó kis magányos zugot ottan. A gyeppad mellé, a hol pihenni szoktam. Egy orgonafa tövébe. Ott hadd nyugodjék csendesen. Csináltatok neki szép sírkövet márványból. Feliratom rá aranybetűkkel: itt nyugszik az én Dávidom s azután meglátogatom mindennap.

Azzal begöngyölgeté kis halottját az öltönye szélébe s elvitte magával.

Azután csinált neki koporsót két csigateknőből, szemfödélnek felszabta számára a brüsseli csipkéjét, fekete fátyolból gyász nyakfodrokat varrt Phryxusnak, Hellének; a négy macskájának fekete szalagot kötött a nyakába s magával vitte őket délután a temetésre: ez volt a gyászkiséret. Lajost nem hítta el. (Az orvost nem szokás a temetésre invitálni.) De mégis jól esett neki, mikor a kertbe leérve, a mondott helyen, a gyepágy mellett már megásva találta a kis sírgödröt. Ez Lajos munkája volt bizonyosan.

Azután mind a hat kisérőnek, a játszótársaknak kellett -245- egy hantocskát gördíteni elhunyt jó barátjuk koporsójára, a felhantolást maga végezte el Marie.

Majd eszébe jutott neki, hogy olvasta ő valahol, hogy a kit eltemetnek, a fölött énekelni is szoktak valami halotti dalt.

Gondolkozott, gondolkozott; végre eszébe jutott egy, azt lassan dudolva elénekelte:

Ő ezt a dalt halotta egyszer sok embertől énekeltetni, mikor «valakit» temetni vittek.

Azt is kedvesen vette, hogy néhány nap mulva ott állt a kis sírkő a halom előtt, azzal a felirattal, a mit ő szánt a kedvenczének, s a sír rámába volt foglalva, a hogy az evangelikusoknál szokás, hogy a közé virágokat lehessen ültetni. Azokat ő maga saját kezével ültette oda s mindennap lejárt maga megöntözni.

Pedig hát halálból, temetkezésből nem jó játékot csinálni. Az a csendességszerző angyal azt találja mondani: «úgy? ha én tinektek olyan nagyon tetszem, majd igazán eljövök!»

A mióta Lajos folytonos házifogságban tartotta magát, hogy mégis valami testmozgást szerezzen, azt találta ki, hogy Henryvel mindennap gyakorolta magát a kardvívásban. Henry csakugyan vívómester volt valaha. – A várlak egyik földszinti termében, a honnan a kardcsattogás nem hallatszott fel Marie szobájáig, szoktak naponkint kétszer összejönni s ott azután barátság fejében úgy összevissza verték egymást (mert plastront nem használtak), hogy ütésfoltoktól, veres daganatoktól tele volt a testük. Henry olyanokat vágott gazdáján, ha az fedetlen nyilást hagyott, mintha ellenség volna. Úgy is kellett. A vívás után dicsekedtek egymásnak a kapott vágások nyomaival; -246- elállították a vérzést arnikás vizzel s azzal ismét helyreállt az úr és szolga közötti viszony.

Egy reggel hasztalan várta Henryt a gróf a vívó-teremben. A csendes óra már jól elhaladt és vívótársa még sem érkezett. Az alatt töltötte az időt a szélpuskával a czéllövöldözésben. Annyira vitte már, hogy husz lépésnyiről kapásra kilőtte a coeur-assból a szivet. Végre megunta a várakozást s maga indult el Henryt fölkeresni.

A komornyik lakása földszint volt, Lizetté, a szakácsnőé mellett. Lizette csakugyan felesége volt neki.

A gróf a folyosóra nyiló ajtón akart bemenni, hanem azt zárva találta. Azt hitte, Henry a feleségénél van. A konyha felé került.

Csakugyan oly szertelenül elhízott személy volt az a nő, a milyennek Vavel gróf állítá. Fájós lábai miatt nem mozoghatott, s e miatt még kövérebb lett.

Széles, gömbölyű arcza semmiféle indulatkifejezésre nem volt már alkalmatos. Az már, ha sírni akart is, csak nevetni tudott.

S azt olyan phlegmával mondta, mintha csak elrontott pástétomról volna szó.

Vavel nem kérdezett többet, hanem sietett Lizette szobáján keresztül Henryébe.

Az öreg ott feküdt az ágyán, s a szája és a félszeme erősen félre volt huzódva.

– Nagyobb bajod van, mint hogy én belemerjek kontárkodni a gyógyításába. Elmegyek magam orvosért.

– De az nem mer többet idejönni. Nincs is nekem rá többet szükségem, hogy felsegítsen ülni a nyeregbe. Rajta ülök már a Szent Mihály paripáján. A két lábam ott van a kengyelben. Csak a nyelvem jár még; de az is nagyon furcsán forog.

– De te néked nem szabad, nem szabad meghalnod! Nem szabad! Kiálta indulatosan Vavel. Hát nem tudod, hogy neked kötelességed itt maradni velem?

– Hiszen alkalmasint itt maradok; csakhogy nagyon hallgatag ember lesz belőlem. Az éjjel egy fényes ruhás hölgy jelent meg előttem s az azt kérdezte tőlem, hogy készen vagyok-e őt követni? S mire fölébredtem, nem birtam megmozdulni.

– Azon buslakodom magam is legjobban. Ki fogja a helyemet kipótolni önök körül. Azt hiszem, a Schmidteknek van egy katonaviselt fiuk, az jó lenne a helyembe. Vagy az a féllábu rokkant vitéz, a kinek a báróné masinalábat csináltatott. Hiszen már nem kell lovakkal bajlódni. A ház körüli munkát az biz elvégezhetné.

– Ejh, mit ház körüli munka! Te nekem az vagy, a mi a katonának a fegyvere. Te vagy a házamon a bezárt ajtó. Te vagy a gondolataimnak az őre. Te vagy az egyetlen barátom, ebben a hajótörés kietlenében.

– Nem is magamat sajnálom, hanem önöket. – Én bizony Isten megérdemlem már, hogy nyugalomra térjek. Húsz esztendőt szolgáltam le a katonaságnál, huszat az én uraimnál, huszonöt esztendei kapitulácziót töltöttem el -248- a Lizettel, tizenhatot a bujdosásban: ideje, hogy quietáljak. Elvesztettem már mindent s nem reménylek már semmit. Tudom, hogy mi ért? Guta ütött meg. Nem hiszek semmi orvosban. Tudom, hogy meg kell halnom.

Vavel Lajos úgy járt, mint sok tudós ember, mikor megszorul a nagy válságban. Felmondott a tudományának s odamenekült a csodatevő kuruzslóhoz.

– Te Henry, én hallottam hirét itt a környékben egy vájákos asszonynak, ki csodaszerekkel, kancsérolással kigyógyított sok gutaütöttet. Azt elhivatom hozzád.

– Oh édes, jó uram. Ugyan hogy tenné ön azt már? A tudós, a nagy bölcs, a ki annyi könyvet kitanult, hogy mondaná azt egy ostoba boszorkánynak: jer ide, segíts; én nem tudok semmit, te tudsz mindent; az én könyveim tele vannak hiábavalósággal, hanem a te ujjaid hegyében ott a halál elleni segítség. Hogy alázná ön meg így magát! – Nekem nem kell se orvos, se kuruzslónő. – Hanem valamit mégis kivánok.

– Tudom, hogy meg fog ön érte haragudni, de mégis elmondom; hisz egy haldoklónak csak szabad elmondani, ha valamit nagyon óhajt. Egész életemben nem alkalmatlankodtam vele: a mióta önt szolgálom, és még valakit.

– Az utolsó vigasz egy haldokló embernek. – Bűnös voltomat hová tagadnám el? Vétkeim sokasága fejem fölé szaporodott. És én már tizenhat esztendő óta nem gyóntam meg. Most a végső számadásnál vagyok. Egész adósságomat magammal vigyem-e a más világra? Hivasson ön nekem – papot.

– Az Istenre és minden szenteire könyörgök önnek: legyen irgalommal szegény öreg szolgája iránt. A pokol rémületeit érzi egész lelkem. Az örök tüzet látom magam előtt és annak vigyorgó ördögeit. Úgy ül valami a szívem fölött, mint a szikla.

– Ne légy gyermek! kiálta a haldoklóra haragosan Vavel. Mit rémíted itt magadat képzelődéseiddel? Hát a katonát, a ki a csatában elesik, ki gyóntatja meg, ki oldja fel bűnei alól? gondold, hogy katona vagy, s ágyúgolyó sodort el.

– Talán ha a csatazajt hallanám, az elfojtaná lelki félelmemet; oh de ebben a nagy csendességben minden iszonyu gondolat elővesz. Eszembe jut minden, a mit vétettem valaha: sorba állnak elejbém bűneim, mint egy hadcsoport, a mi mustrálásra vár, hogy nevén szólítsák: «itt vagyok!»

– Hagyj fel ez őrült agyrémmel! Hová gondolsz? Papot akarnál hivatni magadhoz, hogy elmondd neki: az én nevem nem az, a minek mindennap mondtam magamat; hanem ez és ez: – én nem vagyok csendes, szolgálattevő ember, a ki abban fárad, hogy apró uraknak a lábtyűit sártól megtisztogassa: hanem vagyok a bibliai egyszarvu, a ki azon törekszik, hogy a hatalmasok fejét beletapossa a sárba. S aztán elmondanád neki sorba a titkokat, a mik lelkedet nyomják? Elmondanád: «én csaló voltam; egy napon, mikor az uramat és családját elfogták a forradalmiak, hogy megöljék, én a saját leányomat öltöztettem fel az ő leányuk ruhájába, hogy az igazit megmentsem a halálveszélytől. A magamét hagytam a veszedelembe menni s az uramét megőriztem, rejtegettem, elfutottam vele. A magam leányát kiadtam királyleánynak, olyankor, mikor, mint a szarvasokra, úgy vadásztak a királyokra és az ő ünőikre, s a királyleányból csináltam szolgálót, a kit futni hagynak. Hamisítottam keresztlevelet, okmányokat, útleveleket, hogy őt megszabadítsam ellenségei -250- kezéből. Rablógyilkos voltam. Mikor az uram kincseit szállították az elkobzók, társaimmal együtt megrohantam őket; kettőt megöltem közülök, s a kincseket elragadtam a megszabadított gyermek számára. Hamis tanubizonyságot tettem, hamisan esküdtem, hazudtam mindennap, hogy őt betakarjam üldözői elől.

– Henry! Ha te tudnád, hogy ki az az Isten! Nem rettegnél tőle. Ha te ismernéd őt kegyelmességének és szeretetének kimondhatlan nagyságában, ha tudnád azt, hogy ő, a ki forgatja a napok és világok százezreit egymás körül, hogy azok soha össze ne ütközzenek, s a ki megtanítja a férget őszszel, hogyan temesse el magát, hogy tavaszszal feltámadjon s a ki intézi az embernek a sorsát, a ki a napok és férgek között áll: nem rettegnél színe elé kerülni e szóval: «Uram, elküldtél, visszahívtál: Tőled jöttem el. Hozzád jövök vissza s a mi e kettő között esett, azt te tudod!»

– Önnek nagy lelke van, egész az Istenig felér. Ön bejárta az egeket, a csillagokat, tudja, hol kell őt keresni. Ön maga is odatalál már hozzá. De mit tegyek én, az én parányi kis lelkecskémmel, a ki, ha belőlem kiszáll, ott marad, vakon, süketen, némán, tudatlanul, nem találva útat, merre menjen? Nekem kalauz kell. Nekem kell valami vékony fonál, a minélfogva megkapaszkodjam, hogy le ne hulljak a mélységbe. Nekem kell valami jel a homlokomra, a miről rám ismerjenek a másvilági őrtállók. Félek, rettegek. Gyermek vagyok, a ki a sötétben eltévedt, s rémek huhogását hallja. Oh én nagy, nehéz bűneim!

– Neked nincsenek bűneid! kiálta Vavel türelmetlenül. Esküszöm neked ön lelkem nyugodalmára, hogy a minek terhe alatt nyögsz: az nem bűnöd, hanem erényed. S ha van még más világ, s a másvilágon emberi szó és emberi -251- gondolat, s ha van hang, mely az emberhez kérdést intéz, s van arcz, mely a formájára teremtett arcznak szemközt néz; felelj meg neki biztos hittel: «igaz: vétettem sok parancsolatod ellen; de erény volt minden vétkem, mert egy angyalodnak megszabadításáért követtem el azt!»

– Nem is szükség, fel van az jegyezve annál, a ki minden szívbe belát, s nem szorul ő se a te mentségedre, se a te papod absolutiójára, hogy paradicsomába bebocsásson.

A haldoklót mind nem nyugtatá ez meg. Arczát a pokol félelmei még jobban eltorzíták, mint a halál keze. Szemei rémtűzben égtek.

– Oh Uram irgalmazz! Szent atyám kegyelmezz! El fogok kárhozni. El kell kárhoznom.

– Hát kárhozzál el! Az is kötelességed! Ha a pokolba vagy küldve: eredj oda! Mikor kezet adtál nekem, azt mondtad: «gazember, a ki áruló!» – Nem fogsz árulóvá lenni!

Azzal felkelt a haldokló ágya széléről s az ajtó felé ment, ott hagyva őt magára.

Mikor már a kilincset megfogta, ismét visszanyerte érző szívét, megfordult, visszatért hozzá s aztán kezébe fogta azt a tehetetlen, jéghideg kezet.

– Öreg bajtárs! Vén fegyverczimbora! Hát haraggal válunk-e el egymástól? Hát nem bízol-e már bennem többé? Halld csak öreg barátom, mit mondok? Hát most te mégy el előre, kvártélyt csinálni. Aztán majd én következem. Ha egyszer én odaérek a mennyország kapujához: mielőtt belépnék, az első kérdésem az lesz szent Péterhez: «Itt van-e az én jó, öreg bajtársam, a becsületes, erényekben gazdag Henry?» s ha arra azt mondja a kapuőr, hogy «nincs biz az! mert az odalenn van a souterraineben», akkor azt mondom neki, hogy «no hát köszönöm a barátságot, -252- öreg; de nékem az olyan paradicsom, a honnan az én Henrymat kizárták, nem kell! megyek le hozzá én is a pokolba s egy társaságban leszek vele!» Isten engem úgy segéljen!

A szegény nyomorult útrakészülő még nevetésre akarta kényszeríteni rángatózó arczát. Ez már tetszett neki. A kezével nem vonhatta közelebb Lajos kezét, de a fejét még oda tudta erőszakolni, hogy vonagló ajkaival megcsókolja azt.

– Igen, igen! rebegé, s most már ragyogni kezdtek a szemei; – de ketten se maradunk ottan sokáig; – majd jön utánunk egy harmadik; – s az mind a kettőnket kikönyörög onnan.

– Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – Várj, öreg, rögtön visszatérek. Papot nem hozhatok hozzád; de hozok ide egy angyalt.

– Ön könyezett! szólt a leány megdöbbenve. Megismerte Lajos szemeiről, hogy az sírt.

– Igen Marie; most az én magányos verebem haldoklik. Elvesztjük a szegény Henryt.

– Az jut önnek az eszébe úgy-e, hogy ez már boldog: elhagyhatja ezt a sírboltot.

– Igaz. Embert nem tudok megsiratni, ha meghal, csupán az apró kis állatocskákat. Nagyon ostoba vagyok, vagy nagyon rossz szívem van.

– Az nem azért van, Marie. Hanem mert a kis állatnak a halállal vége van, az embernek pedig azzal kezdődik a megdicsőülése.

– De épen azért jöttem önhöz. Az ön látása őt idvezítené. Hozza el az imádságos könyvét. Keresse ki benne a haldokló ember imáját.

– A széltől, mikor az ablakon befuj, a gyertyától, mikor lobog, – és öntől, mikor hallgat…

A leány első dolga az volt, hogy Lizettet elparancsolta a tűzhelytől. Menjen a férjét ápolni. Ma nem lesz ebéd. Az éhséget elverni van kenyér és gyümölcs.

Nagyon érzéketlen volt a kövér Lizette s ez jó tulajdonság volt ahoz a feladathoz, a mi neki jutott.

Henry arczán valami csodálatos ragyogvány derengett át, mikor meglátta a belépő leányt.

Mint egy tünemény, mint egy álomlátás, suhant az oda ágya fejéhez, s gyöngéd kezével végig simítá a haldokló hű szolga arczát.

Azzal odatérdelt az ágya elé s kinyitá az imakönyvét, nem azért, hogy olvassa az imát, mert hisz könyv nélkül tudta azt, hanem hogy ne lássa maga előtt azt a félelemidéző arczot.

S mondta előtte halkan, kenetteljes hangon azt a szép -254- imát, a mit a jó père Lacordaire szerzett a másvilágra utazók számára: megvárva, míg az utána mondja.

Henry nyelve mind lassabban, mind nehezebben dadogta utána a malasztteljes igéket.

Még Vavel Lajos sem tagadhatta meg magától, hogy egyik térdét meg ne hajtsa arra a székre, melynek támlányára dűlt könyökeivel s büszke skeptikus homlokát meg ne alázza, a míg imádkoznak.

Mikor az imakönyvből föltekintett Marie, már akkor Henry nagyon komoly ember volt. A torzvonások az arczról, a redők a homlokról elsímultak – egészen.

II.

Még aztán nem elég a szegény jámbor embernek az, hogy meghal: a nagyobbik gond az, hogy hogyan temettesse el magát? Szerencsére ez már nem az ő gondja.

Fertőszegen nem volt római katholikus temető, a szomszéd helységbe pedig szekéren átszállítani a halott embert annyi volna, mint minden jövő esztendőben előfordulható jégverésért magára vállalni a felelősséget: annálfogva Lajos azt tette, hogy egy rábczai dereglyét fogadott fel, s azzal a Fertő taván keresztül (annak nem árt meg a jégverés,) szállíttatta a koporsót egy átelleni faluba, a hol aztán megejthető volt a temetés.

Ott a Hanság zsombikjai között senki sem fog utána járni, hogyan került ide az az idegen név a többi sírkeresztek közé.

Vavel Lajos egyetlen utolsó barátját veszté el, s most már az élet mindenféle apró gondja is az ő nyakába szakadt.

Megkisérté valami szolgálattevő személyt fogadni a -255- házhoz. Elfogadta a Henry jóakaratu, előrelátó tanácsát; azt a masinalábu hadastyánt fogadta a házhoz, a kire nézve bizonyosan jótétemény lehetett, favágás és koldulás helyett jó fizetésből, gazdag konyhán, dolog nélkül élni. Mert ott ugyan egyéb dolga nem volt, mint a ruhákat kitisztítani, a mik soha se voltak porosak, vagy sárosak; a butorokat letörülgetni, s a Schmidtéktől átvenni, a mit hoztak, felvinni a konyhába Lizettenek, s Lizettetől megint lehozni s kiadni, a mit az a Schmidtéknek küldött, az érkezett hirlapokat az asztalra letenni, s az ételeket a konyhából az előszobába felhordani.

Hanem a féllábu hadastyán nem állta ki ezt a dicsőséget két hétnél tovább. Akkor levetette a libériát s visszakérezkedett a szomszéd kastélyba, a bárónő udvarába. Azt mondta, hogy ott nem maradna az egész Névtelen Várért egy esztendeig, a hol egész nap senki se szól egy szót is. Még a szakácsnő se nyitja föl a száját soha, s az ember éjjel-nappal nem tudja, hogy lakik-e még valaki abban a kastélyban? Meg kell neki ott gárgyulni. Inkább visszament fát fűrészelni öt garas napszámért.

A bárónő megtudva azt, hogy a gróf ismét cseléd nélkül maradt, rögtön átküldé hozzá egykori védenczét, a Sátán Laczi kis fiát, a ki már jártas volt a kastélyban. A fiu már akkor lehetett tizenkét éves, apró szolgálatokra használható.

Lajos tiszteletes Mercatoris uramat kérte föl, hogy köszönje meg nevében a bárónőnek ezt a gondoskodást. Ránézve csakugyan legalkalmasabb cseléd lehetett az, a ki az egész helységben senki házánál sem szívesen látott vendég; a kinek nincsenek játszó pajtásai, s a ki eddig is hálára van ő iránta lekötelezve. Különben is igen jó indulatu, okos fiu volt és nagyon hallgatag.

Vavel Lajos alakja a haldokló szolgával folytatott párbeszéd után kezd kidomborodni az őt körülhomályló ködből. Csak Fertőszeg és vidéke számára volt ő érthetlen különcz: igazi szerepe belejátszott a világtörténetbe. -256-

Két vezéreszme töltőtte be egész lelkét: egyik a rajongás egy magas eszményért, mely, a midőn egy bűbájos leányalakban találta megtestesülését, az imádásig emelkedő földöntuli szerelmet csatolta hozzá. Mind az érzés, a mivel egy mély kedélyű férfi át tudja ölelni hűséges szeretőjét, egyetlen leányát, királynőjét és védszentjét, ő nála ez egyetlen nőalakra volt halmozva: a ki tür, lemond, megbocsát, szeret; a ki nemzetét, mely őt eltaszítá, mely őt üldözi, még számüzetése siralomházában is imádja; s a ki megsiratja a megölt madarat, a kire véletlenül rátaposott.

A másik vezéreszméje lelkének volt az ellenkező indulat; a tengermélységü gyűlölet azon óriás iránt, ki országokat átugró léptekkel járta keresztül-kasul a világot, csonthalmokkal, temetőkertekkel jelölve meg minden lépte nyomát, a titánalak, a ki lábzsámolyul használta az idegen trónokat s istenné tette magát egy világrész fölött.

Ez a szenvedélye a Névtelen Vár lakójának nem volt magánőrjöngés; el volt az terjedve egész Európaszerte, s Vavel Lajosnak volt azokkal összeköttetése, a kik abban osztoztak; bárha nem is volt sejtelme mindannyinak létezéséről.

Az Európában történtekről ez idő szerint csak az angol hirlapok útján lehetett tudomást szerezni. Az egész száraz földön el volt kobozva a szabad szó. Irott levélre, postára csak meggondolatlan ember bízhatta a titkát. Vavel Lajos hollandi bankárja által nyerhetett csak értesülést azokról, a miket meg kellett tudnia. E levelezés igen furfangosan folyt. A bankár, a kinek neve Van der Valk, szenvedélyes tyuktenyésztő volt. Ugyanaz volt Vavel Lajos is. Időközönkint a bankár küldözött Vavel grófnak gondosan, katulyába, gyapot közé elrakott tyúktojásokat, híres tenyészdéjéből. Darabja került 5–10 frankba. De azokban Vavel Lajosnál soha se lett csirke; mert azokat ő rögtön megfőzette keményre és aztán föltörögeté. S az drága csemege lett volna; de még drágább volt, mint olvasmány. Az -257- elküldő a maga tudósításait pokolkő-oldattal a tojás külső héjára írta fel, a mi a tojáshéjon átszivódott s láthatlan lett. Mikor aztán forró vízben a tojás megkeményült, a külső héj lehántása után ott volt látható az irás a belső hártyán. Ez volt az ő titkos levelezésének módja.

Így értesült az elégedetlenségről a mindenható ember ellen. Tudomása volt a philadelphok klubbjának terveiről, mely a franczia hadsereg soraiban számlált nevezetes tagokat, tábornokokat és közlegényeket. Tudomása volt a franczia főtisztekről, kik idegen császári királyi sereghez jöttek kardjukat felajánlani tulajdon gyűlölt császárjuk ellen. Előre megtudta a fekete légió keletkezésének vajudásait, – a franczia nép zúgolódását a rettentő vérpazarlás ellen s a diplomatia örök zsibongásu fondorlatait; a coalitiók előrevetett árnyékát, s az indulni kész hadseregek eltitkolt lépésrobaját.

Mikor a jelszó hangzani fog, akkor szabad csak neki elkiáltani: «Itt vagyok!»

És a mellett azt is tanulmányoznia kellett, a mi azon a földön történik, a hol a lábait megvetette.

Ehez két közege volt: az egyik a fertőszegi lelkész, Mercatoris, a másik az ügyvédje, a ki Pesten lakott. Mind a kettővel folytonos levelezésben állt; személyesen azonban a lelkészszel soha sem beszélt, az ügyvédjével pedig csak egyszer, akkor, mikor az mint patvarista, véletlenül botlott be, a principálisát kisérve, a Névtelen Várba.

Ez utóbbinak a neve nem fog előfordulni történetünkben. Később jól ismert hazai tudós lett belőle, kinek naplója, a mit muzeumunk őriz, sok felvilágosítást ad arról a korról, melyben történetünk lefolyt. Ő maga a többiek között arról lett nevezetes, hogy a világ minden nyelvét a magyarból származottnak tüntette föl s adataival bebizonyította, hogy Ádám ősapánk is magyar volt és csupán e nyelven beszélt; nem is lett volna oka más nyelven is -258- beszélni, miután az ördögök (tudvalevőleg idegenek) csak később származtak be a paradicsomba. De Éva anyánk már tudott németül; mert különben a kigyóval hogyan discurálhatott volna?

Az egész népet, mely között lakott Vavel Lajos, e két levelezőjének az irataiból ismerte meg. (Ha nem akarjuk az ismeretség közé számítani még Sátán Laczit, a rablót és Mátyást, az ezermestert.) Ezen az úton pedig nagyon egyoldalú ismereteket szerzett. A lelkész csendesen szemlélő bölcsész volt, a megtörtént dolgok védelmezője, a kinek adatai után a magyar népnél békeszeretőbb, nyugodalmasabb faj nem létezik a világon. A fiatal jogtudós ellenben zugolódó jellem volt; tele panaszszal a fennálló rendszer ellen; ironiája nem kimélte az ország sorsára befolyó nagyokat, a nemzeti féltékenység, a nyomás érzete kirítt minden sorából. Vavel azt képzelte, hogy az egész nemzet hangulatát tolmácsolja az ifjú tudós; pedig az csak igen kicsiny, a nemzettömmegből kiemelkedő társcsoport eszmejárása volt. Ez a kis csoport mind elfért még egy-egy jóbarát magányos szobájában, s összejöveteleire legalkalmasabb helynek találta a Pestről Budára átvezető hajóhid járdáját. Ott szülemlettek a merész, elérhetlen czélok után törekvő gondolatok élénk eszmecserékben, mely czélok között a legtávolabb esők voltak azok, hogy magyar szinészeknek szabad legyen Pesten játszani nem bőjti napokon is (szerdán és pénteken) mint eddig, s hogy egy szépirodalmi folyóiratra miként lehetne engedélyt kicsalni a Helytartó Tanácstól? – De mikor az ilyen kicsiny dolog is elég arra, hogy a betöltetlen vágyat elmérgesítse gyűlöletté.

Vavel Lajos arra a következtetésre jutott fiatal tudósa levelei nyomán, hogy ez az ország az ő ellenségét, mint szabadítót várja s a legjobb esetben közönyösen fogja nézni, hogyan dulakodik két vetélytárs egymással, a kik közül egyiknek sem kivánja a győzelmet. -259-

Az országgyűlés megszavazta ugyan az ujonczilletményt (őt ott is a «távollevők követe» képviselte,) de azt az ujonczhadat nem azokból válogatták, a kik egy hazáért, egy eszméért lelkesülve indulnak a harczba; hanem toborzás útján. Kiválasztották nyolczával a huszárok közül a legnyalkábbakat, a kik legjobban járták a «verbunkost», a kik legjobban győzték az ivást, s azokat sorba járatták városról városra. Az utczák szegletein, a közsétányokon, a kocsmákban, a sokadalom közepén rákezdték a délczeg tánczot a huszárok (bakancsost soha se látott senki toborzani); a czigányzenére, a víg sikoltozásra odacsődült a legénység; a ki hallgatott a szép, biztató szóra, azt körülölelgették, jó pajtásnak hítták, a többit megtette a bor. Mikor már a legény a huszár tenyerébe belecsapott, mikor a huszárcsákót felhagyta tenni a fejére cserébe a maga süvegéért, a mi a huszár fejére vándorolt, az annyi volt már, hogy «felcsapott» s reggelre a hátán volt a «borju», a minek a népdal szerint a mészáros elvágta a négy lábát, s most az nem tud járni, szegény bakancsosnak hátán kell hordani. A mi így szép muzsikaszóval össze nem került, az kitelt a «senki fiaiból». A városban összefogdosták a dologkerülőket, sehonnaiakat, a falvakban a kis birák elpányvázták az árva fiukat, a kikért senki se sír, ha elviszik. A népdalok teli vannak a verbunkos korszak emlékével:

A népdal kifejezi az általános hangulatot. Az ágyutöltelék kedv nélkül ment a harczba. Megtette az engedelmes gép szolgálatát.

De mit ért ez olyan hadsereggel szemben, melyet egy nagy nemzeti öntudat alkotott meg; melyben egy lánglelkü nép színe-java volt elvegyülve, mint a mór kardvasban az arany, melynek minden egyes tagja büszke volt a sasos zászlójára, s jobbnak tartotta magát a világ minden emberénél.

A hajdani magyar hős mondakör úgy el tudott mulni, mintha a kuruczvilágot, mintha a hét éves háboru Niebelungen-harczát mesemondási nagy idő választaná el. Hová lettek a hős nemesi banderiumok, a mik egykor fél Európát beszáguldozták? Senki sem beszélt róluk többé. Hatszázezer nemes, virága a magyar nemzetnek, tétlenségre volt kárhoztatva. A professionatus katonák lenézték a gyakorlatlan nemesi hadat; s a professionatus diplomaták féltek tőle. Nem akartak fegyvert adni a nemesi sereg kezébe; inkább otthon hagyták.

A század óriását csak hősökkel és hazafiakkal lehet leküzdeni: zsoldos had azzal meg nem mérkőzhetik.

Megmutatta Spanyolország, hogy mire képes a feldühített hazaszeretet? Minő jelenetet a népháborúnak! Az ellenség közeledtére üresen marad falu, város, s éjszaka rajta ront az alvó táborra az erdőben elbujt nép, késsel, kővel, üszökkel. Vadállati kegyetlenséggel pusztítja a betörőket.

A foglyoknak nem ád kegyelmet, a sebesülteket kivégzi. Pavetti ezredest mészégető kemenczébe dobták. René tábornokot két deszka közé kötve fürészelték két felé. Asszonyok, leányok, megannyi fúriák! A lovag mögé odaül a hölgye a nyeregbe s vele együtt harczol, dühöng, marczangol, bőszíti szavával a kűzdőt, visszatartja a hátrálót, megmenti a sebesültet. És azok, a kik elvérzenek: -261- francziák, Vavel rokonai. Az ő vére fecskendi köröskörül az egész földrészt. S egy ember parancsára.

S nem elég az iszonyat a déli félszigeten, a franczia vérnek be kell még festeni az északi hómezőket is. Az eylaui ütközetben huszonnyolczezer franczia esett el. Miért? Semmiért! Oly halommal feküdt a hómezőn a hullatömeg, hogy a lovassági rohamokat feltartóztatta. A lovak nem akartak neki menni a holttest-garmadáknak.

S volt egy franczia tábornok (Lannes), a ki a győztes óriásnak az ütközet hevében szemébe merte mondani: «te azt hiszed, hogy nagy ember vagy, azért, mert térdig gázolod a vért s sógorod (Murat), ez a czifra kakas, diadalt kukorikol hozzá!»

Mikor ezeket olvasta Vavel, mint a kalitkába zárt tigris, járt-kelt magányos szobájában egyedül, perlekedve a sorssal és az istenekkel, a kik azt eltürik.

S a mi még százszorta jobban fájt a kiontott vér veszteségénél, az volt annak a gyülöletnek a szemlélése, mely Európa népei között mind meszszebbre kezdte vetni árnyékát a franczia nép felé. A szabadság nemzetét a zsarnokság táborának nevezték már. A civilisatió előharczosai egyszer belekeveredve az írtó háborúba, maguk is oly vadakká fajultak el, mint a mongol, az indián. Egy franczia tábornok napiparancsában e szókra fakadt katonáihoz: «legyetek hát emberek, és ne vadállatok!»

S minő sértő gúnynyal köpdösték le dicsőségterhelt zászlóikat. Ez a ráköpött mérges tajték még fájóbb volt a vérnél. Vavel Lajosnak megküldé a könyvárusa azon éveknek dívó irodalmi terményét, a spanyol pasquillokat, a miktől hemzsegett egész Európa, s neki olvasnia kellett mindennap, hogyan gyalázzák, csúfolják, átkozzák azt a nemzetet, a kit ő imád. És mindezt «egy» ember nagyravágyása miatt!

Ilyenkor, mint a circusok carcerébe zárt nubiai fenevad, tombolt egyedül, sötét falai közt Vavel, a ki várja a «biafora!» kiáltást, a mikor rekesze rostélyát felhúzzák s -262- ő rohanhat elő, kikeresni magának az ellenfelek leghatalmasabbikát.

És e közben ama másik foglya a Névtelen várnak minden reggel, korán, mikor a madarak ébrednek, kinyitá az ablakot s oda az ablak erkélyére kihinté azt az eledelt, a mi megholt kegyenczének, az énekes madárkának mindennapi étekül kijárt; hogy a mit az el nem költhet többé, megvendégelje vele az erdők vad madarait.

Lábjegyzetek.

1) Jegyzet. Jelen regényemnek történelmi alapeszméinél Bülau Frigyes «Titokteljes emberek» és I. D. A. Temme «Magasból jövő bűnök» emlékiratait használtam kútforrásul.

J. M.

2) A provencei gróf, később XVIII. Lajos.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉVTELEN VÁR (1. RÉSZ) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

40	Es mi módon	És mi módon
66	mint a «gróf«	mint a «gróf»
93	skülönféle nótákat	s különféle nótákat
162	ajtón kereszül	ajtón keresztül
191	Es ez is	És ez is
199	On nekem nagy	Ön nekem nagy
259	Ejjel-nappal sirathatja	Éjjel-nappal sirathatja