The Project Gutenberg eBook of Egy az Isten (2. rész) by Mór Jókai

Blanka egy uj világot látott maga előtt, külömbözőt mindentől, a mit eddig ismert.

E kis sziklazug, saját különszerű életével, jól el van rejtve szem elől, semmi fővonalnak útjába nem esik. Az ő útja, egyedül az ő útja, az a híd Borévnél az Aranyoson át, egyedül az ő számára, az ő költségén épült. S ez a híd is megtekintésre méltó. Száz esztendős az már s annyi idő óta tartja erős járma alatt a rebellis folyót, mely e tájon, mint egy rakonczátlan bérczpatak rohan sziklamedrén alá, partjait szakgatva s sziklaszigeteket szed és rak le kénye-kedve szerint innen amoda. Hidoszlopai valódi római helepolisok, megtöltve kövekkel, egész alkotása tömör, mammuthszerű, furfangos.

Napjainkban kényelmes országút vezet már e hidig az Aranyos partja mentében, a meredek sziklaoldalba vágva és építve; ez út kapuja a bálványként felmeredő sziklacsompó, mit a népmonda Leánykakőnek nevez. Történetünk idejében azonban még csak egy lóháton járható sziklaösvény vezetett végig az Aranyos szorosán Várfalvától Borévig, s minden terhet a lóhátra tett «kerezs»-ben szállítottak ez úton. Egy hosszú bérczfolyosó volt az, változatos szinű sziklatömegekből alkotva, – valóságos ördög útja.

A borévi hidon túl aztán már kezdődik a toroczkói út. -2- Egy útvonal merő vasból készítve. A mi századok óta kikerült vassalak a kohókból, abból van verve egy fekete chaussée az Aranyostól egész a Kőig. S ez út mentében emelkednek Toroczkó kincstárai, a vasbányák, kohók, hámorok, a félévezredes munka tanujelei, a körülöttük félkörben felmagasadó fekete döbörök, a kihányt vassalak halmaza, melyben némelyik hámor úgy el van mélyedve már, hogy a teteje nem látszik ki, csak a kürtőjéből fellövelő láng hirdeti, hogy ott Vulkán legényei dolgoznak. – S a földalatti zuhogás, dübörgés megmondja, hogy nehéz munkát végeznek: a vasat tanítják engedelmeskedni.

A hidnál Barnabás bátya fogadta Blankát és az érkező négy testvért. Kocsikkal jött eléjük, s mikor a menyasszonyt üdvözölte, azt versben cselekvé. El is pirult miatta. Ő magyarázta aztán Blankának azokat a földbe lebujó házfödelek titkait: az ott a Mezőségbánya; ez a Prudentia, ott következik a Washington; ez a Hermány, az a Czibulás Gárgyás, az a nagy csoport ott a Hármas hámor; ezek itt a mi hámoraink és bányáink, mint megannyi lesben ülő sárkánynak, úgy fénylik a szemük! Barnabás bátya poétai hajlamú ember volt, szerette a költői hasonlatokat.

Egyszer aztán a Hármas hámort elérve, az útkanyarodásnál megnyilt a tekintet előtt Toroczkó völgye.

Ehhez már nem kellett szóbeli magyarázat. Blanka önkénytelen bámulattal csapta egymásba két keze ujjait, felsóhajtva: «Istenem! beh szép!»

Egy óriási bércztömeg, fehér, mint a csontkoponya, emelkedik fel meredeken s hosszú, egetemelő sánczfalat képez a völgykatlan előtt, melyet a másik oldalon rengeteg erdőkkel borított hegyláncz zár körül. A kopár szirtfal a «Székelykő», történelmi ősemlék, barlangjaiban a bronzkorszak emlékmaradványaival, tetején az ős székelyvár düledékével, mely Dzsingisz khán fiának hordáival daczolt egykor; a mongol és székely nyilak hegyeit most is felturja még az ekevas: a mongol nyila lándzsás volt, a székelyé szakállas. -3-

De e kopár szirt lábánál, mint egy amphitheatrum páholysorai, mint a Colossæum karzatrétegei emelkednek egymás fölé az emberkéz legszebb remekei: a csinált szántóföldek. Az ember földet csinált a kőből. Lépcsőzetes karzatokra vágta a sziklát, megtörte porrá, keverte kövérítő anyaggal s kényszerítette a követ átalakulni kenyérré. Mint egy óriási etagère, a mit megraknak virágcserepekkel, úgy tünik föl a Székelykő. Négy ötöde meztelen, holdhideg sziklafal; az ötödik egy virágágyakra felosztott kert. Hasonló szépet csak Lombardiában, vagy Toscanában lehet látni. A késő őszi vetés táblái szép zöld keretet képeznek a város körül, mely a völgy katlanát foglalja el, sűrű gyümölcserdők közé rejtett házaival, mik közül magasra emelkedik ki az egyistenvallók tornya, aranyos gombjával; az alkonyi nap bibor sugarai ragyognak róla vissza. S ugyanezen sugarak arany ködöt szőnek az egész csöndes völgy fölé, bezománczozva a házak fölött elterjedő kékes füstfelleget.

S az a túlvilági ragyogvány a nő szemében hirdeté a boldogság végtelen tökéletességét, a miben lelke kéjeleg.

Ez volt egész életének ábrándja mindig. Ilyennek képzelte, álmodta, ilyenné szinezte ő ki a paradicsomot. Elzárva, elrejtve a világtól; – boldogság, mely nem beszéltet magáról.

S e boldogság tanujeleivel találkozott e pillanattól fogva szakadatlanul. Annál a szép koronás fűzfákból képzett sétánynál, mely a patak partján vonul végig, lovas legények jöttek üdvözletükre, sajátszerü rókaprém-galléros kaczagányaikban, s a piaczon, hol a hatalmas patak három ágú vizsugárban szökik ki a sziklából, nagy néptömeg fogadta őket, melynek épen akkor adta tudtára Sándor bátya, a népszónok, a Manassé által szerzett békességet a felkelőkkel. Mindenki meg volt azzal elégedve. A szekeret megállították s Manasséhoz tódultak, hogy kezeit csókolják. Blanka kezébe virágcsokrokat erőszakoltak az odacsoportosult -4- leányok. – A férfiak délczegek, a leányok szépek mind.

És viseletük oly sajátságos, a mi sehol a világon nem található másutt. Az csak egy, a világtól elválva élő kis népecskének saját képzeletéből származhatott, a ki kereste a festőit, az eszményi szépet, s csinált magának egy oly divatot, a mit nem lehet utánozni. Hogy miért nem lehet? Azt megtudta Blanka későbbb.

A nép áldása közben hangzott a toronyból a harangszó. Ez már olyan igazi harangozás volt, a milyen Áron bátyának tetszett. «Egy! Egy!» A harang, a hányat kondul, annyiszor megfordul tengelye körül.

S ez üdvözlő kondulások tovább kisérik a kedvesen fogadott vendéget, végig a csinos kőházak sorain, miknek ablakain vastáblák, pitvaraikon vasajtók vannak; egész az ősi házig, a hol az utolsó két honmaradt testvér fogadja őket: Bertók bátya a legöregebb és Anna, Manassé ikernővére.

A két nőt nem kellett egymásnak bemutatni. A találkozás pillanatában egymás keblére borultak s csak azután néztek jól egymás arczába, mikor már azok egymás könyeitől voltak nedvesek.

Blanka meg volt lepetve; de kellemesen. Ő egy fájdalmaktól földúlt arczot vélt találni, a korai csalódás hervasztó emésztődésével, s talált helyette egy életvidám, ragyogó kék szemű, telt, piros arczú, szőke fejecskét, körülhullámozva göndör arany fürtökkel, a kinek még a sirása is olyan, mintha kaczagás volna.

Annán kívül még több asszony is volt a háznál. Rebeka, Bertók felesége: egy magas, nyulánk termetű matróna; szelid, nyugodt tekintetű bibliai alak, és Zsuzsánna, a népszónok tűzről pattant menyecske felesége; aztán még egy csoport apróbb-nagyobb gyerek, leány, a kik mind egyszerre meg akartak ismerkedni Blankával; a kis fiuk hozták neki mutogatni irásaikat; a leánykák dicsekedtek neki a babáikkal, s a kis ölbeli baba kivette a szájából az -5- árpaczukor-darabkát s azzal kinálta meg. S aztán mentül jobban hajtotta róla és szidta a sisera hadait Zsuzsánna, azok annál jobban lármáztak körülötte, mig végre a család legokosabb asszonya: Rebeka bemenekíté őt egy oldalajtón át egy mellékszobácskába, a hol már el volt készítve Blanka számára az utolsó részletig minden új öltözet. Az asszonyi gond kiszámította, hogy a ki azon úton jött Toroczkóra, melyen Blanka, annak legelső szüksége lesz az öltönyváltás. S ezt nem hozhatott magával.

Blanka azon csodálkozott leginkább, hogy minden úgy hozzáillik, mintha testére volna szabva. Rebeka megsúgta neki: Manassé előre megirta, hogy Blanka termete Annáéhoz hasonlít. – Tehát ő most Anna öltönyeit viseli.

És viselte azután az egész ház szeretetét. S az annál a háznál sok volt. Ebben a nagy köztársaságban, melyben senki sem volt elnök, egy törvény volt csak: a szeretet; az volt az alkotmány, a biró, az volt a király. Az osztotta föl a munkát és a jövedelmet; az gondoskodott kinek-kinek a szükségeiről; az örökösíté meg az együtt maradást. Se asszony, se férfi, se gyermek nem czivódott itt egymással soha. Pedig emberek voltak ők is, szeszélyeik, indulataik csak úgy voltak, mint másnak. De a szeretet volt közöttük a törvény. A haragvónak nem volt a ki ellentmondjon, s kibékíté a szeretet.

II.

Az örömnap szokás szerint nagy áldomással végződött; meg voltak híva a családi lakomára a város notabilitásai: az őscsaládok fejei, kiknek eredetét egy erdélyi tudós a Makkabæusokig vezeti fel, a lelkész, a birák, a tanárok s a nemzetőrség altisztjei. A nagy családi étterem egészen megtelt velük.

Blankának volt mit bámulnia Zsuzsánna néne gazdasszonyi talentumán, kinek azon a feladaton kivül, hogy -6- egy nagy társaságot közmegelégedésre ellásson mindennel, a mi kivánatos, még arra is figyelmének kellett lenni, hogy az asztal vendégeinek minő kényenczkedéseit kell kielégíteni. Mert a hány ember, annyiféleképen szereti az ételt elkészítve látni. Egyik tejszinnel óhajtja a puliszkát, a másik kászuturóval; egyik pörkölve a malaczot és paprikás lében, a másik ropogósra sütve nyárson. Rétesben, bélesben, s a toroczkói «somodi»-ban pedig a hány ember, annyifélét kiván. Tisztelendőnek, biró uramnak saját kedvencz ételeik vannak, a mikről nem szabad megfeledkezni. Az egyik tanár is, tiszteletes Vernezs uram, kivételt képez. – Magában a családban a legöregebb bátya egész háza népével együtt vegetarianus. Azoknak csak növényi eledelt szabad feladni; ők soha hust nem esznek. És a többiek, kik velük egy asztalnál lakomáznak, nem akadnak fel e különösségben; nem boszantják őket kinálgatásaikkal, nem gúnyolódnak velük: ők a mellett egészségesek és meg vannak elégedve.

A tanár azonban nem veszi igénybe a maga részére a gyülekezet tolerantiáját. Vernezs uram hódítani, küzdeni és téríteni akar a maga meggyőződései mellett. Ő a környékbeli vegetarianusok doktora és patriarchája. Csak a csontja meg a bőre; de az eltörhetlen csont és elviselhetlen bőr, a minek semmi sem árt meg. Ő az igazi orthodox vegetarianus! Még a növényfélét is csak nyersen eszi, soha se megfőve, vagy sütve. Az ő osztályrésze a gazdag lakománál vékonyra szelt retek, hosszúra hasgatott murok; élő állattól nem fogad el egyebet, csak a mézet. Kenyerét apró derczepogácsák képezik, minőket gazdasszonyaink kenyérélesztőül szoktak megaszalni a napon. S minthogy épen Áron bátya mellé került az asztalnál, még kötődik vele, kinálgatva őt a nyers sárgarépájával, a mit ez, nemzeti büszkeségből, utál akármi alakban.

Blanka ájtatos kegyelettel figyel e rendkívüliségre; azt hiszi, hogy ez valami vallásos fogadalom. Áron bátya, ki -7- vele szemben ül, észreveszi ezt a gondolatot az arczáról, s nevetve mond neki:

– Azt ne gondold ám valahogy, drága briliántom, hogy a nyers gyökérevés a hitágazatunkhoz tartozik, mert akkor én rég kikeresztelkedtem volna belőle; vagy elmentem volna egy olyan világrészbe, a hol a fán terem a rostélyos.

S hogy hitvallása becsületét megmentse, kapott is a tányérjára egy olyan darab sült hust, mint maga a tányér, a miből a piros lé kiszivárgott, a mint a villát beleszúrta.

– A ki pedig az állat vérét megkóstolja, mondá a tanár, az az embervérre is rászomjazik.

– Már pedig a tanár úr lakomáiról szoktak a vendégek véres szájjal hazajönni, vágott neki vissza Áron bátya.

S minthogy e fölött az egész asztal népe nevetett, Áron bátya megmagyarázta a czélzás értelmét Blankának. Vernezs tiszteletes úrnak keresztneve is van: Lajosnak híják; a nevenapját ő is meg szokta tartani; a vendégeinek olyankor felhord mindent, a mi csak jó és drága: nyers murkot, burgonyát, zöld mandulát, borsót s végül egy tál jó érett paradicsomalmát. A ki ebből eszik, bizony véres lesz tőle a szája.

– Csak egy évig laknék ön a növények országában, soha sem kivánkoznék onnan többé vissza.

– Hiszen én is szeretem a növényt – a sült mellé, mondá Áron bátya, kezébe fogva egyet azon szárastul föltett zöld hagymák közül, a mik különösen az ő számára voltak rendeltetve.

– És tudja-e ön, szólt a tanár, hogy azon hagyma, mely ez évszakban már ritkaság s egyedül az ön kedveért termesztetik, egyike a legritkább növényeknek, a mik egy botanikus érdekeltségét felkölthetik: ez az «allium obliquum», a mi egész Európában nem jön elő másutt vadon, mint a tordai hasadékban. Bölcsője az Euphrat vidéke. Valószinűleg Carus Cæsar legiói hozták onnan magukkal, azok honosították meg Salinopolis vidékén. -8-

– Né! bizonyára mondom, valóságos perzsiai íze vagyon neki. Mintha csak ahajt szakították volna Semiramis kertjéből. Kóstold meg rózsaszálom, milyen fölséges.

És mégis, mikor Blanka mosolygó ajkaihoz vitte Semiramis és Vasthi királynő kedvenczét, nagy, beszélő szemeivel Manasséra tekinte félre.

Mert Semiramis és Vasthi királynők óta mind a mai napig mindig a Salamon pecsétje volt a női ajkon a hagyma.

Vasthi királynő azzal veszté el koronáját, hogy férje, Ahasvér király hivására azt izente neki vissza: «ma hagymát ettem».

– «Mi ketten» ne féljünk tőle, szólt ravaszul hunyorogva Áron. Én élhetek vele holtig, te pedig tizenegy hétig.

Blanka elértette azt. A Székelykő völgyében a vőlegény és menyasszony az eljegyzés idején át végtől végig az utolsó napig tanulják egymást – tisztelni. Az első csókot az esküvő után váltják.

Anna segélyére akart sietni Blankának: most már ő is elértette a példálózást.

– Nézd, a kedves galambocska, hogy akarja tanítani a vén baglyot: merre kelljen botorkázni a sötétben? Hát számláljunk, édes mézem. Holnap bejelentjük az esperesnek, hogy Blanka hugunk egyházközségünkbe akar átlépni; a törvény azt rendeli, hogy két hét mulva újra meg kell jelennie ugyanott s ismételni elébbi elhatározását. Ez két hét. Aztán jön hat hét a válóperre. Egy krajczárral sem adják alább. Ez már nyolcz. Aztán még a -9- háromszori kihirdetés. Tizenegy. Bizony hetvenhét napig lesz te neked éjjeli, nappali társad a mi kedves virágszálunk.

– Úgy, hogy én nem megyek holnap mindjárt az esperes úrhoz, hanem megvárom előbb a vasárnapot; elmegyek a ti egyházatokba, végig hallgatom a szertartást s csak azután nyilatkoztatom ki, hogy híve akarok lenni e gyülekezetnek.

Áron csak elbámult ezen az okos beszéden. Sehogy sem illett az arra az ártatlan, semmi bölcseségre nem formáltatott ajkakra, a mik azt elmondták.

– Hallja ezt, nagytiszteletű úr! szólt oda az esperesnek. A mi oltári szentségünk nem akar egyik templomból a másikba átköltözni, a míg meg nem tudja, hogy ott mi lakik? Bizonyosan nagyon megrémítgethették szegénykét, a kik le akarták beszélni. Hogy mi kis gyermekek vérét használjuk az áldozathoz? Hogy a Bafomet bálványt térdepeljük körül? Hogy a Jézus Krisztusnak, a mi szerelmes urunknak viaszkból épített alakját gombostűkkel szurkáljuk szive táján?

– Eredj, nagy bolond vagy Áron! csattant fel erre Anna, s meghajítá bátyját egy kis galambkával. (Szokása volt asztal fölött kenyérgalacsinokból apró madárkákat alkotni remeklő ügyes ujjakkal, és futó nyulacskákat, egérkéket. Egy ilyen plasztikus alakot hajított Áron felé.)

– Senki sem szólt mi rólunk Blankának semmi rosszat, mondá Anna; de Manassé bizonyára megmondá neki, mikor a kezét megkérte, hogy a mi egyházunk nem átjáró ház találkozni akaró szivek számára; nem asylum más vallás elitéltjeinek. Ismerje meg elébb az Istent és az embert, kivel e ház megtelik: azután kérjen benne magának helyet. -10-

– De hát hogy tudod te ezt, hogy Manassé hozzám így szólt? Egyedül voltunk; sík tenger közepén; száz meg száz mérföldre innen. Se madár, se felhő nem járt fölöttünk, hogy elhozhatta volna hozzád, a mit Manassé beszélt.

– Hát nem tudod, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk? mondá Anna, s aztán kezét az asztalon átnyujtva Manassénak, sokáig néztek egymás szemébe, azzal a mondhatlan gyönyörérzettel, a miben egy kétfelé osztott lélek kéjeleg, midőn saját felével ismét összetalálkozik.

A nagytiszteletű úr kenetteljes áldomása ismét helyreüté a derült hangulatot; költői virágokat s bibliai forgácsokat használt hozzá; – igen szép toaszt volt.

Mire az áldomások egész sorozata következett, vigak és lelkesültek, egyszerűek és felczikornyázottak; és egyetlen egy hang el nem árulta az egész asztal fölött, hogy a mai nap ünnepélye több, mint egy vidám eljegyzési lakoma: – ez egy komoly népünnep, a Toroczkó és a dakoromán felkelők közötti békekötés áldomása. Mindenki tudta, hogy az egyetlen vendég előtt ezt el kell titkolni, – a míg lehet.

III.

– Tehát nyolczvankét napig leszek a te éjjeli-nappali társad! szólt Blanka, Annát szivéhez ölelve, midőn késő éjjel kis hálószobájukban egyedül maradtak.

S a hogy a gyermek szokta, első dolga volt annak a kis szobának, mely új otthona lett és lesz sokáig, minden titkaival megismerkedni.

Megismerkedett a könyvekkel, a mik Anna asztalán sorba voltak rakva. Az rá nézve mind érdekes ujdonság volt. (Ő előtte oly gondosan eltitkolták eddig, hogy van magyar irodalom a világon.) Azután a himzeteket kutatta -11- föl. Azután Anna kanári madarával ismerkedett meg, mely a lámpavilágra egyszerre elkezdett énekelni. Majd meg előkutatta valahonnan társnéja rajzmappáját. Anna igen szépen rajzolt, aquarelljei remekek voltak. Hogyne? neki mindent kell tudni, a mit Manassé tud, hiszen egy lelkük van. A szoba falai is mind az ő rajzaival vannak tele, igen egyszerű fekete rámákban. Oh mi kedveseknek találja azokat Blanka! Nem győzi őket végignézni. Hiába unszolja Anna a lefekvésre; késő már az éj! Azt mondja, nem álmos. Mindent meg akar látni előbb.

Egyszer aztán visszadöbben. A lélekzete eláll. Egy kis tojásdad, gömbölyü rámában pillantott meg egy képet, melynek látása vérét megfagyasztja. Egy szép, eszményi férfiarcz. Az ecset, mely azt lefesté, szeretet melegéről tanuskodik. Élethűség és eszményítés találkozik benne. A szemek ragyognak, az arcz büszkén mosolyog, az egész tekintet csábít. Ez Vajdár Benjámin képe.

Hát még e rejtett paradicsomba is be tudott az jutni, hogy ott is üldözze őt!

Anna észrevette Blanka arczán az önkénytelen indulatkifejezést, s mikor annak zavart tekintetével találkozott, mélyen felsóhajtott:

– Én ismerem őt jól; szólt Blanka, s nem birta idegeiről eltiltani a borzadály végigreszketését.

A leány két összetett kezébe szorítva Blanka kezét, könyörgött neki oly gyöngéd, oly búbánattelt hangon:

Anna ágya szélére roskadt, s két kezét térdei közé szorítá. Szép, göndör fürtei, mint a gyászfűz ágai a síremléket, takarták el arczát. -12-

– Ő engem megölt. Ő sok olyant tett, a mit férfinak, becsületes embernek nem szabad tenni; és én még sem tudom gyűlölni. «Tegnap még szerettelek, holnap már gyűlölni foglak!» Lehet azt mondani, lehet azt megtenni; de nem lehet azt – érzeni.

– Szegény Annám! suttogá Blanka, s eltakarta arczát e kép elől, mint a ki fájós szemét őrzi a szúró lámpafénytől.

– Én tudom, hogy ő becstelen! szólt titkos suttogás hangján Anna. Asszonyok vannak itt, kik mindent elmondanak. Azt hiszik, meggyógyítanak vele. Mit ér az? A ki igazán beteg, nem lehet azt rábeszéléssel meggyógyítani. Hányan voltak már, a kik vártak egy messze elutazott alakra. Vártak rá, míg az körülutazza a földet, a világot, s várták, hogy a ki az egyik égsark felé elment, a másik felől majd visszajön. És azalatt nem szüntek meg szeretni.

– Igaz! mondá Anna, arczát a tenyerébe nyugtatva. A földgömb nem olyan véghetetlen, mint egy bűbájos arcz, mely két szív közé áll. Azt nehezebb körülvitorlázni, mint a világot. Az hosszabb út, mint a tengerészeké.

– S ha csak egy bűbájos arcz állna köztetek, rebegé Blanka, leülve Anna mellé, s annak a fejét keblére vonva.

– Azt is tudom. Az egész világ áll közöttünk. Az ég és a pokol. A becsület, hit, hazaszeretet minden törvénye szakít el egymástól minket. Én nem mehetek oda, a hova ő. De ő jöhet oda, a hol én vagyok.

– Mint az egy Istent! szólt fellángoló szemekkel Anna. Nem. Azt nem remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez visszavezet, hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész világtól gyűlölve, eltaszítva, ide fog vánszorogni az utolsó menedékéhez. És akkor az, a kit senki -13- se szeret többé: fog találni egy szivet, a ki soha se szünt meg őt szeretni; s a kinek akkor nem lesz egyéb életgondja, mint az ő sebeit, a miket a világból elhozott, begyógyítani, s a szennyfoltokat, a miket homlokán elhozott, letisztogatni. Ez az én erős hitem!

– Lásd, szólt Blankának, a képre mutatva, mely most is immortelle-koszorúval volt körülfonva. Ez a kép itt szobámban (akarata ellen), tanuvallomást tesz mindennap arról, hogy a mi családunkban mily végtelen nagy a szeretet. Testvéreim mind gyűlölik őt, és mégis, mert tudják, hogy én még most is szeretem, nem dobják e képet a tűzbe, a pocsolyába: itt hagyják szobámban. Nem bántanak meg azzal, hogy egy más alakot hozzanak elém, a ki nálánál jobb, hogy őt elfeledtessék velem. Tudják, hogy mennyire szeretem, s kimélik azt, a mit más meg sem ért. Oh, kérlek, ha neked is van okod őt gyűlölni, tűrd el az ittlétét, a hogy a többiek eltűrik és ne lásd meg!

És Blanka most még jobban gyűlölte azt az embert. Eszébe jutott a szép Cyrene s összehasonlítást tett a két alak között. Hogy amaz maradhatott a győztes!

– De lásd: én sem vagyok háládatlan irántatok, szólt mosolygó arczczal Anna. Nem lát engem senki kisírt szemmel; nem keverem senki jókedvébe sóhajtozásimat. Derült vagyok, érdekel minden, a mi körülöttem történik. Arczom sem ijeszt meg senkit panaszt tevő halványságával. Nézd, milyen piros vagyok: akár csak te magad.

S Blankát a tükör elé vonva, odaszorítá arczát annak az arczához, s aztán vitatkoztak egymással, hogy melyikük pirosabb?

– Pedig te boldog vagy. És boldog fogsz lenni! mondá a leány. Manassé paradicsommá teszi rád nézve a földet. Oh, ha te őt egyszer úgy megismered, egész a szive fenekéig, a hogy én ismerem. -14-

Blanka nem állhatta meg, hogy gyöngén el ne nevesse magát. A nővér jobban akarja ismerni testvérét, mint ő: a szerető!

– Szemei kigyulladtak, arcza kővé látszott meredni; melle küzdött a rajta fekvő rémmel, míg lassan ő lett a győztes; arczvonásai kiderültek, elmosolyodott s aztán hideg vérrel szólt tovább.

– Akkor nem láttad még az igazi szenvedély arczát nála, a hogy én láttam őt, mikor az őt megbántott erős férfit félkézzel felkapta övénél fogva s úgy vágta a lábaihoz, hogy egész atyafiságának kellett összefutni, hogy őt fölszedje a földről. Mikor haragjában szól, megrettent vele egy sokaságot, s minden fegyver úgy otthon van kezében, hogy meg nem mérkőzhetik vele senki. Ugy-e, ilyennek te nem ismerted őt még?

– És lásd, mikor a gyász megesett házunkon, a mi menyasszonyi koszorumra az özvegyi fátyolt akasztá, egész családunkban nagy felháborodás támadt. Bátyáim esküdtek, hogy megölik azt az embert, a hol összetalálkoznak vele. Csak Manassé hallgatott. A többieket nem kisérlém megengesztelni. Tudtam, hogy haragjuk őszinte ugyan, s ha megsértőjüket kézrekaphatnák, annak rossz vége lenne. De ők nem mennek utána a világba, hogy őt keressék. Toroczkói embernek már Erdélyből kimenni is: külföldi út; Bécsbe, Rómába erővel sem hagyja az magát vinni. Hanem Manassé bizonyosan találkozni fog vele; egy városban laknak, egy világkörben élnek, utaik keresztezik egymást. És ő hallgat. Őt vettem elő. Szobájába -15- mentem; még rajtam volt a menyasszonyi ruhám. Manassé útra készült; épen egy pár pisztolyt akart eltenni tokjába. Az egyik pisztoly a kezében volt. Én odamentem hozzá, vállára borultam s azt mondtam neki: «Manassé, lelkem! Fogadd meg nekem, hogy nem ölöd meg azt az embert; nem pusztítod el nyomorultul! Mert az énnekem fájna.» Manassé rám nézett, úgy, a hogy te mondod: lángoló szemekkel; homlokán az a két vörös folt kigyulladt, arcza olyanná lett, mint egy márványszobor, s a míg melle zihálva küzdött a rajta fekvő dæmonnal, az alatt annak a pisztolynak a csöve, a mit kezében tartott, e szörnyű önküzdelem közben rettentő öklei között meghajlott, mint egy viaszgyertya, és úgy maradt. Én bámultam és kaczagtam, «lásd, nem is lőhetnél vele többet! Isten és önmagad álltok mellettem: ne öld meg, ne pusztítsd el». És akkor megölelt, megcsókolt, s aztán öklét feltartott hüvelykujjával égnek emelve, mondá: «Fogadom neked, hogy nem ölöm meg, nem pusztítom el őt, mivel hogy az a te szivednek fájna!»

Mennyire felmagasodott Blanka lelkében e vallomás alatt Manassé alakja! Eddig csak felét látta annak. Az ikertestvér lelke volt a kiegészítő rész. Eddig csak bámulat tárgya volt előtte az önuralom, melylyel Manassé a boszúállást elutasítá magától; azt hitte, rideg, vallásos dogma annak a kútfeje: most aztán megtudta, hogy a mi azt az elátkozott embert védelmezi, a mi azt, mint az Iliász és a Niebelungen hőseit sérthetlenné teszi, az egy szeretni soha meg nem szünő szívnek örök varázslata; egy sóhaj, egy néma imádság burkolja körül az átkozott dæmont, a mit kard, golyó keresztül nem járhat. Manassé a szerető nővérnek adott fogadalmat emelte hitágazattá.

IV.

Blanka boldogsága Utopiáját találta fel az Annával megosztott kis szobácskában.

Szeretőt találni: mindennapi dolog; de testvért találni: a sors kegyenczei számára tartogatott szerencse.

A ki előtt egy nő, szivének legrejtettebb titkait elmondhatja, s a ki azt megérti: azokat az ezerféle apró bajait a női szívnek, a miknek felfogásához még a legodaadóbb férfikedélyben is hiányzik az érzék; azokat a nevezetes gondokat, a mik a férfira nézve bohó semmiségek, de miket egy másik nő teljes értékükben méltányolni tud. Aztán a leghívebb, a legszeretőbb férfi is nem ismer egyenjoguságot: ha meghallgatja is a szeretett nő panaszait, aggodalmait, ha talál is rájuk vigasztalást, de a maga baját viszont nem panaszolja el neki; nem engedi a homlokát elülő felhők titkait kitalálni; búját, keservét tartogatja magának; megcsalt reményeket, megtorolhatlan sértéseket büszke elmondani az ő szerelmese előtt; bezárja a száját s csak magában évődik; – míg a rokonszenves nőszív a vele közlött panaszra a saját panaszával felel, kitárja a maga világát, engedi a testvérlelket egészen beleköltözködni.

Blanka és Anna egész hajnalig nem aludtak el; mindig volt egymásnak mit beszélniök, alig várhatták, hogy a selyemszálakat, a mik éltük eseményeit képezték, úgy keresztül-kasul szőjék egymáson, hogy azokból utoljára egy szétbonthatlan mintarajz alakuljon.

Hogy közleményeikben Manassé és Benjamin volt a két főalak, az természetes. Mindketten megegyeztek végre abban, hogy a ki Benjamint oda fogja kényszeríteni, a hol őt Anna akarja látni, az Manassé leend.

Hanem azért mégis felébredt Blanka, mikor az első napsugár besütött az ablakán s az ódon üvegkarikákon -17- keresztül biborpiros világát odaveté az ő ágyára. Annát is felkölté.

– Pihenj még édes; súgá neki Anna; ez még csak az «első hajnal». – A Keresztesmezőn jött még csak fel a nap.

S néhány percz mulva eltünt a biborsugár a falról, s ismét úgy lett, mintha bealkonyult volna. Blanka szempilláit lecsukta az álomtündér.

Akkor villant ki az első lángsugár a Székelykő fölött, s most már Anna vánkosaira sütött az.

Toroczkón kétszer látják a napot felkelni, nem kell e tüneményért Ava Saxa szikla előfokára vándorolni.

A férfiak már nem voltak otthon a háznál, mikor Blanka és Anna hálószobájukból előjöttek. Manasséról azt mondták, hogy a családi birtok ügyeinek rendezésében jár. Annál nagyobb dolga is volt: elrendezni a békeegyezményt szülöttevárosa és a dákoromán fölkelők között.

Reggelizés után a meleg őszi verőfényen kisétált a két fiatal hölgy a kastély parkjába, melynek berendezése műértő kézről tanuskodott. Apró mulatóházak, darázskőből rakott grották, teleültetve havasi virággal, csörgeteg patakok, hattyúktól átszelt halastavak élénkíték az őspagonyt; a remontanrózsák utóvirágai búcsúztak a muló esztendőtől, s százados vadszőlőtő még sárguló lombbal koszoruzta be az óriási tölgyfát, mikor már annak a saját levelei rég lehulltak. S ez a tölgyfa takarja be azt a csendes halmot, hol az apa és anya hamvai nyugszanak. Előtte egy fehér obeliszk áll, azon e szók: «a legjobb szülőknek!» s alatta a kilencz testvér neve. Azt a tölgyfát pedig még a nagyapa kedvencz szajkója ültette. A fecsegő madár mikor gazdáját eltemették, utána ment, s a domboldalba, a hova eltünni látta, egy makkot dugott el a csőrével: abból nőtt a tölgyfa. Minden fának, minden kődarabnak története -18- van itt, s egy-egy mohos szikladarab emléke felvezet az Árpádok és első honfoglalók korszakáig.

Majd a nyáron, a nagy pünkösdi népünnep alkalmával el fogják vezetni Blankát a Székelykő tetejére is, a hol az ősi Székelyvár utolsó sánczfala fönnáll még, a miről annyi hősrege beszél, annyi népmonda dalol még. A magyar nép legrégibb mythoszának bölcsője, oltára ez a völgy, ez a bércz.

A «Kő» felől, porfelleget verve közelít egy harczias csapat. Blanka és Anna a parkot átszelő patak hidjára felállva nézik az előttük elvonulókat.

A toroczkói nemzetőr dandár két szakasza az, mely a megkötött békefrigy után a sziklaszoros oltalmából visszatér. Egyik szakasz hajlott korú férfiakból áll, a másik tizenhat éven aluli ifjakból. A mi e két életkor közé esik, az elment honvédnek. Jól vannak fegyverezve mind: hogy miként látták el magukat szuronyos lőfegyverekkel? az Áron bátya titka. Felvonulásuk példaszerü és a rendes csapatokhoz illő. Az ifjak szakasza az akkori idők harczi indulóját énekli.

Pedig ha Manassé közbe nem jön, ma és holnap ez éneklő ifjak egy harmada ott festi vérével a Kő patakának megáradt habjait.

Most aztán az a kis sziklaöböl akár egy bűvös üvegharang alá volna letakarva. A négy égsark felől mindenünnen fognak felé tódulni a pokoltól szabadon eresztett szörnyetegek. Ezt bűvkör veszi körül, nem törhetnek át rajta. Szétmállanak, köddé válnak, mikor határát érintik.

Az alatt a sziklasziget boldog védenczének elég ideje marad uj hazáját megismerni.

Mindenütt együtt járnak Annával s az minden háznál otthon van. A holdsziget városkája sajátszerű kis telep ezen a világon. -19-

Magára hagyatva; körülvéve elhanyagolt, messze visszaesett idegen népfajtól, mely faviskókban lakik, rongyban jár, sötétségben lát; – e kis darab föld egy önmagából született kultura telepe.

Minden saját teremtménye, mint Japánnak, Chinának, vagy az Inkák birodalmának.

Rendes város, a melyben nincs se prókátor, se orvos. S a pört mégis eligazítják s a nyavalyát mégis meggyógyítják. Boltja nincs, de azért mindent megtalálni benne, a mi az élet kényelmére szükséges. Ismeri a pompát, a fényüzést: de azt mind maga állítja elő; a határán túl nem kér senkitől semmit. Szeret jól élni, vigadni: de egyetlen csapszéke nincsen! az idegen számára vendégfogadó minden ház; az ottlakó pedig mit keresne a korcsmában?

Azt mondják, hogy lakói valaha (ötszáz év előtt) németek voltak, eisenwürzeli települők; de most a legtisztább, a leghibátlanabb magyar nyelvet beszélik.

S a kis maroknyi népnek tanodái vannak, mikben philosophiát és költészetet oktatnak. Külön osztályuk van a mechanikai és technikai tanulmányokra. Leánynöveldéjük legrégibb az országban.

Blanka elbámult, mikor meglátogatta a szegény nép gazdagságát. Mert az gazdagság.

Alacsony házikó a gymnasium és növelde. Valahány angol utazó ott járt, mind belecsapta még a homlokát a bejárat alacsony szemöldökfájába. Mert valamennyit figyelmeztették bár előre a bemenetkor, hogy vigyázzon az ajtóra: azt őseik háromszáz év előtt apró emberek számára építették; de a mint odabenn az egyszerű parasztfiukat a classicusokból felelni s a parasztleányokat zongorázni hallotta, bámulatában mind elfeledte a fejét kijövetkor aláhuzni.

S a kis sziklaváros nem éri be azzal, hogy a maga gyermekeit nevelje, még idegeneknek is menedéket tár fel. -20- Szegény székely fiuk messze földről vándorolnak Toroczkóra s ott adnak nekik ingyen kenyeret és tudományt.

S hogy mulatsága se hiányozzék a kis szigettanyának, még azon a héten szombat este, azok az emberek, a kik egész héten át dolgoztak, ellenség előtt álltak, Blanka tiszteletére nagyszerű hangversenyt rendeztek ott abban a tanodaházban, hogy arra a herczegi úrhölgy azt mondá, hogy olyan szépet nem hallott életében.

Blanka egészen új életmódot talált maga előtt: teljes ellentétét az eddiginek.

A Cagliari-palotában egyedül, elhagyottan élt, a világtól számkivetetten; környezete zsoldért hizelkedő, alattomban ellene áskálódó, kémkedő, renyhe had. Egyedüli látogatója a csábító szép kisértet, a vetélytársnő, a bűbájos dæmon; hálótársnője a zengő szoborkép; künn a társaságban cselszövény, hazug barátság, álszenteskedés, hizelgő irigység, s áldozatai fölött kaczagó boszúvágy. – A templomban bársonyba öltözött hölgyek, kik az imakönyvbe nézve suttognak egymáshoz forró szerelmi kalandokra s jéghideg politikai merényletekre kiadott jelszavakat: míg fenn a chorusban magasztos hangok éneklik Palestrina himnuszait, s azalatt a reducik a pápák síremlékeihez köszörülik orgyilkaik pengéjét.

Itt pedig egy közös házban lakó testvércsalád, melynek minden tagja munkában tölti el a napot s jól megszolgált kenyerét a közös asztalra felhordja. Minden öröm és gond közös mindenkivel. Az új családtag pedig kegyencze mindenkinek, a kinek az első belépése óta a ház küszöbén kedvét keresi a ház apraja és nagyja. Még dolgot is találnak a számára: tudják, hogy neki ez is öröm lesz. Az első naptól kezdve úgy szeretett volna segíteni mindenkinek: a konyhán sütni, főzni, a kertben a konyhanövényeket télire -21- elrakni; a majorházban a baromfiakat etetni; odabenn a gyermekek számára ruhát szabni, varrni; – de ezt mind nem engedték neki. Ehhez vannak mások, a kik jobban értenek. Találtak aztán ki a számára valamit, a mi egészen neki való volt. A családi számvivőséget. Kapott egy nagy könyvet, a mibe az ő feladata volt följegyezni a napi kiadásokat, a mosásba adott fehérneműt, a cselédek előlegezéseit, az apró bevételeket és a többi. Valami prózai lélek számára végtelenül unalmas feladat; de egy költői kedélynek valódi mulatság. Az annak olyan, mint a szárazföld a tenger istennőinek. Az egymás alá rakott számok: a sorok rímei s az egész teletölt oldal, végén a «summá»-val (ha jól kiüt) a legsikerültebb poéma! (Mikor én mulatni akarok, akkor én számadást csinálok.)

Egy ünnep abban a házban, a melyről Manassé azt mondta, hogy az nem átjáró ház találkozót tartó szerelmesek számára.

A ki Rómából jön, ugyan mire lehet az még kiváncsi templom dolgában? Találhat-e az még a toroczkói völgykatlanban valami újat?

Egyszerű fehérre meszelt négy fal, sima boltozattal. Két karzat a két végében, közepén a szószék, az előtt az Úr asztala.

Férfiak és nők, legények és leányok mind külön ajtókon jönnek be az Úrnak szentelt házba. Legelébb az ifju legények. Azok elfoglalják a karzatokat, az orgona karzatát a tanulók. Azután belépnek a családos férfiak életkor rende szerint. A legelső padsor szemben a szószékkel az előljáróké, a nép elnevezése szerint a «nagy fejüeké».

A szószék melletti baloldali padsorokat a város tekintélyes -22- családjai foglalják el. A legelső pad magával az Adorján-családdal teli van: egy másik a Zsakókkal, harmadik a Boslákkal, kiknek neveit, mint alapítókét, az iskolák aranykönyvei tartják megörökítve.

Blanka most látja a toroczkóiakat először ünnepi öltözeteikben. Hétköznap durva munkásöltöny van rajtuk, a férfiakon a ködmen, az asszonyokon a «muszuly».

Valami sajátságos, sehol másutt fel nem található viselet a toroczkói, csupán egy város népe számára kigondolva: valami vegyüléke a németnek és magyarnak.

Fekete, báránybőrrel prémezett dolmányok a férfiaknál, ezüst foglalatú carniol és amethyszt-gombsorokkal, miknek nyitott eleje közül kilátszik a finom bőrmellény, arra tarka czikornyák hímezve selyemmel, aranyfonállal; a derekat tenyérnyi széles piros bőröv szorítja át, szines szironynyal gyönyörűn kivarrva, s a délczeg öltözet fölé van vetve panyókául a sujtásokban gazdag kaczagány, magasra fölálló rókaprémgallérral, azt hatalmas ezüstcsattok tartják összekapcsolva a mellen: két oldalt hat sor ezüst boglár.

Ez a nép fényűző! Jól teszi! Saját tenyere izzadt értte, a miben pompázik.

Páris minden divatja nevetséges erőködés ahhoz a fantáziához, a mivel e földműves nép asszonyainak jelmezei dicsekesznek. A menyecskék islógos ingpatyolatja, a csipkék, hímzetek, fodrozatok remek összeállítása, az eszményi vállfüzők, zsinórövek, a prémes palástok, a redőgazdag fersingek, a classicus ránczvetésű gereznák, a selyem előkötények: kimeríthetlen változatait mutatják föl az asszonyi szép izlésnek, a mit tökélyre emel a fekete csipke-főkötő, festői hajlásokban átkötött fehér fátyolkendőjével.

Mikor a nők helyeiken ülnek, akkor jönnek be végre a negyedik, hátulsó ajtón a hajadon leányok, egyszerre, párosával, s két oldalt a nők háta mögött foglalnak helyet. -23- Utoljára jönnek a gyermekek. Gyönyörű phalanx! Murillo és Bernini angyalai: csakhogy elevenen.

Róma templomainak falai ragyognak a művész remekétől, de népe rongyos és szurtos. A toroczkói imaház falai meztelenek, de népének arcza ragyog a boldogságtól: az aranyat, a selymet, a dicsekedő pompát nem a szent szobrok, hanem az emberek viselik.

Az volt a Canova, az volt a Michel Angelo, a ki ezt a kődarabot kifaragta ilyen szobornak!

Egy durva, idomtalan kődarabot, mit a vaksors Ázsiából, vagy a finn pusztákról, vagy ki tudja honnan, szeszélyében ide hajított. Az «ember» boldogsága, a nép pompája az Isten házának legnagyobb dicsősége!

Az egyszerű ének után a lelkész föllép a szószékbe s beszél a gyülekezetnek – nem a csodákról, nem a mysteriumokról, hanem arról, a mit mindenki megért: hazaszeretetről; embereknek egymás iránti kötelességeiről, a munka áldásairól, Isten végtelen irgalmáról, a jótetteknek önmagukban föltalált jutalmáról.

Imájában megemlíti Jézust, mint Istennek szerelmes fiát, embereknek követendő mintaképét.

És nem tagadja meg az üdvöt és paradicsomot azoktól, a kik más úton, más csillagok vezetése mellett indultak azt fölkeresni.

Legelébb eltávoznak az egyház vénei, a férfiak, akkor felkerekednek a házasnők, s azok mögött akkor egyszerre előtünnek Toroczkó drága kincsei: az eddig rejtve volt hajadonok.

Mintha a «szépek könyvei», az almanachok sorbaszedett czím-arczképei elevenültek volna meg, úgy tünik elő száznál több eszményi arcz és alak egy csoportban.

Viseletük harmonikus egysége a fehérnek. Fehér irhabőr ujjatlan mente, fehér, kézcsuklóig érő bő patyolat ingujj, -24- fehér, sűrűránczos fersing, s az arcz körülkötve fehér fátyolkendővel. S az arczok ábrándképei a szépségnek, gyöngédek a színben, nemesek a vonásokban, változatosak a kifejezésben, csak a szűz szemérmetességben hasonlók egymáshoz, mintha mind egy családhoz tartoznának.

Hanem a hosszu hófehér sorban aztán feltünik egy-egy fényalak. Egy leány, a ki már menyasszony. Társnői fellegalakja között ezeregyéjszakai tündér. Viganójának bíborpiros kösnyői; aranynyal-ezüsttel gazdagon kihímzett vállfűzője, aranynyal áttört piros zsinóröve; a vállait, nyakát, keblét elfedő széles gazdag csipkék, az övébe feltűzött, hosszan lecsüggő színes selyemkendő, a felhajtott orrú piros szattyáncsizmák, a kézcsuklóit szorító gyöngyhímezett kösöntyük a népviselet remekét tüntetnék föl; de a homlokára tett párta még ezen is túlemeli azt, a tenyérnyi széles arany paszománt, mint egy korona fogja körül a ragyogó tekintetű főt, körüllebegve vállig leomló tarka szalagoktól, a mik közül büszkén kiválik az aranyvirágoktól rezgő mátkabokréta: a menyasszony büszkesége.

Blanka nem állhatta meg, hogy egy ilyen szép menyasszonyt templom után oda ne csaljon magához, apróra megbámulni araköntösének ragyogó pompáját.

Blanka azt látta, hogy itt százan vannak, a kik versenyeznek vele szépségben és szívjóságban. Jó szerencse, hogy még sem vetélytársak.

– Honnan veszi ez a nép ezt a pompát? kérdé Annától, bámulattól elragadottan.

– A csipkét, hímzésgazdagságot értem; ezt maga készíti: de hol veszi ezt a rózsával és liliommal kevert arczszínt! e gyöngéd modort, e szelid, finom hajlékonyságot?

– A toroczkói férfi nem engedi asszonyát, leányát durva munkába elegyedni; nem küldi a mezőre dolgozni. -25- Kiméli és őrzi a napsugártól. A nő csak házi munkát végez.

– De ha a toroczkói férfiak asszonyaik, leányaik finom szépségét nem engedik a napsugártól elbarnulni, ha selyemben, csipkében, aranyhímzett patyolatban járatják őket, ha növeldéket, tanodákat tudnak fentartani, micsoda mesebeli tündér kölcsönöz nekik erre elég gazdagságot? ezt kérdé Blanka Annától.

– Annak a tündérnek neve: a munka. Toroczkón, az Úr napjait kivéve, nincs pihenő nap. Mikor a természet téli álmát aluszsza, akkor a toroczkói férfiak lemennek a föld alá, ott folytatják a munkát. Azok a füstokádó fekete sánczok az út hosszában az ő kincstáraik: a vasbányák, a kohók. Több mint félezred év óta hordják fel a vasat a bányákból s az messze földön hirhedett legjobb vas. És minő fáradsággal termelik és készítik azt el! Egyszerű, öneszükből feltalált gépeiket egyedül a patak hajtja, a legtöbb munkát emberkéz végzi, századokról-századokra pihenés nélkül. Ez az ő kincshordó tündérük. Nyáron át nehéz fáradsággal mívelik a sziklába vágott szántóföldeiket, s ha rossz időjárás, jégeső, fagy elpusztít mindent, a mit a föld fölött talált, megmarad a mi a föld alatt van: a vas, s a mi az arany kalászban elveszett, visszaadja a vas. Ez mindig egyformán terem, annak mindig van ára. Toroczkónak vasba van vésve a multja, vasra van építve a jövendője.

– És én azt hiszem, hogy az a vas benne van itt a légben, a vízben, a növényben és az emberek szivében, lelkében is.

Az ünnepélyes ájtatosság után Blanka felkérte Bertók és Áron bátyáit, hogy menjenek el vele tanukul a lelkészhez. Ott kijelenté áttérési szándékát. Tudtára lett adva, hogy két heti időt szabott a törvény elhatározása meggondolására. Ha változatlan marad az, jelenjen meg ott ismét. -26-

– Még két hét! sóhajtott fel Blanka. S aztán még hat hét a válóperig!

– A törvény azt rendeli, hogy annak, a ki válópert indít, vagy itt kell lakni Erdélyben, vagy pedig itteni birtokosnak kell lennie. Ha tehát itteni birtokos lennél, akkor nem kellene tovább várnunk, mint míg a consistorium összeül, s kimondja, hogy a római curia által hozott itéletet érvényesnek találja az elválásra nézve: az újra összekelésre aztán nem kell engedély.

Áron meg volt akadva. Azt nem felelhette, hogy Manassé «mondta», mert ez hazugság lett volna: az igazat sem árulhatta el, hogy mit látott és olvasott Manassé tárczájában? mert akkor minden egyébről föl kellett volna világosítani Blankát; tehát igazi székely óvatossággal azt felelte e kérdésre, hogy «mondódott».

– Igen. Manassénak hozományul. Ő azt mondta, hogy új pályát akar kezdeni: bányász lesz.

– Tehát veszünk egy vasbányát; azt a te nevedre kereszteljük s az akkor mindjárt gyémántbánya lesz.

A vétel még az nap megtörtént. Egyikét a városhoz legközelebb -27- eső tárnáknak elkeresztelték Blanka nevére, s kocsikon kimentek azt átvenni.

Estére az áldomását is megülték a birtokbavételnek. Mert az egy Istent hivők és az angol puritánusok között az a nagy különbség van, hogy a míg ezeknél a vasárnap a zárkózottság rideg napja, addig amazoknál az öröm és vígasság határideje. Akkor a leányiskola termeit kiürítik, átalakítják tánczteremmé, czigányt hozatnak s hajadonok, menyecskék és ifjak esti harangszóig tánczolnak ártatlan jókedvvel. Korcsma, tivornyaház e városban nincsen. A mulatság a falu véneinek gyönyörködő szemlélete mellett folyt le.

Az Adorján-házban is mulatság volt tehát ezen a napon. A bányavásár áldomását ülték. Áron bátyának is nagy kedve csucsorodott, hogy lehetett tréfálni vele.

Régóta suttogtak egymással titokban valamit, a mi a szemjárásból s a félbeszakított beszédekből itélve, nyilván Áron bátya ellen tervezett cselszövény volt.

Most már Áron megszeppent. Igazi székely volt, a ki tudja, hogy az igéret: adósság, s azért jó azzal takarékosan bánni.

– No már tudom, hogy miben mesterkedtek? Látom -28- arról a te fitos orrocskádról, Anikó hugocskám, hogy mi bolondra akarsz rávenni? Azt akarod, hogy tánczoljam el az igaz székely tánczot!

Az pedig egy igen furcsa táncz, arra a nótára, hogy: «Az én csizmám disznóbűr!» Hires jó kedvének kell lenni a székelynek, hogy azt valakinek bemutassa; mert az nagyon tréfás táncz. Komoly annak, a ki járja, de a ki nézi, mindig kaczag rajta.

– Hamis a zuzád! Már el akarod velem járatni! Pedig megmondám, hogy nem tánczolom el, míg lakadalom nem lesz a háznál. Csitt, te leány! Szólj te asszony! Inkább a te kivánságod teljesüljön.

– Mit hozzak rá gyémántom? Elhozzam a kolozsvári Salamon bandáját? hozassak csimpolyást?

– Hát akkor az, a mire mi ketten kérünk tégedet: hogy – hívd meg a lakadalmamra Zenóbiát is.

Az öreg székely azt gondolta, hogy ez elől az orozva tett megtámadás elől legjobb menedék lesz a futásban. Megfordult s megszaladt.

De a két asszonycseléd elfogta s nem ereszté ki a keze közül. Exequálták rajta az igéretet.

– Inkább elmegyek a püspökhöz, elhozom a dispensatiót -29- a számodra, s két héttel megrövidítem a várakozási időt.

– Nagy bolondság volt tőlem! De még nagyobb tőled, hogy rá emlékezel. Hiszen ha igértem, hát meg vagyok fogva. De látod, Salométól sem volt szép, hogy apjától, Heródestől, Keresztelő János fejét kérte ajándékba.

Áron bátya megfenyegette keményen a görcsös mutatóujjával Anikó hugát. Könnyű volt kitalálnia, hogy az beszélte el Blankának Dávid és Zenóbia szerelmi idylljét: aztán meg azt is, hogy ebben a családban Áron bátya a «tribunus plebis»; ő gyakorolja a «vetót», s a melyik testvérének a házasságába bele nem egyezik, annak nehéz állapotja van. Ezt kell meghódítani.

– De rögtön velünk kell jönnöd a szobánkba. Ki tudja, mikor kapunk megint ilyen jó kedvedben. Mi már megirtuk a meghivást.

– Természetes. Biz az nagyon természetes. Hát már most én mit csináljak?

S a két ifju hölgy addig nem ereszté el Áron bátya karjait, míg át nem ment velük közös szobácskájukba. Ott alája tolták a himzett tabourettet, kezébe adták az irótollat, -30- meglineázták előtte a helyet a papiron, a hová a nevét kell pingálnia, s széles vállára fektették két felől a fejecskéiket, mindaddig, a míg a levelet aláirta.

Megtörtént. A toll utolsó vonása olyan tintakartácsot fecskendett maga körül, hogy az tökéletesen kifejezte Áron bátya érzelmeit ebben a pillanatban.

– El sem olvastad, mit irtál alá! enyelgett vele Blanka. Hátha halálitélet volt?

Áron ránézett szörnyű komoly arczczal, s széles tenyerét rátéve a levélre, szomorúan mondá:

– Nagy bolondságot csináltam mai nap. De hát a te kedvedért még azt is megteszem, gyémántom.

– Tehát Manassé menyegzőjén poharat koczczintunk egymással, én és Ciprián! – A zalathnai napok után!

VI.

Mik voltak azok a zalathnai napok? Egy névtelen történet, minőket földdel betakarni szeretünk, s a kizöldült pázsitot nem bolygatjuk fölöttük. Azt mondjuk: a végzet keze volt; annak méltóztatott egyszer az «embert» mint elemi csapást mutatni be a világnak. Árvíz, jégeső, tűzokádók lávája emberalakban.

Hogy Toroczkó új vendége előtt titokban lehetett azt tartani, a mi hozzá oly közel történik, annak igen egyszerű magyarázata van. Nem voltak hirlapok. Kolozsvárott -31- a sajtó megszüntette működését, s Magyarország felől nem volt postajárás.

Hanem ha távolabb elmegyünk a szinhelytől, majd ott megtudunk belőle valamit.

Férje Caldariva marquis valóságos nápolyi főnemes volt. Keze által a szép Cyrenéből valóságos marquisnő lett. S a nápolyi udvarnál ez elég czím volt az elfogadtatásra. Igaz, hogy Caldariva Rozina ellen nem is lehetett akkor semmi olyan vádat felhozni, mely előtte a magasabb társaságok bejáratait elzárja.

Mikor a marquist az a baleset érte, melyet már említettünk, a gyászos özvegy Rómába költözött. Ott ismerkedett meg Cagliari herczeggel, a kinek azután később bizalmas barátnéjává lett.

Még Rómában nem érezte a viszonyok semmi közvetlen hatását az életben. Diplomaták és főpapok csak úgy látogatták salonjait, mint azelőtt s a vatikáni fejedelem mellett nincs fejedelemnő, a ki scrupulosus legyen megválogatni a hölgyeket, a kik előtt nyitva vagy zárva kell lenni a «boscaretto»-nak.

Hanem a mint Cagliari herczeg felköltözött Bécsbe s a szép marquisnő is egyidejüleg a fővárosba tette át székhelyét, nagyhamar tapasztalá, hogy az ottani magas regiókban sokkal hidegebb a levegő, mint az olasz kapitálékban.

Caldariva marquisnőnek nem volt elég a magas czím, hogy minden ajtó megnyiljék előtte. A bizalmas viszony közte és Cagliari herczeg között olyan volt, mint a pókháló a korona ágain. Azt le kellett onnan tisztítani.

A marquisnő bizonyos volt a felől, hogy a herczeg nem tud az ő bűvköréből menekülni soha többé: azért azt a tanácsot adta neki, hogy házasodjék meg. -32-

Ő maga választotta ki számára, a kit nőül vegyen: a kolostorból csak akkor kikerült Zboróy Blanka grófkisasszonyt.

Annyi czélt elért vele, hogy a herczeg megnősülése által a saját hirnevének hiányosságai, úgy a hogy, tatarozva lettek. A külső tisztesség meg volt mentve.

Cagliari herczeg, mint diplomata igen becses személy volt a sorsintéző körökben: közbenjárása által sikerült egy meghivót kieszközölni Rozina számára is egy udvari bálba.

Az akkori bécsi udvari bálok feszes etiquetteje erős ellentétet képezett a nápolyi mulatságok kedélyes fesztelenségével szemközt.

A szép marquisnő elég érzékkel birt észrevenni azt, hogy őt ott lenézik. Ez még nem elég erős szó. Nem látják meg.

A sorba állított szép élő karyatidák mindenfelé fordulnak, csak ő feléje nem.

A feszes rendben fölállított cercle átelleni oldalán megpillantja az ifju Cagliari herczegnőt. Valóságos gyermek még. Mosolyog, köszönget jobbra, balra, hanem mikor átellenesére kerülne a tekintete, – akkor lesüti a szemeit és elkomolyodik, vagy átugorja azt tekintetével.

A marquisnő megjegyzi magának, hogy ez a nő tudja azt a mesterséget, hogyan kell valakit meg nem látni? annyira meg nem látni, hogy vonásaira se emlékezzék, ha valaha összejön vele.

Azután elkezdődik a táncz. A vendégcsoport közül felszinre kerülnek, a kik eddig háttérbe voltak szorítva: a fiatal hadnagyok és cancelláriai fogalmazók, a kiknek feladatuk az ünnepély tánczrendi részét gyakorlativá tenni, a szertartás mestere bemutatja őket a szép élő szobroknak is; azok egyenkint lejtésre kelnek, selyemuszályaik kört seprenek a sima parquetten, – csak a szép Cyreneért nem jön senki. Az egész walzert végig nézi. -33-

Most a zenekar a franczia négyes előjátékát hangoztatja: az ifju urak sietnek foglalkozni, a tánczoszlop alakul; a szép Cyrene megint ott marad, mintha ő volna egyesegyedül márványból.

Ekkor egy festőmintának való szép ifju alak válik ki a tétlen vendégtömegből s a szertartás rendezőjével odavezetteti magát a marquisnőhöz.

Ohajt abban a szerencsében részesülni, hogy a szép urhölgygyel egy chassée croiséet ellejthessen.

A franczia négyes jó suttogási találkozó. A szövevényes csoszogó táncz alatt annyira mentek egymással, hogy a marquisnő felhatalmazta Vajdárt, hogy őt meglátogassa.

Ez ifju az ő reputátióját mentette meg, mert a hivatalos báli tudósító kénytelen lesz a marquisnő nevét is fölemlíteni, midőn a française tánczoszlopának résztvevőit az az utókor számára megörökíti.

Diadalát csak az utolsó táncz-ábra zavarta meg. A «láncz»-ban minden találkozó kezét nyujtja egymásnak sorba, s mikor Cagliari herczegnő találkozott a szép Cyrenével, csak a legyezőjét nyujtá neki, és megint nem nézett rá.

Talán egész öntudatlanul tette. Talán másnak sem adott kezet. Talán nem is tudta, mennyire megsértett akkor egy nőt? Talán azt sem tudta, hogy az egy olasz nő, s az olasz nők között az, a kit a világ a «szép Cyrene» névvel tisztel meg és gúnyol?

Azt pedig, hogy minő átkos ellentéte van ezen nő csillagának az övével, bizonyára ép úgy nem ismerte, mint a hogy nem ismerik az angyalok a hét fő bűnt.

Nem sok időre ez első találkozás után Vajdár Benjámin elhagyta a szerény subalternus állomást az udvari cancelláriánál, hogy Cagliari herczeg magántitkárja legyen. -34-

Azon időkben egy dúsgazdag főúr magántitkárjának állomása a legnevezetesebb közhivatalokkal versenyzett.

Vajdárt kora ifjuságától kezdve üldözte az élvvágy, a gyönyörvadászat, az urhatnámság. Ezeknek a rossz ösztöneinek sok lelkiismeretbeli kérdést alárendelt.

Menyegzője ki volt már tűzve Annával s ő az utolsó napon irta meg, hogy visszalép. Az egész család együtt volt már, vártak reá, s helyette a kegyetlen levél érkezett meg.

Azt nem is tartotta szükségesnek tudatni egykori jótevőivel, hogy egyuttal hitét is megváltoztatta. Ez nagyon természetes volt. Cagliari herczeg nem tarthatott unitarius titkárt.

De átesküdött volna ő már akár phansigarnak is, a mióta annyira elveszté eszét, hogy a főurának mind a feleségébe, mind a barátnéjába belészeressen.

A marquisnő ismerte mind a két őrültségét s táplálta mind a kettőt, kápráztató reményekkel.

Vajdár, mikor valami gyönyörvágyat kellett kielégíteni, nem igen volt scrupulosus annak megszerzésében.

Az úrkodás és bonvivant életmód a fiatal embert odatántorítá, hogy megismerkedjék az uzsorásokkal.

Azok pedig előrevigyázó urak. Tudják, hogy egy fiatal hivatalnoknak, a ki hazulról semmit sem várhat, nem sokat ér az aláirása.

Benjamin nem sokat tusakodott magában a lelkiismeretével, hogy a hozzá legközelebb eső jó barátja nevével adjon a saját magáénak nyomatékot. Utánozta Manassé nevét a váltóján. Hiszen leendő sógora volt és igen jó ember, a ki ha megtudná is, megbocsátana érte; de meg hitte is, hogy az soha sem fog napfényre jönni. Az uzsorás becsületes ember, a kinek a szavában bizni lehet. Ha egyszer az megigérte, hogy a letett váltót senkinek nem fogja mutatni: hát akkor nyugodtan lehet aludni felőle.

Mikor aztán a herczegnél hivatalba lépett s egyszerre nagy pénzelőleget kapott, az első dolga az volt, hogy -35- az uzsoráshoz siessen, azokat a bizonyos váltókat kifizetni.

A pénz férfia megvigasztalá nagyon: nem kell már azokat kifizetni. Neki bizony egy kis pénzzavara volt; szüksége volt a jó papirjait folyóvá tenni: a letett váltókat elvitte ahhoz az úrhoz, a kire utalva voltak, s ez igazi gavallér ember, kifizette azokat első látásra.

Az ő hamisított váltóit annak az embernek a kezébe juttatta, kinek a testvérét ő épen az idő alatt oly csúful meggyalázá. Odaadta a nyakára hurkolt kötél végét a legkeserübben megbántott ellenségnek.

Ez ember őt most üldözheti az egész világon keresztül s még csak azzal sem segíthet magán, a mivel férfi férfi ellen szokott föllépni, ha egy lánczot ketté akar szakítani, mely őt akadályozza: még csak meg sem ölheti. Hisz a kihivásra elég annak fölmutatni a hamisított váltókat s nem lehet párbaj.

Vajdár megjelenése a Cagliari-palotában nyilt kitörésre hozta a herczegi házastársak közt lappangva izzó ingerültséget; egy délután a herczegnő elhagyta a palotát s egy nevelőintézetbeli barátnéjához menekült Magyarországba. Onnan indítá meg a válópert férje ellen.

A közbejött nagy politikai fordulatok aztán fölforgattak minden eddig létező rendet. A világnak nem volt gondja a herczegek magánéletében előforduló botrányokra, s a főudvarmesterek, a mióta a «tisztelt polgártársak» talpai otthagyták a nyomaikat a fényes parquetten, nem válogattak többé olyan nagyon a marquisnőkben.

A herczeg válópere – még inkább a római események – aztán Rómába szólíták a herczeget, titkárját és barátnéját.

Az a gondolat a marquisnő agyából került ki, hogy megfordítsák az eddigi viszonyt a két nő között, s az elválás után Blankát Vajdárhoz adják nőül, kit a szerelemszomjas herczeg kész volt fiává fogadni – ilyen eredményért. -36-

Hanem aztán önmaga elrontotta megint az egészet. Lehet, hogy Blanka miatt nehezen kivihetőnek találta a cselszövényt. Nyomára jött Blanka vonzalmának Manassé iránt. Most azután más tervet főzött ki. Egészen nagyra nevelni Blanka szivében azt a szenvedélyt s bukott nővé tenni őt általa.

A curia itélete a válóperben a marquisnőre nézve is kényelmetlen lett. A herczegnek nem lehetett újra nősülni, a mig elvált felesége él.

Most már nem volt elég, hogy megalázza, összetörje azt az asszonyt, most már az kellett neki, hogy el is temesse.

Úgy is halott volt már. Annak egy nappal több, vagy kevesebb ezen a világon nem sokat számít már.

És akkor egy csodatevő varázsló rábeszéli ezt a halottat, hogy hagyja el a sírboltot s kezdjen el egy új életet az Isten szabad ege alatt s az bejelenti egész naiv őszinteséggel, hogy ő neki bizony megtetszett ez a szép világ s visszaküldi koporsóját az elvált urának, az özvegyi évdíj aranyaival s a szentszék itéletének papirhamvaival együtt.

VII.

A míg a Tisza partján, a Kárpátok között, az erdélyi havasok völgyeiben folyt a vér, a nagy császárvárosban csak úgy nem maradt el a farsang, mint más esztendőben. S a tánczvigalmak legelsője, a mit a hirlapi fáma előre elhiresztelt, a Caldariva marquisnő tánczestélye volt. Még akkor a gazdag főurak voltak a társadalom tónadói; az egyenlőség korszaka nem tolta helyükbe a – fényüző finánczbárókat.

Az olasz asszony izlése túlfinomitá a megszokott mulatságot. Az ő termeiben nem csak tánczot és pezsgőt talált a vendégsereg; hanem isteneknek való mulatságot is. -37- A kor hirhedett művészei voltak megnyerve az estélyek számára; a hasonlíthatlan Alboni, a hegedüművész Vieuxtemps, kit kétszeresen érdekessé tett az, hogy Budapesten a magyarok, a miért szerződése ellenére a német szinpadon is fellépett, kifütyülték; Elszler Fannynak egy fiatal növendéke (állítólag leánya), ki félévi ragyogás után a művészi pályáról végkép letünt, s a mi legnagyobb zajt ütött azon idő tájon Európában, Kobler automat-szinháza, melynek alakjai minden gépezet nélkül tánczoltak, lejtettek, maig is kitalálhatlan mechanismus bűvészete hatalmával. Ezeket mind egyesíté a Caldariva-palota estélye, melyre a bécsi társaság színe-java hivatalos volt.

A mulatság fényes volt és hevélyes. A házi nő ünnepelt királynője volt a mulatságnak, a kit mindenki tömjénezett.

Mikor az utolsó vendég is búcsút vett s a zenekar a finale ábrándját hangoztatta, a ház úrnőjét karonfogva vezeté Caldariva herczeg pompás boudoirjába.

– Hogy van ön megelégedve az ünnepélylyel, királynőm? kérdé a herczeg dicsekvő hizelgéssel.

– Sehogy sem, felelt rá a marquisnő, legyezőjét, karpereczeit lehajigálva az asztalra.

A keztyüt, mely nem akart könnyen lejönni kezéről, lerepesztette, úgy tépte le róla.

– Nem vette ön észre, mondá a marquisnő, hogy egyetlen egy udvarképes alak nem volt a megjelentek között. Még az udvari szinház tagjai is kimentő leveleket küldtek a saját becses személyeik helyett. Épen azok, a kiket akartam itt látni, tündököltek jelen nem létükkel.

– Nálam van a gyász, uram, nálam! mondá a marquisnő -38- indulatosan, s gondatlanul szórta le hajfürtéből a gyöngysorokat, nyakáról a gyémánt rivièret, s hogy corsettejétől hamarább szabadulhasson, ollóval vagdalta szét a füző selyemzsinórt, s aztán a földretaposott bálruha helyett egy bő burnuszt kerített magára. Meddig fog e megaláztatás még tartani?

A marquisnő ajkait pittyeszté, s lehütő tekintettel nézett a maga bolondjára. Olyan rút szájat tudott csinálni és kiállhatatlan órredőket, mikor boszús volt, hogy az embernek rosszul esett reá nézni.

– Esküszöm önnek, mondá a herczeg, hogy a mely napon elvált nőmnek halálhirét veszem, másnap kihirdettetem eljegyzésünket.

– Akkor még nem ismertem az itteni szokásokat. Azt hittem, hogy jobb lesz szabadnak maradnom. Önnek a házában lesz egy hosszantűrő martyr, a kinek a hallgatása elfed minden titkot, s az nekem szabadalmat ád. Nem tudtam, hogy itt még az asszonyok számára is van titkos rendőrség. De hát utoljára is nem tudott ön végkép megszabadulni ettől az asszonytól?

– Én mindent elkövettem, hogy a curia kedvezően itéljen. Követtem önnek a tanácsát, hogy a nőt a kegyelem útjára vezessem. Mi hiusítá meg mindezt? Most ki van ránk mondva az itélet. A meddig ez a nő él, addig sorsunkat el nem fordíthatjuk.

– És meddig fog még ez a nő élni! – kiálta fel szikrázó dühvel a halavány alabástrom alak. -39-

A szép Cyrene közel simult hozzá, s fejét vállára téve, halkan sugá fülébe:

– Nem tudom, szólt a herczeg, arczát félrefordítva, mint a ki nem mond igazat.

– Lássa ön: én nem bocsátom el őt olyan könnyen a szemem elől. Ön otthagyta őt Rómában, jól odalánczolva őt börtönéhez. Feje fölött kifent kések, lába alatt kaszatömlöcz; árulók, orgyilkosok körülötte; lázadás, gyujtogató népharag közepett. Már ott ugattak az ablaka alatt Jezabel kutyái! Én tudtam, hogyan kell ettől az asszonytól megszabadulni.

– Ekkor egy ember, a ki senki – egy pont, egy zérus, közé csap a játéknak s halomra dönt mindent. Igen, mert ez a senki, ez a pont, ez a zérus mégis volt valami, mi több egy herczegnél, egy fejedelemnél: – egész férfi! Ez elvitte magával Rómából azt az asszonyt.

– Azt gondolom. – A sors másodszor is belevezette őket a kelepczébe, a miben annyi más ember otthagyta az életét. Triesztben három óráig voltak a haditörvényszék és rendőrség hálófonalai között. Ha négy óráig maradtak volna ott, bizonyosan megfogta volna őket a háló. Csak az útleveleiket kellett volna hamarább elolvasni valakinek, hogy megtalálják az okot, a miért az ember a czinterembe vándorol. Azonban, mire ez valakinek az eszébe jutott, akkorra már az az ember, az a semmi, az a férfi! elvitte őt magával. Gyalog mentek a Karst sziklaösvényein keresztül.

– Olyan nagyon szeretik egymást, hogy nem fognak öngyilkosokká lenni, hanem tovább élnek, hogy tovább szerethessék egymást. Eleinte azt hittem, hogy úgy fog -40- végződni a drámájuk, a mint hasonló kedélyű embereknél szokott. Turbékolnak, epedeznek, édelegnek s mikor azt látják, hogy nem lehetnek boldogok, hogy a sors ellen hasztalan küzdenek, akkor egy szép este bezárkóznak egy szobába s reggel mint szép halottakat találják meg őket. Még mást is reméltem. Hisz nem vagyok oly kegyetlen szivű. Azt hittem, el fognak szökni együtt más világrészbe. Onnan majd egyszer a nőnek halálhirét fogjuk venni. Nem lesz igaz: ők álnév alatt elrejtőznek, de nekünk a hivatalos hír elég lesz bizonyítékul. Cagliari herczeg keze felszabadul a rávert bilincsből s akkor aztán válaszolhat arra a kérdésre, hogy vajjon a szép Cyrene több-e rá nézve, mint egy szép játékszer?

– Fölösleges eskü! Legalább egyidőre az. Ön megkapta Zboróy Blanka levelét?

– Nem jutott el hozzám. Én még a deczemberi havi illetményét elküldtem neki Vajdár által Rómába: ötezer skudit.

– Hahaha! Önnek derék fogadott fia van, mondhatom. Önnek a leveleit utasítás szerint ő szokta fölbontani. Erre az egyre elfeledte önnek a figyelmét fölhívni. Annak aztán megint nem ő lesz az oka, ha a mostani olaszországi állapotok mellett egy ötezer skudis küldemény, mely a czimzettre nem talál, úgy elvész, hogy nyomára nem lehet akadni. – Ez igazán geniális kölyök!

– Hanem azért ne veszszen ön vele össze. Nekem vett rajta gyémántokat. A családban maradt a vagyon. Arról a levélről nekem már novemberben tudomásom volt.

– Azt, hogy lemond az apanageáról, újra férjhez megy, -41- s minthogy ez nem megy templombontás nélkül: áttér a jegyese hitére.

– Én ezt a hatvanezer skudit ezentul önnek adom, szólt a herczeg, hizelgőn fonva karját a szép hölgy vállai körül.

– Uram, ne érintse ön a kezemet! szólt az, elhárítva magától az ölelést. Ha volt bátorsága «egy» nőnek azt mondani önnek a szemébe: itt a herczegi koronád, meg az aranyaid: szedd fel! nekem nem kellenek, én akarok egy «egész» embert, a ki nekem uram és királyom! hát akadhat ön még egy második nőre is, a ki ezt szintén megteszi.

– De hát mit kíván? Csináljam én is utána azt, a mit Zboróy Blanka tesz? Legyek önnel együtt protestánssá, hogy aztán mi is megesküdhessünk?

– Bizony, majd azt mondtam rá, hogy tegyen úgy! Úgy hiszem, hogy ha egyszer az «advocatus diaboli» előtt védeni kell a földön elkövetett bűneinket, az ön tréfájára könnyebb mentséget találna, mint a mit én tervezek.

– Nem is rosszat. Hogy a szerelmes pár czélt érhessen. Toroczkóra kell haza jutnia. Nyomrul-nyomra kisértem eddig az útjokat. Erdély felé tartanak, annyi bizonyos. Ott a hegyek között van a galambpár fészke, a melyben meg akar huzódni. S azok a körül fekvő erdők most tele vannak kányákkal, héjákkal!

Az öreg roué szerette magát kegyes embernek mutatni, a ki fél az éjszakai rémektől, hisz a babonákban. Nem szerette, ha egy szép hölgy halálról beszél előtte. -42-

– Még most csak gondolok; szólt a szép Cyrene. S lehet, hogy a gondolatom is teljesül. De ha nem úgy lesz, akkor majd tenni is fogok.

Azzal elővette azt a nagy katonai térképet, melyen Erdélynek minden hegye, völgye, még elszórt csárdái is mértani pontossággal vannak följegyezve. Több hely beleszurt gombostűkkel volt megjelölve.

– Itt a völgykatlanban fekszik Toroczkó. Körülötte ezeket a pontokat tartják megszállva a fölkelők. Hallott ön már valamit a viselt dolgaikról?

– Azok nem mesék s borzad tőlük, a kinek gyönge szive van. Én nem. Mit gondol ön, hogy ha egy ilyen borzasztó mesének a szinhelyére tévednének a mi menekültjeink, mi történnék velük?

– Ott nem védi meg őket az angyali szépség. Azok ott gyorsan itélnek és végrehajtanak.

– Valóban! Valóban! Ön olyan hangon mondja azt, mintha egészen másutt járnának a gondolatjai. – Meglehet, hogy önnek a felesége már ebben a pillanatban valamelyik kutnak a fenekén fekszik.

– Rettenetes csak az volna, ha igaz lenne s nem volna senki, a ki a tényt be tudja bizonyítani. Erről gondoskodtam én.

– Ne rémüljön el! Én nem tettem semmit. Én csak engedem őket menni a maguk utján. Ha elbuknak, nem az én hibám. Én csak arról gondoskodtam, hogy ha balsorsuk utóléri őket, erről bizonyítvány legyen a kezemben. Csak nem tart ön Fredegondának, Lady Macbethnek, Borgia Lucrétiának?

– Igen egyszerű úton és módon. Erdélyből minden -43- ily rémeseményről a legrészletesebb tudósításokat küldik meg a hadügyminiszteriumnak.

– Olyan hű emberek, a kik a hadviselésnek azt a nemét rosszalják. Azokban a tudósításokban fel vannak sorolva az áldozatul esettek nevei mind! Én e leveleket megkaptam másolatban.

A marquisnő felnyitá pompás, teknönczhéjjal kirakott szekrénykéjét s egy rózsaszín szalaggal átkötött iratcsomagot vett ki belőle.

– Ne ijedjen meg, herczeg. Nem lehet ez iratokat olvasni. Titkos irásjegyekkel vannak fogalmazva.

De a herczeg mégis fölkelt az asztaltól, mintha egy sírboltot nyitottak volna ki előtte, s annak a kisértetei emelkednének ki eléje.

A szép Cyrene vette észre a hatást, s most már úgy tett vele, mint az állatszelidítő a meghunyászított oroszlánjával, mikor a nyers hust szájához veri s korbácsot ad neki helyette.

A marquisnő felnyitott egy iratot s nevetve olvasott fel belőle egy pár sort. Az természetesen úgy hangzott, mintha sanscrit nyelven lett volna irva: semmi értelme nem volt. A herczeg fülében mégis úgy hangzott az, mint valami rettenetes varázsmondat.

Aztán csábító mosolylyal dült oda a vállára a szép hölgy, s bársonyujjaival megczirógatva az állát, azt mondá neki:

– Hanem ha egy kellemes éjt akar ön az oldalam mellett eltölteni, ha van önnek vágya egy rendkivüli, nem mindennapi emberek számára fentartott gyönyörben részesülni, akkor szerezze ön meg nekem a hadügyérségtől e levelezések titkos kulcsát. Akkor ketten egymás mellé ülünk. Ön nekem kibetűzi az iratok tartalmát. Gyönyör és borzalom küzdenek egymással. Meglássuk, melyik lesz -44- erősebb? – S ha aztán «egy nevet» talál ön felolvasni előttem, a melyre várok: akkor majd megtudja ön, hogy milyen az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának a lábát csókolja.

A herczegnek a hideg veríték gyöngyözött a homlokán. A hölgy leveté magát a kerevetre, állát tenyerébe fektette és kaczagva ingerkedett.

– Nos, uram, az idő még nem késő; csak éjfél után három óra. Ilyenkor legjobban lehet a hadügyminiszteriumban értekezni valakivel. Kevés ember van jelen. Legjobb óra a bizalmas kérdezősködésre. Én visszavárom önt, ha tetszik visszajönni. Ha alva talál, csak e szót mondja: «erdélyi hirek» s én fölébredek és figyelni fogok. Visszavárom önt. Adieu!

S aztán hajtatott, nem a hadügyminiszteriumhoz, hanem a Sperlbe, a hol még akkor tánczoltak a herczegasszonyok, a kiknek csak keresztneveik vannak.

VIII.

Különösen fanyalgó kedvében volt. A míg a fiatal leány dolgait végezte úrnője körül, az minden rigolyáját éreztette vele, a mivel csak egy bálból kedvetlenül hazatért asszony rendelkezik.

Mikor a haját kibontotta, minden kis hajmeghuzásra felkiáltott s tenyerei gyorsaságával fenyegetőzött.

A komorna gondolta magában: «ma megint drága napunk lesz: egész reggelig nem hagy lefeküdni, folyvást talál valami parancsolni valót».

A marquisnő olyan mozdulatot tett, mint a ki meg van lepetve, s az órára tekintett.

A komorna kapott rajta, hogy valaki mást fognak szidni, nem őtet, pedig most megérdemelné, mert a marquisnő -45- gyors mozdulata következtében ugyancsak berántotta a bontó fésűvel a haját. Igyekezett árulkodni a másikra.

– Bolond óra ez! Hármat mutat s tizet üt. Ritkán üt és akkor mindig tízet.

– Hallotta ön már ezt az órát máskor is ütni? kérdé a marquisnő bizalmasra váló érdeklődés hangján.

– Csak az imént is egy órakor éjfél után, hogy a kandallót felszítani bejöttem. Akkor is tizet ütött.

– Ez egy nagyon régi óra. Az ütőgépezete elromlott s semmi órás nem tudja megigazítani. Akkor üt, a mikor eszébe jut. Pedig zenemű is van benne, a mi háromféle operából játszik. Menjen oda Fanchette, nyomja meg azt a veres korállgombot az oldalán.

A komorna tette, a mi mondva volt s arra az ódon óra elkezdett egy minden divatból kiment nótát nagy álmosan leőrölni.

A marquisnő erre csupa nyájasság és figyelem lett a komornájához. Azt mondta neki, hogy késő az idő, ő már álmos, most hagyjon mindent szerteszét heverni, s úrnője haját félig felbontva, menjen aludni s holnap délig be ne jőjjön.

«Igazán szeszélyes asszony!» mondá magában a komorna, a mint megcsókolta azt a kezet, melyet az imént a tenyerével megfordítva, most pedig kegyteljesen nyujtának felé, s aztán sietett megfogadni az utasítást.

A marquisnő pedig, a mint egyedül maradt, félig szétbomlott hajfürteit egy kis csipkefőkötő alá szorítva, az órához sietett.

Az egy ügyes antik-utánzat volt, a minőt Velenczében gyárilag készítenek, czifra faragványu álló tokkal, Jean Jouvence modorában. Műértő az első tekintetre kitalálja, hogy nem igazi antik.

A marquisnő egy kis aczélkulcscsal fölnyitá az óraállvány ajtaját s aztán elkezdett nevetni. -46-

Nevetésére másik nevetés felelt s az óraajtón át belépett egy férfialak. Vajdár Benjámin volt. Az antik óra csak egy rejtett bejárat álczája volt! az óraütés a jel, hogy a kit várnak, itt van, s a zenehang a felelet, hogy várják, bejöhet.

A látogató meg akarta csókolni az úrhölgy kezét, az pedig a helyett a kezére ütött negédesen.

– Ah! – Most egyszerre villogni kezdtek a szép hölgy bágyatag szemei. Ez már kedves szó. Úgy ülj ide mellém, kis szamaram.

Ez a szó egészen átváltoztatá a nőt: minden tagjában nyugtalanság, minden vonásaiban izgalom látszott. Odavezette karöltve Benjámint a kerevethez, mely előtt egy gyöngyház-mozaikkal kirakott asztalra dobva hevertek az említett levelezések s odavonta őt maga mellé.

– Jupitert riasztottam el velük az imént. (A herczeget egymás között Jupiternek hívták). Nagyon földi gondolatjai voltak ő istenségének, s olyankor semmi sem téríti vissza olyan gyorsan az égiekhez, mintha a halálról beszélnek előtte. Az is elég neki, hogy tőlem elfusson, ha a fehér köntösömön fekete csipkét lát. Mi lássunk hozzá, mi van a kriptaajtón belül?

A nő szinte lázban volt az izgalomtól, a mint e fárasztó, lassu munka lepergett előtte. A cryptografia kulcsával egyenkint kellett a szavakat kibetűzni. Eleinte oda tette a két kezét Benjámin vállára s úgy leste a kibonyolított szavakat és mondatokat, annak a vállán keresztül nézve. Majd nem találta ezt elég kielégítőnek, akkor odaült vele szemközt, hogy a felolvasó arczvonásairól olvashassa előbb a kitalált szavak értelmét. Odatámasztotta arczát a tenyerébe, -47- úgy bámult az irásfejtő ifju ajkaira. Szemeiben, mint bűvös tűz, ragyogott a lámpa fénye.

S a fölnyitott lap valóban megannyi kriptaajtó volt s a kibetűzött sorokon, mint lépcsőkön szálltak föl belőle a sötét éj kisértetei.

Az első lap szólt a zalathnai vértanukról; a preszákai mező borzalmas jeleneteiről, mikben egy szép, virágzó bányaváros népe lett kiirtva: férfiak, aggok, nők, gyermekek; hatszáznegyven lélek. Mind királyi hivatalnokok, bányatisztek családjai. Csak ketten maradtak élve. Egy anya, ki egy lándzsadöféstől tetszhalottan maradt ott, aztán fölocsudott, a holtak mezején föltalálta kis gyermekét, az is tetszhalott volt, feléleszté a pataknál s elvánszorgott vele az erdőbe, s itt megmenekült. Az okirat elszámlálja az áldozatok neveit.

– Nem! Hanem ez még nem érdekel egészen. Mikor ez történt, még akkor «ők» Rómában voltak.

Következett a második levél. Ebben a sárdi rémnapot írják le, egy megmenekült özvegy elbeszélése után.

Azután a benedeki vérkrónika. Mellékelve mindenütt az áldozatok névsorozata. Egy-egy túlélő mindenütt maradt fönn, véletlenül, csodamódon megmenekülve, hogy legyen a ki a nagy romlást a világnak elbeszélje. Igenből a református lelkészt hagyták élve, azzal a szóval: «eredj és mondd meg a népednek, hogy mit láttál a krakkói lovardában!»

A kisenyedi mészárlásból egy úrnő, a ki kútba ugorva menekült meg, kis gyermekével keblén.

Egy fiatal úrleányt egy csimpolyás mentett meg azzal, hogy testvérének adta ki. Benedeken egy kiirtott földesúri család kisasszonyát szabadítá meg egy jószivű czigánylegény az által, hogy nőül vette. -48-

A közben a kiterített térképen veres zászlós gombostűkkel jelzé a rémhadjárat előrenyomuló strategiai pontjait.

Iszonyú hadjárat! Az elesettek életkora is föl van jegyezve. A férfiak mind negyven éven felül, a gyermekek mind tíz éven alul. Harczra való férfi nincs köztük. Legnagyobb szám a nőké.

S a szép Cyrene (most majd azt irtam: «Európa») azt mondta rá: «sajnálom, de ki tehet róla?» (Hiszen a kik megölték őket – nem voltak törökök!)

Azokat a feldult helységeket ő mind jól ismerte. Igen sok vérrel irott név tulajdonosával jó barátságban volt, házánál mulatott, a háziasszonynak kezét csókolta, kisasszonyával tánczolt.

Hisz’ mégis végigfut az embernek a hátán a borzadás, még ha a szép Cyrenével szemközt ül is.

A szép hölgy maga hoz neki egy kristálypohárban villogó zöld chartreuset, s hogy annál édesebb legyen, maga is beletorkoskodik. S aztán oda ül mellé. Talán ha a karját a válla körül fogja fonni, az még jobban fölmelegíti?

Menjünk tovább! Merre veszi futását a jégvihar? merre özönlik a láva, a minek neve «ember»?

– Okvetlenül arra kellett venniök az útjokat. Ez a kényelmesebb és rövidebb út. Deés és Kolozsvár felől a leghevesebb harczok színhelyén át kellett volna végighatolniok s Kolozsvárott a legrosszabb helyre jutottak volna: ott bizonyosan elfogják őket.

Az, hogy egy nagy népes város: a culturának egyik végőre, ki lett törülve hosszú időkre a létezők sorából.

Rémdráma, mely előtt Neró, mint egy bukott komédiás, futhat el a szinpadról; a fölséges nép túltett a fölséges Cæsaron!

Az Agrippinák és Faustinák vére, a kik a halálordítás közepett letépték fejükről a rózsakoszorút s lehajították a gladiatornak.

Hétszázan menekültek meg az égő városból az erdőkbe. A hogy az éjjeli orvtámadás ágyaikból kiverte, öltözetlenül, mezitláb, fegyvertelenül, januári csikorgó hidegben.

Ez azon kezdi, hogy Kolozsvárt visszafoglalta Bem, s egyik alvezére Tordáig nyomult.

A hírlapok nem beszéltek erről. A közönség a hadjárat felől a legtökéletesebb tudatlanságban volt tartva.

– Egy Adorján és négy magyar mágnás, még hét huszárral és husz honvéddel elindultak Tordáról a Nagy-Enyedről menekülőket megszabadítani s Toroczkót megvédni.

– Harminczketten, tízezer ellen! Ne motozkálj a betük között oly lassan! Siess!

– Felvincznél rábukkantak a felkelő táborra, mely a nagyenyedi menekülteket üldözni s Toroczkót megrohanni sietett. A harminczkét ember nem várta be, míg a mögöttük járó főcsapat utánok érkezik, közéjük vágott a fölkelő seregnek.

– Igy szól a hivatalos jelentés. A támadók részéről csak egy lovas esett el.

– Hogyan? Harminczkét ember egy egész felkelő tábort? Az talán csak annak előhada volt.

– Meglehet. A tudósítás tovább szól. Délre megérkezett a gyalogság, két század honvéd és aranyosszéki nemzetőr. Azon az éjszakán hétszáz menekültet, nőt, gyermeket, félig megfagyott alakokat szedtek össze az erdőkből. Azokat szekerekre rakták és hajnalban megindultak velük Torda felé. Vincznél maguk előtt találták teljes hadi rendbe felállítva az egész felkelő sereget. Neki vágtattak s utat törtek maguknak s az egész szekérsornak a hétszáz nyomorulttal, tízezer emberen keresztül.

– A magyarok részéről csak egy huszár esett el. Ellenfeleik szerteszét oszoltak.

– Ez a sereg, mely Enyed körül táboroz, bajosan. Onnan csak egy szűk sziklaszoroson át lehet bejutni a toroczkói völgybe, a hol még a legrendezettebb hadsereget -51- is agyonverhetik aláhajigált sziklákkal a védelmezők, a kiket meg sem lehet közelíteni. Hanem egy másik felkelő tábor, mely Aranyosszék körül tanyáz, meglepheti őket a Székelykő felől, ha annak a feljáratai nincsenek őrséggel ellátva. Még erről a táborról nem kaptunk tudósítást. Azonban még egy levél van hátra.

– Pihenj meg. Igyál még egy pohár liqueurt. Én hadd szíjjam ki addig a magam mézét e rettenetes méregvirágból. Milyen borzalmas képek! Látni ezeket az útfélen fekvő nőalakokat, ruháik letépve, meztelen fehér keblükön a halálos sebbel. Rettenetes gondolat. De hinni azt, hogy hátha az «ő» szelid madonna-arcza is ott van azok között, a kik véres mintájukat ott hagyták a fehér hóban. Mellette két imádója, a kik csókjára vágynak: a holló és a farkas! Ah mi gyönyörteljes ábránd!

Még is összeborzadt erre a szóra. A nőszív soha sem romlik meg annyira, hogy a rosszat, a mit tesz, meg ne bánja. Azért megteszi.

– Nem! Nem vagyok olyan rossz. Nem kivánom neki ezt a sorsot. De azt igen, hogy mentse meg őt is hódító szépsége. Találjon egy parasztlegényre, ki őt a mészárlásból azzal menti meg, hogy feleségül veszi. Zboróy Blanka grófnő, Cagliari herczegnő egy pakulár felesége. A ki aztán maga könyörög, hogy tegyék az ő nevét is a halottak lajstromába! Akkor aztán hadd éljen, ha el van temetve.

A szép Cyrene annyira meg volt elégedve magával, a miért ily nagylelkű megoldást tudott feltalálni, a miért magát rajta kaphatta egy nemesszívű gondolaton, hogy önteltségében megcsókolá saját hófehér vállát.

– Nos! Kis bolondom. Még egy levél van hátra. Nem vagy még álmos, kis kutyám?

Benjámin egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne legyen e valósággal kis kutyája a szép Cyrenének? A delnő -52- hátravetve magát a kereveten s két felemelt karjára nyugtatva fejét, lustán letapadó szempilláival oly élveteg képet mutatott, hogy a fölött az ember elfeledheté az egész hadjáratot, szörnyeteg mészárszékeivel együtt. Benjámin gondolkozott rajta, hogy ne dobja-e az utolsó levelet az asztal alá?

Küzdött benne a vérszomj és a gyönyör dæmona egymással az elsőbbségért. A vérszomj győzött.

Ez a monasteriai főhadiszállásról kelt. Az itt összegyűjtött felkelő tábornak kellett Toroczkót megsemmisíteni.

Odaült a szék kartámlányára, hogy jobban belelásson a megfejtett iratba s ujjahegyével kisérte a leirt szavakat, míg szőke fürtei, a főkötő alól kiszabadulva, a felolvasó arczát beárnyékolták. Az alabástrom arczon végigvonaglottak az indulatkifejezések csodái.

«Egy Adorján odament a felkelőkhez békét ajánlani. Azt elfogták, meglánczolták.»

«Egy másik Adorján jött utána: kérni a fölkelőktől a békekötést és elfogott testvérét. Azt is a másikhoz lánczolták, nem irgalmaztak.»

A szép hölgynek összeszorított két fehér fogsora kivillogott felvetett piros ajkai közül, míg szemei kerekre felnyilva lesték a megszülető új sort.

«Azon a napon, melyen a magyar seregek Kolozsvárt elhagyták, indultak ők el, a hegyi utakon. Éjjelre Ciprianu házába szálltak meg, a ki a fölkelők egyik főnöke s az Adorján-ház elkeseredett ellensége.» -53-

– Az elfogta őket! sietett a marquisnő a még ki nem betűzött sor talányát megelőzni.

– Nem. «Az megmenté őket s erdei járatlan utakon keresztül Magyar-Peterdig vezetteté.»

«A menekülők a tordai hasadék Balyika barlangjában tölték a következő éjt.»

– Ugy van. Mintha egy házba szálltak volna, az egyik a földszintre, a másik az emeletbe.

– Tovább, tovább! szólt a delnő, türelmetlenül ütve tenyerével az asztalra.

«Minden útjok el volt zárva a Toroczkóra jutáshoz. Ekkor Adorján Manassé éjjel felment a Monasteriába s megjelent a fölkelők főhadiszállásán.»

«A haditanács már készen volt a támadási tervvel. Volt tízezer fegyveresük. Vártak egy segédcsapatra, mely rendes katonasággal, ágyúkkal ellátva támadja meg más oldalról Toroczkót, azt pedig nem védte több háromszáz nemzetőrnél.»

«Adorján Manassét megérkezésekor elfogták s bezárták. Két bitófa föl volt már állítva a két testvére számára, reggelre felállították melléjük a harmadikat is.»

«Reggelre Adorján Manassé rábeszélte a fölkelők vezérét, hogy kössön békét Toroczkóval: maradjanak jó szomszédi frigyben, s őt és testvéreit bocsássák szabadon. A vezér megkötötte a frigyet, pazsurákat adott az Adorján-testvéreknek -54- s Manassé arájának, azok hazajutottak Toroczkóra; a felkelők pedig visszatérek falvaikba.»

A delnő felkapta az egész iratcsomagot s oly dühvel vágta azt le az asztalra, hogy a légcsapástól az argandi lámpa kialudt. S csak a boltozatról lefüggő éji lámpa világítá még be a szobát.

Mint egy felbőszített szép nőtigris, úgy szökött fel helyéről, s végig futott szobáján, meg visszatért, főkötőjét ledobta fejéről, hogy hajfürtei mint arany kigyók omlottak vállaira.

– S te nyomorult, nem osztod azt a dühöt, a mi engem képessé tesz arra, hogy pofon üssem magát az ördögöt! – Nem. Nincs többé ördög! Más gyáva csak odáig tudta vinni, hogy istentagadóvá legyen: – én az ördögöt tagadom meg. Kihagyni őket siklani a körmei közül! Hát már most kiben bízzék még az ember?

Benjámin megkisérté enyhültebb kedélyhangulatra bírni a gyönyörűséges szép furiát s kapott tőle a kisérletért egy irgalmatlan nagy pofont.

– Köszönöm. Ez hát az enyém. Egy négyszem között adott pofonért, ha szép hölgy adja, nem haragszunk. Az egy váltó.

– Pokolban akarod-e megtalálni a mennyországot? Te hidegvérű reptil! Mikor azokat a jeleneteket olvastad előttem, a mik alatt valamit éreztem Báthory Erzsébet gyönyöréből, a ki ifju leányok vérében fürdött, azt véltem, lángba borulok s megégek azzal együtt, a ki lángkörömbe lép. A kisértetek orgiájába vitt oda képzeletem s gyilkossal -55- s legyilkolttal karöltve jártam a bőszült danse macabret. Nem érezte szivemhez szorított fejed a vad feldobogást? Vége van. Eredj haza s igyál szódavizet! Most jégbálvány vagyok. Ez a hír méreggé változtatott bennem minden életnedvet. Ha megharapnék most valakit, meghalna tőle, mint a csörgő kigyó fogától. Gyűlölet, utálat minden gondolatom. Beteg vagyok. Halálos beteg. A nehézkór előjeleit érzem. Valakin ki kell töltenem boszúmat. Ne óhajts ilyenkor megismerni, mert rettenetes vagyok.

Benjámin mozdulatlanul állt a szép dühöngő előtt. Az kezébe fogta a csengetyűzsinórt.

– Rozina, ön cselédjét akarja híni? – kérdé Benjámin elkedvetlenülten.

A delnő másik kezével közelebb vonta őt magához s erőszakosan elfojtott hangon suttogta fülébe:

– Gondolj rá, hogy van egy ember, a kinek egy kötél van a kezében, a minek a hurokja a te nyakadra van szorítva, s a ki annálfogva tégedet, a mikor neki tetszeni fog, a sárba, a mélységbe leránthat; a ki elől hasztalan emelkedel a legmagasabb polczra, rád talál, lába alá tapos. A ki miatt nem lehetsz boldog soha; kiránt a hitvesed, a gyermeked karjai közül, a mikor legboldogabb, legkevélyebb fogsz lenni. Aztán gondolj rá, hogy van egy asszony, a ki tégedet arczul ütött, nem úgy, mint én: enyelgő kézzel, de halálra sujtó szóval, a ki téged felismert, kikaczagott s a ki utamban áll nekem, mint egy áthidalhatlan mélység, mint egy elolthatatlan tűz. A ki miatt kell éreznem a mérges nyilak legmérgesebbjeit, az emberek gúnymosolygását, a ki miatt börtön rám nézve ez az egész világ, mert azokon az ajtókon nem léphetek be, a miken belül egy más világ van: az én világom. A míg ez az asszony él, addig rám nézve nincsen nappal: csak éjszaka szabad az arczomat megmutatnom. S te az én mosolygásomat akarod látni, a míg ez asszony él?

– Te! Gondolj reá, hogy ez a két ember talán most a lopott boldogsággal mámorig lakozva, egymás álmait őrzi s talán e perczben hizelgő néven szólítja egymást s felel rá gyönyörittas örömmel… Ah! Pokol!

– Tépni, harapni, körmeimmel hasogatni van kedvem ezen az éjszakán! Mondani olyan sértő szavakat, a miktől a köny kicsorduljon! Ütni olyan sebeket emberek testén-lelkén, a mik be ne gyógyuljanak soha. – Nos, mit tudsz vigasztalásomra mondani, te gyáva? – Meddig él még ez a két ember?

A delnő most változtatta a hangját, az indulat-kifejezést. Mesterkélt ájtatosság hangján kezdett beszélni.

– De hát nem istentelenség-e az, a mit ők cselekesznek? A szentegyház örök törvényeit megszegve! A pápa tilalmát, a szentszék itéletét lábbal taposva. Ők a bűnösök, a kik előlem elbujnak, nem én, a ki őket üldözöm. Ők lázadtak föl az Isten ellen. Ők sértik meg a szentséget, a tiz parancsolatot. A sakramentumot meggyalázzák. A ki őket megöli, csak a boszúálló Isten itéletét hajtja végre.

A szép Cyrene látta, hogy ez olyan ember, kire sem az Istennel, sem az ördöggel nem lehet hatni. Ennek csak egy fetishe van, a minek meghódol: – a nő!

Kezével keblébe nyult s a szétbontott hímzetfodrok bűbájos rejtekéből egy zsinórkán függő aczélkulcsot vont elő.

– Te! súgá Benjáminnak, s egy perczre mosoly derengett arczán. Ez a kulcs azé leend, a ki nekem hírül hozza, hogy az a nő halva van.

Azzal megcsókolta a kis kulcsot, s aztán Vajdár ajkaihoz értette azt, hogy az is csókolja meg.

Ez világos utasítás volt Benjáminnak, hogy siessen távozni azon az úton, a melyen jött.

A szobaleány rohant be ijedten: fél papucsa a kezében, hálófőkötője a nyakában. Azzal aztán kezdődött a drága mulatság. Minden cselédet felvertek, a kit kéz ügyében kaphattak, megvertek; inasokat, kocsisokat éjnek idején orvosokért kergettek, meghozott gyógyszereket földhöz csaptak; semmi élő teremtésnek nem kegyelmeztek.

IX.

Vajdár Benjámin, hogy méltó catastrophával végezze a megkezdett tragédiát – sietett a Sperlbe.

Ott jó ismerőse, a főpinczér közlé vele azon nagybecsű titkot, hogy főnöke is itt van, valamelyik cabinet separéeban soupézik, két rangjához illő úrhölgygyel.

– Tudtam bizonyosan, hogy idetévedsz! szólt nevetve a herczeg, a mint őt belépni látta. Nézd, teríttettem is számodra.

Abban az évben legújabb párisi divat volt a «fleures animées»: az egyik delnő éjviolának volt öltözve, a másik tulipánnak. Egy gazdag lakoma romjai hevertek az asztalon. A tulipán-marquisnő kezében tele pohár, melyet már az ajkaihoz emelt, de nem tudott kiüríteni a kaczagás miatt.

– Ime egy tékozló fiu, a ki elhitette magával, hogy én az ő apja vagyok! szólt a herczeg, a minden feszély nélkül közéjük települő Benjáminra mutatva. -58-

– Féloldali hideglelés! Soha se hallottam ilyennek hírét. Gyógyíttasd magad, fiam!

– Azt teszem; szólt Benjámin, odatartva poharát az éjviola-marquisnő elé, ki azt teletölté pezsgővel.

– Megállj csak! Mielőtt azt a gyógyszert bevennéd, hadd tartsak egy kis orvosi kikérdezést. Van-e még sok pénzed abból az ötezer forintból, a mit a volt feleségem deczemberi havi illetményeül átvettél?

– Épen arról akartam beszélni, szólt Vajdár, a késfokát a túlhabzó pohárra téve. Kérem a januári illetményt, de rögtön.

– S nem volna tudomásod róla, hogy a feleségem még novemberben megirta nekem, hogy más vallásra tér, újra férjhez megy, s az apanageáról a levél keltétől fogva lemond. Nem jutott a te kezedhez az a nekem szóló levél?

Benjámin vállat vont, zavartalanul facsargatva a czitrom nedvét az osztrigára.

– Bizonyos voltam felőle, hogy Cagliari herczeg, a ki minden izében nemes ember és gavallér, azt fogja mondani e levélre, hogy «az nekem mindegy, mit tesz az asszony, de a míg az én nevemet viseli, addig nem szabad besároznia a czipőit a gyalogjárással».

– Bravó. Ezt jól adtad. Tehát már most még ki is házasítsam, ugy-e? Erre kell a januári illetmény?

– Eh, most ne beszéljünk arról; ne rontsuk el vele a mulatságot; majd reggel.

A két delnő kiváncsian vonult közelebb. Az éjviola legyezőjét vette kezébe.

– Tehát röviden ez az eset, szólt Benjámin, hogy a szép Blanka herczegnő e perczben halva fekszik.

– No, fiu! Az ilyen bolond tréfákat kikérem magamnak. Ismered gyöngeségemet, hogy nem szeretem, ha a halált emlegetik előttem. A hol arról beszélnek, onnan eltávozom.

– A tiszteletlenségnek ily fokát az én uram és jóltevőm irányában nem hagyom magamról föltenni.

– Valahol az útfélen, Nagy-Enyed és Felvincz között, elterülve a havon, átszúrva lándzsadöfésektől.

– Lehet, hogy az, de való. A hadügyminiszteriumhoz hiteles tudósítások érkeztek W–r tábornoktól a mészárlásokról, miket ő rosszal. E tudósításokat én olvastam s szolgálhatok a részleteikkel.

És aztán elmondott nehány eseményt a pokoli hadjáratból, a hogy azt ember ki nem gondolhatná, ha ördög nem sugalja.

A tulipán-marquisnő a háta mögé önté a fölemelt pohár tartalmát s az éjviola egészen beburkolta magát shawljába. A hamis marquisnőknek jobb szivök volt, mint az igazinak. -60-

– Mindenek fölött azonban Cagliari herczegnek az az első teendője, a mivel saját magának tartozik, hogy megölt nejének holttestét fölkerestesse és idehozassa Bécsbe, hogy ravatala saját palotájában legyen fölállítva, s koporsóját onnan vigyék el a családi sírboltba.

– Ravatal, sírbolt, gyászmenet? Gyönyörű éjszaka ez, mondhatom! S ha ez csak farsangi tréfa tőled…

– Excellenza. Ha ez tréfa volna tőlem, úgy olyan tréfa volna, a miért valaki a magához hasonló ranguval élethalálra megverekszik, az alatta állót pedig korbácscsal kergeti ki a házából. Ha bizonyossá akar felőle lenni: ime odaadom a tudósítások cryptografiai kulcsát: a másolatokat ott találhatja ön ez órában egy olyan helyen, a mely az ön számára mindig hozzájárulható. Győződjék meg saját szemeivel.

– Nem! Nem! Vidd innen a kriptaajtó nyitogató kulcsodat. Én hozzá nem nyulok. Én végig nem betűzöm a megölt emberek neveit. A két kezem olyan hideg lett egyszerre, mint a jég. No ez szép mulatság volt ma! A végét itt hagyom neked.

– A miben nekem nem nagy gyönyörűségem lesz. Még ma akarok indulni Erdélybe. A dologgal sietni kell.

– Komolyan akarom önnek idehozni Zboróy Blanka herczegnő holttestét. S az most nehéz feladat lesz. Galiczián, Bukovinán keresztül kell kerülnöm Erdély északi határába: ott sírokat feltöretni, száz közül az igazit fölkeresni; ólomkoporsóban, szekéren, vasut nélküli három országon keresztül ideszállíttatni. Ahhoz ember kell, a kinek a szivében vas van.

– Meg egy másik ember, a kinek a zsebében arany -61- van. Most egyelőre átadom a tárczámat, majd utasítani fogom az ismerős bankházat Czernoviczban, hogy nyisson számodra hitelt, előre nem látott esetekre nézve.

A nehéz feladat legnagyobb részét pedig elhallgatta Benjámin az ő fogadott atyja előtt; azt, hogy a hazahozandó szép hulla még most piros arczczal és ragyogó szemekkel látja naponkint kétszer felkelni a napot a toroczkói völgyben s nem is álmodik felőle, hogy készítik számára az ólomkoporsót.

A herczeg már leküzdte magában az első borzalmat. Könnyelmű, élvsóvár ember volt, a ki hamar ki tudott alkudni a balsorssal. Azt hitte, hogy azáltal, ha bőkezüen gondoskodott egykori neje pompás temetéséről, lekenyerezte annak a «maneseit». Képzelmét most az a gondolat hevíté, hogy ha ő most Blanka halálhírével vissza fog menni a szép Cyrenéhez: milyen lesz az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának lábait csókolja? Ez olympi élvezet lesz az itt hagyott triviális mulatsághoz képest. A mi maradjon Benjáminnak.

Búcsút vett a két istennőtől, s tárczájával együtt átruházta teljhatalmát Vajdárra s aztán hajtatott Caldariva marquisnő palotája elé.

Hintaja nem mehetett be a kapubejárat alá, mert azt már egy szemközt álló fogat tartá elfoglalva.

– Ahá! A szokott betegség! mondá magában. Azoknak az asszonyoknak a baja, a kiknek az egész világ «fáj», s minthogy az orvos nem tudja az egész világot olyanná csinálni, a milyenné ők akarják, tehát a baj kínos és gyógyíthatatlan.

Ezúttal azonban azt hitte, hogy ő hozza magával a biztos gyógyszert, a minek hatása csalhatatlan.

Az előszobában meglepte az, hogy a hány szobalánynyal, inassal, komornával találkozott, annak egyik pofája mind pirosabb volt, mint a másik. Epidemia volna tán már e féloldali hideglelés? -62-

A hálószoba szőnyegajtajában szemben jött rá az orvos, meg az orvosságos üveg. Az üveg repült magától az orvos feje felett. Majd a herczeg orrát találta el.

– Oh igen, felelt az orvos komolyan. Erős vértolulás az agyhártyákra, ideges nevralgia. A beteg oly állapotban van, a midőn az orvosnak is tanácsos mind a két kezén egyszerre tapintani meg az üteret, miután bizonyos nemét a vidtáncznak fejleszti ki, a mi csak a kezeket lepi meg, a miknek ellenállhatlan ideggörcsük van, a hozzájok közeledő arczának tenyereikkel gyors érintkezésbe hozatalára. Bemehet a herczeg. A baj nem veszedelmes; de jól fogja tenni, ha egyszerre mind a két kezét megfogja a betegnek, midőn kezet csókol neki s aztán el nem ereszti, míg közelében marad.

A herczeg úgy tett, a hogy utasítva volt. Beléptekor a szép Cyrene azzal foglalatoskodott, hogy vánkosáról tépte le a hímzett fodrokat. Éjszekrényén már nem volt tárgy, a miből hajító eszközt lehetett volna csinálni. Mikor meglátta a belépőt, egyszerre hátat fordított neki s holtnak tette magát.

A herczeg lábhegyen lépett hozzá. Ismerte a jelszót, mely őt életre fogja támaztani.

E szóra egyszerre visszafordult a fekvő hölgy, s arczán, szemeiben dæmoni öröm világolt, a harag és öröm ellenmondó vonásaiból támadt gyönyörű meduzakép.

Most már lehetett bátorsága a herczegnek a két kicsiny kéz után nyulni s mind a kettőt biztosítva, egyiket a másik után megcsókolni.

– Eh! őrült beszéd! mondá a marquisnő, s a herczeg vette észre, hogy a kezét szeretné saját rendelkezésére tartani. De nem adta neki vissza.

– Az én kedves fiacskám, az ön kedvenczkéje, Benjámin. Most olvasta a hadügyminiszteriumhoz érkezett tudósításokból. Onnan jött egyenesen hozzám, a jó fiu.

– Igazat mondok önnek. Szavamat adom rá, hogy úgy van. Pénzt is adtam rá Benjáminnak, hogy rögtön utazzék Erdélybe s a szegény szerencsétlen nő maradványait szállítsa Bécsbe.

– Mit akarok? szólt a nő, s elkékült ajkán tajték kezdett habzani. Hát egy imádságot akarok – mondani – a szerencsétlen asszony – lelki üdveért. – Engedje, hogy a kezeimet imára kulcsoljam!

Abban a pillanatban aztán a herczeg is megtudta, hogy milyen az a féloldali hideglelés!

Ez nem az a frivol szerető, ki a bársonykéz arczcsapására azt mondja: «annál jobb! a nő ütése egy váltó; értéke egy mennyország!»

Ha Caldariva marquisnő azt akarta megtudni, hogy milyen az ördög, a kit arczul ütnek, maga előtt láthatta azt. E perczben Jupiter valóban Jupiter volt: az, a kinek láttára a kiváncsi Semele szörnyet halt!

A szép Cyrene ijedtében két felemelt karját keresztbe tette arcza elé. -64-

S a megsértett bálványkép, mély, rezgő hangon (mintha még mindig az ütés vibratiója alatt reszketne) szólt hozzá:

– A mit én mondtam, az úgy van. – Vajdár ez órában indul még Erdélybe s onnan Zboróy Blanka holttestével fog visszatérni (s közben jéghideg kezét a szép hölgy lepletlen vállára tette).

E szóra a hölgy odaveté magát Cagliari nyakába fekhelyéről, szenvedélyesen átölelte azt két karjával s megcsókolta a homlokát s onnan elkezdve aztán végtől-végig csókolta őt, le egész a lábai hegyéig, s ott maradt a lábainál, arczon fekve és térdeit ölelve, zokogott, bocsánatért könyörgött, fuldokolt, vonaglott.

Cagliari felemelte őt s kérte, hogy legyen nyugodt; mert indulatoskodásával még betegebbé fogja magát tenni.

– Én értem az ön türelmetlenségét, Rozina, szólt hozzá Cagliari halkan. Ön Nápolyban udvarhölgy volt: kegyencze a koronás főknek s itt Bécsben nem akarják önt meglátni. Ez annyi, mint szellemileg halálra itélve lenni, az élők sorából kitörülve lenni. Ön el van telve keserűséggel mindazok iránt, a kiknek kegye önt boldoggá tenné. S a kinek tehetsége is, akarata is van hozzá, hogy önnek azt a boldogságot megszerezze: az nem mozdulhat. Hozzá van lánczolva egy asszonyhoz, a kinek halálbűne az, hogy él. S ön azt hiszi, hogy ez csak ön előtt halálbűne. S hogy engemet csak az ön szenvedése érdekel; azért könnyen veszem azt, s hagyom a sorsot folyni, a hogy neki tetszik. Ha megigéri ön, hogy nem sír többet, hát még mondok önnek valamit.

– Megbocsát-e? ismétlé, sima kezével végig czirogatva az imént megütött arczot. -65-

– Azért igen. De hogy saját arczára vörös foltokat szerzett a sirással, nem addig, míg azok el nem múlnak. Ejh, ilyen vörösre sírni a szemeit!

– Már most hallgasson rám nyugodtan, s attól, a mit én önnek el fogok beszélni, meggyógyul ön, mert az erős narcoticum.

– Én jobban akarom, mint ön, hogy Zboróy Blanka ravatala körül égjenek a viaszgyertyák a Cagliari-palota czímertermében. Indokaim vannak rá: erősebbek, mint önnek. Az ön indoka csak egy méhecske: döng, míg nem háborgatják a mézszívásban, s csak akkor ereszt fulánkot, ha fölingerelték; az én indokaim viperák. Ön egy nőt el akar veszteni, mert miatta asszonyi büszkesége van megalázva. Erre még az evangeliumban is találni fölmentő szózatot. Még ettől a gondolattól az ön homloka ilyen tengersíma maradhat, mint most. De az én homlokom redőiben a Gaderénok «legiója» lakik. A miről ön még csak álmodik, azt én már régen cselekszem. Hogy Zboróy Blankának vissza kell adni azt, a mi az ő uráé: holttestét, ez az itélet ki van mondva. Négy fal között arczul ütheti egy asszony azt, – a kit szeret.

– De hogy arczul üssön egy nő az egész világ szemeláttára egy Cagliari herczeget, hogy a szeme közé csapja a szent szék itéletét, mely őt többé nem tartja fogva, de engemet igen, hogy kitörülje nevemet neve elől s helyébe irja egy székely góbé családnevét s aztán mosolygó arczczal járjon-keljen a világban, megütve ostorral az én haragom fenevadait: az nem fog idyllen végződhetni. Ez a tréfa polgárok között megjárja, de a Ferrarák utódainak asszonyok számára is vannak pokolgépeik. Nem alszik ön el beszédemen? -66-

– Hallgatok és gyönyörködöm! monda a nő s ébrenléte bizonyságául elkezdé egyik hajfürtét Cagliari egyik ujja körül csavargatni.

– De én nem alázom meg magamat azzal, hogy a haragot, a megbántás keserű érzetét is fölvegyem indokaim közé. Hideg vérrel, érzéketlenül bánok el vele: akár egy anatom. Nekem szükségem van arra, hogy ő ne legyen! Asszonyok gyilkolnak gyűlöletből. Nevetséges! Mi, a kik megszoktuk ezerekben játszani: legyen az arany, vagy emberélet, csak nem jövünk felindulásba, ha «egy» aranyról, vagy «egy» emberről van szó. «Le jeu est fait.» Tizezer emberrel be kell tömni egy sánczárkot. Le jeu est fait. Talán az, a ki ki tudta adni a parancsot, hogy Florenczet fel kell gyujtani congrev-röppentyükkel, ingadozni fog, ha el kell rendelni, hogy Zboróy Blanka ravatala körül gyujtsák meg a viaszgyertyákat?

– Én nekem az a játékom, hogy összeveszítsek egy országot a másikkal, uralkodókat népeikkel, mert az az én világom, életpályám, elementumom. Utamban meg nem állít a tenger. S egy asszonyi könycsepp nagyobb víz akar-e előttem lenni a tengernél? Szép játék ez, és igen nagyban megy! Tudja meg, hogy én iszonytatót vesztettem benne. Engem ez a politikai nagy hazárdjáték már leszállított jövedelmeim egy harmadára. Az előtt évenkint másfél millióval rendelkeztem; most csak féllel. Romagnában elkobozták birtokaimat; Magyarországon felszabadították a parasztjaimat; a zűrzavarban állampapirjaimon roppant összeget vesztettem; az alkotmányos élet kivert rendes sphærámból. Új emberek jöttek, a kik félretolnak s most csak félmillióm van egy évre, másfél helyett. Ha egy nyomorult hivatalnoknak lefoglalják fizetése két harmadát s aztán egy harmadából kell neki megélni, az nem szenved oly kínokat, mint egy úr, a kit másfél millió jövedelemről félmillióra szállítottak alá. Koplalni, mezitlábos porontyoknak -67- kenyeret, tüzelő szenet nem tudni teremteni, nem olyan rettenetes, mint érezni egy nábobnak a decadentiát. – Elvégre is azt, hogy az ember rongyosan járjon, pinczében lakjék, azt meg lehet szokni. De a hanyatlást – soha! Hogy én, a ki eddig az epsomi, longchampsi mezőnyökön hat versenyparipával irattam be, ezentúl csak kettőt küldjek oda, hogy ki eddig olyan társaságban játszottam a piquetet, a hol louisdorban ment pointja, ezentúl keressek olyan kompániát, a hol csak tallérban játszanak? – Hogy a ki eddig egész udvari kisérettel utaztam, ezentúl nagy szerényen egy titkár meg egy komornyik kiséretében járjak, keljek? Hogy a kinek termeiben eddig a világ első hirhedt művészei jelentek meg, ezentúl a bécsi streich-quartett s a karinthi kapu énekesei mulattassák a vendégeimet? Hogy félbehagyjam a fogadalmi templomot, a mit őseim uradalmi székhelyén tizenkét év óta építtetek; vagy megrakjam azt Thorwaldsen művei helyett egy bécsi kőfaragóéval? Hogy a ki eddig minisztereket, főpapokat, tábornokokat köteleztem le magam iránt, most beérjem egy fakó journalista subventionálásával, ki elveimért papiros fegyverrel harczol? Ha meggyűlöltem valakit, hadat vittem az országára, s ha megszerettem valakit, várost csináltam a falujából, s most én se tudjak máshoz nyulni, mint pokolgépecskéhez, gyémántos katulyákhoz? Sőt utoljára még azt mondjam annak a nőnek, kit imádok: «Kedvesem, eddig két palotában laktunk, ezután lakjunk egyben!»

A szép Cyrene felkaczagott; oly képtelenség volt mindezt még csak fel is tenni!

– És a mi mindezek közt a leglehetetlenebb, hogy én a bankáromat, a háznagyomat mind beavassam hanyatlásom titkába, s megkérjem őket, hogy rendezzék ezentúl a háztartásomat egy harmadára, hogy adják el képtáramat, muzeumomat, s gyémántgyűjteményem két harmadát, pótolják másolatokkal, hamis kövekkel a hiányzatot. Nem! Nem! Azt, a mit önnek most elmondok, nem hallotta még -68- tőlem senki, és nem is fogja megtudni senki. Mert én tudok segíteni magamon s nem tűröm az elmerülést! Akárkinek vérébe kerüljön az! Mert higyje el ön nekem, Rozina, hogy az a brigante, a ki az utszorosban a közeledő maillepostra les, s a maga mesterségét nem nevezi máskép, mint «affare d’un colteletto», nem olyan mindenre elszánt ember, mint egy grand seigneur, a kinek az elébbi harmincz millió helyett tizből kell megélni. Ha ezt másnak mondanám, megrettenne tőle: ön egyedül van beojtva a belőlem kisugárzó contagies ellen.

Ez a szó azt az ötletet adta a delnőnek, hogy a mint a herczeg kezén a mutató ujját arany hajának egy tincsével körülszorítva tartá, hirtelen egy arany melltűvel beleszurjon ez ujj hegyébe, s aztán a kigyöngyöző vércseppet ajkával felszívja.

Most azután egészen közel hajolt hozzá a herczeg, hogy suttogva beszélhessen vele.

Az ernyővel letakart éjlámpa sugárbűvköre megvilágítá mind a két főt. A tündérszép női arcz egészen a fölé hajló dæmon-arcz befolyása alatt állt már; annak az indulatkifejezései idomíták az ő arczvonásait, annak a szemei delejezték az ő szemeit, annak az ajkai kényszeríték mosolyra, bámulatra, extasisra az ő ajkait. Egészen hatalmában volt annak az embernek, ki a rombolás, a kártevés vágyában oly vulkáni magasban állt felette! Vulkánhoz, a tűzokádóhoz csak Venus mehetett feleségül. Más nő irtózott volna tőle.

– Most következik az a nő, a kiről beszéltünk. Szólt suttogó hangon a herczeg. Mikor hozzám adták a testvére feleségül, egy szerződést irattak alá velünk, mely szerint ha a házastársak bármelyike elébb meghal, annak a vagyona a túlérőre marad. Ő fiatal volt, én idős. Az előny az ő részükön. A válóper kimenetele nem semmisíté meg a szerződést: azt a felbonthatlan sacramentum őrzi. Ha Zboróy Blanka meghalna, testvérei kénytelenek volnának -69- a birtokát kiadni: a miben az én helyzetem annyival előnyösebb, minthogy az egész család erősen belekeverődött a forradalmi mozgalmakba Magyarországon.

– Ne higyje ön. Csupán ennyi után fizették neki a testvérek a kamatot; valóságban ötször annyi az.

– No de – még én nem vagyok az «uj Pitaval» hőseinek gallériájába felvételre megérve. Én nem keverek «örökségi porocskát». Choiseul-Praslin herczeg sem vagyok. Várhatok türelemmel az én kedvező esélyeimre. Lehet, hogy egy dühös szerető egyszer megöli e makacs asszonyt; lehet, hogy önmaga vet véget szerencsétlen életének. Rómában néha már csak egy hajszálnak kellett volna elszakadni, hogy tragédiájának vége legyen. Egy véletlen, egy ösztönszerű sugallat, hogy egy órával hamarább tünjék el palotájából, mint azt a római nép az éj sötétében megrohanja, – s most – a napi rendre tértünk volna át fölötte. Azonban most egyszerre egy bolond ötlete támadt ez asszonynak. Ő férjhez akar menni. – Jó! – A kettőnk közötti viszonyt ez nem változtatja meg. A római curia itélete felül áll minden törvényen s az nem veszi tudomásul az ő új házasságát. Ha meghal, mint Cagliari herczegnő hal meg. Igen, de a protestáns canonok meg azt követelik, hogy térjen ki a római egyház kebeléből, ha első férjétől elváltnak akar tekintetni. S ha ezt megteszi, akkor elveszti a saját jogát a birtokaira, a mik a hagyományozó végrendelete szerint csak római katholikus utódokat illetnek, s akkor nem csak ő rá nézve, de rám nézve is köddé foszlik szét az egész Zboróy Eldorado.

A nő mindkét karjával magához vonta a herczeg fejét, hogy a fülébe sughassa:

– Odáig – egyedül – neki – magának. Szólt, egyenkint -70- megnyomva minden szót a herczeg. Alkudhatik a sors velem. Beérem azzal az eredménynyel, hogy Vajdár meghoz egy ólomkoporsót, a szerencsétlen martyr-halált szenvedett asszony hullájával. Annak herczegi pompával adok végtisztességet s síremléke művészremekül fog állni fogadalmi templomom oltárának jobb oldalán. Halála minden évfordulóján gyászmise lesz teljes pompával a szent István székesegyházban. Gyilkosait üldöztetni fogom, s azokat az előljárókat, kik a balesetet megakadályozhatták volna, földönfutókká teszem.

A szép Cyrene kaczagott, mintha csiklandták volna. Nevetni való tréfa. Mikor az ördög mosdik!

– Ez tréfa. Ezen még nevethetünk. De hogy ha megtörténik az, mit arczulütésnek neveznek, akkor olyan katasztrófa fog következni, a mit a krónikákban fognak fölirni vörös betükkel. Hunyd le a szemedet és úgy hallgasd most, a mit mondok, mintha álmodnál… Ha Zboróy Blanka elhagyja ősei hitét,… megesküszik egy új férjjel,… akkor nem elég neki magának meghalni;… hanem meg kell halni annak a férjnek, a ki őt elvette;… meg a papnak, a ki őket összeeskette,… az egész családnak, az utolsó gagyogó gyermekig, mely őt tagjául befogadta;… a násznagyoknak, tanúknak, a kik szertartásán jelen voltak;… az énekes deákoknak, a kik az alkalmi zsolozsmát énekelték;… a násznépnek, a ki a menyegzői lakomán vele egy asztalnál evett és ivott;… meg kell halni az egész népnek, mely az ablakon kinézett, míg a násznép végigvonult, és a ki csak azt mondta róluk: «milyen szép egy pár!»… És meg kell halni annak az egész városnak, mely annak tanuja lesz vala!… Földig kell romboltatni a templomnak, a hol az megtörtént, és a háznak, mely az anyakönyvet őrzi, hogy ne maradjon egy élő, a ki azt mondhassa, hogy látta Zboróy Blankát az egy Istent hivők templomából kilépni! ne maradjon egy papirlap, mely tanuskodjék az ő hitehagyásáról!… -71- Nekem van erre módom… A mit az egyik római nép meg nem tett, majd megteszi a másik római nép!… Traján dédunokái elvégzik az én számadásomat Attila dédunokáival… Nos? Meggyógyítottam-e önt?

A magánál hatalmasabb dæmon igézete alatt zsibbadtan, aléltan menekült az álom világába s ott talán egy ártatlan gyermeknek álmodta magát, a ki pillangót kerget, s ha megfogta, megszánja: elereszti.

A herczeg az elfogadó teremben ismét összetalálkozott a visszatérő orvossal.

– Bizonyos voltam felőle, szólt az orvos. Az én «laudanum Sydenhamiim» az ilyen bajoknál csalhatatlan.

XI.

A kis holdsziget városkájában ez alatt gondtalanul készültek a közeledő örömnaphoz. S az gyorsabban közeledett, mint kiszámították; a tizenegy hétből hat el lett engedve. A consistorium Blankát szabályszerüen elválasztottnak tekinté Cagliari herczegtől, a római egyházjog házassági akadályait a protestáns canonok el nem ismerik: Blanka abban az órában szabad volt, a melyben az egy Istent vallók községébe átlépett. S ez hat héttel rövidíté meg a várakozást.

A fenmaradt idő épen elég volt arra, hogy Áron bátya a tervezett meglepetést elkészítse a kedvencz számára.

Az ősi udvartelken egy külön álló házikót két szobával, meg egy konyhával rendezett be épen arra a mintára, a hogy a toroczkói gazdák lakásai vannak ellátva, czifrán faragott keményfabutorokkal, körül a falon végigfutó fogasra sorba felaggatott mázos kancsókkal; ősrégi tálassal, miken parasztremek kőedény és czintányér pompázott. Ágynemű, függönyzet, ágymenyezet mind parasztleánykéz -72- hímezte munka; egy boldog, istenáldotta nép fényüzésének teljes tárlata. Még a kakukkos óra is parasztember munkája benne, s az a gyönyörű vaslábakon álló kályha olyan igazi hazai sötétkék porczellán, a milyent csak egy toroczkói bányász házában lehet látni.

Ezeket a szobákat majd csak a menyegző napján fogják Blankának megmutatni, mikor a kérő násznagy befejezte verses feleselését a kiadó násznagygyal. Áron bátya lesz a kérő, Bertók bátya a kiadó násznagy.

Három vasárnappal előre hirdetik már azt az örömnapot. S az első vasárnap már felgyülekezik a vőlegényi házhoz a város fiatalsága. (Gyermekek ezuttal csak: tizenhat éven alul, a többi messze van.) Üdvözletüket átadják: megvendégeltetnek; aztán felállítják a magas szálfát a ház szöglete elé, tetejében a felpántlikázott fagyöngybokorral: a közelgő menyegző hirdetőjét.

Az egész város meg van híva erre a napra. Kell az a három hirdetés köze a sok sütésre-főzésre, mert a milyen hosszú az a pajta, úgy lesz az két sor asztallal, négy sor paddal benépesítve, s vasárnap kezdődik, kedden végződik a mulatság, a dinomdánom.

A két fiatal hölgy örömét megkétszerezte a készülődés. Blankának úgy tetszett mindaz, a mi itt ő miatta történik. Egész nap majd fölvették a házat dallamos szavukkal.

És ezalatt Áron bátya minden este följárt a Székelykőre s onnan nézegetett szét, mely tájon látszik ismét tűzvörösség az égen? s aztán találgatta magában: ott mostan Borbánd ég; emitt meg Sárd, – amott Magyar-Igen; – ez a nagy vörösség az égen nem lehet más, mint Nagy-Enyed veszedelme.

Reggel pedig beszélt az ifju hölgyeknek a lakodalmi öltözetekről, s ő adta nekik a tanácsot, milyen hímzést készítsenek a «füzőre», hogy varrják ki igazi toroczkói divat szerint a fersing szegélyező kösnyőt. -73-

– Hogyne küldtem volna, brilliántom. De még vőfély által küldtem. Rá is talált mindenik vőfély a meghivottjára. Az egyik hozott nagyobb bizonyságul egy szép selyem kendőt, a másik meg egy pár pisztolyt.

– Hát kinek mije van, azt ajándékoz. Dávid csak nem adhatott neki selyemkendőt, mert az ott nem terem.

– De azt ám. A leány azt mondta, hogy ha ezer ördög is áll az útjában, mégis eljön a lakodalmad napjára Toroczkóra. A fiu meg azt izente, hogy ha az egy Isten megsegíti, hát akkor semmi sem fogja visszatartani. Ezekkel a szavakkal biz ők! Hát kinek milyen az erkölcse! Kit hogyan neveltek! Hanem hogyha megigérte, mind a kettő itt lesz; mert kemény szivű ember mind a kettő.

Pedig akkor már nehéz volt az igéretet beváltani, hogy valaki – a szomszédból vagy távolból – Toroczkóra el fog menni, lakodalmat ülni.

A menyegzőt megelőző héten «fél tél napját» ünnepelte Toroczkó. Ez az ősi kegyelettől felavatott ünnep még azon korszakból maradt fenn, a mikor egész Toroczkó római katholikus volt. A bányászok védszentjének volt az áldozva, öröm és hálaadás napja. Még most is ünnep minden háznál. Hálaadás annak a bölcs teremtőnek, a ki két hazát adott a maga kegyencz népének: egyet a föld fölött, a másikat a föld alatt, s megengedte, hogy a kik áldásnak tartják a munkát, nem pedig a paradicsomból kiűző átoknak, -74- még a tél jege alatt és az éj sötétjében is folytathassák emberi küldetésüket, a vas emberek, a kik vasból élnek, vasat teremtenek. Még a pénzt is, a mit másutt «aranynak, ezüstnek» neveznek, ők úgy híják, hogy: «vasat! vasat!»

Blanka ezen a népünnepen a toroczkói menyecskék divatjában jelent meg. Fölvette az islóggal kivarrott sípujjas inget, apróra ránczolt kézelőjével, a zöld fersinget a hímzett piros kösnyővel, s a tarka madarakkal kivarrott vállfüzőt; meg a csipkés kötényt. Azzal is legszebb volt valamennyi között. De nem is maradt el a lakodalmáról egy magával jól tehető lélek sem a városból.

Pedig a toroczkói menyegző nem aféle divatos házasság, a hol a mint vőlegény és menyasszony hátat fordíthatott az eskető papnak, vagy jegyzőnek, siet felülni a vasutra s elszaladni a házától, rokonaitól, ismerőseitől; a toroczkói nép, a hogy összetart a munkában, úgy az örömét is szereti megosztani az egész községgel.

Az utolsó kihirdetés vasárnapján ott van az egész jó baráti sereg (egész tábor) a vőlegényi háznál, mely most egyuttal menyasszonyi ház is. De a lakoma most még nem a házasulók gondja. Most a vendégek adnak «búcsúvacsorát» a leendő új párnak; minden vendég magával hozza a sült tyúkot és a rétesalakú somodit. A vőlegény csak a bort adja hozzá. De azt sem ingyen. Minden ember a maga pénzeért iszik s azért meggondolja, hogy mennyi szükséges a jókedve föntartására? Az összegyűlt pénzt aztán odaadják az iskola szükségeire. Semmi se vész itt kárba.

Hétfőn reggel kezdődik aztán az igazi menyegzői ünnepély. Korán reggel már taraczkdurrogások ébresztik föl a várost; lovas ifjonczok nyargalják be az utczákat, a két vőfély trombiták kisérete mellett hordozza végig a mátkatálat, a mit a vőlegény és menyasszony kölcsönösen egymásnak küldenek. S aztán a harangszóra megindul a nászmenet az örömünneplő háztól az Isten házáig: elől -75- az öregek, azután az ifjak, leghátul a nők, középett a vőlegény, mellette két testvére, mint vőfély és a menyasszony két nyoszolyójával: az egyik Anna, a másik Susa néne. Rebeka néne otthon maradt örömanyának.

Az egyházban a tanuló ifjak zsolozsmája fogadja őket, s aztán az egyház embere tart nekik egy olyan beszédet, hogy azt, a míg éltük tart, soha el nem felejtik. Csak azután kérdezi meg tőlük, hogy igazán szeretik-e egymást? Akkor meg is áldja őket az Isten.

Mikor ismét kilépnek a templomból, a leánysereg elhalmozza őket bokrétáival. Télviz idején ablakaik virágkertjét fosztották meg, hogy megmutassák, milyen nagy az ő szeretetük.

S az egyházi szertartással még nincs vége a menyegzőnek. A mi aztán következik, az egy darab népszinmű, a mit a népköltészet muzsája maga szerzett: az ifjak futása a nász házáig a menyasszonyi kalácscsal, a ki legelőbb odaér a fiuk közül, az kapja a menyasszony hímezte selyem nyakkendőt; aztán jön a két násznagy körmönfont verselése a menyasszony fölötti alkudozásban, végre a kérő násznagy marad győztes; de csak úgy, hogy a vőlegény megfogadja, hogy a menyasszonynak «atyja helyett atyja, bátyja helyett bátyja fog lenni, s megőrzi, mint a szeme világát». Erre aztán a fiatal leányok a menyasszonyt veszik körül, szép biztató nótákat énekelnek a fölvidítására, úgy veszik rá, hogy nyujtsa kezét az ő szerelmes vőlegényének. A nyoszolyók aztán bevezetik őt a vőlegény házába; abba a kis udvarlakba, a mit Áron bátya lopva rendezett be az ő számukra. Se Manassé, se Blanka nem tudtak arról semmit. Milyen nagy örömet szerzett nekik vele! Blanka álmai paradicsomában találta magát. S mikor aztán az aranycsipkés főkötőt feltették fejére a nászasszonyok, s kilépett ismét, egy üdvözlő, hódoló, megbecsülő néppel tele udvarba, kis háza küszöbén, kézen tartva attól a férfitól, a kinek ő ez órától fogva Isten és emberek előtt asszonya, világa, királynéja, akkor úgy tetszett -76- neki, mintha ez már az örök üdvösségnek e földön kiadott előlege volna.

S a mint az új pár megjelen a vőlegényi ház ajtajában rázendítik az ifjak és leányok a zsolozsmát:

Szegény poézis biz ez, a dallamát sem szerzette Palestrina; de mégis nagyobb az a koszorús költők és mæstrok minden mesterműveinél.

«A te pálmaleveled újra visszaszállt rám!» súgá Blanka halk, szerelmes hangon férjének.

Ötszáz vendég volt a háznál. Ötszáz vendég, a ki holnap estig itt akar mulatni. Lakoma lesz bőven, jókedv, a mennyi e napra illik. – Csupán egy baj van.

– Oh, dehogy azokról van szó édes mézem! Majd előkerülnek azok, ne féltsed őket. Ha meg nem jöttek az esküvőre, majd meghozza őket a «púpos kenyér»; majd itt lesznek a lakodalomra; s ha akkorra se érkezhetnek, majd megjönnek a «kárlátóra», vagy legkésőbb a «tyúkverőre». Nehéz ám most az utazás télviz idején; a szél befútta hóval az utakat. De hidd el, hogy megkerülnek, mert megigérték. Hanem az a baj, hogy nincs czigányunk! A honvéd urak elvitték magukkal a bandát; azt mondták, hogy nekik jobban kell a háboruban a muzsika, mint nekünk itthon. Csak az iskolai zenekar van itten, azoknak meg csupa fuvó muzsikájuk van, s azon sem tudnak egyebet, mint indulókat, hymnusokat, halottkisérőket, a kin -77- a «hopcziher» tánczoljon. A fiatalság nem tudom, hogy járja el a lakodalmon a «kuferczest», ha nincs czigány.

Egy kis Adorján fiu a Zsuzsa néne ivadékából, a ki nagyon szeretett a Blanka néni szép köntöséhez ragaszkodni, belekottyant a beszédbe.

– Oh, te jámbor kis Miska te! hogy az Ur nevelje meg a termetedet akkorára, mint a mekkora szájat adott hozzá! Biz ide hoznád azt a «fél czigányt», azt a Lányit, a Blanka nénéd tiszteletére, a ki olyan művészeket hallott már életében, a kiket egyenesen szent Dávid tanított hegedülni. Hiszen csak «félczigány» az.

De Blankának nagyon megtetszett az, a mit a kis Misike mondott. Neki hozzák el lakodalmára azt az egy szál czigányt, ha fél is.

Azt is pedig még a szomszéd Szent-Györgyből kell előhozni, a hol már vegyes nép lakik és így korcsma is van. Abban szokott ő vasárnaptól hétfőig hegedülni.

A lakoma végét járja már, mire megérkeznek vele s behozzák a lakodalmas terembe, a hol már a város előkelői áldomásoznak.

Ritka példány! Most is nyári spenczer van rajta, s azon, a hány gomblyuk, annyiféle alakú gomb; mind a két könyökén másforma szinű folt. Az egyik csizmájának a szára magasabb mint a másiké s mind a kettő ballábra való volt valaha. A mellénye messzire és bőven lecsüng a spenczer alól: az valaha termetes férfié lehetett, míg a ki most viseli, nem magasabb négy láb és három hüvelyknél. Mellette még Áron bátya is óriás. Hanem a kis, tagbaszakadt ember egyenesen és büszkén hordja a fejét s az megnézni való fej! Kondor, sűrű, bozontos haja betakarja a homlokát, csak úgy villognak elő közüle a szemei, az orra kissé félre van ütve, mahagoni barna arczán itt-ott egy-egy csomó ritka bajusz, szakáll irtványai; hanem széles szájának mosolyravont hasadása közül a -78- leggyönyörübb két sor elefántcsont fehér fog villog elő. S ez éktelen pofán annyi büszke önérzet ragyog, mint egy herczegén; több: mint egy művészén. Van is megfelelő eszköze hozzá. Egy hegedü, melynek a srófjai somfából vannak faragva, s nehány betört oldalbordája enyvvel van összetatarozva, a nyaka, a hol egyszer eltörött, szépen összedrótozva s hozzá egy nyirettyű, melynek a szára egy ív alakú meghajtott kőrisfavessző.

De azért hangot ád az, s nincs az a nóta, a mit el ne húzzon rajta. Húzza vigan és keservesen; ábrándosan neki alélva, hátra vágott fejjel és megint tűzre kapva, szügyébe vágott pofával. Nem tanulta ő senkitől, vele született. Mikor aztán belemelegszik a nótába, észreveszi, hogy egy szál hegedű, kiséret nélkül, semmit sem ér, elkezd hozzá énekelni: az énekből trombita lesz; azután egész zenekar. A zenekiséret elnyomja a violon primet, a művész szemei szikrát hánynak, haja repked a homlokán, egész arcza együtt játszik a hegedűvel; aztán a lábai is, a mit elmuzsikál, eldalol, azt el is tánczolja; – négy ember helyett dolgozik, – nem azért az egy huszasért, a mit egy éjszakai működésért szokott kapni, hanem művészi indulatból, az az extasis nem mondva csinált, az valódi lelkesülés.

Valóban, a kik látták a kor legnagyobb művészeit, Ole Bullt, Vieuxtempst, a Milanollókat, Vieniavszkyt, Reményit, zavarban lehetnek, hogy melyiket tartsák nagyobbnak? De ha meglátták Lányi czigányt Toroczkón, annak kellett a pálmát nyujtaniok: a minél ugyan az szivesebben vesz vala egy csomó dohányt.

Blanka tapsolt jó kedvében. Hisz ez művészi unicum! a miért érdemes Amerikából idejönni.

A félczigányt aztán átengedték a tánczteremnek, a hol az kifáradhatlan orchestrumával minden tánczravágyó kivánságát kielégíté; csak gyantázni győzzék, – mert az -79- igaz, hogy négy czigány helyett muzsikált, de öt czigány helyett ivott.

Este felé már Áron bátya maga is aggódni kezdett, hogy se Dávid, se Zenóbia nem érkeznek. Blanka minden óranegyedben kiküldött valakit az utczára, hogy nézzen előre, nem közeledik-e valaki az úton? Egyik testvérnek állandóul strázsálni kellett a kapuban.

– No, édes bálványom, mondá Blankának, megigértem, hogy a te lakodalmadon eltánczolom kedvedért az igazi «csűri» székely tánczot. Hát ne sajnáld megtekinteni, mert nem látod ám azt mindennap!

Erre a neszre a tánczosok félreálltak a terem közepéről s nagy kört kerítettek, mert a székely tánczához nagy tágasság kell. Egy tánczossal tele van az egész tánczpad.

Nem hasonlít az semmi ismeretes choreographiai alkotáshoz, nem is lehet azt oly könnyen eltanulni: aczélizmok s tornászati ügyesség kell hozzá.

S a közben mindig fél lábával földig leguggolva, másik lábával maga elé rug; de a sarkának nem szabad érni a földet, s ugyanekkor egy karját fellöki a légbe, a másikat csipőjére nyomja s a groteszk, hol fölegyenesedő, hol összetörpülő alak, a bohókás vershez, a fintor mozdulatokhoz folyvást megtartja azt a hetyke, magába bizó, mástól -80- semmit se váró székely komolyságot: táncz az és küzdelem egy szín alatt.

A néző sereg átalános tapssal jutalmazza a tánczost, s ugyan kérik, hogy járja el még egyszer. Úgy se tanulja azt el tőle senki.

– Ha az én szép ángyikám, rubintom kivánja, mondá Áron, és a buzdító pillantásra ismét kiállt a középre, eljárni a maga tánczát.

De alig guggolt le először, a mint Sándor testvér oda tör hozzá a nézőkörből, s valamit súg fülébe: a mitől egyszerre magasra ugrik az öreg, s aztán nem folytatja a tánczot, hanem kiszalasztja a hallott szót:

Senki sem értette azt meg olyan egyszerre, hogy kik jöttek meg? mint Blanka. Egyszerre örömsikoltással ugrott föl helyéről és futott az ajtóhoz. Ő akart legelső lenni, a ki az óhajtva vártakat üdvözölje.

Késő volt. Blanka már künn volt az előtornáczban, melynek nyilt oszlopos homlokzata alól az udvarra lehetett látni.

– A te bátyád megölte az én apámat s aztán az én bátyáim megölték a te bátyádat. S már most ez ezután így fog menni mindig – mindig – mindig.

XII.

Blanka az ijedtségtől elveszté hangját, néma volt; hanem Anna, ki nyomában jött, felsikoltott és jajszóra fakadt.

Egy erős férfikéz hátulról hirtelen befogta a száját. Áron bátya volt az.

– Ne sírj! Ne kiálts! Ha azok odabenn meghallják, kirohannak s izekre tépik Ciprianu leányát, a ki nekünk vendégünk most.

– Sándor! dörmögé lenyomott hangon Áron. Eredj be gyorsan, s mondd a czigánynak, hogy húzzon egy «vánkostánczot». Mindenki mulasson.

Sándor testvér visszafutott a tánczterembe s rögtön hangzott rá a «vánkostáncz» zenéje, a mihez a szöveget is énekelte Lányi: «Zsidó! zsidó! mi van eladó?»

– Manassé! súgá Áron bátya. Jer ide, segíts a bátyádat leemelni a lóról.

Manassé, mint a kit sziven szúrtak, hörgött fel e szóra. Térdei megroskadtak alatta. Azután egyszerre visszatért lélekjelenléte; odasietett a kötelékeket eloldozni, a mikkel a beburkolt hulla a lóhoz volt kötözve.

Zenóbia az alatt folyvást a nyeregben ülve, csendesen odabeszélt Blankához:

– A felvinczi verekedésnél egyetlen halottja volt a magyarnak; ő volt az. Sokat megölt, őt is megölték. Lova kiragadta még holtan is az ütközetből s elfutott vele az erdőre. Ott őrizte, míg én ott felkerestem. Te meghíttál minket a lakodalmadra, eljöttünk, látod, mind a ketten. -82- Már most behíhatsz hozzátok, s bemutathatsz a vendégeidnek: itt van annak a Ciprianunak a leánya, a kinek a fiai Sárdot, Vinczet elpusztították, s Adorján Dávidot megölték.

– El! El! El! rebegé Blanka, kezét eltaszító mozdulattal emelve Zenóbia felé. Kétségbeejté a rémgondolat, hogy ha most e nőt a toroczkóiak itt találják, haraguk tűzhányó dühében annak a vérével fogják befertőztetni ezt a házat, ezt a várost.

– Távozzál békével, Zenóbia; mondá Áron. Az én népem nem fog üldözni téged. Reggelig mulatni fognak házunknál és nem tudnak meg semmit addig. A mi fölött oly nagy vitánk volt: az mind a kettőnkre nézve elveszett. Nem tartozunk egymásnak többé semmivel.

– Én neked semmivel többé Áron; de a hugodnak és az ángyodnak még tartozom valamivel. Azzal a szép, nagyon szép meghivással, a mit hozzám irtak. Ezért még bizony megfizetek. Eljövök még egyszer, s a mit akkor hozok, azzal lesz aztán minden tartozás leróva közöttünk.

– Neked pedig azt mondom, Manassé, emlékezzél rá, a mit a Monasteriánál mondott neked a tribun: «Mi békét kötöttünk veletek, megesküdtünk rá, meg is tartjuk. Hanem ha támad egy áruló saját népetekből, attól reszkessetek!» Gondolj gyakran e szóra: Áldjászketye dumnye Zeu!

Azzal megfordította paripáját s kinyargalt a kapun, a szél szemébe hordta a havat. Förgeteges éjszaka volt s neki még az éjjel Borévre kellett jutni – egyedül.

– Hová vigyük a testet? töprenkedék Áron bátya. A ház tele van lakodalmas néppel, azoknak nem szabad ezt meglátni.

– Az most üres, senki sincs benne. Ott van egy felvetett ágy, abba lefektetjük. -83-

– Micsoda? A te menyasszonyi nyoszolyádba? a mi halottunkat? Oh én édes Isten atyám!

És úgy kellett tenni. Dávidot a testvér átvitte a kis házikóba, s ott kibontva halotti lepléből, kiteríték a nyoszolyára, a míg elkészül számára a koporsó.

XIII.

A halál beköszöntött az új házba. Ő volt az első vendég. Egy néma ember érkezett meg, a ki mindent elmond.

Meglepő volt a hasonlatosság Dávid és Manassé arcza között. A külömbség csak egy kicsiny kis veres pont a homlokon: egy golyónak a helye. Különben olyan, mint mikor Manassé alszik.

Ez a holt hasonmása férjének elmonda előtte mindent, a mit eddig titokban akartak tartani. Mi történik a vér és a láng tengerében, mely e szigetvilágot körülcsapdossa. – Ilyen utazók kerülnek onnan haza.

A mikor a Szamos hidján találkozott vele, azt hitte, hogy csak egy dicsőséges harczjáték az, a mibe az ilyen délczeg lovagok elindulnak.

S aztán megemlékezett rá, hogy akkor egy csókot igért neki, Áron bátya kértére; a mire a fiatal hős elpiruló arczczal azt mondá: «majd ha visszatérek dicsőséggel. És ha halva hoznak eléd, csókomat akkor is megadd.»

Lefeküdt az ő menyasszonyi ágyába, félszeme félig nyitva. Tán leskelődik, ha megadják-e a mit megigértek?

S még senki sem merte ez arczot megcsókolni. Anna, Áron, Manassé tudják, hogy az első őt illeti. A menyasszonyt. Az a honvéd huszáröltönyt viseli még; ő a menyasszonyi pompát. -84-

S minél közelebb hajlik föléje, annál nagyobb a káprázat, hogy az maga Manassé, holtan, megölten, jégszoborrá fagyottan. Minden idege megrendül, mikor ráborul és az ő ajkai annak márványarczát érik s a kitörő zokogás görcsei között e nevet hangoztatja: «Manassé!»

Egy feneketlen mélységbe szédül alá lelke, midőn arra gondol, hogy Manassé is így fekhetnék most ezen a szomorú ágyon; csak lelket, csak gondolatot kellett volna cserélnie testvérével.

Visszaemlékezett most már a tordai hasadékban tett rejtélyes utazásra s az asszonyi szív csodálatos divinatiói tehetségével egyes vétlen elejtett mondatokból összeállítá a valót, hogy ha Manassé azon az Isten őrizte éjszakán nem a Monasterián keresztül választja az utat, a vakmerőbbet, a nehezebbet, egy fehér kendővel a kezében keresve fel egy ellenséges tábort, hanem az egyszerübbet, a rövidebbet, a tordai berken át karddal kezében törve utat hazáig, hát most ő is ilyen néma utazója lehetne annak a két tengernek.

Lassankint a többi testvérek is átszállingóztak a lakodalmas háztól. Sándor testvér egyenkint szólingatta ki onnan. A vigadó násznépnek nem tünt föl a háziak elmaradozása, ők annál fesztelenebbül mulattak.

Azt pedig, hogy a vőlegény és a menyasszony oly hamar eltüntek, bevett szokás igazolta. Ők siettek a maguk boldogságába, a hol a paradicsom minden örömei várnak rájuk.

– Áron bátya! mondá Manassé, gondoskodjék róla, hogy a násznép semmit meg ne tudjon a szétoszlásig. Ha most kimenne közéjük a hír, a hogy föl vannak hevülve, -85- képesek volnának azonnal fegyvert ragadni, s a kit legközelebb találnak, azon kezdeni el a vérboszút. Mulasson minden ember.

– Te parancsolsz, monda Áron, s ő maga átment a násznéphez. Neki volt valamennyi között olyan vasból öntött arcza, a mi el nem árulja, ha valami fáj oda benn. A fuvóhangszerek rázendítették a bányász-indulót, s ez a zaj elfödte azt a nagy sírást, a mi a kis udvarházban végbement.

A bányászinduló után a násznép lassankint oszolni kezdett. A trombitásokkal együtt kivonult a lakodalmas sereg az utczára, s úgy ment végig zeneszóval, el-elmaradozva kiki a maga házánál.

Azoknak volt a feladatuk még egynehány hajnali dalt énekelni a boldog pár hálószobájának ablaka alatt, búcsúzóul, altatóul.

Odaálltak karikába a kis ház ablaka alá, s tanakodtak a cantus præsessel, hogy melyik dallal kezdjék? legjobb lesz az, hogy:

– Hallga, fiúk, szólt bele Áron bátya a hátuk mögül, nem azt a dalt énekelitek, hanem ezt a zsolozsmát:

Blanka az egész éjt a halott mellett virrasztá át. Ez volt első menyegzői éjszakája. -86-

XIV.

A tegnapi násznép ma már halottnézőbe jött vissza az Adorján-házhoz. A tegnapi menyasszony ma már gyászruhában ült a fekete fátyollal bevont házban.

Miért híják a halottak lakhelyét a toroczkóiak «birgej»-nek? azt kutassák a nyelvbuvárok, a kik ráérnek arra; sehol másutt nem ismerik ezt a szót.

De a holtak lakhelye sem olyan Toroczkón, mint másutt. A sírboltok a sziklába vannak vágva. Mint egy utcza, a miben halottak laknak. Hasonlít az a seleuciai sziklasírboltok csoportjaihoz. Minden családnak van egy ily sziklaháza, a hová a földről elköltözöttek egymásután leszállnak; az üreg mind mélyebben hatol be a sziklába; némely régi családnál egész alagútat képez már; ott alusznak két sor fülkéikben a bányászok, kik életüket a szikla keblében tölték, s holtan is ott esik legjobban pihenniök; egy lefelé fordított családfa, mely gyökereivel hatol le a földbe. A fülkék fölött semmi név sincs. A ki ott alszik, visszaadott mindent annak, a kitől vette: még a nevét is. Hirdesse az emlékét az, a mi élve maradt.

Az új fülkét a halott számára a családtagok maguk vésik. Ez ősidőkről fenmaradt kegyeletes szokás. Ha nincs férfi a családban, a szomszédok kötelessége az. Nagy gyász volna az Toroczkón, ha valakinek a vermét fizetett sírásó készítené el.

A ravatalt délután a templomban állíták fel. Az egész nép felgyűlt végtisztességére. A nép énekelt, a lelkész tartott gyászbeszédet.

A templomból az egész város kisérte ki a koporsót a birgejig. A férfiak vállaikon vitték azt: rá volt téve megkoszorúzott kardja, golyórongálta csákója. Az iskolai énekkar -87- gyászdalai hangzottak előtte, mögötte az asszonyok zokogása.

A sírboltnál a hét testvér vette föl a koporsót, azok helyezték el az örök hálófülkébe, nagy sziklát hengerítve a nyilás elé.

Ekkor egy egyszerű polgár, egy öreg őszhajú férfi felállt a birgej kőkathedrájába s elmondá a sokaságnak, ki volt az, a kit eltemettek, hogyan élt, hogyan szerették, hogyan ölték meg? Hogy soha el ne muljon az emlékezete, a míg a sziklavölgyben emberek élnek!

A diákok utolsót énekeltek, a gyermekek szép csendben, az asszonynép sűrű csoportban elhagyták a temető halmát; hanem a férfiak hátramaradtak.

– Atyámfiai! Megtettük kötelességünket a halott iránt, most tegyük meg kötelességünket az élők iránt. Elég volt az énekszóból; most hadd szóljon a fegyver.

Az eddig hallgatag, gyászoló alakok lángoló dühre gerjedtek, egyszerre tört ki valamennyi ajkán az elfojtott keserv, a boszú átkaiban keresve könnyebbülést.

Pedig a toroczkói sohasem átkozódik. Egyetlen szítkozódása, ha nagyon megharagszik, az, hogy «egyen meg a birgej!» a mi tréfaképen hangzik.

Készek voltak rögtön elindulni s ahányan vannak, megtámadni Adorján Dávid megölőit.

– A piaczon gyűljünk össze! kiálta Áron a kő kathedrából, a midőn hirtelen hátulról egy erős kéz megkapta a széles szíjövét s annálfogva a nehéz tömzsi embert fölemelve a levegőbe, leszállítá onnan a szikla-támlányról.

Áron bátya nem is kérdezte, hogy ki az? Tudta könyv -88- nélkül is, hogy az ilyen műtétre más nem alkalmas, mint az ő kisöcscse, Manassé.

– Mit akartok? rivallt mennydörgő hangon Áron bátyjára; de úgy, hogy azt az egész sokaság meghallhatta. Én békét kötöttem a szomszédaimmal; megesküdtem rá az egy élő Isten nevében, s ti az én eskümet meg akarjátok csúfolni?

– Nem! Dávid bátyám harczban esett el. Mint becsületes katona, karddal a kezében. Többen is harczolnak még rokonaink közül ott a csatatéren, a kik meg fognak halni hazájukért. Megsiratjuk őket s sírjuk fölé kopját tűzünk, a hogy hősi népek szokták. De vérboszút a harczban elesettért csak a vad indiánok állnak.

– Jól van, Manassé öcsém, azért nem szükség bennünket összeindiánusoznod. Hiszen nem azt kivánom én, hogy menjünk hát rajta a szomszéd gyertyámosiakra, s pörköljük fel őket boszúból. De hogy magunkat, családjainkat megvédjük. S a mi erőnk van, azzal védjük.

– A mi legnagyobb erőnk az Isten. A kinek, midőn a nevére megesküdtem, az ő kezébe tettem le a mi sorsunkat. Ha ő velünk van, ki bánthat minket? s ha őt elhagyjuk, ki oltalmaz meg minket?

– Már hiszen, Manassé öcsém, szólt Áron, én is csak vagyok olyan buzgó keresztyén, mint más. Még soha ünnepet el nem mulasztottam a templomba-meneteltől, ha beteg voltam is; de csak mégis jobban esik az én lelkemnek, ha az alatt, a mig a mennybeli megszabadításért imádkozom, a puskámat a hónom alá szorítva tarthatom.

– Akkor nem vagy igaz egy Istenthivő! feddé őt Manassé. Mert te is azt a Jézust vallod, a kinek a nevében a Bertalan-éjeket, az autodafékat, a keresztes háborúkat csinálták. És nem azt a Jézust, a ki eljött az emberek között -89- békét szerezni, s a ki Péternek azt mondá: «A ki fegyvert fog, fegyver által vesz el!»

– Bizony nem tudom én, hogy voltaképen mondta-e azt? pattogott vissza Áron. Máté állítja, hogy mondta, de Lukács és János nem emlékeznek róla, Márk szerint pedig csak annyit mondott Péternek a Malkhus fülére Jézus, hogy «elég volt». Különben sem tudom, hogy mi lett volna belőle, ha «én nekem» mondta volna? Annyiról bizonyos vagyok, hogy ha én előttem nyujtja az idvezítő az áruló Judásnak a «mártott falatot», úgy sujtám vala ott mindjárt főbe Iskariotes uramat, hogy feledte volna elárulni a mestert; valaminthogy a puskám agyával fogom lesujtani azt az árulót, a ki Toroczkó ellen hozza a hadakat, csak közelre kapjam.

– Hallád! a miről tegnap a leány szólt: «ha egyszer egy áruló támad a magatok fajtájából, attól reszkessetek». Ma már tudom az értelmét a szavának. Van egy uj ember a felkelők tribunjai között, a ki válogatott kegyetlenségéről nevezetes. Ez a mi Iskariotesünk.

– Onnan, hogy Diurbanunak nevezi magát. Igazi oláh nem venné fel az ő Decebal királya melléknevét. Ez olyan, mintha valaki nálunk Attilának nevezné magát. Mindenki tudná, hogy kifordított némettel van dolga. – Jól van Manassé. Szeretlek. Uram vagy: neked engedelmeskedem. A monasteriai utat, meg a Porlik-barlangi megjelenést soha sem felejtem el neked. Jobban tudod szeretni a testvéreinket, mint én. Én csak megboszulom, te megmented őket. Te, ki Mogával és népeivel békét kötöttél, méltán megkivánhatod tőlünk, hogy Moga és a szomszéd oláh nép között szerzett frigyedet mi is megtartsuk. Szegény Dávidért nem állunk hát senkin vérboszút. Azt mondjuk, hazajött követnek, a halál követének. De értsük meg az izenetet, a mit az a néma követ hozott nekünk. Ha egyszer az a hír jön, hogy Diurbanu közeledik Toroczkó felé, -90- meg az ő harczosai, a kik a te békédet nem ismerik, nem is vették fel: akkor aztán Zsakó uram fog parancsolni.

S aztán szépen kezet szorítottak, összeölelkeztek. A gyászkisérlet hazatért lakásaiba.

Hanem Áron bátya ezt az éjszakát fönn a Székelykövön tölté, s meghagyta idelenn a nemzetőrség őrvezetőinek, úgy szintén a toronyőrnek, hogy vigyázzanak rá, ha a Székelykövön kigyullad a jeltűz, készen legyenek és zavart ne csináljanak. Szép trombitaszóval adjanak jelt, meg harangkongatással; minden háznál gyertya égjen s egy ember ébren maradjon egész éjjel. – Mert jól esik az ember lelkének, ha imádkozás közben a hóna alá szoríthatja a töltött puskát.

XV.

Manassé pedig, mikor a szomorú estebédet elvégezte, azt mondá családjának:

Manassé pedig nem nyitá fel a bibliát, hanem rátette az egyik kezét és a másikkal hitvesét ölelve magához, elkezdé a saját maga és Blanka történetét elmondani a család előtt.

Valóban egy szakasz volt az a pentateuch költői krónikájából: tele csodatételekkel, a mikben az Úr hatalma nyilatkozik az emberek fölött.

A félelmes rémeket, a rettentő kisérteteket, a miktől Blanka megszabadult, elmondá a figyelő családnak, mely áhitattal hallgatta a megtörténtek regéit.

Sokat Blanka is csak most tudott meg tőle. Eddig -91- titkoltak előtte minden veszélyt. Neki csak örömekről, szép reményekről beszéltek; de mióta az az ember megjött, a ki nem tud hazudni, a ki kőhideg arczával, bezárt ajkaival rávall az eltitkolt balsorsra – többé nem lehetett őt tovább áltatni, meg kellett tudnia mindent.

Az éj haladt, a regemondásnak még sem szakadt vége. Egyszer-egyszer kiment egy-egy testvér, körülnézni az udvaron, nincs-e valami baj? s visszajött azzal a szóval, hogy szép csillagos éj van: a gönczöl rudján tánczol a kis «czigány-gyerek». Csendesség van az egész völgyben.

Később azt a hírt hozták, hogy most hajnalodik a hold a Székelykő orma fölött; a kakasok éjfélutánra kukorítanak már. Az egész világ alszik.

Manassé még mindig folytatta regéit. Hogy védte, hogy oltalmazta ő azt a nőt, a kit megérdemelt, hogy vette őt körül lelkének minden gondolatjával? Milyen egyszerű földi történet volt ez, s mennyi égi csoda van mégis benne? Blanka megtudta belőle, hogy annyi balsorsában két hatalom volt, mely átölelve tartá: mind a kettőnek a neve «Szeretet»; az egyik az égben lakik, a másik a szívben.

A legútóbb bejövő már azt a hírt hozta, hogy szépen pirul az első hajnal a Keresztes mező felől. Csak hadd piruljon…

Manassé most odaért, hogy a Balyika-várban és a Monasteriában töltött éjt meséli el. Milyen tréfának való, elnevetni való végű kis mese az, pedig három testvér, egy feleség, a saját élete és szülötte városának létezése volt benne a kártyalapra föltéve.

Most azután azt is elmondá Manassé, hogy a Toroczkóról elfordított emberi láva mily borzasztó dulást vitt véghez köröskörül. A lávától ki kivánhatná, hogy irgalmat ismerjen? Bűnös csak a vulkán, mely azt kiokádta!

S most a lávaözön közepett áll Toroczkó, körülvéve tizezernyi vérittas, vérszomjas hadaktól, kiknek harczkiáltásától holdszigetének minden bércze viszhangzik már. -92-

– Jó helyre, mondá az, fejét férje keblére lehajtva. Isten árnyékába, s a te karjaidba.

XVI.

A mikor a csillagok olyan szépen ragyogtak a toroczkói völgy fölött, az éjszaki havasokról egy tábor szállt alá a Szilas patak völgyébe, mely a toroczkói teknőbe felvezet. Ez Diurbánu serege volt. Mikor végigvonul a völgyön e mozgó emberláncz, e négyezer fejű óriási kigyó, a feje már fenn van a hegytetőn s a farka még akkor mászik elő a mély út tekervényeiből.

Csendben, dobszó nélkül haladnak: a puskákat eldugták a czondra alá, hogy a szuronyok villogása el ne árulja közeledtüket.

Igyekezniök kell, hogy reggelre túl legyenek a «Kő» szorosán, a toroczkói völgy veszedelmes sziklakapuján; mert az emlékezetes hely, a mire nevezetes ellenségek neve van vérrel felirva. Duló mongol csordák e kőszorosban találtak sírjukra. Básta labancz vezérének seregét itt verték agyon az utolsó hírmondóig, s e legutolsó vérfürdő 1658-ból még nagy emlékezetben van. A Nagy-Enyedet felduló török sereg pusztulása a Kőszoros és a Csetátye barlangja között. Ha a toroczkóiak e sziklamagaslatokat megszállják, akkor az a kapu el van zárva.

De nem tartják megszállva. Biznak a békekötésben, s abban az Úrban, a ki az adott esküszó fölött őrködik. Csendesen alusznak kapuikon belül. Egy kutyaugatás el nem árulja a közeledő veszélyt. A feljövő telehold vezetőül szolgál, bevilágítva a hallgatag völgyet, – mint egy dæmon által kidugott lámpás. -93-

A völgyet a Szilas patak szeli keresztül. Szelid, regényes kis patak rendes időben, de hóolvadáskor rohanó hegyfolyam, mely az útjába eső Nagy-Enyedet gyakran váratlan rohammal lepi el s özönvizet hoz az utczáira. Medre mély, meredek partokkal, miken szilárd hidak vezetnek keresztül.

A mursinai hidat, mire hajnalodott, már elérte a felkelők serege. Onnan már lehetett látni a Toroczkón uralgó havasokat.

S ha most rögtön tudósítaná is valaki a toroczkóiakat, hogy ellenség közelít, már nem volna idejük rá, hogy a magaslatokat megszállják. Csupán a völgyben fogadhatják el a harczot.

Ők nem gyakorlott katonák: földészek, bányászok, kézművesek. Ezeknek pedig nagy része kiszolgált «plajász» határőr, a ki a fegyverrel bánni jól tud s saját tisztjei által van vezényelve. Ezek mennek elől az első csatába.

A mint a nap feljön: a folyammeder tulsó partszakadéka felől szuronyhegyek kezdenek felvillanni. Egy csekély kis honvédcsapat az, melyet a magyar csapatparancsnok, értesülve Diurbanu seregének mozdulatáról, előre küldött, hogy a hidat foglalja el. Későn érkeztek. Diurbanu plájászai tömött hadrendben nyomulnak már a hidon keresztül.

Ekkor a Felvincz felőli hegyi útról egy lovas csapat száll alá, csörtetve.

És ők hetvenen neki vágtak egy hidnak, mely rakva volt fegyveres gyalog haddal.

A plájász elbizta magát abban, hogy czélozni tanult. Messziről lőttek. A lovasok sisakján, pánczélján pattogott a golyó.

A sors, magas iróniájában, nem Attila dédunokáit küldé -94- a szörnyű leszámoláshoz Traján dédunokáival, hanem kiválasztá azt a kis olasz lovas csapatot, mely a magyar tricolor alatt harczolt (a Cress lovasezredből), s azokat állítá velük szembe. Traján utódai ezek is: az alpesi legiók ivadékai.

S másodszor megtölteni a fegyvert nem volt idejök a hidon levőknek. Mint a fergeteg rohant közéjök a kis olasz csapat, s pár percz mulva a hid két oldalán omlott alá, a ki élve akart maradni, a ki helyt állt, az halott lett.

S a lovas csapat nem érte be azzal, hogy a hidat elfoglalja. – Mintha egész hadsereg jönne a háta mögött, neki rontott az egész felkelő seregnek, s hetven ember négyezer ember ellen nyilt mezőn csatát kezdett. A keresztes háborúk óta, Bayard, Du Guesclin, Oroszlán szivű Richard harczai óta ehhez hasonló viadalt nem látott a csatapiacz! Hetven Horatius Cocles Porsenna tábora előtt! A ki fel kivánta költeni a régi római népet, ime megkapta azt!

A felkelő táborban e herosi dühroham szétzilált minden rendet; eldobták a fegyvert, futottak az erdőnek, fel a hegyoldalnak, s az olasz centaur ivadék még ezután is órajárásnyira űzte őket maga előtt, véres hullákkal szórva be az utat. Alig birta őket a takorodót fuvó trombitaszó visszatéríteni. Háromszáz halottat hagytak a csatatéren. – S a hetven olasz még csak el sem rekedt a harczban. Visszatérve Ernani kardalát énekelték.

Toroczkó még csak a dörgését sem hallotta meg a jégfelhőnek, melyet feje fölül elfujt – a szél.

A kis völgybe ismét leszálltak az est árnyai. Az Adorján-háznál, két éjszakai virrasztás után mindenki korán sietett lepihenni. Manassé is bevezette kedvesét kis lakába, melyet elébb felszentelt a gyász, mint az öröm.

Csak Áron bátya nem volt még honn. Az ő útjai után nem lehetett tudakozódni.

– Egy az Isten! A Jehova Isten! Az Úr, ki Senacherib táborát összetörte, az ma reggel Diurbanu seregét a Szilvás hídja mellett pozdorjává szórta. – Nyugodjatok az Úr oltalmában ti igaz emberek!

S ezzel tovább ment a városba, ablakról ablakra bezörgetni és bemondani a hirt, a mi meghozza az alvók lelkének a nyugalmat.

XVII.

Azért csak kivirított a gyöngyvirág tavaszszal, ha vérrel öntözték is a földet.

Soha gyönyörűbb tavaszra nem emlékszem, mint a milyen az 1849-iki volt. Gazdag aratás, bő szüret esztendeje volt az.

Mintha az Isten áldásai s az emberek átkai versenyeztek volna egymással, hogy melyik építsen magasabb pyramidot?

A Csegezről a Székelykőre felkanyargó sziklaösvényen egy szép májusi délután Blanka, Anna, Manassé és Áron haladtak fölfelé. Manassé rajztábláját és festő eszközeit hozta a kezében, Áron a hölgyek felöltőit s az ozsonnához való elemozsiás tarisznyát czepelte a vállán. Fegyver egyiknél sem volt, a vasasvégű hegymászó botot kivéve.

A két férfi egymás mellett haladt, a két hölgy elmaradozott havasi virágokat szedni útközben. Rhododendron, orchys, epipactis akkor nyilt legnagyobb pompájában a sziklavölgyületek óriás virágágyaiban. – Az alant elhagyott erdőkből a szarvasok rigyetése s a fekete rigók furulyafüttyszava hangzott fel.

– Hát te Áron bátya, komolyan gondolsz arra, hogy ha megtámadnák városunkat, te ezen a bérczen rendszeres ellenállást fejtenél ki ellenfeleinkkel szemközt?

– Bizony nem is hagynám ám ezeket a mi gyönge szép leányainkat, ártatlan magzatainkat nyomorultul lemészárolni. -96-

– Hogy lehető-e ez? az a második kérdés. Az első az, hogy «kell!» A békecsinálásnak vége van. Okos dolgot akartatok, a kik az oláhokat kiengesztelni próbálgattátok. Hanem hát egy bolond olyan követ dob a kútba, a minőt száz okos sem huz ki. Mikor legjavában folyik a békealkudozás a magyarok és oláhok között Abrudbányán: odatojja az ördög a maga tojását ennek az őrült Hatvaninak a képében; az a békéltetés, fegyverszünet közepett megrohanja Janku táborát, s erre a félig kibékített oláh sereg, a mit Felvincznél kétszáz honvéd megkergetett, a mit a mursinai hidnál hetven dragonyos szétvert, most egy rendes ezerkétszáz főből álló dandárt semmivé tesz, elfoglalja három ágyuját, leöli a hirhedett halálfejes legiót s semmivé teszi Abrudbányát.

– Ezt mind tudom. S hogy azzal az Erdélyben eloltott láng újra fellobban, azt is előre látom. Azért azon sem fogok csodálkozni, ha a Kő felőli szoros s a bórévi bejárat védelméről gondoskodtok; de a Székelykő védelmezése tiszta bohóság. Mert erről az oldalról vagy megvéd bennünket szomszédaink jó barátsága, vagy a Székelykő sem.

– Hát mikor az egész mongol csorda ellen megvédte a vidéket a székelykői vár!

– Biz az oláh felkelők sincsenek előbbre a strategiában, mint a tatárok voltak.

– De nem mutatom ám meg neked, mert te nem vagy katona. Czivilnek pedig nem szabad a fortificatiókat nézegetni. A két asszonyfélének már megmutogatom. – Azok a combattans sorba számíttatnak. A minap elkérték Sándor -97- bácsi pisztolyait s azóta a kert hátuljában czélba tanulnak lőni.

– Azzal, azzal! Bizony nem is bodzafa-puskával ám. Ő sem engedi magát ingyen megöletni. Csak te nevess.

E közben fölértek a «Lajos csúcsára». Ez a Székelykő keleti orma. Háromezerötszáz lábnyi magas szikla-fensík.

Az utánok érkező hölgyek el voltak ragadtatva a körülöttük elterülő látvány fenségétől.

A Székelykő az egész láthatárt uralja. Keletről a boldog Aranyosszék: hullámzó halmok, zöldülő vetések táblái között huszonkét falu elszórva s valamennyi körülvéve a kigyózó Aranyos folyam ezüst szalagjától, mely délnek kerülve, egy más, szélesebb tükörkigyóba olvad bele, mely nyugat felé fut alá: ez a Maros. A déli átlátszó köd a távolabb eső bérczeket fokozatosan halványítja el, a láthatár szélén esők ormai már csak úgy látszanak oda lehelve lenni a meleg égre; a havasok ezüst taraja csillog a messzeségből s egy-egy távoli város egyházának tornyáról villanik meg az aranyozott tető.

S a mosolygó kultura, emberi szorgalom építette boldogság képével szemközt a másik oldalon, északnyugat felé, az ijesztő ellentét. Egy végtelen ősvadon; erdőkkel telenőtt hegyhátak, meg nem szakítva helységek csoportjától. – Hegy emelkedik hegy fölé, sziklacsúcsok, szakgatott bérczgerinczek tépik osztályokra a szakadatlan erdőszőnyeget, melyen a tekintet egy emberi lakhelyet nem talál nyugvó helyül. A félelmes, hallgató hegyszörnyetegek közelítni látszanak, legutolsó előörseik egész a Székelykő közeléig nyomultak előre, mintha óriások állnának óriásokkal szemközt. Egynek az orma olyan, mint egy hanyattfekvő titánnak az arcza profilban, még a szempilla is ott van, egy nagy fenyőszál képében.

A Székelykő elleneseinek neve a Vidálykő, Tilalmas, Keselykő és Ordaskő, miknek kopár gerinczein keresztül -98- nem vezet semmi út. S az egymással szembenéző sziklaellenfelek között fekszik a kis boldog völgy, – zöld szántóföldek karzatos amphitheatrumával. A földdæmon óriásai közepett, kiknek életében az ezredévek a napok, egy kis csendélete a dæmonok legparányabbikának, az embernek, a kinek minden napja egy élettörténet.

A szédítő mélységből mosolyog föl Toroczkó virágzó gyümölcsfáktól tarka szőnyegrajza, négyszögű piacza közepén a kerek bástyával körített templom. A zöld rétek abroszának szélére lerakva Toroczkó-Szent-György elszórt házai, egy régi vár romjaival a hegyoldalban; azon túl még két falucska: s ott egyszerre bezárja a völgyet a «Kő» sziklakapuja.

S a mély völgy fenekéből, mint a nyugtalan szívdobogás hangzik fel valami szakadatlan döngő hang, a vashámor nehéz pőrölyének ütése. Ott készül az, a mitől ez az egész világ olyan szép lesz: az ekevas és az ásó.

– Az Róma volt: – ez pedig Toroczkó. – A kedvesem arczképét el tudtam találni: – de anyámét soha sem.

A többiek ott hagyták őt, s mentek tovább a Székelykő ritkaságait fölfedezni. – Azokat Manassénak úgy sem szabad meglátni: mert azok a fortificatióhoz tartoznak, ő pedig csak «czivil».

– Aztán a feleségemre vigyázz! kiáltá Áron után Manassé. Valami mélységbe ne szédüljön.

– De mégis meg kell igérned, hogy a hidasi Gesztegre nem viszed föl Blankát meg Annát.

Hanem aztán mikor már javában volt a vázlatának, eszébe jutott, hogy Áron bátya csak azt igérte meg, hogy nem «viszi» föl az asszonyokat s meglehet, hogy ezt szószerinti értelemben magyarázza, a mi a «fölvezetést» épen nem zárja ki. A góbénak mindig furfangon jár az esze. – Erre aztán összecsapta a rajzthékáját, s a motyóját hátára véve, maga is az eltüntek után indult.

A nőismeret ritkán csal. Azt mondani az asszonyfélének, hogy ide, vagy amoda nem szabad fölmenni, épen csak arra való, hogy föltámaszsza benne a vágyat a tilalmas helyre följutni. Kivált mikor azzal a dicsőség jár együtt, hogy a Székelykövön ősidőkből megmaradt egyetlen fenyőfáról is hozhatni egy galyat diadaljelül. A hajdani erdőből az utolsó szálfa.

Blankát és Annát elvezeté addig a hegyszakadékig, a mely a Székelykő hidasi Gesztegét a Lajos-csúcstól elválasztja. Az egy mély sziklavágány, melynek fenekében egy meredek nyaktörő ösvény vezet alá egyenesen Toroczkóba. «Felfelé» járásra nem igen használják. E sziklavágányon túl emelkedik a hidasi szikla-fensík, emlékezetes az oldalán tátongó barlangról, melyet csegezi várnak nevez a néphagyomány, hajdani falerődítményei még most is láthatók. Egy hosszú, keskeny, egy ember számára vágott ösvény vezet hozzá végig egy sziklapárkányon, mely négyszáz lábnyi mélység fölött meredeken emelkedik föl. E bejárat könnyen védhető volt a barlangba menekültektől.

A Geszteg ormára azonban egy messze ellátszó csóva volt feltűzve, a mi azt jelenti, hogy ott tilos a följárás.

Talán csak azt az egy szál ősi fenyőfát védi az a tilalom? Vagy a fensík tetején termő füvet? Vagy épen csak a vakmerő vállalkozó életét, a ki Istennek ajánlotta lelkét, mikor oda fölkapaszkodott.

A két hölgy átlátta, hogy nekik oda csakugyan lehetetlen eljutniok. De Áron bátyára nézve nem volt lehetetlenség. -100- Gyakran megjárta ő ezt az utat. Megigérte kedvenczeinek, hogy ha szépen viselik magukat, ha megigérik, hogy leülnek a süppedő mohába, virágaikból bokrétát kötni, és addig, míg ő visszatér, a helyükből meg nem mozdulnak, hát ő azalatt fölmászik a meredek sziklaoromra, onnan fog kürtjével messzehangzó jelt adni s elhozza az igért fenyőgalyat.

A két hölgy letelepedett a havasi nefelejtsekkel áttört gazdag pázsitra s a mély völgybe alátekintve, igyekezett kitalálni a házat, a mely az ő otthonuk.

– Milyen borzasztó volna azt innen nézni, mikor ez a mi szép paradicsomunk lángba borul; mondá Anna.

– Én már minden félelmes gondolathoz hozzá szoktam, szólt Blanka, koszorút fonva sárga virágu szakából (sedum) és nefelejtsből. Csak ti veletek lehessek; a barlangban is ellakom.

– Áron bátyánk azt mondta, hogy egy hónapra való eleséggel ellátja a Székelykő erősségeit s negyvened magával megvédelmezi egy egész ország ellen.

– A székelyvári mentshelyet még inkább magasztalja Áron bátya, mert ott egy barlangban friss forrásvíz is van.

A két fiatal hölgy úgy beszélt arról, hogy ők a sziklabarlangokban fognak lakni, mint mikor úrhölgyek azon tanakodnak, hogy hol fogadjanak nyári szállást?

– Meg kellene néznünk azt a csegezi várat, indítványozá Anna. Leány volt még: kiváncsiabb.

– Megtiltotta Áron bátya s mi megigértük neki, hogy itt maradunk, monda Blanka. Ő már asszony volt, szófogadóbb.

– Vajjon nem lakik-e benne valami? mondá nevetésre villanyozva e gondolat által a leány. Valami mesebeli csodaállat.

Szép verőfényes délután volt. A mezőt ellepték azok az -101- apró tarka pillangók, a kiknek élete a fű virágaival egykorú.

A völgykebel döngő pőröly-zuhogásán kívül semmi nesz nem hangzott fel az emberlakta világból ide, a kövek világáig. Pedig ez a csendes szirtfok vár és néptanya, csatahely és temető volt hajdan.

Áron bátya sokáig váratott a jeladásra; a két fiatal hölgy unni kezdte az egy helyben maradást. Anna a hátuk mögött levő sziklaomladék közt fölfedezte a szórványosan előforduló carniol-darabkákat. Bányászcsalád leánya volt: ismerte a köveket; Blankának átadta leleményét; az augitporphir sziklatörmelék achat- és chalcedon-darabokat is rejtett, némelyikben keverve volt mind a három, szalagokká, czifra képletekké vegyülve. A két hölgy teleszedte a drágakövekkel köténye zsebeit s a nagy keresés közben egyszer csak azt vette észre, hogy alig ötven lépésnyi távolban egy férfi áll előttük.

Honnan került oda? A sziklacsompók közé volt-e eddig rejtve? vagy a csegezi vár odujából jött elő, hogy a köveket keresgélő hölgyek nem vették előbb észre, mint mikor már olyan közel volt hozzájuk?

XVIII.

A felbukkant alak oláh népviseletet hordott, magas fehér báránybőr süveget, mely alól hosszú fekete haj omlott alá, ujjatlan bőrdolmányt, széles bőrtüszőt csatokkal, s az alól féllábszárig kicsüngő vászoninget és bocskort; egy kasza volt vetve a vállára. Háttal volt a napnak fordulva, úgy, hogy az arczát félárnyék fedte.

És mégis mind a két nő egyszerre felsikoltott ez arcz láttára s egymás kezét kereste kezével. Olyan volt ez arcz, mint egy rossz álom lidércznyomása, mint egy nagy szerencsétlenség emléke. Ugy hasonlított egy kisértethez, mely be van zárva jól a kripta vasajtajával, lenyomtatva jól nehéz koporsófödéllel, elaltatva imádsággal, könyörgéssel -102- s – mégis feljár. Csak az oláh gunya s a hosszú leomló haj teszi a külömbséget.

S a szembetalálkozás első perczében a férfialak maga is úgy megrettenni látszék a két hölgytől, mint azok ő tőle. Megáll előreléptében; a szája nagyot hökkenve nyilik fel, szemei előre merednek. Pillanatokig áll úgy mozdulatlanul, mintha tusakodnék magában, hogy mit tegyen? Egyszerre aztán megindul a két hölgy felé.

S abban a pillanatban valami dæmoni, valami vadállati kifejezés sötétíti el arczát, mely azt, a kire ránéz, elkábítja, megzsibbasztja. A vállára vetett kaszát most már leemeli s jobb kezébe szorítja.

E pillanatban hangzik a kürt a hidasi Geszteg ormáról. Áron bátya feljutott odáig.

A közeledő alak a kürtszóra s névre megretten, helybetorpan s hátra tekint.

«Szaladj, frátye!» ordít le a szikláról Áron az észrevett férfira; de az jól kiszámíthatja, hogy onnan még szökellve lejönni is jó időbe fog annak kerülni. Őt pedig csak 30 lépésnyi tér választja el a hölgyektől. Ujra feléjök indul. Szemeiben valami megbabonázó tűz sugárzik: oly kifejezés, mely a legismerősebb arczot is átváltoztatná, hogy ismerőjét kétkedővé tegye azonosságában. Valami neme a sóvárgásnak, ellentétes indulatokból összekeverve; de oly iszonyú tekintet, hogy Anna Blanka elé veté magát, mintha testével akarná őt védelmezni, míg Blankának az a gondolat villan át lelkén, hogy futni kezdjen, míg a Székelykő ormát eléri s onnan a negyedfélezer lábnyi magasból alávesse magát a szép mosolygó paradicsomba, a hol otthon lenni jó.

Ekkor, midőn még csak tizenöt lépésnyire volt tőlük e férfi-alak, mintha nyakszirten ütötték volna, a feje előrerezzent, az ina megcsuklott alatta; melléből az elszörnyedés hangja hördült fel. Ő maga látott meg valamit, a mitől -103- meg kellett rettennie. Mint mikor az őzet kergető leopárd az oroszlán fészkére bukkanik.

A két hölgy is hátratekintett, s aztán mind a kettő el kezdett futni. Visszanyerte már lábainak gyorsaságát s a míg csak odáig nem ért, folyvást kiáltá, a szabadulás örömsikoltásával e nevet: «Manassé!» a míg csak odáig nem ért, hogy a szerető alak két karjába vethesse magát.

Az idegen férfialak pedig megfordult, hátratekintett, onnanfölül Áron közelített felé, ölnyi szökésekkel ugrálva le a szikláról: nem sok ideje volt az elhatározásra, eldobta a kaszát a kezéből s lerohant a Székelyvár árkának meredélyén, mely görgeteg kőomladványokon keresztül, nyaktörő ösvénykép egyenesen a toroczkói völgybe vezet.

– Mitől ijedtetek úgy meg? szólt Manassé, nevetésre fogva a dolgot s törekedve a két gyermek arczán ismét helyrecsókolni a jókedv rózsáit.

Azok alig birták a nagy pihegéstől elmondani, hogy egy félelmes alak mennyire megrémíté őket, de hogy kinek az arczvonásaira emlékeztetett ez oláh földész? azt egyik sem mondta ki.

– Bohók ti! – Szénatolvaj volt. A hidasi Geszteg fensíkján termő fű miatt Mátyás király óta patvarkodnak az aranyosi székelyek, meg a szomszédok egymással, s a melyik hamarább levághatja, az viszi el. Ez is bizonyosan füvet orozni jött ide s mi elriasztottuk szépen. Nézzétek, még a kaszáját is eldobta ijedtében.

A két hölgy aztán Manassé karjaiba kapaszkodva, visszament addig a helyig, a hol az elmenekült alak kaszája hevert.

– Ez a kasza is itt készült nálunk. Rajta a hámorunk jegye. A nyele tele van rovással: az oláh az aratórészt faragta föl rá.

Az a férfi pedig, a ki a kaszát itthagyta, messze lent haladt már a meredek ösvényen. A felén túl lehetett már. -104-

Ez alatt nagy lelkendezve megérkezett Áron bátya. Egész vörös volt az arcza a futástól s a szemei vérrel voltak áterezve. A kalapját is elhajítá valahol, hogy könnyebben futhasson.

Egyre kiabált a sziklaárokban futó alak után, hogy álljon meg s a két hölgygyel nem törődött; hisz azok jó helyen vannak már, Manassé szárnyai alatt; hanem a mint odaért az árok torkolatához, felkapott egy roppant szikladarabot s azt a futónak utána hajítá.

– Szent Isten atyám! sikolta föl Anna, mit tettél, Áron? Ha utoléri az a kő?

– De utoléri bizony, s ha eltalálja, még majd segít is neki hamarább lejutni.

– Isten! fordítsd el a szerencsétlenséget! rebegé a leány elsápadva s két kezét imára kulcsolta.

– Hogy a birgej egyen meg! szitkozódék Áron s még egy ökölnyi követ küldött a nagyobbik után siettető postának.

A lehajított mázsányi kő pedig ágyúgolyó sebességével rohant a sziklaárokban alá, nagyokat szökellve s törve maga előtt az utána omló kőtorladékot. Az árok két fala meredek; a rohanó kő elől nincs hová kitérni a szakadék mélyében futónak; a közeledő szikla csattogva csapódik a bérczfalakhoz, rohanása viszhangjával rémítve az üldözöttet, ki vissza nem mer tekinteni a háta mögé. Egy búvhely nincs, a hová elrejthesse magát. Nem védi más, csak annak a szegény leánynak az imára kulcsolt két keze oda fönn! Mentsége az, hogy arcza nagyon hasonlít valakihez, a ki annyit vétett, s a kinek annyi meg lett bocsátva!

A következő percz el fogja dönteni, hogy vajjon Anna imájának volt-e nagyobb ereje, vagy Áron «jó kivánságának?»

A veszedelmes sziklalöveg utolérte a menekülőt, a mikor az épen egy kőzuhanyon törtetett keresztül. A szikla belecsapott egy kőhalmazba s aztán por- és kavicsfelleget rugva föl maga előtt, szökött fel újra két ölnyi magas ívben. -105- A futó alak elbukott. «Istenem! Istenem!» sikoltott oda fönn az ormon egy leányhang. Pillanat mulva az ember-alak újra fölkelt, lerázta magáról a port, s csendesen bandukolt tovább, oláh hegyjárók módjára, fölváltva féloldalt tánczolva előre.

– Ha most megöltél volna egy embert! szólt Anna szemrehányó siránk hangon Áronhoz.

– Hát az jól esett volna nekem is, meg annak is, felelt Áron, góbémódra kétfelé törülve a bajuszát.

– De az indokolatlan kegyetlenség, zsémbelt rá Manassé, egy kis fűlopásért.

– De, öcsém, nem füvet lopni jött az az ember ide. Mert az az ember Diurbanu kéme volt!…

– Mit-e? Né, de hegyes az én Manassé öcsém. Hát az én erődítvényeimet a Székelykövön. Nevess! nevess! Majd nem nevetsz, mikor hasznát veszed. Ugy-e ti nem nevettek, gyémántjaim? Ti eljöttök velem megnézni a székelyvári erődítményeimet? A hires «Kengürth» kői menedéket, a «Truszkó» várat. Akkor majd megmutatom nektek az én ágyúimat is.

– Ágyúkat? Bátya! szólt nevetve Manassé, hogy hoztad azokat ide föl, bátya?

– Te hozzád nem beszéltem, szólt Áron. Te ülj le a kőre és pingáld a szép kilátást. Neked nem mutatom meg a battériámat. Igen is: egy egész üteg ágyút. Ha Gábor Áron el tudta látni a maga székelyeit ágyúkkal, miért ne láthatná el a druszája is a maga népét olyannal? Ti asszonyok meg fogjátok azt látni; nektek megmutatom. Hanem elébb megesküsztök nekem ünnepélyesen, hogy azt, a mit láttok, senkinek a világon el nem áruljátok; még Manassénak sem.

Akkor aztán elvezette őket Áron bátya arra a csúcsra, a mit az őskorban Kengürth-kőnek, ma pedig vársziklának -106- neveznek; a népregékből ismeretes Székelyvár omladékaihoz. Az emberi történelem egyik legrégibb emléke ez. Barlangjaiban a kő-, bronz- és vaskorszak maradványait tartogatja. Még akkor egy V alakú sáncz állt a mai fönnálló zömtorony két oldalán.

– Itt leülhetsz és lerajzolhatod kívülről a «várat», monda Áron Manassénak; de bejönni velem csak az én híveimnek szabad.

Azok nagy áhitattal követték a rejtekek rejtekébe, a mi egy egész ostromverő hadszertárt rejteget sánczai mögött.

És aztán féktelen jó kedvvel tértek onnan vissza. Kaczagott mind a két hölgy teljes szivéből, nem hajtva Áron bátya komoly zsémbelésére, ki szigorú arczczal figyelmezteté őket ünnepélyes fogadásukra, hogy semmit el nem árulnak abból, a mit látni fognak.

De mikor már maga az, hogy nevetnek Áron bátya stratagémáin, elég árulás.

Azok aztán körülczirógatták, megengesztelgették; hanem azért csak megint elnevették magukat.

– Pedig higyjétek meg, hogy ez nagyon komoly dolog, s hogy én nem hiába küldtem azt a nagy követ a kémkedő tolvaj után.

Erre az emlékeztetésre aztán egyszerre elhalt a nevetés a két hölgy ajkán. Szótlanul kapaszkodtak egymás karjába. S egy pillanatban mind a kettőnek a testén önkénytelen összeborzongás futott végig. Észrevette azt mind a kettő.

A nap alkonyra szállt le a Bihar óriás bérczei mögött; széles sugárküllők szelik sávokra az eget; a sötétkék küllők egyre szélesebb tért foglalnak az opálfényű égboltozaton, mintha onnan a sötét havasok felől egy fekete nap tartaná feljövetelét, melynek küldetése: terjeszteni a sötétséget, -107- a halált, a megsemmisülést. – A tudósok a «föld árnyékának» nevezik e tüneményt.

Anna ez éjjel a lefekvés előtt fejfátyolával betakart egy képet a hálószobájában, nehogy éjjel álmában feltalálja az keresni.

XIX.

Abrudbánya főutczáján két lovag poroszkál végig. Az egyik az oláh népviselethez ezüstgombos kaczagányt hord, s kucsmája mellett kócsagtollas forgót, lovának sallangos csótára s arany paszomántos nyeregtakarója van; oldalán görbe kard, nyeregkápájában pisztolyok, s elől kétcsövü puska függ le a nyergéről; arczkifejezése urat árul el. A másik lovag, ki meglehetős távolban kiséri, egy közrendü oláh csatlós.

A léptek viszhangot vernek az utczán. Csendes város az, nincsenek lakói. Két oldalt leégett házak, félig összedült kormos falak; a kapuk aljában keresztül hányt üszkös gerendák, a üres ablakokban már zöldül a fű és laboda.

A romok fölött csonkán merednek föl a tetőtlen tornyok, az egyik templom küszöbén még ott látszik magasan egy véres gyermekkéznek öt ujja helye. (Hogy jutott ez a vérnyom olyan magasra?)

A közkut nyilása le van nyomtatva malomkővel, s a kámva töredékéből kereszt van összetákolva.

Fényes nappal éjszaka van itt: csendes, mozdulatlan éj. Mindenki alszik és nagyon mélyen. A csendháborító lódobaj zajára előbúvik a romok közül egy-egy sovány, kiéhezett eb, s nagyot vonít, s kurrogva fut vissza, midőn a közeledőket meglátja.

A hátul jövő csatlós közelebb rugaszkodik az előtte menő úrhoz, a mint e rémtanyán végig lovagolnak. Tán fél?

A leégett torony órája éjfélt mutat: azon az órán maradt el, melyen a láng óraművét megolvasztotta, azóta folyvást tart az éjfél.

S a nappali éjszakának kisértetei is vannak, miként az éjfélnek. Egy alaktalan árny suhan el a lovagok mellett. Csak árnyék: test nélkül. A hátul ügető lovas keresztet vet magára. A lebbenő árny végig tünemlik az utcza meztelen falain s elbúvik a romok közé. Kis idő mulva ismét visszakerül az utcza tulsó végéről ugyanazon test nélküli árny, mint egy nappali kisértet, csendesen úszva a földön, az utcza közepén lebben végig egyenesen a lovasok felé, mindig közelebb jön, s mikor odaig ért, kitér az útjokból s körülkerülgeti őket.

– Mit ijedezel a keselyü árnyékától frátye? szólt hátra az első lovas. Romulus madara az. A mi madarunk. Nézd, most szállt le a torony ormára.

A házomladékok lassankint elmaradoznak: következnek a kertek romjai. Leégett fák. Rőtveres téli tájkép nyár derekán. Az országút egy patak mentében visz végig. Annak a két partján érczzúzók voltak felállítva. Az óvilág egyik leggazdagabb aranytelepe van itten.

Az érczzúzóknak is csak a düledékei vannak még meg. Egyik leégett romtanya a másik után következik, csak a kallók maradtak meg s az örök patak-ár folyvást hajtja a fogas kereket, a «nyilak» zuhognak szakadatlanul.

Aztán egy vasut maradványai tünnek föl, mely a lankás hegyek közé vezetett; mellette a vízvezető. Az újabbkori kulturának tanujelei. Azok is el vannak rombolva. A vízvezeték csöveit elhordták ágyúknak, a síneket lándzsáknak, a sok tudós, a ki külföldi egyetemeken szerezte a nagy tudományt: hogyan lesz a porból arany? olyan mesterére talált, a ki megtanította rá, hogyan lesz az aranyból por?

Az elpusztult bányatelepek után megint egy új helység -109- következik. Ez már nincs elpusztítva egészen. Csak egyes házakon nincsen többé ajtó és ablak; mások ellenben egész épségükben megvannak.

Ez is egy darab Róma volt valaha. Itt áll egy ház, a melyiknek az oldalába egy épen megtartott római síremlék van befalazva. A geniusok még egészen épek a domborművön. Cajus Longinus hamvainak volt az szánva, ki a III. legió centuriója volt Dácziában. Sit Tibi Terra Levis!

A kapubálvány egyik oszlopa római mérföldmutató; a ház előtti terjedelmes ülőke egy sarkophag teteje, melyről még nem kopott le annyira az irás, hogy az ősrégészek ki ne találhassák belőle, melyik szép Cajanak fedte az, egykor sáfránynyal festett, aranyhaját? A házorom fülkéjében pedig egy teljesen megőrzött ép Minerva-fő őrködik – az utókor szelleme fölött.

A római emlékekről nevezetes ház küszöbe előtt megáll az úrlovas, s arra nyomban kidugja fejét a kis ajtón egy irtóztató csúf vénasszony.

Az oláhoknál találni a legszebb fiatal leányokat s a legcsúfabb vénasszonyokat. Ha idegen zörget az ajtón, bizonyos, hogy a vénasszony dugja ki a fejét.

– Nincs itthon! szólt, be sem várva a kérdezést. Elment a «Fabu Popi»-hoz, keresd ottan.

Az út rengeteg erdőkön vezetett keresztül. A hegyjáró lovak szokva vannak félnapi útat tenni pihenés nélkül.

Mikor a két lovas a «Fabu Popi» völgyébe eljutott, késő este lett s azonfölül terhes zivatar közeledett a völgy felé.

A két lovas és a zivatar egyszerre ért a czélhoz. Emezt megelőzte egy porfelleg-hordozó orkán, melynek a háta mögött jött csak az igazi égiháború. A szél csak útcsinálónak jött. Törte a fákat az erdőn pásztánkint, a hol -110- megszorult. A Fabu Popi (a pap bükkfája), egy óriási terebélyfa, egy sík területen, melyet a népkegyelet kerítéssel zárt körül.

E fa alatt kötötték meg a vérszövetséget egyszer valamikor az itt lakó népfaj vezérei, mely gyászos emléket hagyott maga után.

Azonkívül egy épület is tartogatja még az emléket. A históriai bükkfa közelében áll egy fa-templom. Egészen hasonlatos a beszerikákhoz, a miket az oláh falvakban látni, hegyes tornyával, magas tetejével, előtornáczával: oldalai is zsindelylyel borítvák.

Ennek a közelében ugyan nincsen helység. Talán volt valamikor, s megunta a helyét, odább költözött, ott hagyta a templomot. Harang sincs a tornyában; sem üvegtáblák az ablakain, csupán széles redőnyök, a miken keresztülkasul fujhat a szél.

A nagy terebély bükkfa alatt valami húsz paripa volt kipányvázva, s azokat néhány oláh csatlós legény őrzé, czondrájába takarózva a közelgő vihar ellen. A fa jó menedék. A villám sem üt bele, mert a pap bükkfája.

A lovas sietett be a kis fatemplomba. Az első záporcseppek kezdtek hullani. A ki a sebesen rohanó felhőkre feltekintett, a mik a völgy felett elsuhantak, annak úgy tetszett, mintha a bérczek közelítenének oly sebesen, s mindjárt le akarnának omlani.

A templom egészen sötét volt. Két szál viaszgyertya égett az oltáron; hanem azoknak a lángját úgy lenyomta az ablakredőnyökön átsüvöltő szélvész, hogy semmi világosságot nem terjesztettek.

Ekkor odakünn elkezdett villámlani, s akkor aztán a torony ablakain s a tető hasadékán átlobbanó meteorfény egy-egy pillanatra előtüntette a templom belsejében csoportosult -111- társaságot. Mintha kisértetek Sanhedrinja rémlenék meg az éjszakában, zöld fénynyel rajzolt alakok; sziklák, sírkövek, a mik egy pillanatra sápadt, szemmeresztő emberarczokat öltenek, a másik perczben ismét sötét lesz minden: a sziklák, sírkövek feketéllenek a lefelé lobogó gyertyakanócz pislogása mellett.

Tíz, tizenkét férfi lehetett ott, a mint a villám fényénél kivehető volt. A templom fapadjain ültek, népviseletben, vagy egyenruhában. A középen, háttal az oltárnak ült egy kiváló alak, papi talárban, a minek hosszú lecsüggő bő ujjai voltak. Ennek az alaknak az ölében feküdt egy kis szőke gyermek, a kit a férfi egyik ujjával a palástjának betakargatott, s a nyakából lelógó arany keresztet odaadta a kezébe, hogy játszék vele. Hosszú, fekete szakálla el-elfedte a gyermek szőke fejét. A gyermek játszott és csevegett. Nem értette még, sem azt, a mit a férfiak beszélnek, sem azt, a mit a felhők beszélnek egymással.

– Hagyd a diatribákat, Diurbanu! szólt bele mély, dörgő hangon a taláros férfi. Térj a dologra. Mit hoztál?

– Folytatnunk kell a harczot teljes erővel. Itt az idő. Bem azt hiszi, hogy az erdélyi hadjárat be van fejezve s most egész hadseregével kivonult a Bánátba. Rendes csapatokat csak a szorosok őrizetére s Károly-Fehérvár ostromlására hagyott hátra. A mi feladatunk meggátolni, hogy a bánáti hadjáratot is eldönthesse.

– Világosabban mondva: azért, hogy Bem a fejére ne üssön Jellasichnak, nekünk kell a mi fejünket hozzá ütni Bemhez.

– Ugy hiszem, hogy az abrudbányai és brádi győztesek ettől nem ijednek vissza.

– Értsük meg egymást; szólt a taláros férfi, a kis -112- gyermeket térdére ültetve s lovaztatva. Egy bolond embert, a ki bennünket a saját hegyeink között megtámadott, aki ostoba is volt, gyáva is volt, s a hadászathoz mit sem értett, s azonfölül hitszegően megtörte a békealkudozás alatti fegyverszünetet, mi a magunk igazságán állva, összetörtünk, semmivé tettünk. De azért senki se hiszi közülünk azt, hogy ugyanezzel a táborral, lovasság nélkül, tüzérség nélkül, hadtudós vezetők nélkül, mi megtámadhassunk egy rendes hadsereget, mely valóságos hadtesteket kivert az ország határán túl, s még az orosz segédcsapatokat is tizezrével ki tudta dobni.

– Nem is kivánja azt tőlünk senki. A népfelkelés feladata marad a hegyi harcz.

– De a hegyek között nincs már ellenség. Nem láttad? Keresztül jöttél rajta. Találkoztál egy élő emberrel?

– Nem! Nem! Tordára nem szabad gondolnunk. Ott a kincstárnak nagy épületei vannak; a ki azokat elpusztítja, megüti érte a bokáját!

– De hát mi bajunk nekünk Toroczkóval? szólalt fel a sötétből a mély gordonkahang. Azok soha se bántottak minket. Eddig csak kaszát, kapát, ekevasat, keréktalpat kaptunk tőlük a vasból.

– De fiaik ott szolgálnak Bem alatt s ezek már más alakban is szolgáltak nekünk a vasból. De nem ez a főok. Toroczkó egy előre tolt sziklafészke a magyar kulturának. A protestáns hitujítók egyik mentsvára, a honnan szétágaznak hatalmas működéseik szálai. Kevélysége egy maroknyi népnek, mely világot akar hódítani munka és tudomány által. Az a hír, hogy Toroczkó elpusztíttatott, épen oly rettentő hatást fog gyakorolni, mint a minő -113- sikere volt Pest lerombolásának: a fele útban levő hadseregeket visszafordítja az, a hadvezér kényszerülve lesz a hadsereg ösztönét követni s visszatérni Erdélybe. S mennél rémesebb lesz az elpusztulás, annál fényesebb lesz a hadi siker. A mennydörgés miatt alig lehetett hallani a szót.

A többiek vártak, míg a dörgés elmulik. Nem akartak az Isten szavába belebeszélni.

– Hallod-e Diurbanu, egy dologban csalatkozol. Ez a nép, a melyre számítasz, már megcsömörlött a vértől. A míg boszúját kielégíté, szomjazta azt; most, hogy jóllakott vele, bánja, hogy azt tette. Irtózik a saját kezétől.

– Úgy van. Igaz. Topánfalván is ki volt adva a rendelet, hogy az ott lakó magyarokat ki kell irtani, s a kire rá volt bizva, maga figyelmezteté őket, hogy meneküljenek, úgy elszörnyedt az abrudbányai vérontástól.

– A kik az első nap dühét búvhelyeiken elkerülték, azoknak maga Janku Avram segített megmenekülni, s az erdőpásztorok szöktették tovább. Jankut annyira utolérte a kegyelemvágy, hogy saját emberei rálövöldöztek miatta.

– Mikor egy családot szemem láttára leöltek az utczán: ezt a kis szöszke porontyot kiragadtam a mészárlásból s eldugtam a palástom alá. S ekkor az a ficzkó, a ki legdühösebb volt, úgy vágott fejemre a kaszájával, hogy ha a süvegem fel nem tartja, betöri a koponyámat. S három nap múlva ugyanaz a dühös ember eljött hozzám, meglátogatni azt a kis gyermeket, a kinek a megmentéseért ellenem, a felkent papja ellen, gyilkos csapást mert sujtani s mert a kis fiú legjobban siratta kedvencz rigóját, hozott neki az erdőről egy rigót. Bizonyosan az apját is visszahozná neki, ha lehetne, Azóta ez a kis kölyök egy perczre sem akar tőlem elmaradni. -114-

– A nép hamar megtér, s Isten csodáit látja az eseményekben. A ki megbetegszik a mi népünk közül, az most, a zalathnai református paphoz megy, azt kéri fel, hogy imádkozzék meggyógyulásáért.

– Borzadva mondják egymásnak, hogy Tyok Tódor, ki a megyei orvos szemeit kiszúrta s úgy eresztette el az erdőbe, élve rohadt meg; hogy Toporu Nyikuláj egész éjjel szaladgál egyik háztól a másikhoz, könyörögve, hogy verjék le róla a kisérteteket, a mik a vállát megnyergelték; hogy Jorges nem tudja lenyelni a szájába vett falatot.

– Többet mondok! A napokban a váczai dászkál, a ki a Brády-család kiirtásában vezető volt, társaival együtt keresztül lovagolt Brádon. Mikor a Körös hidjához ért, mely a két Brády-kastély között elvezet, a lova levetette és halálosan összetaposta. És a brádi oláhok közül egy sem engedte meg, hogy a haldoklót házába bevigyék: mind ajtót zárt előtte. Utoljára az utitársai kénytelenek voltak ugyanazon elpusztított Brády-kastélyba vinni be az összezuzottat, melynek lakóit ő tette holt emberekké s reggelre ott adta ki a lelkét.

– Mindezeknél megdöbbentőbb az, – szólalt fel egy alak, a ki eddig az oltárhoz támaszkodott – hogy a «nagy comité» eddigi titkára átszökött Oláhországba s a magyar vezérhez átküldé mindazokat a compromittáló iratokat, a mikből kiderül, hogy az erdélyi mészárlásokat idegen kezek intézték.

Mind e fölszólalások alatt szünetelt az égdörgés, csak a zápor verte a tetőt; most nagyot villámlott. Diurbanu arcza egy perczre megjelent a sötétből, mint a rémület sírból kelő kisértet-arcza.

– Hahaha! urak! szólt Diurbanu. Ha a katonától azt kérdeznék, hogy sajnálja-e azt az ellenséget, a ki vele szemközt áll? mind azt válaszolná, hogy biz ő nem öli meg azt, a ki őt soha sem bántotta. De uraim! ez a háboru! Ezt nem ütjük el mesemondásokkal, meg babonával. A ki felkötötte a kardot, vállára vette a puskát, annak menni kell, a merre küldik.

– Jól van, Diurbanu, menni fognak, a merre küldik őket. A szél parancsol a felhőnek, hogy menjen, a merre küldi. De azt már nem parancsolhatja meg a felhőnek, hogy mennydörögjön és jégesőt hullasson, ha neki nem tetszik.

– Annál jobb! Maradt egy leánya, a kire apja és bátyjai véradóssága szállt. Az még csak szomjazza a boszú poharát; de még a nyelvét nem érintette hozzá. A ti csapataitok jók lesznek a cseltámadásra, az övéi a cselekvésre.

– Tehát te mátkatálul szántál neki egy elpusztítandó várost? Melyik legyen az?

– Jól van. Monda Diurbanu s az oltárhoz lépve, a denevér szárnyként repkedő gyertyalobogványnál két czédulára irt fel két nevet s azt süvegébe veté.

– Ejh! Ehhez ártatlan kéz kell! Monda Diurbanu. Itt van ez a kis poronty, húzza ki ez.

– Hogyan! kiálta föl a taláros férfi. Hogy ez a kiirtott család gyermeke húzza ki saját kezével a sorsot, hogy melyik város legyen a lángoknak, az elpusztulásnak áldozatul vetve? Pokolbeli ötleteid vannak, Diurbanu!

S a kis szőkefejü gyermek belenyult a süvegbe, s apró kezecskéjével kihuzott egyet a czédulák közül s azt védő fogadott atyjának nyujtá.

Nem volt rájuk szükség. Abban a pillanatban egy rettentő villámsugár czikázott alá a völgybe: egész lángoszlop, a szivárvány minden szineiben ragyogó fénynyel töltve meg a messzeséget. E vakító fénynél az összedugott fők egyszerre kiálták fel a czéduláról elolvasott nevet: «Toroczkó!»

A mennydörgés, a villámcsapás megrázta alattuk és felettük a földet és templomot.

XX.

A halálra itélt város lakói előre tudták sorsukat. Voltak jó barátaik a felkelő táborban, kik azt megmondták nekik.

Az itélet azonban még sok appellatorium forum elé kerül. A törvényszék a csatatér. Erdélyben még rendes hadseregek vannak. Janku táborát visszaverni elég volt a Károlyfehérvárt ostromzár alatt tartó hadosztály is s mig az ott állt, addig Toroczkót a szentgyörgyi oldalon nem lehetett megközelíteni. Jött aztán a legutolsó semmisítő forum: – a segesvári ütközetben a magyar hadsereg az orosz által összezuzatott s ezzel a Fabu Popinál hozott itélet Toroczkó ellen helybe lett hagyva. -117-

Időközben még egy terhelő vád is lett emelve ellenük. Egy magyar portyázó csapat a Toroczkóval szomszédos Gyertyámost, oláh falut, a lakosság ellenállása miatt felégeté.

Ezzel meg volt adva a jogczím Toroczkó ellen: «poena talionis», fogat fogért! Szemet szemért!

És ők két hónapon keresztül tudták azt, hogy minő infernális tűz ássa alattuk lassan a földet? minő vihar készül fejükre alá szakadni?

És ez alatt folytatták a maguk rendes munkáját, hordták fel a vasat a föld alól a «hantnuk»-on, irtották a konkolyt a tiszta buzavetésből, házi szövőszék, cserzőműhely nem szünetelt, a gyermekek jártak iskolába, vasárnaponkint megtelt a templom. Csupán a vasárnapi mulatságok maradtak el. A helyett az egész férfinép hadgyakorlatokat tartott. Sorba álltak a vének is, egész a hetven esztendős ősz fejekig, s a tizenkét éves gyermek sirt, ha nem adtak a kezébe puskát.

El voltak szánva az utolsó emberig harczolva esni el, mielőtt városuk utczáját ellenség megtaposná.

Manassét még ez a harczias áramlat sem ragadta el. Ő valódi, őszinte békephilosoph volt, a ki a harczi erényeket eredetükben utálta. Toroczkó népére pedig soha nem akarta a fegyverre appellálás elvét alkalmazva látni. Azután mint az európai diplomatia szövevényébe jól beavatott, mind azt előre látta, a mi be fog következni: hogy egy kicsiny elszigetelt népnek sikerülhet ugyan egy időre a harcztéren dicsőséget aratni, de a végeldöntésnél mindig annak van igaza, a ki nagyobb. Az is megeshetik, hogy egy napon a maroknyi toroczkói férfihad visszaveri megtámadóit: de másnap, harmadnap jönni fognak az első ellenfélnél erősebbek, harcziasabbak, és azok menthetlenül összezuzzák.

Azonban ezen nézetei körül nagyon kevés követőt tudott összeszedni. A kik titokban négyszem között, fejbólintással tudatták vele, hogy azt gondolják, a mit ő, mindössze -118- Bertók bátya és a rector lehettek: egyszóval a vegetarianusok.

Még az asszonynép sem tartott vele. Azok is mind fejszéket, kaszákat élesítettek. Ők a gyermekeiket éles vassal fogják védelmezni, vagy maguk leölni: élő asszony, élő gyermek nem jut itt az ellenség kezére.

Épen julius utolsó napja volt. A tarlókon sorba állítva a buzakeresztek, mikben a kévék egy magas póznára vannak egymás fölé tűzve. A kaszállók tele szénaboglyákkal. A toroczkóiak már korán reggel megkezdték a takarodást.

Meglepte őket, hogy egyszerre ezernyi ezer varju és holló lepte meg seregestől a völgyet nagy károgással. Észlelhették ezt, a kik hadban jártak, hogy ezek a hadseregek rendes kisérői és előhirnökei.

És eltalálta: Szentgyörgy felől vágtatva jöttek az előőrsök, jelenteni a végzetes hírt, hogy Diurbanu hadserege az éjjel átvonult a «Kő» szorosán s Toroczkó-Szentgyörgyöt hajnalban meglepte.

Senkit sem zavart meg ez a hír. El voltak rá készülve. A kaszákat, villákat eldobták a kézből; a puskákra föltüzték a szuronyokat. Minden nemzetőr-századnak meg volt határozva a maga helye. Az utakat elzárták szekérvárakkal. A Bórév felőli tért a patak elrekesztésével víz alá helyezték, hogy arról az oldalról meg ne lephessék őket. Áron bátya maga negyvenedmagával fölhágott a Székelykőre a várárok meredek útján, az onnan jövő támadást visszaverni. Negyven ember! Ugyanannyi száz ellen! Nevetniök kellett volna magukon, hogy ily tréfás halált választottak maguknak.

Délfelé a Szentgyörgyről menekülőkkel szaporodott meg a védők csapatja. Azoknak is tudtak fegyvert adni. Lehettek most már talán négyszázan is.

Azoknak nem volt kedvük Áron bátya meghivását elfogadni, -119- hogy rejtőzzenek el az ő védelme alatt a csegezi várbarlangba. Ott akarták bevárni, a mit Isten rájuk mért, az ősi házban, együtt a többi asszonyokkal s azoknak a gyermekeivel.

– Hová akarsz menni? kérdé Blanka ijedten, kinek e perczben Dávid képe állt lelke elé, a véres ponttal homlokán. Azt hitte, Manassé is oda megy, a hol a halál olyan olcsó.

– Nem egyedül. Sokad magammal. Előttem Uriel, jobbfelül Rafael, balfelől Gabriel, hátam mögött Michael, fejem fölött Izrael.

– Nem. Kezemben a frigylevél, melyet kötöttek velem, eskü alatt, hogy soha Toroczkót nem fogják megtámadni. Ez az én fegyverem.

– A mit mások annyian megtettek már előttem: lefegyverezni az ellenséget fegyver nélkül; megnyerni a győzelmet ütközet nélkül.

Blanka fájdalomteljesen tekintett Manassé tiszta szemeibe s e tekintetben mindaz el volt mondva, a mit ajk kifejezni nem képes: a végtelen imádat a férj iránt, s a tengermély kétségbeesés annál a gondolatnál, hogy most utoljára látja azon szemeket így, sugárral, meleggel, szerelemmel tele ragyogni!

– Hisz én magam is megkisértém már egyszer azt. S tudod, hogy ez akkor milyen jól sikerült. Az oláh vezér régi ismerősöm.

Ez hazugság volt, Blanka megnyugtatására kigondolva, s ennek a hazugságnak a büntetése nem maradt el.

Manassé nem fojthatott el egy fájdalmas sóhajt, mikor Blanka homlokát megcsókolta.

– Miattunk ne legyen aggodalmad, édes bátyám. Isten keze szabad velünk. Mi a legvégsőre is készek vagyunk. Rég meghánytuk vetettük mi ezt egymás között. Sokat tanakodtunk róla. Aztán abban állapodtunk meg, – hogy ha elvész minden, a mit szerettünk, hogy ha elvész Toroczkó, ha elvész hitünk: akkor nem várjuk be, míg az ajtót reánk törik; hanem itt van e két pisztoly: mindegyikünk kezébe vesz egyet, a másik szivének szegezi, aztán mindegyikünk mond egy nevet, a mire legutoljára gondolt, s aztán az lesz legutolsó szava. Csak te eredj nyugodtan.

Manassé torkát úgy elfojtá a keserv, hogy nem tudott szólni. Megcsókolá a két szerető teremtés ajkait, s azután – még az ő csókjaiktól nedves ajkkal – megcsókolá annak a két pisztolynak a száját.

A piaczon találta a nemzetőrparancsnokot. Azzal tudatta menetele czélját: a megrohanó ellenséget a kötött frigy megtartására rávenni. Addig, mig bizonyosat tudnak, minden összeütközést kerüljenek.

– Adja Isten! – felelt rá a parancsnok. De én nem hiszek benne. A szentgyörgyiek is megkisérték azt, s békeköveteiket felkonczolták amazok oda át. Sajnálom a fiatal életedet, Manassé. De hát így is, úgy is el kell azt vesztened. Mindnyájan Isten kezében vagyunk. Jó helyen vagyunk. – Holnap mind együtt leszünk a paradicsomban. Jó helyen leszünk.

Manassé elindult Szentgyörgy felé, egyedül: még csak egy pálcza sem volt a kezében.

XXI.

Jó gyaloglónak alig tart Szentgyörgyig fél óránál tovább az út. A falu közelében már találkozott rendetlen csapatokkal Manassé, a kik nagyon bámultak rá; de látva hogy fegyvertelen, nem bántották. Az a nyugalom, az a biztos hideg tekintet mindenkire leigézőleg hatott. Aztán meg dologban is voltak; vágott marhát daraboltak szét, sütöttek, főztek a mezőn.

Manassé a legelső embert, a kinek képe megtetszett neki, megszólítá, hogy vezesse őt el a vezér szállásáig; a mit az egész készséggel teljesített s útközben egész jámborul elmondta, hogy bizony nagy baj az, ilyen nagy munka időben, mikor otthon kellene lenni a takarodásnál, ilyen messze útra elfáradni az embernek. Nagyon megjutalmazva érezte magát egy szivar által, melylyel Manassé megkinálta, mikor a kastély kapujában elutasítá, hogy merre keresse a vezért.

Egy régi urasági lak volt az, a minőket már gyéren látni Erdélyben is; magas földszintre épülve, közepén oszlopos tornáczczal; a tornácz folyosója közepén alant a pinczeajtó, mely a gádorba vezet egyenesen az udvarról: úgy, hogy a folyosó képezi a pinczegádor tetejét.

Manassé felment a tornáczra, s ott egy csoport ácsorgó fegyveresre találva, azoknak megmondá, hogy Diurbanut keresi.

– A tribunnal nem lehet most beszélni, mert most ebédel s az sokáig tart, monda neki az ajtóőr irigységbe vágó tisztelettel.

Manassé kivette névjegyét a tárczájából s azt a szegletén behajtva, beküldé a vezérnek.

A hirnök rövid időn visszajött s azt az izenetet hozta a látogatónak, hogy köszönteti a tribun, azt izeni, hogy várjon egy kicsit, addig pedig meg kell az urat kötözni s -122- aztán becsukni a pinczébe, a míg a tribun elvégzi az ebédet s szóba állhat vele.

No biz azt Manassé egészen rendében levő vendégfogadásnak találta. Hát valahány ház, annyi szokás!

Az bizony csupa tréfa lett volna neki, keresztül ugrani a folyosó mellvédjén, s mielőtt az őrök a puskákhoz kaphatnának, a parkba menekülni s onnan az erdőbe jutni; de hát nem azért jött ő ide, hogy mindjárt elszaladjon.

Azok meg csak néztek egymásra, hogy melyik mozduljon e határozatlan utasításra, ezt a nagy izmos embert megkötözni? Mikor aztán kettő vállalkozott rá, nem volt kötél.

Valamelyik aztán kerített egy istrángot s azzal Manassé kezeit hátra kötözték.

– Már most vedd ki a tárczát a zsebemből, monda az egyiknek Manassé. Egy kis pénz van benne, azt oszd fel a bajtársak között. Egy pazsurát találsz benne: azt vidd be és add át az urnak; mondd, hogy olvassák el. Aztán egy szivart gyujts meg a tárczámból s dugd a számba. Multiemeszku!

Azután levezették Manassét rendén a pinczébe, a mit úgy látszik, hogy Diurbanu antichambrenek jelölt ki a hozzá követségbe jövők számára; s nem volt elég, hogy a pinczegádort nyissák fel előtte, hanem még a pinczébe vezető vasajtót is feltárták s odalökték, az az, hogy vezették be s megkinálták, hogy tessék addig helyet foglalni: – itt van egy üres ászok. (A hordókat már természetesen felhordták az udvarra, azokon kezdték az igazságszolgáltatást.) Azután rázárták a vasajtót s magára hagyták.

A pinczegádornak még volt mind a két ajtószárnyán egy-egy gömbölyü ablaka; de a pinczeajtó fölött már csak egy szelelő lyuk volt, melyen át némi külvilágosság bejuthatott. Manassé egészen sötétben maradt. -123-

Gondolkozni kezdett a helyzeten, a melybe jutott. Vigasztalta magát azzal, hogy épen így bántak vele a Monasteriánál is: leszámítva a megkötözést. Ott is csukva tartották reggelig, s akkor ráálltak a béke feltételeire. Most is úgy lesz.

Hanem mikor az ember szivart szív, az egy-egy pillanatra megvilágítja az arczát. Egyszer csak megszólalt valami a sötétből:

– Hát azt akarta, hogy húzzam az ő nótáját, a míg ő ebédel, én meg azt mondtam, hogy nem húzom.

Szegény czigány! Hogy ő nem muzsikál «az ő hazája» ellen! Pedig mije van neki ebből a hazából? Egy sárputri, meg az országút.

– Akkor aztán felpofozott s farkasgúzsba köttetett s azt mondta, hogy felakasztat. Bánom is én, ha összetöret is; még ha a hegedűmet összetöreti is; de még sem muzsikálok az én hazám ellen.

– Hát hisz nem is búsulok, csak azt akartam tőled kérni (a czigány mindenkit tegezett), hogy ha majd kiszíttad a szivarodat, hát ne dobd el a csutáját; te járhatsz, mert a lábad nincs megkötve, jőjj ide hozzám s ejtsd a csutát az én számba, hadd rágom meg bagónak.

Ez a cynicus czigányphlegma épen hozzáillett Manassé magasabb philosophi nyugalmához. A czigány biztatására gondolt.

– No ne félj Lányi, mihelyt Diurbanuval szólhatok, majd téged is kiszabadítalak innen.

– De magadat se szabadítod meg, uram, magadat se! Kámpesz neked már! Ha te egyszer Diurbanu kezébe jutottál, olyan jó helyen vagy, mintha a hóhér kezében volnál. Hét követet felkonczoltatott már te előtted, a kik hozzájöttek békességet kérni; pedig azok csak szentgyörgyi parasztok voltak: Kis Pál, Bedő Péter, Csukor Mihály, mind feketekörmű emberek. Hát még téged, ki egy Adorján vagy s pecsétnyomós gyűrűt viselsz.

– Még nem. Azokat elemésztette appetitoriumnak; téged tartogat «poszpásznak». A pálinkát hirtelen fölhörpentik, a fekete kávéban előbb fölkavarják a czukrot. Ismerem én Diurbanut nagyon jól. Majd te is megismered, ha meglátod. Bizony meghalsz te Manassé még ma. De hát úgy kell neked. Nem kár érted. Olyan szép, hatalmas termeted van. Magad megehetnél három ilyen Diurbanut, ha kihínád a gyepre, s a helyett idejösz a barlangjába s meg hagyod magad kötöztetni. Ha otthon maradtál volna, tizet megölhettél volna legalább, s a helyett meg hagyod magad fogni, mint valami Krisztus!

– Ne ócsárold Krisztust, ficzkó, mert megrúglak! förmedt rá Manassé, haraggal.

– Rúgj meg hát no! ugyan szép lesz. Bizony, ha én lettem volna a Krisztus, hát nem is ültem volna arra a mihaszna szamárra, hanem kiválasztottam volna báró Wesselényi méneséből a legszebb paripát s csak egyszer annak a szőrén lehettem volna, ügethetett volna utánam Pontius Pilatus!

A czigányexegesisnek végét szakítá a kulcsnyikorgás a gádorajtóban. -125-

– Jönnek már! kiálta fel a hegedűs. Nem jut már én nekem abból a te czigárédból, Manassé. Engem előtted visznek!

A szelelő lyukon át vereslő fény hatolt be a sötétbe. Fáklyával jöttek.

A vasajtó is felnyílt; két férfi két szurokfáklyával jött előre; a pinczébe lépve, két oldalt az ajtó mellett foglaltak helyet.

Rajta az ismeretes néptribuni jelmez: arcza felhevülve bortól és szenvedélytől, hosszú haja a süveg alól vállára omlott.

Azért Manassé nem vesztette el a hidegvérét; égő szivarát szája egyik szegletébe szorítá, s fejét büszkén fölemelve állt meg halálos ellenségével szemközt.

– Nos, Adorján Manassé, szólt az alakos, engem óhajtottál megismerni. Itt vagyok. Ismersz-e már?

– S nem tudnád még más nevemet is? Nem találod arczomat még valami régi ismerőshöz hasonlónak?

– Ha az volnál, a kihez hasonlítasz, egy szót sem váltanék veled többet. Hozzád mint Diurbanuhoz jöttem, a néptribunhoz; átadtam a frigylevelet, a mit a te néped az én népemmel kötött, s ajánlom annak fentartását és megujítását becsületes feltételek alatt. Kérdezd meg vezértársaidat, minő váltságdíjat szabnak a békeért?

– No hát, hogy meggyőződjél róla, hogy nem csak Diurbanu vagyok, hanem más is, hát nézz ide.

Azzal odaszólította az egyik fáklyavivőt s a Manassé -126- által kezébe juttatott frigylevelet odatartá a lángra. Percz mulva mint hamufoszlány szállongott az a légben.

– Hát nem találta azt ki a te éles eszed, folytatá az alakos, újja hegyével megbökve Manassé mellét, hogy az, a ki újra meg újra tűzzel és vassal ront Toroczkóra, a ki megesküdött, hogy követ kövön s lélekző embert nem hágy e völgyben, csak egy ember lehet a világon? Ez az én napom ma. És Toroczkó éjszakája. (Egy hiena-arcz volt az, eszményi szép vonásokba költözve.)

– Hiszed, hogy phrásis, a mit mondok? szólt kardjára csapva s büszkén feltartva a fejét az alakos. Hiszed, hogy tréfálok veled? hogy irgalmazni fogok?

– Oh én velem azt tehetsz, a mit akarsz. Kínoztathatsz, meg is ölethetsz. Erre készen vagyok. De még azzal Toroczkót nem foglaltad el. Ott minden ember fegyvert fogott s úgy vár reád. Csak eredj, keresd fel őket, s majd te is – régi ismerősökre találsz. Védműveik elég jók a te harczosaidnak ellenállni, a kikről magad tudod jól, hogy megúnták a háborut, s sánczot ostromolni nem szeretnek. Velem egy emberrel kevesebb! De te a toroczkói völgyből nem hozasz haza semmit, mint bevert fejeket, s Toroczkón egy követ sem mozdítasz meg a helyéből.

– No hát kezdjük el ezt a te jégkeménységedet megolvasztani, mondá az alakos s még elkezdte a kabátja újjait felhajtani a kéz csuklóiról, mint a hóhér, mikor kínzáshoz készül. Elmondom neked az egész csatatervünket. Igen bizalmas akarok lenni hozzád. A míg az én csapataim látszólagos támadást intéznek a völgyben a toroczkóiak ellen, mely azoknak minden figyelmét elfoglalja és egész fegyveres erejük felhasználására kényszeríti, az alatt a Székelykő felől előtör az igazi ostromló sereg, mely a Székelyvár árkán a várost hátulról rohanja meg, a hol nem maradt más honn, mint az asszonyok és a -127- gyermekek. Hogy minő sors vár ezekre? azt megitélheted abból, hogy az orozva támadó seregnek a vezetője is nő. Egy nő, a ki gyűlöl. Egy leány, a kinek megölték a vőlegényét, megölték az apját, a két testvérét, s a mi több minden vérboszunál: a kit a te testvéreid meggyaláztak, udvarukból csúfan kiűztek! Mert az a nő Zenóbia, a te Dávid testvérednek a volt menyasszonya; most meg az enyém. Legalább ő azt hiszi. Ez fog bezörgetni a te házadnak a kapuján, bezörgetni akkor, a mikor én a toroczkói fegyveres népet a mezőn elfoglalva tartom. Ez fogja kiadni a parancsot a rontásra és pusztításra. Ennek a kezébe jut a te egész háznéped.

Manassé teste végtől-végig borzongott e szavakra. Nagyot sóhajtott. Istentől kemény megpróbáltatás ez.

– Ugy-e, hogy mégis találtam a te kemény sziveden egy helyet, a mely fáj? Gondolj reá, hogy mi fog történni feleségeddel? Eh, mit feleségeddel! Olyant nem ismerek! A szeretőddel, a kivel együtt élsz.

E meggyaláztatására az imádott feleségnek föllobbant a düh Manassé lelkében; mást nem tehetett, az égő szivart a szeme közé köpte ellenfelének.

Az sziszegve törlé le a meggyalázás nyomait arczáról s aztán elfojtá dühét és mosolygott.

– Jól van, Manassé. Ez is egy olyan adósságod, a miért nem «te» fogsz megfizetni. Nem torlom ezt meg a te kemény testeden, a mely nem érez, hanem a lelkeden, a hol tudom, hogy mi fáj? E legutolsóért, úgy mint a bántalmak, meggyalázások egész litániájáért, elébb, mint rajtad: a tieden, Zboróy Blankán fogok boszút állani.

– Annak ne örülj, Diurbanu! mondá Manassé elhatározottan. Mert abban a pillanatban, a melyben orvhadad házunk kapuját betöri, van a házban két asszony, a ki a pisztolyt egymás szívének szegezi s aztán megszabadítja -128- egymást ettől a világtól. Te csak két holttestet kapsz meg.

– No hát, hogy ezt az utolsó reménységedet is elvegyem, halld meg a végét. Az a két nő nem fogja egymást megölni, mert Zenóbia hamarább ott lesz a házatoknál, mint az ostromló csapat. Ő mint jó barátnő, mint szabadító fog odasietni. Azt fogja mondani, hogy Dávid testvér iránti kegyeletes emlékből szabadítja meg őket. Visz számukra oláh pórgunyát, átöltözteti őket s az általános pusztulás zavara alatt az ő oltalma mellett fognak azok élve megszabadulni. Zenóbia azután ide fogja őket vezetni Szentgyörgyre. S akkor látni fogod magad előtt. Zboróy Blankát, az én hatalmamban. Hogy mi történik azután? azt képzelő tehetségedre bizom, s hogy legyen elég időd és nyugalmad ezt a képet kifesteni magadban, élve hagylak és egyedül mindaddig az óráig, a míg jelenésed következni fog. Jó éjszakát!

Manassé meg volt sibbadva, minden elmetehetsége szünetelt e pillanatban, érzékei és öntudata megváltak egymástól, azon vette észre, hogy ismét egész sötétségben van, foglárai eltávoztak.

Nem volt képes gondolatai zürzavarában megtalálni a kezdetet, nem egy pihenő pontot.

– Az ám, patkány. Egyszer hallottam az iskolamestertől egy mesét, hogy az oroszlán törbe jutott s aztán köteleit elrágcsálta egy egér, úgy szabadította meg. Ha leguggolnál ide hozzám, én ki tudnám bontani a fogaimmal a te köteleden a csomókat.

– Hát csak annak, hogy egészen más ember az ember, ha a keze szabadon van, mintha meg van kötve. Aztán, ha a te kezedet kiszabadítom, akkor te is kihúzhatod -129- az én térdeim alól a rudat, a mi engem farkasgúzsban tart, aztán akkor én is felszabadulok. Ülj le csak ide a földre elém.

A czigánynak pompás fogai voltak, csak úgy őrölte velük a kötelet; pedig jó erős kötőfék volt ez. Garast is harapott ő már azzal a fogával ketté.

Manassé ezalatt végigtekintett az egész rémpanorámán, mely képzelete előtt elvonult. Lehető-e az, hogy a Székelykő felől megtámadják Toroczkót? hogy az esthomályban belopózzanak a meredek hegyvágányon? Hogy a védtelen nőket meglepje – egy boszulihegő némber? Hogy azokat oly pokoli kelepczébe kerítse?

Igaza volt a muzsikusnak; egészen más embernek érzi az magát, a kinek a két keze szabad.

Percz mulva a kis czigány is talpon állt. A kezeiről aztán olyan könnyen lehuzta a köteléket, mintha keztyű volna.

– Hát ketten vagyunk már, s te nálad bot is van. Ha visszajön a Diurbanu, én hirtelen a lába közé szaladok s lerántom a földre, te fejbe ütöd a bottal, hogy ott marad, te elveszed a kardját, én a pisztolyait s aztán kitörünk a pinczéből s meglátjuk, hogy merre tágasabb a világ.

– Csak meg akart vele ijeszteni. Ők nem fogják megtámadni Toroczkót. -130-

– De nem fognak győzni, nem fogják kivihetni azt, a mit az az ember elbeszélt!

Hanem arról, a mit a czigány elhallgatott, elkezdett beszélni az a négyszögletű kis ablak a pinczeajtó fölött. Tűzfény derengett át rajta.

Eleinte azt hitte Manassé, hogy ismét fáklyával jönnek a pinczébe, hanem azután, hogy a vasajtó nem nyilt föl, s a tűzfény egyre behatóbban sugárzott a sötétbe azon a négyszögű lyukon át, akkor rájött annak az eredetére. Azok, a kik Toroczkót ostromolják, azalatt felgyujtották Thoroczkó-Szent-Györgyöt példaadásképen s talán azért is, hogy az éjjeli támadás kiviteléhez kivilágítást adjanak a völgynek. Az egész falu lángban áll.

Tehát a mit amaz ember mondott, nem volt puszta fenyegetés. Rettenetes valóság ez. A szentgyörgyieken már elkezdték a boszú művét, most a toroczkóiakon van a sor. De azok védik magukat és emberül, a hogy a kitartó puskatüzelésből kivehetni.

De hátha csakugyan hátulról támadják meg őket a Székelykő felől? Egy egész pihent táborral, mely még eddig nem izlelte a vért? Ki tarthatja föl azt? Áron a maga negyven emberével?

Hisz van Isten, a ki a világot igazgatja, az nem engedheti a legrettentőbbet megtörténni! Nem kellenek ide csodatétek. Egy könnyű zápor, mely eddig még minden -131- este megjelent, s a mezei munkásokat kizavarta a munkából, ez elég volna arra, hogy a székelyárok ösvényét rohampatakká alakítsa s azon át senki Toroczkóhoz ne férhessen, vagy a mi még a zápornál, a fellegnél is könnyebben megindítható, egy sugallat az emberi szívben, egy önkénytelen támadó érzés, mely a haragra gerjedt asszonyi léleknek a kegyelem balzsamát kölcsönzi. A ki a szívekbe lát, a szíveknek parancsolhat is. Hasonló elérzékenyülések esetei még a legmegrögzöttebb rablóhősöknél is fordulnak elő. S nem Isten kezében van-e mindez? Nem késhetik-e el a támadással Zenóbia? Talán szándékosan?

A puskatüzelés olyan régóta folyik. Az éjszaka beállhatott már. Ki tudja? A pinczében tűzvörös félhomály van, odakinn meg pokoli fényözön. Az egész utcza ég. Manassé tusakodva jár fel s alá a pincze hosszában, a dorongot hol fölkapta, hol eldobta a kezéből. Küzdött benne az ember és a vadállat egymással. Hol az egyik került felül, hol a másik.

És azután a második, harmadik, negyedik dördülés. És aztán egyszerre négy. Azok Áron ágyúi odafenn.

Most szállnak alá Zenóbia csapatjai a várárkon Toroczkóra, mert Áron csak nem tarthatja vissza őket.

– Kitörök innen! ordítá magánkívül s a bezárt ajtónak rohant, megrázva azt vaskarikáinál fogva. Az ajtó nem engedett.

Akkor visszarohant a pinczébe, szilajon széttekintve, -132- hogy mivel törhetne ki? A külső tűzvilág izzóvá tette a pincze belsejét.

Semmi se volt ott, csak az üres ászok. Kétöles tölgyfa gerendák egymás hosszában.

A czigány kicsiny emberke volt, de minden porczikája vas. Manassé elől fogta az ászokgerendát, a muzsikus hátul. Lett belőle római kőfaltörő kos.

A Székelykő odafenn nem zuhogott jobban az ágyuzástól, mint a vasajtó idelenn a gerendaütésektől. Csoda volt, hogy odafenn meg nem hallották. Azoknak más hallgatni valójuk volt most. Szentgyörgy utczáin ádáz zsivaj támadt, névtelen, felismerhetlen lárma. Ezek meg idelenn abból nem hallottak semmit.

Végre a vasajtó zárai, a mint egyszer a két férfi teljes erejével neki rohant a gerendával, felpattantak.

– Héj, uram, megállj, megállj! szólt a fekete művész, belecsimpajkodva Manassé kezébe. Mit akarsz most? Várj, míg én kimegyek az udvarra s körülnézek s lopok neked egy bitang fegyvert.

– Nincs mire várnom! szólt Manassé, eldobva őt az útjából. Nem kell nekem lopott fegyver! Majd lesz annak fegyvere, a ki legelőször szemközt jön rám, s az jó lesz nekem, a gazdája meg a pokolnak! Akkor aztán török előre, a merre embert látok és gázolok az emberrongyban, hogy a két sarkamon folyik alá a vér! A poklokon is keresztül török a feleségemig.

S azzal azt a nehéz ászokgerendát egymaga úgy hajította neki a gádorajtónak, hogy annak egyik szárnya egyszerre kipattant a zárából. Azzal rohant, ugrott fel a lépcsőkön, -133- két kezét magasra emelve, tíz újját mint a saskeselyű, marczangoló lecsapásra görbítve előre.

Némulj el emberszeretet hangja! essél kétségbe józan bölcsészet! szállj vissza az égbe krisztusi türelem! riadjatok szét embereket négyfelől őrző angyalok! A dúvadak legiszonyúbbika szabadult ki ketreczéből: a nősténye segélykiáltását halló emberi hím. Nem «ember» többé, nem Isten képmása, hanem csak: «férj», az oroszlán képmása!

A mint a pinczegádor küszöbére feltoppant, egy fegyveres alak állta el útját.

De azt az alakot nem ölte meg Manassé, nem zúzta fejét a falhoz, nem gázolta agyon. Az egy nő volt – Zenóbia.

XXII.

Zenóbia vállán hosszú, fekete köpönyeg volt, fején magas, fekete süveg, turultollal, rövid katrinczája alól kilátszottak piros csizmái, széles övébe kard volt dugva és pisztolyok.

– Vissza! kiálta Manassénak, midőn őt megpillantá, s fölemelt palástjával igyekezett eltakarni. Maradj ott, a hol vagy!

Manassé (még a vadállat) megragadta Zenóbia kézcsuklóját, s azt hörgé fülébe:

Igy hörög a pusztai dúvad, mikor áldozatának a karját, a kin nőstényét követeli, átharaphatta a fogával.

Zenóbia elérté a hangot is, a szorítást is, s szomorúan mosolyogva tekinte Manassére.

– Légy nyugodt. Jó helyen vannak. Otthon a házadnál. Senki se bánthatja őket.

S ezzel önmagát lefegyverezve, egészen hatalmába adta magát a vérszomjazó szörnyetegnek.

«Meneküljetek! Háromezer honvéd jött meg Aranyosból! Nyolcz ágyúval! Mind elveszünk itt!»

A nyolcz ágyú egyre dörgött a Székelykő ormán, a hidasi Gesztegről sziporkázó röppentyűk ivedeztek alá a völgybe, siettetve a futókat Gyertyámos, Kápolnás s Bedellő felé, az erdőkbe, a mély útakba. Az égő falu nem nyújtott menedéket.

A páni rémület futása rohamos volt. Rövid időn úgy eltisztult az utczáról minden tömeg, hogy alig sántikált már egy-egy sebesült elmaradozó a többiek után.

– Ennek vége van, szólt akkor Zenóbia s aztán megfogta Manassé kezét s fölvezette őt a folyosóra.

Szép kivilágítás volt! Az Isten áldása, a buzakeresztek, fölgyújtva, hosszú sorban égtek, mint megannyi áldozatoltára Kainnak, a buzaégetőnek.

– El is hagyhatná már Áron, mormogá Zenóbia, hiszen nincs már kit megijeszteni. Aztán odatette Manassé mellére a kezét s azt súgá neki: Hanem tudod, Manassé, minden megijesztéshez két ember kell: az egyik, a ki megijed. Ha én az én népemnek egy szóval megmondom azt: «Ugyan ne fussatok, a kik elétek ágyúznak, nem a honvédek rézágyúi, hanem csak Áron bátya sziklába fúrt mozsarai, a mikből ő puskaport puffogat, s az a sűrű dobszó a csegezi úton nem közeledő honvéddandárt, hanem -135- csak iskolás gyermekek csoportját jelenti!» hát akkor most Toroczkónak vége volna. Engedtem őket megrémülni. Engedtem őket a vad ijedtség rohamával Diurbanu seregének a nyakába omlani. Az egyik megriadt sereg elsodorta magával a másikat, mint mikor az erdőégést azzal fojtják el, hogy ellenében egy másik erdőt gyujtanak meg. Ezzel a mai szétbomlással be lesz fejezve minden, holnap mind a ketten a földön fekszünk, mink is, ti is, s fejünkre teszi lábát mindkettőnk megszabadítója: a muszka. Egy óra mulva már visszatérhetsz Toroczkóra. Ha találkozol nőddel és húgoddal, kik bizonyára otthon várnak reád, mondd meg nekik, hogy láttál ma. Mondd meg nekik, hogy az oláh «czine mintyés». Nem felejt semmit. Tudod? semmit! Ők nekem egyszer egy levelet írtak, ketten egy papirra; szép, jó szívvel teljes levelet. Testvérnek neveztek benne. Meghíttak a te lakodalmadra. Tudatták velem, hogy Dávid is ott lesz, megigértették velem, hogy én is elmegyek, aláiratták a levelet a kevély, oláhgyűlölő Áronnal is. Látszik az aláirásán, hogy minő erőszakot követtek el rajta. Ez a levél az én czine mintyém. Megigértem, hogy elmegyek hozzátok, elmentem! Dávid is odajött; én vittem oda. Akkor megigértem nekik, hogy még egyszer visszatérek Toroczkóra s akkor nem jövök üres kézzel, adok nekik valamit. Eljöttem, megadom. Téged adlak nekik vissza, Manassé. Téged, élve. Ez az oláh leány czine mintyéje.

S azzal hátat fordított Manassénak, mintha haragudnék reá s a tornácz mellvédfalára könyökölt.

Manassé a leány keze után nyult. Szive jobban tele volt minden érzelemmel, hogysem szólni tudott volna.

– Ne búcsuzz még! szólt a leány. Maradj még itt egy kis ideig. Hadd nézzek még az arczodba. Azt hiszem, hogy Dávidot látom.

S aztán megfogva Manassé két kezét, mindig közelebb-közelebb emelte az arczát az övéhez, reszketeg ajkai csaknem elérték már azt. Akkor hirtelen félrefordította a fejét. -136-

Erre Manassé két kezébe szorítá a leánynak a fejét s megcsókolta a homlokát.

A leány odakapta a kezét a homlokához s betakarta azt vele, mintha meg akarná őrizni, hogy annak a csóknak a nyoma el ne múljék onnan soha.

– Hah! Te is csak olyan dölyfös ember vagy Manassé, mint a bátyáid. Nem akarod eltűrni, hogy te légy az adósa egy olyan szegény leánynak, mint én vagyok; – most meg már megcsókoltad a homlokomat. Ha te azt úgy tudnád, hogy mennyit ér egy jó szó, egy testvéri csók, mint a hogy én tudom? Ha ezt úgy tudnák azok, a kik ország bölcseinek nevezik magukat! Hogy milyen kevés víz elég volna ezt a nagy tüzet eloltani! Egy könycsepp! Egy gyehennát! – Ne beszéljünk erről. – Én három évig fogok födetlen fővel járni. Tudod, hogy az oláh az apa és a testvér halálát egy évig fedetlen fővel gyászolja. Én reám három ily esztendő vár. Végezzünk el mindent most. Én el akarlak benneteket felejteni. Az édeset is, a keserűt is. – Ma a fiastyúk feljöttéig sem maradok adósod. – Nézd, odaadom neked ezt a gyűrűt az ujjamról. Ráismersz-e?

– Tudom. Benne van a neve a hugodnak. Az a szép ember, a ki ezt nekem adta, nem is titkolta ezt előttem. Így szólt hozzám: «Gyöngyöm, galambom, gyémántom! nézd, ezt a gyűrűt ujjadra húzom s esküszöm, hogy tied leszek. De lásd, addig nem vehetlek el, míg él az a másik, a ki a jegygyűrűmet birja, mert törvényeink nem engedik. Az a másik ott lakik abban a négyszárnyú házban Toroczkón. Tudod a nevét. Tudod, hogy mit kell csinálni vele, hogy ne éljen! hogy aztán elvehesselek.

– Vidd haza neki: az övé! Ugy-e megjelent előtted az az ember: hogy gyötörjön, hogy kigúnyoljon, hogy kínjaidban gyönyörködjék? Ugy-e leszállt hozzád a börtönödbe s otbt elmondta neked, gúnykaczagvya, istenkáromolva, hogy van egy ördögi némber, ki a vad vérengzés közepett oda fog ólálkodni a te nőd és testvéred lakába; szabadító angyal álarcza alatt el fogja őket szöktetni magával: megakadályozza, hogy nemes asszonyok módjára öngyilkossággal váltsák meg magukat a gyalázatos haláltól, s aztán az ő pokoli hatalmába keríti őket. Igy szólt-e hozzád? Mondta-e ezt?

– No hát – még valamit ajándékozok neked. Hisz a közmondás szerint: «apró ajándékok erősítik meg a barátságot». S ez lesz a legkisebb minden elajándékozható tárgyak között. Tehát az a szép, délczeg ifju, a ki nekem ezt a gyűrűt ajándékozta, s a ki nekem vőlegényem (legalább ő azt hiszi magáról), ott fekszik valahol kinn az árokban. A lova megijedt a nagy riadástól, s ledobta a hátáról; a lovagnak eltörött az egyik lába. Futó népe ott hagyta heverni, a futók keresztül bukdácsoltak rajta s senki sem vette fel a hátára. Gyűlölte mindenki s Isten büntetését látta balesetében s az oláh fél azon segíteni, a kiről azt mondja: Isten sujtotta le! Elriadt lovát megtalálod a puszta templomban: az jó lesz neked hazalovagolnod rajta Toroczkóra; az embert pedig megtalálod valahol a kalangyák között elbujva. Czigány is van veled: felakasztathatod a legközelebbi fára. A te embered ő, nem az enyim! «Norok bun!»

Azzal egy érczsípot megfujt, arra egy csatlós előjött az akolból két hegyjáró mokány lóval. Zenóbia felvetette magát az egyikre, még egyszer mondá Manassénak: «norok bun!» s azzal elvágtatott a Bedellő felé vezető úton, a merre legkevesebb nép futott. -138-

XXIII.

Manassé, mint egy megbűvölt, mint egy álomjáró bámult ki a chaosba. Előtte füst és láng: az utczákon végighordja a szél a tűzfelleggé porlott sziporkát, égő gerendák recsegése, ropogása hangzik köröskörül, a mi merőben hasonlít ahhoz a zajhoz, a mikor egy nagy művész zárjelenésénél az ezernyi ezer nézők serege elkezd egyszerre tapsolni.

A végzetes nap rohamos eseményei, az egymást kitörlő ellentétes fordulatok, a minden irányba elragadó indulatszörnyetegek, a váratlan meglepetések, a hihetetlen és mégis való, oly nyomással nehezedett lelkére, hogy el volt kábulva alatta.

Még karjai feszültek a dühtől, mely börtönajtait keresztül törni segíté, még agya lángolt az indulattól, mely felszabadítja őt az öldöklésre; még képzelete előtt ott állt a rettenetes kép, melytől vére lángra gyulladt és szemeit már elhomályosítá a köny, mely a megszabadítás csodájáért jött áldozat-permetegnek, s széles, erős melle reszketett egy önkénytelen borzadálytól.

Odatámaszkodott egy oszlophoz. Az oszlopon repkény futott fel egész a tetőig; az égő háztetőről tüzet fogott a repkény, a gyantás levelek sisteregve lobogtak mind alább, egymást felgyujtva s a hány, annyifelé fujva a sipoló lángot. Nem látta, nem hallotta azt.

– Manassé! uram! Kövé váltál! rikácsolt az udvaron a kis czigány. Most mindjárt meggyul a fejed. Szállj le már onnan. Ne ókumlálj tovább. Én is megtaláltam a hegedümet. Szaladjunk, míg ránk nem esik a ház.

Manassé eszméletéhez tért. A kastély is égett már. Minden templom lángban állt; egy-egy harang megkondult magától, a mint az égő toronytető gerendái ráhullottak. S a mi a catastrophát még borzasztóbbá tette: az, hogy emberhang nem szólt bele. Tűzoltók lármája, kárvallók -139- jajgatása nem zajgott a pokoli zene közé. A rombolás eleme parancsolt egyedül, a lakosok elmenekültek.

– No, uram, szólt a muzsikus, tegyük azt, a mit az a szép leány mondott. Te eredj a puszta templomba s keresd fel a Diurbanu lovát; én meg megyek a mezőre s felkeresem őt magát. Itt a két pisztoly, meg a handzsár. – No, nem kellenek? Hát nekem adod?

A czigány boldog volt, hogy rámaradt minden fegyver; övet csinált magának a szétbontott kötelekből, miket a börtönből felhozott s abba dugta az öldöklő szerszámokat, eltakarva valamennyit a felülöltött kabátjával.

Manassé hagyta a muzsikust szaladni s maga elindult a puszta templom felé csendesen.

Jó messze van az a kastélytól, az útfélen. Egy értelemnélküli épület. Négy puszta fal; nem rom, de soha sem volt rajta tető s soha sem volt bevakolva. Egy abbahagyott templom.

Egyik azt mondja, az építő földesúrnak az a szokása volt, hogy mindent a felesége kedve ellen csinált, s ha valamiről megtudta, hogy az a feleségének tetszik, rögtön abbahagyta. «De szép templom lesz belőle!» mondá egyszer az asszony. S az úr rögtön abbahagyatta a munkát.

A másik azt meséli, hogy az úr egyistenvalló volt, de egyszer megneheztelt a hitfelekezetére s elhatározá, hogy helvét hitvallásúvá lesz. Úgy, de református templom nem volt a faluban. Épített magának egyet. Mire azonban a templom falai elkészültek, nagyobbat gondolt. Római katholikussá lett. Olyan templom meg már van a faluban. S a megkezdett fölöslegessé vált.

A legvalószinűbb a traditiók között ez a legutóbbi adoma: hogy a templom építője csakugyan Kálvin-követő volt s komoly, kegyeletes szándékkal fogott egy negyedik templom építéséhez, mely még hiányzott a faluból. Már -140- készen álltak a falak; a tetőzet is össze volt állítva az udvaron, csak fel kellett volna tenni. Ekkor hírül hozzák az úrnak, hogy a villám beleütött a malmába s felgyujtotta azt. Erre az úr szekérre rakatta a templomtetőt s elvitette a malmához s azt födette be vele. El kell ismernünk, hogy ha pietás nincs is ebben az ötletben, de logika van, s jellemzi a keménynyakút.

Manassé belépett a puszta templomba s ott találta a paripát, a hogy Zenóbia megmondá. A lónak az a szokása, hogy tűzveszélykor szeret sötét épületekbe menekülni, a mikor aztán dologba kerül onnan kivonszolni.

Mikor Manassé e meztelen négy fal közé lépett, az volt az első eszméje, hogy ime e templomnak gúnyolt épületben soha sem emelte még szavát Istenhez emberi teremtés.

A mén, mely a vészből ide menekült, rémült nyerítésével kérdezi a lángoló égtől, hogy hol az ő teremtője? Amaz állat, mely megtanult az emberrel együtt örülni, rettegni, harczolni, menekülni; a vérengzők bűntársa, a hősszobrok kiegészítő alakja; a munkásnak kenyérkereső társa, az emberüldöző nagy veszedelemben az eget keresi szemeivel, szótagolatlan kiáltása a felhőkhöz hangzik fel.

Ez istenlátó magányban oly elfogulást érzett Manassé szivében, melynek meg kellett magát adnia. Az önmagához visszatért lélek önvádló szemrehányása volt az, hogy tudott egy pillanatig kételkedni. Érezte közvetlen közellétét az égő csipkebokor hevítő szellemének, ki csodáit emberi szív és emberi gondolat által hajtja végre; ki őt abban a perczben megállítá, a midőn őt megtagadta.

A puszta templom falait, a miket keletkezésük óta nem keresett föl más, mint a denevér és a varangy, miket körülzöldelt az emberlak-kisérő gyom, dudva, miknek legenda-körét képezte a csufondáros adoma-csoport, ma fölszentelte a legőszintébb, a legigazabb ima, mely nem szól szavakban. -141-

S homlokát a falnak támasztva, megtelik érzéssel és megszünik gondolkozni, a míg érez.

XXIV.

Nemcsak a falu égett, hanem a mező is. A fölgyujtott kepéktől meggyulladt a tarló s a terjedő láng hullámzott előre, mint egy lángoló tengerdagály. Az éjnek fényes kivilágítása volt.

Ki tudta számítani jól, hogy a ki egy törött lábbal ezen az égő mezőn keresztül akar menekülni, annak más útja nem lehet, mint a zöld fűvel benőtt vízárok, melyen át a patakot a rétre szokták leereszteni. Itt a magas somkórók és lapu-levelek bozótjában aztán könnyű volt észrevenni az ő vércse-szemeinek egy nagy kínnal előrebaktató alakot, mely két térdén csúszott előre, s félkezével kardját tokostul mankónak használta, a másikkal köveket és a sásbozótot hárítgatta el útjából.

A bukdácsoló alak, mikor észrevette, hogy az árokparton valaki fut utána, meglapult a bozótban; elrejtette magát a keserűlapu meg a vadsóska levelei alá.

De a czigány meglátta már. Mikor közel ért hozzá, elővette a hegedüjét, s elkezdte a hurokat pengetni.

– Diurbanu! – Most mondd már, hogy melyik a te nótád? Húzom már. Csak te járjad!

– Láthatod, hogy a vízben fekszem, ha volna is pisztolyom, átázott volna benne a lőpor, nem sülne el.

– Jaj, hallod, nehéz dög vagy te az én gyönge csontocskáimnak. Gyertyámoson innen utól nem éred te azt. Odáig én el nem czepelhetlek, ha a Székelykövet nekem adod is.

– Ne is czepelj odáig. Csak innen vonszolj ki. Tartok tőle, hogy a toroczkóiak előjönnek a tarlót eloltani, s akkor rám akadnak.

– De nem vágsz le azzal a bolond nagy karddal, ha közel megyek hozzád? Félek a kardodtól nagyon.

A menekvő oda hajítá a czigány lábaihoz a kardot; a mit az azután, mivelhogy a derekára kötve nagyon hosszú lett volna neki, a kardszíjnál fogva a nyakába kötött; így aztán egészen a termetéhez illett.

A földönfekvő nyögött és káromkodott, a míg a czigány -143- fölvette a hátára. Azt mondta, hogy iszonyú kínokat áll ki.

– No csak arra gondolj, hogy hát ha a fogad fájna, az mennyivel nagyobb baj volna? Hát csak kapaszkodj bele a két markoddal a hajamba; ne félj, nem szakad az ki.

– A puszta templomba! kiáltá föl a czigány nevetve. Te magad akarod, hogy a puszta templomba vigyelek? Hanem akkor idekünn káromkodd ki magadat, mert a maga házánál nem szereti a gazda, ha szidják. Hát aztán minek vigyelek oda?

– Mert annak nincs teteje, a mi beégjen. Ott leteszesz és aztán elszaladsz Gyertyámosra s fogadsz egy szekeret, mely értem jőjjön azonnal és fölvegyen. Te is ezer forintot kapsz tőlem, meg a szekeres is. A hány órával napfölkölte előtt visszatérsz, annyi százast kapsz azon fölül.

(Nem látod te azt a napfeljövetelét! dörmögé magában a muzsikus, s aztán neki iramodott a lovaglásnak. Nem volt neki az a teher nehéz. Elvihette volna a hátán egész Gyertyámosig. De az úr maga akarta, hogy a puszta templomba vigye: és az úr parancsol, nem a ló.)

XXV.

Az a nemes állat, mely a harczoló embert kiegészíti, a mint a puszta épületben megjelenő férfit észrevette, odament hozzá, egészen közel, előrenyujtott nyakkal, sörényét felborzolva, kitágult orrlyukaiból forró gőzt lövellve, s aztán, hogy azt látta, hogy az a falhoz van fordulva, elkezdett csendesen röhinteni, lábával kaparta a földet. Meg akarta szólítani az embert.

Messze, messze, hova ennek a kis planétának pisla fénye -144- el sem látszik, hova az emberi indulatok átokfogantató sporái fel nem szállnak, hova a betegségéből kigyógyult lelket a földi szenvedély ragálygerjesztő parasitjai nem követhetik, annak az országában járt, a kinek neve igazság és szeretet. A ki ha csodát akar tenni: egy édes könycseppel elolt egy tűztengert, egy meleg sóhajtással elfuj egy harczoló tábort. Ott találta saját «jobbik énjét», a kit elűzött magától, mikor elindult öldökölni.

Ezzel a szóval odadobta a hátáról a czigány élő terhét Manassé lábaihoz.

Oly iszonytató ordítás volt az, hogy a paripa felriadva kezdett el körülfutni az épületben, horkolt és fujtatott s az ablakon ki akart ugrani.

Manassé megdermedve bámult a lábainál fetrengő ellenfélre, kinek egykor oly szép, daliás arczát a testi kín s a rémület egy elkárhozott torzképévé facsarta el.

A magával tehetetlen alak lassankint leküzdve kínját és rémületét, ordítása elfojtott hörgéssé csillapult le: öklére támaszkodva félig felemelkedett.

Csak egy szó kellett ajkairól, csak egy felemelése mutató ujjának s a gyűlölt láng ki van oltva vele.

S maga a lábainál fetrengő, mint jótéteményt kéri ezt most tőle. Megalázva, megtörve, ördögi tervében megcsúfolva, önlelkének mardosásaitól kínozva, a halál menedék volt most ránézve.

– Nem, Vajdár Benjámin! A te véged nem az, hogy -145- én megöljelek. A ki «Kaint» megöli, hétszer átkozott az! Az én kezem halálcsapásától megőriz téged egy adott szó, melyet egy angyal szive őriz, kit te semmivé tettél. Nem öllek meg én, s nem engedlek megölni másnak. Nézz szét magad körül! E romlás, pusztulás a te műved. E szörnyű kép elől neked egy örök szembehunyással elmenekülnöd nem szabad. Élni fogsz még sokáig: folytatni fogod az útat, a melyen elindultál, halmozni fogod a rosszat a rosszra, üldözni fogod azokat, a kik jót tettek veled, kegyetlenkedni fogsz azokkal, a kik irgalmasok voltak hozzád. Küldetésed ez: töltsd be. Csapás vagy rajtunk: Isten általad akarja kipróbálni sziveinket. Hajtsd végre! Találj ki számunkra mindent, a mi szenvedés. És aztán élj addig, a míg átkozott sorsod visszahoz ide, a mi küszöbeinkhez, megtörve, megalázva, kiűzve az egész világból, hogy itt találj utolsó menedéket! Hogy ezeknek a házaknak az ajtajánál, a melyeket most elpusztítottál, kolduld a mindennapi irgalomkenyeret s azoknál, a kiket halálra üldöztél, találd meg az egyetlen vigasztaló szót. Ezt teljesítse be rajtad az Isten!

Egy szidalmazó szót nem ejtett közbe. És mind ezt németül mondá el neki, hogy a czigány előtt meg ne szégyenítse.

Vajdár Benjámin öklének hüvelykujját harapta fogaival, arczát a föld felé fordítva.

A tetőtlen ház fölött nagy tűzfellegek vonultak el: szikragomolyok, mikből zsarátnak-eső hullott alá.

– Ennek a lónak a hátára. Törött lábbal nem ülhet a nyeregben, ha oda nincs kötve.

– Aha! Áldom az eszedet! Azt akarod, hogy hazavigyük elevenen! E lesz igazán jó. Parádét csapunk vele. -146-

Manassé felemelte karjainál fogva a tehetetlen alakot s felültette a nyeregbe. A czigány odakötötte a térdeit a nyeregszorítóhoz.

A lovat nehéz volt a puszta templomból az égő utczára kivezetni; előre feszítette a lábait, fejét kapkodta, ágaskodott, visszafelé toporzékolt.

– Majd én vezetem, szólt Manassé, kivéve a czigány kezéből a kantárszárat. Te üsd hátul.

– Ha künn leszünk, fordítsd a lovat a bedellői útra, ott sötét van, arra elmegy a ló.

A mint aztán kiterelték az utczára a csökönyös paripát, ott az egyszerre fölugrott, hogy a czigány hanyatt esett – a szelétől. Manassé kiereszté kezéből a kantárt s azzal a ló vágtatott, a merre legsötétebbnek találta a vidéket.

– Elszalasztottad? kérdezé a föltápászkodó czigány. Jaj, jaj, jaj! Miért nem engedted, hogy én fogjam a fejét! Jaj, jaj, jaj! Majd én bolond leszek neked máskor ezer forintos pecsenyét hozni, hogy a vadásztáskádból elszalaszd!

XXVI.

– Jaj de bolond vagy te Manassé, ha még háborúban sem mered a más lovát elvenni! Hát már most menjünk gyalog, ki hamarább odaér.

Manassénak jó hosszú lába volt, de azért az apró czigányt nem birta legyalogolni, az úgy futott utánna, mint a nyúl.

Egyszer aztán elővette a hegedüjét, s elkezdte a Rákóczy nótáját húzni, obligát zenekar-kiséretül. -147-

– Mit csinálsz? förmedt rá Manassé. Csak nem akarsz zeneszóval kisérni Toroczkóba?

– Nem a tisztesség kedvéért teszem ám én azt Manassé, hanem azért, hogy a toroczkóiak most már a város alatt lesben állnak, s ha meglátnak bennünket, azt gondolják: ellenség jön, s belénk lövöldöznek, pedig kár volna az én gyönge testemért.

– Te érted nem, mert ha te elpatkolsz, neked szép fiatal feleséged van, mindjárt elveszi más; de ha én felrugok, az én banyám csúf, mint egy boszorkány: azt senki, az ördög se veszi el többet.

Manassé tehát engedte, hogy győztes hadseregét teljes tábori zenekar kisérje hazáig. A hadsereg is egy emberből állt, a zenekar is.

A míg ők nagy zeneszóval vonultak előre, szemközt jött rájuk annál nagyobb dobszóval a toroczkói nemzetőrök egy csapatja, köztük három Adorján testvér. Ezek épen Manassét mentek keresni, s nagy volt az örömük, hogy fele úton találták. El voltak rá szánva, hogy Szentgyörgyig mennek érte, s erőszakkal is kiszabadítják.

A város végén, az útfélen ülve várták őt Blanka és Anna. Ott vártak rá az árokparton, a fűzfák alatt.

Azt nem lehet betükkel leirni, a mit az ujra találkozó szerető lelkek mondtak egymásnak! Ahhoz elébb a világnyelvet kellene feltalálni, melyet minden ember megért és mindenki megtanul egy pillanat alatt!

Mikor a diadalmenet az Adorján házáig ért (Manassé két karjára emelve vitte két drágaságát, hogy lábaikat be ne szennyezzék az utczasárral), épen akkor érkezett meg a másik diadalcsapat a Székelykőről, Áron bátya és negyven vitéze. -148-

– Nos, gyermekek! hát hogy vágott az Áron bátya ágyútelepe? kérdezé diadalmas arczczal az öreg. Azután a hálálkodó asszonycsoport közül kimenekedve, odamene Manasséhoz s a vállára veregetett büszkén. Meg volt biz az, édes öcsém, Isten segítségével s nem került többe, mint husz font puskaporba s egy lat székely furfangosságba.

Manassé meghagyta az öreget a maga hitében s nem rontotta el a dicsekedő örömét. Nem mondta el neki, hogy a mi megnyerte ezt a hihetetlen, csodaszerű győzelmet, az egy latra nem vehető valami, egy árnyék, egy gondolat, egy szívben megpendülő húr hangja volt; gyöngéd lelkeknek messze távolból összefelelgető szerelme. A diadal oroszlánrésze ezeké az asszonyoké!

– Kezem között volt. De a mit neked megfogadtam, azt megtartám, s engedém őt futni. Majd egyszer, ha nagy nyugalmunk lesz, elmondok mindent, a mi ma történt.

Azzal letörlé testvére szemeiről a könyeket s szobájába vezette őt, vissszakapott jegygyűrűjével. Hadd kérdezze ki ezt a gyűrűt egyedül.

De annál kevésbbé hallgatott a muzsikus. Ő nem várt vele, míg nagy nyugalom lesz: nem engedte a maga oroszlánrészét a győzelemből senkinek. Még azon éjjel elmondott mindent a templom-bástyában összegyűlt, Te Deum-ot éneklő népnek, meg a leányiskolában mulató vitézeknek.

Csak az volt a hiba, hogy a megtörténteket oly exorbitáns hazugságokkal keverte össze, hogy azokat nem lehetett historiai adatokul feljegyezni. Tízszer elmondta a hősköltemény -149- catastropháját; mind a tízszer másféleképen. Hallgatói mind a tízfélét elhitték neki. Valamennyiben Manassé volt a mythoszi hős, Sámson, Botond, Szent László, ki egymaga küzdött seregek ellen, vasajtókat tört ki, ászokgerendát forgatott buzogány gyanánt, söprötte az ellenhadakat soronkint. Utoljára magát a fővezérüket, Diurbanut is elfogta röptében, annak kezét-lábát összetörte, úgy kötötte fel egy vad lóra, hadd vigye el hirmondónak hivei közé.

A ki kételkedni akart valamiben, annak előmutatta az elhozott trophæumokat, a pisztolyokat, a handzsárt s magát a legnyomatékosabb tanujelt, Diurbanu ezüst hüvelyű kardját, a mit már nem lehetett elvitatni.

A czigányt etették, itatták, az asztalfőre ültették, úgy hallgatták: szörnyü nagy lett a becsülete az egész közönség előtt.

Hanem egy dologgal volt megakadva. Mit csináljon a közbejött «asszonynyal»? Zenóbia megjelenését lehetetlen volt a történetből kihagyni. De nem illett az ő elbeszélésébe sehogy se. Végre talált a számára helyet és módot. – «Hát a mint Manassé, miként Sámson a filiszteusokat, ezrével agyonverte az ellenfeleit, akkor eléje került a peánai hős amazon is. De a mint az meglátta ezt a szép deli ifjut, egyszerre vége lett minden vitézségének, – eldobta fegyvereit (itt vannak, a ki nem hiszi) megadta magát, s arra Manassé fogta a szép menyecskét s azt bizony kedvére megcsókolgatá.»

– De már ez hazugság, czigány! ordítá rá a hallgatóság s azzal fogták a gallérját, kidobták a mulatságból; s vége volt a becsületének, azért az «egy igaz szóért», a mibe vesztére belebotlott.

A Székelykő tetején ma is láthatók még a sziklába furt ágyúk, mikkel Áron bátya a nagy csatát megnyerte s nagy ünnepélyek alkalmával hatalmasan ágyúznak belőlük. -150-

Vajdár Benjámin hat hét mulva került vissza Bécsbe Nagy-Szebenből, hol addig törött lábával feküdt. A mit hazavitt nevezetes expeditiójából, az volt: patronusai számára egy nagy tömeg elpazarolt pénz hült helye; magának pedig egy biczczenő láb, mely egyik nagy előnyétől, a tánczképességtől végképen megfosztotta. – (Az átkokat – nevezzük «puszta légnek».)

XXVII.

A valódi küzdelem még csak most kezdődik. Mert azzal, hogy kicsavarják az ember kezéből a fegyvert, még nem adták meg neki a békét. Minden eszköz fegyver marad a kezében, s minden gondolatja haditerv.

Minden küzdelmünk között a legnehezebb és a legszakadatlanabb az, a mit a kenyérért folytatunk.

Maguk a harczolók nem is tudják talán, hogy harczolnak. Csak azt érzik, mikor megsebesülnek, vagy mikor kiéheztetik őket, vagy mikor egyszerre fölrobbantják alattuk az aknát.

Hanem a hadvezérek, a kik az apró harczosokat igazgatják, azok jól ismerik a maguk csatatervét.

A toroczkói völgyben is vasat készítenek, meg a westfáli hegyek között is. Azért készítenek vasat, hogy kenyerük legyen.

A westfáli munkások gőzgépekkel dolgoznak, főkohóikban (Hochöfen) száz lóerejü gőzfujtató tartja ébren az örök tüzet a 10–20 éves «campagne» alatt szakadatlanul s hámoraikban ép oly megszünés nélkül zuhog az ezer mázsás gőzkalapács; gyáraikból kerülnek ki a vashidak, a kristálypaloták oszlopai, boltozatai, a hadihajók pánczélja, a gőzgépek alkatrészei, az ujabbkori ipar csodái. -151-

A toroczkói munkások pedig dolgoznak a tenyereik veritékével, azon mód szerint, melyet első würzburgi telepítőiktől eltanultak, a termésvasat most is a hátukon czepelik föl, rozoga lajtorjákon mászva föl istenkisértő aknalyukakból; kohóikban most is a patak vize segíti a tüzet fujtatni, saját maguktól kitalált malomforma gépezettel, s a mi a kohóban megmarad tisztavasnak, azt úgy híják, hogy «kenyérvas».

S minthogy a bánya ritkán egy emberé, a kisült kenyeret azon melegen földarabolják – embererővel. Ketten két fejszével neki állnak, s addig vágják, mig kettévágják.

Az ilyen vasból azután készítenek ásókat, ekevasakat, kaszákat, keréktalpakat. Ebből áll a vidék szükséglete. (Igaz, hogy az ő faszénnel olvasztott vasuk legjobb a világon.)

A toroczkói bányásznép ebben az évben, daczára a háborús világnak, tizenkétezer darab ilyen kenyeret sütött ki. Minden «kenyér» nyom egy mázsát; mázsája megért tizennyolcz forintot. Nekik az gazdagság volt, éltek belőle.

A toroczkói népnek aztán szép fehér kenyere van, a minél nem lehet kedvesebbet kivánni a «Miatyánk»-ban.

A westfáli bányásznépnek pedig a kenyere száraz és barna. S nem csak barna; de néha kék is. Minden esős esztendőben megterem a vidék gabonájában az «anyarozs», s attól a kenyér kék lesz. S ezt meg kell enni, mert az Uristen úgy adta. Attól a kenyértől pedig sok ember betegséget kap. Olyan ragályt, melyet nálunk senki sem ismer. Görcsökkel, kínokkal jár. Az ember előre borzad, mikor a kenyerét szájához viszi: tudja, hogy mérget eszik.

Már most aztán a westfáli munkás jobb szeretné, hogy ha ő ehetné meg azt a fehér czipót, a mit a toroczkói munkás fölszel, s a toroczkóinak adhatná cserébe azt a sötétkék vakarcsot, a mitől az ő tagjait összehúzza az ergotismus (Kriebelkrankheit) görcse.

Hanem a vezérek, a kikre a védelem van bizva, azt mondják: «hohó! biz ide be nem hozod azt a te kék-szürke kenyeredet!» S erős sánczot vonnak a támadók ellen határvám alakjában, mely a külföldi vasat visszatiltja.

Ha valami állambölcs egyszer ezt a sánczot egy tollhuzással lerontja, akkor bizony megindulnak a westfáli anyarozstól kék kenyerek Toroczkó ellen, s azokat nem lehet Áron bátya ágyúival elijeszteni.

E kis boldog völgy paradicsomi elégültségének alapja a vasipar. S ez abban a kezdetleges állapotban van, hogy a mint a szabad verseny ránehezül, össze kell alatta roskadnia.

Az öregeket hiába ösztönözte: azok már el nem téríthetők a maguk ősi szokásaiktól. Tizen-tizenketten összeállnak egy bányát mívelni, a hogy apáiktól látták s megosztoznak a «kenyéren».

A mint a hadjáratnak vége volt, a hadseregnél szolgáló toroczkói ifjuság letette a fegyvert és hazament vaskenyeret vágni. Ez volt a megpihenés a harcz után.

Egész lelki megnyugvással folytathatta a munkáját ott, a hol elhagyta. A bányásznép mindenkor fel volt szabadítva a katonáskodás alól; s ezt nem kegyelemképen engedte neki az ország, hanem azért, mert saját érdekében állt, hogy a bányaművelés ne csökkenjen. Azért a toroczkóiak, ha hallották, vagy ha olvasták is későbbi időkben az erős rendeleteket, hogy ebből meg ebből a korosztályból való hímnemű emberek siessenek bizonyos napra Károly-Fehérvárra felseregleni s ott csontjukat és bőrüket annak, a ki ahhoz igényt tart, bemutatni: azt hitték egész jó lélekkel, hogy ez nekik nem szól, s láttak a maguk hadviselése után.

Manassé e fiatalokból alakított egy munkáscsoportot, melylyel szülővárosa vasiparának uj korszakát akarta megindítani.

Nálunk mások megfordítva kezdik: előbb építenek egy -153- ötemeletes gyárat, azután szereznek bele gépeket, akkor elindulnak összeszedni a külföldről azokat a munkásokat, a kik legdrágábbak, legkorhelyebbek, legengedetlenebbek, mikor ez együtt van, akkor szereznek egy igazgatót, a ki nagyon sok dologhoz ért, csak ahhoz az egyhez nem, a mit az a gyár készíteni akar; s mikor aztán minden teljes folyamatban van, az iparczikk erősen készül, akkor néznek szét, hogy hol kaphatnának a számára piaczot és vevőt; s mikor aztán megy pompásan minden, mint a parancsolat: akkor «kezdenek el» számítani, hogy mennyivel is kerül többe nekik maguknak a produkált iparczikk, mint a mennyiért azt el tudják árusítani?

Manassé pedig megfordítva kezdte. Először a már ismeretes piacz megtartását vette feladatául, nem vágyott nagyobbra, mint minden figyelmét azoknak a gazdasági eszközöknek a kiállítására fordítni, a mik minden tanyán szükségesek. Egy czélszerüen javított ekével is el lehet indulni világhódításra. Az egyszerű földmívelő gép tökéletesítője magasabban áll az érdemhágcsón, mint a vasutkirályok, mint a vontcsövű ágyúk öntői.

Azután utána látott Manassé, hogy a feladatot megértő munkásokat képezzen. A hazatért fiatalok épen legalkalmasabbak voltak erre. Egy kis katonás fegyelemtartást hoztak haza magukkal, a mi munkásnak nem válik kárára. Megszokták az együvé tartozást, s a munka czélszerű felosztását. Manassé többeket kiküldött közülök Németországba, hogy a porosz kohászatnál képezzék ki magukat. Ilyen módon szándékozott egy nagyobb szabású, s az újkori találmányokat felhasználva működő vasgyárat meghonosítani szülővárosában, mely azt képessé tegye majd a külversenynyel szemben is elfogadhatni a harczot.

S a terv, mely alant lett kezdve, szépen fejlődött fölfelé önmagától. A fiatal munkások kedvvel dolgoztak. A munkásnak az ad kedvet, mikor azt látja, hogy munkaadója érti a dolgát s tudja, hogy mit akar elérni. Manassé mindenütt ott volt maga. Az egykori consiliariust, a magas -154- pályakörü diplomatát senki sem ismerte volna föl a tüzes gyárvezetőben; de még a hajdani festőművészt sem.

Nagy szerencséje volt, hogy nehéz vállalatának üzleti részét egy olyan «Társ»-ra bizhatta, a kinek először lelkiismeretességéről biztos volt, másodszor a számításában semmi kifogást nem tehetett. A ki a főkönyv vezetését a legapróbb részletekig értette, s az egész üzlet állásáról mindennap számot tudott adni. Ez is klenodium egy iparvállalatnál.

De még ebben a számokkal vesződő üzlettársban is nehezen sejtené valaki a hajdani Cagliari herczegnőt, Zboróy Blanka grófnőt, a kinek a zárdában azt tanították, hogy még a czipője szalagját megkötni is saját kezeivel: rangjának lealacsonyítása.

Ő volt az ellenőrző szelleme a vállalatnak, melyben saját és férje egész vagyona volt befektetve.

A házasság harmadik évében már egy Adorján Bélával és egy Adorján Ilonkával népesült meg az ősi ház. Az egyik Manassénak, a másik Blankának volt miniatur arczképe.

Csakhogy e tekintetben nagyon jól meg volt osztva a gondozás terhe Blanka és Anna között.

Anna valóságos rabja volt a két kis gyermeknek. Ő dajkálta mind a kettőt: ő ápolta, ő választotta el. Varrt, hímzett, kötött a számukra, leült a nagyobbal játszani, kocsiztatta a kicsit, tanította gagyogni mind a kettőt; felcziczomázta őket; az anyának gondja sem volt rá, honnan terem piros czipő, harisnya, főkötőcske, sipkácska, reklicske, ujabb meg ujabb divat szerint? Az mind Anna dolga volt. Ő annak a két gyermeknek élt.

Így aztán Blanka egész ügyvivő nyugalommal folytathatta a számvetésnek nehéz munkáját, nem zavarta bele a kétszer kettőbe az a gond, nem történik-e valami bajuk a gyermekeknek.

És így minden ember végzett valami dolgot, a mi nem -155- az ő hivatása volt. Manassé gyártott ekevasat, a kit esze államférfinak qualifikált, hajlama művésznek avatott, Blanka üzleti számadást vezetett, a kit szive odahivott repeső kicsinyeihez, hogy gyermekörömeikben részt vegyen, s Anna, a hajadon, végezte az anya feladatát.

S az emberlélek legnagyobb csodái közé tartozik az, mikor valaki olyan munkát tud «jól» elvégezni, a mi hivatásával ellenkezik.

Egyszer aztán, mikor nagyon jól ment minden, jön a peremptorius parancsolat, hogy mindazon korosztálybeli férfiak, a kik még nem voltak benn az ujonczállításnál, siessenek föl Károly-Fehérvárra három nap alatt, ellenben szökevényekül fognak tekintetni.

Manassé új telepéből a munkások három negyedrésze a parancs kategoriájába esett. Azok felmentek Károly-Fehérvárra; a vizsgáló bizottság mind valamennyit «alkalmas»-nak találta és kijelenté, hogy be vannak sorozva; még pedig, minthogy elmulasztották az önként jelentkezést, büntetésből három esztendő helyett hatra.

Ez nagy csapás volt Manassé fiatal vállalatára; egyszerre annyi betanult munkást elveszteni! Elhatározta magát, hogy felmegy Bécsbe s a kormányköröket felkeresi alázatos folyamodásával, a mit régi, királyoktól megerősített kedvezmények okirataival tud támogatni, ha talán nem volna elég a modern nemzetgazdasági elvekre való hivatkozás, mely szerint a bányamívelőket engedik a föld alatt katonáskodni.

Hiszen olyan járatos volt Bécsben, akár otthon. Száz ismerőse, jó barátja, pártfogója a magas hivatalkörökben, a kik könnyen segíthetnek rajta.

Hiszen azt minden ember tudja (a kit valaha a sors arra késztetett, hogy a Minotaurust keresse), hogy a bureaukratia sokkal különb labyrinth, mint a milyent Dedalus épített; de Manassé azt hitte, hogy ismeri ő már -156- abban a járást jól. Nagyon csalatkozott. Az nem a régi tömkeleg volt. Azóta más tömkeleget építettek s abban ő, a régi cancelláriai hivatalnok, épen olyan gyámoltalan paraszt volt, mint az a mesebeli, a ki az őt összeszidó papagálynak az előszobában azt mondta: «engedelmet kérek nagyságos uram, hogy nem köszöntem; azt gondoltam, hogy madár!» Ő is csak akkor vette észre, mikor már összeszidta valaki, hogy nem madár volt az, hanem nagyságos úr. – A régi ismerősök közül senkit se talált a helyén (hisz a helyek sem voltak már a régiek) s nagy dolgába került, mig végre annak az illető nagy úrnak az előszobáját feltalálta, a kinek az ügyet elő kell adnia, azután meg míg az elfogadási napot elleshette, a mikor az az alkalmatlankodókat el szokta fogadni.

Azon a napon előszoba és várakozási terem tömve, dugva van emberekkel, a kik a maguk panaszát élő szóval is el akarják mondani. (Különös, hogy minden ember úgy bizik a declamatorius tehetségében!)

Manassénak soká kellett várni az előteremben. Előtte tömérdeken voltak bejegyezve s azok rangfokozat szerint hivatnak be. Az övé jól hátul következik: «bányász».

Egy ismerős arczot sem látott még, a mióta Bécsbe felérkezett. A régi patrónusok otthon vannak most és gazdálkodnak. A mostaniak mind új emberek. Még a hivatalok elnevezésein sem tud már eligazodni, annyi új világot talál maga előtt.

Vannak pedig az embernek olyan kivánságai, a miket elég magában elgondolnia, hogy rögtön teljesüljenek.

Alig mondta ki magában Manassé, hogy bár csak hozna eléje a jó sors valami régi ismerőst, már nyilt az ajtó, s a ki eléje toppant, az volt – Cagliari herczeg.

Manassé ugyan nem kivánt a jó sorstól ilyen igen nagy szerencsét; beérte volna valamivel kevesebbel is, de hát a véletlen ma különös adakozó kedvében volt. Kapóra hozta neki a legeslegkedvesebb barátját. A mit ő kegyelmességétől magától megtudhatott, ki, a mint megláta őt -157- az instans tömeg között ácsorogni, felsugárzó arczczal sietett oda hozzá, s két kézzel ragadá meg az ifju kezét s megrázta azt angolosan és azt mondta neki, hogy «kedves barátom».

– Nagyon örülök, hogy önt itt láthatom. Igen nagyon örülök. Hitemre mondom, hogy szivemből örülök.

S minden egyes örömfokozatnál annál forróbban szorítá meg Manassé kezét. Az csak állta.

– Hogy vannak önök odahaza? Boldogok? Szivemből örülök rajta. Áldja meg önöket az ég!

A herczeg oly fenhangon beszélt az excellenciás úr előtermében, a hogy csak kiváltságos embereknek szabad.

– Mondja meg, mi hozza önt ide? Ujonczállítási ügy? Valami kedves emberét akarja kiszabadítani? (Sugva, hogy a teremben levők meg ne hallják.) Csak két szavamba kerül. (Fönhangon, hogy mindenki hallja): Nehéz dolog lesz! A keleti háború bonyodalmai minden erőkifejtést igénybe vesznek. (Titkos kézszorítással:) Legyen nyugodt. Mindjárt beszélek a tábornokkal.

Azzal nem is kérdezve, hogy van-e valaki a tábornoknál, bejelentetlenül ment hozzá. A benlevő valakinek volt aztán a dolga sietni kifelé.

Manassé nem örült ennek a pártfogásnak. Semmi tekintetben sem akart Cagliari herczegnek lekötelezettje lenni.

Már pedig ezt a sorsajándékot el kellett fogadnia, mert nem sok idő mulva visszajött a herczeg, s maga fogá karon Manassét és úgy vezeté a tábornok ajtajáig, átrontva minden hivatalos rendtartás és etiquette korlátain; a mi nagy gráczia volt.

Manassé ugyan már most jobb szerette volna, ha ő marad legeslegutolsónak a kihallgatási teremben; de hát ő kivánta a jó szerencsét, s nem tehet róla, ha az ambó helyett ternót húztak ki neki.

Az a tábornok, a kivel akkor dolga volt, még abban az évben csak arról volt nevezetes, hogy a férfiszépségnek -158- mintaképeül lehetett emlegetni. Valódi Antinous egyenruhában. És e mellett csupa nyájasság, szivélyesség, lekötelező mosoly, finom manierok.

Leültette Manassét finom szivart adott neki: elmondatta idejövetele indokait, minden szavára helyeslőleg bólintott a fejével, végül az átadott folyamodására sajátkezüleg ráírta a sokat jelentő szót «præferentissime», háromszor aláhúzva, s aztán meg biztatta Manassét, hogy csak menjen haza Erdélyországba; az ügye gyorsan el fog intéztetni; a hadi kormányzóság útján megkapja a választ a legrövidebb időn.

És aztán karonfogva kisérte ki Manassét még a várakozási termen keresztül, egész az előszoba ajtóig s ott is kezet szorított vele, azzal a szép férfiarczával szemébe mosolyogva szeliden.

Manassé elég nagy restelkedést érzett a fölött, hogy mindezt Cagliari herczeg pártfogásának köszönheti.

Talán bizony azért olyan nagy barátja a herczeg, hogy az elvált feleségét nőül vette Manassé.

Akárhogy történt: ügyét jól elintézettnek vélve, sietett Bécsből minél elébb haza.

Ott meg egy olyan urra talált, a ki nagyon szereti a tréfát és különben igen jó ember.

– Lehetetlen! szólt Manassé elcsodálkozva. Hisz én nekem minden jót igértek.

A tréfás úr elnevette magát. Erre aztán Manassé homlokon csapta magát a tenyerével.

– Oh milyen nagyon elparasztosodtam már. Még azt hittem, hogy az embernek azért igérnek valamit, hogy megtartsák! S mi az elutasítás indoka? ha szabad megtudnom. -159-

– Az, hogy az illető folyamodók akkor, a midőn 48-ban önként felvették a fegyvert, maguk lemondtak arról a kedvezményről, hogy mint bányászok a katonai szolgálat alól fölmentessenek.

Tökéletes volt az indokolás. Ha tetszett nekik egyszer a puska, tessék nekik másodszor is.

Az az egy vigasztalás volt belőle Manasséra nézve, hogy tehát még sem tartozik Cagliari herczegnek semmivel.

Csak tessék egy kissé várni! Majd mindjárt meg fogja tudni, hogy mégis tartozik valamivel.

– Már most csak azt szeretném hát kieszközölni, hogy legalább ne büntetnék meg a munkásaimat kétszeres szolgálatidővel, miután ők jóhiszemüleg nem jelentették magukat.

– A folyamodást megirom; de már magam nem megyek vele sehová, hanem majd útnak igazítom.

Mikor aztán menni készült, a barátságos úr még egy szóra visszaszólította.

Valami olyan megfoghatatlan képtelenség volt abban, hogy egy hajdani consiliarustól azt kérdezzék, hogy leszolgálta-e már a bakaesztendőket?

Azonban szépen lecsitítá magában a volt nagyságos urat, s rátért, hogy ő most csak bányász s nem egyéb, s hogy 48-ban csakugyan nem volt még több huszonkét évesnél, s mikor a korosztályát hivták, nem jutott eszébe, hogy az reá is tartozhatik. Azt hitte, csak tréfálnak vele.

– Én rám csak nem foghatják, szólt nevetve, hogy bányászi kiváltságomat eljátszottam azzal, hogy 48-ban fegyvert fogtam.

– Már – nem tudom; szólt a barátságos úr, vállvonva s az iróasztalhoz ment, holmi iratok közt keresgélni, míg végre -160- megtalált egyet s abból ilyenformát olvasott ki: «Adorján Manassé úr, a toroczkó-szentgyörgyi ütközetben tettleges részt vett; magát a tábor vezérét, Diurbanut sajátkezűleg elfogta, ki csak lova gyorsaságának köszönheté, hogy kezei közül megmenekült».

Ez ugyan legkönnyebb lett volna. Tíz tanut találhatott, a ki jó lélekkel megesküszik rá, hogy Manassé, mint megkötözött fogoly volt Diurbanu hatalmában.

– Nem! mondá daczosan. Minden úgy történt, a hogy fel van rólam jegyezve.

– Akkor kérem, legyen ön szives ezt a saját ügyét három nap alatt rendbehozni, mert különben mindenféle kellemetlenségnek teheti ki magát.

Manassé most kezdett eszmélni, hogy mégis alighanem tartozik ő valamivel Cagliari herczegnek és az nem hiába szorongatta meg olyan forrón az ő kezét, mikor összetalálkoztak.

XXVIII.

Manassé azon kezdte, mikor hazament, hogy «no én szépen elintéztem a dolgomat; most már nem csak a munkásaimat viszik el katonának, hanem engemet is visznek».

Az asszonyok nagyon megijedtek, Áron bátya pedig nagyot kaczagott erre a szóra.

– Oh te szegény Manassé gyerecske! Már hogyan vinnének el téged katonának? A kinek az egyik válla hat hüvelykkel alacsonyabb, mint a másik.

– Hát persze, hogy a te vállad. Hát a vén Mathuzsálem unokájából hogy lett sánta? Kitoldták a lábát három darab százassal. A te válladat kitoldjuk hattal s örök időkre -161- nyomorék maradsz ex offo. Nem a hadügyminiszter, nem az excellentiás urak dolga ez; hanem a felcseré.

– Ha parancsolnak velem, elmegyek. Ha társaimat, a szegény fiukat kényszerítik felcserélni a kalapácsot a fegyverrel, én, az ő vezérük el nem maradok tőlük, azért, mert én nekem van miből vesztegetnem, nekik pedig nincs.

– Oh! kiálta fel Blanka, s odasimult Manasséhoz, átölelve annak nyakát féltékenyen, s közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

– Nem tehetek mást. Csalni nem tanultam, könyörögni pedig tegnap óta elfelejtettem.

– Akkor én nyakamba kötöm a kis Bélát, meg az Ilont s megyek veled, a hová téged visznek, monda Blanka.

Ekkor közbeszólt Anna. Neki volt az egész családban a leghelyesebb itélőtehetsége. Nagy szerelmi csalódások szokták azt kifejteni a nőknél.

– Legyünk eszünkön! Manassénak egészen igaza van. A mi sikerült Mathuzsálemnek, nem járja minálunk. Annak az unokáját hagyták kicsúszni, ki törődött vele? De Adorján Manasséra «valakinek» figyelme van. Nekünk a bujkálódás, ravaszkodás, menekülni akarás csak megaláztatást szerez. Adorján Manassénak, a hova híják, oda menni kell. A mi egy suhancznak jó szabadulás, az nem jó egy férfinak. Azon a helyen, a hol azt kérdik: – ki az igazi férfi? a hesdádi korcsmáros fia teheti azt, hogy sántítva -162- kullogjon félre; de Adorján Manassé kifeszíti a két vállát, s azt mondja: «itt vagyok!» s ha megtörténhetett az, hogy ezt a kérdést intézzék «ő hozzá» ő mást nem felelhet. S ez a legegyenesebb és legrövidebb. Valaki kiszemelte őt, hogy üldözze. Nem is nehéz kitalálni, hogy kicsoda. Az nem fog neki békét hagyni. A furfangoskodással csak eltennők későbbi időkre a bajt, hogy folyton fenyegessen az minket. A legegyenesebb út a legrövidebb. Ő megjelenik a hivásra s vonakodás nélkül vállalja el feladatát. Rövid időn mindenki szeretni és becsülni fogja abban az ezredben, a melybe besorozzák. Társai, kik együtt mennek vele, imádni fogják. Az ezredes, az ezredtulajdonos büszke fog lenni arra a zászlóaljra, a melyben ők szolgálnak. Az mintája lesz a katonaságnak. A hadseregnél az olyan embert, mint Manassé, meg tudják becsülni. Egy év alatt tiszti rangra jut, s akkor aztán rajta áll, hogy mikor tegye le a kardot. Mint tiszt, mindig nyugalomba léphet.

– Attól ne tarts. Ha belekeverednék is Ausztria a mostani háboruba, a magyar ezredeket oda nem küldik; azok Lombardiában maradnak, a hol szent a béke.

– Nem, Blanka! Te itthon maradsz mi velünk. Neked és gyermekeidnek jó helyetek van itten mi közöttünk. Aztán nem is mehetsz. Ha Manassé távozik, az Új-Telepet neked kell gondviselésed alá venned. Gyermekeid vagyona fekszik abban. Különösen most, midőn ilyen válság állt be egyszerre: rögtön új munkásokat kell szerezni, mindent előlről kezdeni, hogy hagyhatnál mindent veszendőben? Mi többiek az újított dolgokat nem értjük, te vagy beleavatva; neked itt kell maradnod. Vagy ha menni akarsz, hát eredj! De én a Bélát, meg az Ilont nem adom. Azok az enyimek. Nekem adtad.

– De Istenem! Hogy én egy egész évig ne lássam Manassét! Egy egész őszt, telet, nyarat végig éljek nála nélkül; -163- hogy az első ibolyát, a mit a haraszt közt találok, ne neki hozzam be, hogy az első gyümölcsöt, a mi megérik a fán, ne vele oszszam meg?

Anna mélyen felsóhajtott s két kezét felemelve, összekulcsoltan szorítá fejére, míg szemei megteltek könynyel.

E néma tekintet azt mondá: «hát én hány virágnyilást, hány levélhullást várok végig? és várok – reménytelenül – és panasztalanul».

– Mi nem szakadunk el addig is Manassétól. Mindennap irunk neki levelet. Egyik nap te, másik nap én. Az első ibolyát is beleteszszük majd a levélbe. S aztán meg majd a kis Béla első ákombákját.

Ez meg már épen olyan biztatás volt, hogy valamennyit jó kedvre hangolta! Csak már itt volna az az idő, a mikor a kis Béla írni fog az apjának első üdvözlő mondatot, járni most tanuló betükkel, a mik közül némelyik hanyatt esett, s az utána jövőnek könyörög, hogy vegye fel! Már csak azért is érdemes elmenni Lombardiába közkatonának, hogy ilyen levelet kaphasson az ember.

XXIX.

A végzetet nem lehetett elfordítani. Rendes dolog volt az: más emberen is sűrűn megesett, hogy ott kellett hagyni házat, tüzet, üzletet, fiatal nőt, apró porontyokat s elmenni katonának, akármilyen nagy úr az ember. Éljen az egyenlőség. Kóstolja meg az is, hogy milyen a komisz kenyér! A herczegasszony is hadd sírjon már egyszer, ne csak a parasztasszonyok!

A toroczkói fiukat Lombardiába vitték. Oda indult aztán mindennap Toroczkóról egy levél Manassé számára, a mikre ő is tartozott minden hónapban egyszer választ küldeni. -164-

Az első hónapban azt az örvendetes hírt tudatta kedveseivel, hogy tiszteletbeli őrvezetővé avandzsirozott. A másodikban már «virtikli» minőségre emeltetett (wirklicher Gefreiter), a harmadikban káplárságig vitte a dolgát, a negyedikben már őrmester volt. Itt azután megállt.

Ötször virult ki az ibolya a haraszt közül, ötször szakították le az érett gyümölcsöt a fáról, s Blankának nem volt Manasséja, a kivel azt megoszsza. A kis Béla nem csak ákombákomot, de verset is írt már atyja születésnapjára, s még mindig Olaszországba vándoroltak a levelek. Mindennap. Mindennap.

Manassé egyszer sem kapott ez idő alatt szabadságot családjához hazatérni. És nem lett hadnagygyá előléptetve. Maga az ezred parancsnoka több izben írt Blankának levelet, melyben férjét feldicsérte, hogy katonatársai bálványozzák, előljárói becsülik, mintája a katonáknak, tudományos képzettsége elismert, és nem tudják annyira vinni, hogy tiszt legyen belőle. Maga a veronai hadparancsnok is közbevetette már magát érte, s annak sem volt semmi sikere. Valami nagybefolyású erős ellenségének kell lenni odafönn, a ki őt kitartóan üldözi.

Blanka tudta jól, hogy ki az? s nem koczkáztatott haszontalan kisérleteket annak legyőzésére.

Családja sem ereszté. Nem engedték meg neki, hogy Toroczkót elhagyja, még csak abból a czélból sem, hogy Manassét meglátogassa Veronában. Nem csak ösztönszerű sejtelem, de sok rendbeli tapasztalás tanácsolta nekik Blankát ki nem ereszteni abból a sziklavölgyből, a hol egyedül van minden veszély ellen megvédve, a hol nem férnek hozzá, hogy akár testét, akár lelkét megmérgezzék.

Aztán hosszas, folytonos szenvedés alatt a nőkben kifejlődik a dacz. A legszelidebb kedély is megmerevül a szüntelen nyomás alatt. Minél tovább haladt a kényszerű elválás ideje, Blanka annál erősebb szívvel viselte azt. -165-

És még ezen fölül az egész férfigondot is viselte. A gyártelep sorsa az ő kezében volt; neki kellett magának mind azt a nehéz feladatot elvégezni, a mihez annyi vigyázat, éberség, utánlátás, emberekkel bánni tudás, szakismeret és jó szerencse kell. S megfelelt e feladatnak, mint a legjobb férfi.

Ez öt év alatt pedig sok nehéz időt kellett kiállnia. Egyszer a jég is elverte vetéseit aratás előtt két nappal; készpénzen kellett venni a kenyérnek valót. Blanka pótolta azt az elmult évek megtakarított fölöslegéből. A vasgyár virágzott.

Egyszer aztán bekövetkezett az a csoda, hogy még a vasat is elverheti a jég.

Egyike az experimentáló állambölcseknek egy csepp tintából csinált egy olyan fergeteget, mely egyszerre agyonverte két ország minden vasgyárát. Leszállította egy tollvonással a külföldi vas behozatali vámát.

Blanka egyszer csak azt vette észre, hogy minél több vasat termel a gyára, annál nagyobb a vesztesége.

A gyármunka árszabályát a földmíves-napszám határozza meg. Ez Franczia-, Olasz-, Német-, Svédországban a frank; Magyarországon és Ausztriában pedig a forint. A frank két ötödrésze a forintnak. E szerint a magyar és osztrák gyáros három ötödrészszel drágább munkaerővel dolgozik, mint a külföldi.

Hisz még az okos, tapasztalt férfiak sem tudnak ez ellen védelmet. E tollvonására az állambölcsnek a toroczkói tizenegy kohó közül négyben eloltották a tüzet, tizenkét hámor közül hét(!) megszünt dolgozni. A magánkohókban, melyek nyolcz év előtt még tizenkétezer vaskenyeret sütöttek ki, leszállt az idei termelés négyezer vaskenyérre.

A mit a barbár elődök, irástudatlan állambölcsek nagy -166- fáradsággal megtelepítettek, a mit ötszázados ipar a népkultura mintaképévé idomított, a munkások édenét, egy ember egy tollvonással képes volt semmivé tenni.

Türt. Meg volt győződve, hogy nem sokáig tarthat ez így. Az összeroskadó ipar átalános jajkiáltása majd útat tör magának s a régi jólét még visszatér. Odáig a gyártelepet még áldozatokkal is fenn kell tartani. Eladta utolsó családi ékszereit is, hogy a munkát veszteség mellett is folytathassa, s levelében még csak nem is tudatta Manasséval ezt a bajt. Azt irta neki, hogy minden nagyon jól megy.

Mikor legsulyosabban nehezültek a nőre a gondok, a miket az anyagi létért való küzdelem újított meg napról-napra: egyszer csak egy régi ismerős állít be a toroczkói házhoz – Zimándy Gábor úr.

A derék uron nem történt nyolcz év óta egyéb változás, mint hogy nagyon meg volt hízva.

– Ezer esztendeje, hogy nem láttam önt grófné! szólt Blankához az ügyvéd, s a grófné most is oly jó színben van. S e közben igyekezett Blanka kezét megcsókolni. «Csókolom a szép kezeit.»

– Ne czímezzen engem grófnénak, én vasárusné vagyok. A kezemet sem hagyom megcsókolni, mert az csupa kormos a vastól. Az uram nincs itthon.

– Tudom. Nagyon jól tudom. Nagysád valóban egy heroina. Nem soká tart már.

– Hanem hát parancsoljon ön velem, uram, szólt Blanka, kettévágva az ömledezést. Megrendelést jött tenni hozzám?

– Hahaha! Kaczagott az ügyvéd. Igazán praktikus úrhölgy! Megrendelést? Bizony megrendelést! De még mekkora -167- összegig! Nem kevesebb, mint négyszáznyolczvanezer forint ára megrendelést jöttem tenni a grófnéhoz, – vagy ha jobban tetszik – nagysádhoz, – vagy ha még jobban tetszik – «a vasárusné ifjasszonyhoz», hahaha!

– Igen, igen. Négyszáznyolczvanezer forintot kell hoznom Adorján Blanka asszonyságnak au comptant.

– Majd mindjárt megmagyarázom s akkor nagyon érthetőnek fogja találni. A grófnő (már csak maradjunk annál, hogy grófnő; születését nem vesztette el soha) újra férjhez ment, s convertált. Ezen végződött legutolsó találkozásunk. Akkor, a mint a világ szekere ismét a rendes kerékvágásba visszadöczczent, a grófnő rokonai siettek pert indítani a grófnőt addig megilletett örökségi résznek rájuk visszaháramlása végett. A grófnő meg is kapta az idéző levelet.

– A biróság azonban a meg nem jelenő alperest nem szokta védelem nélkül hagyni. A grófnőnek volt nálam egy régi teljhatalom-levele s annak az erejénél fogva én vettem kezembe a védelmét.

– Eleinte igen. Az első biróságnál a grófnő rokonai nyerték meg a pört. Nem lehet csodálni. Külföldön kellett perlekednünk: a «Vojvodinában», a hol a rokonság birt nagy befolyással. De az appellatánál már itthon voltunk, «Ausztriában». Itt már a grófnő igaz barátainak befolyása döntött. A felsőbb itélőszék elutasítá a rokonokat a keresetükkel s elmarasztalta őket a grófnőnek esedékes nyolcz évi járulék kifizetésére; a mi tesz négyszáznyolczvanezer forintot, a mit rögtön le is kellett tenniök birói kézbe, a -168- honnan a grófnő sajátkezű nyugtája, vagy nekem adandó meghatalmazása mellett azonnal átveheti. Akkor aztán, ha egyszer kezében lesz a félmilliója, itt hagyhatja a vascsinálás mesterségét a czigánynak, kimehet Manasséhoz Lombardiába s élhet grófi módon.

Négyszáznyolczvanezer forintot kapni egyszerre! Hisz az egy kincs a toroczkói völgyben! Egy olyan összeget, a mire senki sem számított, a miért senki sem imádkozott, egyszerre csak mint a záporesőt fogadni az ölébe, a mi onnan felülről megered, mikor legszomjubb a föld, legtikkadtabb minden növény! Megszabadulni egyszerre minden anyagi gondtól! Urrá tenni a férjet, biztosítani a gyermekek jövőjét egy mesés véletlen által. Oh ez még ezeregyéjszakai regének is túlzás.

– De hát hogy lehet ez? kérdezé hitetlenkedve. Hiszen nagybátyám végrendelete igen világosan szólt. Én a kitérés által elvesztettem minden jogomat az általa alapított hitbizományhoz. S ezt el nem tagadhatom, mert igaz.

– Hiszen igaz, igaz; hanem hát arra való az ügyvéd, hogy mindennek megtalálja a kapcsát, a mibe bele lehet akaszkodni. A püspök nagybátya végrendelete így szólt: «ha örököseim valamelyike a római katholikus hitről bármely más keresztyén felekezetbe térne át, birtokjogát veszítse el».

– Hiszen a vojvodinai birák is így fogták azt fel. Persze primitiv emberek! Meg is voltak bizonyosan kenve a grófok által. De a felső biróság tanult emberekből áll. Azok az én védelmemnek adtak igazat. Én bebizonyítottam nekik, hogy a végrendelet záradéka nem alkalmazható az ön esetére: mert az így szól: «ha kitér a katholikus hitből valamely más keresztyén felekezetbe, akkor veszítse el a birtokjogát». Ugyde a grófnő nem egy keresztyén felekezetbe tért ki, hanem egy pogányba, egy istentagadóba; és így azt kitérésnek sem lehet nevezni, -169- csak atheismusnak: erről pedig nem szólt a végrendelet. S a törvényszék az én érvelésemet hagyta helybe.

Blanka arcza lángvörössé gyulladt föl e szóktól; fölpattant helyéről s indulattól reszkető hangon kiálta föl:

– S ön azt hiszi, hogy van a világnak annyi milliója, a mennyiért én aláirjam azt, hogy az a község, mely engem tagjává fogadott, Istentagadók sectája? Hogy én ezeknek az embereknek, a kik velem megosztották kenyerük falatját, a kik engemet életükkel, vérükkel megvédelmeztek, kik engem, a világból kitaszítottat, hajlékukba befogadtak, – szemükbe vágjam azt a gúnyszót, hogy «pogányok!» Hogy meggyalázzam férjemet, rokonaimat s mindazokat, a kiket e földön szeretek, s a kik engem igazán szeretnek, – s írjak alá egy hazugságot, a minek az ország minden alaptörvényei ellentmondanak, a mit saját lelkem, öntudatom, meggyőződésem megczáfol! Ah nem, ön nagyon rosszul ismerte akkor Zboróy Blankát, a ki ha nem grófnő is többé, de azért még mindig büszke a becsületére. Adja ön vissza a meghatalmazásomat! Követelem azt! S megtiltom önnek, hogy engem tovább is az én ügyemben képviseljen. Adja vissza meghatalmazó levelemet!

– Ön nagyon fel van ingerülve, grófnő, s igen egyoldalúlag fogja fel a dolgot. Nagyon hamis szempontból tekinti a dolgot. Én azt ilyen könnyen el nem intézhetem. Én beszélni fogok előbb a grófnő férjének rokonaival, a kiket a grófnő fél megbántani. Előadom nekik a dolgot úgy, a hogy van. Majd meglássuk azután, hogy vajjon ők olyan nagy lelki sérelemnek fogják-e azt venni, hogy azért érdemes az embernek egy egész kincsről lemondani? Előbb beszélek a testvérekkel.

Gábor úr aztán egybehivta a családtagokat, s előadta nekik nagy tréfásan a lefolyt pert, hogy szedte rá az ellenfeleket! Az osztrák biráknak semmi tudomásuk sincs arról, -170- hogy Erdélyben az egyistentvalló község bevett keresztyén hitfelekezet, azok őket pogány népnek ismerik el. S ez Blankára nézve milyen nagy előny! Hiszen, ha egy Zboróy utód szabadkőmives, nihilista, nazarénus lesz, azzal nincs elveszítve az örökösödési joga, csak lutheránussá, vagy kálvinistává nem szabad lennie.

Ezt a fortélyt, ezt a furfangot olyan mulatságosan tudta Gábor előadni az Adorján-család előtt, hogy csupa tréfa volt!

Mikor aztán azt hitte, hogy tökéletesen meggyőzte őket, akkor fölkérte, hogy menjenek át vele a grófnőhöz, őt rábeszélni elutasítása visszavételére.

Azok egymásra néztek, s aztán Annát és Áront küldték ki, hogy beszéljenek Blankával.

Ott találták Blankát Manassé dolgozószobájában, körülrakva törvénykönyvekkel, hitágazatokkal. Írt.

– Kedves Blankám. Szólt Áron bátya. Gondold meg, hogy egy nagy világi vagyont megtarts és el ne utasíts magadtól.

– Nyilatkozatot a semmitő-törvényszékhez, melyben felvilágosítom a birákat a felől, hogy nem vagyunk Istentagadók.

– S megtartom helyette az én kincseimet! szólt Blanka, átölelve két karjával a két testvért; Áron bátya odaroskadt a lábaihoz s térdeit átölelve, elkezdett zokogni, mint egy gyermek.

– Oh tarts meg bennünket magadnak! maradj itt nálunk! légy a mi szentünk, a kihez búcsújárni közeledjünk!

Gábor úr vette észre, hogy itt minden replikázás fölösleges. Ez az asszony oly határozottan cselekszik, mintha -171- valaki megsúgta volna neki, hogy pörének szántszándékos elvesztésével Cagliari herczeg szivébe ver éles tőröket, a kinek a műve volt ez a nevezetes itélethozatal. Vissza kellett fordulnia nagy keserűséggel. Még csak nem is marasztották. Mikor kocsijával elhajtatott a gombostornyú templom mellett, felnézett rá keservesen.

Blankával pedig csakugyan az történt, a mit Áron bátya mondott. Hozzá, mint a völgy szentjéhez, búcsújárni mentek a hívek. Az új telep munkásai jöttek hozzá azzal a szép zsolozsmával, hogy a míg a mostoha viszonyok tartanak, ők készek, az eddigi munkabér két ötödrészeért dolgozni föld felett és föld alatt.

És ezzel elfoglalta a boldog kis paradicsom völgyét a titkos harcz félelmetes ellensége: a fekete kenyér.

Mert bizonyára a két-ötödre leszállított munkabér – az már a westfáli fekete kenyér!

XXX.

E sok unalmas huzavona után lássunk egy kis rablótörténetet – változatosság okáért. Az olvasó közönség ezekben gyönyörködni szokott.

A mi rablóink nem közönséges «szegény legények», kik lóháton, fokossal kezükben elindulnak a pusztán, megállítani a vásárra utazókat, – ezek «gazdag legények» (milyen új szó!) a kik csak királyoktól és közkatonáktól rabolnak. A királyoktól milliókat, a közkatonáktól filléreket: a mi megint milliókra megy.

Valamire való rabló, a ki nem sentimentális és nem féli az ördögöt, a gyilkosságtól sem retten vissza. Csakhogy ezek nem egyesével ölik meg az embereket, hanem tizezerével. -172-

Mert az ő kalandjukhoz háboru kell. Rendkivüli idők, a mik a pedans kiszámítás és utánszámítás szabályait nem tűrik el.

Mint tudva van, minden rablási műtétnek van saját czíme a tolvajnyelven. A betörőket, a jóreggelt kivánókat, a télikabátelsuvasztókat, a zsebmetszőket mind saját elnevezés alatt ismeri e jargon. Az általunk bemutatandó műtétnek a díszneve műnyelven: «mangeria». Jelent hivatalnokvesztegetést a szerződéseknél. Kezdődik milliókkal, s leszáll egész az ajándék-burnótszelenczéig, sőt a legutolsónak már nem jut egyéb, mint egy kis vágott dohány.

Mert minden szerződéshez három ember kell: egy, a ki megköti, egy másik, a ki meg nem tartja, s egy harmadik, a kinek ellenőrizni kellene a szerződés megtartását, de azt nem teszi.

Azután van szükség egy mindent kigondoló, furfangos észre, mely kitalálja, micsoda útakon és módokon lehet valami prédát megejteni?

És végre egy fő-fővezetőre, a ki gondoskodik róla, hogy ezek a prédák csakugyan kapóra jőjjenek. Ennek adóznak azután valamennyien.

Mert (a hogy Cagliari herczeg mondá), egy nábob, a ki harmincz millióról tíz millióra leszállt, s hozzá van szokva másfél milliót költeni évenkint, sokkal elhatározottabb ember, mint az a brigante, a ki az útfélen a postaszekérre les.

Nem engedi magát rajta kapni, hogy közönséges magánérdekei vannak, a midőn nagy befolyását felhasználja arra, hogy két-három ország diplomatiáját összeveszítse egymással. Nem! Ő csak politikai magas czélokat akar elérni. Híve az ősi traditióknak. A vallásos buzgóság is igen tisztességes köpenyeg. Szítja, a hol lehet, a hamu alatt lappangó tüzet. A miért szidják, az rá nézve megtiszteltetés. -173- Az üzéreket, vállalkozókat, a kik a főurak előszobáiban ácsingóznak, meg sem látja. Semmi dolga velük. Azok pedig nagy alázatosan köszönnek neki. De ő azt el sem fogadja.

Hanem aztán este, szinház után ellátogat a szép marquisnőhöz s ott tölt nehány órát bizalmas társalgásban. Akkor búcsút vesz, s a mint hintaja kigördül a kapuboltozat alól, a velenczei óra ajtaja megnyilik, s belép rajta a fiatal látogató. A szép hölgy karjába fűzi karját, leülteti maga mellé, kaczagnak, dévajkodnak, a szép hölgy körültekint: be van-e zárva a harmadik szoba ajtaja is? nem hallanak-e meg valamit? aztán visszajön s ismét elfoglalja helyét.

Ha valaki leskelődnék utánuk, azt hinné, hogy ők ketten megcsalnak most egy harmadikat: Cagliari herczeget.

Pedig nem úgy van. Ők hárman együtt megcsalnak egy negyediket; egy nőt, a ki bástyakoronát visel: közönségesen «monarchiának» híják.

– No gyere, kis bolondom; kis sánta ördögöm. Mondd el, rendben vagy-e már az olaszaiddal?

– Olyan szépen van az elrendelve, hogy utoljára az állam fog kárpótlást fizetni a vállalkozóknak azért, hogy «ne» szállítsák a vágó marhát a hadseregnek.

– Legalább két milliót. Ez még nem elég; hanem a szerződés szerint a negyvenezer ökörnek a bőrét meg még tartozik az állam visszaadni a szállítóknak, s minthogy ökröt nem kap, bőrt sem húzhat le róla, azért is kárpótlást fizet. Ez már azonban csak bagatelle! Cagliari papának pezsgőre se elég. Legfölebb nyolczvanezer forint. -174-

– Az is valami – ideális ökörbőrökért. Lám a szállítók is értenek a poézishoz.

– Ezt jól elintézted. Most hallgasd meg Jupiternek a további tervelését. Add ide azt a tárczát az irószekrényemből.

Vajdár ismerte az irószekrény rejtekének a nyitját s elhozta belőle a maroquinba kötött tárczát.

A marquisnő felnyitotta azt s a benne levő iratokban keresgélt. Az egész tárcza valami finom illatot terjesztett maga körül, minőket akkor Japánból divatosítottak el.

– Itt van, szólt egyet elővéve, melyen Cagliari herczeg saját jegyzetei voltak. Négy millió háromszázezer mérő gabonára kell szerződést kötni. S azt ennek a névnek kell megkapni, a mit írva látsz. Az ár tizenöt millió forintra megy.

– Ne búsúlj te azon. Annak a derék embernek, a ki ezt a szerződést megkapja, majd lesz rá gondja, hogy egy kis «feljavítást» engedjen magának. Ha egy negyvenedrész földet, szemetet, konkolymagot kever a rozs közé, ki veszi azt észre? S ez negyedfélszázezer forint.

– S negyedfélszázezer forint ára földet és szemetet kell megenni a katonának azért, hogy Cagliari papa mindennap pezsgőben fürödhessék?

– Hát mi az! két forint ára jut belőle egy katonára. Annyi földet bizony megehetik, a ki a hazáját szereti.

A marquisnő nagyot nevetett a saját ötletén. Vajdár Benjámin azonban csak a bajuszát rágcsálta. Valami ösztönszerű sejtelme volt az iránt, hogy azokkal az emberekkel, a kiknek szurony van az oldalukon, még se jó tréfálni.

– Még pedig igen fontos. Sikerült keresztülvinni, hogy az olaszországi hadsereg a nyári hadjárathoz vászonköntös -175- helyett calico-t kapjon. Ebből kell öt és fél millió rőf. Jól megjegyezd a nevet, a mi ide van írva. Ennek kell azt megkapni.

– Nagyon lenyomott árak, jegyzé meg Vajdár. Nem látom, hogy a rendes munkadíjon fölül mit nyerhet rajta a vállalkozó, hogy még másokat is részesítsen benne?

– Hát én felvilágosítlak felőle. A calicotnak harmincz hüvelyk szélesnek kell lenni. Harminczkét szálnak kell lenni egy hüvelykben. A gyáros azonban csak harmincz szálat fog hozzá venni s a mángorlás által kinyujtja a szövetet harmincz hüvelykre. Ugyan melyik katonának fog eszébe jutni, hogy a kabátja szövetében a nyüst szálait górcső alatt megszámlálja? s aztán mit is veszt azzal a hiányzó két fonállal? Legalább jobban járja a szellő a kabátját. S ez a két hiányzó fonál tesz minden millió rőfnél százezer forintot.

– Még ez is gyermekség. Nem érdemes az embernek érte a renomméját koczkáztatni. Aztán annyifelé eloszlik. Valami nagyobbat szeretnék hallani.

– Most következik. Ugyanezen «financier» vállalja el a hadsereg számára a «csinvat» (Zwilch) szállítását.

– Csinvat! kiálta föl Vajdár boszúsan. De már, corpo di Bacco! egészen vászonkereskedő-alkuszszá nem hagyom magamat tenni.

– Csak maradj te csendesen, csitítá őt a marquisnő, s erélyesebb marasztalásul köntöse szárnyával félig beteríté a mellette ülő térdeit. Nem a csinvat itt a fődolog. Ez csak az alap. «Csinvat kell a hadseregnek!» Ez a thesis. Ezt pedig Ausztriában nem kapni.

– De hisz az nem igaz! Annyi gyárunk van, hogy a földet körül lehet vele csinvatolni.

– Nem szabad, hogy legyen! Ha mondom. Csinvat csak Angliában terem. Angliában pedig csak érczpénzzel lehet vásárolni. Ezért ugyanezt a finánczhatalmat kell megbizni, hogy valami száz millió forint áru államkötvényen -176- külföldi devizeket vásároljon s ennél a műveletnél öt százalék akár ide, akár oda.

De már ennél a szónál Vajdár homloka úgy izzadt, mint a fűtött ház ablaka.

– Csak te légy nyugodtan, kis kutyám. Tanuld meg azt, hogy az optikusoknál vannak olyan szemüvegek, a miket, ha valakinek feltesznek, hát nem lát rajta semmit. S aztán minden ember szemére való szemüvegek vannak ottan, a mik arra valók, hogy ne lásson.

– De hátha akad egy ember, a ki nem engedi a szemüveget feltenni az orrára?

– Csakhogy az lehetetlen. A learatott búza hallgat! Apropos! Az «our common friend»1) is közte van-e a learatandó búzának?

– Éles esze van. Nem lehet tőrbe ejteni; nemcsak őt, hanem az egész zászlóaljat, a melyben ő szolgál, nem lehet megingatni az emissariusoknak; a táborban «puritánok»-nak gúnyolják őket. Összetartanak. Azt felelik a hivogatóknak, hogy ők felesküdtek a zászlójuk alá, s a mire az egyistenvalló megesküszik, azt megtartja. Egy szökevény se támadt közülök.

– Kiváncsi vagyok rá, mit fog csinálni a békeapostol, ha egyszer tűzbe vezénylik? eldobja-e a fegyvert vagy harczolni fog?

– Azt kivánnám, hogy megsebesüljön. Arra a hírre -177- csak előjönne a sziklaodujából a megtörhetetlen asszony? Csak eljönne sebesült férjét ápolni? Ugyebár az ilyen nagy tábori lazaretumokban rendesen szokott kiütni valami ragály, a mi az ápolónőket is magával viszi? S olyankor nem igen keresik, hogy ki miben halt meg?

– Nagyon nehezen várja, hogy Cagliari herczeg egyszer már igazán özvegy legyen.

– Ostoba! Azt hiszed, az én főkötőmről van szó? Ez a játék nagy pénzbe megy.

– Kedvesem! Te mióta nem tánczolhatsz, érzelgési hajlamokat kezdesz elárulni, nekem úgy tetszik, hogy sajnálod áldozataidat. Babonás vagy? Azt megbocsátom.

– Vagy talán féltékeny vagy? Azt már nem bocsátom meg. Mit akarsz tőlem? Hozzád csak nem mehetek nőül? Ez nem volna rád nézve szerencse. Nekem a férj arra kell, hogy legyen kin gyakorolni háladatlansági ösztönömet. Férj, a ki azokat, a kik ő ellene vétenek, nem látja meg, s azokat, a kik ellenem vétenek, elpusztítja. Maradj te csak bűntársamnak, a kivel együtt rablunk, gyilkolunk és – suttogunk.

S addig suttogott hozzá – nem hallható szavakat, – míg elkábította egészen.

– Jer, bolondom. Avass be abba a titokba, a mit még az egész rablókalandból nem értek: a mi a te kezeden fordul meg. Hadd lássam, mennyire szeretsz? Le mersz-e magaddal vinni a pokolba? Gondold, mintha azt a tréfát ismételnők, a mit Párisban megtettünk, mikor Sanson hóhérműhelyét megtekintettük. Egymásután mind a ketten oda dugtuk a fejünket a guillotin alá. Beszélj úgy, mintha most is e helyzetben volnánk. Mondd el nekem, hogyan tudjátok azt kivinni, hogy mikor e nagy szerződésekre nyilt verseny van hirdetve s arra sokan jelentkeznek, a -178- kik lepecsételt levelekben nyujtják be ajánlataikat: a leveleket egész bizottság előtt nyitják föl, a versenyzők jelenlétében, a mi írva van, az meg van írva, – és mégis a mi «bizonyosunk» ajánlata marad mindig a legjobbnak?

– Azt is elmondom neked. (Most már nem a «marquisnőnek», hanem «neked».) A hivatalszobában, a hol ez a műtét végbemegy, van egy szekrény, mely egy ablakfülkét takar el, a mi a szomszédszobába nyilik. E szekrény hátlapja a tulsó szobából felnyitható. Ide vannak letéve a versenyzők ajánlatai. Azokat onnan egyenkint szedik elő, felbontják, felolvassák s aztán a szekrénybe ismét visszateszik, a szekrényajtót becsukják. Akkor az ajánlattevővel «kellő ideig» értekeznek a benyujtott minták, a biztosíték és egyéb mellékes kérdések fölött. Annyi ideig, a mennyi elég valakinek, a ki a tulsó szobában résen áll, a szekrény hátsó ajtaján át a fölbontott szerződést kivenni, belőle az adatokat kijegyezni. A «pártfogolt» ajánlkozó marad legutolsónak. Ennek az ajánlattevő levelében a számok helye üresen van hagyva. Mikor már valamennyi megelőző ajánlat föl van bontva s helyére visszatéve, akkor aztán az eddigiek megrostálásával annyi időnek kell eltelni, a mennyi elég arra, hogy az a valaki e tulsó szobában az utolsó ajánlatlevélben az üres számhelyeket kitöltse, egy pár krajczárral alacsonyabb összeggel a legolcsóbb ajánlkozónál s a levelet újra lepecsételje, s hogy legalább a tinta megszáradhasson és a spanyolviaszk meghülhessen rajta.

A delnő pedig átölelte őt és megcsókolta azt a homlokot, mely ezeket kigondolja, azokat a szemeket, a mik ezeket meglátják és azt a kezet, mely ezeket végrehajtja.

A két összetett fej egyszerre a magasba tekint, mintha azt hinné, hogy ott a guillotin. A czirkáló őrjárat tovább kopog.

– Ne tessék aggódni, nagyságos úr, kegyelmes asszony! Azok csak a boltfeltörőket üldözik s azoknak a szeretőit, a mezitlábos herczegnőket…

XXXI. SOLFERINÓNÁL.

Azon a napon, melyen a világtörténet egyik legnevezetesebb ütközetében két ország sorsa és egy világrész új alakulása fölött folyt a játszma két sakkjátszó óriás között, kora hajnaltól délutánig mozdulatlanul egy helyben állt az a zászlóalj, melyben Manassé szolgált: ők tartalékul voltak hagyva.

A magas fensíkról nagy területét a csatatérnek lehetett e helyről belátni.

Manassé most is őrmester volt. A kortársak emlékezni fognak rá, hogy azon idők harczában minő nevezetes befolyással birt az őrmester a katonaságra. Az volt a közvitézre nézve a «vezér», a ki az ő nyelvét érti, az ő baját megérti és megosztja; a ki vele egy kenyeret eszik és együtt is koplal, a ki együtt énekli vele a hazai dalokat, a ki az otthoni eseményekről tudósítja; a ki előtt bizalommal beszélhet, panaszkodhatik, s a ki tud számára vigasztalást. Az őrmester szava volt az oraculum. A főtisztek maguk is tudták azt, s a kenyértörés idején az őrmestereknek nagy volt előttük a becsülete. Meg is szolgálták azt. A solferinói ütközetben a száraz hivatalos jelentés egy tüzérőrmestert emel ki legmagasabbra, ki tábornokhoz méltó döntő hőstettekkel örökíté meg szörnyen polgári hangzású nevét. -180-

Manassé puskája csövére támasztva két összefont karját, nézte a szomorú drámát reggel óta.

Az óriások sakkjátékához a sakktábla is épen hozzá illett. Egy messzeterülő lapály, négyszögekre szakgatva gyümölcsfa és szőlőlugas szegélyektől, miket virágmartos öntöző csatornák kisérnek; távolabb regényes halmok lánczolata, lépcsőzetesen mivelt szőlőkertekkel; a lankásokban olajfák berkei; – s mintha egy erdő közé szétszórt város volna, az egész táj ragyog a napsütötte nyári lakok, villák, casinók, majorságok épületeitől. A legszebb paradicsomkert.

A hadcsapatok eltévednek a gyümölcsfa-szegélyekkel kerestül-kasul szelt rizsföldeken, s majd tulnyomó ellencsapatra bukkannak váratlanul, majd meg úgy elvesztik egymást, hogy nem birják az érintkezést saját hadosztályukkal feltalálni, majd meg ellenségül csapnak egymással össze. Mikor egy vízárkot rohammal megostromoltak, maguk előtt találják a másikat, eperfasövényeivel, s ujra kell kezdeniök a harczot. A lovasság nem bir kifejlődni. Rohamait feltartóztatja a sok vizárok, eleven sövény. Egy egész lovasdandár úgy eltéved a csatatéren a harcz kezdetén, hogy estig nem bir az ütközetbe visszatalálni. Nyargonczok futkosnak a felkeresésére s nem birnak ráakadni. Ez folyvást ellenséget keresett s nem talált. Túl ugrott a sakktáblán. Egy másik hadtest nyugodtan pihen addig, míg a tőszomszédja két óra hosszant küzd a túlnyomó ellennel: a halmok elfogják az ágyúszót; itt semmit se hallanak belőle. – Az egész apró halmokból összecsoportosult hegygerincz mély vágányokkal van beszelve, mik megannyi vífolyosóul szolgálnak a kirohanó csapatok számára, s a halmok oldalán egymás fölé emelkedő casinók, kolnák, mind megannyi váracsok, a mik között a legmagasabbra -181- kiemelkedő solferinói tetőről messze kilátszik a «Spia d’Italia» tornya: az osztrákoktól megszállt fellegvár. A kuszált csatatér nem engedi megtudni a hadvezérnek, hogy mi történik a két szárnyon? hogy az elrendelt mozdulat végrehajtatott-e, vagy meghiusult? – A jobbszárny előre nyomul és tért foglal, a balszárny eredménytelenül küzd: a közép harczol a magaslatok birtokáért. Az újkor eddig ismeretlen hadi gépe, a vontcsövű ágyú, most teszi le első próbáját. A dicsőségcsináló gép! S hatása lezuzó. Az osztrák ágyútelepek egymás után némulnak el előtte. Egy lovasdandár két egész ágyúütege, mielőtt egy lövést tett volna vetélytársaira, már harczképtelenné volt verve általuk. A derék, kitanult osztrák tüzérség meg sem közelítheti sima öblü ágyúival ellenfelei ütegeit. S amazoknak a robbanó lövegei oly messzeségből gázolják el a közeledő hadoszlopokat, a minő az eddigi hadászat számításán kivül esik. Az osztrák haubitz- és congrev-röppentyü gyönge feleselő társ ellenükben. A gép harczol az emberi vitézség ellen! A mig megint egy nálánál hatalmasabb gép nem jön őt összezúzni.

Manassé tétlenül bámulhatta az előtte lefolyó tragédiát. Nem olyan szép az, mint a hősköltemények irják. Itt a sövények mentén előhaladó szuronysorok, szerte a zöld kertszőnyegből fellobbanó fehér lőporfüst, amott sziklamászó emberrajok; egy csoport fehér egyenruha, összekeveredve szemközt jövő kék egyenruhák tömegével: egyik a másikat előre, hátra sepri. S ha egy pillanatra szünetel az ágyúdörgés orgonajátéka, felhangzik a miriadok csataordítása, haláljajgatása.

Ha ebben a szép nagy kertben egy csendes délután egyetlen egy meggyilkolt ember halálkiáltása hangzanék fel, hogy megrendítené az mindenkinek a szivét, a ki azt hallja! hogy futnának segélyére! hogy üldöznék a gyilkost! hogy emelnének a szerencsétlenség helyén fogadalmi emléket! Most pedig, mikor húszezrével fetreng a legyilkolt ember a mezőn: hidegen néz mindenki a tájba. -182-

Nem jutott most Manassénak saját sorsa eszébe. Minden gondolata ott járt, hogy így kell-e hát ennek lenni? És így kell-e ennek folyni örök időkig: hogy ész, tudomány, bátorság, hűség, hazaszeretet, áldozatkészség és minden erő, a mi a szívben és agyban teremteni, alkotni hivatott, untalan arra egyesüljön, hogy az emberirtó gépeket halmozza egymással szembe, s pusztítsa vele az istenség legszebb alkotását? Hogy joga legyen két óriásnak a törpék százezreit (a kinek neve «ember») egymás ellen zudítani s a nap alkonyán összeszámítani, ki csinált a másiknak több halottat? Az a győztes, az a dicső, azé az igazság?

S az ő kezében is ott volt a fegyver. S ennek a fegyvernek is az volt a czélja, hogy egy anyának a szivét megkeserítse, a ki könyek között felnevelt gyermekét hasztalan fogja haza várni; hogy egy ősz apának kezébe adja a koldusbotot, kinek kenyérkeresőjét eltemették, hogy egy menyasszonynak a koszoruját felváltsa özvegyi fátyollal.

A solferinói váracstól északra a sürű apró halmok közül kiválik egy domb, a mit a hadjárat leirói a cziprusok halmának említenek.

Ez a cziprusokkal sűrűn beültetett magaslat látszott az ütközet csomóját képezni.

Épen rá lehetett látni arról a fensíkról, melyen Manassé zászlóalja tanyázott.

Azt hol az egyik fél, hol a másik fél ütegei vették kereszttűzbe, s ágyúzták, a mig csak a lövegek csöve izzóvá nem lett.

Azután rohamra mentek ellene. Majd az egyik fél, majd a másik. De sem az egyik fél, sem a másik csapatjait onnan Manassé visszatérni nem látta. A mely csapat a cziprusok halmát elfoglalta, azt az a domb elnyelte: osztrákot, francziát egyaránt. Hová lettek? Mi történt velük? -183-

Délután négy órakor már nőttön nőtt a zűrzavar. A megujított rohamokban úgy összekeveredtek az egyes zászlóaljak, hogy mindenféle szinü hajtókát lehetett egy csoportban látni.

Némely ezred már egy hét óta nem látott egy falat hust (a negyvenezer ökörből), s a kenyér, mit kiosztottak közöttük, penészes volt és sületlen, ehetetlen és undorító.

Egy vadász-zászlóalj, az osztrák hadsereg egyik legbüszkébb csapatja, indult neki a rejtélyes bereknek. Rövid ellenállás után elfoglalta azt, s a cziprusligeten túl felhangzó puskaropogás tanusítá, hogy a harczot tovább folytatja, valahol a halmot felváltó völgyben.

Ekkor a Manassé zászlóalja kapott parancsot, hogy mozduljon előre s a cziprusok halmát szállja meg, a mig a vadászok előre nyomulnak.

A dobszó felhangzott, a zászlóalj vállravetett fegyverrel megindult. Manassé volt az első szárnyvezető, az első sorban állt. Szép, délczeg alak volt. S az az egész homloksor mind az ő honfiaiból telt ki. Komoly, nyugodt, bátor arczok. Öröm volt rajtuk végignézni.

A cziprusok halmáról tovavonult egy időre a harcz; Manassé és társai akadályozatlanul szállhatták azt meg.

A cziprusok halma egy nagy temető. Az egész környék temetkezési helye. A hány cziprusfa, annyi sír. – De a föld alatt nem feküsznek oly sürűen egymás mellett a halottak, mint a föld felett. A cziprusok dombja kettős temető. A világ hétféle nemzetének egyenruhái fedik a felszakgatott pázsitot. Franczia, kabyl, olasz, magyar, német, lengyel, horvát; egymáson keresztülkasul fekve, a sírdombokon elterülve, torzalakká görcsösülve, holt ellenség a -184- megölt ellenség torkát szorítva, örök alvók, fejeiket a cziprustörzsnek mint egy vánkosnak támasztva; megmeredt kíntekintetek, kővé fagyott fájdalom az arczokon; napbanéző szemek, a miken megtört az élet fénye; kiáltó ajkak, a miknek nincsen szava többé. Talán valamennyinek a világ megannyi nyelvén ez volt az utolsó szava: «oh anyám!» És most valamennyinek egy anyja van, a kinek neve: «Terra». A pázsit feltépve ágyúgolyóktól; a tarka acanthusok befestve vérrel, a sírkövekről lezúzott márványnemtők ott feküsznek a többi halottak között. A temető közepén a Krisztus fejét lehordta egy ágyúteke. Egy robbanó golyó betört egy kriptaajtót s szétvetette a sirboltot, kihajítva a csontvázakat az új látogatók üdvözlésére.

Szép útja van a dicsőségnek, minden lépcsője egy hulla! Manassé vigyázott rá, hogy meg ne tapossa az útjában heverőket.

A cziprusok halmának tetejére eljutva, kiderült előttük, hogy mi van még azon túl? Azt addig a magas cziprusfák eltakarták.

E halmon túl következik egy kiterjedt majorság; a minek történelmivé vált neve «Madonna della Scoperta». Ez magyarázza meg, hogy miért nem tértek vissza azok a csapatok, a mik a cziprusok halmát elfoglalták?

Az onnan kiszorított franczia csapat untalan e majorságba vonult vissza. Az pedig valóságos erőd volt. Szemközt meredek hegyoldal vezetett föl hozzá, s ott két ölnyi magas terrászfal védte, a melyen nem volt se ajtó, se ablak, csak lőrések. Délfelől meneteles lejtőn lehetett megközelíteni, mely szőlőlugasokkal és fügesövényekkel volt beültetve.

Az előrenyomult vadászzászlóalj e lejtőn át támadta meg az erős védelmi pontot. Csatárrajjá föloszolva igyekezett a lugosok és bokrok tömkelegében előrehatolni.

Csakhogy a bozót a védőnek még több előnyt nyujtott, mint a támadónak. Az biztos rejtekből lőhetett a közeledőre. Kiszámított csellel támadhatott az oldalába: ellenfele -185- tervén keresztül látott s a magáét eltakarhatta. Rövid időn a gyönyörű vadászzászlóalj is abban a sorsban részesült, a miben társai. Ember ember ellen harczolt. A töltényeiket ellőtték már, s az ádáz tusában a terrászok köveit hajigálták az ellenségre. Végre sikertelen erőfeszítés után vissza lett taszítva a csapat s bomlott rendben futott a terrászokról vissza: a repkedő tolltarajok lassankint eltüntek a völgy eleven sövényei között.

Manassé társainak a cziprusok alján «lábhoz a fegyvert!» volt vezényelve. Nekik a halmot kellett megtartaniok.

Manassé egy letört koronáju cziprusfának vetve a hátát s fegyverét ölében tartva, nézett a lőporfüst ködében uszó tájképen végig.

«Az a zászlóalj, mely a cziprusok halmát tartja megszállva: foglalja el a «Madonna della Scopertát».

A zászlóalj-parancsnok azt mondja, kézbe a fegyvert s aztán «előre fiuk!»

És ha Manassé a fejét tagadó intésre fogja megmozdítani, az egész zászlóalj bizonyára lábhoz csapja a fegyvert s azt fogja mondani: «ma nem!»

És a parancsnok vitéz katona ugyan, de azért tudni fogja, hogy a mi másnak lehetetlen volt, az neki is lehetetlen; sokszor megtörténik az, hogy az ütközet hevében a halálba vezényelt csapat a helyett, hogy mozdulna, leül a földre.

Tehát itt az óra, a melyben sorsa vaskeze előtt meg kell hajolnia. Neki, a békeapostolnak, bele kell rohanni a vérontás munkájába.

Azzal fegyverét középen kapva, kilépett a sorból s oda kiálta társainak: -186-

S arra mindannyian fegyvereiket súlyegyenbe kapva, megindultak utána. Egy éneket kezdtek el: «erős várunk nekünk az Isten!» azzal indultak el az ostromra.

De ők nem azt az útat követték, a mit az előttük kisérlő csapatok, a lehetőt; hanem neki vágtak a lehetetlennek. Egyenesen szemközt mentek a «Madonna della Scoperta» terrász-falának, fel a meredeken, a hol egy fa, egy bokor nem védte meg őket.

A falakról gyilkos tüzelés fogadta őket. A hű fiuk közül sok nem végezte be a megkezdett éneket. Társai átléptek a holttestén s tovább énekelték: «Ki megvéd a kisértet ellen!»

Az összefogott kezek, az egymáshoz vetett vállak, a falba döfött szuronyok képezték a lépcsőt. Mikor a zsolozsma utolsó sorát énekelték, már fenn voltak a falon. Manassé volt a legelső.

A zászlóalj-parancsnok magánkivül volt örömében, diadalában! Manassét megölelte és megcsókolá.

Hanem az ellenfél nem hagyta abba a dolgot. Minden oldalról megindultak a franczia csapatok a majorépületet visszafoglalni. Támadásra hivó trombitáik recsegése hangzott a magaslatok fedett utain. A dobok riadót vertek. Maga a császár-gárda jelent meg a csatatéren.

– Hadd jőjjenek! Szólt a parancsnok. Tízszeres erővel -187- is megküzdünk itten. Visszaverjük őket, míg saját csapataink utánunk érkeznek! Tüzet fiuk!

Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét, tagadólag intett, s arra minden katona lábhoz ereszté a fegyvert.

Manassé fölemelte az öklét az égfelé, fölnyujtott hüvelykujjal, s azt mondá:

– Megálljuk helyünket, megyünk a hova küldenek, meg tudunk halni, de embert ölni nem.

A parancsnok fenyegetőzött; sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre azt felelték neki, hogy «egy az Isten!» Parancsolni lehet, hogy lőjenek: de az csak lőporvesztegetés lesz, ők a levegőbe fognak lőni. «Egy az Isten!»

Azt megdöbbenté a kimagyarázhatlan nyugalom. Kelepczét gyanított benne. S ez alatt körülfogni igyekezett a majort, a császári gárda elfoglalta a cziprusok halmát, s ágyúkat vontatott fel oda, de csodálatos jelensége a sors intézkedéseinek! azokkal nem a «Madonna della Scopertá»-t kezdte el lövetni, hanem a «Spia d’Italiá»-t. A gránátok háromezer lépésnyi távolból csapkodtak le a fellegvár falai közé.

A tulsó félről új osztrák hadcsapatok siettek rohamlépésben a fenyegetett major felé.

Egy végső elkeseredett tusa volt készülőben azon épületcsoport körül, melyet egy férfihad tart elfoglalva, a ki nem akar embert ölni. -188-

Akkor meg kell hát nekik halni mind! Vagy az ellen, vagy a jóbarát kezétől.

S már közel volt a catalauni tömeggyilkoláshoz hasonló catastropha; – a midőn egy harmadik harczoló fél elegyedett az ütközetbe.

A havasok felől irtóztató fergeteg rohant alá, odavetve magát a két harczoló fél közé, az feltépte a véres homokot a küzdtérről s odavágta a küzdők arczába; – az kitépte kezeikből a zászlókat; az éjszakát csinált körülöttük porfellegből, hogy ne láthassák egymást, s villámostoraival csapkodott jobbra úgy, mint balra; az elnémítá mennydörgéseivel az ágyúdörejt; az folyammá árasztá a patakokat a küzdő felek között; az eltörölte az embercsinálta haditervet a csatapiaczról s azt ordítá mind a két fél fülébe: «vége»! Egyik fél sem nevezheti magát győztesnek, a harmadiké marad a csatatér.

Harczról nem volt már többé szó, csak menekülésről. Egyes előretolt csapatoknak a vihar, vész, porfelleg közepett a saját jó szerencséjükre kellett megkisérteni a visszavonuló táborral való egyesülhetést. A zápor szakadt, s a villámlobbanásnál, mintha tengerfenék volna, úgy tünt elő a táj, minden irányba siető embercsoportjaival; s mikor a villám pihent, még felfelvilágított egy pontján a csatatérnek a vérvörös lobbanások fénye. Ott még két hadsereg folytatja az éjsötétben, a felhőszakadásban az emberharag harczát, nem törődve az Istenharaggal, s a halmokon túl egy égő város veti a nyugtalan égre görögtűzvilágát. Dobpörgés, trombitarecsegés, népordítás vegyül a mennydörgés közé.

Manassé zászlóaljának is menekülnie kellett az elfoglalt majorból. A beállt éj sötét volt, az utak tömkelege csalékony, csupán a szél irányáról tájékozhatták magukat, hogy merre van előre, merre hátrafelé? Egyszer aztán a -189- zivatar irányt változtatott: a zászlóalj kifáradtan, agyonázva, éhségtől elcsigázva érkezett meg egy táborhelyre, a hol őrtüzek égtek, azt hitte, hogy hazajutott. Az pedig volt az ellenség tábora.

XXXII.

Manassét és elfogott társait Bresciába szállították. Köztudomásu, a mi itt történt velük.

Adorján egy napon következő ajándékokra virradt. Kapott egy kávébarna egyenruhát, vörös zsinórzattal, arany paszomántos gallérral, kardot arany kardbojttal, és egy hivatalos levelet, melyben a vele együtt elfogott zászlóalj őrnagyává lett kinevezve.

Itt van tehát alkalom a boszura! Megtorolni annyi szenvedést azokon, a kik ennek szerzői voltak. Karddal a kézben törni utat az elkobzott hazába, s visszavívni országot és családi tűzhelyt! Megfutamítani fényes palotáikból azokat, a kik megirigyelték az ő kunyhója boldogságát s elszakíták őt családjától.

Hát még a dicsőség csábító képe! Ez a vérrel pirosított arczu tündér, a ki, a hol megcsókol, ott megéget! Már eddig is a «Madonna della Scoperta» hősnek nevezé Manassét mindenki. Bátorsága, nyugalma, gyors elhatározása mind fényes katonai tulajdonok. Nevét a történelem fogja feljegyezni! Annak a nevét, a ki az ekevasat megjavította, a holnapután már letörüli a lapról; de annak a neve, a ki a kardvasat csorbára verte a harczban, örökké lángolni fog. A költők megéneklik viselt dolgait.

Ah, mint melegít ez a földi nap! Tudják ezt mind azok, a kik látták feljöttét, lementét, zenithjét, nadirját! Ezt megtagadni, erről lemondani: az a kínszenvedés!

De hát egy ilyen pillanat egy egész világrendszert kifordíthat-e a sarkából? Hogy az az ember, a ki odaveté -190- magát a harczoló felek közé, hogy kibékítse, szétválaszsza őket, most maga álljon az egyik harczoló sereg első sorába s kiáltsa el a harczra hivó jelszót? A ki a csata hevében azt mondá: «egy az Isten, a ki megtiltotta az emberölést!» most azt kiáltsa: «egy az Isten!» a ki azt parancsolta, hogy «irtsd ki a Midián népét; még az igavonó barmát, a házőrző kutyáját se hagyd élve!» Ujra feltámadjon-e a boszúállás lángja boldogtalan hazájának egyik határától a másikig? A lőpor legyen a törvény? a fegyver a biró, az ütközet az Isten törvényszéke? Ismét éles vassal, üszökkel menjen-e egyik polgár a másik ellen, város város ellen, népfaj népfaj ellen? Hát egy nemzedék se nőhessen-e fel a nélkül, hogy megkóstolja a honfitárs vérét? S ha a boszú lesz a jelszó, nem esik-e annak első áldozatáúl épen az ő honmaradt családja? Ha elveszed tőlük az egy Istent, ki marad akkor velük?

És viszont: van-e lehetőség e végzet elől meghátrálni? A vallás tiltja az emberölést: de egy esetet kivesz. Az emberölést – a hazáért. Most e lesujtó kérdés elé van állítva. Lehet-e azt felelni rá: «nem!»

Kezébe adják a trikolor zászlót, Magyarország czimerével. Lehet-e azt eldobnia? «Nem harczolok értte!»

Kinek merje azt mondani: én nem kötöm fel ezt a kardot? Az utolsó közkatonája, saját vele szolgáló közmunkása fel fog kapni erre a szóra egy marék homokot a földről és a szeme közé csapja! Nevét gúnynak, alakját torzképnek fogják koptatni, s gyermekeinek meg kell változtatniok a nevüket, ha «gyászmagyarok» nem akarnak lenni saját hazájukban. Nem lesz maradása szülötte földén és rettegni fog a világ minden zugában, vajha egy nemzetéből való honfitársat ne hozzon eléje a balsors! Megostoroztatni, tövissel koszoruztatni, arczul veretni, miként a…

Olaszországban nincs ház, melyből hiányzanék ez a -191- kép. A gyönyörű férfiarcz, középen kétfelé választott leomló hajfürteivel, homlokán a tövisfonadék vércseppeket serkeszt, és kezében a gúny királyi pálczája, a nádvessző, melylyel megcsufolták.

Ennek is mondta a nép: «légy vezérünk, vezess bennünket a rómaiak ellen, szabadítsd meg nemzetedet!»

És ő azt felelte a népnek: «én vezetni foglak az égbe: s megszabadítom az emberiséget».

Ah, mert nem a római lictorok korbácsütése volt a legfájdalmasabb, nem a testet átfuró éles vasak, nem Longinus dárdaütése, mindazokat ember is ki tudja állani jajszó nélkül; de a gúnyhahotája annak a népnek, a kinek számára üdvösséget hozott alá az égből; a honfitársak keserű szidalma: ez az, a minek elviseléséhez egy isteni szív kell!

«Én csak ember vagyok!» kiálta fel Manassé; «nem tudok hozzád fölemelkedni!»

A töviskoszorús fő pedig ránézett szelid szemeivel, s e szemek azt mondák neki:

Adorján fölvette őrnagyi egyenruháját, s sietett a legio főparancsnokához; nehéz elhatározással szivében. Érezte, hogy az egész eddigi élete megfordul e pillanatban, és a jövő kiáltó ellentéte lesz a multnak.

Társai, a kikkel az utczán találkozott, hangos «éljent» kiáltottak utána. Ő pedig megijedt saját kardja csörrenésétől.

A historiai nevű nagy embert egyedül találta a szállásán. -192- Katonai egyenruhája le volt vetve, egy könnyű nyári kabátban hevert a pamlagon. Arczán sajátszerű mosoly és szemeiben olyan ragyogás, a mi félelmet gerjeszt a ránézőben.

Kezében egy levelet tartott, s úgy tetszett, mintha azt olvasná. De oly mozdulatlan volt maga az alak, s arczán a mosoly, és szemeiben a rejtélyes tűz, mintha valaki ragyogón felnyilt szemekkel aludnék.

Előtte egy alacsony asztalkán volt a kávésedény, több csészével, és egy sajátszerű alakzatú chinai ibrik, a minőben a keleti «hashist» szokták tartani.

Erre a hirhedett ember felé fordítá szép, daliás férfiarczát, azzal a hosszú, rengő szakállal, mely mellét eltakarta, s tovább mosolygott.

A nagy férfi megmozdította az egyik kezét, mely a földre csüngött, s megint visszaejté. Nehéz volt az a kéz? vagy nem érdemelte meg a fáradtságot, a mire megmozdítá?

«Ülj le és tölts magadnak kávét… Aztán tégy bele egy kanálka hashist… Attól majd három napig aludni fogsz, s álmodol csodadolgokat.»

S azzal mégis csak fölemelte lecsüngő kezét arra a szándékolt mozdulatra s a másik kezében tartott levelet átnyujtá Manassénak. Aztán a pusztán maradt tenyeréből olvasta tovább azokat a csodadolgokat, a mik eddig abból a levélből tünedeztek eléje hosszú díszmenetben, s a miktől az ember úgy mosolyog és szemei úgy ragyognak… hogy azt félelem látni.

«Villafranca. A béke meg van kötve. A magyar legió -193- feloszlattatik. Tagjai számára büntetlen hazatérés s katonai szolgálat alól felmentés van biztosítva.»

Mire az első gyümölcs megérett a fán, már akkor Manassé és társai otthon voltak.

Blanka egész Kolozsvárig eléje jött férjének, Ilonkával. A nő szebb volt mint valaha.

Az egész uton nem tudtak egymásnak mit mondani. Azt hallgatták, a mit a gyermek csevegett.

A bórévi hidnál ünnepélyes fogadás várt Manasséra. A város bányász-lovassága is kivonult eléje, s az szép banderium: felmegy hatvan főre. Ezeknek a lovai hordják a kohókba a vaskenyeret.

A lovascsapat élén egy gyönyörű szép, erőteljes fiu hozta a zászlót, olyan bizton ülve meg a ficzánkoló lovat, mintha hozzá volna nőve.

Áron bátyára is alig ismert rá. Egészen megfehérült a haja; nem az évek száma, hanem az évek súlya alatt. Szónoklatot kellett volna mondania; de biz azt csak elsirta az öreg. Nagyon erőt vett rajta az érzékenység.

De a kinek arcza fájdalmasan lepte meg Manassét, az Anna volt. A leány a sír felé hervadt. -194-

XXXIII.

A hadsereg, mely vitézül harczolt, vérzett – még éhezett is, s a katona minden ellenség között azt szokta gyűlölni legjobban, a ki megkoplaltatta. A balsiker oroszlánrésze a tábori szállítmányosoké volt.

S a rablók oly elbizakodottak voltak, hogy még a befejezett hadjárat után is folytatták a fosztogatást.

Utoljára egy előkelő tábornok, ki maga is részt vett az egész hadjárat viszontagságaiban, erre a végzetes nyilatkozatra fakadt:

A legfelsőbb parancsszó kimondá, hogy a bűnt ki kell deríteni, tekintet nélkül a személyekre.

S erre a legrettenetesebb drámák egyike lett lejátszva a legszomorubb szinpadon: a törvényszék sorompói előtt. Rémjelenetekben gazdagabb, örvényekben mélyebb Macbethnél, III. Rihárdnál.

Napvilágra kerültek egymás után a furfangos csalások, a mik milliókban raboltak meg egy államot és fillérekben a közkatonát, a mi megint milliókra megy. A kenyérbe kevert föld, az ellopott két szál fonál – előjött kisérteni a sírból s halottakat hítt maga után!

Két főbűnös úgy eltünt a per elején, hogy soha többet hirüket sem lehetett hallani. Azt állítják, hogy elsülyedt velük a magas tengeren a hajó, mely őket Amerikába szállítá, s hogy rejtett pokolgép sülyeszté el a hajót.

A tábornok, kinek szobájában a szerződések köttettek, a szép, mosolygó Antinous-alak, mikor megérte azt, hogy -195- ragyogó egyenruhájának karján a porkoláb öt ujjának nyoma ott maradt, nem várta be a szégyent: az iszonyúbb a halálnál. A mint a börtönajtót bezárták mögötte, egy arany melltűvel keresztül szúrta a szivét, s hogy nem jött elég gyorsan a halál, a dolmánya vitézkötésével fojtotta meg magát.

A tanúk, kik bizonyságtételre felhívattak, ijesztő levelekkel riasztattak vissza, s nem mertek beszélni.

Egy igen magas állású tanu, egy fő-fő államférfi, kormánytag, mikor meg kellett volna jelennie a törvényszék előtt: irattárát elégette, aztán felvágta ütereit és kikérdezhetlen embert csinált magából.

Maga a fővádlott, a bankigazgató, a nemzetgazdász, börtönéből a kriptaajtón keresztül szabadult ki: hová?

Mindenki azt mondá, hogy még feljebb kell hatolni! Ezek csak eszközök voltak: a vezénylet palotákban lakik.

Ekkor a vizsgáló törvényszék elnöke súlyosan megbetegedett. A közvélemény megdöbbentő dolgokat beszélt e betegségről.

Egy másik biró vette a kezébe a vizsgálatot. Az hirtelen megbetegedett és meghalt.

Aztán egy harmadik biró fogott hozzá. Az rövid időn megbetegedett és meghalt.

Utoljára vádlottak, tanúk, birák, mind kipusztultak e rémperből: csak egy fonálszál tartotta még össze az egész szétmálló szemfödelet. S ez a fonalszál volt Vajdár Benjámin. Ő maradt benne: egy közbenjáró, egy «médium».

Mikor a nagy czápák kimenekültek a hálóból (ki a partra, ki a tengerfenékre), akkor egy benmaradt tintahallal legyen-e kielégítve az áldozatért ordító közvélemény?

Vajdár e zivatar alatt meg sem mozdult a helyéről. Jól tudta azt, hogy a ki bűnösnek érzi magát, annak legjobb nem nyugtalankodni.

A gyanú olyan, mint a házőrző kuvasz: a kit futni lát, utána szalad és lehúzza. Maga a herczeg és a marquisnő is helyben tölték az idényt s nem mentek se fürdőre, se utazni. Nagyon megszerették Bécset.

A tanácsos, a ki fogadta, régi jó ismerős volt. Az arczán nem látszott semmi vészjósló komorság. Nyájas volt, mint mindig.

– Önnek el kell hagynia a birodalmi fővárost huszonnégy óra alatt s visszatérni hazájába, a hová internáltatni fog.

A befogatásra, kivallatásra voltak előkészületei; de a kiutasítás ellen nincs védelem.

Tudakozódni akart. De a tanácsosnak semmi felvilágosítása sem volt a számára többé.

– E percztől fogva egy rendőrbiztos áll önnek a szolgálatára, a ki rendeltetése helyéig fogja kisérni.

Vajdár nem tette azt, a mit helyzetében minden ujoncz gonosztevő tett volna, hogy hatalmas pártfogójához folyamodjék.

Szállása Caldariva marquisnő palotájának tőszomszédságában volt. Legelső szobájából átjárás volt törve a szomszédpalota egy rejtett folyosójára, melyen keresztül a szép Cyrene öltözőszobájáig lehetett hatolni. Itt volt az a rejtett bejárás a velenczei óra ajtaján keresztül.

Ezen a napon a velenczei órának nagyon sokszor eszébe -197- jutott a végzetes tíz órát elverni. De az óramű soha sem felelt rá vissza az ismeretes opera-dallammal.

«A szép Cyrene nem akar engem elfogadni!» mondá magában Vajdár s aztán gondolt valamit.

Kikönyökölt az ablakon szivarozva. Látta, hogy a ház kapuja előtt ott áll szorgalmatosan a rendőrbiztos.

Egy kolbászka-áruló jött az utczán, attól a biztos vett egy kolbászt. Ez ott ebédel az utczán. «Nem tetszik?» szólt a biztos az ablakból lenézőhöz. «Köszönöm, foghagymás!» felelt az.

Este hét óra tájon kigördült a szomszéd palota kapuja alól a hintó. A selyemfüggöny le volt eresztve. Hanem azért lehetett tudni, hogy a marquisnő benn ül; mert olyankor az inas nem a kocsis mellett ül, hanem hátul a bakon. Vajdár vette a kalapját és lement az utczára.

Vajdár az operaházhoz ment. A szinházi páholy olyan jó hely, hogy ott nincs kapus, se komornyik, a kinek ki lehessen adni az utasítást, hogy az elfogadni nem való látogatót visszautasítsa. S a marquisnő itt egyedül szokott lenni. Soha se állhatott ki maga körül társalkodónőt. Valószinüleg azok sem őket. Látogató pedig egy idő óta nem járt a páholyába.

Vajdár a rendőrbiztosnak azt mondá, hogy jegyet vált magának és ő neki is, hogy bemehessen a parterrere. A pénztár előtti tolongásban aztán sikerült neki elosonni kisérője szeme elől s a páholyok folyosójára menekülni s ott hirtelen benyitni a jól ismert páholy ajtaján.

A marquisnőt nagyon érdekelhették a ballarina pirouettejei, egészen kihajolt páholyából, úgy szemüvegezett; csak akkor vette észre, hogy valaki bejött a páholyába, mikor az szép jó estét kivánt neki. -198-

A marquisnő megrettent, mikor e hangot meghallotta s aztán – elkezdett nevetni.

Olyan jól voltak idomározva érzékei, hogy mindig ellenkezőjét adják vissza annak, a mi szivében történik.

Mikor haragszik, akkor szeliden mosolyg; mikor vágyaktól hevül, akkor közönyt mutat s csábító epedést, ha szive nem érez; pofont ad az őrjöngő imádat hevében s fogszorító mænad torzképet mutat a szeretőnek, s csókot vet annak, a kit megcsalni készül. Most kaczagott, mikor meg volt ijedve.

Nem hitte tán, hogy Vajdár idejöhessen? Látta talán a rendőrbiztost annak lakása előtt sétálgatni? Tudta talán, hogy annak utasításai vannak?

Vajdár a páholy mélyében maradt, a marquisnő mögé rejtőzve, a hol a nézőhelyről nem lehetett rálátni.

– Azért nem akart magánál egész nap elfogadni. Én többször adtam a kérezkedő jelt.

– Mindig volt valaki az öltöző szobámban: nem bocsáthattam önt be. Mit beszél ön? Hisz az rettenetes volna!

– Reám nézve nagyon rettenetes. Elűzve Bécsből, hazakergetve Magyarországba, a hol minden ember gyűlöl, mi vár reám? Annyi, mintha az életet magát veszíteném el; s még ez élő testtel lennék kényszerítve megkezdeni a kárhozat kínjait. Elveszítek mindent: egy életpályát, melyben el voltam kényeztetve, egy világot, a miben otthon voltam, jövendőmet! De a mi rám nézve a legelviselhetlenebb, az: hogy elveszítsem önt! Ön reám nézve több, mint az élet. Ön egy belém költözött lélek volt.

– Talán rossz lélek? S most önből exorcisálják a dæmont. Ez önnek üdvére fog válni.

– Csakhogy a dæmoniacusok rendesen védni szokták magukat erősen az ellen, hogy a megszálló szellemet kiűzzék -199- belőlük. Én a magamét nem adom oda olyan könnyen.

A marquisnő közelebb hajolt hozzá. Hizelgett kegyetlen szivének, hogy az eltaposott kigyó kétágú nyelvével még akkor is az ő lábát nyalja. Nem gondolt rá, hogy a kigyónak méregfoga is van.

– Oh, ilyen könnyen nem rázasz le a nyakadról. Én bizonyos akarok felőle lenni.

– Akkor épen nem hinném. Add ide a velenczei óratok kulcsát, hogy mikor hazatérsz, magam nyithassam fel a rejtekajtót.

– Tán attól félsz, hogy távollétedben feltöröm a szekrényedet s elszököm az ékszereiddel? Légy nyugodt, fogják a galléromat. Egy rendőrbiztos van a sarkamban.

– Bolond vagy! Attól félek, hogy valami ostobaságot fogsz elkövetni a szobámban.

– Például, hogy odaakasztom magamat az éji lámpád zsinórjára s az botrány lesz? Ne félj tőle. Én beszélni akarok veled. Hogy miről? azt még magam sem tudom -200- Talán meg hagyom magam nyugtatni egy madártávlatból mutatott jövő kába panorámájával? Talán azt fogom kivánni, hogy légy te is olyan őrült, mint én vagyok. Álruhában, palotád ajtaján át szöktess el magaddal; s aztán járjunk együtt a világban, mint orosz herczegi pár, vagy georgiai fejedelem és királynéja; vagy mint üldözött szabadsághősök. Én adófizetőddé tudom tenni az egész világot. Vagy legyünk komédiások. Tánczosnő és prestigiateur! Mit tudom én, mit akarok veled beszélni? Talán semmit sem. Talán csak egy boldog órát akarok még átélni életemben, s azalatt nem mondani mást, mint a nevedet, és azt, hogy szeretlek! – Add ide azt a kulcsot.

A marquisnő igen erősen nevetett. A ballet pulcinellójának bakugrásai indokolták a kaczagást.

– Oh, azt nem teszem, angyalom. Ma nem a te «jutalomjátékod» van, hogy én is szerepeljek benne; a mi téged nagyon mulattatna. Hanem a helyett igen egyszerű és igen prózai dolgot fogok elkövetni. Azt teszem, hogy kiülök a páholy előterébe, veled szemközt. A parterren most engem az a rendőrbiztos, a kit lóvá tettem, úgy keres, mint a bolond a hátára akasztott sípot. Én megszöktem előle a pénztárnál, mert bizonyosan tudtam, hogy nem fogja engedni, hogy a te páholyodba belépjek, vagy akárki páholyába is. Ez általános regula. Az a derék ember, ki most engem odalenn, mennyen, földön és kakasülőn kutat, a mint meglát itten kikönyökölve, rögtön rohanni fog ide. – Nos tehát, akarja Caldariva marquisnő, hogy Vajdár Benjámint egész «éclat»-val itt fogják el az ön páholyában, és holnap az egész moabita ujságiró nép keresse az összefüggést Cagliari herczeg titkárának elfogatása s Caldariva marquisnő elájulása között? -201-

A marquisnő csábító szerelmesen nézett reá. Ez a szép tekintet tele volt aqua toffanával, uráréval és a mi lappangó, illó halálos mérget valaha föltaláltak.

– Nesze! szólt nyájasan mosolyogva s letépte a nyakán függő zsinórról a kis aczélkulcsot, s a midőn azt átnyújtá neki, olyan közel érte az ajkaival az arczát, hogy a lehelletének a melegét érezhette rajta: «aztán okos légy!»

A szép Cyrene kihajolt páholyából s az általános tapsba vegyíté a magáét. Azt is hihették, hogy a tréfás Perograllonak tapsol: – saját magának tapsolt.

XXXIV.

A kisérő biztosnak volt annyi gyakorlati esze, hogy a mint «védenczét» elveszté szem elől, odaplántálta magát a kijárat elé, s a többi biztosokat is figyelmezteté. Ott megtalálta őt a kijövő.

Este lévén, egész barátságot kötöttek. Vajdár karöltve ment kisérőjével hazáig s ott felkérte, hogy menjen fel vele lakára. Az azt kérdezte tőle, hogy nem akar-e elébb vacsorálni? Vajdár azt felelte neki rá, hogy a szűkre mért időt ilyen lappaliákkal most nem töltheti; majd a vasutnál falatozhat.

A biztos, miután meggyőződött felőle, hogy Vajdár szállásának több kijárata nincs egynél, bekvártélyozta magát az előszobába s engedte, hogy védencze az inasával utikészleteit összecsomagoltassa s butorai eladása iránt rendelkezzék, és a bucsúleveleket megirja. Az idő rövid.

Vajdár pedig, a mint hálószobájába visszakerült, bezárta annak az ajtaját s a rejtett csapóajtón keresztül a szomszéd Caldariva-palota siket folyosójára sietett át. Egy égő viasztekercs világított az útján. Most már kezében volt a kulcs, mely a velenczei óra ajtaját megnyitja, nem kellett kéredzkednie. Ott találta magát abban a szobában, -202- melynek annyi nehéz emléke sulyosult lelkére. A mellékszobába vezető ajtók be voltak zárva. Ide senki sem jöhetett be a marquisnő távolléte alatt.

Leült arra a causeusere, melyen annyiszor hallotta az ő suttogását s a viasztekercset letette maga elé.

Megjön-e a dæmon, a ki mint egy megszálló lélek, bevette magát szívének minden rejtekébe; a ki mint egy megszokott méreg, ott él minden csepp vérében, s maga magát kivánja, mint a mákony, mint a morphium? Vagy ki hagyta magát űzni onnan? A rossz lelkek nem szeretnek holttestekben lakni s ő már halott? S ha hazajön, mi fog történni akkor? Képes lesz-e őrült szenvedélyből együtt szökni vele a világba?

Várt egy óráig, kettőig. Minden kocsizörgésre felrezzent. Egy sem ide hajtatott.

A szinháznak már régóta vége. A szép Cyrene, ha az utolsó dobütést is be akarta várni, már hazajöhetett.

«Így is jól van!» Mondá magában a várakozó. «Te meg akartál engem csalni! Majd meglássuk, hogy melyikünk csalta meg a másikat?»

Azzal felnyitá a marquisnő iróasztalának a rejtett fiókját, a zár titkával ismerős volt; s kivette belőle – ama bizonyos maroquinba kötött tárczát.

Egy pillantás a tárcza tartalmába megnyugtatá felőle, hogy a veszedelmes iratok mind együtt vannak abban. Szépen összehajtotta a tárczát, s eltette a zsebébe.

Még az iróasztal rejtett fiókját sem zárta be, mikor a szobát elhagyta, s a kulcsot benne hagyta, az óraajtóban belülről.

Szállására visszatérve, felvette az utiköpenyét s kiment az előszobájába. Inasa és a biztos tartliztak egymással, hogy muljék az idő. -203-

Az inast elküldte bérkocsiért. Bőröndjeit lehordták. Egy óra mulva a pályafő éttermében ült kisérőjével együtt s kárpótolta magát az elmaradt ebédért és vacsoráért bőségesen.

Hát a szép Cyrene hova tünt? Minő előbbvaló kötelesség vonta őt el az oly égő lehellettel igért találkozástól?

A gadarénok dæmona, mikor a «mester» kiűzte őt a kinzó ördöngösből, azt mondá: «engedd Uram, hogy a disznók közé menjek!»

A szép Cyrene a szinházból az inasát hazaküldé egy suttogva mondott izenettel; maga pedig a kocsijával, inas nélkül, odahajtatott a külvárosok egyik hirhedett tánczbarlangjába, a hol a legocsmányabb chansonette-énekesnők – terjesztették a finom izlést. Nagy élvezetét találta ebben a mulatságban.

Nagy öröme telt benne, hogy valami hozzászegődött fiatal diákot az édes eszétől tökéletesen megfoszszon. Az declamált neki, mint egy őrült.

Az ezüst vállzsinóros inas láttára a szegény diák majd hanyatt esett bámultában. A marquisnő, kit ő grisettenek nézett, nevetve hagyta ott az asztalnál s sietett a hintajához, aztán hajtatott haza.

Mikor az öltöző-szobájába belépett, első tekintete a felnyitott iróasztalra esett. Látta, hogy a maroquin-tárcza hiányzik abból.

Nevetése hasonlított a kaczajgörcshöz. Nagyon meg kellett rémülnie e látványra. Mintha ott látta volna őt már függni az éjlámpa helyén, vagy a pamlagon heverni -204- kettémetszett torokkal. Hanem csak lassankint leküzdte ezt a felindulást is. – S aztán kétszer-háromszor megvonogatva gömbölyű vállait, kényes daczczal mondá:

– Így is jól van! – Te magad akartad így, bolondom. – Én nem tehetek róla!

XXXV.

– Már a tavaszszal elmehettem volna, – mondá Manassénak, mikor az hazaérkezve a hosszú távollét után, a drága teremtést keblére ölelte; de te rád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jösz. Most már csak a falevelek hullására várok.

Mikor meghallotta, hogy ama végzetes perben Vajdárt is bűnrészességgel vádolják: az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem volt miért élnie, nem volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk van. Ha elitélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön ő ehhez a házhoz.

– Visszaadom már a gyermekeidet; mondá egy reggel Blankának. Legyenek ismét a tieid.

Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem szabad azt látni, mikor valaki meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be hozzá Manassét. Egyedül akar vele szólni. És Anna még akkor is mosolygó arczot mutatott. Erre emlékezzenek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma egészen jól érzi magát.

– Különös álmom volt az éjjel, suttogá neki. Azt álmodám, hogy «ő» haza került. – Nem jött egyedül. – -205- Egy rendőr kisérte. – Azt mondák, hogy ide lesz száműzve a mi kis völgyünkbe. – Senki sem vette észre, mikor bejött; a folyosóra nyiló oldalajtón jött be: nem látta más, mint te! – Családunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz készültek. – Te ott álltál vele szemközt. – Ezzel az angyali komoly arczoddal. – Rút tekintete volt. – Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal. – Te nem bántottad őt. – Nem vetetted szemére iszonytató multját. – Azt mondtad neki hidegen, komolyan: – legyen ön itt. – Én adok önnek munkát. – Szerezze meg munka által kenyerét s az emberek becsülését. – Nem taszítottad ki az ajtón. – Nem mondtad ki az emberek előtt a rosszabbik nevét. – Kegyelmeddel betakartad az ő bűneit. – Szólj Manassé: Haragszol-e azért, hogy ezt álmodtam? Igaz lehet-e ez így?

Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét ingatta csendesen s megszorongatá a kezét tartó kezet.

– Ugy-e Manassé, rebegé a beteg leány, ha én nem érem is azt meg, hogy ő visszatérjen, de ha mégis visszatérne és én nem volnék már itt, hogy kezedet könyeimmel áztassam ő érte: úgy fogsz vele bánni, mintha én még látnám azt, úgy fogsz hozzá szólni, mintha én még hallanám azt?

– Ha meghalok, ugy-e odateszed a keblemre ezt az arczképet, ezzel a száraz koszoruval s engeded, hogy együtt menjek el vele, porrá lenni.

– És ha nem találna visszajönni, suttogá heves lélekzettel a leány. – Ha az álom nem más, csak álom. – Ugy-e, megigéred nekem, hogy számomra akkora üreget vágsz a sírboltban, a mi kettőnek elég, s ha ő meghal, – pedig meghal rövid időn: elhozod s odahelyezed mellém a koporsóját. És ha börtönben és ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod és helyet adsz neki én mellettem. -206-

Arra aztán a beteg leány megölelte a ráhajló bátya fejét s egy testvércsókban homlokára lehellé a legtisztább áldását egy szűzi léleknek, a ki jobban a mennyhez tartozik már, mint a földhöz.

– Elaludtam a nap felköltét, sugá a leány. Emeld föl a fejemet. Úgy szeretném még egyszer látni a szép nap felköltét.

XXXVI.

Budapestre megérkezve, Vajdárnak jelentkeznie kellett a rendőrségnél, hogy itt van.

A magyar főváros abban az időben sajátszerű képet mutatott. Minden ember a nemzeti viseletet vette föl; a zsinóros dolmányok és sarkantyus csizmák között egy olyan párisi divatban járó alak, mint Vajdár, koczkáztatta azt, hogy a mint az utczán megjelenik, az élczlapok rögtön állandó figurát csinálnak belőle. Hanem hát még ezen segíthet a szabó, gombkötő, szűcs és csizmadia.

Vajdár elátkozta az egész várost. Ennél külömb dolog börtönre itélve lenni. Inkább valahová becsukva, mint mindenünnen kicsukva.

A rendőrfőnök megvigasztalta. Nem fog itt maradni. Tovább kell mennie abba a «koronaországba», a melyben született: Erdélybe.

Ez még jobb! Ott ő rá százan meg százan rá fognak ismerni, mint Diurbanura. Minden lépten-nyomon találkozni fog egy özvegy asszonynyal, a ki rákiált: «ez volt, – a ki lemészároltatta a férjemet!»

Hanem hát kötött útvonala volt, mennie kellett tovább hűséges kisérőjével. -207-

Kolozsvárra késő este érkezett meg. Szerencséjére esős idő volt, senki sem járt az utczán, csak a vásárról hazatérő oláhok. Nyugtalanította, hogy azok mind köszöntek neki. Azt gondolta, fölismerték benne a hajdani tribunt. Pedig azok csak köszönnek megint minden úrfélének, a kit elől-utól találnak. Jó emberek azok, ha senki sem fuj beléjük rossz lelket.

Itt már keserves panaszra fogta a dolgát Vajdár a rendőrfőnök előtt. Ő ebben a városban meg nem maradhat. Engedjék Nagy-Szebenbe költözni.

Megvigasztalták. Nem is fog itt maradni, tovább menesztetik. De nem Nagy-Szebenbe, hanem haza abba a városba, a hol született.

– Küldjenek inkább Szibériába, vigyenek Cayennebe! Küldjenek gályára! De nem Toroczkóra. Azok közé, a kik a világon legjobban gyűlölnek! Egy perczig sem biztos ott az életem. S ha agyon nem ütnek az első héten, úgy éhen fogok meghalni közöttük! Inkább egyenesen akaszszanak fel.

A rendőrfőnök megvigasztalá. Toroczkón van rendőrség, van biróság. Számíthat védelemre személyes bántalmazások ellen, s megtorlásra a megtörtént bántalmazás esetén. A mi az éhen meghalást illeti, az ellen is van intézkedés téve. A belebbezés tartama alatt az «illető» évenkint háromszáz forint kegydíjat kap, havonkinti részletekben fölvehetőt a rendőrségnél. A hatóság figyelme mindenre kiterjed. A «fizetési ívvel» rögtön boldoggá is tette a kegyelmes úr Vajdár Benjámint.

S azzal karonfogta őt a barátságos kisérő, fölsegíté a szekérbe és vitte Toroczkóra «haza».

«Vissza kell neked kerülnöd ide: kitaszítva az egész -208- világból, s azoknak a házaknak az ajtaján koldulnod az irgalomkenyeret, a kiket elpusztítottál!»

És beteljesült Anna óhajtása is, hogy vissza fog ő térni még ahhoz a házhoz, a hol az arczképét most is immortelle-koszoru köríti, s el fogja hozni sebeit a világból, hogy azokat ott bekötözzék és homloka szennyfoltjait, hogy ott letisztogassák.

Mert nem volt elég, hogy szülötte városába vitték haza, hanem amint ott a rendőrbiztosnál megállapodott s kérte, hogy valami szállást rendeljen a számára, az igen nyájasan nyugtatá meg, hogy az iránt a felsőbb parancs intézkedett már; a belebbezett annak a családnak fog átadatni, a mely őt fölnevelte. Lakása lesz a «szülői» ház. Erre már oly dühbe jött, hogy magát a rendőrbiztost inzultálta.

Az pedig hidegvérű ember volt s azt mondá neki, hogy ha nem viseli magát engedelmesen, kegydíját is el fogja veszíteni s akkor igazán mehet koldulni.

Türnie kellett, hogy a kisérő biztos karon fogja s Toroczkó utczáján végig kisérje, egész az Adorján-házig.

Nem nézett a szemközt jövők szeme közé. Engedte magát vitetni kábult fővel.

A kapubejárat, a fák az udvaron, a tornáczfolyosó mind oly régi ismerősök voltak. A tornácz végében volt egy szunyoghálós külső ajtó. Az volt az ő egykori szobája. A véletlen most is azt nyitá meg előtte.

Az ember, a kit megfogott az átok, mint a rozsda, mint a penész, tetőtől talpig, ott állt prófétája előtt, kinek szava itélet volt az ő fején.

Az most ráteheti a lábát az ő fejére és belegázolhatja az arczát abba a fekete vassalakba: a mi neki ezentul irgalomkenyeret ad! -209-

A kisérő biztos elmondá Adorján Manassénak, mint a ház fejének, a legfelsőbb rendőrhatóság rendeletét, tudatá vele, hogy az illető «családtag»-nak csupán lakhelyet tartozik adni a ház; élelméről gondoskodik a hatóság, «havonkinti huszonöt forintok» kifizetése által.

Vajdár a fogait csikorgatta szégyenében s azon gondolkozott, hogy megölje mind a két embert.

Manassé hangja, midőn választ adott, oly nyugodt volt, hogy azon semmi kedélyhangulatot nem lehetett észrevenni.

– A hatóság rendeletében megnyugszom, mondá biztosnak, s arra semmi észrevételem nincs. Vajdár úr e család tagja volt, s azokról házunknak kell gondoskodni. A hatóság kegydíjára nincs szükségünk. Gyárunknál egy főkönyvvivői állomás lesz betöltendő, s arra Vajdár úr elég képességgel bír. Lakását magában a hámorban választhatja s fizetéséből tisztességesen megélhet. Rajtam is könnyíteni fog vele, ha az állást elfogadja, mert a könyvvitelt eddig nőm maga végezte, s őt most e tehertől fel akarom szabadítani. Ma többet nem beszélhetünk erről, majd holnap rendbehozzuk az ügyet. Addig legyen Vajdár Benjámin úr e háznak vendége. Szivesen látjuk.

S még azután a kegyes kisérő, bucsuzás fejében, egy nagy prédikácziót tartott neki, hogy minő nagy szerencse érte egész váratlanul! Ez már aztán igazi földi gondviselés! Ilyen szives fogadtatásban részesülni s egyszerre kész hivatalra találni, a mibe csak bele kell ülni az embernek! S hozzá még milyen szép város! milyen gyönyörű leányok! No csak azon legyen, hogy minél előbb megházasodjék. Itt már szépen megélhet.

Vajdár nem reflektált kisérője kegyes beszédére; hagyta őt bucsutlanul tovább menni. Még csak meg sem köszönte neki, hogy Bécs városától idáig fáradt – az ő kedveért. -210-

Ha megbántott ellensége minden keserűséget százszorosan torolt volna rajta vissza: nem ingerelte volna oly frenetikus dühre, mint az által, hogy őt, a földre lesujtottat, még föl akarja emelni. Még gondoskodik számára nyugalmas jövendőről, még állást készít neki, a hol megbecsült, hasznos tagja lehessen a társadalomnak s azt is oly gyöngéden teszi, hogy a látszat szerint a könnyebbülés a nagylelkü rovására essék. Feleségét akarja felszabadítani egy terhes foglalkozástól. – Nem bántja meg azzal a szóval: «megbuktál és most én jót teszek veled!» – Azt mondja neki: «jókor jöttél, szivesen látunk, jót fogsz tenni Blankával!»

Kényszeríteni őt arra, hogy jót tegyen! Jót tegyen azzal, a kit üldözött! És aztán lássa őt mindennap boldognak!

– Valami iszonyú rosszat kell tennem ma! mondá a keblében lakó dæmonnak. Egy olyan catastrophát, a mivel méltón legyen bevégezve ez a rettenetes élet! Mit teszek? nem tudom még. – De az irtózatos lesz – Felgyujtom-e ezt a házat? Vagy megölöm a család legkedvesebb gyermekét, a kit kezembe kaphatok? Asszonyt teszek-e szerencsétlenné? vagy a legjobb férfit halottá? De megemlegessék azt a napot, a melyben engem visszaajándékoztak ennek a háznak!

Elvakult dühvel, agyagszinű arczczal nyitott át a kis szobából nyiló mellékszobába. Ott nem talált semmi tárgyat, semmi élőt, a min valami boszúját tölthesse.

Tovább ment a következő ajtóra. Az ilyen kisvárosi házaknál minden ajtó nyitva szokott lenni. Itt nincsenek tolvajok.

XXXVII.

A terem közepén volt egy nagy ravatal; a koporsóban ott feküdt egy kiszenvedett angyal. Egy márványfehér arcz, behunyt szempillákkal.

A halott keze keblén volt összetéve s az összetett kezek között az örökvirággal koszorúzott arczkép. Azt kivánta, hogy azzal együtt temessék el.

Most látta, hogy mily végtelen szerelem volt az, a mit ő eldobott magától. Őrangyala volt az, a ki neki még holtában is megbocsát. Ki az ő képét még az Isten elé is magával viszi.

Egy egész világ gömbölygött le előtte; nagy, mint a kerek földgömb maga: tele a paradicsom édeneivel, a boldogság, az örömek minden zónáival és meridiánusaival; – körülrepkedve angyalok seregeitől. Ez a nehéz gömb, a mint közeledett felé, összemorzsolta őt, végighengerült elfulladó mellén: – a megsemmisülés perczében az atomokra omló ember kínordítása tölté be a házat. Végig zuhant Anna koporsója mellett s homlokát a ravatal széléhez csapva, eszméletlenül maradt.

Mikor magához tért, egy kis kertrenyiló szobában, az ágyban feküdt. Előtte állt Manassé, ki sebzett homlokára jeges borítékot rakott.

– Hagyd el, Manassé, szólt Vajdár, felkelve az ágyból. Ne ápolj engem. Ebcsont beforr! Ne fáradj velem, kérlek. Ha a két India minden balzsamában megfürösztesz is, én attól jóvá nem leszek. Nincs Messiás, a ki én belőlem az ördögöt kiűzze, a ki már bennem lakik. Meg van romolva minden csepp vérem, s nem tudok gondolkozni másról, mint arról, hogy mi roszat tegyek? Az a rettenetes látvány, a mi engemet lezúzott, nem javította meg ezt a rossz szivet: csak más irányt adott az én szörnyetegeimnek. Ah, ha tudnád, hogy ordítanak itt a fejemben Cerberus kutyafejei! Valakit meg kell marnom! – Te már ne félj -212- a harapásomtól. Az a megfoghatatlan, az a megérthetetlen szentség, a ki megvédett engem a te haragodtól, megvéd téged is az én mérgeimtől. De visszafordulok azok ellen, kik ezeket a mérgeket belém oltották. Beszélni fog még rólam a világ! – Nincs rajtam semmi jó. – Nem örülök semmi egyébnek, csak annak, ha más szomorkodik. A kezemnek minden ujja piszoknyomot hagy maga után, s a lábnyomaimat sírkeresztek jelölik. De vannak emberek, a kik mellett én még fehér vagyok, mint a fehér liliom, és ártatlan, mint a bárány. – Bélpoklos, ragályos dögtestet csináltak belőlem, és mikor már nem tudtak mással ártani a te házadnak, engemet dobtak ide. A hogy a chinai tengeri rablók hajigálják legyőzőikre a ragályban elhullottak fertőzött rongyait. És ők most kaczagnak rajtam. Keztyű voltam a kezükön. Bepiszkoltak azzal, a miben dolgoztak s aztán elhajítottak. – – Kérlek, Manassé, ne hallgass rám. – Meg vagyok őrülve. Nem csoda. – Eredj családodhoz. Annak most nagy bánata van. Nem szükség, hogy az én jelenlétem hirével szaporítsd azt. – Ne mondd senkinek, hogy itt vagyok. – Ez a kerti szoba jó csendes kis hely. Van benne iróeszköz, egyéb nem kell. Meg egy korsó víz. – Hagyj magamra reggelig. Semmire sincs szükségem. Nem maradok a házatoknál. Csak a temetést várom meg. Ahhoz van egy kis jussom. Hisz engem is temetnek akkor. Azután majd tudom, hogy mit teszek? Az én dolgom az. Elmegyek innen. Többet nem fognak ide küldeni tehozzád; – hanem megyünk együtt édes herczegem s bálványom szép asszony, együtt a gályákra! – Most zárd rám az ajtót, hogy véletlenül valaki be ne jőjjön ide. Ha még valami kivánságomat teljesíteni akarod, holnapra rendelj ide nekem egy szekeret a kert alá, mely Szebenbe vigyen. Az alatt, míg mindenki oda lesz a temetésen, én itt hagyom a házatokat észrevétlenül. Ha nem lesz kocsim, gyalog megyek el. Ne akarj lebeszélni, kérlek. Élő pokolgép vagyok. Az óramű fel van húzva, s mikor az lejár, elsülyeszti a hajót, a melyik felvette. -213- Ne akarj itt tartani. Gyászcsinálásnak, rémületköltésnek terveivel vagyok tele. Eredj tőlem.

Kimentek ketten Áron bátyával a birgejbe, kivágni a családi sír-alagutban a fülkét a legkedvesebb testvér számára.

– Akkorára vágjuk, hogy két koporsó elférjen benne; szólt Manassé, mikor hozzáfogtak.

A szobában hagyott jövevény pedig elkezdett irószerek után keresgélni Manassé iróasztalán. Kénytelen volt kihúzni egy fiókot, hogy levélpapirt találjon. Ott a tiszta papir alatt talált két megfakult, elsárgult papirdarabot, a mikre ráismert. Az ő általa hamisított váltók voltak azok. És mind a kettőn ki voltak törölve az aláirt nevek. S a törlés rozsdaszín tintája bizonyítá, hogy az nagyon régen történt! – Manassé rég lefegyverezte boszúját önmaga, hogy ellenségét, még ha akarná is, ne üldözhesse.

XXXVIII.

Manassé azt mondá a szolgájának, hogy fogja a szobája kulcsát, menjen be s csináljon tüzet a kandallóban. Egy vendég úr van odabenn, azt, ha alszik, fel ne költse.

A szolga kevés idő mulva visszajött s azt mondá Manassénak, mi közben folyvást prüszszögött: -214-

Ott találta Vajdárt az iróasztala mellett ülve: arczán a halálküzdelem rémtüneményeivel. Szemei kimeredtek üregeikből, ijesztő fénytől ragyogva, arcza szederjes volt és ajkai felduzzadtak. Előtte volt az asztalon egy megkezdett irás és a maroquin-kötésű tárcza felnyitva, s a belőle kivett iratok szétterítve.

Manassét a szobába lépéskor meglepte már valami exoticus, maró fűszerillat, mely őt is egyszerre prüszkölni kényszeríté. E miatt hirtelen zsebkendőjét tartá arcza elé.

A mint őt meglátta az asztalnál ülő alak, üvegfényű szemeit rámeresztve, dadogá nehezen forduló nyelvvel:

Manassé hirtelen kinyitotta az ablakot, s egy percz alatt megértett mindent. Összemarkolta az asztalán heverő iratokat.

– Ne bántsd! Ne bántsd! hebegé a tehetetlen alak. Manassé pedig, arczát kendőjével eltakarva s lélekzetét visszafojtva, az egész iratcsomagot, a tárczával együtt a felszított kandallóba hajítá.

A nevezetes bűnpör legsúlyosabb terhelő okmányai lángot vetettek. Nem ölhettek meg többé senkit.

Manassé visszasietett hozzá s arczát friss vizzel megmosva, igyekezett őt életrehozni.

A hideg víz enyhíté a halálkínt. Vajdár az ajkához emelt korsót fenékig kiitta, s attól szava, eszmélete kis időre visszatért.

– Pokolbeli tűz ég bennem, hörgé. – Meg vagyok ölve. – A Borgiák keze messze elér. – Én őt megloptam: ő pedig megölt engem. – Úgy kell. – Megdöglöm. – S nem vihetem őt magammal a pokolba. – Manassé. – Ne gondolj én velem. – Fuss a rendőrséghez. – Jelentsd -215- fel, hogy haldoklom. – Vigyenek el innen Szebenbe. – Orvosrendőri eljárás tárgya lettem. (Itt még nevetett is kínra torzult arczczal.) Ha itt temetnek el, téged fognak vádolni, hogy te mérgeztél meg. – Még mint halott is rosszat teszek veled. Nem hagynak neked békét. – Még mint csontvázat is ki fognak hurczolni a sírból, hogy téged üldözzenek általam. – Ne keress a gyógyszereid közt semmit. – Ismerem én ezt a mérget. – Mint porzót hintik a papirra. – Nem én vagyok az első. – Egész orvosi facultás futott össze, hogy megmentse őket. – Nem találta ellenszerét. – S én azt hittem, hogy én csaltam meg őtet. – Tíz percz mulva halott vagyok. – Kezem, lábam nem él már. – Belől égek, kívül fagyva vagyok. – Küldd el a hullámat Szebenbe. Átok a világra!

– Benjámin, szólt Manassé, lefektetve a haldoklót az ágyra, odatéve kezét a mellére. Az Úr keze van rajtad. Térj Istenhez. Ő olyan biró, a kinek mérlegén egy pillanat malasztja lenyomja egy élet minden átkát.

– Dobj ki a szemétre. – S rúgj rajtam egyet az utolsó pillanatban. Az talán jól fog esni.

– Nem, Benjámin. Annak a jó angyalnak, a ki téged holtáig szeretett, én azt igértem, hogy ha valaha túlélnélek, elhozlak ide holtan, a koporsódat az ő koporsója mellé fogom tenni.

– Őrjöngő! – S mit fogsz mondani a világnak, a hatóságoknak, ellenségeidnek, ha kérdik, miben haltam meg?

Erre a szóra azokból az égő, kimeredt szemekből kicsordult a köny. S e könyhullásra, mintha nehéz varázs szakadna fel kebléről, még egyszer megmozdult s arczczal odavetve magát Manassé kezére, megcsókolá azt.

Arcza egészen átváltozott; hosszura nyult, elsápadt, homloka kisímult. A hajdani nemes kifejezés visszatért vonásaira.

A harang «készülőre» kongott. A gyászkiséret gyülekezni kezdett a ház udvarán, a diákok is megérkeztek már, a kik énekelni fognak s hozzákezdtek a hangoláshoz.

– Kérlek, szólt elhaló hangon Benjámin. – Hadd nyitva az ablakot. Hadd jőjjön be az ének hangja hozzám. Eredj.

S az ablakon átzengő ének hangjai felvették őt láthatatlan szárnyaikra s utána vitték annak az előre ment fényes alaknak, a ki már azóta az Úr zsámolya előtt térdel, könyörögve: «ha én megbocsáthattam neki, szegény elmulandó asszony, hát te hogyne bocsáthatnál meg neki: erős, örökkévaló Isten!»

Mikor a gyászoló család visszatért a temetőből, Manassé maga köré gyüjté egész nemzetségét s így szólt hozzájuk:

– Még egy halottunk van. – Benjámin testvér haza érkezett, töredelmes bűnbánó lélekkel; s a mint meglátta Annát holtan, megszakadt a szive: meghalt.

Csak a szép Cyrene tudta, mikor meghallá, hogy Vajdár meghalt: miben halt meg?

És abból, hogy csak ő halt meg, és nem többen, azt is megtudta, hogy a veszélyes iratok meg vannak semmisítve.

Azért mégis neki és herczegének jutott a legnagyobb büntetés ama nagy bűnpör vádlottai közül. A többieknek csak halál; nekik egy sír, a melybe napról-napra mélyebben sülyed a halott, reménye nélkül a feltámadásnak: a világ megvetése.

Az Adorján-család pedig virágzik és gyümölcsözik. Manassé, Blanka boldogságát sokszorozzák gyermekeik; a toroczkói nép munkáján áldás van; házaiban örvendő, elégedett nép, a ki tanul, fárad, gyönyörködik, előre halad, békében él, világosságot terjeszt, embert megsegít, Istent imád, hazát szeret, nemzetet gyarapít; – s ez az a történet, a minek nincs vége, ne is legyen soha se vége!

JEGYZETEK.

Az ide mellékelt jegyzeteket nem abból a czélból bocsátom az olvasó közönség elé, mintha előre el akarnám magamat sánczolni a műbirálatnak azon ostroma ellen, melyet regényeimnek történeti háttere és azáltal a mesevázlat ellen szokott megindítani. Először is nem követelem a regényiró számára azt a jogot, hogy a história-iróval versenyezzen, másodszor nem ismerem el azt a kötelezettséget, hogy a regényiró a historicus nézeteinek a maga alkotását alárendelni tartozzék. A muzsák között egyedül Clio az, a ki nem «szent». Ő nagyon is emberi lény. Vulgivagább Venusnál. Kaczérkodik minden nemzettel. Ugyanazt a történetet máskép mondja el a francziának, másként az angolnak. A költészet muzsája, mikor igen nagy szellemekkel kötött szövetséget, ezt a nénjét igen alárendelt szerepre használta. – Az «Orleansi szűz»-et Schiller egy szentnek, Shakespeare egy bukott leánynak mutatja be, s mind kettőnek a műve költői remek, bár minkettő alkotásánál nagy lemondásába kerülhetett a történelem muzsájának segédkezet nyujtani. Ha Stuart Máriát Shakespeare irta volna meg, bizonyosan Erzsébet lett volna benne a hősnő és Mária a szörnyeteg. Az angol «Clio» így diktálja azt.

Azonban magam is éreztem, hogy jelen regényemnek tárgya annyira ismeretlen a jelen közönség előtt, s a korszak eseményei, melyben az játszik, annyira határosak már a meséssel, hogy némi igazolással tartozom az elbeszélés valószínűségének. Azért hoztam fel tehát csupán az igazoló adatokat; mert éreztem, hogy regényemnek erkölcsi iránya halomra dönthető lenne, ha csak egyet is azok közül a végzetes fordulatok közül, mint az igazzal ellenkezőt lehetne bemutatni. Igazolnom kellett, hogy mindazokat nem a véletlen, nem a vakeset, de valóban -219- egymással küzdött erkölcsi ellentétek következetes harcza idézte elő; mely erkölcsi tusa érezhető volt a családi tűzhely magányától elkezdve egész a csatatérig, s kiterjedt a kormányzat magaslatáig, mindenütt követelte áldozatait, romokat hagyott emlékül maga után s végződött az egyik fél teljes és ismételt bukásával; s a mely bukás annál nagyobb volt, mert a hatalom korlátlan birtokában levő eszme vezetőit rántotta le a porba.

A mi hiánya van a művemnek, azt egyéni ihlettségem rovására kérem számítani, a minek korlátoltságát én magam legjobban elismerem.

A magyar unitáriusok jelmondata. Annyira kiváltságos kifejezés nyelvünkben, hogy azt semmi más idegen nyelven nem lehet eltalálni. Azért a német fordításban azt a czímet vette fel a fordító: «Die nur einmal lieben», mert az, hogy «Es ist ein Gott!» csak köznapi frázis, s magyarul azt teszi: «van Isten!», a mit bebizonyítani nem volt e regény feladata. Az pedig, hogy «Es ist nur ein Gott!» már fanaticus provocatio, s a mohamedán «la illa, illa ’llah!»-nak felel meg; a mi megint nem volt e regény czélzata. Angolban jobban megközelíthető e mondat értelme: «God is on God», – vagy mint Fretwell amerikai fordítása kifejezte: «On is the Lord», de végre az is abbahagyta, s megtartotta az angol fordításnál is a magyar jelmondatot és a németnél használt czímet, mely elsőt ugyan valószinűleg így fog olvasni az angol, hogy «Idzsi ez Ajsztin».

Egyistenvallók. Azért használtam az «egyistenvallók» elnevezést az unitárius helyett, mert hazánkban is legtöbben azt hiszik, hogy ezek azonosok az «unitus» görög egyház híveivel, a kik pedig római katholikusok és nagyrészt románok, magyar-szerbek (Szabadka), macedon görögök és kis részben magyarok; míg a magyarhoni «unitáriusok» egyáltaljában magyarok és protestánsok.

«Rólunk unitáriusokról azt hiszik még sokan, hogy nekünk szarvaink vannak».

«Hagyományozó és örökösök». Hasonló értelmü végrendelet egy magyar főuri család viszonyaiból ismeretes hazánkban.

Toroczkó és népe. Toroczkó multjáról és jelenéről a hazai irókon kívül kimerítő feljegyzéseket írt egy angol tudós.

A brachium. A mondott fegyveres karhatalom a toroczkói népnek hűbéri szolgálatra kényszerítése alkalmából történt, 1702 november 17-én Rabutin osztrák tábornok katonái hajtották azt végre s a legyőzöttekkel akkor iratták alá azt a reversalist, hogy soha semmiféle «rebellióba» nem elegyednek, s maradékaiknak is meghagyják, hogy affélébe ne elegyítsék magukat. «E rémnapok emlékére vannak a toroczkói házak ablakai kivülről vörös szegélyzettel körülvéve.»

«A szegény enyediek és az ottani tanulók és tanárok életben maradt része is Toroczkóra huzódott: ott templomoztak, és folytatták a tanítást, s Thoroczkó segítette mindaddig, míg Enyedre visszaköltözhettek».

(P. Szathmáry Károly. A gy.-fehérvár-nagyenyedi Bethlen-főtanoda története, 138–141. lap.)

«Esernyőt hordanak magukkal». Széchenyi István nevezte el a pesti márczius 15-iki népnyilatkozatot «parapluie-revolutiónak». Eső esett s a közönség felvont esernyővel ment – megkezdeni a nagy horderejű mozgalmat.

Egy karnagy. Mozart fiatal korában a Miserere zenéjét egy, kalapjába elrejtett papirlapra lehangjegyezte. Bécsben Lipót császár alatt előadták azt, de nem tetszett. A pápa azt mondta rá: nem elég ahhoz a partitura, ehhez a traditiók is szükségesek.

«A házasság érvénytelen, még a sacramentalis copulatio daczára is, ha az egyik fél dühöngő, álomjáró, vagy nehézkóros.»

«A pápának hatalma van a létező házasságot, kegyelem útján, nem létezőnek nyilvánítani.»

A házasság semmis, ha az egyik fél eltitkolta, hogy lelki betegségben szenved, vagy olyan bűnt követett el, mely becstelenítő büntetésre itéltetést von maga után.

Ez volt a «mókaneve» (Spitzname) annak az államférfinak, a ki később Antonelli bibornok név alatt lett világhírűvé. (S. j.)

Rossi figyelmeztetése a veszélyre. «Egy úrhölgy, egy lengyel tábornok és egy kegyes pap figyelmeztették Rossit a személyes veszélyre s tanácsolák neki, hogy a parlament-palotát katonákkal szállassa meg. Ő, az alkotmányos formák szigorú tisztelője, azt felelte, hogy ehhez csak a parlament elnökének van joga… Mindannyiak könyörgésére, rimánkodására, azt mondá, hogy ő neki kötelessége megjelenni s azt teljesíteni fogja. A pápától engedélyt kapott egy olyan megnyitó beszédre, melyben lángszavakkal -223- mutassa be a nemzeti egység, függetlenség javainak dicsőségét, a törvényes szabadságot, sőt még az egyház világiasítását, tehát a polgári kormányzatot is. Ez volt a koszorú, a mivel az áldozat magát felékesítette».

«Egy szavahihető ember, ki 1849-ben Garibaldit mint főtiszt követte, hirhedett keresztülvonulásán az egyházi államon át, beszélte, hogy egy halálra sebesült vallotta meg neki végvonaglásai között, hogy ő volt Rossi orgyilkosa. Zambianchinak nevezte magát. Talán ugyanaz, ki a Romagnában pusztított?»

«Ekkor jelent meg Calderari ezredes, ki kora fiatalságától fogva a pápai rendőrségnél szolgált; azt küldte ki a kormány, hogy a gyilkosság bűnrészeseit fogja el. Ez a Calderari a sokaság közé lépve, kijelenté, hogy ő a nép részén áll, s kardját ki nem huzza ellene. A carabinieriknek azt tanácsolta, hogy testvérileg ölelkezzenek a néppel».

«Mintegy kétszáz egyén, azok között pápai egyenruhások, a gyilkos magasztalása mellett vonultak a meggyilkolt háza elé, hol annak gyászba borult családja tartózkodott… A börtönbe zárt foglyokat kiszabadíták».

A pápa menekülését álruhában egyértelmüleg írják le, így Reuchlin és Cesare Cantu: a nőruha álczáját. Meyer C. L. Geschichte des Kirchenstaates 1098. lapon hozza fel: «a pápa ez alatt a Quirinálban fogolyként élt, míg nov. 25-én sikerült neki nőruhában s egy hölgy kiséretében Gaétába elszökni». Legelfogadottabb azon adat, mely szerint a bajor követ maga volt a pápa álruhás kisérője. -224-

«Circolo popolarék». «Népkörök». Politikai klubbok, a mik a római forradalom alatt a parlamenti szónokok befolyása alatt nagyobb hatást gyakoroltak a közügyek vezetésére, mint a kormány és országgyűlés. Főagitator: Sterbini.

«Calderari megjelenik csapatja élén s kezeit kiterjeszti a pártok felé: a nép árulónak szidalmazza, s ő vérző arczczal áll annak a részére».

«A lázadók egy ágyút szegeznek a főkapúnak. Torre mérnök, demokrata, Róma ostromának történetírója, roppant termetével az ágyú torka elé állva, megakadályozza a Vatikán lövetését».

«Ritkasága végett is csodának nevezhető amaz erős északfény, mely a Quirinálból nézve, úgy tünt fel, mintha egész Róma égne. A pápa térdre borult annak láttára, imádkozva. A nép vészjelt látott benne».

A 48 előtti korszakban a rendi alkotmány országgyűléseire minden megye két követet küldött. E követek mellé aztán a megye költségén jogvégzett fiatalok, királyi táblai felesküdt jegyzők voltak alkalmazva, hogy ott magukat a közjog gyakorlati -225- terén kiképezzék. Ezek alkották az úgynevezett «országgyűlési fiatalságot». A márcziusi napokban e pozsonyi országgyűlési fiatalságnak megjelenése Bécsben nagy befolyással volt az ottani válság kitörésére, a minek érdeme aztán közte s a pesti fiatalság között sokáig vitás kérdésül fenmaradt, míg nagyobb dolgok le nem mosták azt a tábláról.

Nem volt példa nélküli eset. Egy egyszerü földész, Gábor Áron saját esze járása szerint, ágyúkat készített a szabadságharcz alatt s a székely népfölkelést ő látta el harczképes ütegekkel.

Az oláh felkelőknek a balázsfalvi népgyűlésen osztott császári menlevél. (Saját j.)

«E felekezet ősei hagyományos erkölcseivel s a keresztény magyar társadalommal teljesen szakítva, üdvét egy köz üldöztetésben élt népfaj hitében találva föl, annyi üldöztetések, véres kínok között fenn birta tartani magát.

Egyszer fölvett vallásuk gyakorlatában és szokásaiban többé legkisebb változtatást sem tettek; istentiszteletök s szokásaik végrehajtásában a legorthodoxabb zsidó szigorúságával járnak el, daczára, hogy együtt élnek keresztyén fajrokonaikkal, egyforma ruhában járnak, s ugyanazon nyelven beszélnek ezekkel: nemzetiségükre magyarok, vallásukra zsidók… -226-

Ha kényszeríttetnek színből a keresztyén istentiszteletben résztvenni… az urvacsoránál reszketve veszik szájukba a kenyérfalatot, de meg nem rágják, le nem nyelik, hazaviszik titkolva s otthon a kutyának dobják.

A keresztyén ünnepeken bezárkóznak s átaluszszák az ünnepeket. – Annál buzgóbban megünneplik a zsidó ünnepeket.

Pénteken este, a mint megpillantják Jeruzsálem felől az első csillag föltünését, letesznek minden munkát a kezükből, s azonnal meggyul a gyertya minden ház ablakában s késő estig hallhatni ott a zsidó vecsernyét.

A szombat minden óráit oly szigorúan szentelik meg, a mint azt a 4-ik parancsolat betűi követelik. Minden ház belsejében, a szomszédok látásától jól elrejtve, egy kis sekrestyeszerű fülke van építve, kelet felé s függönynyel elválasztva. Abban imádkoznak.

A tisztelet külalakja azonos az izmaelitákéval: megövedzés a kendővel, a könyökszíj, tefillim, a hajlongások, az ima mormogása közben.

Énekeiket Pécsi Simon, híres erdélyi fejedelmi cancellár, a magyar zsidó vallás alapítója fordította zsidóból. Van egy zsolozsmájuk, melyet menydörgés alkalmával énekelnek, mikor minden ablakot kinyitnak:

Nagyobb ünnepélyeik megülése valamelyik társuk házánál tartatik meg; az a ház a zsinagóga.

Egy közülök a felszentelt rabbi. De az gyakran változik, hogy a keresztyének meg ne tudhassák, melyik az?

A legutolsó főrabbijok volt Csukor Mihály. A rabbi fizetése a baromfiak megöléseért járó schachter-díj. Annak a szakállát soha levágni nem szabad.

Várják az igaz Messiás eljövetelét, az itélet napját, mikor minden hitetlen elpusztul a föld szinéről, egyedül a zsidók vonulnak be a Messiás élén az igért Kanahanba.

E törvénykönyvüket, mint az izraeliták a frigyláda thoráját, őrzik, s annak hollétét el nem árulják. -227-

Hitök több babonával és balhiedelemmel van keverve a legvakbuzgóbb thalmudistáénál is. Még a zsidó szertartásokat is túlhajtják. A gyülölet, melylyel más felekezetek iránt viseltetnek, az elfojtott boszú, megannyi ok testi-lelki elsatnyulásra, társadalmi megsemmisülésre.

Könyveiket keresztyén kezébe nem adják, de tartalmát elmondják minden kérdezősködőnek.

Házassági szertartásaik ugyanazok, a mik a zsidókéi. Az új asszony haját lenyirják. A keresztyén pap előtt kötött házasságot nem tartják érvényesnek. Izraelitákkal összeházasodnak s ezt nem jelentik be. Ha keresztyén akar közéjük házasodni, annak előbb át kell térni, s nehéz próbaévet kiállani. Elsőben esküt tenni le, hogy a megtudott titkokat el nem árulja, megtagadni apját, anyját és a Krisztust.

Bőjtjük erősebb még a zsidókénál is. A szerdát megbőjtölik a rossz lelkek hatalmának megtörése végett. Pénteken nem fésülködnek. A szemetet napkelet felé nem szórják, mert arra van Jeruzsálem.

Legnagyobb védelmük az átkozódás. Csak hitük háborgatóit szokták megátkozni s az ilyen átkok teljesüléséről csodálatos legendáik vannak.

Ugyanott a 47. számban Ferencz József (jelenleg az egyistenvallók főfelügyelője) észrevételei a fentebbiekre, ki azt az állítást czáfolva, mintha a magyar zsidóskodás az egyistenvallás kifolyása volna, idézi a magyar zsidóknak azt a zsoltárát, mely a pápistákat, kálvinistákat, lutheránusokat mind tévelygőknek hirdetve, majd az egyistenvallókra tér s így nyilatkozik róluk:

A «magyar zsidókkal» csaknem azonos felekezet a német «hetedik nap szentjei»-nek sectája. Ezek azonban európai hazájukban nem állták ki az üldöztetést s kivándoroltak Amerikába -228- s ott az «Ephrata» telepét alapították meg, Lancaster város közelében. Építkezésük most is olyan, mint a sváboké. Tökéletes kommunisták. És vegetarianusok. Minden edényük fából van. Fegyvert viselniök, vért ontaniok nem szabad. Hanem azért mégis, mikor a szabadságharcz kitört Észak-Amerikában, a hetedik nap szentjei is meghozták a maguk áldozatát a közös haza és közös szabadság oltárára. Beálltak betegápolóknak. S a kórházi ragályban százötvennek az élete esett közülök áldozatul.

A nap egyenlő felosztása télen nyáron, az Ében Häezer parancsai az idegen nők iránt; a brachot imái; – a «minhaolan veadhaolam» köszöntése, az ételek megválogatása iránt felvilágosítást ad a Schulchan Aruch. (Németül megjelent Hamburgban 1837.)

Servet megégettetését, Blandrata halálát, Dávid üldöztetését megtaláljuk az Unitárius Kis Tükörben, írta Ferencz József. Ugyanaz általában igen világos képet nyujt az unitarismus multjáról és állásáról a magyar hazában, kiknek hitrokonaik nagyobbrészt angolok (Nagy-Brittaniában és Amerikában). A lengyel hitrokonok elenyésztek.

Ez a neve a Schulchan Aruch szerint az olyan hatalmasnak, a ki az Isten népe fölött kegyetlenkedik.

Költői mondakörbe átvágó történeti hagyomány. Pécsi S. volt az a hirhedett erdélyi kanczellár, ki a zsidó vallást az erdélyi magyarság közé behozta s bámulatos sikerrel elterjesztette, míg aztán erőhatalommal meg nem akadályozták benne. Eszter a nagyváradi főrabbi szép leánya, kibe Pécsi beleszeretett, -229- s hogy elvehesse, zsidóvá lett. A népmonda egész prófétai alakot csinált a szép zsidónőből, kinek csaknem sikerült egy új zsidóországot megalapítani Európa közepén.

(Saját uti jegyzeteim és Orbán B. monographiája nyomán.) A tordai hasadékot némelyek vegytani alkotásnak vélik. Én Hunfalvy Jánost fogadtam el tekintélynek (a saját szemléletem megerősítésére), ki azt vulkáni alkotásnak nevezi. Magyarország és Erdély. II. szakasz.

A kialkudás Mogával. «1848-ban Moga József vezetése alatt levő 10,000 főt számláló oláh tábor vette körül a helységet… Küldöttség ment a vezérhez… a feltételeket: – tizenhat darab vágó marha, stb. – teljesítették: – további kártétel nélkül eltávozott».

(Haynald érsek fedezte fel a tordai hasadékban tett füvészi tanulmányozása alkalmából.)

Az a mesés bálványkép, mely a templariusok kiírtásában szerepelt. Rájuk fogták a kormányok, a kik kincseiket el akarták venni, hogy ezt a faragott képet imádták a Krisztus helyett. -230-

«E napon kétszer volt alkalmunk az alvó természetnek felébredését látni, a Keresztes mezőn már végig lebegtek a nap elősugarai: s Toroczkón másodszor látták a nap sugarait a Székelykő tető-ormán kigyulladni».

Ava Saxa, vagy Afva Saxa, meredek bércz, Finnország uleaborgi kerületében, Tornea várossal szemben a tengerparton, a melynek ormáról junius közepén kétszer látni a napot lemenni és felkelni naponként.

E közlemények adatai az 1850-ben megjelent, de rögtön elkobzott «Das Schwarze Buch»-nak nálam meglevő példányából vannak merítve. E mű szerzője, mint tudva van, az akkori alsó-fehérmegyei főispán, s jelenlegi országos képviselő, báró Kemény István, ki az adatokat a leghitelesebb szemtanúk nyomán állította össze.

Ez iszonyúságok hirére, s hogy az enyedi menekültek közül több százan az erdőkön rejtőznek, az éhhalállal és megfagyással küzdve az én vezérletem alatt kirendeltek Tordáról tizenhárom lovast, két honvéd szakaszt, s nehány aranyosszéki nemzetőrt, kikhez még négy úrlovas csatlakozott, Paget János (angol születésű), báró Wesselényi Ferencz, Szilvási Miklós és gróf Toldy Lajos.

Felvincztől Enyedig már minden lépten-nyomon találkoztunk menekülők hulláival az utczán, a miket a hollók, farkasok és kóbor-ebek marczangoltak.

Előcsapatunk, mely tíz lovasból és husz honvédból állt, hirtelen egy jól fegyverzett oláh seregre bukkant, mely épen Thoroczkó -231- elpusztítására indult. Pereczi százados Szilvásival és a tíz lovassal minden tétovázás nélkül közéjük rohant s szerteszét verte őket.

Ezzel beszállásoltuk magunkat Enyedbe, én az embereimet az erdőkre küldém a menekülőket összeszedni.

Leírhatatlan jelenetei a kitörő örömnek és kétségbeesésnek. Itt egy elveszettnek hitt szorítá kebléhez gyermekeit, amott egy megmentett leánykát adtak vissza szerető anyjának; míg a kik nem találták az övéiket a megmentettek között, csak sirtak, de nem mertek utánok tudakozódni, attól félve, hogy halálhiröket kapják válaszul.

A megmentetteket, kik maguk nem mehettek, hetven szekérre ültetve, korán reggel megindultunk Vincz felé. Itt a lesben álló oláhok megrohanták előcsapatunkat. Benn Vinczben hadrendben felállított sereget találtunk, míg több oldalról vágtató lovasok közelítettek felénk.

Itt a Fekete Könyv szerzője szemtanui élethűséggel írja le a kis védő csapat bámulatos hősi küzdelmét, melyben kitüntették magukat Pereczi százados és Paget a lovasok élén; a honvédség buzdításában pedig Dobozi és Bánó Miklós (később országgyűlési képviselő s a mostani képviselőház alelnökének testvére) és Anasztázi (olasz) őrmester. Az egész menekvő csapat szekérsorával sikerült a fegyveres ellentáboron keresztültörniök.

Itt esett el egy lovas őrmester, ki nagyon messze bevágott az ellencsapat közé, lövéstől találva.

Egyik megelőzött évben (1846-ban) hirhedetté lett alak. Szép fiatal nejét megölte gyermekei nevelőnője iránti bünös szenvedélyből. (Egykoru hírlapok.)

A magunk fajából való renegátok. (U. o. 228. lap.) Mindig voltak árulók, a kik jóltevőik iránt voltak épen a legkegyetlenebbek. Ez az emberi szellem éjoldala.

A «Kő» szorosában végbement harczok. Le vannak írva Orbán Balázs «Székelyföld» művében.

«Cress lovasok». Eredetileg dragonyosok voltak. A magyar kormány által mellvérttel láttattak el. Fekete egyenruhájuk volt, sisakjuk taraján fekete tollazat. Legutoljára Szegeden találkoztam csapatjukkal 1849. év julius végén. (S. j.)

Hatvani egy támadás visszaverésére egy félszázad «halálfőst» küldvén ki, azt az oláhok körülvették és elfogták.

Midőn körülfogva mindenfelől, a küzdés lehetetlen volt, a «halálfejesek», felszólításra, egyik a másikat szúrták le; nekik nem volt szabad fogságra esniök.

Székelyvár leirása. (U. o. 220.) Még áll belőle egy toronyfal; valaha erdő is volt körülötte, de azt kiirtották.

«Az ágyúk a gőz- és vízgépek csőiből voltak csinálva, a miket a bányákból elhoztak».

«Az oláhok a város körül a gyümölcsösök és kalangyák közé megbujva várták az éjt, hogy annak leple alatt végrehajtsák népgyilkoló szándékukat, melyet Szent-Györgyön oly rémes előzmények között kezdettek meg. Toroczkó helyzete a legválságosabb volt, mert a város minden oldalra szolgáló utczái minden irányban nyitva és a sokoldalú megtámadásnak kitéve, mely ellen nemzetőreink sokfelé felosztott csapatja alig védhette volna: azért azon cselt használták, hogy vagy 40-en egybeszedve a nemzetőrség és az iskola dobjait, a Székelykő felől nyitva levő oldalon észrevétlenül kilopództak s a Székelykő oldalára felmászva, ott egyszerre elkezdtek iszonyatosan dobolni, lövöldözni s roppant kiabálás közt a városba bevonulni.

Az oláhok félénkebb része már a hegyek visszhangja által sokszorozott lövöldözés és dobszóra megfutott, kik hátramaradtak, a 3000 aranyosszéki nemzetőr megérkeztének hirére -234- eszeveszetten futottak szét, s Toroczkó meg volt mentve; többé háborgatni nem is merték.

A sziklába fúrt ágyúkat magam is láttam s azt a székely menyecskét is, a ki megtette fogadásból, hogy mikor egy ilyen ágyút el akartak sütni a népünnep alkalmával, egy laskanyújtó deszkát tett az ágyúlyukra s arra ráült, s úgy lövette fel magát a levegőbe. Semmi baja se történt.

«Külföldön – a Vojvodinában». A Bácska és a Bánát azon időkben külön koronaországgá volt alakítva «Szerb vajdaság» czím alatt. (S. j.)

Hogy az unitáriusok nem keresztyének és így polgárjogokkal nem birnak. Ezt azokban az időkben még nevezetes magyar jogtudósok is így állították. Kútforrást nem akarunk nevezni. «1848-ban a pozsonyi országgyűlésen az unitárius vallás törvényesen bevett vallásnak nyilváníttatott». De az örömérzést csakhamar elfojtotta a nemzet leveretése. A szomorú emlékű 50-es évek kormánya különösen a protestáns egyházak és iskolák ellen indított hadjáratot. Az unitárius egyház önkormányzási joga nyilván megtagadtatott. 1851-ben elhalván a püspöke, ennek a székét ujra betölteni meg nem engedtetett».

A nyereség legnagyobb részét bűntársai tulajdonították el. (Der neue Pitaval XXXV. kötet 8. l.) A távolabb eső bűnrészesek menekültek.

«E bűnper ellenesei nemcsak a magas üzleti és pénzügyi világból, hanem egy bizonyos politikai és vallásos pártárnyalat tagjaiból is állottak… Összeköttetésbe hozatott ez bizonyos nemszabadelvű, magasrangú urak állítólagos cselszövényeivel».

A hadsereg későn kapta meg a vágómarha-szállítmányt, akkor már nem volt rá szükség, ujra el kellett adni, ezen vesztett a kincstár 1 millió 330 ezer forintot. Hogy a további szállítás alól megváltsa magát, kárpótlást fizetett a szállítóknak 650 ezer forintot.

A gabonaszállítmány. «Egy harmada jó volt a gabonának, két harmada rossz; a gabonába kevert föld, szemét s egyéb használhatlan czikkekért 327 ezer forintot fizetett a kincstár».

A csinvatügy, a devisekkel és államkötvényekkel való üzlet. (U. o. 74. és a következő lapokon.) A 84. és 85. lapok kiderítik, hogy az illetők a kincstár számára külföldön eladott államkötvényeket 4¾–5 százalékkal számították be az akkori tőzsdei árfolyamon alul. -236-

A versenytársak kijátszása a mellékszobában leskelődők értesítése által. (U. o. 13. lap.) A szerződést visszakeletezték.

(«Der Krieg in Italien, 1859. Nach den Feldacten, und anderen authentischen Quellen bearbeitet durch das K. K. Generalstabs-Bureau für Kriegsgeschichte». II. köt. 240. lap.)

A Leiningen lovasdandár elébb Madeletól Ceresara felé, onnan megint tovább egész Goitoig visszafelé halad – «a viszonyok egészen hamis felfogása miatt, igazolhatlan módon elhagyta a csatatért».

«A Zedtwitz hadosztály egészen eltünt előlem: reggel óta Goito felé tartván, minden jelentéstétel nélkül». Wimpffen tábornagy jelentése.

«A franczia granátok oly messzire hordtak, hogy a Monte Scaláról a cziprusok halma mellől a 3000 lépésnyi távolban fekvő solferinoi váracsot is elérték».

«A Zichy lovasdandár 9. számú lovassági ütege rohamban közeledett egész 800 lépésnyire az ellenséghez; de alig csatolták le az ágyúkat, abban a pillanatban három ágyúja le volt szerelve a franczia lövegek által s a negyediknek minden lova megölve… Délre mind a két ütege a lovas dandárnak harczképtelenné lett».

A vontcsövű ágyú, a mit III. Napoleon legelőször mutatott be az 1859-diki olaszországi hadjáratban, egészen új szerkezetű -237- hadi gép volt akkor. Először lett vele megpróbálva a hatás, melyet szétrobbanó golyókat egyenesen lövő ágyúk szórnak az ellenség közé. Odáig csak vető mozsarak és congrév röppentyűk alkalmaztattak haubiczok és gránátok szórására, miknek a légben kellett elpattanniok, hogy darabjaikat, vagy shrappnel-golyóikat felülről szórják az ellenségre. Az ágyúcsőből kilőtt golyó pedig ott durran el, a hol a földre leesik. S tartalmát mind előre szórja. Ez tette egyenlőtlenné a harczot az 59-diki hadjáratban. Egy bécsi polgár 1000 forint jutalmat tüzött ki annak a hadcsapatnak, a melyik a legelső vontcsövű ágyút elfoglalja; s mikor egyet elvettek Magentánál, azt fellobogózva, koszorúkkal elhalmozva vitték Bécs városa utczáin végig, mint valami világhírű csodát. Tizenegy évvel későbben aztán Sedánnál az öntött aczélágyúk a franczia vontcsövűek ellenében ugyanazt a lezúzó hatást gyakorolták.

Egyik hivatalos kimutatás szerint az ütközetben csupán az osztrák részéről 22 ezer ember veszett el: nem mind halott, de harczképtelenné lett sebesült.

Nem, mert a szállítók úgy elkéstek vele, hogy a hadsereg számára felhajtott gulyák a solferinoi ütközet után érkeztek meg az olasz harcz színhelyére. Azokat Oláhországban vásárolták össze. S minthogy a hadjárat alatt minden katonának egy font hus volt utalványozva (ha lett volna miből), az ütközet után pedig a húsilletmény le lett szállítva ⅓ rész fontra, s a katona azt is tetszése szerint ott vásárolhatta, a hol tetszett, tehát magán-mészárosoktól; a szállított gulyák pedig egyúttal a keleti marhavészt is magukkal hozták: azért kellett iszonyú kárpótlást fizetni a szállítóknak. Az állam fizette a kárpótlást; nem a szállítók.

A csapatok vetélkedtek a hősiességben, s a tusa oly elkeseredéssel folyt, hogy a cziprusok halma és Monte Cernal körül a katonák, mikor ellőtték a töltényeiket, kövekkel hajigáltak az ellenségre.

«Az ostromlók egész halálmegvetéssel zárt hadsorokban rohantak fel a meredélyen, megostromolták azt, kiverték az ellenséget a Madonna della Scoperta épületeiből, a nélkül, hogy egyetlen lövést tettek volna».

U. o. 340. lap és másutt a harczolókat szétválasztó vihar. (348. lapon) «A vihar oly záportömeget ontott alá, s oly porfellegeket kavart fel, hogy a csapatok nem láthatták egymást». A szemközt vágó porfelleg miatt lehetetlen volt a mi csapatainknak a lövés. Ellenben az olaszokra meg az a kedvezőtlen ellenhatása volt a zivatarnak, hogy nem vették észre, mikor egy egész dandár az osztrák seregből az általuk megszállt város alatt elvonult. Egy franczia afrikai lovas vadász-zászlóalj két magyar huszárcsapat közé rohanva, a zivatar zürzavarában, összekaszaboltatott.

«Két hadsereg folytatja a harczot a sötétben». Benedek altábornagy és az olasz hadsereg közt folyt ez a harcz az éj sötétében, s a felhőszakadás közepett. Az égő város: Mentone.

A hivatalos jelentés az ezen ütközetben «eltüntek» számát hatezerre teszi. Miután azt is kideríti, hogy a francziák a Minción átvonuló osztrák sereget nem üldözhették a vihar miatt: az eltévedésnek ez a legvalószinűbb magyarázata; a mit különben az eseményekben résztvett magyar legionariusok is megerősítenek. -239-

III. Napoleon szándéka az volt, hogy mikor a franczia seregek Velenczébe bevonulnak, ugyanakkor a magyar legionariusok a dalmát parton át franczia segédcsapatokkal Magyarországra betörjenek. Gondja volt rá, hogy a gyalogság magyar egyenruhát kapjon. A szándék komoly volt. Poroszország tiltakozása hiusítá azt meg. A mint egy reggelen egy szekéren porosz egyenruhás főtisztek jelentek meg a főhadiszálláson: másnap el volt határozva a háború befejezése.

Az alelnök, ki az ügyet vezette, a tárgyalás negyedik napján megbetegedett. (U. o. 98. lap.) Valamennyi biró és a közvádló egészsége láthatólag meg volt támadva. (U. o.) Rövid időköz alatt két biró meghalt; talán a tárgyalások következtében.

A főállamügyészt névtelen fenyegető levelekkel s infámis sértegetésekkel akarták visszariasztani.

Az ilyen esetekről a jelenvolt kortársak tanuskodnak. Még pedig horvát zászlóaljak voltak, melyek azt mondták, hogy «ma nem».

Az ötvenes évek kormányzati rendszeréhez tartozott a belebbezés; politikai capacitásokat, a kiknek befolyásától félni lehetett, a fővárosból hazaküldözték falura, szülötteföldükre. Még fontosabb egyéniségeket pedig megtelepítettek egy-egy nyugodalmas morva vagy cseh provincialis kis városba, s annyit adtak nekik, hogy éhen ne haljanak; így tettek egy kitünő regényirónkkal, ki mint hirlapiró is híres nevezetesség volt. Azt elküldték egy olyan kis cseh városkába, a hol saját szavaiként, már délben félegykor minden ember «wints wol gespajzt czu haben»-nel köszönti egymást az utczán.

Fel kell még jegyeznem, hogy ezt a regényemet egyidejüleg közölte egy bécsi lap is németül. Mikor aztán vége felé a hadjárat alatti visszaélések themájára került a sor, egyszerre csak abbahagyta a szerkesztő a közlést, azzal az indokolással, hogy ezek a dolgok a cislajtáni közönséget nem érdeklik. És így csakugyan szaván lett fogva a regénykötet alczime: «Egy történet, melynek soha sincsen vége.»

Lábjegyzetek.

1) Boz Dickensnek akkor megjelent regénye: «A mi közös barátunk».

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

20	a özös asztalra	a közös asztalra
27	Igazi szé ely volt	Igazi székely volt
28	kérün neki	kérünk neki
29	görcsö mutatóujjával	görcsös mutatóujjával
38	Onnek a házában	Önnek a házában
38	megszabaulni ettől	megszabadulni ettől
40	On megkapta	Ön megkapta
40	Onnek derék	Önnek derék
42	On borzasztó	Ön borzasztó
43	On nekem	Ön nekem
47	okira elszámlálja	okirat elszámlálja
60	eryptografiai kulcsát	cryptografiai kulcsát
68	sugárbűvköre megvil gítá	sugárbűvköre megvilágítá
80	Znóbia nem szólt	Zenóbia nem szólt
80	hangon felelelt:	hangon felelt:
81	visszatért lélekjelentéte	visszatért lélekjelenléte
83	dicsőséges harczj ték	dicsőséges harczjáték
86	golyórongálta cs kója	golyórongálta csákója
100	En már minden	Én már minden
102	«Szaladj, frátye!	«Szaladj, frátye!»
116	Janku tábor t	Janku táborát
119	A mit m sok	A mit mások
127	mint a b ntalmak	mint a bántalmak
136	megcsó olta a homlokát	megcsókolta a homlokát
139	földesúrnak az a szo ása	földesúrnak az a szokása
141	hullámzot előre	hullámzott előre
144	Olj meg gyorsan	Ölj meg gyorsan
148	szobáj ba vezette	szobájába vezette
149	Szekelykő tetején	Székelykő tetején
154	s ámot tudott adni	számot tudott adni
169	On nagyon	Ön nagyon
170	Mi irtál	Mit irtál
176	Osszetartanak	Összetartanak
205	Rút tekintetete	Rút tekintete
206	XXXV	XXXVI.
214	Osszemarkolta az	Összemarkolta az
217	pedig vir gzik	pedig virágzik
222	házasség érvénytelen	házasság érvénytelen
222	vagy nehézkóros.	vagy nehézkóros.»

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY AZ ISTEN (2. RÉSZ) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.