The Project Gutenberg eBook of Századunk magyar irodalma képekben by Sándor Endrődi

Szinte félve ajánlom neked ezt a könyvet, mely nem szakmunka, csak olyan olvasmányféle. Most, a végzett munka után, ezer aggodalom fog el: azzá lett-é ez a könyv, aminek gondoltam, terveztem?

Eredeti czélom az volt vele, hogy átlelkesítsem az irodalomtörténet száraz anyagát s könnyed, vonzó formákban dolgozzam fel a benne rejlő tartalmat. Nem a tudós világ, hanem a nagy közönség, – főkép a serdülőifjuság meg a nők számára.

Ugy láttam, hogy ezen a téren eddigelé vajmi kevés történt, holott a természettudományi s történelmi társulatok a magok pompás kiadásaival már régóta eredményesen VIII. működnek ily irányban. Sőt ez utóbbi társulatnak egy alkalommal a Kisfaludy-társaság is segítségére jött, midőn a magyar nemzet népszerüen megirandó történelmére pályadíjat tüzött ki és Varga Ottó könyvét megkoszoruzta. Tudtommal azonban az irodalomtörténet népszerüsítésére eddig még nem gondolt.

Egyetlen művet ismerek, melyet irója ugyanezzel a czélzattal irt és adott ki: Jámbor Pál két kötetes irodalomtörténetét. De talán ez tulságosan is tárczaszerű, nagyon is pongyola és sok tekintetben teljesen felszines. Az idő régen tulszárnyalta. Azóta az anyag is felszaporodott, megváltoztak az igények, és, hála Isten, mássá lett az izlés.

Az Athenaeum, mely már évtizedek óta minden irányban nagy buzgalommal szolgálja nemzeti irodalmunk ügyét, ujabban a párisi kiállításra szánt franczia nyelvű kiadványai közé két kompendiumot vett tervbe: egy népszerüen megirandó Magyarok Történetét s egy magyar irodalom-történetet. Ez IX. utóbbiból a Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig terjedő korszak megirásával engem bizott meg.

Midőn a munkát elvállaltam, tudtam, hogy nem közönséges feladatra vállalkozom. A kor, melynek irodalmi mozgalmait rajzolnom kellett, nagy darab történet s a rendelkezésemre álló tér aránylag csekély volt. Mily bonyodalmas társadalmi és politikai viszonyok! a lángelmék és tehetségek mennyi küzdelme! mily sokféleség, mennyi részlet mindenütt! Szinte féltem, hogy az adott keretek közt össze fog szükülni és zsugorodni a kép, mely a valóságban hatalmas és nagyszabású.

Ezer aggodalommal kezdtem a munkához, de nem hiányzott a kedvem se hozzá. Bizakodva, csüggedve haladtam előre. Ugy akartam megirni, ahogy szeretetem érezte és látta a dolgokat. Szines vázlatokban próbáltam megrögzíteni egy-egy irónk arczképét, – inkább működésének egészét láttatva s jelentőségét szemléltetve, mintsem kiterjeszkedve X. apróbb részletekre. Bizonyos méretek és arányok szigorú megtartása is nehezítette a dolgomat. Nem az szerzett gondot: mit irjak meg? inkább az: mit hagyjak el?

Ami végül a formát illeti: nem irányított más, mint a saját egyéni izlésem. Ez lehet gyarló, kevésbbé kimívelt, szükkörű, – talán ingatag és bizonyára tökéletlen, – de én jóhiszemünek tartom s úgy érzem, bizonyos elvek és meggyőződések, melyek az igazságot kivánják szolgálni, nem hiányoznak belőle.

Minden jóakaratú vesződségem daczára azonban végzett munkámat nem tartom egyébnek egyszerű kisérletnél. Hibáit, hézagosságát, sokféle gyarlóságait magam érzem legjobban. De talán mégsem dolgoztam egészen haszontalanul. Az a remény hiteget, hogy valaki más, erősebb, rátermettebb tehetség, kedvet kap e kisérlet után jobban megcsinálni azt, amit én nem tudtam jobban.

Még egy felvilágosítással tartozom. Könyvemnek nagyobb a czime mint a tartalma. XI. Ez azért történt, mert ha munkámat a nagy közönség, kinek voltaképpen szántam, jó szivvel fogadja: szándékom hasonló modorban megirni az előző részt, Kazinczy föllépésétől Kisfaludy Károlyig s a befejező részt, a kiegyezéstől napjainkig.

Ám a holnap Isten kezében van, szintúgy a jövő titka: hogyan fogadják könyvemet? De te, tisztelt barátom, ki a magyar irodalom-történet egyik legmélyebben szántó munkása vagy s a nemzeti kultura szolgálatában dicsőséggel futottad meg eddigi pályádat, – te, barátom, fogadd szivesen, mert igaz szeretettel nyujtom neked és fogadd elnézéssel, mert nem kiván több lenni, mint egy levél koszorud árnyékában.

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ

MÁSODIK RÉSZ

HARMADIK RÉSZ

ELSŐ RÉSZ

I
SZÉCHENYI ÉS KORA
1791–1860

Az a félszázad, mely a magyar irodalom legujabb korát alkotja, fölér egy uj honfoglalás dicsőségével. Százados mulasztásokat kell helyrepótolnia a századokon keresztül bénaságra kárhoztatott magyarnak. Minden tengett, minden poshadt. A közszellemnek oly félelmes aléltsága volt mindenütt észlelhető, hogy szinte lehetetlenségnek tetszett a fölocsúdás ebből az iszonyú lethargiából. Egykorú irók vallomásai szerint: oly idők voltak ezek, midőn a rosszak bátran követhettek el minden gonoszságot s a jók jóformán nem tehettek semmi jót. A nemzet szomoru kicsinységek közt forogván, semmi nagyobbra nem törekedhetett. A hatalom roppant súlya -2- letördelte vágyai és akarata szárnyait s a félelem, mely minden nagynak és felségesnek születését akadályozza, csak földszint másztatta a lélek tehetségeit.

A bécsi nemzetellenes kormány valóban minden lehetőt elkövetett arra, hogy a magyar nemzetet anyagi értelemben: végkép talpa alá szegje és politikai értelemben végkép megsemmisitse. Egy óriási parforce-vadászat volt ez, melyben a nemes vad – az agyon marczangolt magyar – ezer sebtől vérzett s végül aléltan leroskadt. A mívelt világ haladásától messze elmaradva, nemzeti voltából és erejéből teljesen kiforgatva, jogaiban és szabadságában megcsufolva, avult és fentartó erő nélküli intézményei közepett, nyomorún vérzett és tehetetlenül. Mentsvárnak jóformán csak az irodalom maradt, – de boldog Isten! minő irodalom! Tehetett-e mást, mint dadoghatott ez a nyelv, melyet az előkelők megvetettek, a nemesség nem használt s maguknak az iróknak legnagyobb része is csak félve és tapogatózva kezelt. Az ugynevezett míveltebb és tanultabb körökben (mily bitang és hazafiatlan -3- ez a két szó azokban az időkben!) a latin, franczia, meg a német beszéd járta.

Valóban, nem lehet e kort eléggé sötéten szinezni. Mindenki belenyugodott a közélet e sivárságába; senki sem hitt jobb napokban. Itt-ott fölhangzottak ugyan a meddő panaszok, itt-ott buslakodtak és elméláztak az emberek, de mindez nem változtatott semmit a dolgok folyásán. Sohasem volt alkalmasabb idő arra, hogy odafent Bécsben, a hol az alkotmányos Magyarország beolvasztásának gondolatáról egyáltalán nem tudtak lemondani, mindent megpróbáljanak és mindent merjenek.

És mertek is. Úgy látszott, többé nem kellett félni semmitől. A koronákat ingató forradalmak, az európai népháborúk lezajlottak; a reakczió mindenütt diadalát ünnepelte. Metternich összeszorító, fojtogató és erkölcstelen politikájának többé semmi sem állott utjában. A szabad társulást, szabad szót és gondolatot kémek és könyvvizsgálók nyomták el; az alkotmányos jogokat gyülölködő erőszak tette tönkre, – a vagyont mesterségesen előidézett devalvácziók. Mi kellett -4- még egyéb, hogy vakmerőn elszánják magukat a végsőre is: országgyülés hozzájárulása nélkül, udvari parancscsal szedni be az önkényüleg fölemelt adót s szedni az ujonczokat?

A nemzeti sülyedés e mélységei felett komor gondolatokba és sötét látományokba merülve állt egy ismeretlen fiatal ember: gróf Széchenyi István. Hangulataira és érzelmeire költő, a szó legjava értelmében; akaratára nézve maga a törhetetlen elszántság: ujjáalkotni pusztuló hazáját; – egészében véve pedig a magáról megfeledkezett nemzet eleven lelkiismerete. Igen. Ez a nagy és büszke szellem, mintha merész és rengetegekbe vesző utjait a gondviselés jelölte volna ki, maga szenvedte át nemzete minden nyomoruságát, de ugyanekkor, felséges vizióiban, átérezte annak minden erejét is. Az előkelően tétlen élet s az erkölcsi léhaságok utjáról – lelkében végtelen ürt érezvén – hamar letért s a nagy elhatározások himnuszával fordult istenéhez: »Hatalmas birája a földnek, a megfoghatatlan mindenségnek, a ki előtt bámulattal és imádással leborulok és csak gyöngeségemnek, -5- aggódva dobogó szivemnek vagyok tudatában: hagyj az erény, a tökéletesedés felé jutnom! Add nekem a benső vigaszt és a lélek csöndes békéjét, mely nélkül az ember a te szemlélésedben nem élhet, erősitsd meg gondolkozó tehetségemet, hogy tiszta képzelő erő által hozzád fölemelkedjem, jóságodat és nagyságodat megismerjem és létemnek indokát felfogjam. Tisztitsd kedélyemet előitéletektől és töltsd meg szivemet határtalan odaadással és szeretettel az összes emberiség iránt! Vonj te magad fátyolt lefolyt életemre s hagyj kalandjaimból, hibáimból és vétkeimből tisztulva uj életet kezdenem!« Hát imádkozott-e ember valaha meghatóbban? – Szinte ideges, emésztő lázzal fordult nem ismert, csak sejtett hivatásának ideáljaihoz. Szivét mélységes fájdalmak szaggatták, agyát égető kételyek dúlták, – sokáig tusakodott, tétovázott, de mindig figyelt. A gondolatok és eszmék világánál kereste az igazság ösvényét s lelkével ráhajolt a mélységekre, melyek a jövőt takarták. Hallgatódzott. Hátha ott, valahol az árnyban, az ismeretlenben, a biztató életnek valamely zaját hallaná! -6-

És meghallotta. Úgy rémlett, mintha a történeti szellem, a vérig sebzett nemzeti önérzet megmozdult volna az emberekben. Tolongás támadt. Eleinte csak a nemesi udvarházakban, keresztelők, lakodalmak alkalmával, majd a vásárokon, azután a vármegye-gyüléseken, végül az egész országban. Metternich önkényes katonaállitási és adószedési rendeletei megtették a maguk hatását. Hazafias szózatok hangzottak el. Lelkes jelenetek játszódtak le mindenfelé a zöld asztaloknál. Tizenöt megye bátran és határozottan ellene szegült az alkotmánytipró merényleteknek és törvénytelenségeknek. S hiába akarta a bécsi kormány hűtlenségi perbe fogatni őket. A királyi ügyigazgató, kinek becsületes magyar neve Németh volt, nem talált olyan paragrafust, melynek alapján elitélhette volna a törvényes lázadókat. Felküldte hát a felsőbb parancsra mégis elkészitett periratokat úgy, hogy az idézendő törvényczikkek helyét üresen hagyta. S mikor ezért Ferencz, magyar király, a ki különben magyarul egy szót sem tudott, ad audiendum verbum regium maga elé idéztette, a fejedelmi dorgálásra nyugodt lelkiismerettel -7- válaszolta: »Tudom, hogy felséged kezében van az életem, de hazám joga s királyom becsülete drágább előttem az életnél.«

Ez az idők jele volt. Az emberek a rendkivüli nyomás következtében elvesztették türelmüket. A letepert óriás megmozdult s kényelmetlen helyzetében az – öklei után nézett. Többé nem zokszó sirt fel ajkán, hanem a harag hangjai: Hát ezt kapjuk hűségünkért, áldozatainkért?… Ugyanekkor valami más zaj is volt hallható, mely bátoritólag vegyült a politikai élet küzdelmeibe. Az irodalom egy-egy kiváló jelese mélyen átérezte kora nyomoruságait s érczes, erős hangokban fejezte ki a közérzést. Berzsenyinél »vértorral« akar »uj világot alkotni« Szilágyi haragja; Kölcsey lantján egy csodaszép Himnuszban nemzeti imává lágyul a honfi-bú s több költőnk – közöttük a dicső Vörösmarty – lelkes hexaméterekben robogtatja fel a hajdani nagyság diadalmas hőseit.

Széchenyi nagy lelke jól hallotta ez örvendetes hangokat, az álmaiból bontakozó nemzet szive dobogását, s a magával vivott harczokban megedződve, -8- mély és hatalmas tekintetét az égről a földre vetve, egész életét, élete minden gondolatát nemzete dicsőségének áldozva, szakadékok és mélységek között megindult az ismeretlen jövendők felé. Töretlen, vad utakon, ormótlan sziklatömbökön igy haladna egy rengeteg arányú, tömérdek lelkü hős, – maga is csoda a csodák között. Lépteitől döng a honi föld, alakjának körvonalai visszaverődnek a hajnalodó felhőkről.

Jól tudta, hogy mindaz, a mit akar, nem történhetik meg egyszerre, sőt lassan fog megtörténni. De meg fog történni. Bizott istenében és magában. Mentől nagyobb s leküzdhetetlennek látszóbb akadályok torlódtak eléje: annál inkább nőtt szivében a tettvágy s agyában a dacz: megbirkózni minden nehézséggel. Utazásai egyikéből visszatérve, borzadozva látta, hogy honfitársai mily ifjak a tapasztalásra s mily vének az energiára. Gyengék, tudatlanok, sőt rosszak, s a mi még rosszabb: úgy rémlett, sejtelmük sincs erről az elaljasodásról. »Ezeket a dicsőség utjára vezetni szinte lehetetlenség!« kiált fel keserüen, de már a másik pillanatban birkózik -9- a – lehetetlenségekkel. Fölsiet a végre összehivott pozsonyi országgyülésre s midőn ott – a követek kerületi ülésén – épp egy fölállítandó magyar nemzeti akadémia tervéről folyt a beszéd, föláll s mint a tettek politikájának embere, csak ennyit mond: »Nekem e helyen ugyan szavam nincs, de ha oly intézet állíttatik, mely a magyar nyelvet kifejti s azzal segiti nemzetünk magyarrá tételét: birtokaim egy esztendei jövedelmét áldozom reá.« S e percztől fogva ott van mindenütt, a hol cselekedni és dolgozni kell. Tizenhatszor fordul meg Angliában, a világipar és politikai szabadság nagy iskolájában s mint nemzetének csakugyan első napszámosa: garmadával hordja haza tapasztalata kincseit, az életrevaló és gyakorlati ideákat. Forradalmat idéz elő az eszmékben, intézményekben, közszellemben, – a gazdaság, ipar, vállalkozások, közlekedés, – az anyagi és erkölcsi fejlődés minden terén. Teremtő szavára uj világ épül a régi romokon, megdől az ősiség, lehull a jobbágyság láncza; a központban s országszerte szellemi gyülhelyek támadnak. Meghonositja, a lóversenyt, megélénkiti a sport -10- minden nemét, – megteremti a magyar társaságot. Közjognak, egyháznak nem vetődik fel oly kérdése, mely első harczosai közt őt ne találja. Mindenhez hozzá szól. Nincs neki nagy és nincs neki kicsiny. Ma azt vitatja, hogy Magyarország és Ausztria vegyesházassága mégsem megvetendő viszony, holnap meg arról beszél: mily illetlen az utazóknak a gőzös fedélzetére pökni, holott épp úgy pökhetnének a Dunába. Ma a conservativek, holnap a szabadelvüek, azután az ultrák közt hirdeti elveit. Oly kápráztató mozgékonyság, hogy szinte zavarnak látszik.

De, mint egyik nagy kortársa, b. Kemény Zsigmond mondja róla: »ki Széchenyi szellemét par force az egyes tények mezején akarja utolérni, úgy jár mint Sziczilia némely kies völgyein a kopók: – elveszti a vad nyomát a virágillat miatt«. Az ő szétáradó, ezer alakú tevékenysége, ez a sok egymást keresztező szövevényes út kivétel nélkül mind egyetlen központi eszméhez, egyetlen igazán nagy czélhoz vezet: dologra fogni a »rozsdáiban elsülyedt« magyart s szellemét kifényesiteni a dicsőséges munka barázdáiban. -11- Végső elemzésében egy felséges, valóban lángelméhez méltó szerep: megmenteni a magyar fajt az emberiség számára s fölemelni szégyene szennyéből a művelt népek sorába. Ime az ő szent hivatása, az ő dicső küldetése, az ő nagy álma, hite és ereje.

Gyakran gondol egy jelenetre. A Pest alatti ronda Duna-parton nagy buzás hajót vontatnak a hosszu sorban befogott lovak. Éktelen kiabálás közt ütlegelik őket előre. Szegény párák! Minden erőlködésük daczára alig tudnak megküzdeni a folyam sodrával, mely vissza-visszarántja őket. Ugyanekkor az otromba gabonás hajó mellett büszkén halad el egy karcsu gőzös, az általa alapitott gőzhajó-társaság hajóiból. Minő ellentét! Az az idétlen jármű ma is csak olyan, mint a milyenen egykor a keresztes hadak szereit szállitották. Hogy küzd a hajtsárok lármája, az ostorok pattogása, az igába fogott gebék erőlködése és nyögése közt! Mennyi zaj, mily rendetlenség, szenvedés s minő csekély eredmény! – Nem a Verbőczy Magyarországa ez? S az a másik, ész és tudomány pompás alkotása, a -12- kapitány egy szavára, a gépész egy érintésére mily diadalmasan szeli a hullámokat! Nem a modern állam jelképe ez? Nem ilyenné kell tenni az uj Magyarországot?

Főmunkái, az egymást gyorsan követő Hitel, Világ, Stadium, együttesen adják meg reformtörekvéseinek hatalmas, mindent felölelő programmját. Egekbe nyuló hármas piramid, – zengi róluk Arany. S valóban óriási távlatot nyitnak a nemzet előtt, rengeteg körképben tárják elébe jövendője panorámáját: a nagy, erős és boldog Magyarországot. Reményt keltenek, önbizalmat, hitet ébresztenek s munkára serkentenek mindenkit. Könyvek, melyekben a holt betük eleven, élő tényekké válnak s az álmok a valóság mezébe kezdenek öltözni. Világosság, mely boldogulásra és halhatatlanságra vezető utakra hinti fényét. Őrszemek, melyek könyesen és tündöklőn virasztanak az egész nemzet fölött s mindig előre néznek. Vakmerőn ragyogó, szabálytalanul nagyszerű általánosságok, melyeknek szines és fénylő árjába szinte belefuladnak a részletek. Lángelméjü szövevények, melyeknek útvesztőiben csak -13- ő tud eligazodni, fennen hirdetvén: »Most van idő csodát mívelni, most vagy soha!« S ime, varázsszavára virulásnak indul a sivatag, villámló tekintetétől fölgyulad a sötétség. A modern Magyarország ez uj hármas könyvében: ott lángol az ő teremtő lelke igazán, abban hangzik el ezernyi mondanivalója, mely ezernyi tett rugója lesz.

S mindazt, a mit szükségesnek és jónak talál elmondani, nem futólag, czélratörő apró mondatokban, de szinte áradozva, terjengőn mondja el. Nem ér rá röviden irni. E korszakalkotó iratokat külsőleg széles és nagy vonalakban ömlő, rohanó és gyakran kicsapkodó stil jellemzi, mintha irójuk vivódó lelkének, teremtő és döntő gondolatainak erős nyomása hullámoztatná. Valóban, az is hullámoztatja. És mindazok, kiket eszméivel tevékenységre, nagy példájával harczra lelkesit – első sorban az irók – kisebb vagy nagyobb körben, tudatosan vagy öntudatlanul, ebben vagy abban az irányban – mind az ő eszményeit szolgálják. Táborrá verődnek körülötte a hívek, a jók, az igazak. Lelkes és roppant -14- dandárok gyülekeznek zászlója alá s vezérlete alatt megkezdi hóditó hadjáratát a – reform.

A kik itt egyenként, vagy csoportokba foglalva következni fognak, bármily műfajban dolgoznak, bármely irányban hatnak s a szellem bármely fegyverével küzdenek: mind az ő katonája; hősök, kiket a nemzeti kultura eszménye lobogtat s vezet – előre. Az ő teremtő gondolatainak s törekvéseinek ellenállhatatlan ereje nőteti és sokasitja őket egy hatalmas hadsereggé, mely nem pihen meg addig, mig nem diadalmaskodik.

Megkisérlem lelki arczukat szeretettel és hiven rajzolni, bár érzem: erőm valóban nagyon gyenge az ő dicsőségük teljességéhez képest.

II
A MESTER
1788–1830

»Mikor az idők teljessége eljő: leomlik a régi s előáll az uj.« Csakhogy ez a nagy fordulat a mi irodalmunk ujabb korszakában nem történt valami tüneményes hirtelenséggel. Eleinte úgy rémlett, mintha megszakadt volna minden összeköttetésünk a multtal s mindent előlrül és ujra kellett volna kezdenünk. Pedig a hosszú tespedés alatt, az álmok nyirkos levegőjében csak megrozsdásodtak azok a lánczok, melyek az előző korszak törekvéseivel fűztek össze minket. A multban a klasszikai elv volt az irányadó, az eszmény, s nem lévén meg a költői nyelv teljessége: majdnem kizárólagosan a formák mívelésére szoritkozott. Egy-egy erősebb talentum életet -16- lehelt e rideg formákba; a kevésbbé hivatottak bukdácsoltak és legtöbbször el is buktak közöttük.

Mi volt ennek az elvnek a lényege tulajdonképen? Mérsékelt érzéseket mutatni föl válogatott szavakban és csinos, feszes formákban. A művészet ugynevezett antik nyugalma a mi klasszikus költészetünkben jóformán a halált jelentette. Annyira nyugodt volt minden, hogy e nagy nyugalomban szinte megmerevedtek a gondolatok és érzelmek. A pathost, az emelkedettséget, a szónokias meghatottságot még csak elnézték és megbocsátották, de már a nyers szenvedély kitöréseit nem türték meg semmiképpen s még kevésbbé ismerték el a képzelődés merészebb követeléseinek jogosultságát. Igy történt, hogy a holt formákban legtöbbször halott volt maga a költői tartalom, maga a költészet is. Megállapodtunk, megmerevedtünk. Pedig körülöttünk, a nyugateurópai irodalmakban már széltére mindenütt uj áramlat frissitette föl az avatag életet és a lelketlen formákat. A szellemi műhelyekből egészséges életzaj hangzott ki s az agyonkorlátolt -17- egyén visszanyerte korlátlan jogait a költészetben. Poétáink, kik teljes odaadással csüngtek a görög művészet szépségein, maguk is észrevehették volna, hogy izlés dolgában nálunk is valamely átalakulás jelentkezik, mert hiszen éppen azok a műveik tetszettek legjobban, melyekben a mithológiai dagály nem rontotta le a közvetlenséget s melyekben természetes kedély és egyszerűség nyilatkoztak.

Igen, igy volt. Elérkezettnek látszott az az idő, midőn az elvont eszmények kultuszát immár az eleven élet szeretetének kellett felváltania; az idegen szellemű, merev és merevitő klassziczizmust a szabad szárnyalású, termékenyitő – romantikának. Jöjjünk tisztába ezzel az áramlattal, mely hivatva volt a magyar költészetnek uj irányt, uj tartalmat s uj formákat adni. Nem a beteges német romantikáról van szó, mely a középkor lovagtörténeteiből, miszticzizmusából táplálkozott s hatásait már korábban éreztette velünk; sem a franczia romantikáról, mely a borzalmast, a szertelent hajszolta s külső hatásokra törekedett. A valódi magyar romantikát -18- értjük itt, mely nemzeti alapon indult meg, erős nemzeti érzéseket ébresztett s a multak hagyományait is csak azért ápolta, hogy utat törjön velök a jövő számára.

Az uj istennő egy fiatal költőnek, Kisfaludy Károlynak »virágos, csengős szekerén« kissé félénken állitott be a magyar költészet udvarába, de sokkal ifjabb és bájosabb volt, hogysem rögtön ne találták volna kedvesnek és kivánatosnak. Jóformán észrevétlen, játszva hóditotta meg a sziveket. A tavaszt, a szabadságot, lelkesedést hozta magával. Mosolygott és a remény rózsáit dobálta a tétovázók lelkébe. Dalolt és hangja hasonlitott a pacsirtadalhoz. Megjelenése gyöngéd, mozdulatai naivok voltak, de lehetetlen volt meg nem szeretni, mert úgy hitták, hogy a – mienk.

Kisfaludy Károly már természeténél és életviszonyainál fogva is romantikus. Szenvedélyes, nyugtalan, kalandokra hajló vérmérséklet. Képzelődése nem annyira a tétlen álmodozást, mint inkább a harczot, a cselekvést kedveli. Eleven és csapongó. Egyéniségének fővonása az örökös -19- mozgékonyság. Igazi irodalmi agitátor, a ki nagyban egyengeti Széchenyi utjait s törekvéseinek rendkivüli szolgálatokat tesz. Nem nyugszik egy pillanatra sem, de nem hagy nyugtot a magyar közönségnek sem: foglalkoztatja szakadatlanul. A nemzeti szellem ébrentartásának egyik lelkes őre, nélkülözhetetlen eleme. Nemes kovász az alakuló idők erjesztőjében.

Már gyermekkorában történik vele valami olyas, a mi rögtön letereli a járt ösvényekről, korai önképzésre szoktatja s küzdelmekhez edzi. Összevész tanáraival, ott hagyja az iskolát, beleveti magát az életbe. S ebben a pillanatban éppen arra van szükségünk, hogy az – életből lássunk valamit. Katonának áll, részt vesz a franczia háborukban, el is fogják, de vakmerően megszökik s mikor a hadi élettől megvál és e miatt atyjával végkép összevész: ujra fölszedi sátorfáját s külföldre vándorol. Tud egy kissé festeni. Vidáman kóborolja be Olaszországot s az ecsetje után éldegél. Majd visszatér Pestre s tovább festeget, nyomorog. Egyszer aztán előveszi a leleménye: eszébe villan, hogy valamelyik -20- kéziratban heverő szindarabjával próbát lehetne tenni a szinpadon, – csak úgy, kenyérkeresetből. Sor kerül hát a Tatárok Magyarországon czimű szinművére, melyet a közönség előbb Fehérvárott, később a fővárosban osztatlan lelkesedéssel fogad. Mentve van. Megtalálta magát. Most már tudja, mit csináljon.

Ir. Bátyja példája is ösztönzi. Mért ne arathatna ő is igazi sikereket, a ki a tapasztalatok és élemények egész kincses tárát birja lelkében? Van kedélye, izlése, világlátottsága, emberismerete, szeme a dolgokhoz, lelkesedése és tehetsége a munkához. S körülötte mily naiv állapotok, mily fejletlenség! Szinte csábitó alkalom, szinte provokáló helyzet. Hiszen erre a közönségre hatást gyakorolni nem is annyira fáradság mint játék. Ime, a szinpadon is valóságos játékokat mutogatnak. Embriójában van majdnem minden műfaj, de főkép a dráma, melylyel mégis legközvetlenebbűl ki lehet hatni a tömegre. Megelégesznek mindennel. Ennél a közönségnél hálásabbat már képzelni sem lehet. Hazafisága oly nagy és jóindulatú, hogy – szolgálja csak a nemzetiség ügyét meg -21- a jó erkölcsöket, – egészen gyarló műveket is tapsokkal és koszorúkkal borit el. Egyelőre nem kiván mást az irótól csak azt, hogy nemzeti érzésére hasson. Még festeni sem kell a magyart, csak dicsérni s minden rendben van. A Tatárok hatása világosan megmutatja az igényeket. Könyekbe fulad minden szem, midőn a várát vitézül védő s foglyul esett Bebeket halálosan megsebesitve a tatár khán elé vezetik. Micsoda rendkivüli, bámulatos vitéz ez! Sebeiről letépi a kötelékeket s ott vérzik el vad ellenfele előtt büszkén és hősileg. Maga a rettentő Kajuk kénytelen elérzékenyedni s megilletődve szól: »Tatárok, ide nézzetek! igy hal a magyar, igy hal meg az igaz bajnok!« Hát nem győz itt a magyar még a tatárokon is?

De bármily szegényesek és együgyüek mai szempontból a szinpadi hatás e külső eszközei: bolondság volna megvetni őket éppen akkor, midőn szükség van rájuk és siker jár a nyomukban. Ezt a lelkes közönséget ébren kell tartani mindenáron. Érzékeny hevüléseit nem szabad lenézni: hadd hulljon gyermeki kedélyére az erkölcsi -22- nemesbülés, a művészetek szeretetének tápláló mannája. Csak hadd jöjjenek egymás után Ilka, vagy Nándorfehérvár Bevétele, Stibor Vajda, Szécsi Mária, Kemény Simon s mutogassák a régi magyar erényeket, a hajdani élet jeleneteit modern czélzatokkal, a nemzeti vitézséget s önfeláldozást, ha kissé gyér cselekményben, ha kissé puffogó dikczióban is! Ne keressünk e művekben más érdemet, mint a mi valóban érdemük: a tényt, hogy hatnak s megkedveltetik a szinpadot.

A közönség tehát meg volt elégedve Kisfaludy Károlylyal, ám a költő annál kevésbbé magával. Nagyon olcsónak találta ezt a dicsőséget s magasabban termő babérokra vágyott. Nagy gonddal megirt egy tragédiát, Irénét, mely komoly szinművei közt kétségkivül a legértékesebb is. Kitünő alapeszméje, érdekes, czélratörő bonyodalma, igazi drámai tartalma van. A darab hősnője, egy foglyul esett szép görög leány, hűtlen lesz régi jegyeséhez és hazájához, hogy mint a hóditó szultán, Mohamed, felesége, enyhithessen szomoru sorsukon. Szándéka nemes, de tragikai -23- vétsége nem válik teljessé. A szerelmes szultán békét hagy ugyan a görögöknek, de midőn megtudja, hogy Iréne őt csak áltatta szerelmével: föláldozza a lázongó harczi pártnak. Hatással adták ezt is mint a többit, – de hiába! Kisfaludy nem termett a komoly műfajokra s kivált a tragédiához nem volt sem igazi jellemző ereje, sem dikcziója. Bizonyos édeskésség és lágyság, csinált pathos és áradozó rhetorika játszszák e stilben a főszerepet, távol állók a való élet s a küzdő indulatok beszédétől. A mult feszélyezi; ő a jelen embere egészen. Nem is sokat késik hát és visszafordul a történelem utvesztőiből az ő valódi, jól ismert világához: a jelenhez.

És ime, mennyivel egészségesebb, derültebb levegő ez! mennyivel szabadabban érzi magát rögtön! Milyen gazdag és kiaknázatlan kincses bánya ez a korabeli magyar élet! Két kézzel szedheti szinaranyát, nyalábbal a virágait. A mennyi félszegség, furcsaság, – álmíveltség, szélháziság s egyéb nemes parlagi erények, – hát nem vigjátéknak való tárgy ez valamennyi? »Szabad partokról nevetni a halandók gyarlóságait«: -24- hát lehet-e ennél pompásabb mulatság? Megkaczagtatni az embereket és ezzel javitani őket: hát nem a legderekabb pedagogia ez? Azok a vigjátékok, melyeket Kisfaludy Károly leleménye nagy bőségben visz a szinpadra, jóval több hazafias missziót végeznek, mint komoly darabjai s irodalmi jelentőségük is sokkal fontosabb, mint amazokéi. Okosan gondolt, könnyed, ötletes, eleven alkotások, s – végtelenül tetszenek. Bennök van az iró egyéniségének minden jobb tulajdonsága: szeretetreméltósága, frissesége és szellemessége. Fürgén haladó cselekmény, tőrülmetszett alakok, derült helyzetek s jellemző párbeszédek lelkesitik át e műveket. Fölkaczagják a szinpadra a tanulságos életet s beviszhangozzák nevetéssel és vidámsággal a kedélyeket. Mozgalmas jeleneteikben egymásután vonulnak el: a külföldieskedő léha mágnás, örökös »ah, mily hátra vagyunk!« jajongásával, a parlagi magyar gavallér, nyersen őszinte modorával s pompás mondásaival, – a lányőrző pedans, a rövidlátó tervkovács, a latinoskodó prókátor, a férjet vadászó aggszűz, a kántor, a nótárius, a kupaktanács, -25- – szóval: a magyar társadalom mindenki által ismert, jóizű fajképei, kiket azonban a szinpad tükre eddig nem mutogatott. A Kérők, Pártütők, Csalódások levegőjét már a valódi romanticzizmus fuvalma hullámoztatja s daczára, hogy e vigjátékok csak helyzeteken épülnek föl: a magyar szinmű történetében uj korszak jelzői. Az élet egészséges komikuma s egy gazdag költői kedély nemes humora sugározza be őket. Az irodalomtörténet ezek révén teljes joggal vallhatja Kisfaludy Károlyt a magyar vigjáték atyjának.

Épp ily fényes diadalokat arat egy más műfaj, a szépprózai elbeszélés terén is, melyet ez idő szerint alig egy-két irónk mível, az is kelletlenül. A főtáplálék: idegenből átültetett férczművek, – érzelgős, kusza történetek. Jóformán még mindig a Kartigámok járják. Pedig nagyon is ideje volna: kiszoritani ezeket a silányságokat s egészséges hazai termékekkel pótolni a kivánatos veszteséget. Hadd verje meg itt is a magyar a – németet! Az első inditék tehát ezen a téren is a hazafiság, de, szerencsére, figyelemre méltó rátermettség kiséretében. Az a Kisfaludy, -26- a kinek lelki derékségét s irodalmi életrevalóságát eddigi munkásságából már kissé megismerhettük, nem fog hajótörést szenvedni itt sem. Tihamér-ja rögtön elfoglalja a régi hadi románok helyét. A magyar középkor lovag-életéből kiszakitott képek, a daliás, merész regényhős, egy romantikus szerelem szövevényei s a hadi élet kalandjai közepett: komoly érdeket kelt maga iránt s mélyebb nyomokat hagy hátra. Szivesen olvassák. Még szivesebben a vig elbeszéléseket, melyek derűt, életet hirdetnek, – jóizű tréfákat, anekdotákat, mulatságos viszontagságokat rajzolnak eleven képekké és humoruk játszi opálján vidáman bölcs czélzatosságok csillognak. Csak Tollagi Jónás viszontagságait és Sulyosdi Simont emlitem, mint e nemben legsikerültebb alkotásait. Amaz egy tapasztalatlan falusi ifjut kalandoztat és leczkéztet a fővárosi raffinériák közt, később továbbszerepeltetve őt a vidéken mint feleségféltő nótáriust s kudarczot valló ártatlan pipogyát. Emez a semmivel sem törődő, dologtalan vidéki magyar nemes fajképét mutatja be, a ki mindenre ráér és mindentől elkésik. Életeleven, -27- pompás kép mind a kettő. Az ujság hatásával hatnak és minták maradnak sokáig. Amaz a novella szabadabb formáját, a levélformát hozza ujra forgalomba, emez első, számottevő kisérlet az ugynevezett »rajz« terén, melynek később annyi jeles művelője lesz irodalmunkban.

Versei közt is határozottan legsikerültebbek azok, melyekben elbeszél. Ha művészete jóravalóságát akarjuk látni: csak forduljunk ide, nem fogunk csalódni. Romantikus voltának s alkotó képességének minden erősebb vonásával megismerkedhetünk e kerek, formás apróságokban. Költői működésének kétségkivül legérettebb gyümölcsei. Megtetszik rajtuk Goethe tanulmányozása s mégis egészen magyar a szellemük, a levegőjük. Ha összevetem őket a korukbeli hasonló művekkel – még Vörösmarty balladás költeményeit sem véve ki – elvitázhatatlan magasságban állanak fölöttük. Sőt mai szempontból is többet érnek, mint akárhány fölfujt modern ballada. Kompozicziójukban a szükségest, a jellemzőt mutatják föl, czélratörő, szines és gyors előadás kiséretében. Egy cseppet sem erőszakoltak, -28- vontatottak és nem unalmasak. A Budai harczjáték, Eprészleány, Karácsonyéj, Álmatlan király, Sastoll, Bánkódó férj komorabb és derültebb romantikájukkal, ünnepélyesebben hangzó, majd játszibb, de mindig a tartalomhoz simuló stiljökkel: javatermékei e kor költészetének, mely az erősebb szerkezethez vezető utakat még csak keresi. Szerencsés ihlet eredményei, igazán kedves ujdonságok valamennyien.

Kevésbbé szerencsés a lirában, sőt éppenséggel nem lirai temperamentum. Szinte különösnek tetszik, hogy az az ember, ki oly viharos ifjuságot élt s a való életből annyi igaz poézist tudott meriteni: itt elvont eszményeknek hódol s bizonyos modorosság erőtleniti el. Általánosságokat zeng s legtöbbször hidegen hagy. Alaphangja a melancholia, valamely édesbus érzés, mely homályos, lágy és bizonytalan. Melegebb, megkapóbb kifejezésével ennek csak egy-két költeményében találkozunk. Igy a Honvágyban, a Mohácsban. Ez utóbbi szabatos distichonokba öntött elégia. Komor és érzelmes képeket fest »nemzeti nagylétünk nagy temetőjéről,« de csak -29- azért, hogy a gyászos multból a tettekre ébredő jelenhez fordulhasson s Széchenyit megelőzve, de az ő bátor szellemében harsoghassa el: Él magyar, áll Buda még! A mult csak példa legyen most. Nézzen előre szemünk!

S a költő szájában ez nem frázis. Ő maga is nyilt és átható tekintettel néz előre s egyetmást idejében észre vesz, előre meglát. Igy mintha megérezné, hogy a népköltésnek milyen nagy átalakitó hivatása lesz nálunk a jövöben: érdekes kisérlettel áll elő, a népdallal. Uj csapás; – a felfrissülni készülő költészet elősejtelme. Jóformán még népdalgyüjteményeink sincsenek, a politikusok figyelme sem fordult még a nép felé, csak a levegőben van valami hullámzás, mely a nemzeti ujhodás vágyait és termőparányait hordogatja szét. Az embereket megérinti, a költőt megihleti. Kedvvel és szeretettel nyul e gyöngéd formákhoz, melyeknek csengő és játékos ütemei közt a magunk természetes érzései, a magyar érzés világa reszket. Nem mélyed el bennök, de fölismeri üdeségüket s az objektiv megbecsülés gyönyörérzetével szedegeti össze jellemző -30- motivumaikat. Akár virágokat kötne bokrétába. Voltaképpen nem tesz egyebet, mint a nép egyszerü foglalkozásaira, életviszonyaira s érzelemkörére gondol; helyzeteket és jeleneteket foglal dalokba. Néha románcz, néha kép lesz belölük, néha tréfa, néha csak egy-egy sikoltás. Jól intonál (Hej, csicsergő kis madár! – Szomszédasszony udvarába két galamb szállt minapába); a természet jelenségeit jellemzően vonatkoztatja a kedélyvilágra; helylyel-közzel teljes képet ad:

Tud egyszerü és tud szines lenni. Népies, minden durvaság, dévaj, minden czédaság nélkül. Kissé érzéki, de csak a gyöngédség határáig. A hazafias elemet is ügyesen használja föl (Rákosi szántó, – Mohácsi dal.) – s mindezek daczára (bár mindezek nagy dolgok az ő korában!) mégsem adhat tökéleteset, mert ezekből a dalokból -31- hiányzik a naivitás teljessége és a kifejezés biztossága. Nincs meg bennök a művészi egyenletesség, nem a költői lélek meggyőződéséből kifakadó igazságok, csak dicséretreméltó kisérletek, vagy, ha ugy tetszik, egy uj eszköz felmutatása a lira bővitéséhez.

Az ő működésének irodalomtörténeti fontossága különben nem ezekből a részletekből tünik ki, mint inkább egyénisége teljességéből. A cselekvő, egész embert kell néznünk, hogy korára tett hatásait megérthessük. Az agitatort, ki az ujuló idök minden szükségét átérzi, meglát minden hiányt hézagosságot, s termés alá forgatja a parlagon talált nemzeti életet okos észszel, sok tapasztalással, serényen és ildomosan. Magas czélúl a nemzeti műveltség eszméje lebeg előtte s ennek érdekében ragadja ki a zászlót Kazinczy kezéből. Rokonszenves, szeretetreméltó s minden tekintetben lelkes egyénisége csakhamar maga körül csoportositja az irói világ java gárdáját s az Aurórá-val, melyet egy évtizeden át rendkivüli buzgalommal s ügyes czélzatossággal szerkeszt, szellemi központtá avatja a fővárost. -32- Élelmet nyujt az élettől eltávolodott közönségnek, főkép az asszonyoknak, hogy »magyarosodjanak« s a »hazai nyelvet inkább pártolják«. A klassziczizmus rideg és lapos fensikjairól levezérli az irodalmat a romanticzizmus termékeny és változatos völgyeibe s uj csapásokon haladva uj tartalmat hódit számára. Reményt és életet hirdet minden felé… És nem akarja a jövőt megcsalni. Maga irja egy helyütt: »A jelent könnyü megcsalni, – a jövőt soha. Tág tüdő, jó torok tiszteletre kiáltozza az élőket, de ha elnémul ez: csak tettek maradnak a birálat számára.«

Nos, ezek a tettek valóban megmaradtak az ő egykori, sokoldalu, tiszteletreméltó működéséből s az erős fejlődés különböző irányzataiban ma is ugy hatnak, mint elevenitő lélek, nemes és nagy egyéniségének emlékét folyton megujuló tettekben örökítve.

III
LÁNGÉSZ A HOMÁLYBAN
1792–1830

Nem képzelek szomorubb sorsot mint Katona Józsefé volt. Teljes művészi tudatossággal alkotott egy remek művet – a legjobb, a legtökéletesebb magyar tragédiát, a mi csak létezik – és senki sem értette meg. Pályázott vele: rá se hederitettek. Kinyomatta: ott maradt a könyvárusi polczokon. Komor megdöbbenéssel, zavartan, szinte kételkedve tehetségei igazában, szemlélte e jeges hatástalanságot, e sorvasztó közönyt s lángelméjével úgy érezte magát az emberek közt, mint egy oroszlánvadász érezheti magát a majmok közt. Különben is zárkózott kedélyü, fanyar ember, szűkszavu, nehézkes modoru, – maga magának is teher. Ha öröme volt: nem -34- vigasztalta; ha sebe volt: mélyen érezte. Asszonyok közt esetlen, bamba és mogorva; a szerelem convulsióiban inkább háborgó és vergődő, mintsem a gyönyörök osztályosa. Nyitott szemekkel, de nagy és merész álmokkal jár az értetlen tömegben. Magában ég, mint Mózes csipkebokra s a túlságos fénytől nem látják. Miután egyetlen lelket sem talál, ki felfogná: eltemeti magát egy kisvárosi hivatal közönséges aktái közé s harminczhét éves korában ismeretlenül, koszorutlanul száll sirjába.

S mindez akkor történik, mikor Kisfaludy Károly Tatárait tomboló tetszés közt adják a szinpadon s az elismerés babéraival jutalmaznak egy halom férczművet. Bánkbán-nal és szerzőjével nem törődik senki sem. Ez a nagy mű a maga zord fenségében sötéten és egyedül áll a kor rövidlélegzetü szinpadi termékei közt, mint apró vakondturások közt valamely ormótlan, roppant idomú hegy, melyhez annyiban is hasonlatos, hogy körvonalait felhők mossák szét. Tüneményes, rejtélyes előbukkanás! A természeti őserőknek oly nagyarányú, vad és szabálytalan játéka, -35- melyet bizvást csodának nézhetünk. Érthetetlennek tetsző megjelenés, mely mégis oly világos mint a kinyilatkoztatás. Shakspere lelkének egy darabja szórja szét sugárkévéit a magyar alföld szürke homokbuczkái közt. A szegény kecskeméti takácsmesterember viskójában valóban olyasmi történik, mint valamikor régen a stratfordi szatócs-házikóban: a lángész fénye árad ki belőle.

Vannak csodálatos és kivételes lények, kik nemcsak megsejtenek, de egészen tisztán látnak olyan dolgokat, melyekből koruk jóformán semmit sem lát. Shakspere a központi nehézkedést Newton előtt körülbelül egy teljes századdal már kozmikus törvényül hirdeti. Nem csodálatos ez? És nem különös, hogy midőn nálunk a dráma a lehető legkezdetlegesebb formák közt vajudik, – szinte zöld és éretlen: hirtelen minden látható ok nélkül felbukkan az ismeretlenből egy lángelme, a ki a költészet ormán álló legmagasabb műfajnak, a tragédiának egészen biztos és igaz törvényeit alkalmazza remekművében? Hol tanulta? A kecskeméti tanyákon? -36- A pesti játékszin szárnyfalai közt, a hol szerény foglalkozása van s hazafias czélokat szolgál mint a többiek? Az a művészet, a mit itt lát, valóban édes-kevés arra, hogy szellemét magasabb légkörbe, a geniusz trónjáig emelje s megtanitsa a drámai szerkezet biztonságára, az erős és széles jellemzés titkaira, meg arra a hatalmas, lelketrázó, nagy stilre, melyhez hasonló stilje még maig sincs egyetlen drámairónknak sem. Hát az a nyugodt, határozott tekintet, az az élesen-tiszta látás a történelem szövevényei közt! Hol edzette ahhoz a szemeit? Hisz nálunk a történelemnek ekkor még csak meséje volt s éppenséggel nem volt filozófiája, lélektana!

Az ő iskolája, mint minden nagy költőé, maga a természet. Két mestere van: Shakspere meg az élet. Mindkettő elég hatalmas arra, hogy egy fogékony léleknek tartalmat adjon, – hát még egy lángszellem mi mindent merithet titokzataikból! Izzó képzelődése van s hiába! ez a tehetségek királya. Mind a többi szolgamódra, fegyelmezetten ballag utána. De ezt a vasfegyelmet nem a vak véletlen, hanem az itélet ereje -37- tartja fenn. Katonának bőven van ebből is. A történelemben nem az eseményeket nézi, hanem azok inditékait, törvényeit. A dolgok lelkét kutatja, a tettek rugóit mérlegeli. Nem a külső, hanem a belső embert keresi. Nem az általánosat, a typust, hanem a nemzetit s egyénit. Jellemzésének módszere ugyanaz, a mi Shakspere-é: több szenvedély szövevényéből állitani elő a jellemet, többféle inditékból fejleszteni ki a cselekményt. De viszont: nem elégszik meg azzal, hogy nagy tragédiájában, a szenvedélyek e heves összeütközésében szűkkörü, lokalizált eseményt bonyolitson le. Alakjai fölött ott lebeg a századok történelmének szelleme két nagy mozgató elemben: az idegen befolyásban s a nemzeti visszahatásban. A ki ismeri a magyar történelmet: rögtön megérti ez általánositó gondolat komoly és mély jelentőségét, – lelki szemei előtt elvonulnak a százados küzdelem véres árnyai, a megaláztatás és a szenvedések komor évei, a vad és kegyetlen félreértésből támadó viszályok, a hatalom és önkény kicsapongásai s velök szemben a letiport magyarság ökölbe szoritott keserve. -38-

Mi történik e tragédiában? Bánkbán szép és együgyü feleségét, Melindát, megbecstelenitik az idegenből származott magyar királyné, Gertrudis udvarában. Ki? Ottó, a léha meráni herczeg, Gertrud testvéröcscse. Kiket terhel még a felelősség ezért a gaz merényletért? Részben a királynét, kit Katona csak »mély tiszteletreméltó állapotjáért« rajzol gyöngédebben a szinműben, részben egy lézengő német rittert, Biberachot, a ki az emberek vakságából él. Mind idegenek! Mit keresnek ezek itt, a magyar király udvarában? Rabolni, dombérozni, szeretkőzni jöttek. Ez a gőgös, uralkodni vágyó Gertrud, annyi veszedelmek és nyomor okozója, ha csak egy pillanatra is meglátná magát a nemzeti lélek tükrében, – de nem látja! Petur, az elégedetlenkedő magyar ez örök typusa, minden habozás nélkül kimondja róla véleményét: »Egy oly teremtés, a kinek nem ez hazája – bennünket vajjon szerethet-e? Tulajdonunkat elvevé s eladta a hazájabéli czinkosainak. Kihuzta a szegény magyarnak kezéből a kenyért s azt megette a meráni fegyveres. Eckbert, az öcscse, alig -39- törölte le Fülöp királynak a vérét kezéről, itt a scépusi földet elnyeré. Berchtold az üstökét se tudja még befonni: már érsek, bán, vajda, Bács-Bodrog megyében főispán!« Az öreg Mikhál bán rimánkodva sir fel hozzá: »Add vissza hiveidnek, a mit elraboltál: a nyugodalmat, békességet és az életen való gyönyörködést, – a volt vagyont, a testi, lelki megelégedést. Fazékok mellől a fát, ételekből a hust és ágyakból a szalmát.« Tiborcz, a vén és eszes paraszt, a nép kétségbeesett és fenyegető panaszában sorolja fel bűneit. Ez a remek részlet igy hangzik:

Ő csorda számra tartja gyülevész
Szolgáit, épenséggel mintha minden
Hajszála egy őrzőt kivánna; sok
Meránit; olykor azt hinné az ember,
Hogy tán akasztani viszik, úgy körül
Van véve a léhütőktől, – s mi egy
Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
Ő tánczmulatságokat ád szünetlen,
Ugy mintha mindég vagy lakodalma, vagy
Keresztelője volna: és nekünk
Szivünk dobog, ha egy csaplárlegény az
Utczán előnkbe bukkanik, mivelhogy
-40- A tartozás mindjárt eszünkbe jut.
A jó merániak legszebb lovon
Ficzánkolódnak; tegnap egy kesely,
Ma szürke, holnap egy fakó: nekünk
Feleség s porontyainkat kell befogni.
Ha veszni éhen nem kivánkozunk.
Ők játszanak, zabálnak szüntelen,
Úgy, mintha mindenik tagocska bennök
Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
Kéményeinkről elpusztulnak a
Gólyák, mivel magunk emésztjük el
A hulladékot is. Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak, a
Hová nekünk belépni sem szabad
S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
Himlős gyerek megkivánván, lesujtunk
Egy rossz galambfiat: tüstént kikötnek,
És a ki száz meg százezert rabol –
Birája lészen annak, a kit a
Szükség garast rabolni kényszerített…

Az idegenek, és mindig és mindenütt az idegenek! Ime, az egész ország érzi a nyomoruságot, – maga Bánkbán, a távol időző II. Endre helytartója, ez idő szerint tehát a törvények őre, országos körutjában személyesen is meggyőződik -41- erről. Most hirtelen, váratlan visszahijják az udvarba, de nem a királyné, hanem Petur, ki elégületlen társaival meg akarja dönteni az idegen befolyást s úgy gondolja, hogy e czélra Bánkbán féltékenységét is fölhasználhatja. Ime, a ketté ágazni látszó, de Bánkbán tragikumában – haza és becsület – egybeömlő cselekmény kiindulási pontja. Bánkbán visszatér, megjelenik az udvarban, beszél Peturral, a ki a bizonytalanságok közt hánykódó bánt éjjeli titkos összejövetelre hivja, értésére adván a jelszót: Melinda. Magára marad megdöbbenéseivel, erős felindulásaival. Az elszegényedett ország nyomorai közül érkezett, s előtte a dőzsölő udvar. Petur a Melinda nevével hivja éjjeli találkozóra. Titoknak zára lett felesége mocsoktalan, szabad neve! Már-már indulna Peturékhoz, de e pillanatban a rejtekajtóból megpillantja Ottót, a mint Melinda előtt térdre hull s szerelmet vall neki. Visszaszédeleg. Még hallja a büszke visszautasitást:

Bánk – kinek honlétéről az udvar nem tud semmit – minden beavatkozás nélkül hallgatja végig e jelenetet. Nem ront ki rejtekéből hebehurgyán. A nagy és büszke szerelemnek ez a határozott beszéde lecsöndesiti sustorgó vérét, megnyugtatja. Ezután még akaratlan tanuja lesz a királyné és Ottó közti beszélgetésnek is. Hallja, mikor Gertrud szemrehányásokat tesz öcscsének, hogy oly botrányosan üldözi Melindát s mégsem tudja elcsábitani ezt az együgyü szivet! Vére föllázad a kétértelmü beszéd hallatára s a jelenet végén – midőn a terem már üres – kivont kardjával előront, de heves benső küzdelmek után csakhamar ismét lehiggad és kötelességeire gondol. Első a haza dolga. Megy az éjjeli találkozóra, a pártütők közé. -43-

Ezeket Petur bán dühe tartja ébren. Megbizhatatlan, ingadozó tömeg, mint a tömeg rendesen. Húzódoznak a pártütéstől, melyet Petur »kicsikart szabadságnak« nevez s midőn Bánk megérkezik és a lelkükre beszél: mindnyájan pártjára állanak. Csak Petur nem. Az tovább lázong, sőt azzal fenyegetődzik, hogy maga lesz hóhéra a királynénak. Bánk a reá ruházott hatalomnál fogva, a király nevében lánczra akarja veretni a felségsértőt, mire Petur hódolatteljesen Bánk lábaihoz hajol. A király neve szent előtte s parancsának engedelmeskedik. Ellágyul és békességet emleget. Bánk méltán büszke ez erkölcsi győzelemre, de éppen, midőn e fölötti örömében fölujong: toppan be Biberach azzal a kegyetlenül kiábránditó értesitéssel, hogy csak »ezt az éjszakát lett volna szükség el nem lopni Bánkbán nagyúrtól!« Egyszerre minden más képet ölt. Az erkölcsi diadal pompás épülete rémes hirtelenséggel összeomlik. »Német, te megnyitottad a szemem!« kiált föl Bánk. – »Gyalázat! Ellágyulhattam!« kaczag fel keserüen Petur. E percztől fogva zavar és romlás mindenütt. Bánk -44- először is a csábitó meggyilkolására gondol, – de hátha még nem késő s megmentheti Melindát! távozóban arra kéri barátait: maradjanak együtt, ha hogy szükség lehetne rájok.

Mindhiába! késő minden. Bánk becsülete be van szennyezve, lelki világa végkép földulva. Mindjobban megbizonyosodik abban a gyanúban, hogy romlásának oka maga a királyné s mindjobban megérlelődik benne az elhatározás, hogy becsülete szennyét csak vér moshatja le. Melinda vallomásai, Tiborcz panasza, az öreg Mikhál bán elzáratása, a részben becsületére, részben hazája sorsára vonatkozó körülmények egész tömege ellenállhatatlanul sodorják a tragikai bukás örvénye felé. Megöli a királynét. Meg kell ölnie. De ezzel a tettével, mely az igazaiban hívő önbiráskodás cselekedete – erkölcsileg teljesen lehetetleniti magát. Midőn meggyalázott becsületeért boszut áll, – irja a Bánkbánról szóló kitünő monografiájában Gyulai – egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik: méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból törvénytapodó, a király kegyeltjéből -45- felségsértő, az alkotmányos államférfiuból forradalmár, lovagból nőgyilkos, a büszke úrból megalázott szerencsétlen lesz. Sem az udvar romlott levegője, sem a pártütők sötét szándéka nem alkalmasak arra, hogy Bánk becsületes és tiszta egyénisége épen megállhasson közöttük. Buknia kell mulhatatlanul. Tragikuma oly teljes, a minőnél teljesebbet képzelni sem lehet. Büntetése az elkövetett merényletért nem fizikai halál, de erkölcsi összeomlás, melynek megkapó, de egyuttal fárasztó rajzával végződik e hatalmas szindarab.

Ime, Bánkbán kivonatos tartalma, meséjének váza, mely azonban legfölebb csak sejtetni engedi e rendkivüli alkotás drámai sulyát és erejét. Katona tudta, hogy műve jóval fölül áll a közönséges méreteken. Huszonhárom éves korában irta. Nemes és komoly ifjuságának minden merészsége, vulkánikus vérmérsékének minden tüze s nagyratörő lelkének minden becsvágya benne van. Elő akarta adatni mindenáron, de a czenzura, mely »ha valahol, úgy Magyarországon nyakát szegi minden szépnek és nagynak«: nem engedte. -46- Katona felpanaszolja, hogy e rettenetes intézmény követelései szerint az irónak el kellene nyomnia a »századok lelkeit«, pedig – fakad ki keserüen – »midőn én egy erkölcstelenséget utáló Feliczianust indulatjának illő polczára viszek, midőn egy Bánkbánt megölt becsületének omladékaira felállitok, hogyan szedhessem én kiszabott kótára fájdalmamat?« Mennyire igaza van s ez a néhány odavetett szó mily biztosan kalauzol bennünket a »lelkében ágaskodó igazságok« megértéséhez. Csakhogy, fájdalom, az a kegyetlen czenzor nem áll magában: ott van körülötte alantjáró izlésével az egész nemzet. Látja, tudja jól s gúnyosan kiált föl: »Most a játékban sem igen nézi azt a magyar, hogy mint van a kidolgozás, hanem mint van a morál; ő előtte az a szép, melyben több-több jeles mondások vannak, annyival inkább, ha azok nemzetét érdeklik, teli torokkal s botokkal való dörömbözéssel adja ki megelégedését. Igaz, hogy itt csak a hebehurgya ifjuságot vagy a bárdolatlan köznépet értjük, de mivel éppen ezek miatt a jobb izlésű abban hagyja a játékszinben -47- való járdogálást: a dörömbözés, melyet az agyargó idegen nevetve beszél el hazájában, lesz az irónak utmutatója, hogy ha dicsőséget akar aratni, nem jó alkotású, hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell irni, még a szép tettek is elmaradhatnak, – elegendő az, ha tele tömetik a darab azoknak dicsekedő emlegetésével.«

Nem a Kisfaludyék könnyü sikereire gondol itt Katona? Mert kétségtelen, hogy Kisfaludy teljesen kora izlését szolgálta: hazafias, kellemes és édes volt. Megértette mindenki. Nyomában járt a diadal. Kortársa, Katona pedig magára hagyatva állt sulyos tartalmával, mint egy számkivetett fejedelem, – mint egy zord, de kincsetrejtő bérczekkel elboritott sziget, melyhez csak hullámok csapódnak, de hajó nem közeledik. Éppen saját értékének teljes és komor tudata teszi végtelen szomorúvá és megrázóvá az ő tragédiáját. Mi az ő műve? A dráma legkezdetlegesebb formái közt egy századok számára épitett erős idom; a laza tákolmányok közt egy megbonthatatlanúl szilárd szerkezet; a fecsegések zajában egy hallgatagon is élő, soktitokzatu -48- tartalom. Nehézkes és darabos, de durva kérgében gyémánt a mag. Eredetisége: szokatlan, jellemei szertelenek, stilje: láz, de az emberi lélek örvényeinek mély zaja, szenvedély, harsog ki belőlük oly hazafiság kiséretében, mely nem jelentéktelenebb itt, mint az azt tolmácsoló művészet. S mi a hatása? Teljes hatástalanság. Később is, midőn a harminczas években, a költő halála után, végre szinre kerül: a kritika megtagadja tőle a fönséget, elitéli az »asszonybecsmérlések« miatt, hibáztatja hőse határozatlanságait s a »miveltebb érzésüeket« kellemetlenül érintő »nyerseségei« miatt ezt a remeket »aljasabb szinpadra« utasitja.

Az volt a főbaj, hogy nagyon megelőzte korát és nagyon magasan állt fölötte. De az »idők árja« mindjobban emelkedett s lassanként fölemelte a magyar közönséget is e műremek magaslatáig. A forrongó közhangulat, a folytonos munkában izmosodó nemzeti élet s a romantika nagy átalakulásokkal járó győzelmei nagyot változtattak az irodalmi izlésen is. Bánkbánt, a XIII. század oligarcháját, erősen kiélezett nemzeti s egyéni vonásaival kezdték mindjobban megérteni, -49- – mind közelebb jött a multak távolából s hatalmas arányaival végre egészen belelépett a jelen történelmébe, hogy két állandó érzésnek – a királyhűségnek s a nemzeti elkeseredésnek – fölrázó szavú tolmácsa legyen. Többé nem volt idegenszerü, nyers, de mindenki által megértett, erős. Szenvedélyének heve átjárta a sziveket és a velőket. Végzete megdöbbentett. A lágy idomok után ugy nyomakodott a szinre, mint egy művészi érczminta, mely a halhatatlanság számára van alkotva. Elérkezett a nap, midőn a nemzet nyilván láthatta: mit nyert e műben s mit vesztett szerzője kora halálával.

És nem képzelek dicsőbb elégtételt, szebb koszorút, mint aminőt Katona szellemének az idő adott. Az egyszerű kecskeméti sir minden rögét virágokkal boritja el a nemzeti hála s immár mindnyájan tudjuk, hogy Bánkbán szerzője holtan is az örök élet osztályosa. Művészete tisztán ragyog fölöttünk, mint a nap és nyugodtan, mint az – igazság.

IV
IRODALMI TÁRSASKÖRÖK
1810–1830

Nem lesz érdektelen ez alkalommal egy futó pillantást vetni azokra az irodalmi társaskörökre, melyek e század első negyedében benső szükségből s hazafias czélzatosságból alakultak a majdnem egészen német szellemű fővárosban. Kisded szigetek ezek az idegen műveltség tengerében, – apró vázok a nagy sivatagban, de a bennök megnyilatkozó lélek által a fejlésnek indult magyar irodalomnak egyuttal igazi mentsvárai. Szent és erős tüzhelyek, melyeknek nyájas világa az örömtelenül révedező s bolyongó irókat szeretettel vonja magához. Itt találjuk őket lelkes csoportokban, egymás mellett fölmelegedve, tünődve, vitatkozva, – mérlegelve a multat, a jelent és terveket szőve a jövő számára. -51-

Mily biztató, bátoritó zaj ez a gróf Teleki László házában! Termei nyitva állnak tudósoknak, iróknak egyaránt, – mindenkinek, a ki szivén hordja a nemzetiség ügyét. Maga a házigazda nemcsak rangban előkelő, de szellemben, tudásban is. Az akadémia eszméjének egyik buzgó apostola, világlátott, nagyismeretü ember. Körülötte nyelvészek, historikusok, theologusok, költők. A nagy amateur: Jankovich Miklós, az uj csapásokat kereső, lánglelkü történetiró: Horvát István, a tudós Fejér György, a vidám kedélyü Szemere Pál s a mindig elmés Fáy András. Nagy és heves viták folynak. Amott a régi történet irányairól van szó s a házigazda eleven eszü fia – a még ekkor fiatal Teleki József – később az akadémia méltó elnöke, mindenkit bámulatra ragad talpraesett megjegyzéseivel; emitt Csokonai vagy Himfy elsőségéről beszélnek és az aesthetikus Schedius jobb sorsra méltó kitartással védelmezi az objektiv költészet előnyeit. Éles és sima, szenvedélyes és higgadt hang váltogatja egymást. Nagyobb baj azonban nem esik senkiben, s ha megjelenik a szeretetreméltó -52- háziasszony, kit már Kazinczy is rajongással emleget, akkor a viaskodó felek közt egyszerre szent a béke. Mert ez a nő tüneményes asszony, kiváló szellem, a ki elbűvöl és hódolatra késztet mindenkit. »Soha nőben – irja Toldy Ferencz, a magyar irodalomtörténet atyja s egyuttal ez idők leglelkesebb krónikása – soha nőben ennyi észt ily kedélylyel, ennyi méltóságot több kellemmel, a legforróbb hazafiságot ily európai kulturával egyesülve nem láttam. Ez gazdaggá és tanulságossá tette társaságát, mely felett igénytelen könnyüséggel, természetesen uralkodott.« Bájos és sugárzó leány, akivel beszélni, eszmét cserélni fölemelő és nemesitő élvezet. Szép lelke tartalmát egy császárné, Karolina Auguszta is méltányolja, a ki levelez vele; benső barátságban van a nádornéval; a szegények, kikre egy milliót költött vagyonából, imába foglalják a nevét s mikor meghal, az akadémia csak úgy meggyászolja, mint bármelyik jeles tagját. Lelke ennek a kis körnek, mely eszméket gyujt föl a közélet sötétjén.

Hát a jó Kulcsár István háza! Ez volt még -53- csak a tarka-barka, patriarchalisan vegyes tanya! Nem kevésbbé mozgékony, mégis más jellegü, mint az előbbi. Maga Kulcsár kissé ósdi, de nem korlátolt s hazafiságban mindenkit felülmuló. Az egyetlen pesti hirlap szerkesztője s ezzel az irói világ egyik központja. Buzgató, áldozatkész úri ember, minden czélra törő idea pártfogója. Háza hasonlitott a méhkashoz, melybe az irodalom méhei összegyüjtik a nemesebb törekvések és gondolatok szinmézét. A régi és uj gárda találkozó helye, mely élettől zsong. Itt heveskedik a merész ujitó: Helmeczy Mihály az ósdiak nyelvészével: Beregszászi Pállal. Az ötletes Sebestyén Gábor itt mondja el legjobb adomáit; Gombos Imre, az »Esküvés« népszerü irója ide menekül hivatalos vesződségei után. Töltényi Szaniszló itt mond anathémát a mithológiai képekre s olvassa fel egy-egy szonettjét, mely tele van mithológiai képekkel. Tóth László itt osztja fel lelkesedését a görög és magyar versek közt; Horvát István hires »Rajzolatai«-nak ötlete itt pattan ki. Néha megjön ide szent magánya berkeiből a tisztes aggastyán, Kazinczy Ferencz -54- is, s Kisfaludy Károly nagy neve nem kevésbbé kölcsönöz fényt ez érdekesen vegyes társaságnak. Ez volt minden irodalmi terv megvitatásának központja s ha valami derekabb eszme vetődött fel: az hamarosan megkapta itt a tettek formáját. A pesti állandó szinház ügyét itt tartották folyton ébren; itt érlelődött meg a »Tudományos Gyüjtemény« folyóiratának gondolata, sőt az uj korszakot nyitó Auróra alapitási terve is.

Csak egy baj volt. A házban nem volt virág: hiányzott a nő. Ez egymástól nagyon is különböző elemek nyers vitáit nem enyhitette a női kedély mosolya. E szigorú és indulatos lelkek minden derü nélkül dulakodtak a theoriák ködében, nyelv dolgában túlkonzervativek voltak s a költészet iránt, melyet mint nemzeti ügyet támogattak, nem volt erősebb érzékük. Sok jóravaló dolog történt itt, sok derék tett indult innen ki, de maradt egy eredménytelenség, egy mulasztás is: ez a kör nem hatott az izlés nemesbitésére.

Üditőbb és verőfényesebb levegője volt a vidám, élczes, melegkedélyü Vitkovich Mihály háza -55- tájának. Ez volt az akkori »bohémek« igazi tanyája. Itt már nem az örökös, zord vita járta, hanem az eleven, fordulatos beszéd, melynek ötlet és elme-él volt a fűszere. Ebben a körben a költészet uralkodott. Maga a házigazda is költő, a ki népdalokat ir s pompásan forditgatja a szerb hősregéket, melyek először irányozzák a közfigyelmet a dalos nép költészetére. Szereti a zenét és énekel. Bájos felesége van, akinek lénye derüt sugároz a vendég homlokára. Itt nemcsak találkoznak az irók, de mulatnak is. Maguk a tudósok szinte átalakulnak, másokká lesznek e mozgalmas és friss légkörben. Horvát István Teleki Lászlóéknál hagyja minden tudományos gondjait s itt beáll poétának: verseket olvas, deklamál, sőt három éven át csinálja a Dámák Kalendáriomát. Később, öregedő korában, is idejön visszaifjodni. A Toldy Ferencz által megrajzolt képekben szinte magam előtt látom ezt a lelkes kört, melyben Kölcsey az első magyar románczot szavalja el, Fáy András kiadatlan, dévaj, ifjukori verseit, Gombos Imre pedig apróbb vigjátékait, melyek sohasem láttak nyomdafestéket. Hallom -56- a tetszés zaját, a tapsokat, a csengő kaczajt, mely e felolvasásokat kiséri. Hubay Józsefet, a merész múzsafit, majdnem minden mozdulatával meg tudom figyelni, a mint önérzetesen kiáll a terem közepére s tagolni kezdi ódáit, melyekben ragyogó gondolatok vannak ugyan, de – Szemere fölkél helyéről s gúnyosan-ünnepélyes bókkal üdvözli őket, mint »nagyrabecsült régi ismerősöket« a Csokonai és Berzsenyi ódáiból. S a meglopott dicsőség merész hangjai egyszerre falrengető hahotába vesznek.

Értem, hogy az öreg Virág Benedek nem kiméli a fáradságot s koronkint átutazik Budáról e vidám pesti körbe. Mindig a legmélyebb tisztelet tárgya itt. Névnapját – mint Kazinczyét is – megünneplik s ha távozik, a háziasszony lekiséri a kapuig és kezet csókol neki. Mindezek nem csinált, nem erőszakolt dolgok, de az irodalom és költészet szeretetéből fakadó gyöngédség. Lelkesedés, szellem, meggyőződés hatja át ezt a kis kört; tehetség és izlés irányitja. Csak az a Kisfaludy Károly ne figurálta volna ki Perföldy-jében (»Kérők«) a kör egyik tekintélyes -57- tagját, Nagy István jogigazgató uramat, a házi gazda jóbarátját! de a baj megtörtént s ez erősen bontogatni kezdte az eddigi szép öszhangot. Az életbemarkolásnak annyi szabadságát, mennyit Kisfaludy gyakorolt, nem tudta ez a patriarchalis erkölcsű kör megbocsátani s mint Bohémiában rendes végzet: végül itt is összezördültek.

– No jól van! Sorba szinpadra hozlak benneteket! fenyegetődzött Kisfaludy s ott hagyta a társaságot.

Az öregek mindjobban vénültek, a közszellem mindjobban ifjodott. A kéthetenkinti összejövetelek mind gyérebbek lettek s lassankint csak az évi Mihály napra szoritkoztak. Vitkovichék régi kastélyháza elcsöndesedett s küszöbén a poétákat a prókátorok és kliensek váltották fel. Hiába, mindennek, a mi szép, jó: gyászsorsa, hogy rosz véget érjen!

Kisfaludy már ekkor elég erős volt arra, hogy egészen a maga lábán járjon s az Aurórával amúgy is természetes központja lett az irodalomnak. Régi és uj irók immár csak köréje csoportosulhattak -58- s ha Kazinczynak megvolt régebben a maga hivatalos és félelmes triásza Vitkovichban, Szemerében és Horvátban: most neki is megvolt Bajzában, Vörösmartyban és Toldyban. Uj irányokat hirdettek és uj szellemben cselekedtek. Művészet, irodalom volt minden gondjuk; politikai vitákat ritkábban folytattak. Bővíteni a költészetet, a tudománynak alapokat vetni: ime, főtörekvéseik. És egy napjuk sem mult el tétlenül. Ha az öregeknek valami nem tetszett: ez csak egy okkal több volt nekik, bebizonyitani, hogy az a nemtetsző dolog tulajdonképpen életrevaló gondolat. A haladó, sőt immár szárnyaló kort többé nem lehetett megállítani.

Nemes versenyben égett ez a kis kör s eszméivel erősen kihatott a közre. Összejöveteleit mindaddig Kisfaludy lakásán tartotta, mig egyik kiváló, rokonszenves és nagymíveltségü tagja, Bártfay László meg nem nősült. Ekkor aztán, a huszas évek vége felé, úgy, a hogy volt, áthurczolkodott az Auróra-kör az ő kényelmes és barátságos termeibe. Bártfay nemcsak házigazdája, de valóságos elnöke volt e szabad társaságnak. -59- Sokismeretü, puritán jellemű, az irodalomért fennen buzgó, szerény és előzékeny modorú férfiu, a ki maga is irogat, verseket, novellákat, szindarabokat, történeti, heraldikai, jogi czikkeket s pihenésül Tacitus Agricoláját forditgatja. Mint gróf Károlyi György titkára, módjában áll estélyeinek külsőleg is megadni a fényt, de sohasem a pompázás kedveért. Tetőtől-talpig úri ember, a kinek izlésében és itélő tehetségében mindenki megbizik.

Felesége, a szép Jozefine, előkelő nevelésü, lelkes nő volt, finom és gyöngéd, vidám és elragadó. A nemzeti irodalomban teljesen jártas s barátja a kör minden tagjának még mielőtt találkozott volna velök. Nemes valója hóditott, erényei megszerettették. Toldy azt irja róla: »őrszellem volt, ki e szép kör érzései és tevékenysége felett észrevétlenül s mindig nemesitőleg lebegett«. Kölcsey »kevélykedő örömmel« emlegeti övéinek, Kazinczy a »legszentebb hűséggel és hálával« emlékszik róla leveleiben. Senki sem volt boldogabb, mint ez a kedves asszony, midőn látta, hogy háza az élő irodalomnak valóságos -60- műhelye s hogy szellemével ő maga is nemesitőleg kihat rá. És senki sem volt szomorubb, mint ő, ha félreértés, heveskedő viták, elvi összezördülések meg-megbontották egyesek közt az öszhangot. A személyi sértődéseket meg tudta érteni, de kevésbbé törődött velök mint magával az irodalommal. Tekintete mindig a legmagasabb eszményen függött s a kör tagjainak tekintetét is arra irányitotta. A csipős és gyakran erős polémiák közben sok sebet meggyógyitott, sok indulatot mérsékelt s legtöbbször neki volt igaza. Vezető lelke fényből, kellemből állt s úgy hatott mint a jótétemény. »Nem volt Ninon de l’Enclos vagy Madame du Bruage – irja róla szalonjának legmegbizhatóbb krónikása – amaz egy bájos, de frivol, ez szabályos és hideg irodalmat csinált: ő körülötte a lángész is érezte a határt, melyet nem szabad túllépnie.«

Igy működött és virágzott ez a kis, de sokfényü kör Kisfaludy Károly haláláig, mely első gyásza volt. A csapás váratlanul jött és nagy fájdalmat okozott. A mester távozott el tőlük. Emlékét nem örökithették meg méltóbban, mint -61- a hogy tették: tovább haladtak az ő szellemében. Mihelyt kissé fölocsúdtak: elhatározták, hogy folytatni fogják az Aurórát meg a Kritikai Lapokat. Később meginditották a Figyelmezőt meg az Athenaeumot, melyek vezető organumai lettek az uj iránynak. Majd megalapitották az elhunyt költő nevét viselő Kisfaludy-Társaságot, ezt a nagytekintélyü szépirodalmi intézetet, mely ma is virágzik s melynek, többek közt, a magyar Shaksperet és magyar Molièret köszönhetjük.

Aztán – egymásután dőltek ki a sorból és hullottak el a jelesek, a dicsők, lelkesek; Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Bártfay, Szontagh Mikor a ház édes asszonyát temették: a koporsót az Auróra-körnek már csak egy tagja követte, Toldy Ferencz. Azután ő is csöndes ember lett.

Megilletődve állok a lezajlott élet e visszaverődő képei közt és szinte elfogódik a szivem. Az a szeretet, mely egykor szinezte, az a lélek: mely egykor átmelegitette őket: régen kilobbant s nekünk, késő kor iróinak, örökül, fájdalom, csak a személyes hiuságok és a szertelenség maradt.

V
VÖRÖSMARTY
1800–1855

Mialatt a magyar közéletben mindnagyobb hullámokat vetett a politikai és társadalmi reformok szükségérzete s az eddig kivivott eredmények új korszak biztató jelének voltak tekinthetők: távol az országos mozgalmaktól, de ezek hatásaitól tüzelve, a bonyhádi erdők szálfái alatt méla ifjú bolyongott magányosan s képzeletében a régi dicsőség képei rajzottak fel pompázón és hatalmasan. Úgy érezte, hogy lelke zajával bele kell vegyülnie a megindult nemzeti mozgalomba s a »riadó, vak mélységet« fel kell vernie dala tárogatójával. Ezt az ismeretlen lángelmét, ki még ekkor maga sem sejtette, mire van hivatva: Vörösmarty Mihálynak nevezték. -63-

Nem kutatom: kitől tanulta azt a hódító merészséget s azt a diadalmas magyar nyelvet, melyen nagy kompozicziójában, a »Zalán futása« czimű eposzban megszólalt. Valószinűleg lelke tanította meg rá, mely csordultig volt a reménytelen szerelem el nem sirt könyeivel s az aggódó honszeretet heves fájdalmaival. Bizonynyal költőnek született, mert mélyen érző, nagy szive volt s izzó képzelődése, és nyilván birta azt az adományt, hogy mindazt, amit képzelt, imponáló hatású képekben jelenítse s mindazt, amit érzett, tündöklő nyelven fejezze ki.

Nem akart műremeket alkotni, csak egy lelkes, fölrázó szózatot intézni elhanyatlott nemzetéhez. A honfoglalás nagy jelenetei lebegtek lelki szemei előtt. Árpád dicső és győzelmes csatái akkor, midőn a vérrel szerzett hazát végpusztulástól féltették a nemzet legjobbjai. Valóban, »Zalán futásá«-t a kor hangulata szülte. Ez az ősidőkből feldübörgő történelem, ezek a fél föld homlokán végigtomboló hősök villámló kardjaikkal és rettentő buzogányaikkal éppen jókor jelentek meg a »tehetetlen, puhaságra -64- serényebb kor magyarjai előtt. Megjelenésük élő tiltakozás volt minden gyávaság ellen s ha ki továbbra is tétlenkedni mert volna: robogásuk süvöltő szele menthetetlenül magával sodorja, mint a pelyhet. E felséges vizióban megelevenített árnyak mintha sirjaikból keltek volna fel, vagy, nemzetük veszedelmét látva, a »hadak útjáról« szállottak volna le: szemkápráztató tömegekben, versengve siettek a dülő magyarság oltalmára. Nem puszta látományok, hig levegő testetlen testei, de termékenyítő eszmék képviselői voltak ők, kik ellenállhatatlan erővel akartak részt venni késő utódaik most megindult harczában, az új honfoglalás dicső munkáiban.

Ebből a szempontból kell megitélni e művet, mert csak így lehet megérteni korára tett rendkivüli hatását. Egy lángszellem megnyilatkozása, egy nagy sziv túláradása ez. Maga a történeti tény – a honfoglalás ténye – a hagyományok és mondák halavány világánál kevésbbé volt oly lélekemelő látvány, mint e hatalmas képzelődés villámlásai között. Mit a szerkezet lazasága, -65- a cselekmény szétágazása, a naivnak és az epikai nyugalomnak mellőzése, az allegoriákká finomított hitregék, a lirába olvadó részletek s a ködbe vesző alakok! Hiszen – kivételesen – éppen a szigorú s objektiv művészet hiánya volt az, ami lehetővé tette, hogy ez a hősrege igazán lelkesítsen, tüzeljen és fölrázzon. Ha mi hiánya volt: ma tisztán látni mindet, erényei azonban kevésbbé szembeszökők ma, midőn ama kor mozgalmait és törekvéseit immár régen meghaladtuk. De annyi kétségtelen, hogy – visszatekintve amaz időkbe – irigylésre méltó közönséget látunk e mű előtt: az egész nemzetet, mely hódolattal és csodálkozással hallgatja egy eddig soha nem hallott felséges, erős, szivet és lelket magával ragadó magyar nyelv zengését, – a régi nyelvkincsből megteremtett új, merész s mégis mindenki által egyszerre érthető költői nyelvet, melyen aztán később Széchenyi is joggal hangoztathatja, hogy »Magyarország nem volt, hanem lesz«.

Kisebb epikumai – Cserhalom, Eger, Magyarvár – túlnyomólag szintén hazafias czélok szolgálatában -66- állanak. Hősi epizódok, melyek nem annyira szerkezetük szilárdságával s jellemzésük biztosságával imponálnak, mint inkább előadásuk szokatlan bájával és erejével hatnak. Ez a szines, gazdag stil már magában véve is oly művészet, hogy szinte elfeledtet minden egyéb hiányt. Ragyogó részletek állanak előttünk, melyek páratlanok a maguk nemében. A fantáziának és ihletnek oly bujasága ez, – oly tékozló pompája és tömege a virágoknak, hogy kompoziczióinak egyetlen hézaga sem marad szin és fény nélkül. Minden csonka oszlopra, tört falra, párkányrepedésre fölfut a repkény, s csodálatos kék- és pirosszirmú virágkelyhek csilingelnek a szakadékok felett. Egy részük – Tündérvölgy, Délsziget – egészen fantasztikus, mintha a költőt álmok vezetnék a valóság mesgyéi közt s csak abban a világban tudna gyönyörködni, melyet saját képzelete alkot. A létező szinte szegényes, kopott, nyomorúságos neki. Oly dús ifjúsága, annyi költői kincse van, hogy, mint egy mesebeli herczeg, szakadatlanul szórhatja lobogásának szinaranyát a valóság fakó jelenségeire. -67- A történelemből is csak azokat a szálakat veszi kezébe, melyeket fantáziája szövőszékén sugarasakká sodorhat. Fény a levegője, szin az élete, mély és benső elragadtatások, halluczinácziók az ihletői. Mindjobban közeledik a fenség birodalmához. Annyi izgalmon és megrázkódtatáson megy keresztül, hogy végre hozzáedződik az előadás epikai nyugalmához. Eddig lelkesítették tárgyai, de egyúttal uralkodtak is fölötte, és vitték magukkal. Most hirtelen megváltozik a helyzet s föltétlenül ő uralkodik mindenen. A Két Szomszédvár-ban előáll a művész.

Nagyon sokszor olvastam ezt a csodálatos költeményt, mely talán a mi egyetlen valódi hexameteres eposzunk, s amikor a magyar nyelv szinező erejében, ünnepélyes és hatalmas zengésében gyönyörködni akarok: újra meg újra előveszem s még sem tudok betelni vele. Ez a zord középkori történet, nagyszerű szabálytalanságaival és alakjainak szertelenségével, páratlanul áll elbeszélő költészetünkben. A költő képzelődése oly mélységek fölött jár, hogy lépten-nyomon lezuhanástól kellene féltenünk, ha nem -68- lángelméje kalauzolná a meredélyeken. A pusztító, mindent elseprő szenvedélyeknek mily rettenetes vihara tombol végig e hexametereken! Ez a két komor szomszédvár, lakóinak egymás romlására törő boszujával; e vad párharczok, melyeknek kelevész-csattogása s kopjasüvöltése szakadatlanul zúg az éjjeli környéken, Ság puszta határán; a megtorló harag, a fogyni nem tudó düh e bősz lihegése, ez az öldöklés, mely nem szűnik, ez a vér, mely mindig foly: mindez a borzasztóan szép, a megrendítően fenséges hatásával borít el bennünket. Itt nincs semmi vigasztaló, csak a művészet ereje, mely teljes, s az általa felkeltett illuzió, mely egész és igaz. Szinte lélegzetfojtva olvassuk e félelmes nyugodtsággal ömlő, szomorúan búgó, sirámos hősi hatosokat, melyeken mindvégig áthangzik a fegyverek döngése s a fájdalom üvöltése. Az olvasó szinte tehetetlenné válik e nagy és biztos művészettel szemben s nem igen jut neki más szerep, mint átengedni lelkét az ellenállhatatlan hatásnak, az ámulat sodrának, mely itt egyúttal a Vörösmarty tündöklő tehetségeinek érezhető mértéke is. -69-

Ez a négy ének a legtermészetesebb, de legvadabb szenvedélynek: a retorsiónak tragédiája elbeszélés alakjában. Tihamér, diadalmas harcz után, haza érkezik várába, melyet földúlva talál. A szomszéd Káldorok egy »hittelen« éjjel kiirtották egész nemzetségét, a Sámson-ház minden emberét. Vérük még ott feketéllik a falakon. Az utolsó sámsoni sarj zúzottan áll a szörnyű vértor helyén s megtépett haját felszórja az égiek ellen. Majd leöli hadi ménét, megfejti, darabokra szeli a véreveszett húst s a lélekijesztő csendben, a lángok rőt világánál, hervasztó könyek közt lakomáz, – szomorú vendége magának. Minden gondolata a boszu. Fölkerekedik, elmegy László királyhoz, a ki fölhatalmazza, hogy a Káldor-ház tagjait egyenként párbajra kihivhassa. S megkezdődik a bajrahivást jelző rémkürtök rivalgása, a rettenetes öldöklés mozgalmas, vad és változatos rajzai, melyek a Káldor-család teljes pusztulásával végződnek. Levágott fejeik kiszegezve a sámsoni vár kapujára. Csak a Káldor-leány, a szép Enikő marad sértetlen, de a romlás őt is sirba dönti, -70- és Tihamér, Enikő szomorú árnyától űzetve, világgá bújdosik, sivatag bánatával.

Ime, a mese. Az én előadásomban valószinűleg hihetetlen, de Vörösmarty előadásában el kell hinni. Ez az ő művészete. Merész képzelődése nem ismer korlátot, nem lehetetlenséget: túlrepül minden határon s szárnyain magával sodorja az olvasó képzelődését is. Nézzük csak a Túlvilági kép-et, melyben egy szenvedélyesen szerető ifjú megöli hűtlen kedvesét, s mikor már a sir takarja: fölássa a koporsót. Süvöltő viharban, vészszórta hajjal áll a földúlt sir felett. A rohanó felhők közül haragban égő csillagok néznek le rá. A koporsó megzörren s lejebb-lejebb sülyed a föld mélyeibe. Az ifjú utána – keresztül a felszaggatott föld százrétű kebelén, a fel-feltünedező koporsó nyomán, a gömb tulsó feléig, ahol új világ, új élet, dicsőbb ég, dicsőbb nap köszöntik. Itt feledésbe vész a mult, a koporsó zára magától fölpattan s kikél belőle a hűtlen kedves csodaszépen, tisztán, szűziesen. – Csak egy lázbeteg álma, ki, midőn fölébred: mellette áll hű nője s homlokáról gyöngéd kezekkel -71- törli le a verítéket. De hogy van ez képzelve és megirva! Igazán, nem lehet eléggé ámulni, hogy ily költemények nem keltik fel valamelyik festőművészünk becsvágyát s maig is illusztrálatlanok. Szánalmas koldusság a kincsek között.

Vörösmarty a Két Szomszédvár-ral befejezte epikai pályafutását s azontúl visszatért első szerelméhez: ereje s ideje java részét szinműirásra fordította. Három történelmi drámát, négy tragédiát, egy vigjátékot s egy tündéries szinművet irt. Mit mondjak e kifogástalan jambusokban ömlő, szép beszédű drámákról, melyek csak névleg azok, egyébként dramatizált történelmi képek és nagyon ismert motivumokból szőtt végzettragédiák, szóval, tehetségének legszegényesebb alkotásai?! Hiába minden költői cziráda! Ez az atya, aki ártatlan gyermekeit kitéteti s később beleszeret saját, ismeretlen leányába, felnőtt fiát pedig – tudata nélkül, hogy fia – meggyilkoltatja: nem hat meg és nem is borzongat többé senkit. Az akadémia koszorúja régen lehervadt erről a Vérnász-ról, -72- épp úgy a többiekről is (Salamon, Bújdosók, Kincskeresők, Marót bán, Áldozat, Czillei és a Hunyadiak) az élet minden virága. Képek, melyekről a szin elszállt, csak a festő neve maradt a vásznon. De ma éppenséggel nem csodálkozunk azon, hogy Vörösmarty, aki az epikumban hozzászokott a kényelmes, széles előadáshoz, emellett erősen lirai temperamentum is: derekas drámákat nem alkothatott. Nehézkes. Nincs biztos szerkezete, elég leleménye, hiányoznak jellemei s a szépen ömlő jambusok nem a dráma nyelvét görgetik. Nemesebb stilre tör és érzelgős lesz, erős akar lenni s a rhetorika hideg páthoszában gyöngül el. A Fátyol titkai, mint vigjáték, ugyanezeket a hiányokat tárja föl. Csak a tündéries, bájos drámai játék: Csongor és Tünde kivétel. Ez egy XVI. századbeli magyar költő, Gyergyai Albert Argirus királyfiról szóló verses munkájának anyagából szövődik, de egészen szabadon. Tárgya: a küzdő szerelem diadala minden akadályon, egy fantasztikus világ jelenetei közt megrajzolva. Korlátlan, csapongó, szeszélyes, mint egy drámai formában -73- rakonczátlankodó dithiramb, de szines, ötletes, czélratörő. Az ideális szerelem tündérkedése a reális szerelem józanságának humora mellett. Ég és föld bájos ölelkezése játszi tréfák, pajzán gyöngédség, mély reflexiók – az emberi érzelmek ezer virága s tengernyi fénye közt. És milyen nyelv tolmácsolja ezeket az édes bohóságokat! Egyetlen a maga nemében. Tisztán, büszkén és biztosan zengő magyar ütemei amily röpkék és pompázók, épp oly jellemzetesek s költői nyelvünknek teljes diadalát ragyogtatják.

A drámairó Vörösmartynál sokkal nehezebb feladat hű képet festeni a lirikus Vörösmartyról. Mert, igazában véve, ő mégis mint lirikus a legnagyobb. Fejedelmi sorban áll, birodalma szinte határtalan. Ameddig a mult hatásai alatt áll: egyenetlen erejű, mihelyt felszabadul e hatások alól: mindenkinél erősebb. Lirájának sok szép virágát legázolta az idő, de ami megmaradt, még mindig tündöklő sokféleség, tömérdek gyönyörűség. Alig van költőnk, aki szélesebb körben működött valaha. Az egyszerű -74- daltól az összes lirai műfajokon át az eposzhoz hajló lirai beszélyig mindenben mutathat föl valami derekasat, sőt tökéleteset. A tárgyak és formák, a hangulatok és érzelmek ezerszinű változatossága ez. Gyöngéd és mély, megható és fölrázó, ahogy neki tetszik. Olyan hangszer van a kezében, melyben minden érzelmi árnyalat megtalálja a maga húrját s éppen azért zeng tisztán, bűbájosan és erősen. A Szózat költője, aki milliók szivét hozza rezgésbe! A hazáját aggódva szerető magyarnak azokat a sajátságosan édesbús, nemesen komoly, szélsőségek – kétségbeesés, remény – közt hánykódó hangulatait, melyekben századok történelme zokog föl: – nem, ezt senki sem volt hivatottabb himnuszszá, nemzeti imádsággá örökíteni, mint Vörösmarty. A magyar lira kicsiben a magyar hazafiság története. A Szózat, a reformkorszak ajkain, annak összefoglalása; multak, jövendők mérlegelése a köztük tusakodva álló jelen lelki hullámzásának, egy egész nemzet közérzületének ünnepélyes megnyilatkozása. Sőt több. Az ezer viszontagság közt megedződött -75- s élethalál-harczra kész nemzeti akarat férfias felkiáltása. Az a dicső szó: rendületlenül! egymagában véve annyit ért nekünk, mint a francziának a Marseillaise, az angolnak a Rule Britannia, mert ez a kellő szó a kellő időben volt kimondva. Az egész nemzet meghallotta. Éltető és fölrázó erejéből azóta sem veszített semmit. Ahol megzendül: ott ünnepi hangulat árad el a lelkeken s dallama zsolozsmájában egybeforradnak a szivek, mintha a történelem intő szózatát hallanák, mely a pártoskodó magyarnak minden balszerencse közt az összetartást hirdeti. Valami szent, magasztos, mélyen megillető, minden időket átölelő érzés buzog benne, halhatatlan, mint az a forrás, mely szülte: a hazaszeretet.

Másoknál tán divat a hazafiság, Vörösmartynál meggyőződés. Nemzete iránt nem elfogult, hibái előtt nem huny szemet, de, mint Széchenyi, közbe-közbe méri az erejét is. Erélyesen és ünnepélyesen tud korholni, ha kell, gúnyolódik is, de mindig az a czélja, hogy fölemeljen. Jól látja azt a bús magyart, aki Sors asszony előtt -76- (A sors és a magyar ember) esengőre fogja a beszédet s olyan fényes plasztikával állítja elénk, hogy szinte szobornak nézzük. Félvállán ócska mente, oldalán rezes kard, üstöke hátra kötve, akár a buzogány. Rég ült lovon, de vén bokáin azért az elpártolt idők sarkantyúját pengeti. Érdekes patinában, szomorkásan áll a szeszélyes istennő előtt s a szája sirásra ferdül. Mi baj szivem, magyarkám? – kérdi tőle Sors asszony gyöngéden. – Mondd el csak hamarosan: mi kéne még, ha volna? Kell egy pipa dohány? A búsmagyar aztán mindenféle jót és bolondot kér az istennőtől, mit az, csak hogy végre lerázza a rozsdás daliát, meg is ad neki. De hát nincs a sok áldásban semmi köszönet. A békét arra használja föl, hogy nem dolgozik, a csöndes háborút arra, hogy egymást öldösi. Országa visszafordul Árpádék korába, s mint »regényes, szép vadonság ásít az ég felé«. Maga Sors asszony is megsokalja a szánalmas visszaesést s új alkuvást kinál. De a magyar föleszmél, lehányja régi bőrét, pusztán de ifjan áll s büszkén veti oda: »Asszonyszemélyre többé -77- nem bizom hazám dolgait. Magamra vállalom, amit még tenni kell!« Nem a Széchenyi szellemében van ez gondolva? Ennek a találó iróniának okvetetlenül hatni kell. Ez a kor lélegzete.

Ime, a költő magyarja kilép korlátoltsága szűk köréből s Vörösmarty felfogásában odasimul az európai eszmékhez. Kortársai közül ki versenyezhet vele ebben a törekvésben? Az első lépés dicsősége az ő nevéhez fűződik. Magasan áll, messzire lát és művészetével tisztább ideáloknak áldoz. A szerencsétlen népek számára mindig van egy-egy könye, az igazi nagyság számára egy-egy koszorúja. Lelkében oly gondolatok forronganak (Gondolatok a könyvtárban), melyek az egész emberiséget érintik. Tudatában van a költészet hódító hatalmának, s souverain büszkeséggel meri kérdeni: Mit tudtok, ti hamar halandó emberek, ha lángképzelődés nem játszik veletek?

S ő csakugyan mindent képzelődése fényében fürdet meg s kedélye melegén tör keresztül, mielőtt formába öntené. A Kis gyermek halálára -78- rendkivüli bájos alkotás, a Merengőhöz mély reflexiói fenségesek, epigrammái legjobbak e nemben, genreképei közt kitünőek vannak; a Szegény asszony könyve, melyben jóságos anyja képét örökíti meg, műremek, Hedvig csodaszép legenda s a Szép Ilonka megható története mindig megható marad. De azok mellett a hangok mellett, melyek ezekben megcsendülnek, van még valami diabolikus, valami démoni benne. Az a viharos páthosz, ami a Liszt Ferenczhez, a Keserű pohár meg a Vén czigány czimű rhapszodiákban fölrí, a Paganini boszorkányos hegedűjére emlékeztet. Valami nagy, nevezhetetlen, de mindig nemes keserűség reszket az alaphangjában, mely – mintha nagystilű tragikai hősök fakadnának lirai dalra – a szenvedélyek széles skáláján búgnak keresztül s »egyszer fázunk, másszor lánggal égünk« mi is mellettük. A szivében hosszú időn át összegyülemlett keserűség egyszerre árad ki belőle. Egy-egy ilyen verse a fájdalomnak valóságos szimfóniája. Félelmes tűz, melynél borzongunk. Nem tudom, mennyiben van igazam, de nekem -79- úgy rémlik, hogy ez a sajátságos hang a régi rhetorika páthoszából áll elő s izzó temperamentumában átnemesedve, indulatai tüzén áttisztulva, a salaktalan, csengő érczet nyujtja, mely immár valami egészen más mint az előbbi szürke keverék, valami egyetlen: egészen az övé. Ezekben a lirai költeményekben bámulom az ő lirai nagyságát legjobban. Kivételes darabok: nem találom a párjukat sehol. Tud ahhoz, amit Berzsenyi követel a költőtől: a trombita összeszorított hangján süvölteni.

»Mit a világ nekem, ha nincs hazám!« – sikolt fel a forradalom lezajlása után s erős lelki rázkódtatások közt fordítgatja Lear-t. Azután mindjobban fogy a napja, mindjobban fogy a bora, – fáradt vállairól vén gúnyája leszakad – s az egész nemzet gyászba borul, mikor sirjába roskad ez a sokzenéjű vén czigány, akinél felségesebb nótákat széles Magyarországon nem muzsikált senki sem.

VI
KISEBB EPIKUSOK
1814–1834

E kor epikusai közül kétségkivül Vörösmartyé a pálma. Az ő fantáziájának ragyogó röptével, költői előadásának művészi bájával és erejével, szineinek pompájával és formájának tökéletességével ez idő szerint nem kelhetett versenyre senki. Országos hatású nagy költeménye, mely egyúttal a magyar romanticzizmusnak is egyik legszebb diadala volt, szinte fölöslegessé tette, hogy ezen a téren mások tovább kisérletezzenek. Mégis, többekről kell itt megemlékeznünk, kik köréje csoportosíthatók s részben megelőzték, részben követték vagy utánozták.

Székely Sándornak (1797–1854.), az erdélyi unitárius papnak, meg volt az az érdeme, hogy -81- A Székelyek Erdélyben czimű, kisebb méretű s ugyancsak az ősmondákhoz forduló epikai költeményével útmutatója lett Vörösmartynak s képzelő tehetségét fölgyujtotta. Ez a jól megalkotott kis mű, mely zengzetes hexametereken ringatta a nemzeti mondákkal összefűzött s inkább naivan elképzelt, mint népi hagyományokban élő hitregéket, az újság és a frisseség hatásával hatott költőinkre. Valóban, meséje oly egyszerű, hogy, ha maga a mű nem lett volna »csodálatos sugallat« s a régi dicsőség iránti lelkesedés őszinte terméke: alig kelthetett volna epikai érdeket. Az Atilla birodalmát romba döntő végzetes harcz után Irnákot, bujdosó hunjaival, egy futó csillag keletre vezérli, s istenük, a pásztornak öltözött Hadúr segítségével, rábukkannak a székelyföld Tündérkertjére, Alirán királyleány birtokára. Ennek kezét és országát a dák fejedelem is szeretné elnyerni, de Irnák hősies csatában legyőzi a vetélytársat, feleségül veszi a csodaszép, szerelmes királyleányt s népével letelepszik a székelyföldön. Vörösmartyra főkép azért hatott ez a költemény lelkesítően, mert -82- hangja új és merész volt. A nyelvnek és verselésnek e szines, meleg ömlését, komoly erejét, a leirásoknak ezt a plasztikus pompáját hasztalan kereste volna régibb költőinknél és hasztalan azt a lelkes bátorságot is, hogy a hitregék hiányát a költő saját képzelőtehetségéből merje pótolni, mint az itt történt. Ez a kis költemény adott impulzust Vörösmartynak a Zalán futása megirására s ebben a hatásban van igazi irodalomtörténeti jelentősége.

Még a tizes években lépett fel Zircz emlékezete czimű epikai költeményével Horvát Endre, téti plébános (1778–1839.). Oly tárgyat választott, mely költői alakításra szinte lehetetlen: egy klastrom történetét. Nem is lett abból más mint krónikás vers, egészében egy hexameteres rajzolat. De ezek a hexameterek ünnepélyesen és szinesen, itt-ott férfias erővel hangzottak s vonzón csillogtatták fel a magyar nemzet s egyház multjából kiragadott képeket. A mult, a mult! Ebben élt ez a nemzedék, melynek nem volt jelene s hite is kevés a jövőben. A kortársak szivesen üdvözölték az új Virgilt, ki -83- szerintük hivatva volt egy még mindig hiányzó nagy epopéában megénekelni a honszerző Árpád dicső tetteit, buzdításul a hanyatló nemzetnek. Horvát hozzá is fogott költeményéhez, melyből az Auróra sietett mutatványokat közölni, de a nagy mű kinosan és lassan készült. Lelkesedés és önbizalom nem hiányoztak hozzá; Horvát büszkén vallja, hogy »az eposzi formában egy európai epikus sem lép eléje«, de mindhiába! Nem volt fantáziája és teremtő ereje a nagy alkotáshoz, s mire költeménye elkészült: el is késett. A tizenkét könyvre osztott hosszú eposz, mely a magyarok költözködését és honfoglalását adja elő, költői felfogás és költői alakítás nélkül, az antik eposzból kölcsönzött élettelen gépezet foszlányaival gyarlón és szegényesen cziczomázgatva, terjengős, sivár és száraz leirásaival, mesterkélten közbeszőtt epizódjaival Vörösmarty Zalánja után többé nem hathatott. Az akadémia ugyan megkoszorúzta, de ez az elismerés inkább a kegyelet ténye volt mint a lelkesedésé.

Szerencsésebb időben s több talentummal lépett fel Czuczor Gergely (1800–1866.), a földmives -84- családból származott benczés pap, aki Augsburgi Ütközet és Aradi Gyűlés czimű kisebb epikumaival szintén megelőzte Horvát Endre Árpádját. Nyilván látható, hogy az eposz mivelését, mely majdnem kivétel nélkül a magyar történelem és mondavilág forrásaiból merítette anyagát, költőink, így Czuczor is, korszükségnek ismerték fel, s mi sem volt természetesebb, mint hogy hősmondáikat a magyar nyelven oly hatalmasan és harcziasan zengő hexameterekben harsogták el. De mintha a nagyközönség kezdte volna már kissé megsokallani ezt a hosszantartó fegyverzörgést, ezeket a pusztító és vérengző csatákat, melyek széles és terjengős jelenetekben szakadatlanul zúgtak körülötte. Czuczor maga is érezhette a harczi motivumok egyhangúságát, s legjobb, legkerekebb epikai alkotásában, Botond-ban már egy egészen romantikus szerelmi történetet helyez előtérbe, Botondnak menyasszonyáért, a rhodopei virágszálért, vivott küzdelmét aránylag rövidre fogott s plasztikus erővel megrajzolt párbajharczra redukálva.

Azok közé a költők közé tartozik ő is, kik -85- jól látták koruk elválását a régitől, de nem volt elég erejük széttépni minden köteléket, mely az előző időszak törekvéseivel összefűzte őket. Ime nála, a nép fiánál, aki a romanticzizmus újító levegőjét szivja, megmarad a klasszikus forma s bizonyos merevség, melyet sokáig nem tud levetkőzni. Szeretettel foglalkozik egy nagyobb s szintén hexameteres eposz tervével, mely a nagy Hunyadinak, a keresztény magyarnak világra szóló diadalait énekelte volna meg; de életviszonyai megakadályozták abban, hogy ezt befejezze s hősét dicső példaként mutathassa fel a megindult politikai küzdelem élethalál-harczában. Csak sokat igérő töredékek maradtak fenn belőle. Nagyobb alkotásoktól elvonták gyakori összeütközései szerzete előljáróival, kik világias felfogásában, kedélye megnyilatkozásaiban, sőt még büszke nemzeti érzésében is veszélyeztetve látták a papot; majd tudományos elfoglaltsága s később évekig tartó fogsága egy bátor hangú forradalmi költeményeért.

Izgalmas, erős idők voltak ezek s a jövő munkájával elfoglalt emberek mind kevésbbé értek -86- rá, hogy hosszabb lélegzetű eposzokat olvassanak. Ez a műfaj, czélzatos formájában, immár le is játszotta a maga szerepét. Nem így a lira, melyet a romantika új hangokkal, új tartalommal s az érzelmi árnyalatok egész rajával bővített s így hatásaiban is megújított. Költőink, kik első sorban lelkes hazafiak voltak, szivesen hódoltak a kor istenének, de ez a kötelességbeli tény gyakran egyéniségük valódiságának és őszinteségének rovására történt. Czuczor is – mért tagadnók? hisz ma már tisztán látható! – inkább volt lirai mint epikai temperamentum. A dal az ő igazi eleme. Azt mernők mondani: dalolás közben találja meg önmagát. Ez a finom, könnyed és filigran műfaj, mely Kisfaludy Károly kezében még minduntalan összetörik, az ő romlatlan és naiv kedélye melegében új zománczot és bájt kap. Szerencs és érzékkel beleviszi a nemzeti irány legtermékenyítőbb elemét, a népies motivumokat. Drámai elevenség, szökellő játsziság, pajzán humor s mindenek fölött: keresetlen egyszerűség kifejezésekben, képekben, – ime, dalai túlnyomó részének jellemvonásai. -87- Nagyon jól ismeri a falusi életet, a nép nyelvét, és nemcsak szeme: szive is van a dolgokhoz. Friss, üde, nyilt kedély, mely gyönyörűséget talál minden nemes érzésben, szeretettel öleli fel a szépet és szeretettel is sugároztatja vissza. Epikumairól mindig elismeréssel fog megemlékezni az irodalomtörténet; balladái és Riadó-ja mindig igaz hazafiságának hirdetői lesznek; aesopusi meséi, szatirái mindig lánczszem marad e műfajok történeti fejlődésében; klasszikus fordításai, szótári munkássága mindig kiváló szorgalmáról fognak tanuskodni: de poétai volta dalaiban él legközvetlenebbül. Az Augsburgi Ütközet fegyvercsattogása ma már nem hevít fel senkit, de a Három bokor czímű népdal két strófáját és sok egyéb dalát országszerte dalolják ma is; az Aradi Gyűlés, Botond legfeljebb kényszerű iskolai olvasmányok, de a Falusi kis lány Pesten, mint a naiv komikumnak egyik legremekebb példánya költészetünkben, mindenkor azok közé a virágok közé fog tartozni, melyeket nem kell félteni a hervadástól. -88-

Ennek a buzgó, lelkes gárdának egyik legmunkásabb tagja Garay János volt (1812–1853.). Könnyen, sokat és sokfélét dolgozott. Tehetsége kevésbbé jelentékeny, de mozgékonysága és agitátori szelleme annál becsülendőbb. Nemes és naiv kedélyét a legkisebb hazafias ténykedés is rezgésbe hozza. Ott van mindenütt, ahol lelkesíteni kell. Nem mulaszt el egyetlen számbavehető alkalmat sem, hogy ápolja, ébren tartsa korának hazafias buzgását, s a magyar társadalom tevékenységének minden mozzanatára van egy-egy ódája, dithirambja, vezérczikke vagy dala. Mint nagy mintaképe, Vörösmarty: lelkesedésével ő is a mult dicsőségéhez fordul, s bár előadásának formája erősen krónikás, de szines és meleg képekben rajzolja meg történelmünk majd minden érdekesebb jelenetét. Nagyobb szabású eposzaival kevesebb a szerencséje mint apróbb történeti elbeszéléseivel, melyeket abban az időben tévesen tartottak és neveztek balladáknak. Ahogy nem igazi eposz Csatár-ja és Szent László-ja, épp oly kevéssé balladák az Árpádok darabjai. Krónikás képek és képsorozatok -89- ezek, melyeket helylyel-közzel lendületes páthosz melegít át, s legtöbbjének ezért volt élénkebb hatása a hevülékeny nemzeti szellemre. Kont, a kemény vitéz, harmincz társával, nem hajtva térdet a zsarnok Zsigmond előtt: az ellenálló Magyarországot personifikálta. Inkább a halál, mint a szolgaság! Ki nem értette volna meg e lelkes szózatot a forradalom előtt s még inkább utána sokáig! Soha sem volt a hazafias rhetorikának nagyobb jelentősége a magyar költészetben mint e korban, mely főkép a páthosz levegőjéből élt.

De van Garaynak egy költeménye, mely diadalmasan túlélte korához tapadó társait s munkásságának alkalmiságából megmaradt minden idők számára. Ez az ő Obsitos-a, az ő Háry János-a. Egy kiszolgált vén baka pompás genre-je, mely a népéletből művészileg ellesett jellemző vonásaival, rajzának eleven szineivel s előadásának természetes és üde humorával halhatatlan alkotás. A Falstaffok magyar rokona. Annyira és oly kedélyesen hazudik, hogy végre maga is hiszi mindazt, amit elmond hűséges hallgatói, a potrohos biró meg -90- a falu legényei előtt. Csak a diáktól fél, aki furcsán s nagyokat prüsszent a merész harczi kalandok hallatára, mikor Háry János – bár lovon soha sem ült – huszárként szerepel s kétszázan ütköznek meg kétszázezer francziával, kiknek vezérét, a nagy Napoleont, természetesen ő maga fogja el. Mária Lujza sirva kéri a vitézt: ereszsze foglyát szabadon, mit a lovagias Johannes Háry meg is tesz. A császártól két aranyórát kap emlékül, melyeket kapitányának és hadnagyának ajándékoz, utólagosan sajnálva, hogy legalább egyikét nem tartotta meg, mert most ezt a történetet »hihetik is, nem is kigyelmetek«. De a hallgatóság hiszi, mi pedig teljes gyönyörrel tapsolunk e vidám hazugságoknak, melyeket az a szerencsés sors ért, hogy örökéletűek, mert művészetük igaz.

Végül emlékezzünk meg egy meleg kedélyű, szerény bankhivatalnokról, Debreczeni Márton-ról (1802–1851.), ki távol a világ zajától, a nemzeti mult emlékein merengve, Vörösmarty hatása alatt, titokban zöngette lantját s megirta a Kióvi csata czimű tizenhat énekes hőskölteményét. -91- Senki sem sejtette, hogy a Bányász Szótár s a Bányászati Tudományok Rendszeré-nek tudós irója, ki e művei révén a külföld előtt sem volt ismeretlen, egyúttal költő is. Nagy, hexameteres eposzát, mely szintén a honfoglalás köréből veszi tárgyát, csak halála után fedezte fel egyik barátja, gróf Mikó Imre, aki aztán az ötvenes években ki is adta. Szenzácziószámba menő feltünést keltett, de többé nem hathatott. A klasszikus eposz immár végkép bevégezte pályafutását, a hexametereken robogó hősök visszatértek régi pihenőikre s mögöttük becsapódott az idők vasajtaja.

VII
BAJZÁÉK
1823–1851

Már Kisfaludy Károly kezdte sokallani a magyar Parnassus körüli tolongást s éppenséggel nem volt hajlandó, mint Kazinczy tette, eszményi, meleg ölelésekben részesíteni a hivatás nélkül is babérok után kapkodó »istenfiak«-at. Nagyon jól érezte, mert erős érzéke volt hozzá, hogy kissé tisztázni kellene az eszméket s irányítani a közönség izlését. E tekintetben ő maga minden telhetőt elkövetett az Aurórában, az ott közzétett művek gondos és czélzatos megválogatásával. Jelentősebb eredményeket azonban nem érhetett el. A purifikálás nagy munkája az Auróra-kör egy más tagjára, Bajzára maradt örökül. -93-

Bajza (1804–1858.) kritikusnak született. Tanult és eszes ember, aki prókátori tudását jól használja fel az irodalomban is. Szintoly éles tekintettel ismeri fel szellemi életünk minden hiányosságát és hézagosságát mint közvetlen elődje, Kisfaludy Károly. Sőt erősebben lát. Jobban elemez, szigorúbban itél. Tettel viv, nem sopánkodással. Kissé erőszakos, sokak iránt kiméletlen, sőt kegyetlen, de ez nem baj! Hatalmas organum áll rendelkezésére: az általa teremtett Kritikai lapok, majd ugyancsak az ő szerkesztésében megindult tekintélyes folyóirat, az Athenaeum, melynek társlapja is van: a Figyelmező. Mögötte áll az akadémia, körülötte munkatársakul az irók legjava: oly erős katonaság, oly kitünő hadi készletek, hogy szinte biztosra veheti a diadalokat. Immár tényleg el is mult az az idő, hogy hazafiságból minden gyarló művet dédelgetni kell. Ez most már annyit jelentene, mint elhitetni a magyar olvasóközönséggel, hogy derekabb munkákra nem számíthat. El kell riasztani, le kell törni a hivatlanokat. Irányt kell adni a szétfolyó törekvéseknek, bővíteni, -94- teljesebbé tenni s tökéletesíteni a műfajok körét, tartalmasabbá, kényesebbé formálni a közönség izlését, szóval: előbbre menni, haladni.

Tehát kritika kell! Kérlelhetetlen, kemény, részrehajlatlan és igazságos kritika. Ki kell irtani a hizelgést, a bálványozást. Barátainkat, rokonainkat nem kell csak ölelgetnünk, hitsorsosainkat csak dicsérgetnünk, nagyjainkat csak magasztalnunk s ellenségeinket csak üldöznünk. Ha örökké csak melléktekintetek rabjai leszünk s az igazat soha sem merjük nyiltan kimondani: »khinai penész« fogja bevonni s megenni nemzetiségünket, nyelvünket, tudományos életünket… Mindezek kétségkivül igen szép és bátor elhatározások elméletben, és szinte kár, hogy a gyakorlatban nem egészen így sültek el. Az Athenaeum hatalom lett, s az eszmék tisztázására, az ismeretek terjesztésére s az irodalmi izlés fejlesztésére bizonynyal sokat tett, de nem szolgálta mindig az igazságot, a méltányosságot még kevésbbé, és gyakran nagyképűleg alkalmazott nagy mértéket kis tehetségekre -95- s megfordítva. Hatalmát bizonyos rideg kiméletlenséggel gyakorolta s az ellene támadókat felségsértőknek tekintette. Mindent meglátott, ami odakünn történt, kevésbbé, ami saját hasábjain ment végbe. Sokszor ágyúval lövöldözött apró verebekre s rengeteg pörökbe bonyolította magát kicsinységek miatt. Szeretett a mások háza előtt seperni s elfeledte a maga háza táját teljesen tisztán tartani. Bizonyos klikk-rendszer jellemezte, mely czélul a harczot tűzte ki s ebben rettentően jeleskedett is. Az összecsengő fegyverek aczélából sok eleven szikra pattogott ki, de nem maga a jótékony s mindent átható világosság.

A jeles és harczias szerkesztő, Bajza, ki nevét már az »epigramma theoriájával« s más polemikus irataival korábban ismertté és félelmessé tette, számos talpraesett tanulmánynyal állt elő itt is. Ha valaki kritikai rátermettségéről meg akar győződni: olvassa el érdekes töredékeit a regényköltészetről. Nagy buzgalmat fejt ki a szinügy körül, de hangsúlyozza, hogy a mi viszonyaink közt a hazafiúi szempont előbbrevaló -96- a művészetinél és a franczia romantikus szinművek hatása alatt nemzeti drámát sürget. Észreveszi azt is, hogy dalköltésünk rendkivül szegény s »bennök a poétai léleknek csillámait is ritkán találhatni«; megvetéssel beszél a »fülkinzó, unalmas troubadourok«-ról, kik »goethei és schilleri nagyság érzetével keringenek parányi körükben«; elitéli az »üresen csillogó szógőzt«, melyet nálunk a »romlott izlés s a német miszticzizmus lelketlen utánozása szült«. Goethet és Kölcseyt állítja fel mintákul s megpendíti a művészi népdal elméletét is. Helyes. De hát a saját poémáiban nem veszi észre a »szógőzt«? Hangulataiból nem érez ki semmi hidegséget? Nem látja, hogy ő, ki ez idő szerint lirában »vezet«: tekintélyével többet árt, mint használ? Üldözi a keresettséget, praedikálja a természetest, s ki feszesebb és fagyosabb mint ő? Ha az »üresen csillogó szógőzt« annyira megveti: mért használ ilyen kifejezéseket és szavakat, mint a minőket verseiből ide melléklek: Bájló, rózsás lehellet – vérei közt aléló költő – szerelmi estvelgő csillaga hajnalgva tűn fel alkonyult szememnek – korányi -97- csillag – bájremények csolnakán – kéjlobogva felleng tekinteted egy szép jövendő fényárnyain – rózsafán termett ajak – bércz havából fútt kebel – honförgetegnek véráldozatjai – bájvidék – viránymező – kénykehely – csillámtető, búszél, lebeng stb. stb. Nem érzi, hogy képzelő tehetsége mily szűk s mily veszedelmeket rejt magában minden gondolatot és érzelmet megdermesztő művészete? S végül, nem ébred tudatára annak, hogy másban is csak az tetszik neki, ami a saját hangulatainak, formáinak visszfénye? csak azt koszorúzza meg elismerésével, aki az ő elveire esküszik? Az Aglája egy szárnypróbálgató verselőjének szerelmi »Bucsúdalát« dithirambokkal köszönti, mert nagyon szép benne »az a csend a vesztés érzelmeiben«! Igen, ezt a szerelmi vesztést a mester is épp így fejezte volna ki: nyugodtan, kecsesen és kifogástalan trocheusokben. Művészete, mely csodálatos módon az általa elitélt érzelgős német költők, Hölty, Salis, Matthison hatása alatt fejlődött, voltaképen nem egyéb, mint modor, még pedig a veszedelmesebb fajtából, mert nem tűri -98- az egyéniség szabad megnyilatkozását s kizár minden égőbb képzelődést.

Igazán különös ember! Elméletben fennen hirdeti az irodalmi köztársaság eszméjét, nyiltan, egyenesen, bátran beszél, újít, nemesít – s ez a hős a múzsa lábainál csak egy szentimentalis apród szerepét tudja játszani: eped és nyögdécsel, a férfias őszinteségnek minden erénye nélkül. Jól tudjuk, hogy nem erre a szerepre született s annál nagyobb a csodálkozásunk, midőn tanúi vagyunk erőszakos önmegtagadásainak. Mily kinokat állhat ki, mennyit szenvedhet, midőn hevesebb és szilajabb indulatok háborgatják! Fokonként szorítja vissza őket s végül megfojtja, hogy ki ne törjenek. Ezeket a megfojtott indulatokat aztán halavány arczokkal, mozdulatlan szépségük hideg vonalaival szivesen mutogatja, mert – ha tán ellenkezőleg érez is – azt hiszi hogy nyugodt formákban van a teljes művészet. Nagy ismeretű ember, aki azonban maga-magát nem eléggé ismeri, a művészetet pedig sok tekintetben félreismeri. Egy rideg elvet képvisel, mely a lira fejlődését inkább megakasztja, mint előbbre -99- segíti. Helylyel-közzel hatásos, mert a közhangulatot szolgálja (Borének – Sóhajtás – Apotheozis stb.), de egészében véve mindig szűkkörű, mesterkélt és feszes. A romantikus érzelmek örve alatt egy új klassziczizmusnak hódol, melyben épp oly kevés az eredetiség, mint az előbbiben. Legföljebb arra lesz jó, hogy bizonyos eszméket okvetetlenül meg fog érlelni s okot ad egy erős, hatalmas reakczióra, melyről majd később fogunk megemlékezni. De addig hány jobb sorsra érdemes tehetség sorvad el e meddő művészet karjai közt! Mert az tagadhatatlan, hogy a fiatal, költői talentumok egész raja kering és vergődik a Bajza tekintélyének fényében. Pillangók a lámpaláng körül. Hivők, epedők, akik szomjúhozzák az igazságot, s gyengéd és tapasztalatlan lelkökkel az általa kijelölt utakra tolonganak. S alig akad egy-kettő közöttük, akit némileg mégis meg lehet külömböztetni tőle; alig egynehány, akiknek egyénisége mégis ellenállóbb, hogysem végkép feloldódjék a mester elveiben és hatásaiban. Többnyire egyformák, ábrándos, szelid alakok, akik »lombos, nyári -100- sátornak« képzelik a »dalvilágot«. Hűvös, biztos menhelynek, hová nem hat »forró sugár« s »hol fel s alá a képzelet mint házi lányka jár«. Odakünn zúg az élet, itt minden »lágyszelid«. A harczokat, a külső háborgást legjobb innen, »résen át« nézegetni »csöndesboldogan«, mert ottkünn erősebb nap süt s »elolvadnak az álmok, mint a hópelyhek«.

De ugyanaz a Kerényi Frigyes (1822–1852.), aki Bajzáék dalvilágáról ezt a jellemzően szelid és ártatlanul nyájas képet festi: néhány év mulva már lázadoz, s »érczből« kiván a lantjára húrokat, »szilaj, tüzes mént dalnokparipának«. A mester hideg művészetének pányvájához kötözve: pegazusa toporzékol és szivesen ki-kirántaná magát a külidom feszes zaboláiból, – de késő: a szerencsétlen költőnek már vérében van az édes méreg s gazdag kedélyvilágával, távol idegenben, megátkozva illuzióit és eszményeit, belebukik az őrületbe. – A mély érzésű Vachot Sándort (1818–1861.) sem kegyeli jobb sors. Ő is a tanítványok közé tartozik s ezek közt tán a legjelesebb. A készen kapott merev formákat, -101- a fagyos jambusokat és trocheusokat kedélyének komoly és sokfényű tartalma szinte átmelegíti. Több értékű költő ma is, mint mestere, Bajza. Azt merném mondani: benne nyer legnemesebb kifejezést ez irány lirai gyöngédsége, (György úr halálakor – A külföld rabja), de, fájdalom, nagyobb dolgokra termett talentumával, ő is csak áldozatul esett az elvnek, mely mindenkit korlátok közé szorított és megbénított. – Sárosy Gyula is (1816–1861.) hű másolója a mester mintáinak s bár éppenséggel nem született rabszolgának: sokáig az. Mozgása nem egyéb, mint erőtlen ingadozás, mindaddig, mig később meg nem találja magát. Ekkor aztán egy egészen más ember beszél belőle. S ez a más ember megtagadja minden összeköttetését a multtal. Az Aranytrombitá-val előidézett országos, nagy hatást semmi esetre sem köszönheti Bajzának.

Riskó, Beöthy Zsigmond, Pap Endre mind mesterükre vallanak egy-egy bájos dallal, románczczal (Találkozások – Nem mondom, hogy ne álmodjál stb.), de egyetlen új vonással sem járulnak a már-már kimerített lira bővítéséhez. -102- Végül itt van Szemere Miklós is (1804–1881.), aki szintén az Athenaeumban kezdi meg pályafutását, de sokkal hevesebb vérmérséklet, hogysem a rá kényszerített bilincset sokáig eltűrje. Hamar kiábrándul, föllázad, széttépi a békókat és elmenekül a szabad temészethez. Innen kaczagja s gúnyolja a költészet tisztes külidomát, ezt a »bársonynyereggel fölékesített gebét«, mig maga inkább »fanyeregben«, de jobb lóval vágtat a gondolat után. Bajzáékra bizza, hogy csak igyanak lőrét aranypohárból, ő majd cserépkancsót hajtogat, de tokajival. Csak ölelgessék a selyemruhás aggszűzet neki kedvesebb az üde, szép leány, ha karton ruhában is! A durva, nyers idomot dicsőíti (s gyakorolja is), mint amely erővel és nagysággal rokon; új, merész eszméket óhajt s a simítást, a külcsint minden habozás nélkül rábizza az inasára. (Az igaz, hogy ez aztán meglehetősen rosszul is végzi a rábízott dolgokat!) Szinte meggyűlöli Bajzát s lesujtó őszinteséggel, kimélet nélkül irja neki: »Én a nagy szótárban a legnagyobb szivfagy kitételére e szót fogom ajánlani: Bajza!« -103-

Ime, a mester – eredményei. Egyrészről az egyéniség visszaszorítása, a képzelő tehetség megbénítása, – másrészről bizonyos titkolt vagy nyiltan bevallott elégedetlenség, mely okvetlenül forradalomra fog vezetni. A diadal, mit ez irány kiviv: a jambusok és trocheusok klassziczizmusa. Hideg pompázás, mely bámulatot kelt és untat. Bajza, ki elméletben az eszmék szabadságát hirdeti, semmi esetre sem óhajtotta czélul ezt a rabszolgaságot. Valami mást akart (hiszen egyebekben elég derekas munkát végzett), de nem úgy formálódtak a dolgok, mint gondolta. Ami elméletben egészen elfogadhatólag hangzott: ellenkezőnek bizonyult a gyakorlatban. Ezt a gyakran ismétlődő paradoxont némileg tán a kor rovására is irhatnók, de a felelősség első sorban mégis az övé, ki kora dicsőségéből bőven kivette a maga részét s vezérszerepet játszott. Nagyon erős művészetről álmodozott s mindent ellágyított. Szerette a szabad vélemény megnyilatkozását saját eszméiben, de annál kevésbbé tűrte a másokéiban. Álczázott egyeduralom volt ez, mely rabszolgákat nevelt. A tanulság pedig -104- mindezekből az, hogy inkább hódolunk elismeréssel annak a költői munkásságnak, melyben háborog és forr a tartalom, mint amelynek szegényes anyaga némi himbálódzás után lassanként tisztává, de mozdulatlanná jegeczedik.

VIII
EGY HASZNOS IRÓ
1786–1864

Fáy András eddigelé minden irodalomtörténetben úgy szerepel, mint Kisfaludy Károly követője. De hát miért? Régebben lépett fel mint amaz, s mindjárt első munkáiban egészen önálló, sajátos talentumnak bizonyult, aki éppenséggel nem amások pávatollait, hanem a maga portékáját árulta. Kortársainak legtöbbjétől annyira elütő, tiszta, világos fejű, okos és hasznos iró, hogy, ha csak némileg méltányosak akarunk iránta lenni, mulhatatlanúl ki kell emelnünk a Kisfaludy körül csoportosítható epigonok köréből s külön fejezetben kell megemlékeznünk sokfényű tehetségéről és áldásos működéséről.

Mint előkelő magyar nemes család sarja, már -106- kora ifjúságától kezdve cselekvő részt vett a megyei életben, abban a nagy gyakorlati iskolában, mely akkoriban minden politikai és közigazgatási tudás előfeltétele volt. A közügyek iránti meleg érdeklődést mintegy a levegővel szítta magába és Széchenyi törekvéseinek aligha volt az irodalomban eszesebb, hivebb s hódítóbb katonája, mint ő. Épp oly jól ismerte nemzete minden parlagon heverő jó tulajdonságát, mint sebezhető gyengéit, s tisztán látta maga előtt azokat a nagy gyermekeknek való, vidáman komoly paedagógiai eszközöket, melyeknek segítségével erősen kihathat a tétovázó és kapkodó magyar társadalomra. Kedélyes, ügyes, bölcs és – a szó nemesebb értelmében véve – kissé ravasz is volt. Majdnem adomaszerűen hangzó, ötletes és vidám mesékben, parabolákban, aforizmákban, adta be közönségének a helyes életigazságokra, emberi és nemzeti gyarlóságokra, félszegségekre és balitéletekre vonatkozó tanácsait, mint ahogy betegének az orvos édes borban adja be a keserű labdacsokat. Szeretetreméltó volt és találékony. Szomorúan nevetséges viszonyainkra -107- és közállapotainkra végtelen számú példát eszelt ki, melyek országszerte megkaczagtatták a búskodó magyart, és szinte észrevétlenül lopkodták be lelkébe az életrevaló eszméket, a haladás utáni vágyat, a jövendőkbe vetett hitet. Valóban, ez a hetedfélszáz mese egész kis irodalmi hadsereg volt, mely játszva és dévajkodva hódított a Széchenyi szellemében, sőt magára Széchenyire is buzdítólag hatott. A nagy reformátor Pestmegye egyik gyűlésén nyiltan megvallotta, hogy »a honi reform teendőire nézve az első eszmét, akaratot, önelszánást Fáy András meséi ébresztették föl benne«. Fáy nagyon jól ismerte a maga közönségét s tudta, hogyan férkőzhetik a reformoktól idegenkedő, kényelmes magyar szivéhez és agyához. »Ki nagyra születvén, tunyán hever – irja egy helyütt – hasonló a jegenyefához, mely magasra vonul ugyan fel, de sem árnyékot nem nyujt a vándornak, sem gyümölcsöt a gazdának.« És a tunyán heverő nemes, ki ezt olvasá, szégyenlett a jegenyefához hasonlítani. Sőt bizonyára házasságra is rászánta magát némely rideg legény, ha Fáy ötlete után -108- meggondolá, hogy »a nőtlen ember csak páratlan keztyű« és »az emberiség örömzengő zöld erdejében, mint párját vesztett gerlicze, búsan gubbaszt száraz ágán nemzetsége származási fájának.«

Ez erős megfigyelésű és sok tapasztalatú iró jól tudta, hogy gondolkozik a tömeg Széchenyiről és reformjairól. »Gőzösei tönkreteszik helységünket, melynek eddigi keresete hajóvontatásból állott!« »A lófuttatás nem egyéb lócsigázásnál!« »Minek a budapesti álló hid, ha a vidéken mindenütt rosszak az utak?!« »Angol teát, franczia pezsgőt iszik, hollandi csinosságot affektál, nem szenvedheti a pipaszagot, – nem igazi hazafi!« Bölcsesége tiszta magasából nézett alá a hullámokra s a lehető legszerencsésebb irodalmi formában szólalt meg, mely sem azelőtt, sem azután nem tett jó ügynek több szolgálatot, mint az ő korában. Mások kedvükre fújhatták a tárogatókat, ő megmaradt egyszerű hangú tilinkójánál s egyik meséjében (Pán és Apolló) kissé nyersen, de annál őszintébben meg is okolja, miért? »Hagyd el bátya azt a tilinkót, kiment -109- már az a módiból – így szólt Apolló Pánhoz. – Nesze, itt a kobzom, akár a hárfám, mindegyik nemesebb hitvány sipodnál.« »Már, jó fiú, én gulyámnak muzsikálok – felel a pásztoristen – e pedig tilinkóhoz van szokva.«

Igen, a nagy massza, a tudatlan, elhanyagolt tömeg az ő tulajdonképeni publikuma, s nem annyira dalnoka, mint inkább mulatva oktató nevelője nemzetének. Azok közül a puritán becsületességű, józan eszű és nemes kedélyű emberek közül való, akik nem akarnak ragyogni, csak használni. Már a tizes években közzétett Különös Végrendelet czimű társadalmi novellájában hagyományt tétet oly nőnevelő intézetre, hol »himzésen, zongora- és gitárpengetésen, tánczon, divatos öltözködésen és hajfodrozáson, franczia tört petyegésen kivül a leánykák arra vezéreltessenek, miként lehessenek idővel jó nők, háziasszonyok és anyák« – és oly tanítóra, aki »a többi iskolát befejezett ifjúnak az ó és új filozófia szőrszálhasogatásain kivül az élet filozófiáját tanítsa«. Az oktatás, a tanítás, a példákban való beszélés annyira természete, hogy másnemű művei, -110- regényei és szindarabjai is tele vannak didaktikai vonatkozásokkal, képekkel és hasonlatokkal. Az irodalmi forma rendszerint csak keret nála, melybe a közügyek, életkérdések, nemzeti nyelv, irodalom, művészet, nevelés stb. feletti tapasztalatait és bölcs tanácsait foglalja. Így pl. a Bélteky-ház-ban, mely az átalakulni kezdő magyar társasélet kitünő rajza s egyúttal az első magyar társadalmi regény, mély ember- és világismerettel tárgyaltatnak: a házi és iskolai nevelés, a történettan és régi remekirók szerepe a tanításban; a bölcs és bolond magyarkodás; a művészet, festészet, a gazdaság, az orvosi tudomány, a hivatalviselés, a házasság, az utazás hasznai; a szerelem és konvenienczia; a szónoklat, a nemes és silány epikureizmus, szóval, ezernyi közhasznú eszme és életszabály.

Természetesen, a didaktitkai elemnek ily méretű alkalmazása, ha még oly tiszteletreméltó okokból történik is, mindig magát a művészetet rövidíti meg. Megrövidítette Fáynál is. A regény, mint forma, sok szabálytalanságot elbir, -111- egyet azonban föltétlenül megkövetel, hogy: arányait az iró ne rombolja össze. De hát készen volt a forma? Dehogy volt. Azt előbb meg kellett teremteni s Fáynak a Bélteky-házzal valami egészen más czélja volt. Egy nagy képet akart festeni arról a valóban érdekes küzdelemről, mely egyrészről a megvénült, elaljasodott, másrészről az újuló s nemesebb ideálok után törő Magyarország közt folyt e napokban. Egy korrajzot tehát, mely megdöbbentő és tanulságos legyen. Ezt a czélt el is érte. De, fájdalom, hiányzott nála a művészi cselekvés bátorsága és biztossága, az a souverain erő, mely játszva uralkodik az anyagon s bonyodalmak és szövevények közt a rendet képviseli. Ezért maradt a regény csak történet az ő kezében. A tőről metszett, jóizű magyar fajképek egész raja jár itt föl-alá, megismerkedünk négy-öt háznép viszonyaival, de a mű első sorban paedagógiai czélokat szolgál. Diadalmasan mutogatja, hogy a henye, tivornyázó, semmittevő, hempergő életnél, mely okvetlenül romlást von maga után, mennyivel többet ér, emberhez mennyivel méltóbb -112- a cselekvő komolyság, a lelki tartalmasság, a hasznosság, a munka.

Mindig egy alapeszme, mindig egy vezérgondolat, mely magának az irónak, Fáy egyéniségének teljes tartalmát is visszatükrözi. Szülőföldéig terjed láthatára, s művészete voltaképen abból áll, hogy jó példával menvén előre, megkedveltesse a munkát magyarjaival. Maga is ott van mindenütt, a hol dolgozni kell. Mint nagy kortársa, Széchenyi, kinek valóban szellemrokona, csak a folytonos tevékenységben és közhasznúságban találja örömét. Széchenyit a nemzet napszámosának nevezik, őt tréfásan a nemzet mindenesének. Nincs az a nagy munka, amitől visszariadna s nincs az a kicsiség, amit megvetne, ha egyszer czélszerűségét, közhasznosságát fölismeri. Tetőtől talpig a gyakorlati munkásság embere. Egyforma hévvel s kitartással buzdít minden téren, hol reformokra van szükség. Létesíti az első hazai takarékpénztárat (ez idő szerint Budapest legvirágzóbb pénzintézeteinek egyike), melynek mintájára aztán országszerte megalakulnak a többiek; lankadatlan buzgalommal -113- fáradozik a nevelésügy javításán, nevéhez kapcsolódik a protestáns felekezetek egyesülése, az életbiztosítás ügye, s mig az országgyűlésen egynémely főúr konyha-latin nyelven ellenzi a magyar játékszin fölállítását, azt mondván: »si adhuc haberemus Schillerum, Goetheum, Ifflandium«, s még szerte az országban nem igen van több tekintélye a szinésznek, mint a kötéltánczosnak vagy a medvetánczoltatónak: addig Fáy szóval, tollal, tettel mindent megmozgat a Pesten fölállítandó nemzeti szinház érdekében, ami aztán dicsőségesen létesül is. De ugyanekkor ráér Hasznos Házi Jegyzetek czimen könyvet irni, melyből megtanulhatjuk, hogyan lehet jó fekete tintát készíteni s hogyan lehet a ruhafoltokat eltávolítani, – sőt ráér arra is, hogy czigány-szótárt szerkeszszen.

S mindezt nem valami testpusztító s lélekemésztő lázzal cselekszi, de az egészséges munkabirás magyar szivósságával, kedélyesen adomázva, verejték helyett csak mosolyt láttatva. A régi, jóízű, patriarchalis és művelt magyar táblabirák fajtájából való, kik a nemzetnek ingyen -114- napszámosai voltak s egész életüket a köznek szentelték. Nem hiúságból, de valódi, nemes, nagy emberszeretetből. S ha esetleg jutalomra vágytak, az legfeljebb annyiból állott, hogy polgártársaik elmondják róluk: »A tekintetes táblabiró úr becsületes, derék ember!« Fényes és nyilvános jellem volt. Beleillett volna a legtisztább erkölcsű republikába, és lelki származására nézve csakugyan a Franklinok szellemi családjához tartozott. Sem életében, sem képzelőtehetségében nincs semmi szövevényes. Egyszerűségében van igazi nagysága. Könnyen és egészen megismerhetjük munkáiból. Első művétől, a század elején megjelent Bokrétá-tól utolsó könyvéig, a napvilágot csak ötven év mulva látott Hulló virágok-ig mindig az a szeliden feddő, erkölcsre oktató, munkára ösztönző, hazafias magyar áll előtünk, akinek nincs semmi titkolni valója. Egyenes, őszinte, mert meggyőződéseit mondja el. Az iró és ember teljesen összeforr benne. Jóságos, vidám, bölcs, szereti a szépet, becsüli a közhasznút és mindenek felett imádja hazáját. Összes gondolatai egy eszmény köré fonódnak, egy eszményt -115- karolnak át: a művelt, gazdag és szabad Magyarországot. S ez az eszmény csodálatos erővel és varázszsal hat rá, mint egyik érdemes kortársa, Tóth Lőrincz, szépen mondja róla: már ifjan éretté teszi s érett korában is fiatalon hagyja. A késő utód előtt szinte érthetetlen csodaként: virág és gyümölcs együtt mosolyognak e dús életfa ágain, mely a magyar irodalom kertjének nemcsak dísze, de egyik nemes büszkesége is.

IX
A TANÍTVÁNYOK

Olyan kitünő mester, mint Kisfaludy Károly, nem maradhatott tanítványok nélkül. Mindazok, kik köréje csoportosultak, tisztelettel hajoltak meg tudása és izlése előtt s kisebb-nagyobb mértékben mindnyájan tanultak tőle. Széleskörű ismeretei, mélyreható itélete, nagy és czéltudatos tevékenysége, minden erőszakoltság nélkül biztosították számára az elsőséget. »Soha nem hallottam – jegyzi föl róla Toldy Ferencz – valami módszeresb előadást, pedig hallottam itthon s a külföldön eleget, mint amilyet egy izben a történeti drámáról rögtönzött előttünk, midőn Vörösmarty a maga Salamon király-át közölte vele.« Kereste, s mint láttuk, meg is találta az új csapásokat mindenben, különösen -117- a drámában és az elbeszélésben. Az Auróra zsebkönyvet, mely kezdetben egészen Kazinczy irányát szolgálta, csakhamar a modern törekvések irányítójává tette. Irodalmi végrendelete is az volt, hogy az ifjú gárda támogassa teljes lélekkel a reformokat. Társai, kikkel együtt harczolt, továbbra is vezérszerepet játszottak: Toldy a fejletlen magyar tudományosságot akarta magasabb szinvonalra emelni. Bajza a kritika fegyvereivel küzdött az átalakító elvek érdekében, Vörösmarty pedig ragyogó művészetével tört új utakat. És voltak bőven kisebb rangú tanítványok is, akik mind az ő szellemében működtek tovább, de működésükön erősen meglátszott Fáy András hatása is.

Ezek közül első sorban a pesti társaskörök egyik legkedveltebb emberét, a derék Gaal József-et (1811–1866.) említem, ki Peleskei Nótárius czimű bohózatával országos hirű iró lett. Pályáját apróbb elbeszélésekkel és rajzokkal kezdte meg, melyek leggyakrabban az alföldi népélet s betyárkalandok világából merítik tárgyukat. Szines, élénk, újszerű dolgok. Frisseség -118- árad ki belőlük, kedves, természetes humor ömlik el rajtuk. Nem kevésbbé hatottak a régi s újabb városi életből, a magyar kalandos lovagkorból szőtt novellás meséi, melyek közül különösen a Badacsonyi Lenka tetszett a közönségnek. Irt egy kétkötetes regényt is a tatárjárás korából, Szirmay Ilona czimmel. Ebben felette vonzó a régi nemesházak komoly rajza s az a jótékony humor, mely a mellékalakokat szinezi.

Erősebb s jelentősebb sikereket aratott a drámai téren. Eleven és derült temperamentuma mintegy utalta a vigjáték-irásra. Ismerte a szinszerűség titkát, tudott helyzeteket teremteni s ügyesen, ötletesen szőtte a dialógot. Könnyedség, mozgékonyság, elmésség voltak az erényei. A király Ludason agyonkaczagtatta a közönséget. Még közvetlenebb hatása volt a Szerelem és champagnei czimű vigjátékának, mely a magyar társasélet komikus különlegességeit vitte szinpadra: a mi zsirunkon élősködő nyárspolgárt, aki azért magyarfaló, az együgyű prókátort, a falusi gavallért, a divatmajmot. Természetesen, e mulattató s részben szatirikus tartalmú -119- műveknek nincs abszolut művészi értékük, csak viszonylagos becsük. A kor szempontjából azonban megbecsülhetetlenek. Különösen a Peleskei Nótárius, melynek egy életrevaló czélzatosság a tengelye: a világtól való elmaradottságot teszi nevetségessé. Gondoljunk csak e napok küzdelmeire, Széchenyi lelkes katonáira, kiknek a nemzeti haladás útján minden talpalatnyi földet harczczal kell elfoglalniok: akkor nyilván látható, hogy e szinművek többé nem irodalmi játékok. A Peleskei Nótárius különben ma is a legjobb bohózatok egyike. Korában több volt: iránymű. A magyar szinpadon ez időben egy különös műfaj örvendett közkedveltségnek: a német bohózat. Ezeket sűrűn ültették át nyelvünkre s gyors egymásutánban adták Budán is. Rendesen alszerű komikumukkal, tündéries motivumaikkal s egymásba bukdosó kusza jeleneteikkel hatottak. A zenekiséret még furcsábbá tette őket. Szellemük teljesen idegen volt, és iróink tünődtek is, hogy lehetne leszorítani a szinpadról? de nem igen találták meg a módját. Gaal megtalálta. A Peleskei Nótárius egyszerre -120- háttérbe szorította ezeket az izlésrontó ostobaságokat. Már maga az is nagy előnye volt, hogy a főalakot – a Gvadányi József népszerű könyvéből vett pompás typust – mindenki ismerte. De még jelentősebb erénye volt, amiben különbözött tőle. Gvadányi Nótáriusa a régi jó időket követeli vissza: Gaal éppen ezek ellen kél harczra, midőn hősében és Baczur Gazsiban, a fokosok fénykorából vett jurátusok typusában, a maradiságot gúnyolja. Itt nem a nótárius úr, az új társadalmi viszonyokat nem ismerő Zajtay uram diadalmaskodik: hanem a haladni akaró Magyarország. Laza szerkezete daczára: rendkivüli mozgalmasságával, mulatságos helyzeteivel, jóizű alakjaival s nemes czélzatosságával, a kor egyik legmaradandóbb becsű terméke. »Oly zajos és osztatlan tetszését nyeré meg a nagyszámú közönségnek – irja róla Nagy Ignácz – minővel nemzeti szinházunk megnyitása óta egy eredeti szinmű sem dicsekedhetik.« Magába rejti azokat az elemeket is, melyekből később a népszinmű áll elő. Fokozták e darab hatását a beleszőtt jó magyar dalok -121- is, melyek közül különösen egy népdal, a »Hortobágyi pusztán fúj a szél…« kezdetű vált kedveltté és közkeletűvé.1) Verseket bőven irt Gaal a feledés számára; egy szatiráját azonban nem feledték el ma sem. Ez az Ólmos botok. Egy kortesvezér monológja, mely korfestő tartalmával s jellemző stiljével mindenkor a magyar szatirák jobbjai közé fog tartozni.

Népszerű irója volt ez időszaknak Kovács Pál is. (1808–1886.) Azért szerették, mert mindig vidámnak látták. Az életnek – különösen a nemesi középosztály életének – csak derűjét -122- kereste s nézegette. Ötletes, dévaj és szeretetreméltó volt. Még ha akart sem igen tudott szomorú lenni, vagy esetlenné vált ebben a nem neki való elemben, mint ezt szomorújátékai bizonyítják. Félszázadon át mulattatta a magyar közönséget s nem fáradt bele. Elpusztíthatatlan kedélylyel és kifogyhatatlan változatosságban irogatta humoreszkjeit, melyek a folyóiratok, almanachok kedveltebb darabjai közé tartoztak s ártatlanul, pajzán tréfáikkal bevitték a derűt mindenüvé. Úgy képzelem az öreg urat, aki különben népszerű orvos egyúttal és ebben a minőségében is sok házhoz járatos, mint egy jókedvűen bolygó bonvivánt. Az a mulatsága, hogy megáll minden nyitott ablak előtt s virágot dobál a szobákba. A családok irójaként ünneplik. Romlatlan lelkű, tiszta izű, magyaros. Egészen a Kisfaludy és Fáy iskolájából való; mindig szivesen látott vendég az irodalom asztalánál s a házi körben egyaránt. A vig elbeszélés s a vigjáték terén aratja ő is igazi sikereit. Szűk körben mozog, de itt tisztán meglát minden részletet, minden tréfásat és humorosat. -123- Humorának azonban nincs mélysége, komikumának nincs bensősége. Tartalma mai szempontból nem egyéb, mint bizonyos külsőségek eleven játéka. Szinte csodálkozunk azon a közönségen, melyet ezek a felszines tréfák megkaczagtattak. Azóta mennyivel kényesebbek, finyásabbak lettünk! Az izlés még a nevetésben is megváltozott, s az egykor hires »Farsangi kalandok«-ban ma már nem igen találunk többet, mint egy érdekes irodalomtörténeti reliquiát. Megszünt kaczagtató olvasmány lenni s lett belőle – a többi mással egyetemben – tanulságos adalék a kor izléséhez.

Sokban elütő tehetség s az előbbieknél kevésbbé szűkkörű és patriarchalis e kornak egy lázongó, heves indulatú irója, Csató Pál. (1804–1841.) Szabadságra törő lelkét idejekorán kitépi az irodalmi kaptafák nyűgeiből. Észreveszi, hogy a hazai minták kissé bizonytalanok, ingadozók, s hogy nem egészen haszontalan időtöltés a művészet fejlettebb formái után vágyakozni, ha mindjárt a szomszédba kell is értük fáradni. Úgy látja, hogy Kisfaludy és Fáy -124- András körén túl is van valami, sőt sok van, ami figyelemreméltó s hasznos dolog. Bajzáék merevségében és makacsságában megsejti a vaskalaposságot és nagyképűséget. Bár pályafutását köztük kezdte meg, s eleinte maga is hódolt a régi iránynak: életviszonyai s vérmérséke csakhamar más utakra terelik. Szivesen, sőt nagy kedvvel olvassa a franczia irókat, különösen Duval-t és Leclerq-et, kiktől sokat tanul is; ügyesen (s nálunk először) fordítgatja Béranger chansonjait. Már a harminczas évek elején értekezést ir a vaudevilleről, a franczia játékszin ez üde termékéről, e soktüzű, röpke drámáról, melynek mintájára a mi nehézkesebb mozgású vigjátékainkat is át lehetne alakítani. Ebben a genreben ir egy dalos bohózatot (A tolvaj), melynél azonban Kis Babet czimű bájos coupletja magában véve is többet ér. – Csató tehetségében megvolt a becsvágy, hogy nem szeretett a mások által letaposott úton járni. Ösztönszerűleg kereste az újat s törekedett rá. Megházasodtam czimű vigjátéka, mely Fiatal Házasok czimén sokáig tartotta magát a szinpadon, -125- határozott haladást jelez e műfajban. Rendkivül élénk, a bohózatosba csapkodó cselekményét nem a megszokott s már-már agyonismételt alakok görgetik le, de a szalon-élet előkelő typusai, akik pompásan tudnak fecsegni s egészen friss jelenségek a szinpadon. Épp így novelláiban, melyekben nemcsak elmés és leleményes, de annyiban újszerű is, mert megszólaltatja a mélyebb érzés, a szenvedélyek hangját. Van lélektana. Beszéde nem üres dialogizálás, hanem az indulatok jellemző erejétől reszkető beszéd. Ez az átnemesített, erős és finom stil, melyet franczia formák után mivelt ki, kétségkivül egyik legfőbb dicsősége. A Fiatal sziv s a Szerelemmel nem jó játszani cziműeket sokáig mintaszerű novellákul ünnepelték. Nemcsak jó művek voltak, valamivel többek is: derék fegyverek a század harczában. Ezek a mesék, ezek az alakok már döntögetni kezdik a viszonyok s társadalmi rangkülönbség által emelt korlátokat. Az iró forradalmi szelleme nyilatkozik meg bennük s hatásuk is mélyebb, mint a csak szórakoztatásra készült elbeszélő termékeké. -126-

Csató mint hirlapiró sem tartozott a szelidebb fajta emberek közé. Harczra született lélek, nyilt ellensége minden szűkkeblűségnek és igazságtalanságnak. Saját nyomorának érzete edzi meg a küzdelmekre s a maga igazaiban az elvek igazát akarja védelmezni. Az Athenaeum félelmes triászában irodalmi zsarnokoskodást lát, az Akadémiában részrehajlást és pajtáskodást. Pártfészkeknek nevezi őket s elborítja mindkettőt a gúny özönével. Erős, vad támadásokat intéz ellenük s midőn azzal vádolják, hogy »lelke szabadságát eladta árverésen a legtöbbet igérőnek«: szekerczecsapásokkal válaszol a »bunkós modorra«. Előveszi Bajzát, ezt a »szűk és kiapadt képzeletű költőt«, Toldyt, az »akadémiai pletykák és cselszövények nagymesterét« s végigvagdalja rajtuk a szatira korbácsát. Nem kiméli Vörösmartyt sem, – senkit, aki közéjük és hozzájuk tartozik. Mindenesetre nagyon kellemetlen ember s annál veszedelmesebb, mert elmés s bizonyos fokig igaza is van. Számolni kell vele, lehetetleníteni kell. Ez meg is történik. Kiadják egy korábbi reverzálisát, melyben Csató -127- föltétlen tekintélyül ismeri el Bajzáékat s teljesen meghódol előttük. Ezzel véget ért az évekig tartott kegyetlen polémia s Csató a közvélemény erkölcsi megvetésének áldozatjaként maradt a csatatéren. Jobb sorsra méltó emléke is sokáig olyan maradt, aminőnek győztes és engesztelhetetlen ellenfelei jónak és igazságosnak látták »megállapítani«.

X
KÉT RHAPSOD

»A te fiad vagyok, oh természet, te legékesebb minden anyák között, – én, hozzád leghivebben ragaszkodó! Nincs senkim, ki elvonna tőled, nincs semmim, mi hűtelenné tenne hozzád: élni akarok kebleden és halni karjaid között… Te vagy mindenem, egész egyetemedben!«

Nem lehet meghatottság nélkül olvasni e prózában elrebegett himnikus sorokat, melyeket a nagy reformkorszak zajában, több mint félszázad előtt, egy révedező, nemeslelkű rhapsod, Vajda Péter (1808–1846.) énekelt. Mint a jognélküli osztály: a parasztság szülötte, sanyarúsággal kezdte pályafutását, s orvosnak készülődvén, kenyérkeresetből iró lett. Irt nyelvészeti, -129- filozófiai, társadalmi, történeti és természettudományi munkákat és álmodozva járt a tömegben, mint egy bibliai pásztor. Különleges, pogány világa volt, melyet sokoldalú tudása és kápráztató fantáziája saját kényére alkotott. Imádta a természeti erőket, gyűlölte a szolgaságot, rajongott a függetlenségért s az emberi méltóságot a lelki szabadságban és nemességben kereste. Rhapsod volt, akinek egész lénye szinte fölolvadt a szeretet pantheizmusában. A korviszonyok miatti elégedetlensége nem volt egyéb, mint költői átérzése azoknak a politikai és társadalmi visszásságoknak, melyek a reformkorszak intéző embereit nagy és komoly küzdelmek sorompóiba szólították.

Azok harczoltak, Vajda álmodozott. Képzeletében fölkereste a távol keletet, a kasztok, a páriák hazáját, a Memnon szobra tündéri tájait s szelid vonatkozásokkal a hazai viszonyokra, bűbájos keleti regéket regélt a nyugoti miveltség kapuját döngető magyarnak, sokszor oly általánosságban, hogy szereplőinek még neve sincs. Hiába zúgott körülötte a hullámos, követelő -130- élet: őt nem riasztotta fel álmodozásaiból. A valóságban alig talált valami neki tetszőt, de az erdők árnyaiban, a virágos mezőn, a rét bársonyában, a szabad ég alatt, nap, hold, csillagok fényénél mindig megtalálta, amit keresett. Csak a természet egyházában érezte magát igazán boldognak és szabadnak. Mikor itt bolygott a faunok, sylvánok és nayádok birodalmában: himnuszok és dithirámbok reszkettek ajkain s lelke túláradt a megilletődéstől és exaltácziótól. Az ember csak annyiban érdekelte, amennyiben a természethez tartozott, de arra már nem gondolt, hogy az emberben is a természetet keresse. Nyelvben, tudományban, költészetben a legvakmerőbb újítók egyike, de forrongó és soha ki nem forrt elméje arra mégis gyönge, hogy megfigyeljen és elemezzen, hogy az elbeszélést, mint műfajt, az új idők szellemének és izlésének megfelelő formává idomítsa s a mindjobban bővülő, háborgó, ütköző nemzeti életnek tükrévé tegye. A tudomány és költészet közti mesgyéken járva s örökös vizióktól elborítva, nem jutott el a művészet tiszta magaslatáig, -131- de tovább dalolta, mindvégig lelkesedve zengte erős ritmusban ömlő s fényben csattogó ódáit a naphoz:

»Üdvöz légy keleti pompádban, szemvidámító, szivüdvözítő, lélekvilágosító nap! Énekkel köszönt a madár, csillámával a harmat, döngéssel a méhe; illatoznak tiszteletedre a rózsák, csevegnek a források, szállonganak a pillangók: én dallal köszöntelek, szivem érzelem-árjából merítve s lelkem gondolataival fonva őket…«

S e prózában elrebegett himnuszokat, melyeket Vajda Péter több mint félszázad előtt, a nagy reformkorszak zajában elzengett: ma sem lehet meghatottság nélkül olvasni…

Amily szent rajongással csüngött Vajda a természeten s imádta az erdők magányát: oly mértékben volt világfi az elbeszélő próza egy másik népszerű művelője, Kuthy Lajos. (1813–1864.) Divatosan öltözködött, előkelő társaságokba járt, estélyeket adott, politizált s programmjából nem maradtak ki a szerelmi kalandok sem. Érdekes, szellemes és különös ember volt, aki bútorait -132- Párisból hozatta és franczia irók művein nőtt magyar speczialitássá. Mindjárt első műveivel hatott és hódított. A közönség szinte leste az ő novelláit, melyeket kezdetben előnyösen jellemzett a kerekdedség, újság, elevenség. Ezek a novellák nem jelentek meg feszes diszmagyarban, de a franczia eleganczia, izlés, könnyedség öltönyét vették magukra. Kecsesek, formásak voltak és stiljük is változatos, hajlékony, fordulatos. Kuthyt azonban csakhamar megzavarta a siker, elfordult mintáitól, s új műelvnek, a képzelődés szabadságának karjaiba vetette magát. Itt domborodik ki aztán az ő szertelen egyénisége, itt kezdődnek az ő irodalmi tombolásai és kicsapongásai, fényes tehetségének minden hazug művészete, a borzalmas, a képtelen utáni vad hajsza, kéjelgő tobzódás mindabban, mit a fölzaklatott vér és a paroxizmusban lüktető agy összeseper, szóval, az őrület játéka, melyet oly komolyan csinál, hogy szinte hisznek benne és valószinűnek látják. Sőt egy nagy közönség tapsolja meg e félszeg ideálizmust, e bizarr konczepcziókat s e vakmerő, lehetetlen -133- szineket, talán azért, mert egészen szokatlan, egészen érthetetlen.

S Kuthy tovább halad a végzetes úton. Felkutatja s átolvassa a romanticzizmus minden valamire való termékét, hogy tápot szerezzen vad képzelődéseinek. Előtte nyűzsög az ébredező, mozgalmas nemzeti élet, melyet szinről szinre lát s mely korábban egy-két novellájában föl is csillámlik, de egészében ott hagyja fölhasználatlanul s inkább a nyers fantázia maszlagával bódítja magát is, meg a közönséget is. Jóságos Isten! Micsoda világ ez! Valóban a borzalmak és szertelenségek birodalma. Itt nincs józan ember, elvetemedett gonosztevők és kötözni való bolondok kergetik egymást föl-alá, az indulatok szóviharában fuldokolva, mignem vért tajtékozva, halált lihegve össze nem roskadnak. Végük rendszerint őrülés, szivrepedés, mérgezés, legyilkolás, vizbeugrás, levegőbe röpítés, s megrázóbb hatás kedveért gyakran tömegesen, halmozódva.

Senkinek sincs oly körmönfont magyarsága, tősgyökeres szólásmódjai, mint neki, de mindezek -134- faragatlanul, szögletesen, s ami legrosszabb: vaktában vannak összehordva, mintha csak a szél seperte volna össze őket rend, kapcsolat és észnélküli mondatokká. A vonagló idegek beszéde ez, egy rhapsod lélek halluczinácziói szavakká tördelve, stil, mely valósággal meg van veszve. Ime, izelítőül egy kis mutatvány:

»A táncz rohamába sodródék mult, jelen, jövő, ifjú vágy, fennremény, költői szerelem, meddő élet, tarolt szabadság, hon, isten, baráti sziv. Minden érzelem kelt és haldoklott, előteremtve s kiirtva, öröm és keserűség korában. Az öntudat s feledés szivhabokban bukkant le és föl s örvényei fölött magasztosult kedély hadarta szines lobogóit, nyomva, emelve, ragadva s hátralökve a sülyesztett észt…«

Ezt a prózát csak versei mulják felül, melyeket bizonynyal ő maga sem értett s melyekre vonatkozólag egy kortársa nem rossz indulatból, de annál jellemzőbben kérdezi: »Láttatok-e tündéreket csizmában? Hallottatok-e Aeolhárfát befalazva zengeni? Éreztétek-e a forró nap hidegét? Olvassátok el Kuthy verseit, -135- s mindezeket látni, hallani és érezni fogjátok«.

Utolsó nagy munkájában, a Hazai Rejtelmek-ben, melyhez Sue Mystères de Paris czimű regénye szolgáltatta a mintát, ugyanazok az ismert motivumok adják meg a dolgok lényegét. A rémes, a szertelen járja itt is. A regény hősének, dr. Márknak, egész emberirtó gyára van, mely törvénytelen gyermekeket, álörökösöket, hülyéket, némákat, holdkórosokat készít és szállít nagyban és kicsinyben. Pedig a negyvenes évek magyar társadalma sokkal egyszerűbb volt, hogysem e szörnyűségeket, mint a valóságból vett tényeket, csak némileg is igazolhatta volna. Tőlünk egészen idegen, s Kuthy által is csak irói deliriumában elképzelt rejtelmek voltak ezek, melyeknek lazán összefüggő jelenetei közé azonban szines és eleven alföldi rajzok ékelődnek (Délibáb – Hortobágy – Szállító parasztok – Beszterczei lápvidék), e nemben java termékek s még most is megélvezhetők.

A forradalom lezajlása után, az önkényuralom szomorú éveiben, az egykor ünnepelt -136- iró hivatalt vállalt, s ezzel eljátszotta népszerűségét a hazafias magyar közönség előtt. Megszünt létezni, mielőtt meghalt volna, de maga az izlés is fordult egyet s csakhamar nyilván látható lett, hogy Kuthy nagysága tulajdonképen divat dolga volt. Káprázat szülte, kiábrándulás mosta szét.

XI
A REGÉNY NEMESEBB FORMÁI
1794–1865

Költészetünk virágzásának ez a szép kora nem lett volna teljes, ha egy, nálunk eddig meglehetősen elhanyagolt műfaj, a szépprózai elbeszélés továbbra is parlagon hever. Vörösmarty megteremtette a költői nyelvet, de elbeszélő prózánk stilje áradozó, mesterkélt, szintelen és erőtlen volt. Iróink csak szükségből s el-elvétve mivelték a prózát. Voltak ugyan rátermett tehetségeink, de magát az elbeszélést Kisfaludy Károly könnyed és természetes humora daczára sem tudta magasabb szinvonalra emelni, Fáy Andrásban pedig a művészetet legtöbbször elnyomta a didaktika. Szerencsére azonban, az eposz, bevégezvén a maga hazafias misszióját, -138- már a harminczas években kezdte divatját mulni, s mindjobban érezhetővé vált a szükség, hogy helyét az a műfaj foglalja el, mely a körülöttünk nyűzsgő élethez közelebb áll. A hexameterek rohamaiban kifárasztott izlés a modern eposz, a regény felé kezdett fordulni s a pathetikus gondolatok ünnepélyes hömpölygése után a jellemző leirást, a közönséges élet apróbb vonásait és a természetes beszédet áhította.

Ebben az időben fejezte be élete regényének első s éppenséggel nem érdektelen fejezetét egy fiatal erdélyi főúr, báró Jósika Miklós, aki korábban részt vett az olasz és franczia hadjáratban, kitüntette magát a Mincio melletti ütközetben, országot-világot bebarangolt, sokféle ismeretséget kötött, azután kapitányi ranggal kilépett a hadseregből és megnősült. Romantikus hajlamú, kalandszerető ember volt, aki a bécsi és párisi zajos élet után most egyszerre szurdoki magányába szorulva, nem tudta, mihez fogjon. Feleségével, kitől később el is vált, nem volt boldog, a gazdálkodáshoz nem értett, – unatkozott. Előkelő semmittevéséből csak -139- a politikai mozgalmak mindjobban erősödő zaja riasztotta föl. Irt két röpiratot, de ezek, mint afféle dilettáns-munkák, hatástalanok maradtak. Idejekorán megérezte, hogy nem termett a politikára. De ha már belekezdett az irásba, a dologba, hát folytatta. Igazi belső szükség ösztökélte rá. Könnyíteni akart a lelkén, mely tele volt homályos vágyakkal, föl nem használt tehetségekkel és tépő önváddal. Visszagondolt elprédált ifjúságára, átélt kalandjaira, gyermekkori benyomásaira, – atyjára, ki a Báthoriakkal állt rokonságban, s jó lovas, kitünő vadász és nagy gavallér volt; az ódon, ősi kastély egykor lármás és érdekes jeleneteire, azokra a typikus, komoly és különös alakokra, akik ott gyakran megfordultak; a sötét fegyvertárra, melynek szablyái, buzogányai, sisakjai hallgatagon is nagy és rejtelmes dolgokat beszéltek neki. S ime, a körülötte zsongó regényes történetekből szinte készen állt eléje az az irodalmi forma, mely legalkalmasabb volt tehetsége megnyilatkozására: a történeti regény formája.

Megirta Abafi-ját, melyet a »Figyelmező« -140- szigorú kritikusa, Szontagh, a következő szavakkal üdvözölt: »Uraim, le a kalapokkal! Egy művet van szerencsém bemutatnom, mely körében elsőrendű, legjobb, mióta e nyelv zeng.« S az eddig ismeretlen erdélyi mágnás egyszerre országos hirű ember lett, akiben az irodalmi közvélemény tényleg a magyar regény megteremtőjét ünnepelhette. Abafi meg is érdemelte a lelkes tapsokat, az elismerés koszorúját. Nemesen gondolt, jól megalkotott, kerek és érdekes történetet, melynek különös bájt az adott, mi e műfajban eddigelé hiányzott: a művészi forma, az erősen kidomborodó jellemek, a történeti szin, az élénk leirások, a cselekményt hömpölygető – tehát nem hiábavaló – ötletes és fordulatos beszéd, szóval mindama jó tulajdonságok, melyek egy világtapasztalatokban bővelkedő élesen látó elme munkájának eredményei. Fokozta a hatást a mű erkölcsi tartalma s szubjektiv szinezete is. Mert ez a regény nemcsak egy előkelő erdélyi ifjúnak, Abafi Olivérnek, elképzelt története, hanem egyúttal az iró lelki átalakulásának diszkréten igaz rajza is. -141- Abafit az elhanyagolt nevelés, a könnyelmű hajlamok léha és korhely életbe sodorják, de eszményi szerelme fölébreszti minden jobb érzését, alvó tehetségeit, erélyét, akaratát s ezek segítségével diadalmaskodik az erkölcsi romláson. Daczára az erkölcsi czélzatnak, melyet Jósika a művészi czél fölé látszik helyezni: mai napig ezt tartják legjobb regényének. Annyi kétségtelen, hogy nálunk valóban az első regény volt, melyben erősebb képzelődés, magasabb izlés, művészibb tudás nyilvánult, s így rendkivüli hatása szinte kimaradhatlannak, természetesnek tűnik fel. Érdekfeszítő, könnyedén kedves, újszerűen formás olvasmány volt, nyilván arra hivatva, hogy lándzsát törjön e műfaj korszerűsége érdekében s olvasókat hódítson társadalmunk felsőbb rétegeiben is, hol eddig a magyar költészet termékeit legtöbbször csak a közöny és lenézés aprópénzével fizették. Ez a regény egy immár ismeretlen világot tárt föl a magyar olvasóközönség előtt: a romlatlan, hamisítatlan nemzeti életet. Mert Erdélyben még nem fakultak el a krónikák lapjai s éltek a hagyományok, -142- a mondák. Itt még mindig a régi magyar módi járta nyelvben, erkölcsben, szokásokban s Jósika ezek közt nőtt fel. »Nemzetsége, rokonsága viszontagságait tudva, tudta egész Erdély történetét.« A körülötte hullámzó eredeti, szines és gazdag élet, a mult emlékeinek őszinte kegyelete, valóságos kincsbányája lett költészetének.

Abafit aztán gyors egymásutánban követték Jósika többi regényei. Eleinte a jobbak, az erdélyi nemzeti fejedelmek korából regényesített történetek (Zólyomi, Az Utolsó Bátori), majd Magyarország történelmének nagy és küzdelmes epizódjai (A csehek Magyarországon, Zrinyi a költő, II. Rákóczi Ferencz, Egy magyar család a forradalom alatt stb.), az Anjou-korbeli romantikus rajzok (Klára és Klári, Magyar kényurak), váltakozva a novellák egész rajával, könyvtárnyi sokaságban, harmincz év alatt körülbelül százhuszonöt kötetre szaporodva.

Rendkivül termékeny iró volt. Képzelő tehetsége szakadatlanul működő, leleménye szinte kifogyhatatlan. Korán hozzászoktatta magát a -143- sanyarú munkához, s jól tette, mert az egykor kényelemben élő világfinak később nem annyira a dicsőségért, mint inkább a kenyérért kellett dolgoznia. A forradalom, melyben tevékeny részt vett, megfosztotta vagyonától, s in effigie harminczöt társával föl is akasztották. Szerencsére, második nejével, báró Podmaniczky Juliával, ki minden bajában hű osztályosa volt, idejében külföldre menekülhetett. Eleinte Brüsszelben, később Drezdában telepedett le, ahol kizárólagosan tollával tartotta fenn magát s ahol aztán a folytonos erős és gyakran kényszerű szellemi munkától megtörve, hetven éves korában meg is halt.

Jósika kétségkivül új korszakot nyit a magyar regény történetében. Annak igazi megteremtője, atyja. Föllépéséig csak regények vannak, de nincs regényirodalom; csak kisérletek vannak, de nincs mestermű. Ő az első, igazán rátermett talentum, ki e műfajban komoly és nagy hatásokat ér el. Munkájához nem nyúl készületlenül, minden tekintetben föl van szerelve hozzá, s bár kezdetben a formát Walter -144- Scottól kölcsönzi: elég erős egyéniség arra, hogy eredeti és sajátos tudjon maradni. Ugyanazok a motivumok, mégis más érzés, más világ. Regényei – mint amazéi – történeti regények, de lényegük, hivatásuk valami egyéb, mint a történeti fejlődés felmutatása s a zord lovagi erkölcsök ünneplése. Itt is bőven szerepelnek a romantika indítékai és eszközei: a várak, várurak, kalandorok, rablók, eszményi nőalakok, lovagias szerelem, cselszövő gonoszság stb., de czéljuk egyelőre nem más, mint érdekfeszítő jelenetek kiséretében bizonyos általános erkölcsi és lélektani feladatok lebonyolítása. A részletek aprólékosságig menő rajzai és kifestései, a terjengésre hajló leirások, itt-ott maga a cselekmény, sőt a jellemrajz is emlékeztetnek a mintára, – de Jósika soha sem mélyed el a történelemben annyira, hogy onnan konstruált alakjaiból a kor uralkodó és mozgató eszméinek minden vonása visszatükröződjék. Regényeinek inkább csak szinezete történeti. Megelégszik bizonyos külsőségekkel, – az igaz, hogy ezek a külsőségek aztán annál ragyogóbbak. -145- S mindezt tudatosan, készakarva csinálja így. Az »Abafi«-hoz irt utószóban nyiltan czéloz erre: »A magyar regényirónak azon kell lenni, hogy olvasót szerezzen, s így inkább a külső élettel kell bibelődnie, mely a nagyobb résznek izléséhez szól, mint a belsővel, mely csak a műveltebb gondolkozó olvasót mulattatja«. Tisztában van magával, a közönséggel, de még a czéljaival is. Nem művész a szó magasabb értelmében, de rendkivüli érzéke van a regényes iránt s jól tudja, mivel hathat, mivel hódíthat. Leleményességét pazarul kihasználja, termékenysége gyakran könnyelműségre csábítja.

Ezek a körülmények sodorják aztán az angol mintáktól a franczia romantikusokhoz, akiknek eszközeivel még könnyebben, de kevésbbé rokonszenvesen dolgozik. A rémletes, a kápráztató, a borzalmas, az idegrázó lesz nála is műelvvé, – sanyarú életviszonyok közt, mindig munkában égő nagy tehetséggel lejtőre lép s többé nem emelkedik, csak hanyatlik. A haladó idő elszárnyal fölötte, a -146- megváltozott izlés elfordul tőle, – meg kell érnie, hogy népszerűségét ragyogó elmék homályosítják el, beteg és szenvedő lelkének szomorúságára, de a magyar regényirodalom dicsőségére, mely első fényét az ő tündöklésétől kapta.

XII
A KARTHAUSI KÖLTŐJE
1813–1871

Ebben a nagy és forrongó korban, a küzdő magyarságnak e megváltó történetében önkénytelenül egy sajátságos tünemény ragadja meg figyelmemet. Egy látvány, mely szinte megbűvöl, megigéz. Nézem az idők emelkedő árját, a sokfelé ágazó törekvések egy czélra törését, a szellemi élet roppant folyamának özönlését és kiáradását, s amint nézem, helylyel-közzel egy-egy magasra ágaskodó hullám gerincze ütközik szemembe. Hogyan támadt? ki tudná megmondani! Valami csodálatos őserő lökte a magasba. Megjelenik s gazdag és súlyos tartalmának egész tömegével zuhan az alföld reményzöld, de puszta rónáira, melyeknek füve kaszálatlanul szárad el -148- tövén. Az élet nagy zaját viszi magával, a magyar szellem titokzatos erőit hömpölygeti, a lelki derékségnek nemcsak szimboluma, de ténye.

Így látom csodásnak báró Eötvös József megjelenését is. Huszonhárom éves, mikor Karthausi-ját megirja, egy regényt, melyet a fájdalom evangéliomának szokás nevezni, s mely egészében véve csakugyan a század szenvedő lelkének jajkiáltása. Az emberiség szive sir föl benne a lirai szubjektivitás teljes közvetlenségével. Innen az a magával sodró mély hatás, melyet nemcsak a magyar közönségre, de külföldi olvasóira is gyakorol. Regény, melyben legkevesebb maga a – regény. Nem is azért van irva, hogy szórakoztasson, hanem, hogy megragadjon. A gondolatok egész oczeánja, melyet az érzelmek vihara folyton zúgat és hullámoztat. Szinte egyhangú és fárasztó, de nagy és természetes özönlés. Túláradása egy irigylendően tartalmas ifjúságnak, mely szabadulni akar a saját kinszenvedése terheitől. Azért ömlik, hogy megkönnyebbüljön. Nem törődik a forma törvényeivel, melyek bizonynyal korlátoznák, de -149- föltétlenül szabadon árad, csak a sziv törvényeire hallgatva. Egy lángelme vérzése, mely a megváltás munkájára tör; bánat és részvét, mely az egész emberiséget átöleli az egyénben.

Ezer meg ezer kifogást lehet tenni ellene, ahogy tényleg tettek és tesznek is. Ez a történet mesének is vékony, hát még cselekménynek! Minduntalan elvész a szem elől, mint a gyalogút, mely kalászos szántóföldeken vezet keresztül. Miféle szentimentális, tengelytelen lélek ez a regényhős, ez a fiatal franczia gróf, Gusztáv, akit menyasszonya, Julia, egy semmi emberért megcsal és elhagy! Még csak vére sem forr fel a sérelem miatt, – de átengedi magát széparányú fájdalmainak, tovább is csak imádja Juliát s midőn Párisban az erkölcsi sülyedés lejtőin újra találkozik vele: eltipor érte egy igazán hűséges leányszivet s végkép meghasonlásba jövén magával és a világgal: beáll barátnak, karthausi lesz. Ezek a jellemek tulajdonképen nem is jellemek, csak elvont eszmék imbolygó silhouettjei, átsuhanó árnyak, minden akaratra s összeütközésre alkalmatlan, törékeny bábok, -150- passziv szenvedők. Hát még ha a köréjük torlódó reflexiók tömegére gondolunk, melynek terhétől itt minden egyéb összeroskad! S különös, ez a regény azért mégis csodálatos mű marad. Minden szerkezeti hibája daczára, jelentősebb értékű, mint akárhány jobban megépített elbeszélés, egyszerűen azért, mert lángelme munkája. Jósika még dicsőségének delelőjén áll, mikor a Karthausi megjelenik, s ime, a multak szines történetétől a közönség szinte lázas elragadtatással fordul a jelen martirológiájának e szomorú rajzához, mely körül századának vivódó gondjai, a lét problémái, az emberi végzet nagy kérdései vetődnek fel s elfogadja ezt a tépelődő, fiatal filozófiát, mert maga is fiatal és tépelődő. Nem fél ezektől a sötét hangulatoktól, melyeknek megvan az a veszedelmük, hogy talán népszerűsítik az érzelgősséget, de teljes lélekkel élvezi a gondolatok és érzelmek e pompás és komoly játékát, ezt a mélyreható tartalmat, mely tele van meglepő újdonságokkal s kiapadhatlan költészettel. A körmondatok élességével vésődik be minden eszméje az emlékezetbe s -151- nyugtalanságot idéz elő a szivekben, sőt elégedetlenséget, – de hát baj ez? Hisz éppen arra van szükségünk, hogy a létező állapotokkal szemben elégedetlenkedjünk s az önvád és szenvedések poklán keresztül megtisztuljunk és fölemelkedjünk. Hadd kapkodják hát ezt a veszedelmes könyvet! A hosszú tétlenség kényszerű nyugalma után hadd elmélkedjenek s gondolkodjanak ezek a pihent agyvelők s nyerjenek szélesebb látkört, mint aminőt a mult szűk világa vont köröttük. Csak hadd járja át szivüket a fájdalom árja, a szeretet édes érzése, a hit malasztja, s önösségük rideg gubójából kinyomakodva: hadd lelkesüljenek végre hazáért, emberiségért, mert aki másoknak él, boldog, s csak az önző boldogtalan!

Ime, így olvad össze a Karthausi hangulata kora közérzésével. És most már előléphet a kritikus, és szétszedheti tetszése szerint e ragyogó munka szövedékeit, – ez nem fog változtatni a dolgok lényegén s a mű becsén. Kétségkivül tele van hibával és tévedéssel, mint forrása: az ifjúság, de nem kevesebb benne a fény s költészet, mint sugalmazójában: a géniuszban. -152-

Van Eötvös Józsefnek egy költeménye (Én is szeretném…), mely élénken megvilágítja az ő poétai törekvéseit, sőt irodalmi működésének valóságos kis programmját adja. Megható nyiltsággal mondja el ebben a versben, hogy ő is szivesen dalolna kimért, zengő sorokban a szép természetről, kedvese szemeiről, Tokaj tűzboráról, de nyájas képzeteiből fölveri a komoly valóság, s neme keserveire gondolva, dala nem édes susogás, de századának jajsikoltása lesz. Lelkét égő kinokkal tölti el az az érzet, mit ezrek hallgatagon tűrnek s a gyáva kort nem akarja szebb emlékeivel gúnyolni. Így válik az ő költészete kora néma szenvedéseinek hallható hangjává, – egy könynyé, mely milliók fájdalmát sirja el, egy villámmá, mely a sötétben tévelygő tömeg előtt fölgyujtja az éjszakát.

Más helyütt még részletesebben irja körül nemes feladatát: »Van az irónak – úgymond – egy magasabb feladata, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papirt fekete karczolással töltsön be; ki ezt érzi, azt egy pár kedvező birálat vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában -153- talál, ki nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik. – Tiszteletünket, szeretetünket csak az érdemli, kinek Isten szivet adott, hogy embertársai szenvedését megérthesse; ki nemesebb emberi czél után fáradva, hogy erősebben hathasson, azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is föláldozza; – kinek könyvében nem szép mű, hanem szép emberi tett fekszik előttünk…«

Azt hiszem, ez eléggé világosan van mondva s nyilván láttatja, hogy Eötvösben – legalább elméletileg – a humanista fölibe kerül a költőnek. De, szerencsére, minden theoria szürke s nála sem érvényesül a kimondott elv ridegen. Regényei kétségkivül a koreszmék szolgálatában állanak; mögöttük ott forrong a küzdő nemzeti élet, a mult válsága, a jelen tanulságai, de, nemes irányzatosságuk daczára, végső czéljuk mégis csak a művészet. Hiába állítja föl elméletét a történeti regényről, teljes meggyőződéssel hangoztatván, hogy annak »azon általános -154- művészi és erkölcsi feladatokon kivül, melyeket, ha az iró szem előtt nem tart, minden regény puszta időtöltéssé aljasul, még egy különös kötelessége jutott s ez: népszerűsíteni a történetet –«: azért éppen az a regény, melynek előszavában ezt hirdeti, a »Magyarország 1514-ben« maga czáfolja meg legfényesebben a kimondott tételt s bizonyítja be, hogy az a »különös kötelesség« bizony nem ide tartozik. Az eszmék agitátora, szerencsére, nem tudja Eötvösben végkép legyőzni a művészt.

Ime, ebben a regényében a multhoz fordul, de a mohácsi vészt megelőző nemzeti hanyatlás korát, a Dózsa György parasztlázadásának véres jeleneteit azért festi meg oly élethiven és részletesen, hogy tanulságaival saját kora lelkületére hathasson. A szivtelen nemesség s a fölizgatott nép szenvedélyeinek összeütközése, mely végeredményében a mohácsi katasztrófához vezet: intő példa itt, korszerű szózat a jobbágyság fölszabadítása érdekében. Államférfi és filozóf sohasem használta nemesebb czélokra az irodalmi formákat, mint Eötvös. Nagyon jól tudta, hogy a regény -155- rendkivül alkalmas eszköz a társadalmi és politikai eszmék terjesztésére, sőt megérlelésére, s amiket Reform czimű röpiratában már eleve elmondott: regényeiben csak kiszinezte. Ez a forma tetszetős volt s szárnyat adott az igének. A Magyarország 1514-ben távol áll attól, hogy népszerűsítse a történetet, de bizonyos dolgokat annál alaposabban megértet. Egészében véve hatalmas korkép, melyben főleg a nép fia, a parasztlázadás vezére, Dózsa György van kitünően megfestve. Ez a fukar szavú, féktelen szivű, erőszakos s lénye alapvonásaihoz mindvégig következetes ember igazi húsból és vérből való alak, történeti érdekű hős, és Eötvösnek talán legművészibben megépített jelleme. Holott ő éppen a jellemrajzban gyenge. Alakjai többnyire nehézkesek, sokat elmélkednek, beszélnek és tanácskoznak, de mozgásukban hiányzik a szenvedély karaktere s az életelevenség. És valljuk meg: sok bennük a szónokiasság is. Azért alkotvák, hogy az iró eszméinek szócsövei legyenek, vagy a sok helyről összehordott történeti adatokat ügyesen sorakoztassák. Beszédjeik részben -156- pompás országgyűlési beszédek, melyeket egyelőre csak regényben lehet elmondani. Mögöttük ott áll a kitünő iró és államférfi, akinek komoly czéljai vannak az egyénnel s nagy álmai vannak az emberiségről.

Ez az erős irányzatosság, mely főkép a Nővérek czimű regényében boszulja meg magát, ahol már egész paedagógiai értekezések ékelődnek a különben is novellányi történet szélesen rajzolt részleteibe: kétségkivül a művészetet rövidíti meg. Tömérdek a leirás, rengeteg a magyarázat s mindezt még fárasztóbbá teszi a folytonos körmondatosság, ez a mindig komolyan és ünnepélyesen hangzó beszéd, mely közbe-közbecsapkodó mellékmondataival húsz-harmincz soron alul nem igen tart pihenőt. Eötvös gondolatainak természetes formája az, de képzelhetjük, elbeszélés számára mily alkalmatlan! Szinte egyedül álló, egészen elszigetelt stil, melynek csak a roppant tartalom ad létjogosultságot.

Van azonban egy regénye, mely kivétel, nem mintha nem volna ez is irányregény a szó nemesebb értelmében, de mert ebben a művész lép előtérbe -157- teljesen. Ez a Falu Jegyzője, – a régi Magyarország nagy és minden időkre szóló szatirája, Eötvös lángelméjének legdiadalmasabb terméke. Egy darab igazi történet a harczoló költészet kegyetlen világításában. A megyei rendszer egyeduralmának kétségbeejtő rajza, ázsiai állapotainknak kiméletlen fölmutogatása, és kigúnyolása a népképviseleti kormányzás eszméjének érdekében.

Oh, azok a régi jó idők, midőn bőven volt minden, ami kellett! s a helyi életben összezsugorodott lélek hazájául csak a megyét ismerte, alkotmányul csak a kiváltságos osztályok szocziális érdekeit! Midőn az emberek nagyravágyása oly szűk térre szorítkozott, mint a kör, mely életük szinhelye volt s náddal födött, vályogból rakott házaikban megannyi kiskirályként pipázták el gondatlan éveiket! Enni, inni volt a fuladásig, – beszélgetni is lehetett a ház előtt elmenőkkel – mulatságot is rögtönözhettek a tőlük függő emberek boszantásából és megalázásából, és szellemi táplálékul ott állt a szoba polczán a – kalendárium! Szinte vágytalan volt az élet. -158- Kissé egyhangú, kissé korlátolt ugyan, de tétlen és biztos, s így nemes emberhez illő. Ezeknek a nemzetes betyároknak a kemény koponyáit legfölebb csak a jégverés aggodalma foglalkoztatta koronként, mert sok mindent a pokolba kivántak, de a lábon álló gabonát mégsem kivánták oda. Házuk unalmát hébe-hóba egy-egy vendéglátás epizódja zavarta meg. Ilyenkor aztán vidáman sürgött-forgott az asszony, kinek összes világát »udvara, konyhája, csuprokkal és serpenyőkkel gazdagon megtömött kamrája« tette ki, s járta a duhaj tréfa, az eszem-iszomság, a vadkergetés, agarászat, kártya, napokon át… A megyékben pedig ezalatt szerte-széjjel égre kiabált a közigazgatási mizéria s a visszaélések, bűnök és garázdaság szabadon burjánoztak mindenfelé, a magyar táblabiró-politika nagy dicsőségére.

Ezt a minden reformtól, minden köztehertől iszonyodó, pipáiban és agaraiban élő, rakott asztalt és telt poharakat imádó különleges táblabiró felekezetet, – a haladni nem akaró és nem tudó régi Magyarországot rajzolta meg Eötvös egy megye képében. A Reform irója kitünően, -159- a legapróbb részletekig ismeri a valóságot, s komoly studiuma rettentő szatirává idomul regényes előadásában. Jóformán nem is kell egyebet tenni, csak leirnia, amit állapotainkról tud. Olyan hahota támad belőle, mely metsző hangjával egy egész nemzet lelkiismeretén keresztülsivít s belenyilallik minden agyvelőbe. Hallatlan! Hisz itt az emberek még azt sem igen tudják, hogy az ország régen túl van a török hódoltság korán. A jobbágyok nyögnek, az urak basáskodnak. Ebből áll az élet, a világ, a történelem. A közállapotok semmiben sem különböznek a közutaktól, melyek járhatatlanok. »Vándor! Ha Taksony megye tiszai járásába igazságot jöttél keresni s Garacs helységéhez közeledel: vesd le saruidat! – Nem azért mondom, mert e falu Nyuzó Pál főbiró úr lakhelye s így, főkép, ha járásában tartózkodol, neked szent hely, melyet így kellene megtisztelned; nem is azért, mert szent Ágoston szerint még vallási tárgyaknál is, minő a bőjt, legjobb azon helynek szokását követni, melyen tartózkodunk s Garacson az egész világ mezitláb jár: de ha minden magasabb szempontokat -160- mellőzök, legalább azért, hogy jó erős bagaria csizmát húzhass lábaidra, mik nélkül őszi időben, mint most, nehezen mehetsz végig az utczán.«

Ez az enyelgő dévaj előadás, mely a fonákot magasztalja, ez a pathetikusan rakonczátlankodó stil, mely a visszásat, a torzot dicsőíti: mindent megcsiklandoz, mindent megsebez, ami álerény, korlátoltság, hazugság vagy butaság. A regényben szakadatlanul sziporkáznak a gúnyos és tanulságos reflexiók röppentyűi. Csak úgy találomra, lássunk egyet-kettőt. Ime, a népszerűségről: »Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak a természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, – az nálunk mindennapi kenyérré vált s Pyrhus követei, kik elbámultak, midőn a római szenátust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magukat, mit mondanának, ha tapasztalnák, miként országunk határai között a népszerűeknek egy egész népét birjuk, kik közül népszerűségben egyik a másikat felülmulja, anélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai a miatt számkivettetnék, -161- mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik. Tudja mindenki, én nem vagyok szerfeletti magasztalója honi állapotainknak, sőt olyakat is mondtam már életemben, mik által az isten földi szavával – mi alatt, mint tudva van, a nép szava értetik – ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak az isten szavát legfölebb csak magyarázni kellene; azonban a népszerűségre nézve Magyarországnak felsőbbségét nem tartom kevésbbé tagadhatlannak annál, melyet Anglia pamutszöveteire nézve bir s mely nem annyira a kelme minőségében, mint a gyártási ár csekélységében fekszik. – Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerűség kevesebbe kerülne! Máshol szükséges, hogy egész életedet hazádnak szenteljed, néha éppen meg is kell halnod, testedet, véredet kivánják, hogy érettük nagy nevet cserélhess be; nálunk, ha a marhahús tizenkét krajczárba kerül s inditványt tészsz, hogy tiz krajczárra szállíttassék le, – elérheted népszerűségedet. Minek felkonczoltatni öntestedet, ha czélod elérésére elég a szegény marhát, mely nem is a tied, olcsóbban vágatni ki! Ezen -162- intézkedéseknek, melyek, mint a penny-kiadások Angliában a tudományt, úgy nálunk a dicsőséget mindenki által megszerezhetőnek tevék, köszönhetjük, ha a népszerűség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen arisztokrácziához vezet, nálunk a legdemokratikusabb instituczióknak egyike stb. stb.« – »A külföld gúnyosan szól alkotmányunkról. Nemességünk adómentességét említik. Mintha bizony minden polgárosodott népnél nem lenne szokásban, hogy az elaggott katonák közköltségen tartatnak s mintha nem volna természetes, ha a magyar nemzet is nagy rokkantját, ki századok előtt érte küzdött, szintén ingyen tartja s vajjon a nemzet elvénült rokkantja nem nemességünk-e?«

Ez a Swift félelmes modora, gyilkos udvariassága. S így foly ez gyér megszakításokkal végig az egész regényen. Minden aproposnál öldököl a gúny. Az iró szinte kéjelegve forgatja vészes fegyvereit s az irónia, humor, sarkazmus vivótőrével rostává lyuggatja a régi megye össze-vissza tatarozott avatag rendszerét, melyben az igazságért küzdő egyént megrugdalják, földesúri -163- önkény világgá kergeti a becsületességet s az erkölcs nem létezhetik. Mit bánom én, hogy a regény cselekménye háromfelé ágazik s érzelmes jelenetei kirínak az alap-tónusból; hogy a czim szerinti hős voltakép egy keserű vélemény megtestesítése, tiszteletre méltó automata, akinek igen kevés köze van az eleven élethez; – szóval, hogy a Falu Jegyzőjének is bőven vannak hibái! de mikor egészében véve szinte egyedül álló, valóban »korszakos« alkotás. Nagy igazságokért száll sikra s a művészet igaz fegyvereivel küzd az új Magyarország érdekében. Ha túloz: túlzásainak alapja is az igazság. Ezek a szolgabirák, esküdtek, táblabirók, Porvár és Garacs kitünőségei, pompás torzképek, a régi megye »történelmi haldoklásának« utolsó különlegességei, s a művészi szempont, mely mindvégig uralkodik a kaczagtatóan siralmas történeten, nyilt bizonyítéka annak, hogy igazi, teljes szatirát csak az a költő képes irni, aki, mint Eötvös, egész szivével öleli át az embert s minden gúnyolódásának forrása a legtisztább – szeretet. -164-

Szeretetből áll egész lénye. Nagy szive nyilatkozik meg legkisebb költeményében is s minden gondolatában, melyek egytől-egyig a jót és igazat szolgálják a szép formájában. Bensejéből, meggyőződéséből fakadók, – ezért csak oly kedvesek és értékesek nekünk, mint a francziáknak Pascal gondolatai. E nagy irónak nyilvános élete sem egyéb, mint az emberszeretet nemes tanainak folytonos gyakorlása. Alig él magának, de annál többet, szive minden dobbanásával nemzetének. Ezer disszonanczia közt összhang a főtörekvése, mert maga is az összhang embere. Pályafutásának vonala oly tökéletes, mint egy köré. Fiatalon, első munkájában, a Karthausiban, az egyén jogaiért küzd s utolsó nagy politikai műve A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra szintén nem egyéb, mint lángelméjű törekvés az államhatalom korlátozására az egyéni jogok és szabadság megvédése érdekében. A költő, államférfi és filozóf így forr egygyé benne s műveiben. Széles látkörű, egyirányú, komoly iró, aki a pillanatnyi szükségleteket is általános nézőpontokból tekinti és -165- mérlegeli. A jelen nem kápráztatja, nem teszi önhitté, sem elfogulttá, mert a jövőnek dolgozik. Végrendelet czimű versében, melyet még a forradalom előtt irt, működése jutalmául s dicsőségeül eszméinek győzelmét kéri a gondviseléstől. S a kegyes ég megadja neki, amiről nemes szive álmodozik. Megéri azok teljes diadalát. A megyés társadalom összeomlik s helyébe lép a nemzeti önkormányzat, a népképviseleti rendszerre fölépített parlament. Az »istenség edénye«: az egyén, egy új korszak jogkörébe lép s az új erőtől duzzadozó magyar nemzet megindul nagy czélja: a magyar államiság felé. S e dicső politikai és társadalmi átalakulás nehéz munkáiból Eötvösnek még bőven kijut a maga osztályrésze. Nemzete fölemelkedésének nemcsak lelkes szemlélője, de hű tényezője, sőt bizonyos tekintetben egyik végrehajtója. Földi ember kivánhat-e hálásabb végzetet? Nyugodtan halhatott meg: oly gazdag életet hagyott maga után, mely mindig egyik örök forrása marad a nemzeti fejlődés hatalmas folyamának.

XIII
A MAGYAR BALZAC
1815–1875

Sohasem feledem el azt a szomorú találkozást. – Verőfényes őszi dél volt s a régi Athenaeum épülete táján egy üveges tekintetü, szinte bambán haladó alakot láttam, a kiről tudtam, hogy Kemény Zsigmond, mert ilyen élőhalottan akkor csak ő járt széles Budapesten. Erélytelen, bizonytalan mozdulatokkal jött velem szembe s én önkéntelenül meglassitottam lépéseimet. Végtelen tisztelettel és fájdalommal néztem e nagy roncsot, mely tönkrement idegzetével s szivszaggató közönyével gépileg mozgott előre, mintha nem is a valóságban, csak álomban járna. Nekem, a ki személyesen nem ismertem őt, mindennél titokzatosabbnak, sphynx-szerübbnek tünt fel e pillanatban, mert romalakját látva, mély meghatottsággal -167- gondoltam ez imbolygó porhüvely egykori gazdag tartalmára. Ime, az ember-oczeán sivatag hullámain egy végkép leszerelt, magában hánykódó gálya, mely tele van India kincseinek – emlékével. Egy vázhajó, mely az élet nagy vizén a halálnál szomorítóbb gondolatokkal, sejtelmesen libeg föl-alá s hangtalanul, lélektelenül, szinte félelmesen vonul el a verőfényes emberi jelenségek közt. Könyek szöktek szemembe s ezek a könyek egy dús világ összeomlását, egy lángelme pusztulását siratták…

Most is előttem áll e kép s a fájó gondolatok egész raját kelti fel lelkemben. Az iró pályafutását és vívódásait is magam előtt vélem látni s az sem sokkal vigasztalóbb látvány, mint ahogy sohasem kellemes szemlélni valamely sziv vérzését, valamely agyvelő vészes lobogását. Ez a mi nagy regényirónk pedig olyan ember, a kit roppant benső tüzek és szenvedélyek égetnek föl, a kinek hatalmas esze van, oly hatalmas, hogy kénytelen neki odadobni áldozatul a szivét is. Világa éppenséggel nem az a nyájas, öszhangtól és derütől ragyogó világ, melynek »méla -168- akkordjai« boldog álmokba ringatják a boldogtalan halandót: zord idők szárnya csapkod itt mindenfelé s letarolja az emberi ábránd szelid ékitményeit; nagy és rejtélyes szakadékok tátonganak; bizarr formákba csorbuló sziklatömbök könyökölnek egymásra; villámtól szaggatott szálfák merednek a zivataros ég felé s vad zuhatagok zaja, szivettépő sirámók hallatszanak minden felől. Komor, zárt birodalom. Néha egy-egy sas rebben fel az ormokról s ha ember téved ide: lelkére rögtön rárajzolódnak e magába zuhanó természet dult szinei és hangulatai. Oh, ezek a képzelgő bolondok, ezek a gyarló, törékeny emberkék! erény, hűség, jóság révedező áldozatjai! derültebb sorsra s igaz részvétre érdemes elitéltek, kiket elfordithatatlan fátum sodor a pusztulásba! Micsoda félelmes játék ez a Kemény költészetében! Mintha csak hallanám az iró fenyegető monológjait:

– Csak járjatok az erény utjain, csak szőjetek álmokat az üdvről, boldogságról. Az élet oly szépnek látszik, az álmok oly vidámok, s a mit ohajtunk: mindig kellemes. Csak törekedjetek -169- utána. Majd úgy is megteszitek azt a lépést, melyet nem akartatok. Egyet, kettőt… a többi jön utána. Magától, mint a romlás. Velem is csak igy történt. Oh, az én elhibázott életem!

Ez az utóbbi felkiáltás gyakran fordul elő Keménynél s önkéntelenül is eszünkbe villan, hogy e különös ember századok előtt játszó történeteiben – bár ott látjuk amaz idők minden mozgató eszméjét – mégis csak valamely subjektiv szerencsétlenség elemei zajlanak és fuldokolnak. Az egyes részleteknek néha oly erősen sajátos szinök van, hogy szinte lehetetlenség arra nem gondolni: ime, Kemény regényeiben a tulajdonképeni hős nem Gyulai Pál, Kassai, Péchy Simon stb., hanem ez a belső életet élő, titokzatos szenvedélyek közt vergődő lélek: a boldogtalan iró maga. Annyira féltékeny a saját emberi gyengeségeire, – nagy eszét érezve, annyira szégyenlős az életet követelő megindulások miatt, hogy mindezt rég lezajlott korszakok fátyolával burkolja el, történeti személyek álarczában jeleníti s tőlünk távol eső szenvedélyek összeütközésében rajzolja meg. Csak a forma -170- objektiv, s ez annyiban tökéletes is, amennyiben megveszteget. Az elhitetés művészetének nemes furfangjai mögött azonban ott tombol az iró fájdalma, csakúgy, mint Shakspere-é, fia elvesztése fölött, Hamletben.

Gondoljuk csak el, hogy Kemény voltaképpen kettős életet él. Egyet napvilágon, a közügyek szolgálatában, komolyan, tartalmasan, egy másat éjjel, az erinnisektől tépdesve, viziók és halluczinácziók között. Minket művészi szempontból ez az utóbbi élet jobban érdekel s az iró életének ez kétségkivül a csodásabbik része is. A magányos órák, az iróasztal, – ez az a büvös retorta, a hol leszürődik a nappali zaj, a valóság keserűségei, a kérges tapasztalat, s a képzelet, ez a nagy vegyész, kedvére formálja és idomitja a dolgokat. Ellenállhatatlan kényszer űzi az irót ide s valami önkinzó, sötét gyönyör hatja át, midőn maga mögött érzi a küzdő életet. Ez immár a látományok birodalma. Álmok suhannak át a nagy éji csöndességben. A közélet salakjából tündéri képek rajzanak föl s a fantázia démonjai törnek elő. Szárnyuknak olyan zaja van, -171- mely igen hasonlit a »sohajtáshoz«. Nedves szemükből harmatcseppek hullanak, melyek a könyek hatását teszik ránk; meggyujtják a szivet, mint Ariel a nápolyi király hajóját, a nélkül, hogy az tulajdonkép égne és zátonyra vezetik az álmodó életet minden veszedelem nélkül. Ez az a percz, midőn tisztán látjuk, hogy az erényt az aljasságtól csupán körülmények választják el, midőn félve sejtjük, hogy tetteink fölött vad fatalizmus uralkodik. Az elmélyedés, az önismeret kinos órái ezek, melyekben nem titok többé, hogy bűn és erény egyformán szerencsétlenség. Nem azért születtünk, hogy boldogok legyünk. Az élet sivár föld. Az ember beveti, de ha mi virág, ha mi gyümölcs terem rajta: csak vakeset műve. Mikor a vihar fürdik az örvények közt s merő tajték a keskeny láthatár: a vészbesodort hajón tolongás támad s a babona hatalma erőt vesz a tengerészeken. Valaki bünös, azért a vész. Bele kell lökni a tengerbe! s beledobnak egyet, a kire gyanu van. A hajó rögtön megkönnyül, a vész lecsillapul. A sima vizlapra derült ég ragyog, mert e »jó ötleten ég és tenger nevet«. -172- Ha élted tenger s kebled vészbe dől: főbünös a remény! Lökd a habokba! Mily szép, ha dobogó szivünket – egy nagy elszánást vetve rá – egyszerre összezuzzuk!

Ime, Kemény hangulatai, világnézlete, – regényeinek alaptónusa. A kik ide beléptek: Lasciate ogni speranza. Az iró nem tehet róla: képzelete úgy van alkotva. Kételyen épiti fel egész költői birodalmát, melynek alapja mégis valóság. Nem tud hazudni: magát adja úgy, a hogy ismeri magát. Pedig jól ismeri. Az éj csöndjében vesékig ható tekintettel fürkészi át lelke szövetét s a legtitkosabb redőzet sem marad figyelmen kivül. Az ember, ez az ő állandó problémája, s a fölötte lebegő fátum, ez az ő mindig jelenlevő kisértete. Rendkivül finom idegzete van, mely minden kis érintésre megmozdul és rezegni kezd. Csodálatos dolgokat lát és csodálatos dolgokat hall. Szeme rákapcsolódik a tüneményekre, füle tisztán megkülönbözteti a természet nagy zajának egyes hangjait. A vonagló arczon meglátja az utolsó rezdülést, a bogár zizegése ugy hat rá, mintha »aczél pengene«. -173- Nyitott szemekkel, de álmodozva jár a tömeg közt, mint a hogy Kelet-India völgyei fölött alva röpül az albatrosz. Csakugyan olyan ő is, mint ez a különös madár, mely változatlan, méla szárnycsapkodással egyenlő irányt tart, mig a karcsu pálmafák s a magas templomok kúpjába ütközve, földre hull, – de midőn a komoly valóság ellenhatását egy perczig érezte, ujra szárnyra kel s folytatja légi áloméletét. A költészet nála nem hiábavaló időtöltés, de valódi lelki szükség. Rá van utalva. Egyedüli menedéke, vigasztalása. A »szervezet bilincseiből ideiglenesen menekült lélek« boldog pihenője. Ebben formálja egészszé »csonka életét«. Magányt kedvelő, zárkózott szive – mint a mesebeli virágok – az éj csókjára fölpattan s nemes illatával dúsan árad a csillagok felé. A földi ember gyöngéd és tiszta ölelkezése ez az égiekkel. Van benne valami mélyen megható, mint minden ujjászületésben és megtisztulásban.

Azok az alakok, melyek ilyenkor Kemény képzeletéből kilépnek s valamely történet szálait kezdik szövögetni és bonyolitani, magukon viselik -174- ugyan a históriai jelmezt s minden gondolatukkal, tettökkel korukhoz tartozók, de idegeik túlfinom érzékenységével, hangulataik folytonos hullámzásával s szövevényes szenvedélyeikkel mégis csak egy modern élet-dráma tragikus hősei: a költő sötét világnézetének tolmácsai. A nappal néma és zárkózott Kemény, a ki a szónak egyáltalán nem embere, éjjel beszél. A mi szivében összetorlódik, az a sok finom és erős érzés, e megváltó perczekben alakjainak ajkára tódul. Ezek elmondják mindazt, a mit maga az iró – úgylehet, átélt helyzetekben – elmondani nem tudott. Ezekben megvan a biztosság, az olvadékonyság. Értik a sziv beszédét, föltárják valójukat, nem szégyelik a suttogást. Kiömlenek, mint a habjaival nem biró patak. Lázonganak, tombolnak, követelnek s ha mit magukba vissza akarnak fojtani: az is hallhatóvá lesz, kitör belőlük sötét monológjaikban. Mennyi szenvedés, – édes és fájó emlékek rezgése, kegyetlen önbirálat, tépő vád, emésztődés, lemondás van itt a sorok közt elrejtve! Az elfojtott szenvedélyek heves zokogását halljuk. Ezek az alakok, a kik -175- itt az árnyban elvonulnak előttünk s csak az egymás kezére és arczára hulló könyek árulják el összetartozásukat, örök tiltakozásként vegyülnek a szerencse és boldogság közé. Alkotójuk fölszabadult lelkének minden érzékenysége átömlik beléjük és a daczoló erők energiájával örökitik a mulandó fájdalmakat. Ki tudja, milyen mélységes tragédiák, a hallgatag élet mily örvényei zajlanak e költői álmok mögött, melyekben haldokolnak az illuziók, de melyekben halhatatlan a – művészet!

Kemény regényei történeti regények. A kor, melyben irni kezdi őket, a nemzeti fölbuzdulás kora. Mindenki lelkesedik s várja az eszmék, az idők diadalát. Csak Kemény töpreng s a múltból nem a dicsőség képeit mutogatja föl, de a nemzeti visszaesés, elhanyatlás okait ragadja ki. Első irodalmi kisérlete egy tanulmány a mohácsi vészről, utolsó nagy regénye (Zord idő) szintén e gyászos korhoz vezet. Nem az optimizmus szemüvegén keresztül nézi a dolgokat: inkább kételkedik, aggódik. Gyulai Pál czimü regénye közvetlenül a forradalom előtt jelenik meg és -176- senki sem vádolhatja azzal, hogy a korhangulatok hirdetője. Az ebben szétáradó pesszimizmusból bőven marad következő regényei számára is, melyek már a forradalom utáni időszakra esnek. A XVI. és XVII. század közéletének megrázó tragédiái játszódnak le előttünk az egyének nagy szenvedélyeinek rajzában. Mögöttük az iró a maga zordságával, de egyuttal művészetének erős tudatosságával is. Fölfogása nyilvánvalókká teszi azokat a méreteket, melyek elődeitől megkülönböztetik. Nála a külsőségek megmaradnak külsőségeknek s nem akarják pótolni a lényeget. A krónikák, a foliánsok nem rideg lapok, melyeken holt penész ül, de eleven életről szóló titkos irás, melynek betüiből a képzelet a történeti igazságok világát építi föl. A művészben nem kevesebb itt a becsvágy, mint a történetiróban az igazság szeretete. Annyira lelkiismeretes, hogy képes nagy utat tenni egy romvár megtekintése czéljából, melynek kapuját néhány sorban le akarja irni regényében. Nagy figyelemmel vizsgálja meg a tárgyakat s ha van lélek bennök: beléjök hatol, belefurja magát -177- titokzataikba. Innen az erő rajzaiban, gyakran azonban az aprólékosságig menő részletezés, a megerőltetés is.

Nagyon hálás föladat volna, bár mindkettőjüknek megvan a maguk külön, egymástól egészen elütő, sajátos világa, párhuzamot vonni közte és Balzac közt, mert bizonyos tekintetben mi is elmondhatjuk Keményről, hogy a »természet és társadalom nagy történetirója s a szenvedélyek geografusa«. Szárnya, mint azé, az erős képzelődés; eszközei, mint amazéi, szintén alapos, gondos tanulmány, mélyreható vizsgálódás; az emberi növényt ő is »gyökereivel együtt« rajzolja, mint az, s »föld alatti« élete nem kevésbbé érdekli mint a »föld feletti«. Jól ért ahhoz is, hogyan kell »a társadalom és emberiség titkait kitalálni és kibeszélni«. Formái szintoly nehézkesek, hézagosak; munkája szintúgy nem pihenés, de lelki megrázkódtatás. Mindez azonban túlvág a mi hivatásunkon, mely ezuttal nem egyéb, mint körvonalait láttatni Kemény hatalmas egyéniségének s alkotó erejét éreztetni némileg. -178-

Az ő emberei alapjukban véve jók, de révedezők. Hibáik forrása, bukásuk oka nem a bűn, hanem tévedéseik. Emberek, a kik akarnak következetesek lenni s nem tudnak, – valamely jószándékból eredő ballépés letériti őket a rendes utról s a katasztrófa, mely rémes gyorsasággal sújt le rájuk, aránytalanul nagyobb, mint elkövetett hibáik. Vergődő lényükkel szemben ott leskelődik a pusztitó fátum, zavaros szenvedélyeikkel szemben a közömbös, de vaderejü végzet. Föl-föltünik előttük a boldogság, mint egy szép álomkép, de a hova eljutnak, az a romlás. Ha Eötvösnél »istenség edénye« az ember, Keménynél a »kárhozat edénye«. Hangulataik vészjóslók, kedélyök förgeteges, álmaik sötétek, monológjaik démoniak, kiábrándulásuk teljes és végzetük öldöklő. Rendkivül idegesek, érzékenyek. Akár az iró maga. Minden csekélység hat rájuk, különösen nő-alakjaira, a kik nem csak érdekes lények, de tüneményes problémák is. Finomak, fénylők és talányosak. Megérzik a láthatatlant, megsejtik a bekövetkezőt. Éppen beleillenek ebbe a szokatlan világba, melynek -179- még gyöngédebb elemei is aggasztók. Olyan virágok ezek, melyek pompázva nyitják szirmukat és dúsan illatoznak a viharokat rejtő, rekkenő levegőben. Félelmesen szépek és elszomoritóan bájosak. Szinte érthetővé lesz, hogy a férfiak, kik körülöttük járnak, nem ismerik az élet derüjét. Árnyakként sötétlenek mellettük. Ritkán nevetnek, de ha nevetnek, az iszonyú. Arczuk eltorzul, vidámságuk sanyarú és kietlen. Nem tudnak igazán jókedvüek lenni. Kaczagásuk legtöbbször röhögés, – érdes, tompa zaj, mint a hantok omlása. Sivatag temetői tréfák, mintha »csontvázak bokáznának«. Humoruk zörgésében van valami a koporsó-deszkákkal való hajigálás zajából.

Kétségkivül rideg ez a világ s bizonyos tekintetben egyoldalú, egyszinű is. Az élet nem egészen és nem mindig ilyen. De ki tehet róla, hogy Keményt csak az örvényesebb része érdekli? Nincs érzéke a közönséges méretek iránt; szereti a mélyet, a misztikust, a megrázót. Nemcsak költő: filozóf és államférfi is. Történetet ir: a küzdő emberi lélek történetét s eredményül -180- szomorú tanulságok szürődnek le megfigyeléseiből. Egy-egy mondatba lehet őket összegezni: »Vannak indulatok, melyeket első mozzanataikban nem sejteni, annyi, mint később nem érteni és rögtön nem érteni, annyi mint állandóan kárhoztatni.« – »Rögeszméink gyakran vétkesebbé tesznek minket és szerencsétlenebbé mást, mint bűneink.« – »A belső meghasonlást csak az idézi elő, ha tetteinkben hiányzik a nemesség s ha azok a jog szinével birván, helyeseltetnek a sokaság által, de elitéltetnek egy egyén: önmagunk által.« stb. stb.

Ily megdöbbentően tartalmas eszmékkel tele van a Kemény költészete, de a megdöbbenés még nem vigasztalás. Az ő emberei egy-egy ily alapeszme nemesen érző hősei, kiket túlhajtott erényük vészbe sodor s a viszonyok hatalma összetör. Gyulai Pált, első regénye hősét, a fejedelme iránti ragaszkodás és hála; Jenő grófot (Ködképek) a boldogítani-vágyás jóindulata; a Mikes fiukat (Özvegy és leánya) a rajongó gyöngédség; Péchy Simont (Rajongók) a vallásos buzgalom; Verbőczyt (Zord idő) a hazaszeretet -181- döntik végpusztulásba. Kegyetlen erkölcstan. Tehát csakugyan báb vagyunk, hitvány játékszerek a sors kezében s az egyén minden nemesebb tartalma daczára csak szalmaszál a kényükre-kedvükre dühöngő viszonyok forgatagában? Hol itt a költői igazságszolgáltatás? Az iró részvéte az emberiség iránt? Lelkünknek hát, ha még oly nemes, nincs annyi hatalma, hogy akaratával tisztán, ellenmondások nélkül diadalt arathasson? Nincs! mondja Kemény. Hiábavaló erőlködés minden. De ez aránytalan küzdelem nagy látványa már magában véve is elég arra, hogy láttára részvétet érezz, borzongj és összerázkódjál, mert a mi előtted foly, tényleg nem más, mint saját nemednek története, – az ember tragédiája.

Kemény részvéte nem érzelgésből áll, hanem a dolgok lényegének lelkiismeretes, – roppant megfigyeléssel és tanulmánynyal járó – fölmutogatásából. Alakjaiban az emberi lélek természetrajzát tárja fel hiven, részletesen, és – legalább az előadás módjára gondolva – meghatón. Csak egy példát hozok fel. Mikor a koránérett lány-gyermekekről beszél. »Vannak gyermekek, -182- kik mintha egy más világból emlékeket, tapasztalásokat és érzéseket hoznának magukkal, midőn még a betüket alig ismerik, már nagyok s értelmesek. Ezek a csodálatos lények – ugymond – kiknél a növés lassabban halad, de az arcz jellegén, a gyermekévek fátyolán át már egy későbbi életkor kiképzett formái láthatók; ezek a kecses és komoly, vidám és méla tündérek, kik bábjaikkal a költészet nyelvén beszélnek, gyermekjátékaikba az ifjukor ábrándjait vegyitik és kicsiny székeiken szótlanúl ülve, mig az érettkorúak társalgása foly, bár ügyelni sem látszanak, mindent felfognak, éreznek és megitélnek; ezek az égből leszállt és a földet egy percz alatt ismerő angyalok, kiknek mosolya körül is egy rejtélyes felleg lebeg: – nem szoktak sem hosszasan élni, sem, ha beteg fejecskéiket és forró arczukat vánkosaikra hajtják, hosszasan szenvedni. Életök meseszerű, természetök talány, kimulásuk véletlen… Ilyen volt a kis Ameline.«

Nem tudom, érzi-e más, de én kiérzem e sorok közül az iró – szive dobogását. Ez nem a fecsegés kedves művészete, hanem a lélekbuvár -183- mély megilletődése. Annyira megfigyeli a dolgokat, hogy nem maradhat meghatottság nélkül. S a milyen éles szeme van s erősen bonczoló elméje a lelki tüneményekhez, ép oly biztosan és tisztán meglátja a külső természet minden apró részletét. Egy szempillantásra észreveszi, hogy a hegyi uton ügető ló »madárhusu, kisded, szikár, borzas s kopott szőrű, de kiformált izmu mokány ló«. S meg lehetünk róla győződve, hogy a mit leir, olyan hű kép, mely mögött a komoly megfigyelés s a lelkiismeretes tanulmány karöltve járnak. A természetet egyszerübben és igazabban egy regényirónk sem tünteti fel, bár jelenségeire mindig hull valami az iró egyéniségének hangulataiból. Ime, egy bájos és tartalmas kép a késő őszről: »Esős, nedves napok után majdnem kánikulai meleg állott be. A hő lég szikrázott és csillogott, mintha az év elvétette volna szokott rendjét és augusztus közepére akarna visszalépni. A verőfényes lankán pásztorgyerekek szedtek piros mezei epret, az ut szélein minden nagyobb kövön hemzsegett a kutó, mintha élő kláris-gyöngyök pörgenének szét s -184- gyülnének megint sürü csomókba össze. Nemcsak a kőrisbokor és kökény, de a cseresznye is virágba borult; a gyümölcsfák rügyei megindultak s a második nyár – ez a magát fitogtató kimerültség – annyi termést s áldást igért, hogy hinni szerettük volna, miként fogadkozásából csakugyan teljesithet valamit.«

S ugyanaz a lelkiismeretesség, mely legapróbb leirásában jellemzi őt, jellemzi hatalmas korrajzaiban, tanulmányaiban is. Csak a Széchenyiről s a Két Wesselényiről irt remek essaykre utalunk. Ezek nemcsak kitünő arczképek, de a megujuló Magyarország történelmének legszebben megírt lapjai. Közvetlen hatásúak mint egy-egy jó regény; eszméktől terhesek, mint maga az a kor, melyet festenek, s a tények és események mélyeig világitók, mint általában Kemény szelleme. Róla igazán el lehet mondani: nagy a nagyokban és nagy a kicsinyekben.

És most már mondhatja nekem akárki, hogy »a belforma ereje sohasem volt arányban nála a külforma szabatosságával«, hogy »egyenetlenségeket« találni munkáiban, hogy nehézkes és -185- szinte dulakodva töri magát keresztül az elbeszélés módjának szabályain és követelményein: ez előttem nem von le semmit becséből. Igy szeretem, a maga zord természetességében, durva őszinteségében, összerázó erejével, szaggatott formáival, szétdarabolt lelkével. Ez teszi előttem különösen kiválóvá, irodalmunkban egyetlenné, mert mélységes rokonszenvet érzek minden iró iránt, a ki ment az emberi hiuságoktól s szive vérét áldozza eszményének: a művészetnek. Kemény pedig ilyen iró volt. »Egy izben – irja róla Péterfy Jenő2) – egy nő kezét akarta megkérni, el is indult, ott is volt, hanem a szó nem jött ki ajkán, – valószinüleg arcza sem árulta el, mit akar. Nem kérte meg. Igy volt a boldogsággal is. Valahányszor szemben állt vele: szótlanul távozott előle.« Nem volt alkalmas arra, hogy boldog, s épp oly kevéssé, hogy népszerü legyen. Ma sem az. Törpék gunyolták ki, -186- kisebb tehetségek lármája zajogja túl soktartalmu némaságát. De bizom benne, el fog érkezni az a kor, mely igazságot szolgáltat s elégtételt ad e nagy irónak. Egy nemesebben érző nemzedék, melynek erősebb fogékonysága lesz az igazi nagyság iránt, megilletődéssel, hálával veszi körül emlékét, s könyveit nem tekinti közönséges földi papyrusoknak, de isten kezéből nyert okmánynak, melynek lapjai egy halhatatlan szellem álmait és titokzatait rejtegetik.

MÁSODIK RÉSZ

FORRADALOM
1840–1848

Széchenyi a negyvenes évekig föltétlenül megtartotta a maga vezérszerepét. Ildomosan és munkásan járt a nemzet előtt, de a felelősséget érezve, körültekintő óvatossággal, gyakran erős tusakodások és aggályok közt. Hajójára nem vont föl minden vitorlát, csak annyit, a mennyi mulhatatlanul szükséges volt, hogy a jármű haladhasson. De csakhamar jött az idők frissebb szele s belefútt az emberek képzeletének százrétű vásznába. És a gálya akaratlanul is gyorsabban szeldelte a hullámokat. Kéjes öröm hatott át mindenkit s egyszerre fölhangzott a jelszó: Több vitorlát! Föl, valamennyit! Mily pompás érzés repülni! Mily férfias mulatság a küzdelem! -190-

Egy fiatal ügyvéd, Kossuth Lajos volt mindennek az oka. A pozsonyi országgyülésen »Országgyülési Tudósitások« czimén egy kőnyomatos lapot szerkesztett, mely nagyon élénken kihatott a közszellemre s melyért később három évi fogságot szenvedett. Ez az idő éppen elég volt neki arra, hogy kitünően megtanuljon angolul s alaposan megismerkedjék Shakspere hőseivel. Alkalomnak pedig a lehető legjobb volt arra, hogy az egész nemzet rokonszenve, szeretete osztatlanul feléje forduljon. Mikor kiszabadult, veszedelmesebb ember volt mint valaha. Meginditotta a Pesti Hirlap-ot s fél év se tellett bele: hatvan előfizetőjét ötezerre vitte föl. Ez az organum valóságos hatalom lett az ő kezében. Szellemi góczpont, melyben összefut a nemzeti akarat és aspirácziók minden sugara, hogy annál erősebb fénynyel verődjék vissza a háborgó közhangulatra. Az első hirlap volt nálunk, mely figyelemmel kisérte az európai viszonyokat és közérdekü dolgokról tanulságosan, szinesen, izgatón beszélt. Széchenyi aggódva nézte a rendkivüli hatást, a nemzet vágyainak mind merészebb -191- repülését, az izgalmat, mit a Hirlap vezérczikkei országszerte előidéztek s ellene fordult, megtámadta Kossuthot. Egy vaskos könyvben, a Kelet Népé-ben vádolta be, mint a ki mulhatatlanul vészbe fogja dönteni a nemzet hajóját, Kossuth előbb rövid czikkben, később terjedelmes röpiratban válaszolt a vádakra. Titánok mérkőzése volt ez, két lángelme harcza, heves, tragikus, vészes összerobbanás, de végre is, ennek előbb-utóbb meg kellett történnie. Mindketten a nemzet javát akarták, de módjaik oly különbözők voltak, mint természetök. Két elv ütközött össze bennök. Az arisztokrata Széchenyi, a ki »szive fölött folyvást zsarnokoskodott«, elitélte Kossuth érzelmi politikáját; a demokrata Kossuth pedig mitsem akart hallani a hideg ész kizárólagos diktaturájáról s szilaj pathosában az alkotmány sánczain kivül álló Magyarország szive dobogott föl. Széchenyi fölöslegesnek tartott immár minden további agitácziót, mindennapi, rendes hangyamunkáról beszélt s törekvéseiben a főrendekre és kormányra támaszkodott; Kossuth, mint a középnemesi osztály gyermeke, szakitani akart -192- végkép a haladást bénitó multtal, s a felsőbbség atyáskodó, szükkeblü gyámságával szemben a nemzet zömében kereste a szentesitő hatalmat és megváltó biztositékokat.

Minden jel arra mutatott, hogy válság felé közeledünk. A közvéleményben nagy volt a zavar, sok az ellenmondás, – de az izgalomban égő kedélyek egyelőre nem érezték a veszedelmet s maga Kossuth is agyrémnek hitte a forradalmat. Széchenyi jól látta s meg is jósolta a mi következni fog. Többé nem hallgatott rá senki. Vezérszerepe véget ért. A zászlót Kossuth lobogtatta, a nemzetet Kossuth vitte. Az ő tüze lángolt a szivekben s ezt a tüzet többé nem lehetett eloltani. Nem használt itt semmiféle ellene intézett támadás, vagy cselszövény. Az sem, hogy a Hirlap szerkesztését ravaszul kijátszották a kezéből s uj lap inditására nem kapott engedélyt. Megtalálta a maga hatáskörét egyebütt, s gyujtott, lelkesitett, érvényesült tovább. Minden bizalom feléje fordult, minden hit benne öszpontosult, minden remény nevéhez kapcsolódott. A közvélemény igy szólt hozzá: »Légy az -193- uj idők apostola, az uj eszmék történelmi végrehajtója! Tedd, a mit mások nem mernek! Légy követelő, elszánt és merész. Ez a kor a tiéd!«

S ő megértette e szózatot. Lángelméjét az adott viszonyokhoz képest használta föl. Minden beszéde fölért egy-egy cselekvéssel. Ily értelemben egészen a tények embere volt. Maga ez a szó is tőle származik, mint Széchenyitől az alkotmány, Eötvöstől a kétely. Tenni, cselekedni, előre törni, fölhasználni minden kedvező alkalmat elsikkasztott jogaink visszahóditására: ez volt programmja. Merni: ez volt végzete. Mit a türelem! Elég volt belőle! Megszenvedtünk érte bőven. Századok tanulsága áll mögöttünk. Az okoskodás, a huza-vona nem egyéb, mint a tettek halála. Batthyány Lajos elég érthetően hangoztatta: »Nem reformerekre, – izgatóra, vérebre, mely folyvást a kormány fülén csüggjön, van szüksége most a nemzetnek!« Szoritani Bécset, legyőzni Metternichet mindenáron! Ez a közhangulat. Széchenyi hasztalan támad még egyszer ellene a Politikai programm-töredékben: Kossuth belépése a követek házába már valóságos diadalmenet. -194- A kor lelke rezeg hóditó szavában. Kétszer beszél: két csatát nyer. Nem lehet legyőzni. Ellenállhatatlan. Ekközben a Gondviselés is segitségére jön a külföld eseményeiben. Kitör a februári párisi forradalom. Francziaország köztársaság lesz. Az elnyomott Európa lángba borul. Kossuth tisztán látja, hogy képped el a bécsi kormány s mennyire készületlen az eseményekkel szemben. Most vagy soha! Ez az ő ideje! Márczius harmadikán tartja meg hires, nagy beszédét, melyben az egész magyar alkotmány átalakitását inditványozza, egyuttal felolvassa a királyhoz intézendő feliratot. Ne kormányozzák Magyarországot Bécsből, önkényüleg, hozzá nem értő, illetéktelen emberek, de független minisztérium, mely tetteiért egyformán felelős a királynak és a nemzetnek. A dinasztiának is ez az érdeke, ha népei javát őszintén óhajtja. Az inditvány végzéssé lesz s a márczius 13-iki bécsi események hatása alatt a felső tábla is egyhangulag elfogadja. Küldöttség viszi föl Bécsbe a király elé, ötödik Ferdinándhoz, magának a nádornak vezetése alatt. Minő öröm! Minő fogadtatás! A bécsiek -195- tomboló lelkesedéssel várják a küldöttséget. Kossuth kocsiját virágokkal boritják el, ölelkeznek, éljeneznek, könyekre fakadnak. Csupa szeretet, exaltáczió, meghatottság mindenfelé. Kossuthnak több izben kell beszélnie s boldog, a ki hallja, a ki kezét vagy ruhája szegélyét megcsókolhatja. Másnap, a késő éji órákban megvan minden! Batthyány Lajos a miniszterelnök.

Ekközben Pesten is megmozdult az ifjuság s márczius tizenötödike lelkes tüntetések közt folyt le. Kossuth diadallal érkezett vissza Pozsonyba és lázas sietséggel fogott a munkához. Elkészitette az uj törvényjavaslatokat, melyeknek harminczegy törvényczikke az uj idők szellemében egy csapásra átalakitotta alkotmányunkat. Néhány rövid nap és, ime, csodadolgok történtek! Az országgyülés századok munkáját végezte el. A jobbágyság fölszabadult, Erdély egyesült Magyarországgal, közös lett a jog és teherviselés, megvolt a népképviseletre épitett kormány, a vallásszabadság, a törvény előtti egyenlőség, eltöröltetett a papi tized, s a sajtó szabadon beszélhetett. Szóval: a feudalis Magyarország összeomlott -196- s a jog és törvény hatalmas bástyái közt előállott az ujjáteremtett, egységes magyar nemzet.

Maga Széchenyi is – most már tagja az első független magyar minisztériumnak – megilletődve állt e nagy eredmények előtt s tisztelettel és csodálkozással adózott Kossuth szellemének. A békés nemzeti ujjászületés e dicső látványa egy pillanatra mélyen meghatotta, szinte ellágyitotta. De a következmények, fájdalom, mégis az ő eloszolni nem tudó aggodalmainak adtak igazat. Az volt a főbaj, hogy Magyarország és Ausztria egymás közti viszonyát rendezetlenül hagyta az annyi téren megindult reform. Kormányzás, hadügy, pénzügy stb. végkép össze voltak bonyolódva. Az uj törvények életbeléptetése rendkivüli nehézségekbe ütközött. Az udvar nemcsak szokatlannak, de magára nézve némileg lealázónak is tartotta az uj kormányrendszert. Nem lehetett oly könnyedén parancsolni mint azelőtt, a hatalmaskodás törvényes korlátok közé volt szoritva s a megváltozott viszonyok mögött Magyarország különválásának rémképe kisértgetett. -197- S ekkor támadt a pokoli gondolat: zavarokat zúditani Magyarországra és a zavarban visszaállitani a régi kormányzás nemzetbénitó rendszerét! Föllázadtak a szerbek. Jellasich, horvát bán, megtagadta az engedelmességet s fegyverkezett. Erdélyben az oláhság pusztitotta a magyart. Nyilvánvaló lett, hogy mindez Bécs műve. Jellasich betört az országba. A császár nevében! A nagy ábrándokat, az ujjászületés friss örömeit országos rémület váltotta föl. A minisztérium, melyet már hónapok óta csak a »kötelességérzet bilincsei lánczoltak a kormány gályarudjához«, lemondott. Széchenyi iszonyodva látta maga előtt a jövendőt:

– Én a csillagokból olvasok. Vér, vér mindenütt! Testvér a testvért, népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra, melyeket le kell égetni. Pest oda van. Száguldó csapatok dulnak szét mindent, a mit alkotánk. Oh, az én füstbe ment életem! Az ég boltozatán lángbetükkel vonul végig a Kossuth neve, – flagellum dei!

S ekkor, ezekben a vészes, válságos napokban -198- kell megnézni Kossuthot. Alakja sohasem volt magasabb, bátorsága férfiasabb, lángesze hóditóbb. Az egyetlen, a ki nem roskad össze, de fölemelkedik, hogy fölemelje nemzetét is. Lánglelke végigviharzik, fölrázó szózata végigharsog az országon: Veszélyben a haza! Kétszázezer katonát, negyvenkét milliónyi hitelt kér és az országgyülés, mint egy ember, áll föl, megadja. Még ellenségei is tapsolnak. S Kossuth befejezi beszédét: »Önök mindnyájan fölállottak és én leborulok a nemzet nagysága előtt.« A roppant khaoszban a szilárdságot képviseli, a kétségbeesésben a hitet, a bizonytalanságban az erőt. Szenvedélyes lelke bizalmat önt a csüggedőkbe, bátorit és megnyugtat. A merre jár: diadalut az utja. Minden szava győzelem a lelkeken:

– Eljöttem, hogy megkérdezzem a nemzettől: meg akar-e halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen? Ha a magyar most nem kél föl tömegben, a haza földét megszálló ellenség agyonnyomására: úgy olyan gyáva, nyomorult nép, melynek neve a világ históriájában azonos lesz a szégyen és gyalázat nevével. Akkor a -199- magyar istentől elátkozott nép, melytől a levegő meg fogja tagadni éltető erejét, melynek kezei közt a televény buzaföld sivatag homokká fog változni és hontalanul fog bujdosni a föld hátán, alamizsna helyett pedig arczul csapja az idegen faj, mely őt saját hazájában koldussá teendi. És hiába fog fordulni a valláshoz vigasztalásért: az Isten, a kinek teremtési művét gyávasága által megalázta, nem bocsátja meg bűneit sem ezen a világon, sem a másikon… Fegyverre hát!

S elkezdődött a nagy történet: a halálra szánt magyarság csodás önvédelmi harcza a lázadó nemzetiségek, majd a zsoldos császári seregek ellen a szabadság nevében, az igazságért, a hazáért, a törvényekért. Vereségekkel kezdődött. De midőn a vad katonai hatalom már-már befejezettnek hitte borzasztó munkáját s ura lett a Dunántúlnak, a Felvidéknek, a fővárosnak s Magyarországot az ausztriai császárság tartományának nyilvánitotta: megfordult a koczka, honvéddé lett minden ember, a kaszák, a fejszék fegyverekké, a harangok ágyukká, hőssé még a gyermek is s a diadalmas csaták hosszu sora -200- bizonyitotta be, hogy a magyar dicsőség nem mese. Egymásután jöttek a tokaji, branyiszkói, szolnoki, hatvani, tápió-bicskei, isaszegi, váczi diadalok, majd a nagysallói, komáromi fényes győzelmek, Buda bevétele… s azután annyi dicsőségre: az orosz invázió, a világosi katasztrófa… az aradi vésznapok…

Mért folytassam? Széchenyinek igaza volt. Ez a nagy és érzékeny lélek magát vádolta a bekövetkezett szerencsétlenségekért. A forradalom tulajdonképeni inditékát, legfőbb okát a működése által fölkeltett mozgalomban látta s önvádtól tépdesve, tévedésének tudatától marczangolva megőrült.

Most már tisztán látjuk, hogy mind annak, a mi történt, nem ő volt az oka, de a nálánál sokkal hatalmasabb viszonyok. Ezekből kerekedett a vész s midőn kitört: emberi erő azt többé föl nem tartóztathatta. És ki fogná vádolni a vihart – »azért vihar, hogy tördeljen!« – mert fákat döntöget, vetéseket gázol el, szóval: pusztitva ront végig erdőkön, mezőkön, – ha arra gondol, hogy ugyanekkor a kóranyagok egész -201- özönétől tisztitja meg a levegőt s milliónyi uj élet magvát szórja szét a nagy természetben? Mint egyes embernek szüksége van arra, hogy megpróbáltatásokon menjen keresztül s a szenvedések tüzein áttisztulva jusson el az önismeret magaslataira: ugy a nemzetnek is. Kétségkivül nagy volt a megpróbáltatás, és sok, szerfölött sok az áldozat, de az erő, mely e roppant küzdelemben megnyilatkozott, annyi diadal és gyász után mégis csak megmentette alkotmányunkat. És hol van az a magyar ember, a ki sajnálná az áldozatokat s nemzete történetét ama dicső lapok nélkül óhajtaná átadni a jövőnek? Szakitsátok ki e lapokat a történelemből s pótolhatatlan veszteség fog támadni. Meghal egy eszme, mely igy örök tanulság, egy nagy tény, mely a világ bámulatát vívta ki számunkra. Kiapad egy forrás, mely a nemzeti erők szakadatlan megifjítására van hivatva s elnémul egy hősrege, melynek költészetében több hatalom van, mint a fokozatos, rendes, bölcs fejlődés összes valódiságában.

II
PETŐFI
1823–1849

Senki sem várta vészjóslóbb lázzal a forradalmat mint Petőfi. Egyéniségének tündöklő vonásai előre belevillognak a jövendők viharába. Érzi, a mi jönni, a mi történni fog, mint a delejtű előre megérzi a földrengést. A lángelme átható tekintetével lát mindent, a mi mások számára láthatatlan. Maga is döngeti a jövendők kapuját, utakat tördel s mielőtt Kossuth forradalmat csinál a politikában: ő megcsinálja azt az irodalomban. Erről az irodalmi forradalomról akarok egy képet rajzolni.

Lantos költészetünknek azt a korát, mely Petőfi föllépését megelőzi s melyről itt röviden meg kell emlékeznem: szeretném a finom megindulások -203- korának nevezni. E kor költői rajonganak az öszhangért s iszonyodnak mindattól, a mi nyugtalan. A természetes, a szilaj, a féktelen érzelmek, a heves kitörések számára nincs hely ez elegáns költészetben. Németes érzelmesség s bizonyos lagymatag általánosságok adják meg uralkodó jellegét. Költőink kedélye alig fog föl valamit a valóból. Énekelni tudnak, de nem tudnak igazak lenni. Bizonyos értelemben úgy kell őket tekintenünk, mint automatákat, kik az élők hatását teszik a szemlélőre, – de vértelenek, hidegek, nem élnek. Meghatottságuk diskrét mint mozdulataik, szenvedélyeik előkelően fagyosak, érzelmeik félénkek. Nincsenek eszmények nélkül, de ezek az eszmények csak ékes bábok; nincsenek művészet nélkül, de ez a művészet nem egyéb, mint formacsin. Mindjobban eltávolodnak az őszinteségtől s mindjobban közelednek a hazugsághoz.

Ments isten, hogy ez akkor népszerü költőknek – ma már csak tekintélyes kisérteteknek – érdemeit kisebbiteni akarjam. Erényeik kizárólag az övék, hibáik pedig kétségkivül a koré. De -204- ha kissé megtekintjük stiljöket, ez érdekes, tanulságos stilt, mely költészetöknek külső képe: izlésünk föllázad s nem birjuk elfojtani boszuságunkat. Az fáj, hogy meg akarnak bennünket csalni. Finomak és érzékenyek, minden bensőség és mélység nélkül. A leghaszontalanabb motivum a remegések, megindulások egész vibráczióját kelti fel képzelődésükben, de szivök nem érez belőle semmit. Kifejezéseikkel meg tudnak lepni, de nem tudnak meghatni. Soha czifrább, ragyogóbb szavak nem takartak több ürességet. Azt mondják: minden kornak megvan a maga istene. Ennek is megvolt a magáé, de az is bizonyos, hogy ez nem volt igaz isten. Erősen kendőzte magát s hiveitől is csak ezt várta. Az aprólékosság volt a fődolog; a kisszerű a lényeg. Előkelő nyugalommal mélyedtek el képzeleti világuk szemléletébe, és semmibe sem vették az előttük czikázó életet.

E költők legnagyobb s legszámbavehetőbb része Bajza körül csoportosult. A Zarándok és Andalgás költője a gyöngéd és olvadékony szellemek egész raját vonta maga köré s ambrózia, -205- nektár és stil dolgában jó példával járt előttük. Sajátságos, különös látványosság! A mester egyuttal kritikus is. Elméletben sok bölcs dolgot hirdet, a miket azonban gyakorlatban nem követ. Prózában természetesen beszél, versben deklamál. A tanitványok vakon mennek utána és még jobban deklamálnak. Arasznyi körben forgolódnak és kinosan gajdolnak. A romantikus inditékok szinte eltorzulnak a kezökben s észrevétlenül klasszikusabbak lesznek, mintsem kivánatos volna. A szerelmet nem tudják elképzelni lugas nélkül; indulataikhoz mulhatatlanul szükséges a gitár. Előttük van a szabálytalan erős természet és tüneményeivel úgy bánnak el, mintha egy alléet ültetnének:

Képzelhetjük, miféle furcsa beszéd lesz az, ha e versekben esetleg megszólal a nép, a halászok vagy a pásztorok! A halászlegény igy fog beszélni kedveséhez: »Szerelmem lesz nyoszolyád; párnád: hű karom; álomkéjbe ringatód: nyájas szivdalom!« s a szerelmes bojtár nem azt mondja: bolondja lettem annak a kis lánynak! hanem igy fog szavalni: »E tündér varázsla meg, ez von engemet. Édes képe tölti be fájó szivemet!« – De hát hol itt a művészet? Mit bámuljunk inkább? Kunoss bőbeszédűségét-e, a ki egy »sértett« (nem meri azt mondani: megsebzett vagy meglőtt) galambról egész kis époszt ir, vagy Császár Ferencz kétségbeejtő sonettjeit, melyekkel csak a Trissotin ostobaságai versenyezhetnek? Vagy tán Hiador ürességeinek hódoljunk s magas szépségekül élvezzük az ilyen badarságokat: »Oh hölgy, te szebb vagy a szépségnél magánál! Ha a halál volnék, te halhatatlan maradnál!« Mindezek kitünő dolgok arra, hogy tisztán láttassák velünk: mily fokú ez az eltévelyedés s hova szűkült a lira tartalma. Valóban, semmi egyébre nem valók. -207-

És a közönség? A közönséget elbájolta ez az illattalan poézis, az epedések e kecses mozdulatlansága, ez a kitömött természet. A valódi műdarab zord fenségében – gondoljunk csak itt Bánkbán sorsára s a Két szomszédvárról, mint »kannibáli műről« elhangzott itéletekre – csak a durvaságot látták, de fölsikoltottak a gyönyörtől, ha kezökbe tévedt egy körbefutó rimekkel ellátott költemény, melyet szerzője hónapokig csiszolt, mig laposságát teljesen eltalálta. Az irók jobbjai azonban – bár többé-kevésbbé maguk is beleestek a hibákba – erősen érezni kezdték már a fölfrissülés szükségét. Bizonyossá vált előttük, hogy ezek az erőszakos túláradások, ez a stil, ez a túlfinomitott és dagályba vesző költészet sokáig nem tarthatja fenn magát. Előre láthatólag saját pompája terhei alatt fog összeroskadni.

Olyan ez a költészet mint egy ragyogó diszterem, egy fényes szalón: a kiváltságosak és előkelők találkozója. A kik itt megfordulnak: kifogástalanul vannak öltözködve, külső megjelenésük hóditó. De a boszantásig feszesek, a megdöbbentésig -208- szellemtelenek. Hajuk épp oly szépen fésült és fodrozott mint gondolataik; nyakkendőjük csokorkötésében annyi a művészet, mint egy szonettben; arczuk oly nyugodtan, oly szenvtelenül ragyog, mint lakkczipőik, s hangulataik harmóniája mindig velük van mint a zsebkendőjük. Ha esetleg a lanthoz nyulnak: glacé-keztyűiket nem vetik le. Ábrándos szórakozottság, saját nagyságuk fárasztó érzete s a kimerülés kéjelmetlenségei sugárzanak ránk alakjaikról. Kecses léptekkel járnak föl s alá az ékitményekkel túldiszitett teremben, melynek levegője fűszeres és forró. Illemesen, formulák szerint társalognak egymással, de minden jóakaratuk és törekvésük daczára sem tudnak fölélénkülni. Ugy érzik, mintha beszédjök nem volna egyéb, mint az az álmositó, szellemtelen csevegés, melylyel már annyiszor megkinozták egymást és hogy egyéniségök minden ereje áldozatul esik egy rettentő hatalomnak: az unalomnak. A terem fojtó gőze egyformává szürkiti mindnyájukat. Azt a ragyogó s régebben kényelmes és bő klasszikai öltönyt is hiába szűkitették magukra, – -209- nem ér az immár ördögöt sem, – alig tudnak mozogni benne, – fuladoznak, – a szorongás, a hőség, az egyhangúság szinte türhetetlen.

Mindenképen válságos állapot volt ez. Olyan fizikai és szellemi enerváltság, melyben a kábult agyvelőket csak egy gondolat foglalhatta el: mi fog itt történni? S hála az eredetiségek géniuszának, csakugyan történt is valami. Valami nem várt, hihetetlen és csodálatos. Egy daczos, erős szellem minden előleges bejelentés nélkül, szinte durván és erőszakosan fölszakitotta a terem nehéz ajtószárnyait s nem törődve azzal, hogy megjelenése talán szalón-ellenes, izgatottan rontott előre. Elég volt egy pillantása, hogy teljes egészében fölfogja a helyzetet. Az állig begombolt, szorosra füzött, fuladozó alakokról letépte a fojtogató nyakkendőket, leszaggatta a szűk, alkalmatlan ruhákat s a kezében maradt rongyokat szétdobálta. Aztán oda rohant a jól elzárt, óriási ablakokhoz, hatalmas ökölcsapásokkal darabokra zúzta az üvegtáblákat, utat engedve isten szabad levegőjének, a nevető rónák friss illatának. -210-

A teremben vésztjósló moraj támadt. A fölháborodás, a megbotránkozás általános volt. A Petricsevich-Horváth Lázárok, a Hazuchák, a Hiadorok, a Baltások, a Bangók, az Urházyak, a Benőfiek, Sujánszkyak és Pajerek arczukból kikelve menekültek egy szegletbe s onnan protestáltak a hallatlan merénylet, a rendőri kihágás, a botrány, a szentségtörés, meg a – szörnyü légvonat ellen. A légvonat valóban kegyetlen volt. Az éles, friss levegő szabadon hullámozta végig a termet, kioltogatta a csillárok lángjait, belekapaszkodott a diszitmények szöveteibe, mint a vitorlákba s megforgatta ez előkelően sápadt, a korszellem áramlatai ellen magukat köpenyeikkel, shawljaikkal védő pulcinellákat, harlekineket és pantallonokat. Az ijedelem, a rémület, mind nagyobb mérveket öltött. Azt hitték, a nagy gonddal ékitett terem boltozatai rögtön rájuk zuhannak s ugyanekkor a költészet egész világa összeomlik körülöttük.

Az a sok rémült arcz mind azt látszott kérdeni: Ki merészli ezt? Ki tör e szentélybe haramia módon, durván, minden illemről megfeledkezve, -211- nem respektálva semmi tekintélyt, nem tisztelve semmiféle formulát s nem ismerve más jogot, mint a saját ökleit? Ki ez a rettenetes ember? Ez a paraszt?…

Ki? – Egy heves, szilaj vérmérsékü s kemény erélyü ifju, kinek életeleme a dacz, a küzdelem. Önfejü, erőszakos, kiméletlen. Rendületlenül bizik magában, vakon hisz eszméiben és harczban áll a világgal. Szelleme szinte keresi, ohajtja az élet vészeit, mint a felhők madara a nagy időket, s e sasból – előre látható – sohasem lesz tisztességes baromfi, ezt az oroszlánt semmiesetre sem lehet az irodalom társzekere elé fogni ló helyett. Arczára van irva egész jelleme. Nem született szolgának, sem másolónak. Nem fog bizonyos ütemben szökdécselni és csobicskolni mint a közkertek szökőkutjai, de robbanni s robbantani fog mint a vulkán. Kopottas ruhája daczára, melyen az élet tüskeszaggatásai s az alföldi sár nyomai még jól meglátszanak, büszkén áll a terem közepén, büszkén, sőt gőgösen, de gőgje nem egyéb, mint egyszerü bevallása annak, hogy ő – Petőfi. És ez nem vonható -212- kétségbe. Szeme villáma nyiltan hirdeti, hogy semmit sem tart lehetetlennek s magát inkább érezve mint tudva, harsány hangon rázza föl a hüledező, didergő társaságot.

– Akarjátok tudni: ki vagyok? Imádom a szerelmet meg a szabadságot. Gyülölök minden bilincset, minden képmutatást és hizelgést. Ezzel megmondtam nevemet. Ti azt hirdetitek, hogy a költészet szekér, mely ballag széles országutakon? Hazudtok! Sas a költés: hol nem járt senki sem, arra indul fennen, szabadon. Ti azt hiszitek, hogy szűk és kiváltságos világát ennek a teremnek a falai határolják, hova csak fénymázos czipőkben lehet bejárni illedelmesen, – holott a költészet szentegyház s oda belépni bocskorban, sőt mezitláb is szabad. Akarjátok tudni, mi az igazi költészet? A sziv fölkiáltása. Ti az élet habzó italától undorral fordultok el, és ambróziáról meg nektárról fecsegtek, – de azért deresre huzatjátok a parasztot, ha keserves robotját nem dolgozza le. Féltitek parókáitokat a legkisebb szélfuvástól, de nem éreztek lelkifurdalásokat, ha előttetek az inség fölzokog. Azt -213- hiszitek: fölkentjei vagytok a Múzsának, pedig csak cselédjei vagytok. Félisteneknek képzelitek magatokat s nem vagytok egyebek mint kormánybiztosok, prókátorok és táblabirák. Ti a mult fázékony emberei vagytok, halottrablók! fölássátok sirjából a holt időt, hogy babérokért árulhassátok, de én tégedet üdvözöllek, te a beteg emberiségnek orvosa: jövendő! Oda nézzetek!

S ifjui, romlatlan lelke hevétől elragadtatva, diadalmasan mutatott a terembe nyilazó nap szabadon szétömlő sugaraira, melyek odakünn megvilágitották, fénybe boritották az erőtől s bájtól duzzadó természetet: az elhagyott alföldi tájakat, a messze terülő rónát, a vadon pusztaságot, a magányosan álló csárdákat, a délibáb rengő tavában vágtató méneket, a kutnál delelő gulyát, a botjára támaszkodó juhászlegényt, a száguldozó csikóst, a lovat lopó betyárt, a küzdő, szenvedő népet, a szegénységet, a nyomort, az egész életet.

S a keresztültört ablakon beáradtak, beözönlöttek a költő dalai, a népköltészet friss eredetiségével, természetes, könnyed bájával, heves -214- szökelléseivel, lengén és gyujtón mint a napsugár. Az egyszerü, szivből fakadó s szivhez szóló dalok egész dagálya csapkodott föl e rideg falakra, megannyi ostromló, zengő hullám, árjain emelve a nemzeti érzés, a nemzeti ritmus édes zenéjét. Pazarul, erős, széles tömbökben buzogtak s enyelgésükben, játsziságukban ép oly megragadóknak tetszettek, mint a minő impozánsok voltak akkor, ha a gyülölet és harag égő köveit dobálták föl.

Az eszmék és álmok végtelen világa reszketett e dalok árján. Meglátszott rajtok, hogy költőjük az érzelmeket, melyeket tolmácsol, nem gubbaszkodó elmélkedés árán szerezte meg, de átéli minden izében s lelke minden paránya rezeg a fölindulástól. Tekintete, mint a villámé, hirtelen fényü, gyors, intenziv s ha a természetre veti: széles és mély. Szeme észreveszi a formák és szinek összeségét, a fény és árny minden játékát; füle meghallja a nagy zajt s e különös, khaotikus lármában tisztán az egyes hangokat. És a mit lát, hall, megérint: elevenné lesz költészetében. Szabatosan fejezi ki mindazt, a mi az emberi -215- lélekben s a természetben zavaros és határozatlan. Meglátszott rajtok, hogy költőjük nem tiporja a járt utak porát, hogy nem fog összeférni az akadémiai tanokkal, pályáját nem engedi kiczégéreztetni, de utlan utakon tör előre, mindig hevesen, mindig izgatottan, mint a kit pusztitó vágyak kergetnek a bizonytalanba, hogy valamit föltaláltassanak vele s addig űzik, mig a költészet igazságait saját szivéből, omló vérével kell kitépnie. Teljes, hatalmas egyéniség tünt föl e dalokban, melyeket az indulatok örökös háborgása reszkettetett és melyekben volt minden: öröm, bánat, boldogság, boldogtalanság, düh, ellágyulás, de nyugalom egy szemernyi sem. Szárnyaiknak kibontott lobogója uj időket hirdetett. Azokkal a lánczokkal, melyeket a mult hagyott nekik örökül, fölrepültek az Olympra és egész tündöklő mivoltában ragyogtatva a magyar géniuszt: világgá szálldostak.

Mit törődött ez a lángelme azzal, hogy erőszakos, nyilt föllépése ijedelembe ejti s haragra ingerli a vérszegény kritikaszterek tömegét! Otromba zajukat csak annyiba vette mint a legyek -216- dongását. Edzett, nagy szive volt, alkalmasabb arra, hogy a szenvedések lángjában szétpattanjon mint a porczellán, semhogy megolvadjon mint a jégcsepp. Érzelmei azért nyertek felséges kifejezést, mert erős lelkén viharoztak keresztül. Jól tudta, hogy csak a férfias költők érzelmessége igaz. Megvetett mindent, a mi chablon. Szilaj pegazusa ki-kirántotta magát a külidom zablái közül, de a tartalom, a gondolat fölött föltétlen ur volt. Szaggatottaknak tetsző merész kompozicziói közt mintha mindig az ódai fenség magasát csapkodná. A szikrázó ötlet, a meglepő, ragyogó ellentétek, a képek és hasonlatok egész raja, neki csak eszközök. Nála minden érzés uj, megkapó gondolat alakjában jelenik meg, minden gondolat mást teremt s az egészet egy villámló szép eszme koronázza meg. Nem sokat gondolt vele, hogy költészetének némely virágait a szél félig-nyiltukban rázza le; tudta, hogy nincs egyetlen gondolata sem, mely végkifejlésében ne az örökszép ideálnak hódolna.

E büszke, férfias dalok a klassziczizmus omladozó épülete körül mintegy tüntetőleg, szakadatlanul -217- zengettek, – távolról pedig harsányan zugtak föl azok a szilaj énekek, melyek – megannyi katona – aczélizomzattal, erős szervezettel, sápadtan, rongyosan, de a század nagy eszméitől áthevülve, bátran közeledtek. Kezökben sulyos fegyverek, léptök nehéz, zúzó, dübörgő, – igy törtek elő vad szabálytalanságban a zörgő mélységekből s robogásukat hallva, zord előnyomulásukat látva: ez ájuldozó korszak lojális muzsája ijedten dobta ki kezéből hangszerét és magukra hagyva elképpedt lovagjait, dicstelen futásban keresett menedéket.

Ime, Petőfi föllépésének fontossága a magyar költészet történetében. Rombolásra született, hogy teremthessen. Ő az, a ki a mult szobaköltészetét végtelen világgá tágitja s a nemzeti költészetet teljes diadalra vezeti. Az ismeretlenből, a homályból szédületes gyorsasággal emelkedett a magasba és ott tünt el »a fény birodalmában«. Ámulva nézünk most is az ür ama pontjára, hol ez a tüneményes, gazdag fényforrás kilobbant. De, szerencsére, eltünésének képzelete nem egyéb mint szakadatlan megjelenés a valóságban. Hallani -218- véljük szüntelen. E természetes, csengő, igaz hang mindig hóditó és bájos marad. A ki elzengte őket, több volt mint költő: ember volt, hős és vértanu. Megérdemli, hogy csodálják, még jobban, hogy szeressék. Századok fognak elmulni, s velök az élet és művészet sok veszendő alkotása: jelenöktől agyonhonorált álnagyságok, halhatatlansággal czégérezett halandók; de az ő szabad költészetének fája üdén is frissen fog virulni az egymásra hulló romok mellett századok mulva is. Az idők vihara csak megzúggatja ágait, de nem tördeli le; a pusztitó villámok csak fénybe boritják, de nem égetik föl. Lombjai közt mindig édesen fog csattogni a szerelem csalogánya, s koronájának sudarai fölött mindig büszkén fog lebegni a szabadság sasa. A modern kisérletezők tévelygő kirohanásai, s üres kapkodásai után minden ujabb nemzedék vissza-visszatér majd az ő végtelenül bájos s nemesen férfias egyszerüségeihez üdülni, vigasztalódni, lelkesedni s belőlük uj erőt gyűjteni. Heve mindig fölrázó erejü lesz, költészete mindig hatalom, merész pályafutása -219- mindig csodált és eltünése mindig rege. Bátran alkalmazhatjuk rá Taine remek hasonlatát, melylyel e kiváló aesthetikus Mussét akarta jellemezni: »Ugy vágtatott keresztül az életen mint a mezőn ágaskodó nemes paripa, melyet a növények dús illata és a roppant ég nagyszerü ujdonsága tágra nyilt orrlyukakkal hajt előre őrült rohanásban, – attól lehet tartani, hogy mindent összetör s végül magát is össze fogja törni.« Valóban összetörte. De ez az összezúzódás a mi Petőfinknél egyuttal megdicsőülés. Halálával uj élete kezdődik s működése most is kinyilatkoztatás. Őt magát ép oly tüneménynek lehet tekinteni, mint rendkivülinek azt a körülményt, hogy magyarnak született. Mert annyi tény, hogy bár az egekig emeljük és érzései mindig mélyen meghatnak, addig eszméi érintetlenül hagyják a közlelkületet. Igazi nagyságát csak századok mulva fogjuk teljesen megmérhetni. Nem a multhoz: a jövőhöz tartozik.

III
ÁTMENETI ELŐZMÉNYEK

A költészet nemzeti irányának ez a fényes diadala nem történt oly egyszerre, oly hirtelen, mint a hogy Petőfi föllépésének rajzában föltüntettem. Voltak előzményei s nem lesz érdektelen ezek fölött – ha kissé elterelnek is bennünket tárgyunktól – kissé elmélkedni. Hogy oly nagyon későn ébredünk tudatára valamely egészen egyszerü igazságnak, valamely jóravaló elvnek: ez még korántsem bizonyitja azt, hogy az előző időszakok közül egyik sem volt alkalmas annak befogadására. Az az elv, az az igazság évszázadokon át mutogatta magát s egy-egy jelesebb irodalmi alkotásban esetleg érvényesülhetett is, a mint hogy valóban érvényesült. De itt is áll, -221- hogy: a legegyszerübb igazságokat legkésőbben fedezik föl az emberek.

Bajos dolog az ilyesminek phsychologiáját megrajzolni. Pedig éppenséggel nincs törvényszerüség nélkül. Mint mindennek a világon: ennek is megvannak a maga okai, előzetes tünetei, hullámzásának és folytonosságának története, – csakhogy a csörgedező ér néha homok alá tünik, a lánczszemek megpattannak s a fejlődés vonala elvész a vizsgáló tekintet elől. A késő kor gyermeke, ki minden történőnek okát-fokát szereti látni, gyakran álmélkodva áll egy-egy nagy eredmény előtt s csodálkozva kérdi: hogy’ támadhatott ez? A tények oly szétszórtak s a köztük levő összefüggés oly kuszált, hogy – úgy rémlik – nem adhatnak feleletet. Pedig felelniök kell.

Annyi bizonyos, hogy Magyarország az erőpazarlások hazája. Sehol a világon nem tékozoltak annyit, mint itt. Az erőknek egész halmaza pusztult el, szinte nyomtalanul, az idők forgatagaiban, a szellemi képességeknek egész raja – idegen istenek szolgálatában. Uraknak születtünk, a kik lenéztük a parasztot, a népet, pedig -222- közöttünk mindig az volt a legmagyarabb és nemcsak költészetünknek, de minden szellemi fölemelkedésünknek egyik legtermékenyitőbb forrása. Ezzel a becsületes, jóravaló, világos fejü, ép kedélyü magyar néppel, a ki megőrizte eredetisége ősvonásait, tőrülmetszett nyelvet beszélt, szüzi naivitását dalaiban és meséiben ragyogtatta, féltékeny volt erkölcseire, szokásaira s hű a hagyományokhoz… ezzel a nagy nemzeti erőforrással sem a politikusok, sem az irók nem törődtek.

Csak e század elején, mikor a rendi alkotmány teljesen szűknek s a haladó idők számára elégtelennek bizonyult: kezdett a politikusok figyelme végre a nép felé fordulni. A mi az irókat illeti: vezérférfiaink éppen az ellenkező csapáson haladtak. S itt, ennél a pontnál egy pillanatra megállhatunk s kifejezhetjük teljes sajnálkozásunkat. Talán egyetlen irodalom sincs, mely az idegen hatások befogadására fogékonyabb lett volna, mint a mienk. Egymást váltották föl, sőt egymás mellett jelentkeztek a deák, német, franczia befolyás áldásai s oly foku vergődések -223- következtek, melyeknek látványa szinte elkeseritő. Ha egy-egy jóizű régi irónkra gondolunk, pl. Mikes Kelemenre, a kinek Törökországi levelei már egy század előtt az elbeszélő próza nemesebb formáiba ömlöttek, vagy a kurucz idők költészetére, melyben a hamisitatlan magyar kedélyvilág annyi őseredetiséggel, erővel és bájjal zendült meg, – azután századunk első tizedeinek vajudásaihoz fordulunk: akkor nyilvánvaló lesz előttünk az eltévelyedés, mely szellemi hátramaradásunknak egyik legfőbb oka s áldatlan viszonyainknak egyik legkirivóbb eredménye volt.

De hát hiába! Nem tehettünk róla. Az irók alig álltak egymással összeköttetésben, – irodalom a szó komolyabb értelmében nem is volt, – szellemi surlódás hiján aludtak a vágyak, az eszmék s a kiben mégis égett az isteni szikra: magára hagyatva égett. Végre a nyelv is csak olyan, mint az ekevas: ha nem használják, megrozsdásodik. Igy történt a mi nyelvünkkel is. Mikor aztán észrevettük nemzetiségünk elhanyatlását s nyelvünk silány voltát: akkor elkezdtünk -224- fűhöz, fához kapkodni. Eszünkbe jutottak a görögök, rómaiak, a németek, francziák, angolok, minden kimívelt európai nyelv, csak a magunk kincsbányája, népünk tősgyökeres, érintetlenül tiszta, erős nyelve nem. Nekivetettük magunkat az idegen formák kultuszának s nem láttuk a saját idomaink nagy változatosságát, nem éreztük azok használhatóságát. Rendkivül sokat vártunk mindentől, a mi külföldi s a magunk természetes erőforrásaitól nem vártunk semmit. Ezek ismeretlenül lappangtak és poshadtak a homályban.

Mégis! Nem tartom puszta véletlennek, de már az idők jelének, hogy ugyanabban az évben, mikor Mikes Kelemen Levelei Kulcsár István kiadásában napvilágot láttak, 1794-ben még egy más könyv is jelent meg: a Kovács Pál benedek-rendi pap közmondásos gyüjteménye. Az érdemes gyüjtő egyik paptársa, Fabchich József, – egyike ama lelketlen kor legszenvedélyesebb magyarjainak – nagy lelkesedéssel üdvözölte e kis könyvet és elragadtatással kiáltott föl a »nemzeti bélyeget« viselő gyüjtemény láttára: »Félre, deák, görög iz! szólanak im – magyarul!« Öt év mulva -225- (1799) megjelent az első népdal-gyüjtemény és századunk elején, 1803-ban, – tehát ugyanabban az évben, melyben Baróti Szabó Dávid is kiadta a Magyarság Virágait – egy váczi daloskönyv. 1804-ben Szirmay Antal jeles munkája, a Hungaria in parabolis, mely latinsága daczára a legmagyarabb könyvek egyike. 1820-ban látott napvilágot Dugonics András gazdag gyüjteménye, a Magyar Példabeszédek és Jeles Mondások két kötetben. Nem érdektelen, hogy egyes megyék, Komárom, Esztergom is sürgetik a gyüjtést, s hogy éppen Kulcsár István buzditó közlései után határozza el az akadémia – legalább elvben – a népköltészeti termékek rendszeres gyüjtését. Maguk az irók is mindjobban érzik a szellemi fölfrissülés szükségét s nem hajlandók vakon követni Kazinczy rideg elveit, a ki fejedelmi magaslatáról a profán tömeget nemcsak kicsinyli, de föltétlenül megveti. Csokonai, ellenkezőleg, szivére öleli a népet s azt tanácsolja költőtársainak: »Ereszkedjünk le a paraszt, tudatlan, egyszerü községhez, akkor majd nem lesz annyi hallatlan ejtés előttünk.« Kölcsey 1826-ban fennen -226- hangoztatja, hogy »a valódi nemzeti poézis szikráját a köznépi dalokban kell keresni«. – Eötvös, egy évvel később, mint Székács József Szerb népdalok és hősregék czimü könyve megjelent, 1837-ben, ki meri mondani, hogy »minden poézis a népből ered« s Toldy Ferencz 1843-ban, a lírai költés kimerülését jelezvén, kikel a bizarr, a dagályos ellen s fájlalja, hogy »a nyelvünkben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük«. Ugyanebben az évben kezdi meg Kecskeméti Csapó Dániel Dalfüzérkéjé-nek kiadását s jelenik meg Szakáll Lajos Czimbalom czimü verses kötete, melyet jóizű népies darabjaiért rövid idő alatt elkapkodnak.

Mindezek szórványos jelenségek s egymással nem igen látszanak szerves összefüggésben állani. De kétségtelen, hogy valami benső szükség, valami erős törvényszerüség nyilatkozik meg bennök. A fejlődés homályos ösztöne, – ellenállhatatlan vágy valami tisztább, egészségesebb légkör után. Ugyanerre az okra vezettük vissza Kisfaludy Károly népdal-próbálkozásait és Czuczor kedélyének dalos termékeit. Még csak egy-két -227- lépést kellett tennünk, hogy teljesen érezhetővé váljék e mozgalom nagy jelentősége s tudatára ébredjünk annak, hogy a magunk egyéniségének kifejtése tényleg egészen tőlünk függ. Csak egy-két lépést! És ez az egy-két lépés csakhamar meg is történik. Az akadémia késedelmező kezéből a Kisfaludy-társaság veszi át a rendszeres gyüjtés munkáját s hozzá is fog rögtön a kivitelhez. Megbizza Erdélyi Jánost, a jónevü költőt és a magyar műbölcselet alapvető mesterét e gyüjtemény összeállitásával. Dolgosabb kezekre nem is bizhatta volna, de lelkesebb emberre sem. Hiszen ő hangoztatta, éppen a Kisfaludy-társaságban tartott székfoglaló beszédében: »A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik: ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merit a költő, lesz a ki őt hallgassa, seregestül találand megnyilt szivekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, – beállni e tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba: ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.« -228-

Maga is a nép fia. De bár atyja egyszerü földmivelő: házuk nem daltalan. Már gyermekkorában vidítója, vigasztalója a nép édes és természetes költészete. Énekek zsongják körül, mesék és mondák foglalják el képzelődését. Korán fölébrednek benne a költői hajlamok s végigkisérik az egész életen. Egy elv érlelődik meg benne s válik komoly meggyőződésévé, melyhez állandóan hű marad: a népköltészetből kell a nemzeti poézist ujjáalkotni! Mint költő, maga is a néptől tanul legtöbbet s legjobb költeményeit neki köszönheti. Teljesen át van hatva annak a tudatától, hogy a népköltészet egyik főérdeme a valóság. A mit ebben találunk, az mind igaz tény. Itt minden betü adat, a történet, erkölcs, izlés földeritéséhez és kimagyarázásához. Nemzetének lehető kitudása a czél, melyért a népi dolgokkal annyi szeretettel s odaadással foglalkozik. Mert a mi nálunk az idő folytán egyszer ténynyé vált: az egyszersmind visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. S csak e tények és meggyőződések szigoru egybefoglalása emelhet oda bennünket, hogy saját egész valónk, -229- nemzeti méltóságunk – magunk és az emberiség irányában – önismeretté izmosodhassék s egész történelmi életünk átlátszóvá lehessen a nemzeti öntudatban.

Mély értelmü, lelkes vallomások, egészen az ő erős és merész gondolkozására vallók. Átrezeg rajtuk a meggyőződés melege s az a megbecsülhetetlen fajszeretet, mely Erdélyi összes szellemi működésének főmozgatója és irányitója. A népköltészet termékeivel úgy van, mint Linné a növényekkel: gazt, gyomot nem ismer, csak virágot. A világhirü botanikusról följegyezték, hogy kicsi korában, ha bölcsőjében sirt, virágot adtak a kezébe és rögtön elhallgatott. Erdélyi élete utolsó estéjén kis fiának egy népdalt dalolt, kis lányának egy tündérmesét mondott el, – azután álomra hajtotta fejét s elaludt örökre.

Nagy gyüjteményének első kötete (Népdalok és mondák) 1846-ban jelent meg, ugyanabban az évben, melyben Tompa Mihály Népregék és mondák czimü verses kötetének első kiadását a magyar olvasó közönség husz nap alatt elkapkodta. S ime, e pillanatban teljesen nyilvánvaló, -230- hogy az izlés nem muló szeszélyből, de az uralkodó eszmék nyomása alatt s igazán lelki szükségből fordult egészen a nép felé. Ha most, az elmélet határozott utmutatásai s a kisérletező gyakorlat bátor próbálkozásai közt, egy hatalmas genie, mint a minő Petőfi volt, a maga merész föllépésével s hóditó egyénisége minden erejével egyszerre diadalt szerez ez igazságoknak: csak azt jelenti, hogy az eszme megérett s jószerencsénk is segitett, hogy végre csakugyan megtaláljuk – magunkat. És sok szétszóródás után, különböző utakon járva, különböző eszközökkel küzdve, ime, találkozunk egy gondolatban, egy érzésben: legjobb meggyőződésünkkel szolgálni a hazát, s a művészetek szeretetében föltétlenül tisztelni a nemzeti jelleget.

Uj világ, uj élet pompázott előttünk. Eddig nem ismert erők forrása buggyant ki s tört elő a régi poézis mohos szikláiból s szabadon, vidáman szökdelt keresztül a máskor hangtalan tájakon. Ütköző vizének gyöngyei fölfrissitettek mindent: a pázsit üdébb lett, a fák lombosabbak, a levegő tisztább. Szeszélyesen csapkodott ide-oda, -231- szerteágazott ezerfelé s mindenütt a saját bánatunkat zsongta, a magunk örömét ujjongta. Az elzárt s féken tartott indulatok végre tombolhattak, a képzelődés repülhetett, a sziv sirhatott. Nem kellett feszes formák közé szoritani az érzést, a gondolatot: ömölhetett, kiáradhatott tetszése szerint, a hogy bimbóba szökken a rügy s kicsordul a fák gyantája. Annyi szenvelgés után a természetes lép előtérbe, – annyi másolás és majmolás után az eredetiség. A vékonyhangú gitározást az ősi ritmus érczes zengése váltja föl, a mesterkélt és festett bájakat az egészség rózsás szine. Maga a nép – ez a büszke, daczos, értelmes, sokerejü és nagyszivü magyar nép – lép elénk s a maga egyszerü, de igaz dalaiban és mondáiban napnál világosabban mutatja föl nemzeti mivoltunk egészét és teljességét. Igen, ez mi vagyunk! A mi hevüléseink, erkölcseink, vérkeringésünk, – a mi földünk, a mi levegőnk. Hogy eddig oly keveset láttunk belőle! Minő áldás ez a fordulat! Minő megváltó ereje van ennek az önismeretnek! Petőfi és Arany, kik a »naivot és művészit, az egyénit -232- és az egyetemest egy művészetbe olvasztják,« nemcsak nagy költők, de éppen azért nagyok, mert diadalmas megtestesülései a nemzeti eszmének, mely koruk minden izét áthatja.

Erdélyi háromkötetes nagy gyüjteménye, mely egyuttal a magyar nép szellemi életének története, csak kezdete volt a gyüjtés munkájának, mely azóta folyton foly s melynek eredményeit itt röviden összegezzük. 1850-ben jelent meg Ballagi Mór kétkötetes példabeszédes és közmondásos gyüjteménye; a következő évben Erdélyi, ismét a Kisfaludy-társaság megbizásából, uj kötettel állt elő, a Magyar közmondások könyvével; 1863-ban pedig Kriza János (1811–1875) erdélyi unitárius püspök lepett meg bennünket pompás gyüjteményével, a Vadrózsákkal, mely a székely nép gazdag kedélyvilágát tárta föl előttünk, nemcsak dalokban, de hatalmas szerkezetü, ó-zamatú balladákban is. Majd következtek Thaly Kálmán rendkivül becses gyűjteményei, a Régi magyar vitézi énekek két kötete (1864) XVI., XVII., XVIII. századi kéziratokból összeállitva, és később (1872) az Adalékok a -233- Thököly és Rákóczi kor irodalomtörténetéhez szintén két kötetben. E közben (1871–72) a Kisfaludy-társaság Gyulai Pál és Arany László szerkesztésében ujra három-kötetes népköltési gyüjteményt bocsátott közre, miután már előbb, 1866-ban, meginditotta magyar forditásban a hazai nem-magyar ajkú népköltészet tárát (tót, magyar-orosz, román népdalok) szintén három kötetben. Megemlitjük itt az ujabbak közül Kálmány Lajos nagy gyüjteményét, az alföld – különösen Szeged vidéke – népköltészeti termékeiből. (Koszorúk az alföld vad virágaiból. Két kötet. 1877. Szeged népe. Három kötet. 1881.) Mások, mint Fogarasi János, Bartalus István, Mátray Gábor, Szini Károly s legujabban Bogisich Mihály és Káldy Gyula régi énekek és népdallamok gyüjtésével szereztek kiváló érdemet. Népmesegyüjtőink közül legyen elég Merényi László (Eredeti népmesék. Sajóvölgyi és Dunamelléki népmesék. 1861–63.), továbbá Arany László (Eredeti népmesék. 1862.) és végül Benedek Elek (Magyar mese- és mondavilág. Öt kötet. 1894–1897.) működésére rámutatnunk. -234- A közmondások gyüjtése körül ujabban Sirisaka Andor (Magyar közmondások könyve. 1891.) és Margalits Ede (Magyar közmondások és közmondásszerü szólások. 1897.) fáradoztak. Ez az utóbbi érdemes gyüjtemény a megelőző gyüjtők összes anyagát földolgozza s történelmi alapon csoportositja.

Ime, nagyjában itt van az egész termésünk. Sok szeretettel és gonddal összehordott, bőséges anyag, melynek kritikai rendezése és minden tekintetben megfelelő földolgozása azonban még a jövő munkája. Egyelőre csak az orosz czár rendelte el, hogy arra termett emberek, birodalma népkincseit – dalokat, mondákat, meséket, közmondásokat stb. – szedegessék rendszeresen össze, hogy aztán mindazt egy óriási gyüjteményben a saját költségén kiadhassa és megajándékozza vele nemzetét, mely tudvalevőleg éppen nem tartozik a – kisebbek közé.

IV
A VIRÁGOK POÉTÁJA
1817–1868

Tompa Mihályt sokáig szokás volt együtt emlegetni Petőfivel és Aranynyal, mintha tényleg valamely szétbonthatatlan irodalmi triászt alkottak volna. Nem alkottak. Petőfi és Arany kiegészítik egymást a nemzeti költészet megteremtésének dicső tényében és egymás mellett élnek a halhatatlanságban, – Tompa csak kortársuk, hivök s költészetével egészen más kategóriába tartozik. Előbb lép föl, mint amazok s kezdetben teljesen Bajza hatása alatt áll. Éppenséggel nem árul el semmi eredetiséget, csak jóval később, midőn Petőfi a maga hatalmas szellemével uj irányokat jelöl meg, bucsuzik el Bajzáék hideg általánosságaitól, megfagyott formáitól -236- és indul a saját egyénisége keresésére. Jóformán lépésről lépésre követni lehet ezen az uton, mely nem akadálytalan és nem ment a tévedésektől sem. Itt-ott egy-egy forduló, egymást keresztező dülők zavarba hozzák. Hiányzik belőle az a merészség, hogy útlan utakon törjön előre s jó idő telik bele, mig az erejének s hajlamainak megfelelő, saját ideáljaihoz vezető ösvényt megtalálja. De megtalálja. És ez nem közönséges érdeme. Igaz költői erő nélkül sohasem bukkant volna rá. Mert ez a kisérletező kor könnyen megőrölte a talentumokat s Petőfi és Arany mellett kiváló költővé izmosodni éppen nem volt olcsó dicsőség.

A sok sanyaruságon keresztül vergődött fiatal poéta 1845-ben azzal a szándékkal jött Pestre, hogy ügyvéddé legyen: diplomaszerzés helyett azonban a Népregék és mondák czimü kötetét rendezte sajtó alá. Ezt a gyüjteményt közönség és kritika osztatlan tetszéssel fogadta. Mindenkinek jól esett a Bajzáék jóvoltából agyonszükitett lira sürü sohajtozásai után egy kis honi íz, egy kis természetes beszéd. (Árvalányhaj, Jávorfa.) -237- A könyv czime uj programmot igért. Tartalma nem idegen románczok és balladák érzelmes utánzása, de a mi világunkból kiszakított rokonszenves, vonzó tartalom. Összeségében véve a Duna és Tisza közti felvidék mondákban leggazdagabb részének kiszinezése, a sajómelléki nép regéinek költői földolgozása. Várak, szakadékok, tavak, községek, romantikus sziklatömbök stb. keletkezésének mesés történetei. Bőséges és rendkivül változatos anyag, melyhez csak megfelelő alakitó-képesség kellett volna. Vagy ugy beszélni el mindent, a hogy azok a mondák a nép ajkán élnek, vagy a költői képzelem és lelemény segítségével: jobban. De Tompa tehetségén boszút áll az Athenaeumék rideg és feszes formalizmusa: nem birta magát elszakítani modoruktól, mely megölte a stilt és szárnyát szegte minden merészebb képzelődésnek.

Ne feledjük azt sem, hogy akkor már közkézen forgott Petőfi Helység kalapácsa és János vitéze. Két mű, mely nyiltan hadat üzent minden klasszikai szenvelgésnek s az elbeszélésnek egészen uj hangjait zendítette meg. Amaz a -238- szatira ostorával vagdalkozott, emez a népmesék bájait ragyogtatta. Egészséges, üde, sajátos termék mind a kettő, a könnyed, ötletes, természetes előadás minden varázsával. Azok, kik a koreszmékből egyetmást megértettek, sok üdvös tanulságot vonhattak volna le a széles tenyerü Fejenagy s a világgá bujdosó Kukoricza Jancsi történeteiből is. Tompán egyelőre nem látszik nyoma sem ezek hatásának. A Népregék éppen nem vallanak népies költőre, sem valami szembeszökő eredetiséget nem árulnak el. A maguk korában bizonyos érdeket adott nekik a tárgy ujszerüsége. És érdekesek a Tompa egyéni tartalmának megismerése szempontjából is, a mennyiben már itt találkozunk allegorizáló hajlamaival, természet-szeretetével, melancholiájával, sőt biblikus vonásaival is. Szerkezet dolgában azonban, egyszerüen, elhibázott alkotások. Mai szempontból: sok bennök a czifrálkodás, a pipere, sok a részletező, a magyarázó, a mellékes, és szerfölött kevés a naiv. A mesén kivül – költői értelemben – alig van valami mondani valójuk és talán éppen ezért fárasztók. Egy-egy édes -239- hangulat, egy-egy romantikusabb részlet vajmi kevés kárpótlás a bennök hiányzó művészetért.

Csak azt akarom éreztetni, hogy Tompa első nagy sikere más okokra vezethető vissza: tulajdonképen a korhangulat eredménye. Egyelőre semmi uj vonással nem járult az elbeszélő költészet stiljéhez, ha csak nem tekintjük azt a bizonyos modort, mely nála tökéletesebb, mint társainál. Már az is jellemző, hogy e közt a nagy tömeg néprege közt alig van egy-kettő, mely magyar ütemekben szólal meg, túlnyomó része jambus. Nyilt bizonyítéka annak, hogy érdekes anyagához nem találta meg a korszerü külső formát sem. De hát Bajzáék hatása alól nem lehetett oly könnyen menekülni s Tompának is munkájába került, mig azokat lerázhatta magáról. Lassanként azonban lerázta. A következő évben, 1847-ben, egy jóizü kurucz tréfáját, Szuhay Mátyást, Arany tüneményszerüen fölbukkanó Toldija mellett, elismeréssel koszoruzta meg a Kisfaludy-társaság, mely aztán csakhamar tagjai sorába is beválasztotta. S innen lehet számitani emelkedését fokról-fokra. A kisebb elbeszélések -240- terén szeretettel működött ezután is s második gyüjteményében, a Regék, beszélyek-ben (1852) már jóval kerekebb kompozicziókkal s tisztább, jellemzőbb formákkal találkozunk. (Vámosujfalusi jegyző, Özvegy és fiai, Muszka tréfa, Egy házasság, Pali története stb.) Uj hang is csendül meg bennök koronkint: a kellemes, minden fanyarság nélküli humor hangja. Előadása tömörebb, biztosabb, czélratörőbb, szóval: a fejlődés nyomai nyilván láthatók.

Ezt a gyüjteményét két év mulva (1854) ismét egy kedves regekötet követte: a Virágregék, Tompa legnépszerübb könyve, mely azóta számos kiadást ért s mely után nevezzük mi is őt a – virágok poétájának. Azt hiszem, neki megfelelőbb, nemes lényéhez illőbb czimmel nem is ruházhatnók föl. A természet, a virágok, kert és mező szüz gyermekei, – ezek voltak az ő világa, ezektől nyert gonddal és kórral küzdködő kedélye »ifjuságot, szint, életet«. A szegényes keleméri paplak kis kertjét pompázó virág-szőnyeg borította, – felesége gyöngéd keze ültetett el minden apró palántát s dédelgette, ápolta a -241- kényeskedő kedvenczeket. Ez a kertecske maga is kész költemény volt, regebeli tündérmagány, melyben minden átlelkesült s a bimbók sziromzatából álmok bontakoztak ki fénylőn és játékosan. Másutt is nyilottak rózsák, ibolyák, liliomok, – az izsóp, zsálya, levendula, méntafüvek egyebütt is virultak, – de sehol úgy, mint itt. Ezek jóval többek voltak holmiféle közönséges hétköznapi virágoknál. Mindegyik egy-egy élő gondolat volt, mozgó, beszélő, cselekvő lény. Tudták, hol vannak s a közöttük révedezve járó költő előtt bizalmasan felfödték minden titkukat. Rejtélyes, halandó tekintetnek eddig ismeretlen életök szabadon föltárult. Gyöngéd és kecses mozdulataik, ajkuk finom illatbeszéde nyilván elárulta, hogy ők voltaképpen valamely édes igézet szülöttei, – levélzetbe öltöztetett érzelmek, pajzán és bájos ötletek, ragyogó jelviségek. Kissé kaczérak, szeszélyesek, idegesek, – megannyi elégedetlenkedő nőcske, a ki szórakozásból mimeli az emberek háztartását, szokásait és hevüléseit. Szépségük valamely erény, gyöngéjük valamely gyarlóság. Kiváncsiak, szerények, nagyratörők, -242- gőgösek, ármányosak, mint az emberek. Vannak közöttük liliomszerüen jók és pipacsszerüen gonoszok. Tudnak szeretni, gyülölni, szenvedni és főkép – meghalni. Egész erkölcsi világunk ott forog mulandó életök jeleneteiben. Velök érzünk, velök álmodozunk. Közéjük vegyülve, elborit bennünket a költő szivéből rájuk áradó szeretet s rég odaveszett emlékek visszaszálló illata. Egyiket-másikat szinte hajlandók volnánk megszólitani:

– Ej, ej, kedves Rezeda nagysád, mikor önt még Rézikének hivták! milyen boldogitóan naiv idők is voltak azok!

– Hát kegyed, tisztelt Rozmarin asszonyság – egykor: bájos Róza – mióta hordoz pápaszemet s lett ily tudós nénikévé?…

– Maga is itt van, édes Árvácska s még mindig olyan érzékeny? Nem látja, hogy a világ mennyit haladt az első szentimentális regény megjelenése óta s hogy a nők ma már biczikliznek és kaszinóba járnak?…

Ah, valóban, a világ nagyot haladt és a nők csakugyan biczikliznek és kaszinóba kezdenek -243- járni, de a Virágregék bájos meséit még, hála isten, nem érte hervadás. Ez a könyvecske mindig szines és illatos gyüjteménye marad az egykor átérzett gyöngéd megindulásoknak, Tompa álmodozó, mély költészetének.

Már ezek a regék is nyilván láttatják, hogy Tompa elbeszélő művészetének tökéletesebb formáit ott kell keresnünk, a hol azok a líra tartalmával erősebben érintkeznek, sőt mintegy összeforradnak. A hol a mesélni való kevés s az elbeszélés anyaga lirai rajzra vagy genre-ra alkalmasabb: ott könnyebben boldogul, biztosabban alakit. Nála az elbeszélés rendszerint egy-egy hangulat története s elevenebb drámai formát csak akkor ölt, mikor ez a tárgy s helyzetek mozgalmasságánál fogva szinte kikerülhetetlen. Igy tömörül pompás jelenetté – egy egyfelvonásos vigjáték anyagát rejtve magában – a Három a daru czimü életképe; igy válnak művészi alkotásokká, elégiákká finomodó történetekké az Árverésen és az Öreg szolga czimü költeményei, ezek a mélyen átérzett, nagy erővel s nemes ideálizmussal megrajzolt képek, melyeket -244- azonban már csak egy hajszál, vagy annyi sem, választ el a lira birodalmától.

Igen, Tompa első sorban lirikus. Lirikus a javából s ha akar, sem tud egyéb lenni. Kedélye rendkivül fogékony minden benyomás iránt, gondolatai szivén szürődnek keresztül, elmélkedése érzés. Magányos életén rejtélyes és borongó álmok kisérik át, lelkét néha szenvedély és kétely hullámoztatják, de vigasztalásul mindig ráhajol e háborgásokra a vallás és melancholia. Képzelete gyöngéd, majdnem nőies. Van humora, mely fénynyel vonja be a földi nyomoruságokat (Az én lakásom) s dalai, melyek a nép érzelmi világát a legnemesebb formákban ragyogtatják (Télen, nyáron pusztán az én lakásom). Indulat ritkán zavarja föl, de annál gyakoriabbak ellágyulásai. Egészen a sziv embere. Meghat, mert ő maga is meghatott. Midőn már teljesen megtalálta magát: tisztább és mélyebb bármely dalköltőnknél. Kedélye oly gazdagon s kristályosan árad, mint a bérczi patak s ha mi zajt ver: az az álmok édes, dallamos zaja. A nagy és titokzatos természetnek százszor ellesett hangjai csendülnek -245- meg s viszhangoznak ki ez igaz költeményekből. Mintha hallanók, hogy könyek peregnek a fák leveléről s szélsirám zokog át a lombokon. A virágok ez édesszavu poétájának lelke is egy magában nyiló szép virág: szelid bánat közt hullatja szirmait…

A forradalom vihara elzúg fölötte a nélkül, hogy lantján érczesebb ütemek zendülnének meg. A vészkürtöt nagy kortársa, Petőfi, fujta helyette. Ő nem született sem harczra, sem harsonázásra. Rövid ideig tartott tábori paposkodása után s a schwechati csata dicstelen emlékével régi bajának gyógyitása végett Graefenbergbe vonult. Azután… merész ábrándok, nagy diadalok és vereségek után jött az országos csend s lassanként minden sziv bezárult, mint éjszálltakor a virágok. És Tompa szive ekkor nyilott ki igazán pompázón és tündökletesen, mint egy rejtélyes, dús sziromzatú éji viola, melynek ez a roppant gyász a levegője s az a sok csendesen hulló köny a harmata… Romok, sirhalmok közt fénylett és illatozott legfelségesebben. Maga is szenvedő, – tört bimbókat sirató, sebektől sajgó -246- szegény virág, a ki saját fájdalmainak mély érzetéből a költészet enyhítő balzsamát harmatozza nemzete még vérzőbb sebeire…

Költőink közt egy sincs, ki ezekben a szomorú napokban mélyebben meg tudta volna hatni a sziveket, mint Tompa. Az elfojtott harag, a nemes elkeseredés, a lesujtott milliók gyásza sohasem nyert magasztosabb kifejezést, mint az ő búgó elégiáiban, komoly, képekbe öltöztetett, szózatos panaszaiban. A Gólyához irt költemény, még mielőtt nyomtatásban megjelent volna, kéziratban bejárta az egész országot s utána – körülbelül tizenöt éven keresztül – gyors egymásutánban következtek a szebbnél szebb allegóriák, melyeknek politikai vonatkozásai ma már ugyan helylyel-közzel megfakultak, de melyeknek túlnyomó része ma is megbizható adalék a forradalom utáni kor közhangulatának történetéhez. Tompa mintegy rátermett erre a műfajra. A képek, hasonlatok, példázatok állandó eszközei az ő művészetének s kedélyének érzelmes hangja és meleg szinei csak fokozzák annak mély harmóniáját. Ebben az áldatlan korban, midőn, ugy -247- rémlett, egy hős nép végkép »bevégzé zajos történetét« s a villámtól lesujtott bátor keselyűnek még ki sem hült fészkén »csipogva fürdött a szemtelen veréb« – ebben a korban legjobbjaink némaságra voltak kárhoztatva. De azon a »virágnyelven«, melyen Tompa tudott beszélni, el lehetett mondani mindent. Igaz, hogy voltak érte kellemetlenségei s országos hatásu költeményeiért két izben rövidebb fogságot is szenvedett, de nagyobb baja nem történt s gondolatainak továbbra is megtalálta a kellő formákat. A Pusztán czimü bátor hangu s megrázó erejü költeménye mellett csak hármat említek föl, mint ez érdekes cziklus legtöbb fényü darabjait: a Levél egy elutazott barátom után cziműt, mely az Amerikába bujdosott Kerényi Frigyeshez van intézve és Tompa mély kedélyének egyik legpoétikusabb megnyilatkozása; továbbá a hatalmas pathoszszal megirt Ikarus-t, mely az ismert mithológiai jelenetben a magyar forradalom merészségét dicsőiti s végül az Uj Simeon-t, ezt a fölséges biblikus allegóriát, mely az alkotmány már-már remélhető ujjászületésének, a szabadság visszatérésének -248- nagy ünnepét aposztrofálja. Ezekben, a politikai vonatkozások mellett, melyek immár, hála isten, megszüntek aktuálisok lenni, van valami örök emberi, a minden idők számára kiható központi eszme, mely sohasem veszitheti el a maga aktualitását.

Tompa költészetében az uralkodó hang az elégiák hangja. Borongó és elmélkedésre hajló kedélye a mulandóság képei közt révedez legszivesebben. A pillanat gyönyörét és örömeit kevésbbé érzi, mint a visszaemlékezés édes-bús fájdalmait. Az ősz melancholiája, hervadozó tájak, elvirult élet, csüggedt lombok, midőn a »természet arczán kigyúl a haldoklási pir« – ezek az ő állandó, de hangban és formákban folyton megujuló motivumai. Az a nagy természet-szeretet, mely költeményeiből kezdettől végig kisugárzik, őszinte, igaz szeretet, a szenvelgés vagy modorosság legkisebb árnya nélkül. Oly benső viszonyban állanak egymással, mint két egymást mindenben megértő jóbarát. Együtt örülnek, együtt zokognak, – de legtöbbször zokognak. Az Őszi és Alföldi képek, a Tornáczomon czimű -249- mélabús poéma, a Sirboltban czimü hatalmas elégia, a gyermekei kora halálát elsirató szivszaggató énekek s az Utolsó versek tisztafényü strófái s még annyi sok más, mind maradandó alkotásai Tompa nagy költői erejének s mélységes szivének. A ki elzengte őket, dalosuk ott pihen a hamvai temetőben, maga is »egy elburkolt, szomorú kép, várva nagy értelmét bús tele titkainak« – siri ágyát körülülik a virágok s virulva, hervadozva igy suttognak egymásnak:

– Ez az alvó poéta valamikor nagyon sok szépet mondott rólunk. Legyünk hálásak érte. Illatozzuk be álmait s szirmainkat hullassuk a szive porára.

V
A DRÁMA FORRONGÁSA
1814–1878

Mikor Balaton-Füreden az ott nyaralgató magyar közönség áldozatkészségéből egy kis szinház épült: az immár kész épület homlokzatára szerettek volna valamely rövides, jellemző föliratot helyezni. Kisfaludy Sándort kérték föl, fogalmazzon egyet. A költő ezt a két szót vésette oda:

És ez a két szó, a mily röviden, ép oly híven fejezi ki jobbjaink fölfogását a szinpad hivatásáról. A szinpad deszkái másutt jelenthették a »világot«: nálunk egyelőre csak a »hazát« jelentették. Nemzetiségünknek egyik mentsvára lett ez, oltár, melyen az áldozat tüze égett, templom, -251- a hol szárnyra kelt a hóditó eszme: nyelvében él a nemzet! Igy fogták föl a hazafiak, kiknek filléreiből fölépült Pesten a Nemzeti Szinház s 1837-ben a németnyelvü Thalia nem nagy örömére Vörösmarty lelkes prológjával, az Árpád ébredésével szerencsésen meg is nyilott. Igy szinészeink is, egy Lendvay, Egressy, Bartha, Megyeri, Benke Róza, Déryné,3) kik silány keresetük száraz kenyere mellett a művészetnek igazi fölkentjei s a magyarságnak valódi apostolai voltak. És igy főkép az irók, kik a szinpad számára dolgoztak. Irányukat már jeleztük Kisfaludy Károly méltatásánál. Az ő halála után Vörösmarty lobogtatta a zászlót, a kit nagy költői hirneve egy ideig a drámairás terén is födözött és a ki a szinmű bizonytalan formáját költői tartalommal akarta izmositani. De, fájdalom, ez a költői tartalom nem igen nyilvánult egyébben, mint a nyelv költőiségében, a ragyogó dikczióban. Ez pedig vajmi keveset lenditett a dráma -252- vajudó ügyén. Bizonyos jelenetek, képek tetszettek és hatottak, földobogott a sziv a dallamosan és szépen ömlő magyar beszéd hallatára, de a pompás jambusok közt hiányzott a helyzet s a szóvirágokon nem tudott keresztültörni semmiféle egészséges cselekmény, a mi a dráma életét hirdette volna. Nagyrészt dialogizált történetek szerepeltek a szinpadon, szaggatott, laza szerkezettel, szintelen alakokkal s terjengős, fölösleges beszéddel. Az emberek mozogtak és fecsegtek, a nélkül, hogy tettek volna valamit. A hogy régebben az elbeszélés formáját az áradozás és okoskodás tette nehézkessé: ugy szoritotta le s bénitotta meg itt is a cselekmény szárnyait a deklamáczió. A vigjátékban még csak pezsgett valamelyes fölszines élet: a komoly szinműben jóformán semmi. Az ugynevezett költői hatás egészen költőietlen módon kezdett megnyilatkozni: a közönség unatkozott.

Ebben az időben aratta legfényesebb diadalait a franczia romantika. Hugo Viktor darabjai átalakitották a szinpadot. Egész Európa tapsolt az uj szellem győzelmeinek. A Borgia Lukrécziák, -253- Angelók hóditva járták be a világot. Hozzánk is eljutottak s egy körülményt rögtön megvilágitottak: hogy azok a merész szellemtől áthatott idegen szinművek jóval érdekfeszitőbbek mint a mieink. Történetök nem elbeszélés, hanem előttünk folyó, megjátszott, cselekményes élet, s ha túlzás az egyik főhibájuk: kárpótlást nyujtanak érte a hatásban, mely elvitázhatatlan. Ennek az izgalmas kornak határozottan megfelelőbbek. Levegőjük izzó, alakjaik szertelenek, helyzeteik kápráztatók, bonyodalmuknak erős az érdeke. Oly eszközökkel dolgoznak, melyek a sikert szinte kétségtelenné teszik és biztositják. Nem fog ártani, ha kilessük a furfangjukat s fölhasználjuk technikájuk előnyeit.

Szerencsénkre, épen ez időtájt, ott lenn az Alföldön, Nagyvárad városában, egy apró gyermekember – aki különben az iskolában nagyon jól tanulgatott – szabad idejét arra használta föl, hogy a könyvei üres lapjait teleirogatta versekkel s bábjaival maga által komponált szindarabokat játszatott el. Az eleven eszű kis fiú órákig térdelt bábszinészei mellett s órákig beszélt -254- helyettük mindenféle bolondos, ötletes, furcsa dolgokat. Egyszerre végezte a drámairó, a szintársulat meg a néző közönség munkáját. Szülei nem sokat törődtek ebbeli szenvedélyével, – végre is, minden gyerek játszik. Atyja, Szathmáry Elek, ügyvédember volt, s klienseivel meg a pöreivel vesződve, épenséggel nem sejtette, hogy Jóska fiának ez a minden másnál kedvesebb játéka voltaképen egy komoly és nehéz pályafutás kezdete. Mikor a gyermekszobába lépett, bizonyára nem látta, hogy ott kettecskén mulatnak: a kis fiú meg a Múzsa. Csak arra gondolt, hogy fia kitünően tanul, s épen ezért nagyon jó lesz papnak. Erre a pályára azonban nem lehetett ráfogni: nem volt semmi kedve hozzá. Ráfogták hát a mérnökségre, s a Kőrös-szabályozás munkálatainál rögtön alkalmazták is. Hét évi gyakorlat után meg kellett volna szereznie a mérnöki oklevelet. Evégből az atyja felküldte Pestre. Itt aztán az volt az első dolga, hogy átment a budai szinházba, megnézte Kántornét, Megyerit, Barthát, s miután pompás játékukat teljes lélekkel megélvezte: mérnökséget, diplomát, -255- mindent feledve, beállt a halhatatlan koldusok közé, havi tizenkét forint fizetésért kóristának, tánczosnak.

Hogyan? Az ős Szathmáry-család nagyreményű sarja bohóczkodó komédiás? Mikor ezt a lesujtó hirt atyja meghallotta, rögtön levelet irt a fiának, hogy ezentúl ne merje a nevét viselni, egyébként pedig, ha legközelebb felmegy Pestre, az lesz az első dolga, hogy – agyon fogja lőni. Thalia lelkes ifjú papja minden habozás nélkül letette az ősi családi nevet s egy, azóta sokkal ismertebb és dicsőségesebb nevet vett föl: Szigligeti Eduárd-nak nevezte magát. Ha jól emlékszünk, Francziaországnak is volt egy Poquelin nevű polgára, akiről az atyja szintén azt hitte, hogy szinészkedésével szégyent hoz az ő szeplőtelen hirű kárpitosságára, s aki aztán csakugyan kénytelen is volt nevét a ma már nem egészen rosszul hangzó Molière névvel fölcserélni…

Szigligeti szinészkedése különben csak tisztességes ürügy volt arra, hogy közelebb férkőzhessék a szinpadhoz. Erősen érezte magában a hivatást, s leküzdhetlen vágy sarkalta: előbbre -256- vinni a magyar szinköltészet ügyét. Meg akart ismerkedni ennek a festett világnak minden titkával, a technikai külsőségek s szinszerűség összes furfangjaival, melyek – különösen azokban az időkben – a szinmű életrevalóságának nem épen megvetendő kellékei voltak. Csak ezek segítségével lehetett visszahódítani azt a közönséget, mely már-már elidegenedett a szinháztól s torkig volt a hosszadalmas és áradozó deklamácziókkal.

Mert mit használt állandó szinház, jó szinészek, s micsoda nemesebb missziót végezhettek, ha nem volt annyi eredeti termelés, amennyiből meg lehetett volna alkotni a nemzeti játékrendet? Hálátlan viszonyaink közt ki gondolt arra, hogy szinköltésünknek – ha igazán meg akar izmosodni – teljesen nemzeti talajból kell kisarjadnia? Utánoztuk a németeket, de a másolat mindig silány fegyver arra, hogy megverjük vele az eredetit. A német szinház virágzott, a magyar tengett. A nagy lelkesedéssel megnyitott nemzeti szinház közönsége rövid idő alatt annyira megcsappant, hogy a -257- lapok már komolyan kezdtek beszélni a sok fáradtsággal létesített intézet bezáratásáról.

A német múzsa veszedelmes hatásait azonban (talán nem is a legrosszabbkor?) hirtelen háttérbe szorították a hozzánk is átcsapkodó franczia hatások. Az a nemes romantika, mely – Jókai szerint – Lamartinetól Hugo Viktorig, Dumastól Bérangerig mindent magában egyesített, ami eszmében szép, kivitelben merész, érzelmekben megragadó; ami a szivet hevíti, a lelket fölemeli – jó talajra talált a mi fogékony kedélyünkben, s mindnagyobb és mindmélyebb hatást gyakorolt drámairóinkra. Fölcsaptunk francziáknak, s legalább egy kis mozgékonyság, elevenség támadt körülöttünk. Ügyesebbek lettünk a szerkezetben, fürgébbek a cselekményben, ötletesebbek a dialógban, és abban a boldog illuzióban ringattuk magunkat, hogy a meglepetések eszközeivel elérjük a legmagasabb művészi czélokat. Azt azonban már kevésbbé vettük észre, hogy Hugo Viktorban a különczködésen, a bizarron kivül valami egyéb is van: nagy költői erőre valló jellem- és szenvedélyfestés. -258- Kezdtünk a képzeletből táplálkozni s elfordultunk az élettől. Űztük a chimérákat, viaskodtunk a hétfejű sárkányokkal s előkerestünk az emberiség lomtárából mindenféle »erkölcsi férget«. És iróink francziákká nem tudván, magyarokká pedig nem akarván lenni, oly általánosságokban oldódtak föl, hogy szinte »semmik«-hez hasonlítottak.

Szigligetinek is keresztül kellett mennie a kisérletezések tűzpróbáján. Tehetségének elég tartalma és fénye volt, hogy egy ideig minden gond nélkül tékozolhasson. Egy föltétellel azonban rögtön tisztába jött. Azzal, hogy a sűrű, bonyodalmas s külsőleg erősebben kifejezett cselekmény többet ér a szinpad számára, mint minden nagytartalmú költői mozdulatlanság. Ezt az érdeklődő, de hamar elcsüggedő, szeszélyes közönséget előbb állandósítani kell, hogy aztán vezetni lehessen. Számba kell hát venni az igényeit. A külső hatás eszközei egyelőre alkalmasoknak látszottak e czél elérésére. Szigligeti minden habozás nélkül használta föl a franczia romantika fogásait, s első darabjaiban, kivált -259- a jelentékenyebb sikerű Dienes-ben, szinte kápráztatva az érdekfeszítő helyzetekkel s a »belső dolgokat átugrató« meglepetésekkel. Ily irányban tört előre mindenki. Csakhogy, mig a többiek egyáltalában nem gondoltak arra, hogy az idegen hatások ellen védekezzenek: Szigligeti idejekorán tudatára ébredt annak, hogy e hatások java részét fel kell ugyan használni, de semmi esetre sem az eredeti fejlődés rovására. A magyar szinpadnak első sorban magyar repertoirra volt szüksége, s ebben a tekintetben senki sem tehetett többet, mint ő. Munkabirása rendkivüli volt, termékenysége bámulatos, leleménye kiapadhatlan. Lelkesedés vitte a szinpadra, melynek eleinte játszó szinésze, később – midőn a Nemzeti Szinház megalakult – rendezője, majd titkára lett, utóbb dramaturgjaként s végül drámai igazgatójaként működött, – de mind e tisztségekben csak úgy, mint a drámairás terén, bizonyos veleszületett józanság, a viszonyokkal és körülményekkel megszámolni tudó akaraterő tartotta fenn. Diadalmasan törte magát keresztül minden akadályon s a dicsőség zaja ép oly kevéssé szédítette -260- meg, mint ahogy nem csüggesztette el egy pillanatra sem a féltékenykedők és irigyek lármája. Nyugodtan ment a maga utján, mint a ki föltétlenül bízik ereje és törekvései igazában.

Szinműirói tevékenysége csakhamar oly méreteket öltött, melyekkel ez idő szerint nem versenyezhetett senkisem. A magyar játékrendet majdnem félszázadon át ő látta el eredeti szinművekkel. Neve annyit jelentett, mint a magyar dráma története; a többieké, mint Rákosi Jenő szellemesen jegyzi meg, csak epizódul ékelődött e mozgalmas történetbe. Oly adomány állt rendelkezésére, melynek segítségével föltétlenül uralkodott a szinpadon: teljesen otthonos volt a szinszerüség titkaiban. Nem álmodozott nagy dolgokról, nem vesződött szövevényes problémákkal, de éles tekintetét rászegezte a cselekményre és sokszor a legegyszerübb eszközökkel jelentékeny hatásokat tudott elérni. A tárgy, melynek föltalálása másnak gond, neki játék volt; első feltünésekor rögtön megnyerte a maga drámai formáját s a fordulatos helyzetek közt eleven és éltető maradt mindvégig. Munkásságában -261- bizonyos rendszer nyilvánul, minden ridegség nélkül. Nem az ihlet sodorja, hanem valami számító okosság viszi előre, mely nem akar koczkáztatni semmit, – a sikert legkevésbbé. Főczélul az lebeg előtte, hogy a magyar dráma a magyar élet tükre legyen s diadalmaskodjék mind ama válságokon, melyek fenyegetőleg torlódnak köréje. Átveszi Kisfaludy Károly örökét s ez a nagy nemzeti törzsvagyon sohasem kerülhetett volna becsületesebb kezekbe, mint az övébe. Nem pazarolt el belőle semmit, de az erkölcsi tőkének oly garmadájával gyarapította, melyből szükség esetén minden gond nélkül elélhet néhány nemzedék. Sokerejü tehetsége megpróbálkozott a dráma összes válfajaival s mindegyikben teremtett valami jóravalót, derekasat, mely ha nem is stilje költőiségével, vagy jellemei szabatos rajzával, de a biztos formával s az ügyes helyzetekből kiépülő cselekménynyel mindig hatott.

Szomorujátékai közül Gritti, Béldi Pál, A fény árnyai és a Trónkereső tartották magukat legtovább a szinpadon. Ez az utóbbi akadémiai -262- koszorut nyert s ugy ismeretes, mint Szigligeti legjobb tragédiája. Ebben a dicséretben azonban sok a viszonylagos. Ha pusztán a konstrukczióra nézünk: megtaláljuk benne Szigligeti minden jóravaló előnyét. Szinte bele látunk az iró műhelyébe, ahol kedves össze-visszaságban, kifogyhatatlan változatosságban ott függ a józan kombináczió minden eszköze, a szinszerüség és külső hatás minden tiszteletreméltó szerszáma s alapul egy egészen jól kifaragott tragikai elv, mely röviden az egész darab lényegét magában foglalja: hitte, hogy joga van. Hőse Borics, kit elégületlen magyarok feltüzelnek Béla király ellen s meghivnak a magyar trónra. Borics azt hiszi, joga van a koronára, mert anyja, hogy becsvágyát fölkeltse, születésének titkát, mint törvényes fejedelmi származást fedi fel előtte s később, midőn már nem másíthatja meg a helyzetet, megtudja, hogy származása törvénytelen, joga képzelődés, bukása kikerülhetetlen. Mindez jól kigondolt, szilárd szerkezetre vallana. De mindez nem a jellemekből épült fel, hanem az esélyek erős belejátszásával válik bizonyossá. -263- A szenvedélyeknek csak külső körvonalait kapjuk meg s nem a végzetes történet nagystilü karaktereinek félelmesen teljes rajzát. A cselekmény biztosan foly, a dikczió szabatosan árad s a dolgok külső képe kifogástalan, de megrázó költészet, tragikai mélység és erő, a szenvedélyek mindent magával sodró vihara nem érint bennünket sehol.

Szigligetinek nem adatott meg, hogy égjen alakjainak megteremtési munkájában s széthasogassa enszivét, midőn azok fájdalmait megszólaltatja. A múzsa megajándékozta a lelemény rendkivüli adományával, a termékenység bámulatos erejével és – megkimélte a belső megrázkódtatásoktól. Örüljünk neki, hogy igy történt. Csak igy teljesíthette azt a hivatást, mit végzete rárótt. A könnyed és hasznos termelésnek az a kitartó munkája, mely ez időben egyértelmü volt a magyar szinpad népszerüségének biztosításával, örök érdeme marad. Nem szabad kicsinyelni, annál kevésbbé lenézni. Oly művek mint Katona Bánkbánja, kétségkivül hatalmas alkotások, de egyuttal annyira magukban állók, -264- hogy a magyar szinmű fejlődésének történetében szinte különváltan helyezkednek el. Szigligeti minden ízében saját korának embere, anélkül, hogy hajszolná a korszerűséget vagy éppen a napi kérdések szinvonalára ereszkednék alá. Az ő korszerűsége tulajdonképpen abból áll, hogy szakadatlanul foglalkoztatja a szinpadot s mind nagyobb és nagyobb közönséget hódít. Egy minden jó sorsra érdemes nemzeti intézetet lát el kitünő matériákkal, szellemmel, ötlettel, mozgékonysággal s válságokból vezeti diadalra.

Vigjátékainak pompás bokrétája állandó közönséget gyönyörködtet s a nyilván látható hatás még nagyobb termékenységre ösztönzi. Mintha csak félne, hogy sikere hamar-muló virág: ujabb és ujabb termeléssel jár a saját győzelmei nyomába. Pedig csak kedélye kifogyhatatlan, pedig csak földi gondok űzik az égiek felé. Dolgozik, mert a munka élteti s tudja, hogy amit csinál, nem haszontalanság. Oly élénk a leleménye, oly biztos az alakító képessége s oly teljes a formaérzéke, hogy érintésére a legegyszerűbbnek látszó ötlet is drámává kerekedik. -265- Egy holtnak hitt lovag két nő hálószobájának erkélyén megjelen: – semmiség! de neki éppen elég, hogy technikai bravourjával mindvégig érdekfeszítő öt felvonásos szinművet boszorkányozzon ki belőle.

Még nagyobb hasznát veszi leleményének a vigjátékban, de itt már jelentékenyen segíti egy más hatalom is: a humor. Ez a minden fanyarság nélküli, tiszta, természetes jókedv, mely a változó élet minden esélyei közt vidámon tánczol és csapong, kaczag és kaczagtat, Szigligeti kedélyének igazi napfénye. Rózsá-tól az Udvari bolond-ig egész vágtató világa a derünek! Semmi széleskörü, semmi komplikált, semmi mesterkélt, – minden egyszerü, világos s természetesen bonyolódó, mint a közönséges élet. Egy jó férj, a ki barátjával az »Angol királynő«-ben akar vacsorálni: ugyan mi van ebben? de e miatt aztán megbomlik minden családi béke és boldogság. Ez a Mama meséje. Hanem Mogorinét azért nem fogjuk feledni, s ha typus is: szivesen látjuk örökös zsörtölődéseivel s mindenkit összeveszítő nyelveléseivel az általa jószándékból -266- szőtt fonák helyzetek közt. Ép igy a Nőuralom pompás alakjait, kik közül a férjeknek kellene a rövidebbet huzniok s végűl az akaratos fejü feleségek vallanak kudarczot; vagy a jellemvigjátékhoz közelítő Fenn az ernyő, nincsen kas-ban Klárát, a nagyravágyó, hiú nőt, ki, hogy lányait bárókhoz adhassa nőül, takarékos férjét a legkedvesebb raffineriával hurczolja az orránál fogva a pazarlásig.

Mindezek, mint látható, a családi élet szűk köréből vett tárgyak, typikus jellemek, ismert vonások, de komikumuk a formában mintegy ujjászületik. Czéljuk alig egyéb, mint a mulattatás, de azért mindenki számára van bennök valamely vidám tanulság. Ezen a téren legtökéletesebb alkotása egy, a korlátnélküliségig eleven s kápráztató leleménynyel irt bohózata: Liliomfi, mely ellenállhatatlan komikumával eddigelé a legjobb magyar bohózat.

Imént a korszerüséget emlegettük, mint oly elvet, mely előtt kisebb-nagyobb mértékben minden irónak meg kellett hódolnia. Tág fogalom, melyet sokféleképen lehet magyarázni. Az irók -267- egy része jóformán a napi kérdéseket szolgálta s ebben találta a korszerüséget. Szigligeti magasabb szempontból nézte s itélte meg a dolgokat. Lehetetlenség volt észre nem vennie, hogy a magyar társadalom figyelme mind élénkebben fordul a nép felé s mi sem volt természetesebb, mint az, hogy ez irányban a szinpad is – az eszmék egyik leggyorsabb terjesztője – megtegye a maga kötelességeit. Korszerünek találta tehát felvinni oda a magyar népet, elnyomott helyzetének rajzaival, jóravaló erényeivel, szenvedéseivel, jogtalan megterheltetéseinek beszédes jeleneteivel, meddőségre kárhoztatott értelmiségének, gondolat- és érzelemvilágának összes igazságaival. S megalkotta a népszinművet, a népdrámát. Mintha csak igy akart volna szólni a közönséghez:

– Nézzétek ezeket a becsületes parasztokat! Mennyi őserő hever bennök parlagon! Milyen kincs ez itt egy halomban! Úgy éreznek, gondolkodnak, mint ti s bizonynyal erkölcsösebbek nálatok. Mi jogon nézitek le, mért nyomjátok el őket? Csak magatokat gyengítitek, midőn e -268- nemes, nagy erőre rátiportok. Öleljétek inkább a szivetekre s forrjatok össze egyetértő szeretetben!

Első népszinművét, a Szökött katonát 1843-ban adták elő s a hatás óriási volt. Annak a becsületes kovácslegénynek, kit elszakítanak jegyese mellől s karhatalommal visznek katonának, sorsa mindenkit meghatott. Ellenállása a nép tiltakozásaként hangzott: »Mit akartok? Gyilkosok, haramiák lettetek-e, vagy én vagyok az, hogy igy rohantok rám?« S mindenki jól megértette azt a dalt is, mely a családja s munkája köréből tiz évre elhurczolt suhancznak ajkán fölsirt:

Egymásután következtek aztán a Két pisztoly, Csikós, Czigány, Pünkösdi királynő, Dalos Pista, Obsitos huszár, Lelencz stb. s köztük a szintén kora hangulatából kisarjadzó II. Rákóczi Ferencz fogsága. -269-

Mindezek a hódító magyarság megannyi diadalai. Nem jelentenek kevesebbet, mint a nép géniuszának győzelmét a művészet világában s a bárgyú német Possék és Volksstück-ök teljes vereségét. Szigligeti ezzel az általa teremtett uj s eléggé meg nem becsülhető műfajjal többet tett a főváros nemzetiesítésére, mint összevéve minden törvényczikkelyünk. Kétségkivül a kor demokratikus áramlata segítette, de ő meg egy hosszu emberélet munkásságának legjavával segítette elő a nemzet ügyét. A népszinmű: érdemeinek orma. Tiszta és nyugodt lelkiismerettel nézhetett vissza megfutott pályájára. Derekasabb munkát kevés irónk végezett. Száznál több eredeti darabot irt s ezek közt alig egynehány idegen tárgyú, a többi mind a mi történelmi vagy társadalmi életünkből való. Tizenhatszor nyert akadémiai jutalmat, három izben a nemzeti szinház koszorúzta meg. Sokoldalu tudását, gazdag tapasztalatait élete vége felé egy világosan, kellemesen irt elméleti könyvben (A dráma és válfajai) foglalta össze, mintha számot akart volna adni idevágó összes tanulmányairól s -270- mintha azt akarta volna vele mondani: »Csináltam a dolgaimat, a hogy legjobb erőm és tehetségem szerint tudtam és ujongani fog a lelkem, ha tulszárnyaltok munkában, sikerben, dicsőségben!«

VI
HULLÓ CSILLAGOK

Mindig csak ez az olcsó diadal! Mindig csak a külső siker, a színi hatás, a korszerüség! Mikor lázad fel már a költői lélek s mikor áll elő végre eszméktől terhes tartalmával? Hiszen jó, jó, ha a szinpad a nemzetiség ügyét szolgálja s számba veszi a korszükséget, a tömeg izlését, de mikor veszi már számba a – művészetet?

Körülbelül ilyenforma tusakodáson ment keresztül ez időtájt néhány jeles műbiránk elméje s várni látszottak azt a halhatatlant, aki eszményeket igyekezvén megvalósítani, »eltévelyedett gyermekeket emel lángoló karokkal az ég felé«. -272-

Mert Szigligeti körül – korábban, későbben – jöttek, mentek, feltüntek és eltüntek számosan, sokat igérő tehetségek, de csak egy-kettő versenyezhetett vele s az is mulólag. Ezek közül a hulló csillagok közül a legmerészebb futásu s legkápráztatóbb fényü Czakó Zsigmond (1820–1847) volt. Ez a fiatal és szerencsétlen véget ért költő heves képzelmével szinte lángba borított maga körül mindent s komor exaltaczióival egy pillanatra mindenkit megdöbbentett. A lángész erejével hatott a közönségre. Titokzatos magaviselkedése, különczködő lénye, szokatlan ideái, merész beszéde uj táplálékot látszottak adni a képzeletnek. Szelleme magukat a kritikusokat is megtévesztette, a kik a költői erőnek valamely magasabb értékü megnyilatkozását látták benne. Kétségkivül a rendkivüliség jegyében született. Fanyar ifjuságot élt. Atyja a szép családi vagyont egy alchimista konyha hókusz-pókuszaira költötte. Fia kedvetlenül segédkezett mellette a boszorkány-üstök és retorták közt s kénytelen-kelletlen tanuja volt annak, mikor földi boldogságának eszközei kifüstölögtek -273- a kéményen. Anyját korán elveszítette s árván, segély nélkül lökődött a világba. Sanyarogva jutott Pestre s szinész lett. A negyvenes évek elején, – 1844-ben lépett fel Kalmár és tengerész, majd a következő évben Végrendelet czimű darabjaival, melyek a romantikus eszközök merész kombinácziójában túlszárnyalták minden más kortársát s szertelenségeikkel és a kor izgalmainak megfelelő dagályukkal szédítő hatást tettek a nagy közönségre. Úgy rémlett, a szenvedélyek nyelvén beszél, pedig csak a saját lelke fuldoklásait hallatta. Sokat vártak tőle s ő túlfeszitett idegekkel dolgozott ragyogóbb dicsőség reményében. Egy erőszakosan égő tehetség tűzijátéka volt ez, melyben vészes képzelődés lobogtatta a ki nem forrott filozófia fáklyáját s az eszmék helyén a nagyotmondások czifra és rakonczátlan népe tombolt. A szertelenségek e viharát mulhatatlan kimerülésnek kellett követnie, – e túlfeszített huroknak pattanniok kellett. Harmadik darabja, Leona, a természetimádás és pozitiv vallás közti hánykodásnak ez a zavaros tragédiája, már láttatta -274- azt az örvényt, hova Czakó dúlt kedélye bukni fog. Nagyratörő képzelgéseinek, vad háborgásainak eredménye a teljes meghasonlás lett. Főbe lőtte magát. A művészi alkotásnak csak végzetes tüze lángolt benne, de nem társult vele teremtő nyugalma. Becsvágya fölégette s nevét csakhamar saját műveinek romjai alá temette. Bátran alkalmazhatjuk rá azokat a szavakat, melyeket Riole tánczosnővel mondat el a Végrendeletben: »Művészetemet mint egy rablót nézem, ki anyámnak, a természetnek karjaiból elragadt s ölén annyira elferdített, hogy édes anyám többé rám nem ismer.«

A másik kiváló talentum, kit e kor fölmutathat, gróf Teleki László (1811–1861). Voltaképpen államférfi, 1848-ban a forradalmi kormány követe Francziaországban, majd a magyar emigráczió feje, a kit később Drezdában elfogtak, de – a dinasztia föltételei előtt meghajolván – csakhamar szabadon bocsátottak. Rendkivül ideges ember. Politikai pályafutásában sok van a Hamlet révedezéseiből. Maga is egy tragédia hőse és áldozata. Jó, -275- állhatatos hazafi, elveihez hű, következetes, értök áldozatokra képes, de a tettek küszöbén ingadozó mint egy gyermek. Éppenséggel nem a kivitel embere; végletek közt hánykódó, szomorú, beteg lélek. Nagy dolgok nem hozzák zavarba, azokban sokszor szinte vakmerő, de viszont apróságok, semmiségek iszonyúan szétkuszálják, szétdúlják kedélyét. Egy részről hős, a ki nem riad vissza semmitől, más részről szánalmas, félénk tétovázó, a ki a saját árnyékától is megijed. Rémképeket lát ott, a hol nincs veszedelem, gyanakodik, bizalmatlankodik, a hol erre semmi ok. Egyik kezén a remény vezeti, másik kezén a habozás hurczolja. Semmiesetre sem született vezérembernek, érezte ezt ő maga is s midőn adott igérete daczára belesodródott a politikai elhatározások válságába: a fölirati vitát megelőzött éjjelen megrémülve saját diadala lehetőségétől s az erkölcsi felelősségtől, mely nevét, esetleg emlékét behomályosíthatta volna, véget vetett életének.

Ez a különös elemekből álló és sok lelki gyötrődésen keresztülment kiváló szellem Kegyencz -276- czimmel még a forradalom előtt írt egy hatalmas tragédiát, mely drámai suly dolgában, sokak szerint, Bánkbán mellé helyezhető. Annyi kétségtelen, hogy korrajzi ereje és igazságai megrázó hatásuak, de szinműi hatása nyugtalanító, vigasztalan és kopár. Róma hanyatlási idejéből ad egy rettenetes korképet. A hanyatthomlok vesztébe rohanó Róma minden erkölcstelensége, szennye, gazsága, szörnyüsége együtt van e darabban, melyet elejétől végig az iszonyodás borzongásával kisérünk. Oly romlott a levegője, hogy Shakespere szavával élve, szinte »égig bűzlik«, s amit teljes joggal várhatnánk: az aesthetikai hatás gyönyörét közönséges undor mossa szét. Lehet, hogy bizonyos korban – amitől mentsen meg bennünket a kegyes isten – vesékig ható és gyilkos ironiájával megtenné a maga forradalmi hatását s durvaságaival talán ugyanazt vinné végbe a lelkekben, mit szellemes finomságaival egykor Párisban végzett a »Figaro lakodalma«, – de annyi bizonyos, hogy ez idő szerint nem tud megállni a szinpadon. Több izben előadták és sohasem tetszett. Hőse, -277- Petron Maxim, egy feltevésből, egy képzelődésből indul ki: azt hiszi, hogy Valentinián császár meggyalázta háza becsületét s boszúból, hogy az utált czézárhoz közelebb férkőzhessék, ártatlan feleségét, Juliát, annak karjaiba dobja. Ezzel az embertelen tényével kegyenczévé lesz a császárnak s most következik az ő rémületesen czinikus munkája: egy félelmes észszel kigondolt s teljesen biztos kézzel szőtt cselszövény, melynek hálójába lassanként nemcsak a császár, az udvar, de egész Róma belekerül. Mintha azt akarná mondani: Ha csak romlás kell, itt vagyok én pusztító bosszuállásom minden hatalmával! Hideg eszének s vad gyülöletének forgóiban pehelyként örvénylenek alá a léha tányérnyalók, a gőgös praetorianusok, maga a császárné, kit elcsábít, a birodalom egyetlen hőse Aëtius, kit megölet, s végül Valentinián császár is trónjával és életével. Boszúja azonban a tetőponton ellene fordul. Hiába ringatja magát abban a romlott reményben, hogy rettentő munkája után elbukott nejével még boldogan élhet: Julia megmérgezi magát s fia, Pallad, elesik az utczai -278- harczban. A nép ujongásaira, melylyel czézárságát üdvözlik, keserű válaszul hangzik fel ajkán ez a néhány szó: Ne gúnyolj, Róma! Ime, igy zúzza szét e minden erkölcstelenséget gyülölő, de kora levegőjétől végkép megmérgezett lelket a saját erkölcsi romlása. Nem érezünk iránta részvétet s a darab eredeti konczepcziója, hatalmas pathosa, merész gondolatai nem képesek rokonszenvünk számára megmenteni, mert voltaképpen ez a Petron Maxim nem egyéb, mint egy rettenetes bestia.

Hugó Károly (1817–1877), családi nevén Bernstein, szintén merészen indult meg a maga utján s hazájául nem kisebb területet választott, mint az egész Europát. Sok nyomoruságon ment keresztül, mig tanulmányait elvégezhette s a szenvedések tanulságaiból a megváltás elméletét szürte le. Csak származására volt magyar, egyébként világszellem, a ki reformálni akart mindent: a tudományokat, a szinpadot, az erkölcsöket, a vallást, a filozófiát, szóval, az emberiség egész szellemi életét. Reformatori küldetésének erejét oly élénken érezte, hogy országról országra bolyongva -279- mindhalálig kereste a kedvező talajt eszméi számára. Ezt azonban seholsem találta meg. Eleinte az orvosi pályán működött s Hahnemannak volt lelkes híve, a ki meg is hivta maga mellé Párisba. Itt azonban minden figyelmét az irodalmi s művészeti élet kötötte le, főkép a szinpad. Erős és bizarr tehetség, mely nagyon merész repülésre bontotta ki szárnyait s végül nyomorultan pusztult el. Munkái legnagyobb részét német nyelven irta, de nem ismeretlen a franczia irodalomban sem. (La tirelire de Thérèse. Paris, 1859. – Les mémoires terribles d’un martyre monstre. U. o.) Magyarul tudott legkevésbbé. Darabjait rendesen mások dolgozták át a mi számunkra s még igy is idegenszerűek. Mikor nagy szinpadi terveivel Németországban teljes kudarczot vallott: hozzánk menekült s itt akarta magát állandósítani, de többé nem a lángelme dolgozott benne, csak a nagyzás hóbortja. A czivilizáczió pápájának képzelte magát, bullákat és brévéket adott ki, barátait lovagokká nevezte, ellenségeit anathémával sujtotta. Felhagyott egyenes járásával s -280- görnyedezve bolyongott az utczákon, hogy bele ne üsse fejét az »ég csillagos gerendáiba«. Ma a költők fejedelme volt, nagyobb Shakesperenél, holnap az orvosok orvosa, ki bámulatos tudományával képes a holtakat is meggyógyítani. Külön tudományokat fedezett fel, igy a hugologikát, mely az egész világot átalakítani volt hivatva; külön művészeteket, mint minő pl. a cantomimika, melynek segítségével egész shaksperei darabokat adott elő egymaga. Majd a világ első énekesének képzelte magát s botrányos hangversenyekkel gyötörte meg publikumát. Zord téli időben, a szabad természet havas viharában versenyt kiabált a vészszel, mint Lear a sivatagban, mignem teljesen földúlva, elméje roncsaival ismét külföldre vándorolt és Olaszországban halt meg.

A nemzeti szinházban három darabját adták elő, fokozódó sikerrel. Az Egy magyar király, mely tárgyául Mátyás korát választotta, iszonyú jambusai daczára is megállt a szinpadon s történeti és jellembeli tévedései daczára is rokonszenves fogadtatásban részesült a kritika részéről. -281-

Még inkább Brutus és Lukréczia, mely a forradalom küszöbén nem téveszthette el hatását s ügyesen szőtt cselekményével, nemes erkölcsi tartalmával, szabadságot lehelő pathosával tisztességes sikert aratott. De legjobban tetszett egy polgári drámája, a Bankár és báró, melyet Hugó Károly egy franczia novella után készített s mely ma már elavult, szinte természetellenes stilusa daczára még mindig tartja magát a szinpadon. Három, minden tekintetben nemesen érző lélek tragédiája ez, kiket elfordíthatlan végzet oly válságos helyzetbe sodor, hogy mulhatatlanul pusztulniok kell. Az arisztotelesi hármas egység szűk keretében oly megrázó történet zajlik le előttünk, melynek művészi kombinácziója, az érdeket lépésről lépésre fokozó ereje, jellemeinek igaz bensősége s megható egyszerűsége nyilván láttatják: minő kiváló drámairói tehetség omlott össze Hugó Károly tébolyában.

Czakó, Teleki, Hugó jobb sorsra érdemes lelkesedésükkel esetleg nagy dolgokat vihettek volna végbe, de, fájdalom, egyik sem termett arra, hogy drámairodalmunk fejlődésében valamely -282- uj epochát nyithasson. Egyet azonban nem lehet tőlük elvitatni: becsvágygyal törekedtek nemesebb tartalomra s a költői és színi hatást iparkodtak egymással kibékíteni, öszhangba hozni.

Népszerűek voltak még e korban Obernyik Károly (1816–1855) darabjai. Java részük politikai és társadalmi jelszavakból épült fel. Legjobban tetszettek a Főur és pór, meg az Örökség; legtovább tartotta fenn magát egy történeti drámája, Brankovics György, melyből Egressy Gábor előadó művészete feledhetetlen remeket alkotott.

Még számosan próbálkoztak meg a szinpaddal, de Szigligeti termékeny muzsájával senki sem versenyezhetett. Körülötte gyors egymásutánban szikráztak fel s lobbantak ki a tehetségek: ő nyugodt fénynyel ragyogott tovább s a kiégett meteorok közt diadalmasan futotta meg hosszú pályáját.

HARMADIK RÉSZ

I
FORRADALOM UTÁN

Egy vitéz nemzet kezéből hullott ki a fegyver, egy jogaiért küzdő hős bukott el s a katonai önkényuralom minden kimélet nélkül gázolt a vonagló óriás roncsolt tagjaira. Rátipródott, mintha ő győzte volna le. A hazafiak legjava üldözött gonosztevőkként, agyonhajszolt vadakként bujdokolt bozótok, lápok, erdők sűrűjében, vagy elrejtőzve lappangott félreeső udvarházakban, – más részök menekült Törökországba, elvitorlázott tengerentúli tartományokba. A börtönök megteltek. Senkisem tudta, mit hoz a következő pillanat. A bizonytalanság Damokles-kardja lebegett minden fej fölött. A főváros -286- megszünt a szellemi élet központja s megszünt magyar lenni. Az irodalom szinte eltünt a föld szinéről. Egy közvádló éppen harminczkét irót szánt a halálra, jóformán az egész akkori magyar literaturát. Szerencsére, megmenekültek a haláltól, csak egy-kettő szenvedett börtönbüntetést. Sok zaklatás után Tompát is szabadon bocsátotta kassai auditora, kegyes bucsuszavakat intézve hozzá:

Katonáéké meg a Gutgesinnteké volt a világ. A nagy csöndességben szombatonként az ujépület roppant kaszárnyájának udvarából dobpergés, puskaropogás hangzott ki: főbe lőtték Batthyány Lajost, halomra gyilkolták a gyanusakat, kompromittáltakat. A rémítés programm lett, az akasztófa és golyó állandó hatalmi segédeszközök.

Visszazökkentek a régi, vad idők, a Karaffáék és Kobbék kora. Nem volt kevesebbről szó, mint Magyarország teljes megsemmisitéséről, melynek, úgy hitték, végre csakugyan ütött az órája. Az erőszak kényére-kedvére működhetett. -287- Többé nem is csinált semmiféle titkot terveiből. Egészen nyilt kártyákkal játszott. Megtámadta, elkobozta az összes jogokat. Utját állta minden nemzeti kulturának, megakadályozott minden szabad mozgást. A letörött nemzet-roncsok közül gőgösen és szemérmetlenül emelkedett fel a százados ábrándok és törekvések immár testet öltött fantómja: az egységes császárság, nem népeinek jólétére, hanem az absolutizmus pallosára támaszkodva. Lábainál ott hevert a széttagolt Magyarország: külön Erdély, külön a Bánát, Horvátország és egy csomó kerület…

Ha valaha – gondolták magukban – most bizonynyal el lehet bánni ezzel a hamvába roskadt magyarral. Az egységes birodalom megteremtésére sohasem járt kedvezőbb idő. Diadalmas méretekben látták maguk előtt a jövendő nagyság hatalmas épületét, a szétbonthatatlan Ausztriát, melynek Magyarország legfölebb csak előszobája lett volna, a hol adót fizetnek és sarczokat hajtanak be. Nagyon csalogató, délibábos kép, szerfelett elbájoló látvány volt, – gyönyörü tündérpalota a híg levegő habjain -288- ringatózva. A vérengző katonai diktatura sulyát azonban nem birta meg. Haynau-ék vasléptei alatt csakhamar leszakadt a pompás épületnek egy tornyos oldalszárnya. Eközben a másik részbe, most már óvatosabban, behurczolkodott a polgári absolutizmus. Schwarzenbergék eszeveszettségeit Bach rideg józansága váltotta fel. A hadi törvényszékeket és vérbiróságokat a bürokratizmus jeges szabályossága, a germanizáczió, a zsandárrendszer, a törvényellenes intézkedések és eljárások egész sorozata.

A magyar társadalomnak csak egy fegyvere lehetett az idegen invázió hatalmaskodásai ellen: a szenvedőleges magatartás, a passziv ellenállás. S ebben a félelmes daczban, ebben a hozzá nem férhető, hallgatag és méltóságos tűrésben, mely erejét a jogtalanul felfüggesztett törvények tiszteletéből merítette, összeforrott, egygyé lett a nemzet egészen. Nem zajongott, nem zugolódott, egyszerűen beállt néző közönségnek. Elfojtott keserűséggel, kétségbeejtő közönynyel s vérig boszantó humorral szemlélte az uj gazdálkodás fonák rendszerét, vad képtelenségeit, – ezt a -289- politikai khaoszt, melynek jégverésétől »oda lett az emberek vetése«, – sőt maga is segítette a kalászba szökkenő termést tönkretenni: »Lássuk hát, uram, mire megyünk ketten!« Bármit akart a hatalom: csak erőszakkal hajthatta végre. Minden lépése nehézségekbe ütközött. Támogatásra sohasem számíthatott. A hivatalos apparátus roppant erőfeszítésekkel, szakadatlanul működött, hogy tekintélyének és hasznavehetőségének legalább a látszatát megmentse. Hasztalan!

Az eredmény mindvégig önáltatás és hazugság maradt. Ez a nemzetiségétől megfosztott nemzet a maga jószántából, önként nem adott semmit a hatalomnak. Az adóktól kezdve a közszolgálatok minden nemét végrehajtással, zsandárral, karhatalommal kellett tőle kicsikarni. A reakczió garázdálkodásaira, toporzékoló dühöngéseire egy nagy, néma összeesküvés volt a válasz, – gyülöletre megvetés – s lett volna ez a végzetes rendszer elméletileg bármily hatalmas: ily körülmények közt a gyakorlatban mulhatatlanul hajótörést kellett szenvednie. -290-

Hiszen a szigoruságban és ellenőrzésben annyira túlhajtottak mindent, hogy szinte nevetség volt. Az emberek egy része folyton rendőri felügyelet alatt állt s a mindenható policzia még az öltözet, kalap- és hajviselet kellő ellenőrzéséről sem feledkezett meg. Megtiltották a pörge kalapok, a tollak viselését. Vidékről a fővárosba csak útlevél segítségével lehetett bejutni. Az akadémia alapszabályaiból kitörölték azt a paragrafust, mely kötelezővé teszi, hogy az akadémia magyar nyelven művelje a tudományokat s az uj alapszabályok értelmében az akadémia tagjait a cs. k. főparancsnokság nevezte ki.

Mindezekre a furcsaságokra azonban a magyar társadalomnak megvolt a maga visszatorló válasza. A nők nem álltak szóba egyetlen katonatiszttel sem; a fiatalság gúnydalokat csinált a »tollszedegető« hatóságra s előkereste a forradalom előtti köcsög-kalapokat; a nemzeti szinház diszelőadásán, melyet az osztrák himnuszszal kellett megnyitni, csak a himnusz eljátszása után jelent meg a közönség; Erkel operáját, -291- Hunyadi Lászlót pedig a tragikus sorsu történelmi hős lefejezésének évfordulóján adták elő, – a hatóság aztán törhette a fejét: mért van ezen a napon diszelőadás a nemzeti szinházban? A publiczisták, költők, írók elkezdtek virágnyelven beszélni, melyet semmiféle idegen czenzor nem érthetett meg, de a magyar közönség nagyon is jól megértett. A viszonyok nyomása alatt valóságos művészetté fejlődött a szimbolizmus.

Jókai keleti regéi, Tompa allegoriái, Falk Miksa vezérczikkei minden fennakadás nélkül jutottak a nyilvánosság elé. Chinai és japáni ügyek ismertetéséből értesültünk a hazai dolgokról. A közönség mesterileg tudott olvasni a sorok között. Egy-két lapunk volt s csak lassan támasztott érdeklődést az irodalom iránt, de ez az érdeklődés aztán napról-napra fokozódott. Szilágyi Sándor különböző szépirodalmi vállalatokkal, emléklapokkal, röpivekkel, almanachokkal, albumokkal állt elő s folyton kijátszva a hatóság argus-szemeit, maga köré gyüjtötte a szétszóródott irói gárdát. Nagy Ignácz Hölgyfutárja, -292- egyetlen szépirodalmi közlönyünk ez időben, szintén jó szolgálatokat tett a nemzeti ügynek és főkép a fiatalabb tehetségeket csoportosította. Lassacskán aztán oda értek a dolgok, hogy az irodalom szeretetének örve alá rejtőzött minden politikai demonstráczió.

A passzivitás politikájának, e hallgatag és nemes magatartásnak éltető ereje egy igazán nagy ember volt: Deák Ferencz. A jelszót mindjárt kezdetben ő mondta ki. Megértette az egész nemzet s ment utána. Ez a nagy és bölcs ember a megelőző idők eseményeiből leszűrte a komoly tanulságot s egy pillanatig sem ringatta magát csal-álmokba. Tisztán látott a khaoszban s biztosra vette, hogy az abszolut hatalom kevély, de rozoga épülete előbb-utóbb össze fog omlani és mulhatatlanúl vele pusztul Bachék, Schmerlingék minden államboldogító találmánya, a jogfosztogató rendeletek, patensek, diplomák összes sorozata, mert tartalmuk nem az igazság, hanem a tévedés meg a hazugság. Mikor az összbirodalom emberei ragyogó szinekkel festették előtte: minő boldogság vár Magyarországra, -293- ha beleolvad Ausztriába, – mosolyogva válaszolt:

– De hát annyi bevégzett tény után csak nem kezdhetünk mindent ujra Magyarországon? erősködött az osztrák miniszter.

Deák a rosszul begombolt kabátra hivatkozott, melyet az ember, ha azt akarja hogy rendbe jöjjön, mégis csak kénytelen ujra begombolni.

– Akkor aztán éppenséggel nem lehet a kabátot begombolni, válaszolt Deák nyugodtan.

Imponáló nyugalom volt jellemének egyik leghódítóbb alkatrésze. Az erő felséges nyugalma. Nagy, világos elméje, mely mindig az igazságot szolgálta, egyszerü szavakban, ötletes hasonlatokban, találó adomákban az államférfiúi tudásnak, bölcseségnek roppant mélységeit tárta föl. Magyarország közéletének sohasem volt egy alakja sem, a kit jobban megértettek volna, -294- mint őt. Gondolatait oly szabatosan és becsületesen fejezte ki, hogy azokhoz nem férkőzhetett a kételynek, a félreértésnek még csak árnyéka sem.

Mindig egyenes uton járt és mindig emelt fővel, nyilt arczczal haladt előre. Nagyságának valódisága nem szertelenségeivel és rendkivüliségeivel hatott, de, mint a hatalmas dómok, arányainak felséges öszhangjával. Ha irt, ha beszélt: semmi hatásvadászat, semmi hangjáték, semmi ellágyulás, semmi taglejtés, semmi éreztetése a roppant szellemi fensőbbségnek. A természetes beszéd, a közönséges társalgó hang eszközeit használta, de ezt aztán úgy használta, hogy beillett művészetnek. Mikor közvetlen a kiegyezés előtt Belcredi miniszter a már megejtett ujonczozáson kivül még egy másodikat akart elrendelni, Deák hideg méltósággal adta tudtára: nem lehet. És mért nem, ha szabad kérdenem? kiváncsiskodott a miniszter. Egyszerüen azért nem, válaszolt Deák, mert nálunk Magyarországon az anyák évenkint csak egyszer szülnek. -295-

Meggyőződéseitől egy pillanatra sem lehetett eltántorítani. Törvény és igazság vértezte föl. A tizennyolcz évig tartó abszolutizmus minden hullámcsapása az ő sziklaalakján törött meg. Ő volt ezeknek a kisérletező s gyorsan változó időknek legszilárdabb pontja a birodalomban s csak ő rá lehetett – épiteni. Nyugodt méltósággal vezette a nemzet passziv önvédelmi harczát, ezt a sok áldozatba kerülő, hozzáférhetetlen, törvényes forradalmat, melynek végre is győzni kellett. Várt és résen állt. Kezemben van egy Kende Lajoshoz intézett levele (Kende Béláné urnő szivességéből) 1856. május 8-ikáról keltezve, melyben kimenti magát, hogy feledhetetlen barátja Kölcsey síremlékének leleplezési ünnepélyén nem lehet jelen, de a »dicsőült« szavaival, keble mélyéből sóhajt fel az egek urához:

Ekközben a dinasztiára rossz idők kezdtek járni. Közeledett az a vihar, mely a fonák rendszer »pajtáját« összeomlással fenyegette. Az ötvenes évek vége felé már erősen érezték a végzetes kormányzás gonosz eredményeit. Az olaszok fegyvert ragadtak szabadságukért. Ausztria vereséget szenvedett. Lombardia elveszett.

Bécsben nagy volt a zavar s kénytelen-kelletlen tettek néhány lépést a kiegyezés felé, mely azonban, kellő öszinteség hiján, balul ütött ki. A császárság nem engedett az egységes birodalom eszméjéből, mely Magyarországot közönséges tartománynyá sülyesztette; Deák Ferencz pedig nem engedett a negyvennyolczadiki törvényekből, melyek nemzetének önállóságát és függetlenségét biztosították. Ujabb s fenyegetőbb vészfelhőknek kellett feltornyosulniok az »egységes« birodalom egére, hogy a kiegyezés eszméje megérlelődjék s politikai szükséggé váljon. Nem jótékony, békés napfény, de baljósló vihar érlelte meg. -297-

Az 1861-ben összehivott országgyülés nagy reményekkel fogott munkájába, de a Deák Ferencz feliratára érkezett fejedelmi leirat – Schmerling miniszter büszke ópusza – mereven visszautasította a magyar országgyülés jogos kivánságait.

Erre egyhangulag fogadták el Deák Ferencz második feliratát az államférfiúi bölcseségnek s szeplőtlen hazafiságnak ezt a soha el nem évülő, lángelméjü remekét, mely a következő szavakkal végződött:

»Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. – Ha tűrni kell, tűrni fog e nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságát, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait. Mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, maga lemondott: annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni -298- fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt és bizva ügyének igazságában.«

S tűrt nemes megadással tovább. Tűrte a törvénytelen hatalom kemény jármát, alkotmányellenes garázdálkodásait, kémeit, finánczait, s annál állhatatosabban ragaszkodott a – törvényesség alapjaihoz, erős hittel várva, hogy a kik önállóságunkat a saját szabadságuk érdekében akarták eltörölni, végre befogják látni, hogy »egyik nemzet szabadsága a másik szabadságának ellensége nem lehet«.

És csakhamar el is jött az az idő – Schmerlingék minden elméletét halomra döntő s magát a trónt is megrendítő vihar alakjában. Ausztria háboruba keveredett Porosz- és Olaszországgal. A császári seregek csúfos vereségeket szenvedtek. A nagyhatalom koronájából két drágakő hullott ki: Schleswig-Holstein és Velencze, – s nyilvánvaló lett, hogy a megalázott boldogtalan Ausztriának nem a fegyveres erőben, de népei megelégedésében és jólétében kell a boldogulás eszközeit keresnie. A kiegyezés most már politikai szükséggé vált s Deák Ferencz, -299- elveihez mindvégig hiven, a szerencsétlen háború után sem követelt többet, mint az előtt.4)

Az önkényuralom romjai közül büszkén és győzelmesen emelkedett föl a szenvedésekben megedződött ifju Magyarország, az alkotmányát visszanyert szabad magyar nép s teljes erővel indult meg államisága nagy utján a jövendők -300- felé. Jeles, kiváló, erős vezéremberek egész raja munkálkodik azon, hogy ez a nemzet mentől hatalmasabbá váljon s mentől jobban megizmosodjék. Mégis e korszaknak valódi hőse, élő lelkiismerete Deák Ferencz marad s tekintetünket az ő nemes egyéniségének arányaira kell vetnünk, ha azt akarjuk, hogy »a nagyok szemléletében kifáradt szemünk – megnyugodhassék«.

II
ARANY
1817–1882

Aranyék már szinte megöregedtek, mikor egyszer csak váratlanul a szalontai bogárhátu házikó tetőzetén vidám gólya kezdett kelepelni s megszületett a kis Arany János. A gyermek anyja, Sára néni, örült is meg röstelkedett is a késő istenáldás miatt. Hónapokig nem mutatkozott az utczán. Mit szólnának a szomszédok! Minden gondja a kis fiucska volt, a ki szépen fejlődött s a szülői szeretet gyengéd vezetése mellett okos, pompás gyermekké serdült. Atyjától, az egyszerü földmivestől, megtanulta a betüket, anyjától az imádkozást. Aztán isten nevében ráfogták az iskolára. Jól megállta a helyét, kivált társai közül, s csakhamar egész -302- Szalonta ismerte a kis poétát, a ki rögtönözve tudott rimelni s mindig készen volt valamely eredeti, talpraesett ötlettel. Kellő jártasságra tett szert a latin nyelvben, szivesen olvasgatta a klasszikusokat, a magyar poéták közül Csokonai volt a kedvencze. Tanulmányai folytatása végett, nem minden felszerelés nélkűl, ment át a debreczeni kollégiumba, a hol aztán fordítások révén megismerkedett Tasso, Milton, Voltaire munkáival s később megtanulta a nyugati nyelveket is.

De kissé egyhangúnak találta a kollégiumi életet. Álmok bolygatták. Szeretett volna művész lenni, festő, szobrász, szinész, – de mindenesetre valaki a múzsák szolgálatában. Szinész lett s egy megbukott társaság kóbor és korhely csapatjával regényes sanyaruságok közt felbolyongott Máramaros-Szigetig. Itt aztán megelégelte a költői kiábrándulást s szétfoszlott illuziók meg egy csomó csalódás árán alaposan kiábrándult a művészi élet minden romantikájából. Különben ahhoz, hogy prózai józanságát teljesen visszanyerje, hozzájárult egy álomlátás -303- is. Azt álmodta, hogy az anyja meghalt. Ettől a pillanattól fogva nem volt maradása s gyalogszerrel visszatért Szalontára. Atyját megvakulva találta, anyja pedig megérkezése után rövid idő mulva csakugyan meghalt. A komoly érzésü és gondolkozású gyermekifjura mindez oly erősen hatott, hogy még a költészetről is le akart mondani. Az élet gondokkal terhelte meg fiatal vállait s kötelességeket rótt rá. Kenyér után kellett néznie. Segédtanitó lett a szalontai iskolánál, később városi irnok, aljegyző s ebben az utóbbi minőségében meg is nősült.

És ezzel körülbelül be is fejeződött volna az életrajza, ha esetleg nem születik olyan költőnek, a kinek – hála isten! – volt még némi tennivalója nemzete számára is. Egy jó barátja, Szilágyi István, folyton ösztökélte, nógatta, hogy dolgozzék s Arany megfogadta a jó szót, visszatért a múzsákhoz, dolgozott. A negyvenes évek közepén, 1845-ben víg eposzra hirdetett pályázatot a Kisfaludy-társaság. Arany Az elveszett alkotmány czímű eposzával pályázott s megnyerte a jutalmat. A dicsőség azonban -304- nem volt teljes, mert az egyik biráló – nem kisebb ember, mint Vörösmarty – nyelvére és verselésére azt a megjegyzést tette: »olyan mintha irodalmunk vaskorát élnők«. A kemény szó a szeget a fején találta. A hexameterekben irt Elveszett alkotmány kitünő szatirája a szájhősködő hazafiságnak s a megyei korteserkölcsökből kisarjadzó visszaéléseknek, de egészében véve nem egyenletes munka s formája éppenséggel nem szerencsés. Mintha Vajda Péter Magyarország czimű szatirájának szélesebb és szövevényesebb rajzát kapnók meg benne, a mivel különben nem azt akarom mondani, hogy Aranynak nem volt bőséges alkalma a közvetlen életből meríteni. Sőt ellenkezőleg. Mintegy boszut akart állni azokért a vad kicsapongásokért és izetlenségekért, melyeknek a saját megyéjében minduntalan szem- és fül-tanuja volt. Igazi szatirát írt, a hogy az akkori megyei életről nem is igen lehetett egyebet írni. De a Vörösmarty megjegyzése gondolkodóba ejtette, folyton a fülébe csengett, s azt hiszem, becsvágyára is erős hatása volt. -305-

Két év mulva ismét pályázatot hirdetett a Kisfaludy-Társaság egy a nép ajkain élő történeti személyről irandó költői beszélyre s Arany megirta a magyar költészet egyik soha el nem évülő remekét, Toldi-ját. A koszorút, melyet e művéért kapott, a Kisfaludy-Társaság kötötte ugyan, de az egész nemzet osztatlan elragadtatása tűzte homlokára. Az igénytelen falusi nótáriusból egyszerre országos hirű költő lett s Petőfi volt az elsők egyike, a ki Homér-Arany Jánost ezt a »tenger mélységéből egyszerre kibukkanó« tűzhányót, ujongó örömmel üdvözölte. Petőfi szivből fakadó, gyönyörü episztolája különben más tekintetben is érdekes. A kor szempontjából körvonalozza a népköltő valódi hivatását s egyuttal Arany költészetét is találóan jellemzi. Ez a szilaj, önérzetes s a maga erejében és igazaiban föltétlenűl bizakodó szellem szinte hódolattal hajtja meg zászlóját Arany muzsája előtt. Mélyen meghatja előadásának nyugodt és biztos művészete, hangjának nemesen-férfias egyszerűsége, mely oly tiszta mint a »puszták harangjának« csengése. »Más csak -306- levelenként kapja a borostyánt, – neked rögtön egész koszorút kell adni!« mondja lelkes levele kezdetén a pályatárs őszinte örömével, a végén pedig minden féltékenység nélkül buzdítja: »Mit én nem egészen dicstelenűl kezdék, végezd te, barátom, teljes dicsőséggel!« Ez volt első találkozásuk, s e két nagy, egymást mindenben megértő és kiegészítő szellem a legbensőbb barátságban forrott össze.

Arany ekkor már teljesen tisztában volt a maga költői programmjával s ezt Toldi-ja bizonyíthatja legfényesebben. A Petőfi által tört csapáson indult meg, de a művészi öntudatosság és készültség erősebb fegyverzetével. A népköltészetre támaszkodó nemzeti műköltészet volt jelszava s ebbeli felfogását érdekesen világitják meg egy Szilágyi Istvánhoz irt levelének következő sorai: A népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép között, hanem hogy tanulja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő.

Szinte örül a lelkem, mikor ezeket a sorokat olvasom. Ezzel a néhány szóval jóformán megmérhetem -307- azt a haladási fokot, a hova Kazinczyék óta eljutottunk. A mester és hivei még nem fogták fel úgy a művészeteket, mint az emberi társulás egyik leghatalmasabb tényezőjét, sőt a kiváltságos izlés bálványaira esküdtek, – s ime, néhány évtized után, a demokratikus elvek alapján előáll egy valóban nagy költő, a ki a népet nemzetnek tekinti s fajszeretetének egész melegével karolva át, föl akarja ragadni költészete nemesitő regióiba! Ez a világosan és szabatosan kifejezett elv érvényesül Toldi-ban is. Nagy, komoly és szinte átlátszó tartalom a lehető legegyszerűbb alakban. Mintha egy nemesebb formát öltött népmese hangjai ütnék meg fülünket. A művészet egészen uj benne, de azért a költeményben semmi sem tetszik ismeretlennek, szokatlannak, ujnak előttünk, – annyira a miénk. Azt hiszszük, ezt a történetet – oly végtelenül egyszerű – magunk is csak igy irhattuk volna meg. Az illuzió teljes, mert a miből támad, az a költészet mindenben természetes és igaz. Minden nagyítás nélkül mondhatjuk első rangú alkotásnak. Ez a tizenkét -308- énekes kis eposz, Ilosvai Györgynek, egy XVI. századi krónikásnak silány monda-töredékeiből remek egészszé konstruálva, oly tömör és formás, mintha egy hatalmas arányú, pompás épületet látnánk magunk előtt, melynek minden köve márvány, minden vonala harmonia s összesége maga a tökéletesség.

Szeretném elmondani a meséjét, de nem akarok tulságos részletezésekbe bocsátkozni. Csak jelzem a tartalmát. Egy rengeteg erejü pórsuhancz története, ki érzi, hogy nagyokra termett s lerázva magáról a bénító viszonyok jármát, hősies kalandok után bemutatja vitézségét a királynak is, a ki ezért lovaggá üti s maga mellé fogadja. Ennyi az egész. De hogy van mindez elbeszélve! A mindenki által megérthető művészet legegyszerűbb s éppen ezért legfelségesebb nyelvén, – a legtisztább, legtősgyökeresebb magyar nyelven. Ha klasszikusan népies nyelvről lehet beszélni: akkor ez az. Nem oly pompázó és merész mint a Vörösmartyé, de jellemzőbb, igazabb, teljesebb és melegebb. Alig van sora, melyben ne lepne meg -309- bennünket a körmönfont, tiszta beszéd valamely naiv és mégis művészi ékessége. S mindez oly pazarul, oly frissen ömlik mint a zuhatag, – keresettségnek, mesterkéltségnek, szenvelgésnek még csak árnyéka sincs sehol. A komoly, erős s minden tekintetben alapos nyelvtudást a művészi előadás ily bájos és természetes formáiban nem mutatta fel még eddig nálunk senkisem s ép igy nem mutatta fel a költői kompozicziónak ily tökéletességét sem. A legaprólékosabb vonásokig lelkiismeretesen kiszámitott s mégis minden erőszakoltság nélküli, népies s mégis művészien szabatos, a fukarságig takarékos s mégis oly teljes szerkezet ez, melyet, Madách szavai szerint, »csak hódolat illet meg, nem birálat«. Minden apró részlete oly szerves összefüggésben van egymással, hogy szinte szétbonthatatlan. Vasnál szilárdabb lánczszemekként kapcsolódnak egybe. Sehol epizód! Sehol henye részek! Minden a cselekménybe olvad fel, még a tájrajzok is. Minden apróságnak tetsző mozzanat szerkezeti titkokat rejt magában s megannyi komoly inditék a cselekmény tovább fejlésére -310- vagy a jellemek megvilágítására. S milyen hatalmasak, igazak és plasztikusak ezek az alakok, – ez az öt-hat ember, a kiknek sorsán megfordul a mindvégig előtérben álló hős története! Szobrok, a kiket, ha egyszer láttunk, sohasem feledünk. Az álnok szivü bátya, a gyöngéden szerető édes anya, a hűséges Bencze cseléd, a gyermekeit sirató szegény özvegyasszony, a cseh Mikola, a dolgok szövedékein átlátó bölcs király, s mindezek fölött az araszos vállú, érczidomú, hatalmas Toldi Miklós óriás erejével s megható gyöngédségeivel! Ha szerencsésebb nemzet költője irta volna e művet: tapsolna hozzá az egész világ, de nekünk igy is nagy vigasztalás, hogy a művészetek elfajulásának e szomorú korában oly munkáról beszélhetünk, mely végtelen egyszerüségeiben a művészet legmagasabb s legörökebb törvényeit mutatja fel.

Arany távolról sem gondolt arra, hogy a Toldi-mondából trilógiát készitsen, de hevenyében megirta Toldi Estéjét is, mely az ősz és világtól elfeledt hős utolsó napjait s végső diadalát -311- énekli meg. Más a légkör, más a hang, – a vén Toldit a hanyatlás humorának bizonyos nemes patinája vonja be – de művészet dolgában ott áll, ha nem magasabban, a hol az első rész. Petőfi kéziratban olvasta e költeményt s lelkesen unszolta barátját: »Ha a fejét és lábát megcsináltad, ird meg a derekát is.« Arany ekkor kezdett először a tárgyról gondolkozni, de, nem lévén a saját választása, erősen huzódozott tőle. Egyszer aztán mégis hozzá kezdett, de a munka éppenséggel nem ment könnyen. A költő, kiben a hagyományok tisztelete nem volt kisebb mint a művészet szeretete, a két előbbi rész számára elég anyagot talált Ilosvaiban, de azok felhasználásával mind jobban fogyott az alap s úgy rémlett előtte, hogy, ha szabadon komponál: koczkáztatja az epikai hitelt. Erre pedig nagyon kényes volt. Lelke szinte belegyökerezett a multba, s történelmi vagy mondai támasz nélkül nem akart egy lépést sem tenni. Hozzá fogott többször, ujra meg ujra próbálgatta s megint csak abbahagyta. Azután életében is változások álltak be. A forradalom -312- után tanár lett Nagy-Kőrösön s egyéb költői munkák mellett a professorság vette igénybe minden idejét. Majd 1860-ban a Kisfaludy-társaság igazgatójává választotta s Pestre költözött, a hol szintén egyéb költői munkák mellett a hivatalos teendők s a Szépirodalmi Figyelő, később a Koszorú szerkesztése vonta el Toldi-jától. Néhány év mulva pedig az akadémia választotta titkárul s ez a nagy megtiszteltetés még több dolgot és gondot rótt rá. Egy kis »független nyugalomról« álmodozott. Ez azonban nem mutatkozott sehol. Tudjuk, hogy ezt legtöbbször a pékek és fűszer-kereskedők érik el. Költők ritkán, vagy akkor, mikor már nem veszik semmi hasznát. Eközben családi csapások is érték s »kórral, bajjal« küzdködve, sokára, – az első Toldi megjelenése után harminczkét év mulva – látott napvilágot a regényes eposzszá szélesedett középső rész: Toldi Szerelme.

Az a sok tusakodás, vajudás, bú-baj, tervek változtatása, meg-megujuló poétai aggályok, melyeknek kiséretében Toldi Szerelme lassanként megszületett: semmi esetre sem váltak előnyére -313- a nagy eposznak. Szines és ragyogó rajzokban reszket előttünk a romantikus lovagvilág minden elképzelhető diszlete, de a részletek e sokaságában Toldi alakja minduntalan háttérbe szorul, sőt gyakran egészen elvész a szemünk elől. Azt a régi, takarékos kompozicziót, mely még az epizódokat sem türte meg, itt a korrajzi kitérések s mellékesemények tékozló uralma váltja fel. Arany művészete itt is tündöklik s egy-egy részletben mintaszerű, homéri helyekkel találkozunk, de nem tehetek róla, ez a Toldi nekem nem a régi Toldi, a hogy egy szobornak sem szokás legvégül csinálni a derekát. De Arany úgy fogta fel a dolgot, hogy ezzel az egy munkával még igazán tartozik s megirta, mert nem akart adósa maradni senkinek.

Pedig, ha valaki, ő bizony busásan megfizetett minden vett jóért, a mi sokszor talán nem is éppen volt jó neki. Zaklatott élete és sokoldalu elfoglaltsága daczára állandóan hű maradt a költészethez s roppant sokat dolgozott. Összegyüjtött műveinek tizenkét hatalmas kötete áll előttünk, szakadatlan munkásságról tanuskodó -314- pályafutásának maradandó emléke. Büszkén tekinthetünk végig a remekművek e nagy birodalmán, mely egyuttal a magyar szellem legnemesebb erényeinek foglalatja s minden parányában a – mi dicsőségünk.

Arany a magyar epikai költészetnek egészen uj világát alkotta meg. A képzelet szabad és pompázó magasából leszállt a történelmi élet egyszerű költészetéhez, megható igazságaihoz. Oda, a hol az események többé nem ábrándok, de adatokon, okmányokon, mondákon alapuló valóságok. Rendkivüli alkotó képességének elég volt a hagyományok néhány szála, hogy tündéri szövetet szőjjön belőle. De erre a néhány szálra okvetetlenül szüksége volt. Amit Ilosvai hitvány soraiból csinált, az – csoda. Pedig azokból csinálta. Abból a penészbe sülyedt kontár krónikás versből merítette lelkesedéséhez a – bizalmat. S a Toldi egyes énekei fölé mottóul odaírt XVI. századi naivitásokat éppen ezért nem lehet bizonyos megilletődés nélkül olvasni. Az ember áhitattal látja köztük Arany nagyratörő s mégis nyugodt szellemét, azt a merészen-biztos kezet, -315- mely e törmelékekből, e romokból a naiv eposz egyik legmonumentalisabb palotáját építi föl.

Epikai alkotásai, még a kisebbeket sem véve ki (Keveháza, Szent László füve, Hamis tanu stb.), mind igazolhatják azt az állításunkat, hogy Arany múzsája csak a történelem vagy a mondák levegőjében érzi magát egészen jól és biztosan. Murány ostroma (1848) Széchy Mária ismeretes kalandját énekli meg; a Nagyidai czigányok (1854) kétségbeesett kaczaj a forradalom csodáira; a Byron formái után készült Katalin egy Majláth-féle történeti monda művészi fölépitése; a pazar komikummal fűszerezett Jóka ördöge alapja egy török népmese, a Bajusz egy adoma feldolgozása; a töredékül maradt Bolond Istók erősen szubjektiv tartalmával szintén belefogódzik legalább egy közmondásba (Bekukkant, mint Bolond Istók Debreczenbe) s végül itt van a hún mondakörből nagyszabású trilogiának tervezett epopéja első része, Buda halála (1864), melynek motivumait a költő az »idők vén fájának egy régi levelén találta«.

Ez az utóbbi az Arany nagy és komoly -316- epikai talentumának legérettebb gyümölcse. A trilógia szempontjából csak expoziczió, de azért magában is kerek egész. A költő hún regé-nek nevezi, az olvasó azonban egy hatalmas történet megrázó jelenetei közt bámulja azt a művészetet, mely a gyér hagyományból ezt a fenséges idomu mesterművet tudta megalkotni. Van benne valami meghatóan kezdetleges, mely különben csak látszik annak, voltaképpen nem az, – jóval több: az egyszerűség fensége. Mintha Buda és Etele vészjósló viszályaiban az ős nemzeti élet nagyarányú alakjai, szilaj erkölcsei, vad szenvedélyei nyomakodnának fel előttünk – közöttük az ármánykodó, fakósárga arczú, gonosz Detre, az egymásra gyülölettel támadó asszonyok, a keserü Hilda és az izzó indulatu Gyöngyvér. Csak néhány alak, egy tragikus összeütközés történetének szigorúan kimért keretében, de biztos, erős kézzel megrajzolva. Vérökben ott lobog a bekövetkezendő vész üszke. Minden szavuk, minden lépésük egy-egy rugó a cselekmény tovább fejtésében. A fejedelmi testvérpár ellentétes vonásai a jövendők előre vetett árnyaiként -317- szökkennek szemünkbe. Az idősebbik, Buda, könnyen sértődő, ingadozó, gyámoltalan. Maga is érzi gyarlóságait s éppen ezért megosztja az uralkodást öcscsével, Etelével. Csakhamar megbánja s a gyanú zöldszemű szörnye pusztulásba kergeti. Etele sem ment az emberi hibáktól. Nemes királyi tulajdonságai daczára enged indulatainak, hallgat a nagyravágyás szavára s ezek oly tettre ragadják, melyre az égiektől nincs bocsánat: párbajban, de félig orvul, megöli bátyját. Eddig a trilógia expozicziója. A második részből (Ildiko) és a harmadikból (Csaba királyfi) csak érdekes és erőteljes töredékek, meg a mese váza maradt fenn.

Arany ezzel a trilógiával nemzeti naiv eposzunk hiányát akarta pótolni. Ha valaki, ő bizonyára rátermett, hogy ezt megcselekedhesse. A hajdankor igriczeinek, regőseinek és hegedőseinek eléggé nem sajnálható mulasztásait szerette volna helyreütni, s bár sejtette, hogy az eposz ily formában ez idő szerint nem igen válhatik többé korszerüvé: komoly odaadással és lelkesedéssel foglalkozott nagy tervével. »Ha -318- későn, ha csonkán, ha senkinek: irjad!« És a mit megirt belőle: nyilván láttatja, hogy ez epopéja csonkán maradása örök veszteségünk. A ki a csodaszarvas regéjét a művészi előadásnak annyi elevenségével, a régies nyelvnek annyi bájával tudta megirni; a ki a jellemzésben oly erős, a szenvedélyek rajzában oly biztos, mint Arany volt: fölül kerekedett volna az időkön – s korszerüség ide vagy oda! – hatalmas szerkezetű trilógiáját minden idők számára alkotta volna meg.

Kisebb elbeszélő költeményeit méltatva, külön kell megemlékeznünk egy rendkivül bájos népies beszélyéről, az Első lopás-ról, mely a maga nemében igazi kis mestermű s a legnemesítőbb hatású költői termékek egyike, melyeket valaha poéta-ember a nép számára irt. Egyszerű falusi történet, erős erkölcsi czélzattal, de egyuttal az objektiv művészet minden fényes tulajdonságával. Arany költői egyéniségének egész valója, rokonszenves lényének minden jósága megnyilatkozik e kis műben, – szinte kiérezzük belőle a teljes embert, azt a művészt, a ki egy hétköznapi -319- történetet mesélve lehajol a néphez s az elesettet, a védtelent, a gyámoltalant fölemeli a megtisztulás és ujjászületés átjobbitó forrásaihoz. És külön kell megemlékeznünk balladáiról is, melyeknél tökéletesebbeket e műfajban senkisem teremtett nálunk. Irtak azelőtt is balladákat, de azok csak krónikás énekek, terjengős lirai mesék voltak. Hiányzott belőlük a lélek: a tömör szerkezet meg a cselekmény drámaisága. Arany itt is a népköltészeti termékeket vette mintákul s a skót meg az ó-székely balladák alapján megteremtette a valódi drámai dalt. Gyulai Pál méltán nevezi őt a ballada Shaksperejének. Egy-egy nagy történetet – egész tragédiákat – igy tömöriteni, elrendezni, megformázni; a szereplő egyéneket erős drámai akczióban, plasztikus mozgásban, a vágtató események árja közt legjellemzőbb vonásaikkal feltüntetni s kedélyünket az előadás erélyével művészileg meghatni: ehhez Arany ért legjobban. A ki ezen a téren követni akarja: csak utánzója lehet s csak gyöngébbet alkothat. Szereti a komor, sötét tárgyakat, melyekben a rejtélyes -320- játszsza a főszerepet s a képzelődés csapkodó fénye világitja meg az egyes részeket (Ágnes asszony, Bor vitéz, Éjféli párbaj, Ünneprontók). A történeti tárgyúakban a szűk keret daczára gyakran egész korszakok képe elevenedik meg előttünk, – gondoljunk csak Ötödik László-ra, a Tetemre hivás-ra, Pázmán lovag-ra, a Welszi bárdok-ra, de főkép Szondi két apród-jára, melyben játszva küzdi le a legszövevényesebb szerkezeti akadályokat. Nem csoda, sőt egészen természetes dolog, hogy egyik kiváló aesthetikusunk, Greguss Ágost, Arany mintaszerű balladáiból szürte le e műfaj elméletét. Beszédesebb, világítóbb és teljesebb példákra nem talált volna sehol sem.

Mit mondjak lirájáról, a melancholia és humor e csodásan gazdag dalvilágáról! A Petőfi utáni kor lirai handabandái közt mily nemesen egyszerű, fenségesen komoly, szivetrázóan megdöbbentő hangok ezek! Mily változatosság a tárgyakban, mily őszinteség és igazság a hangulatokban! Talán nem hat könnyedén és közvetlenül, de ha átengeded lelkedet e vívódó sziv -321- nagy fájdalmainak, érezni fogod mélységeit és melegét. Nem szenveleg semmit: az igazat dalolja. Benső szükségből árad ki s istentől nyert tehetségeit sokoldalú tudással mélyíti szakadatlanul. Nem játékból ír. Czélja nem a pompázás, a külső hatás, de az igazság keresése. Maga mondja egy Erdélyi Jánoshoz intézett levelében: Ha valami, a költészet meggyőződés dolga; vezérczikket lehet írni meggyőződés nélkül, de jó verset nem. Izről-izre át van hatva hivatásának komolyságától s nem az olcsó tetszés számára dolgozik. Elmélyed a költészet édes-fájó titkaiba s önzetlenül szolgálja a múzsákat. A szépet a szépért szereti, a munkát a munkáért becsüli. Magányos világa elég gazdag arra, hogy hitet, vigasztalást, megnyugvást találjon benne. Midőn millióknak teremt, bizonynyal millióknak él. Meg-megzendűl öröme, bánata, de főkép nemzetének, fajának gyásza és dicsősége az, ami ihleti. Ez az a »szent«, az a »magasztos«, mely besugarazza álmait s ott lebeg működésének egésze fölött is. A Dalnok búja, Őszszel, Rachel siralma, Széchenyi emlékezete, Rendületlenűl halhatatlan -322- énekek, a magyar hazafias lira legtartalmasabb darabjai, koruk lelke lüktet valamennyiben. A Dante, Gondolatok, Honnan és hová, Fiamnak, Kertben stb. czimű költemények megannyi mértföldmutatói egy roppant látkörnek, melyet a bölcsészet, lét és vallás problémái határolnak.

De mindegy, bárminő genre áll előttünk, komoly vagy humoros, óda vagy népdal: Arany sohasem tagadja meg önmagát. Mindig egy szilárd jellem, egy erős, nagy egyéniség kifejezése az. Itt is szivesen hajlik a tárgyias felé, érzéseit szereti képekben feltüntetni, kedvvel részletez, de szive dobogása tisztán keresztűl csendűl a rimeken. Tud álmokba ringatni, meghatni, tud mindenhez, csak ahhoz nem, hogy amit ír: lángész munkája. Szerény és férfias. Nyugodtan halad a maga külön csapásán s megvet minden léhaságot »Józan, okos mérték« a mértéke. Egyetlen költőnk, akinek lantján nem zendűl szerelmi dal, talán azért, mert Petőfi tüzes dithirámbjai után fölöslegesnek tartja erre vesztegetni az idejét. Különben sem közlékeny. A magánéletét -323- érintő részleteket szivesen formálja objektiv képekké s el-elburkolja. Fél a piacztól, s a politikai és irodalmi dulakodások láttára magányába menekűl a régi jóizű magyar poétákkal foglalkozik, sok tudással s gonddal írt elméleti tanulmányokban vitatja meg a magyar költészet szükségeit, fordítja Shakspearet és főkép – Aristophanest, akinek maró szatirája mintha korára illenék. Szakadatlanúl kezében van a toll, mert váltig azt hiszi, hogy még mindig – tartozik valamivel. Pedig már jóval megelőzőleg csak a nemzet volt adósa neki. S adósa is maradt. Azzal a »független nyugalommal«, melyről még teljes erejében, reménykedve, vágyakozva, álmodozni mert. Most már föltétlen nyugalom az osztályrésze, de osztályrésze egyuttal a halhatatlanság is. Minden időknek egyik legnagyobb költője marad s a magyar költők közt bizonynyal ő lesz mindig a legnagyobb – művész.

III
LÍRAI DUHAJKODÁSOK

A forradalom utáni magyar lírának, nem számítva ide természetesen a multból átvett örökséget, sokáig nem volt határozott karaktere. Petőfi nagy egyénisége és tüneményes lángelméje szinte szédítőleg hatott a kisebb tehetségekre. Ezek az ő fényében vergődtek s nem bírva sem tudását, sem izlését: a népies fintort, a hazafias duhajkodást, az izetlen, pőre handabandát tették meg művészeti elvnek. Ezekben a komoly időkben az ő szerepök nem volt sokkal komolyabb, mint valamely gyászszertartáson rosszul alkalmazott kocsmai nótázás. Zsinóros és sallangos érzelmek, mély honfibút szenvelgő üres hazugságok, a belső és külső formák teljes -325- elhanyagolása, sőt megvetése: íme, ebből állt művészetök. Ráadásul a népies örve alatt becsempészték még a vidékiességet is. És jóformán föltétlenül, kényükre-kedvükre garázdálkodhattak, mert kritikai ellenőrzés alig volt s a közönség egy jó nagy része – nem lévén más vigasztalása, mint az irodalom – rokonszenvezni látszott czifrálkodó hazafiságukkal, léha erényeikkel. Végre is, ha egy csoport író összeáll s minden erejét arra használja föl, hogy bolondokat csináljon: megcsinálhatja. De sohasem teheti ezt büntetlenűl. Petőfi maga mondta ki azt az egyszerű, de mély tartalmú axiómát: »az idő igaz és lerontja, ami nem az«. Arany János pedig, mikor az éktelen csimpolyázás zajában végkép elvesztette fejedelmi türelmét, iszonyú megvetéssel dobta közéjök azt a megjegyzést, hogy a »költő s… czipészinas nem egy«.

Valóban nem. De Arany sokkal komolyabb művész volt, hogysem e felszines és czéda lelkekre hatást gyakorolhatott volna. Akiben, kivételesen, volt tartalom, az úgyis az ő csapásán -326- haladt, – a túlnyomó, lelketlen rész azonban vidáman hanczurozott tovább s hányta a czigánykereket a költészet berkeiben. Szent Kleofás! milyen karaván, és milyen látványosság! Odakünn az utczán a zsinór, a sujtás, a czifraszűr, a fokos, a krinolin volt a módi, – az irodalomban a nagyokatmondás divatja járta meg a káromkodás. Poéták egész raja támadt, kiknek legnagyobb része czigány és boroskancsók mellől lépett az életbe s a szomorú napok láncz-csörgésére hetyke sarkantyúpengéssel válaszolt. Tompa allegorikus biztatását: Fiaim, csak énekeljetek! nagyon is megfogadta ez a mámorban fuldokló nemzedék s csakhamar olyan észbontó cziterázás támadt mindenfelé, hogy maguk Apollo leglelkesebb papjai is megsokallották. A veréb versben csipogott, a tyúk rímekben kotkodácsolt. Sohasem volt Magyarországnak annyi kadenczia-faragója, mint ezekben a lármás napokban. Eszeveszett, folytonos tüntetésekkel s bolondításokkal tarkázott összevisszaság volt ez. Mindenki ivott, tánczolt, deklamált. Én még jól emlékszem a Lisznyai Kálmán -327- és Vahot Imre szavaló körútjára. Bejárták az egész országot verssel és dikcziókkal, csak úgy, mint Reményi a maga bolondító hegedűjével s a hazafias szavalatokat nyomban követték a még hazafiasabb dinom-dánomok.

De talán mégsem szabad őket teljesen elítélni. Kétségtelen, hogy ezekben a napokban a közönség minden mozgalmat a politikai tüntetések szempontjából mérlegelt és méltatott. Az irodalomban nem a művészi szépet kereste, hanem a hazafias czélzatot. Szerfelett olcsó eszközökkel lehetett nagy hatásokat elérni s a lázas és reménykedő napok hangulata felette alkalmas volt arra, hogy fiatalabb verselőinket végkép megtéveszsze. A közizlést szolgáló e kisebb tehetségek rögtön magukra öltötték a tömeg minden czifrálkodását, mint a patakviz fölveszi annak a környéknek a szineit, melyen áthalad. Túlhajtottak mindent, főkép a magyar erényeket, de ez hazafias rajongásból, közös politikai mámorból történt. A napok hangulatának éltek és kétségkivül hatottak is.

Ezek közt a különczködő és különös lények -328- közt, kiknek nagy részét immár a feledés fátyola borítja, a legtehetségesebbek, de egyuttal legsujtásosabbak egyike Lisznyai Kálmán (1823–1863). Vékony, czingár legényke – mint Jókai írja róla – hősi taglejtésekkel, bendegúzi méltóság az arczán. Egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel, jaquemar-keztyűvel, de hozzá világoskék delivörös hajtókájú pitykés dolmányban, másszor meg párisi divat szerint kicsípve, de borzasan, nyakkendőtlen s fokossal a kezében. Kisebb baja sohasem volt, mint halálos betegség s kevesebb pénzre sohasem volt szüksége, mint ezer forintra. Finom, kellemes, szeretetreméltó ember, egész lénye csupa kedély, pajzánság és játsziság. Bohémebb költője nincs ennek az egész korszaknak. A pompázás, a szóvirágok – tulipánok, pántlikák, liliomtej és szivkalácsok tömegétől alig látunk valamit igazi tartalmából. A nagyotmondások korát éltük, de olyan nagyokat senkisem tudott mondani, mint ő. Petőfinek, akit imádott, egyszer azt mondta: Te felhőket eszel és isteneket hánysz! Versei legnagyobb része ma egyszerűen – lehetetlenség, -329- de akkor sokan a költői eredetiségnek kápráztató megnyilatkozásait látták bennök. Különösen Palócz dalai-ban, melyekben a jó palóczok sajátos szavai s népi szertartásaiknak szines rajzai szerfelett érdekeseknek tetszettek s az ujság hatásával hatottak. Azt hitték, hogy Lisznyai a költészetnek eddig nem ismert kincsbányáira bukkant s az ott felfedezett nemes érczekből nábobi módon pazarolhat. Egyes darabjait lefordították németre és francziára is, de csakhamar nyilvánvaló lett, hogy ez az egész palóczkodás nem egyéb mint szeszélyes költői játék, ártatlan gyermekkori reminiszczencziák, minden komolyabb tartalom nélkűl. Ami kedves bennök, egy-egy tiszta dal (Édes hazám… A szécsényi kisasszony stb.) az éppen azért szép, mert nem a palóczkodás révén lesz azzá, hanem mert Lisznyai gyermeki kedélyének őszinte kiáradása.

Egyébként pedig fegyelmezetlen lelke, habzó vére, rakonczátlan természete vitte, mint a vágtató paripa, tüskön-bokron keresztül. Jobb sorsra érdemes tehetsége szétröppentyűzte magát -330- ezerszínű dalrakétákban. Az exaltáczióra föltétlenül hallgatott, az izlésre legkevésbbé. Minden igazság eltorzult a kezében. Realizmusa nem volt egyéb, mint a művészet vidékiessége. Költészetének gyümölcsei olyan aranyalmák, melyeknek belseje – hamu. Petőfi bájos és jellemző egyszerűségeivel szemben ez az üres pompa szinte leverő hatású. Határozott visszaesés. A természet nagy költője örök mintákban mutatta fel, hogy kell egy-egy képet az igazság erejével s a hangulat szineivel meglelkesíteni. Lisznyainál oly túlzásokra találunk, melyek a lirai hagymáz határait érintik. Ime, egy nyáréji hangulat rímes különlegessége:

Aki ilyeneket le tud írni s ezeket szépségeknek tartja: az lehet nagyon szeretetreméltó bohém, de azzal csakugyan nem lehet vádolni, hogy művésznek született, ahogy egymásután megjelenő kötetei (Új palócz dalok, Dalzongora, Madarak pajtása) nem is emelkedést, de fokozatos hanyatlást jeleznek.

Lépten-nyomon lehet érezni, hogy ebben a korban – annyi viszontagság, kétségbeesés, reménykedés korában – az írók túlnyomó részét nem a magasabb művészet eszményei lelkesítették, hanem a magyarság fenmaradásának gondolata. Ebből magyarázható ki még az is, hogy a vidékiességet, a mi bizonynyal veszedelem, mert modor, a költészet egyik frissítő elemének, ujító forrásának képzelték. Irtózatos tévedés volt, de részben hazafias elfogultságból történt s ez talán némileg mentheti. Nem szeretek a saját felekezetemről kicsinylőleg beszélni, de ma, midőn ezek a tévedések oly tisztán láthatók s -332- a verses kötetek egész garmadáját olvashatjuk végig abból a korból minden meghatottság nélkül: a szomorú szüret eredményéről kötelesség rövidesen beszámolni.

Kétségkivűl Lisznyai Palócz Dalai-nak hatása alatt virágzott fel ez a modoros poézis, mely üres czifrálkodásaival ma már csakugyan nem egyéb, mint irodalomtörténeti kuriózum. A múzsa is alkalmazkodott a kor divatjához: ropogós, fodros szoknyát viselt, kendőzte magát, kihivó, hetyke, ledér mozdulatokkal járt az utczán s teljesen megfeledkezve égi származásáról, beállt markotányosnőnek. Igy történhetett meg, hogy minden tehetség és egyéniség nélküli emberek, a kiknél a dalköltés nem benső lelki szükség kiömlése volt, csakúgy kápráztattak ezekben a napokban, mint erőszakos furcsaságaikkal valamikor régen az ugynevezett debreczeni iskola mesterkedői.

Itt van például Szelestey László (1821–1875), a ki eleinte Petőfire esküszik, de aztán Lisznyai Kálmánt jobban megérti. Első kötetével (Érzelemvirágok) nem bájol el senkit, de a -333- Kemenesi czimbalom-mal meg a Falu pacsirtájá-val nagy port ver föl. Csupa cziráda, csupa sujtás. Felbokrétázza magát a Kemenes-vidék szólamainak, főkép szavainak pántlikáival s rikító izléstelenségével az egeket hasogatja. Ember legyen a talpán, a ki ma megemészti. Lelkesedése szinte félelmes, mint a delirium. Egyébként lengedező, hajlongó nád ember, a ki kötetről-kötetre változik, mindig másokat mimel és sohasem jut – magához. Ma Petőfiért rajong, holnap Lisznyait utánozza, azután meg Hugo Viktort. Későbbi kötetei, a Tündérvilág, Pásztor-órák csak változást jeleznek, nem haladást. A Rab álmai-nak országos sikere pedig politikai okokra vezethető vissza. Izetlen szatirája, száraz és nyers humora, kietlen hangulatai ma többé nem hatnak meg senkit. Összes költeményeiből egy-két dal maradt meg a nép ajkán (Balatonon jár a hajó – Ez az utcza végig sáros), mint rendesen csak az szokott megmaradni, amiben van némi igazság.

Ide tartozik Spetykó Gáspár is, a ki régebben kedvelt híve volt Bajzának s annak élettelen -334- idealizmusát szolgálta, később azonban szakított a mester tanaival és a mátravölgyi tájbeszéd különlegességeiben kereste a magyar művészet titkait. Gyöngyvirágok czimű kötete annyira vidékies, hogy szinte odatapad a mátravölgyi rögökhöz. Hegyháti dalok czimű kötetével ennek az iránynak hódol Csermelyi Sándor is, de, dicséretére legyen mondva, később legalább észreveszi tévedését s Lirai költeményei-vel és Legujabb versei-vel jóvá teszi az első próbálkozás bűneit.

Petőfi szaggatott idomú, apró rhapszódiái, a Felhők szintén alkalmas minták voltak arra, hogy ez időszak pongyolaságra különben is nagyon hajlandó poétáit végkép megtéveszszék. A nagy költő villámló gondolatait természetesen az utánzóknál kopár ötletek váltották fel, a forma összetörésében azonban alaposan túl tettek rajta. Csak a különben tehetséges Székely József Szeszélydalok és Kalárisok czimű köteteit kell végiglapoznunk, hogy fogalmat nyerjünk arról, hova fajult és mi mindenre vetemedett ez a líra. »Dahomeji fantázia!« kiált fel rémülten Erdélyi -335- János. Az. S az ürességekért és izetlenségekért éppenséggel nem kárpótol bennünket a költőnek az a hazafias vallomása, hogy annyira magyarnak érzi a természetét, még az – atyját is megverné!

Túlvágna e munka keretén kitérni ez időszak minden egyes verselőjére, kik Petőfi nagy egyéniségét teljesen félreértve a vidékiességben keresték a népiest, a duhajkodásban a genialitást. Csak jelezzük ezt az irányt. Ma szinte bajos megérteni, hogy ez a poézis hathatott, de viszont megnyugtató látni, hogy szerepe csakhamar lejárt. Az uj múzsa lobogós ingujjban, röpködő csikós-jelmezben, czifra pruszliban, árvalányhajas kalapban, pattogó karikással s nem kevésbbé pattogó szitkokkal, a rakonczátlanságok szilaj paripáján belenyargalt az alföldi puszták délibábos ködébe s miután lelkes rohamában magyar mentének nézte az alkony-eget, aranygomboknak a csillagokat, égi szabómesternek az atyauristent: a politikai élet komoly fellendülésével – hála isten – úgy elveszett a szemünk elől, mint az a mámor, melynek gőze megteremtette.

IV
KÜLÖN UTAKON

Volt azonban egy másik, kevésbbé exaltált csoport, mely nem hódolt az uralkodni kezdő uj divatnak, sőt a művészet követeléseit mindig tiszteletben tartva nyiltan szembeszállt azzal. A népiest elfogadták ők is, de nem esküdtek rája föltétlenűl. Ideáljuk a nemzeti műköltészet volt. Bizonyos konservatismus, mérséklet és korlátoltság jellemezte őket. Kevesebb tehetséggel, de annál több igyekezettel és szivóssággal küzdöttek elveikért s ha nem is győztek, de nem is buktak el.

Ezek között első sorban Gyulai Pál (szül. 1826.) érdemel figyelmet. Akkor még fiatal, tettvágyaktól égő elme, a ki azonban nagyon jól ismeri -337- tehetségei körét és tartalmát. Meg is marad mindvégig abban a körben, melyet mindjárt eleinte gondosan kiczégérezett és bekerített magának. Ez a kör aránylag nem terjedelmes, de nem is szegényes. A fődolog az, hogy az övé. Egész élete abból állt, hogy szeretettel és gonddal kutassa át minden zigét-zugát. Nincs itt egy rögöcske sem, egyetlen fűszál sincs, mit a tulajdonos alaposan nem ismer. A közepén egy kissé ósdi stilben épült udvarház áll, de benne minden ragyog a tisztaságtól. Régi fák árnyalják, melyeknek lombjain vidám napsugár játszik és madarak énekelnek. A kertben virágok, az utakon padok, – odább a méhes, a kut, meg egy tavacska is. Minden kellemes és világos. A hol a szabad természet valami szövevényeset, valami szabályellenest akarna létesíteni: a gondos kertész ollója bizonynyal rögtön megakadályozza. Itt rendnek és átlátszóságnak kell uralkodnia. Igy kivánja a gazda, a ki féltékeny és büszke erre a kis birodalomra. Boldogan sétálgat benne föl-alá s ilyenkor jóságos mosoly játszadozik az arczán, a lelkében meg valamely költemény ötlete -338- motoszkál. És sohasem sétál tovább, csak a keritésig. Az persze aztán nagy baj, ha a keritésen túl, odakünn a szabad mezőkön valami rakonczátlankodás történik. Ez rögtön kizavarja őt megszokott nyugalmából. Ilyenkor az arcza haragos lesz, szeme villámlani kezd, fölkapaszkodik a palánkra s apró ökleivel megfenyegeti a csendháborítót, miközben maga csinálja a legnagyobb lármát.

Az ő nagysága voltaképpen kicsinységekben áll s ereje bizonyos, a szó nemesebb értelmében vett korlátoltságban rejlik. Van néhány igen szép verse (Horaczius olvasásakor – Szeretnélek még egyszer látni – Margit szigetén stb.) egypár megható rajza (Egy régi udvarház utolsó gazdája), melyekből igazi poétai lélek sugárzik ki, de általában véve képzelődése vékony, leleménye nagyon csekély. Ha thémákat, hangulatot, szint készen kap, akkor nagyon ügyesen tudja formába önteni. Ritkán eredeti s épp oly kevéssé termékeny. Maga irja egy helyütt: »a múzsa is csak asszony s csak azt fogadja kegyébe, a ki teljes szivét, egész életét neki áldozza«. Ő maga -339- azonban nem követte ezt a jó tanácsot: nem volt elég becsvágya és szerelme hozzá. Inkább kritikusnak született. Az analysis, a pepecs az ő igazi eleme, az ő valódi birodalma. Itt nemcsak úr, de művész is. Föltétlen ura anyagának s művésze a formának, melyben korrajzzá vagy jellemrajzzá, emlékbeszéddé vagy tanulmánynyá idomítja anyagát. Prózája a legjobb s legnemesebb, mit e nemben fölmutathatunk. Nagy irodalomtörténeti monográfiái – Vörösmarty életrajza, Katona Bánk-bánja, a Kemény Zsigmondról, Eötvös Józsefről stb. írt essay-k – nemcsak kitünő studiumok, de stíl dolgában valódi mesterművek, melyekkel ujabb aesthetikusaink közül legfölebb a Beöthy Zsolt mindig tartalmas és fényes prózája versenyezhet. Polemikus és éles bírálatai miatt sok kellemetlensége volt. Kortársai nem nagyon hizelgően nyilatkoznak róla. Egyik elnevezi »jégverésnek az irodalom kertjére«, a másik epébe mártott tollát emlegeti és elfogultsággal vádolja. Szeretni csakugyan kevesen szerették; inkább boszankodtak rá és féltek tőle. Eszével, kitartásával, szivósságával -340- a vezérségig küzdte fel magát. Azon a polczon, melyet sikerült elfoglalnia, igen sokat tehetett volna s ő maga valószinűleg nem látja: mi mindent mulasztott. Annyi bizonyos, hogy irói gárdát nem nevelt maga körül, a kik pedig rideg elveinek zászlóját követték: csakhamar kedvetlenűl, csüggedten, fáradtan dőltek ki mellőle. Irodalmi diktatorságának kétségkivűl voltak diadalai, de ezeket nem merném a szeretet győzelmeinek nevezni. Nagyságából egy kellék mindenesetre hiányzik: a nagy szív.

A nemesebb ízlés fejlesztésére nézve rendkivűl nagy szolgálatokat tett ez áldatlan napokban Szász Károly is (szül. 1829.). Sokoldalú tevékenysége szinte kápráztató. Petőfi költészetének őszinte dicsőítői közé tartozik minden elfogultság nélkül. Szellemét és utmutatásait nem fogja fel egyoldalulag. Nemcsak a népiesen nemzeti költőt látja benne, de felismeri e nagy szellem európai értékét is. Petőfi rajongott Shakspereért, szerette Dickenst, Byront, Shelleyt, csodálta Hugo Viktort, erősen hatott rá Hegesippe Moreau és szerette, sőt pompásan fordította is Bérangert. -341- Mintha közelebb akarta volna vezetni nemzetét a nyugati míveltség és izlés világához. Mindez nyilván láthatóvá teszi, hogy az a költő, ki egykor világszabadságról álmadozott, a világműveltséget sem vetette meg. Már maga az a tény, hogy Vörösmartyval és Aranynyal összeállt egy magyar Shakspere létesítése czéljából: fényesen bizonyítja ebbeli törekvéseit. Tágítani akart minden korláton, mely akadályozni látszott nemzete szabad fejlődését.

Beszélhetnék én itt bőven Szász Károly eredeti költői működéséről, mely egészében véve egy minden szépért lobogó lélek megnyilatkozása. Nem teszem, mert működésének van jelentősebb része is: műfordításai. Mint eredeti író: nagyon gazdag termést mutathat fel lírában, eposzban, drámában egyaránt. De szolgáljuk az igazságot és mondjuk ki bátran, hogy ránk nézve fontosabbak azok a sok szeretettel, műgonddal s nagy bőségben átültetett idegen virágok, melyekkel irodalmunkra s közönségünk izlésére a lehető legjobbkor nemesítőleg hatott. E tekintetben senkinek sincs nála nagyobb érdeme, -342- és senkisem termett rá jobban, hogy ezt megcselekedje. Tudás, izlés, lelkesedés, rendkívüli könnyedség és hajlékonyság a technikában, szinte játékká, élvezetté tették neki ezt a hasznos és minden tekintetben tiszteletreméltó vesződséget. A világirodalom legkiválóbb szellemei vonulnak el előttünk az ő működésében. Felhangzik a hatalmas Nibelungi Ének s érczes ütemei közt egymás után tünnek fel: Shakspere, Molière, Dante, Hugo Viktor, Byron, Lamartine, Goethe, Schiller, Béranger, Heine, Moor, Longfellow, Horácz s még számosan. S nem rímeiket hozzák magukkal, hanem a lelküket. Az emberi szellemet és tudást mélyítő, termékenyítő tartalmukat. Gazdagságukat, kincseiket a mi szegénységünk rideg tüzhelyéhez. Azóta mintha jobban látnánk, többet érnénk s nemesebbek volnánk. Neki tartozunk érte hálával.

Rokonszenves, meleg kedélylyel társúl az előbbiekhez s egyvívású törekvések és benső barátság révén mintegy triaszt alkot velök Lévay József (szül. 1825.) a magyar Burns, mint őt régebben nevezni szokták. Én nem hasonlítom -343- hozzá, mert nem akarok levonni semmit az eredetiségéből. De különben sem tartanám szerencsésnek a párhuzamot, mert nagyon sok bennök a teljesen elütő vonás. Kétségtelen, hogy Lévaynak kedvelt poétája a skót-költő s ezt azzal is bebizonyította, hogy egy kötetnyi verset fordított tőle. A természet gyermekét szereti benne, a hogy Petőfi a szabadság dalnokát szerette Bérangerben. Utánozni azonban nem utánozta sohasem. A nyájas szerelem, a komoly barátság, a vidám társas élet, a mindig hű természet igazszavú költője ő. Egyszerű és őszinte lélek, minden czifrálkodás és hamisság nélküli poétai szív. Szelidsége, jósága szinte lesugárzik arczáról s kiragyog a verseiből. Kedélyének még hullámzásában is van valami kellemes, édes ritmikusság, mely közelebb áll a békéhez, mint a háborgáshoz. A Petőfi-kór láza érintetlenül hagyja. Önérzetes, de egyuttal szerény és alázatos. Nem akar többnek látszani, mint a mennyinek érzi magát. A szabálytalanságoktól csakúgy irtózik, mint az álságtól. Összhang és tisztaság a jelszava. Költeményeinek első gyüjteménye 1852-ben -344- jelent meg, melyet 1856-ban Ujabb költeményei követtek. Akkor állt elő velök, mikor legtöbb szükség volt az őszinteségre. És Lévay nem restelte bevallani, hogy éppenséggel nem bájolja el az a lírai handabanda, mit a Petőfi-utánzók dulakodása támaszt körülötte. Szivére hallgatott s zengte, amit érzett. Mély és igazi honfibú fakasztotta fel ajkán a Babiloni vizeknél czimű elégia megható strófáit, még mélyebb s igazabb érzés a szabadságért rajongó Mikes halhatatlan énekét. Ez az utóbbi azok közé a versek közé tartozik, melyekből egy is elég, hogy költője nevét örökítse. De Lévay kedélyéből tisztán és üdén áradt a szívhez szóló dalok egész raja s köztük több olyan, melyet országszerte énekel a nép. (Száraz ágon bús gerlicze turbékol, – Ha meghalok, szellő legyen belőlem.)

Irodalmi pályafutásának félszázados fordulóján áll, de hanyatlást eddigelé nem mutat. Összes költeményeit 1883-ban adta ki két kötetben, legujabb verseit pedig 1897-ben. Érdemei és népszerűsége daczára sohasem törekedett elhagyni szülőmegyéjét, melynek köztiszteletben részesülő -345- főjegyzője. Távol az irodalmi élet meglehetősen szeretetlen központjától, megőrizte lelkének nemesebb értelemben vett naivitásait, kedélyének gyermeteg vonásait. Azok közé a költőink közé tartozik, a kik első sorban a maguk kedvteléséből dalolnak s nem törődnek a dicsőséggel. Dalolnak, mert jól esik, mert boldogít. Nem a Kisfaludy-társaság és nem az akadémia lebeg előttük (bár érdemes tagja mindkettőnek), hanem az erdők, a mezők, a hámorok meg a vadásztanyák. Azért szeretik a poézist, mert poézis s egy dal, melyet szív szerint zenghettek el, többet ér nekik a dicsőség minden tapsánál és koszorújánál. A régi költői gárdának egyik legtiszteletreméltóbb alakja. Azt hiszem, nincs is ellensége. Szeretetből, gyengédségből áll egész lénye s szinte elképzelem, hogy a Sajó partján bolyongva mily édes megnyugvással, sőt hálával gondol arra, hogy a »völgyben« maradhatott. Irigylendő, boldog ember! Bizonynyal részvéttel nézi a mi fővárosi dulakodásainkat s bár családtalan: álmainak élve, ideáljainak szolgálva, a szabad természet keblére dőlve, nyugodt lélekkel -346- nézhet vissza megfutott pályájára s teljes megelégedéssel gondolhatja el, hogy az életből nem éppen a legrosszabb osztályrészt választotta magának.

Ennek a csoportnak legalább időrendiség szempontjából egyik különálló s kiváló költői tehetsége Vajda János (1827–1897) is. Zárkozott, szomorú ember, aki nem annyira a világgal, mint magával áll örökös és vészes harczban. Nincs az a fanatikus középkori askéta, aki korbácscsal és törödelemmel jobban sanyargatta volna testét, mint ahogy megmérgezett képzelődése tüzes vasaival ő sanyargatta, gyötörte lelkét. És szinte kéjelgett, tombolt ezekben a vad fájdalmakban, ezekben a képtelen gyötrődésekben.

Mit a világ! A körülötte létezőt félreismerte, kicsinyelte, torznak látta és megvetette. Neki külön, kivételes világa volt, egy lehetetlen, rettentő világ, amelynek bizarr teremtési proczesszusa mindent szétrobbantással fenyegető, kolosszális tüzijáték képében ott foly le előttünk az Alfréd regénye czimű poémája első fejezetében. Ha látni akarjátok Vajda képzelő tehetségét s -347- azokat a kínszenvedéseket, melyek azzal együtt járnak: olvassátok el ezt az égő, világokat felforgató rhapsódiát; nézzétek meg ezeket a lángban, vérben hömpölygő képeket; ezeket az emberiséget elseprő és uj teremtés jogát követelő rémes viziókat s köztük a költő fuldokló szivét…

Szeretem ezt a poétát, a maga nagy erejével, mély megindulásaival és viharos pathosával. Zordságában sok van a fenségesből. Röpte méltóságos, komoly és merész, mint a sasoké. Egész lényében annyira külön álló, egyedüli, hogy szinte megdöbbent. Költészete a borongó ég, a zúgó oczeán, vagy a roppant nagy, komor hegyek hatását teszi rám. Azért szeretem, mert nem közönséges, nem hétköznapi, de ritka, rendkívüli, szertelen. Nem tartozik azok közé a költők közé, kik thémákat dolgoznak ki; de azok közé, kiket egy-egy probléma összeráz s alkotásaik nagy része a fájdalom túláradása. Lírájában a tragédia elemei zajlanak. Duzzad az erőtől, ég a szenvedélytől s keserűségében néha úgy tud süvölteni, mint a vihar vagy Shakspere hősei.

A Petőfi utáni korszaknak kétségkívül legönállóbb, -348- legtartalmasabb lyrikusa. Van benne valami tüneményszerű, valami rendkívüli. Talán a diabolikus, talán a szertelen, de bizonyos, hogy az a sajátosság kizárólag az övé. Heves indulatok, erős szenvedélyek megrázó hangú költője ő. Minden költeménye egy-egy szilánk égő agyából, egy-egy darab vérző szívéből. Az ő glóriája csakugyan oly fény, mely egy tövissel koronázott homlok körül ragyog. Magát dúlja föl, hogy teremthessen. S ha meghat, ha megráz, ha megdöbbent: meg lehetünk róla győződve, hogy ennek a lelkünkben támadó hatásnak keserves árát az ő szíve százszorosan fizette meg. Tépelődő, vivódó, magát emésztő lélek. Szomjuhozza a nagyot s kis emberek tépdesik meg koszorúját. A művészet áldó és engesztelő világában a legzordabb utakat kereste, a hol minden lépését vér és köny jelöli. Dicsőségének valóságos martirja. A mulandó élet csak arra való volt neki, hogy az örökkévalók után törhessen. Költői vagy művészi becsvágy sohasem lobogott tündöklőbben és vészhozóbban, mint az övé. »Forogni körbe nem tudott, nem akart, hát -349- örökké társtalan, boldogtalan« maradt. A harmónia, mely életéből teljesen hiányzott, mintegy kárpótlásúl, vigaszúl, annál bűvölőbben jelenik meg egy-egy kiváló remekében. Aránylag keveset dolgozott, de a Virasztók, Luzitán dal, Tavasz felé, Gina emléke, Váali erdőben, Nyári les, Húsz év mulva, Üstökös, Harmincz év után, stb. stb. czimű költeményei a magyar líra legszebb termékei közé fognak tartozni mindenkor. Nem népszerű költő, mert félelmesen komor és fenyegetően elégedetlen. Mint egyik kortársa írja róla: olyan keresztesháborúbeli vitéz; előbb levágja az embert, aztán megénekli. Indulatos, zord, lázadozó természet. Pesszimizmus a szárnya, felhő a levegője. A forradalom utáni lírát erős bölcselmi tartalommal mélyítette s új hangokkal gazdagította. Olyan dolgok bántják, amiken nem lehet segíteni. Ha a maga nyomorúságairól beszél: az egész emberiségen elkövetett igazságtalanságok vérzik meg szivét. Nem az én feladatom: megillető helyét kijelölni a magyar líra történetében. Én csak egy véleményt akarok róla mondani, -350- mely az ő egyénisége nagy arányaihoz mérve kisszerűen és tán közönségesen hangzó, de amelylyel én mégis maradandóságát akarom apostrofálni: nem lehet őt mély megindulás nélkül olvasni.

Vidorabb, játszibb, érzelmesebb és lágyabb természet Tóth Kálmán (1831–1881.), aki a Petőfi-láz fiatalos hevületeiből elég gyorsan és szerencsésen kibontakozva, még jókor megtalálta a saját ösvényeit s dalaival úgy, mint általában egész irodalmi működéseivel jótékony hatást gyakorolt oly korban, midőn erre nagy szükség volt. Gyermeteg, poétai kedély, tele révedezésekkel és álmokkal. Az isten is dalolásra teremtette s a forradalom után alig van költőnk, ki annyi kedves nótával édesítette volna meg a sirva-vigadó magyar keserűségeit, Petőfi, Arany, Tompa együttvéve nem irtak annyi dalt, mint ő. Fütyörészve haladt végig az életúton, kalapjában bokréta, szívében a jókedv rózsabokra, arczán a mindig szerelmes ember boldog mosolya vagy csillogó könyei. Igazi lírai temperamentum. Minden kicsiség hat rá, kedélye minden -351- érintésre megrezdűl. A szerelem, a szeretet költője (Szerelmi vadrózsák), ábrándos, szűzies érzelmek romlatlan szívű, naiv troubadourja. Csapongó, szeszélyes, könnyed, túláradó és következetlen. Nincs mélység nélkül (Minek is van a szív s a szívben szerelem? – Halál – Elégiák – Eskü stb.), de állandó szenvedélye csak egy van: lobogni. Eszményképei változnak, érzése mindig egy marad: a szerelem. A búzavirágszemű kis leányhoz, a sápadt asszonyhoz, Erzsikéhez stb. írt költemények a tüzes és bájos, a gyengéd és heves dalok egész szerelmi zenekara. Hirtelen támadó, röpke impressziók termékei. Igénytelenek s kedvesek mint a mezei virágok, ezért is váltak oly gyorsan népszerűekké. Élnek ma is, és azt hiszem, még sokáig fognak élni a nép ajkán. Meg-megzendülnek csillagos éjben a pusztákon, föl-föl sírnak az erdők árnyában, a karámokban, a fonókban. Nem kevésbbé népszerűek s méltán, Tóth Kálmán hazafias költeményei. A Ki volt nagyobb? – Szilágyi Erzsébet – Előre! – Kik voltak a honvédek? – s az Aradi vértanúkról írt költeményei országszerte -352- megtették a maguk hazafias hatását. A honszeretet tiszta forrásából fakadva: lelkes és igaz érzések tolmácsolói, költőjük emlékét híven védő énekek.

Lirikus volta daczára Tóth Kálmán a gyakorlati téren is sok szerencsével oldott meg némely feladatokat. Irodalmi vállalatai, a Fővárosi Lapok és a Bolond Miska kedvencz lapjai voltak a magyar közönségnek. Amaz szépirodalmi napi lap, mely a régibb s ujabb irókat jóformán egytől-egyig munkatársai közé számította s változatos, élénk és tanulságos tartalmával – különösen Vadnay Károly szerkesztése alatt – évtizedeken át kitünő szolgálatokat tett a magyar közművelődés ügyének; emez első politikai élczlapunk, mely a kiegyezés előtti időszak fonák rendszerét tette nevetségessé ezerféleképen. Tóth Kálmán a vígjátékirás terén is sikerrel működött. Darabjai közül A király házasodik, meg a Nők az alkotmányban számot tevő vigjátékaink közé tartoznak. Mindvégig kedvencze volt a magyar közönségnek, különösen a nőknek, a kik szerették gyengéd érzelmességét, álmodozó kedélyét, -353- szelid melancholiáját s mindig frissen ömlő, szívhez szóló dalait, melyek az immár holt költő síri álmaihoz élő dicsőséget zengenek.

Számos jónevű s szép tehetségű lirikusról kellene még itt bővebben megemlékeznünk, de, fájdalom, terünk szűk volta nem engedi részletes ismertetésüket és méltatásukat. Csak fölemlegetjük őket, mint az ötvenes és hatvanas évek költői gárdájának kiválóbbjait, kik nagyrészt szintén Petőfi és Arany hatásai alatt indulnak meg, de megvannak egyéni érdemeik is a szép szolgálatában. Ezek: Mentovich Ferencz, főkép Száraz lombok czímű kötetével; a mélykedélyű Tóth Endre Zengő bokor, Ujabb költemények és Harangvirágok czimű gyüjteményeivel; Thaly Kálmán lelkes történeti énekeivel s hazafias dalaival; Szász Béla longfellowi motivumaival s meleg családi lirájával; Szász Gerő nemesen szónokias pathosával s eszményekért rajongó lelkesedésével; Tolnay Lajos Arany hatásai alatt írt kitünő szerkezetű balladáival s lírájának erős tartalmával; Dalmady Győző gyengéd szerelmi dalaival s érzelmes hazafiságával; Zalár értékes -354- elbeszélő költeményeivel, szárnyaló ódáival s egy-két szép dalával; a korán elhunyt Tisza Domokos és Bajza Jenő szenvedő fiatalságuk sötét varázsával; Zilahy Imre és Károly a Sturm und Drang korára emlékeztető háborgásaikkal; Szabados János komoly múzsájának hazáról és szerelemről zengő énekeivel; Boruth könnyed és friss népdalaival; Vida József dévaj kedélyével; Kuliffay Ede keresetlen egyszerűségével s végül Komócsy József vidám, borongó és szerelmes lelkének változatos hangjaival.

Működésük méltatása külön fejezetet érdemelne s nem az én lelkesedésemen múlik, hogy rokonszenvem és szeretetem virágaiból nem köthetek koszorút a számukra, de midőn nevöket ide jegyzem, annál több tisztelettel és hálával gondolok mindannyira.

V
JÓKAI
Szül. 1825

Hol volt, hol nem volt, – volt egyszer (s hál’ isten, még most is megvan!) egy szinaranykedélyű, örökifjú, mindig erős és mindig gyöngéd ember, a kit az isten jókedvében teremtett s vigasztalásul küldött az emberek közé. Mielőtt ezt a mennyei követet, akit mi földi nyelven megszoktunk Jókai Mórnak nevezni, az Úr utnak indította volna, bőven ellátta tündéri adományokkal: bűbájos képzelődéssel, ragyogó vidámsággal és hódító beszéddel.

– Eredj, fiam, a szomorú emberek közé, akiket a lét mulandósága bánt és hirdesd nekik a művészet halhatatlanságát. Mesélj nekik a te külön világodról, melyet felhőtlennek alkottam. -356- Aranyozd meg égi fénynyel a földi nyomoruságot, emeld fel a porban vergődő sziveket, dicsőitsd meg a szenvedést. Nézd, ott van Magyarország! Egész föld kerekén: most ott feketéllik a legmélyebb gyász, a legsötétebb valóság. A szabadságért elesett hősök tört kardjai hevernek szerteszét, s a letiport igazság zokogása hangzik mindenfelől. Arra vedd az utadat. Mindig szerettem a magyart, de fájt, hogy az maga magát nem igen szerette. Talán majd megszereti magát – benned. Eredj!

S az égi vándor utra kelt. Nemes küldetésének hitlevele homlokára volt írva. Nyugodtan lépdelt a kék levegő selymes ösvényein s a magasság bucsuzó csillagai közül – sugaraktól csókdosva, sugaraktól ringatva – leszállt a magyar alföld rónáira.

Igen. Ha jól emlékszem, egészen így történt. Leszállt, és a magával hozott égi adományok segítségével azonnal biztosan tájékozódott a földön. Más közönséges halandó talán kétségbeesett volna annak a nagy szomoruságnak a láttára, mely ekkor Magyarországon mindent -357- reménytelenné szinezett, de ez az erős ifjuságtól égő fiatal ember rágondolt nemesebb hivatására s a hit édes szózata rezdült meg ajkain. Ment, mendegélt s álmokat szőve, regéket susogva bolygott föl-alá a borongó tömegben. Amerre járt: fény csillant föl a szemekben, jóleső megnyugvás áradt el a lelkeken. Itt-ott kaczagtak is az emberek s nem keserűségből, de a lassan-lassan visszatérő önbizalom erőérzetében.

Mert hát minden szomoruság daczára nagyon különös és furcsa világ volt az az akkori! Olyan furcsa, hogy – szerencsére – nem lehetett hinni a tartósságában. Az állami bölcseség ad absurdum vitte a dolgokat. Minden erőforrását a hatalmaskodásban, az önkényben kereste. Figyelme kiterjedt mindenre, ami az embereket csak egy hajszállal is a multhoz kötötte s irgalmatlanúl szét akart tépni minden köteléket, be akart temetni minden nyomot, a mi – emlékeztetett. Leigázott, letiport tartománynak nézte Magyarországot és teljes gyönyörrel látta, hogy egynehány millió ember – legalább kedélybelileg -358- – agyon van ütve s éppenséggel nem kiváncsi arra: mi ujság odakinn?

Csakhogy mindig kettőn áll a vásár. A tehetetlenségre kárhoztatott nemzet boszuja egy felséges passzivitásban nyert minden hangos beszédnél érthetőbb és lesujtóbb kifejezést. A lemondásnak sohasem volt hatalmasabb ékesszólása, mint ez a nagy országos némaság, – Magyarország büszke szivének e csöndes, nemes vérzése.

– Hát jól van! Legyen a tetszéstek szerint. Mától fogva semmik vagyunk. Meghaltunk és nem törődünk semmivel. Veletek sem. Arassatok a parlagon, szüreteljetek a kopárban. Legyetek nagyhatalom, az a ti dolgotok, tőlünk nem kaptok hozzá semmi segítséget. Halott embernek halott a világa. Lemondunk az élet minden kényelméről. Nyakunkra hozzátok a dohánymonopóliumot, a trafikot? hát nem pipázunk többet. Accist vettek a borfogyasztásra? Jól van. Nem iszunk bort. Bélyeget kapnak a játékkártyák? -359- Hát ezután egyszerüen nem kártyázunk. Puskát csak a megyefőnök engedelmével lehet tartani? Sebaj, hát nem vadászunk. Egyik községből a másikba csak utlevéllel lehet utazni? Itthon maradunk. Eltiltjátok a széles szalagu kalapok viselését? Hát majd csak a szobánkban teszszük fel. Pörölni sem szabad bélyeges papiros nélkül? No hát akkor nem pörlünk. Vigye az ördög a jussunkat! Csináljatok tabula rását ebből az országból. Árasszátok el idegen beamterek özönvizével: mi nem vállalunk hivatalt. Fizetni is csak úgy fizetünk, ha exekváltok bennünket, és akkor is ti lássátok, mit visztek el, mert hála isten, semmink sincs, se vasutunk, se gyári iparunk, se kereskedelmünk, se hitelünk. Csak az alattunk levő föld, az a mienk. Szegénységünk a büszkeségünk, meztelenségünk a pánczélunk. Keresztül mentünk a Golgothán s most itt lakunk a Dacz-várban: a saját lelkünk mindennél erősebb bástyái közt. Ha tetszik, menjetek neki a – fejetekkel!

Ebben a korban írta legszebb dolgait Jókai Mór. Magát ezt a kort is ő festette meg legszebben, -360- legszivrehatóbban az Uj földesur-ban, mely azóta angol, franczia, svéd, dán, hollandi, finn nyelven is hirdeti az ő csodás elbeszélő képességét. Ha valakinek örök érdeme van egy porig sujtott nemzet vigasztalásában és szenvedéseinek megdicsőitésében: neki bizonynyal örök érdeme van. Bűbájos keleti novellái, a magyar életből vett humoros elbeszélései, a régi s megujuló Magyarország pompás rajzai Erdély aranykorá-ban, a Törökvilág-ban, a Régi jó táblabirák-ban s főkép a Magyar Nábob és Kárpáthy Zoltán czimű regényeiben nemcsak szórakoztató olvasmányok voltak, de egy-egy igazi jótétemény, mely ezrek sebét gyógyította be. Ezt a dicsőséget senkisem vitathatja el tőle, még ellenségei sem, a kik »magasabb szempontok« firmája alatt iparkodnak nagyságát kisebbíteni.

Már első regénye, a Hétköznapok (1846) elárulta rendkivüli képességeit és szeretetreméltó gyöngéit egyaránt. Dúsabb fantaziával kevés író dolgozott valaha s az életet több humorral alig rajzolta nálunk valaki. Elevenségben, -361- termékenységben, kifogyhatatlanságban pedig senkisem versenyezhet vele. Csodálatos erő, melynek minden munka játék s a bonyodalmas élet minden titokzata nem egyéb, mint, – mese. Képzeletének egészen különleges világa van. Akarjátok látni? Olvassátok! Beszéljek róla? Kénytelen vagyok – tovább mesélni.

Gyerünk hát Zupp! Mi a manó? Ez bizony sár a javából. Valóságos, hamisítatlan honi habarék. Kovász az ördögök asztalán. Televényfekete, gyurmás, ragacsos, – maga a legmarasztalóbb vendégszeretet. Alig lehet lépni, továbbmenni miatta. Szerencsére egy vakmerő jármű közeledik, valami gálya vagy hintóféle, talán I. Lajos korából. Há! micsoda pazar látványosság! Tetején a bőr kicsinyt pettyegetett. Régi iparág, mely a baromfi-tenyésztéssel áll összefüggésben. Alakja egy fél görögdinnyéhez hasonlít. Nini! a kocsiajtókat először: nem lehet kinyitni, másodszor: nem lehet becsukni, ennélfogva azok egyszersmindenkorra be vannak jól lajfántolva. Ezt a tisztes ősi emléket két szende paripa huzná, a harmadik csak lógos. Összevetett -362- lapoczkákkal támogatják egymást. A jó szándék nem hiányzik a nemes állatokból, hanem inkább a megfelelő képesség. Fuvarba fogott jobbágy-lovak a szegény párák. Nincsenek hintóhuzáshoz szokva. Minden tizedik lépésnél nyugórát tartanak s egymásra néznek szomorú szemekkel. Ilyenkor aztán a bennülők közül egy asszonyság rákiált a kocsisra:

– Megállj, Marczi, megállj! hadd szólítok meg valakit: hol lakik itt a faluban a tekintetes Kassay Lőrincz úr?

Mikor aztán a ziháló griffek kifujták magukat: ugyanaz az asszonyság elszánt hangon adja ki parancsát:

Marczi ezzel belevág az egyik lóba, mire az nekirugaszkodik. A félrelódult rud pofon üti a másik lovat, erre az is megmozdul. A hátramaradt lógós pedig szépen ráül a kocsis térdére s úgy marad mindaddig, míg az mind a két lábát nekifeszítve, odább nem tolja magától.

Igy utaznak a Kedves atyafiak látogatóba -363- Kassay Lőrincz urambátyámhoz. Hiszen ez pompás mulatság! annak is, a ki átéli, annak is, a ki látja és leírja. Mennyi vidám eredetiség! milyen patriarchalis alakok! Oly egyszerűek, ismertek, igazak s mégis – vagy talán éppen ezért? – oly érdekesek. Akár ne is menjünk tovább, maradjunk az első portánál. Annak nyilt tornáczáról jól szemügyre lehet venni mindent. Előttünk állanak a rétek, a mezők, délibábos rónák, csöndes fehér házak, pusztai karámok. Szorgalmas vizimalmok kelepelnek a holdvilágban rezgő folyam tükrén, a fehérruhás molnár kihajol az ablakon s hallgatja a távozó hajósok tülkölését. Ide árad a frissen kaszált széna s jegenye-ágak illata. Odakünn a szabad pusztán jókedvű pásztornép, gulyások, csikósok szellőparipákon, regényes, magányos csárdákat látogatva. Idebenn a faluban napbarnított földmivesek, izmos suhanczok, kaczkiás menyecskék, – a leveles kapukban vidám, piros arczu lánykák állanak, a fonóházakban kigyullad a mécses, az ablakok alatt legények leskelődnek… -364-

Mi foly odabenn?… Mese, mese. Csodálatos és tüneményes történetek, melyeknek hősei szertelen arányu, hihetetlen erejü, természetfölötti emberek, a kik legalább is »burokban születtek« s képesek minden lehetetlenségre. A nép gazdag és buja képzelődése teremti meg őket s viszi keresztül ezer akadályon, félelmes viszontagságok között, de mindig erős hittel és akarattal a győzelemre. Vakmerő vitézek, bátorító álomlátások. A földiségből jóformán csak a nevök van, minden egyéb tulajdonuk az operenczián túli tartományokból származik, a hol rettentő izmaiknak megfelelő lényekkel és akadályokkal viaskodhatnak. Mit nekik egy-egy hétfejű sárkány! Fölfalatozzák reggelire. Mit valamely bevehetetlennek tetsző vasvár! Ledöntik egy rugással. Mérföldeket lépnek, ha kell, – táltosokon röpködnek, ha megunták a gyalogolást, – kifacsarják a felhőket, ha szomjasak; ha nincs egyéb fegyverük, kitépik a szálfákat, ha ez is hiányzik: öklük buzogányával, vagy szemök villámával ölik meg az ellenséget. De megölik. Utjok diadalmenet az elképzelt élet álomregényében. -365- Mindent legyőznek, de őket nem győzi le semmisem. Még a halál sem, mert halhatatlanok.

Ime, nem is járunk rossz helyen: a népmesék birodalmában. Itt van az a talaj, melyből Jókai mindent tudó és mindenhez értő hősei fölsarjadnak. Képzelődése naiv és pompázó, jóhiszemű és szűzies. Nem csoda, ha a közönséges élet fojtogató szövevényei közül föl-fölmenekül határtalan világa szabad ormaira, a hol a probléma neve: fény s a gondoké: illuzió. A világ összes regényírói közt ő a legnagyobb mesemondó. Arra termett, hogy kápráztató hiperboláival s elbeszélő tehetségének bűbájával megigézze a hétköznapi vesződségek közt imbolygó halandókat, – hogy elterelje figyelmöket a valóság sújtó gondjaitól s fölemelje lelköket a gondatlanság elyziumába.

Sohasem feledem el s mindig hálás maradok azokért a fölemelő, nagy hatásokért, melyeket művei mellett éreztem valamikor régen, kora tavaszom első napjaiban. Az az ötvenes években írt szép keleti rege, Shirin, most, késő emlékezésemben -366- is, úgy látogat el hozzám, mint valamely tündéri álom, lengén és bájosan, a költészet minden varázsával és szomorúságával. Mily mélyen, igazán, babonásan hatott rám! hogy csodáltam, hogy szerettem! Mint irigyeltem azt a boldog művészt, Ferhádot, aki egy pillanatra szinről-szinre láthatta s azután nagy szive minden szerelmét, lángesze minden hódító hatalmát akaratába vetve, emberi erőt meghaladó lehetetlenségekkel birkózik e lányért, hogy megérdemelje s az utolsó akadálynál, mikor már félig azt is legyőzte, összeomlik őrülten és üdvözülten. Hogy megsirattam, – milyen igaz könyekkel sirattam őket! Ezektől a könyektől nem foszhat meg többé senki s bizonynyal nem én voltam sem az első, sem az utolsó, aki lohogtam e művek mellett. Nekem csak megadatott, hogy én is érezzem, mit ezrek éreztek akkor, – Ferhádként maguk előtt látva a lehetetlenségeket, de nem riadva vissza tőlük s bizva szenvedésök megváltó erejében, hitök eljövendő diadalában.

Igen. Ez a Ferhád is egyik ősapja azoknak a későbbi hősöknek, – a hősök egész sorozatának, -367- kik a csüggetegség eme napjaiban hallani sem akarnak semmiféle kislelkűségről, de – ha mindjárt a költői hiperbola segitségével is – mindenre képesek, mindent mernek. Ég bennök az akarat, látszólagos nyugalmukban roppant erők rejlenek, izmaik rugalmasabbakká válnak a nyomás alatt. Symbolumoknak tartom s megértem őket. Azzal aztán nem törődöm, hogyan érti más s micsoda kaján örömmel szabdalja szét ezeket a pompás legényeket a honi kritika, mialatt odakünn – idegen nyelveken – gyönyört, elragadtatást keltenek mindenfelé s hódítón járják be a világot. Kétségkivűl állandó typusok ezek s baj, hogy annyira ismétlődnek. Kadarkuthy Viktortól (Elátkozott család) a Czigánybáróig mindent tudó, mindent merő hősök ezek. Fölszerelésök alig különbözik egymástól valamiben. Amaz kitünően játszik orgonán, remekűl énekel, elbűvölő modora van, tíz palaczk bor meg se kottyan neki, délczeg tánczos, szemfényvesztésével bűvészeket szégyenít meg, könnyű szerrel porba teper vad erejű athlétákat, egyszeri hallásra megtanul egy alexandrinokban -368- írt eposzt stb. – a Czigánybáró pedig egyéb jeles viselkedéseit nem említve, cserebogarakat reggelizik a menyasszonyával. Mindezek igen különös és furcsa dolgok.

De hát pusztán ezekből állanak Jókai regényei? Semmi egyéb nincs bennök, csak egy-egy hős, a ki lélektani salto mortalékat csinál s játszva old meg egészen szövevényes problémákat? Talán ez a Jókai nem is tudja, hogy a nagy orosz regényírók, vagy a francziák, az angolok hogyan dolgoznak? Hogy náluk a regény mindig egy-egy darab történelem, egy-egy igaz adalék az emberi lélek titokzataihoz, egy-egy megoldási kisérlet, a szenvedélyek élet- vagy az idegek szövettanának komoly studiuma stb.? Dehogy nem tudja! Tudja, látja nagyon jól, – csakhogy nem akar senkit sem utánozni, egyszerűen Jókai akar maradni. Ezt pedig csakugyan nem lehet tőle rossz néven venni. Ezzel a világos törekvéssel szemben nem használ semmiféle gáncs, semmiféle kritika. Végre is, az eredetiség mindig megkövetelhet annyi tiszteletet, hogy munkáját többre becsüljék a regényfordítók -369- működésénél. Vagy tán a másolók, az utánzók viszik előbbre valamely nemzet irodalmát? Nem értékesebb egy szemernyi eredetiség, mint egy halom majmolás? És boldog isten! ki van hibák, gyengék és tévedések nélkül? Azt hiszem, alapos ostobaság kell hozzá, hogy valaki magát tökéletes embernek tartsa.

Nos, Jókai épp oly kevéssé áll merő hibából, könnyelműségből és tévedésekből. A gonoszságot pedig éppen nem ismeri. Csupa szeretet, csupa jóság. Ezért nem félünk még démoni alakjaitól, ördögeitől sem. Nincs bennök semmi diabolikus. Olyan mumus-félék, akik mögött ott ragyog a nagy mesemondó nagy szive s mosolyogva mondogatja:

– No, ne féljetek, ti nagy gyerekek, akiknek én most mesélek. Minden jól fog végződni. Czudarságok nem ülhetnek diadalt az erényen.

S nemzeti életünket, országunk szépségeit, rokonszenves tipusainkat, egyéniségünk eredetiségeit, szeretetreméltó gyengéinket nem a Jókai regényei ismertették meg a világgal? Kit olvasnak odakünn iróink közül legszivesebben? -370- Petőfit és őt. És hallani kell, ahogy magam is több ízben hallottam, mint szeretik, mint magasztalják! Hát szégyen ez nekünk, nem dicsőség? Regényeinek lehetnek bőséges hibáik – hiszen oly tüneményes termékenység mellett, mint az övé, ez szinte kikerülhetetlen – de mindig van bennök egy-egy rész, egy-egy kötetnyi, mely rávall a lángelmére s melyet a világ egyetlen regényirója sem tudna különben – jobban és fényesebben – megírni.

És ezt nem egészen én mondom, hanem mondta egy jeles aesthetikusunk alkalomszerűen egy nagy és különböző elemekből álló társaságban. Persze, rögtön heves disputa támadt s a vádak csak úgy czikáztak a vita levegőjében, mint a villámlás.

Egy gömbölyű úr azonnal és erősen kifogásolta Tatrangi Dávid képtelen viselkedéseit a Jövő század regényében.

Az akadémia természetrajzi osztályának egy tudós tagja a legapróbb részletekig kimutatta: -371- hogy a Csigák regénye tele van képzelgéssel és ráfogással.

– Meghamisítja a történelmet! dörögte egy dühös historikus, aki naponkint inkunabulákat reggelizik, okmányokat ebédel s bullákat vacsorál, de még eddig önálló munkával nem állt elő.

Egy kis köpczös, fekete szemű emberke székre ugrott s mérgesen kiáltotta oda a Jókait védelmező aesthetikusnak:

– Maga nem ért ahhoz! maga csak bankettozni tud. Jókai nem egyéb, mint szemfényvesztő. A magyar élet tipikus vonásainak igazságával álczázza lélektani tehetetlenségeit.

– Ez az igazi szó! kiáltott teljes örömmel a köpczös emberke s boldog volt, hogy a gondolatát kitalálták, ami különben nem is volt valami nehéz dolog.

Az érdekes és minden tekintetben magyaros összhangra való eszmecseréből csak egy hang hiányzott és annak körülbelül a következőket kellett volna elmondania:

– Én igazán meddőnek tartom ezt az egész vitatkozást. Végre is, örüljünk, hogy van egy irónk, akit a világ észrevesz. S nagy teremtő erejével, tékozló fantáziájával szemben ugyan mi haszna lehet a kritikának? Mássá ugyan nem csinálhatja, mint amire született. Minden költőnek az a czélja, hogy meghasson, elragadjon s átálmodott vagy átérzett költészetével megindítsa a sziveket, s ime, ezt megteszi Jókai is. A kritikusokból pedig első sorban az a képesség hiányzik, hogy a művészet meghassa őket. Különös! csak a hidegvérrel alkotott művek mellett tudnak kissé fölmelegedni, mintha valamely politikai definiczióról volna szó. Mindenkit a saját chablonjaik után mérnek, a saját -373- megkövesedett véleményeik mintájára szeretnének kiformálni. Egy formulájuk van s ez rendesen – ők maguk. De képzeljetek csak egy nagy rétet csupa pipacscsal, vagy akár egy kertet merő kaméliákkal. Milyen egyhangú, dísztelen látvány volna! Hát nem az emberi szellemnek ezerféle megnyilvánulása adja meg azt a változatosságot, mely a törekvéseknek, az eszmék fejlődésének s minden haladásnak állandó föltétele?

Ugyan, kérlek, jó urak, menjetek azzal a kritikával! Mert hisz tulajdonképen mi is az a kritika? A költészet inasa, aki annak köpönyegéből kitisztogatja a pecséteket; a múzsák szobalánya, aki szennyes ruháikat kimossa, lyukas harisnyáikat kitatarozza s a mellett a kisasszonyait hátok mögött mindig rágalmazza. Okvetetlenkedő pinczér, aki egy és más sültet feltranchéroz, porkoláb Apolló armadiájában, fináncz, aki minden átmenőt megvizitál, – kéményseprője a Helikonnak, ki az istenek oltárának csak a füstjével foglalkozik.

Szemére hányjátok ennek a nagy poétának, -374- hogy Boskó-játékot űz a lélektani igazságokkal, hogy jellemei csak csillogó helyzetek mozgó bábjai, akik elhumorizálják a fejlődés vagy átalakulás törvényeit s fogásaik, furfangjuk a magyar geniusznak megannyi »huszártréfája«? Ah, csak éppen egyről feledkeztek meg, jó urak. Nem gondoltok arra, hogy az ő felséges bohóságainak egy forgácsa többet ér, mint a ti bölcseségeteknek egész kazalja. Mert minden bohóságában ott ragyog a kivételes ész, a lángelme nagy fénye, mig a ti bölcseségetekhez hasonló bölcseség annyi van, hogy szinte közönséges. Ti gyalog jártok s boszankodtok, mikor ő fölöttetek elröpül. Pedig arról igazán nem tehet, hogy szárnya van. Haragusztok rája s ahol csak szerét ejthetitek: támadjátok. Ő rendesen azzal felel ezekre a támadásokra, hogy tovább dolgozik. S igaza van. Nincs miért aggódnia. Koszorúját nem kell féltenie. Genialitása éppen ott kezdődik, ahol a ti itélőképességtek – végződik.

VI
MÁS ELBESZÉLŐK

Úgy volt az mindig, és úgy lesz, hogy az északi fény pompája mellett elhalaványodnak a csillagok, – a lángelme diadalai mellett kevésbbé méltányoljuk a kisebb tehetséget. Pedig irodalomtörténeti szempontból minden erőnek megvan a maga komoly jelentősége, értéke és érdeme s csakúgy mint a természetben, a szellem birodalmában sem él és működik egyetlen talentum sem haszontalanul. Jókai neve magában véve is külön fejezete elbeszélő irodalmunknak s műveinek összesége, hatásaiban, egy nagy korszakot ölel át. Úgy elbeszélni, mint ő, senki sem tudott. Az a könnyedség, báj, az a jóizű, természetesen ömlő humor, tiszta, gazdag magyarság, -376- az a szinező képesség s melegség az előadásban: kiváltságos adományok, – egészen az övéi. Magával ragadta, megigézte velök nemzetét s a körülötte működő elbeszélő írók szerepét derekasan megnehezítette. Annál nagyobb érdem az ő részükről, ha mégis számot tevő munkákat írtak, sőt meg is tudták magukat szerettetni.

Ezek közül termékenység dolgában Vas Gereben, családi nevén Radákovics József, (1823–1867.) jár elől. A régi patriarkhalis Magyarország s táblabiró-világ alapos ismerője és krónikása. Kifogyhatatlan kedvvel rajzolja a magyar életet s szeretettel és gonddal szedeget össze minden jellemző vonást érdekes korképeihez. Regényei főkép a Nagy idők, nagy emberek, Nemzet napszámosai, Egy alispán, Jurátus-élet stb. ma már szinte forrásmunkák számába mennek. A forradalom előtti évtizedek társadalmának hű tükrei, vonzók és tanulságosak, csak fájdalom, a formájuk nehézkes. Nem mintha Vas Gereben ügyetlen volna a meseszövésben, vagy nem ismerné a természetes beszédet, de stiljét -377- agyonczifrázza s még népies előadásában is (Parlagi képek, Pörös atyafiak) van valami fárasztóan túlhajtott, a mi éppen ezért a mesterkéltség hatását teszi a mai olvasóra. Az ötlet, az adoma, a kifogyhatatlan tréfa nem menti meg e sajátságos stilt, mely mint a folyton szirtekbe ütköző patak, csak szaggatottan halad előre. Anyaga azonban annyira becses, hogy ujabban egy jónevű könyvkiadó czég illusztrált kiadásban adta ki összes műveit s az uj Magyarország közönsége teljes rokonszenvvel fordult a régi Magyarország érdemes krónikásához, a kinek korrajzait már-már bevonta az idők patinája.

Mélyebben szántó, tartalmasabb iró Pálffy Albert, (1820–1897.) a jeles publicista, ki gazdag fiatalságának egész lelkesedésével hirdette a forradalom igazát s később, a forradalom befejezéseként, a kiegyezés szükségét. Hirlapi czikkeivel, melyek szellemesek, élesek, merészek és meggyőzők voltak, nagy népszerüségre tett szert. Stilje kecsességét és könnyedségét főkép szépirodalmi műveltségének köszönhette. Sokat tanult a francziáktól, kiket nemcsak elegans öltözék s -378- választékos mozgás dolgában utánzott, de nyomukon járt a csipős beszéd s kellemes előadás formáiban is. Regényeinek és elbeszéléseinek nem annyira a szenvedélyek kimerítő rajza adja meg a kellő tartalmat, mint inkább az érdekfeszítő mese, melyet biztos kézzel megrajzolt alakok játszanak le előttünk, szinte drámai gyorsasággal. Jól ismeri az élet szövevényeit, az emberi lélek titokzatait s ment minden érzelgősségtől. Első regényével, a Magyar millionaire-rel abban az évben lépett fel, melyben Jókai a Hétköznapokkal (1846.), de könyve nem részesült semmi tetszésben. Csak lassan, fokozatosan hódította meg a közönséget s szépirodalmi működésének igazi sulya a forradalom utáni időszakra esik, midőn a lapok gyors egymásutánban, sűrűn közölték ujabb novelláit. Ezek közül jelesebbek az Egy kastély az erdőben és A báróné levelei Regényei közül a legkiválóbb és legtartalmasabb a Régi Magyarország utolsó éveiben czímű korrajza, mely a negyvenes évek társadalmi viszonyait festi érdekesen, híven és élénken a szolnoki csatáig. Ez -379- a regénye egyuttal a legsubjektivebb is: a saját ifjukori éleményeinek, benyomásainak szines tárháza. Szeretettel és kedvvel van írva, holott Pálffy elbeszéléseit általában bizonyos előkelő ridegség jellemzi. Szellemes, anélkül, hogy humora volna s leleménynyel szőtt meséi csak részben kárpótolnak kedélytelenségeért. Okos és elmés író, a ki elfoglal és szórakoztat, gondolatokat is bőven ébreszt, de nem tud meghatni.

Francziás mozgékonyság és könnyedség dolgában jóval túltett Pálffy Alberten egy másik írónk, az örökifju Degré Alajos (1820–1898.). Atyja franczia emigráns volt, a ki nálunk megtelepedett, magyar leányt vett feleségül s a fiát is magyarnak nevelte. A franczia-magyar vér nem tagadta meg magát a gyermekben sem. Iskoláit végezve, mint jurátus már 1842-ben Pesten az ifjuság nevében Kossuth előtt tartott ünneplő szónoklatot s ettől kezdve vezérszerepet játszott minden politikai tüntetésben, melyet a fiatalság rendezett. Eleven kedélyű, jószívű és bátor jellemű ifju volt, kedvencze az előkelő köröknek, öreg uraknak, nőknek egyaránt. Csakhamar letette -380- az ügyvédi vizsgát, de a szépirodalomnak szivesebben dolgozgatott, mint az irodának. Néhány pajkos vigjáték és több vidám hangú novella jó nevet szerzett neki, – de nemsokára jöttek a forradalom viharos napjai s a kötelesség a fiatal Degrét is, a Petőfi által alapított »tizek« társaságának egyikét, szintén a csatatérre szólította. Hősiesen küzdötte végig a szabadságharczot, több izben kitüntette magát, s a világosi fegyverletétel után, huzamosabb ideig rejtőzködve a pusztákon, a végvidékre menekült, honnan csak az amnesztia hirére tért vissza Pestre. Ügyeit rendbehozva, megnősült s a pajkosan-vidor, könnyelműen-kedélyes ifjuból gondokkal birkózó, gyöngéden jó családapa lett. A párbajozó kardot a dolgozó toll váltotta fel, az elegáns toiletteket és finom nyakkendő-csokrokat a munkás-zubbony. Kettőzött szorgalommal látott a dologhoz s az elnyomatás korában Jókain kivűl talán senkit sem olvastak szivesebben mint őt, mert eleven tolla, vidám és szellemes termékei vigasztalást, önbizalmat, bátorítást hirdettek. Szeretetreméltó egyéniségében -381- volt sikereinek titka. Azok közé a kivételes íróink közé tartozik, a kik úgy írnak mint beszélnek. Lehet akárhány jobb elbeszélőnk, de elevenség dolgában alig mérkőzhetik vele valaki. Róla csakugyan el lehetne mondani: franczia regényeket írt magyarul. (Két év egy ügyvéd életéből, Ördög emlékiratai, Kék vér, Nap hőse, Elzárt gyámleány stb.) A könnyed és ötletes társalgás hangján, a csevegés szökellő hullámai közt délczegen és vidoran uszik tova elbeszélése fellobogózott gályája s a kaczér jármű födélzetéről folyton hangzik a fesztelen jókedv kaczaja, a természetes beszéd kellemes ritmusa, mindaz, a mi a vidámság és semmi olyas, a mi unalom. Csak a Visszaemlékezéseim czímű érdekes két kötetét kell elolvasnunk, hogy a mondottakról meggyőződjünk. Apró, szinte egymásra torlódó jelenetekben és képekben ott van az átalakulás korának egész nagy rajza s ízről-ízre megismerkedhetünk benne Degré szeretetreméltó egyéniségének minden jellemző vonásával is.

Teljes elismeréssel kell itt megemlékeznünk ez időszak egyik legmíveltebb írójáról, Bérczy -382- Károlyról (1823–1867.), a magyar sportirodalom megalapítójáról. Komoly, mély elme, sokoldalú talentum. Dolgozatai kiváló műgond és nemes izlés termékei. Széchenyi mellett nyerve alkalmazást, az angol szellem felé hajlik, nemcsak a sportirodalom művelésében, de a szépirodalom terén is. Regényt nem írt, de számos novellája van, melyek közül különösen kettőt kell felemlítenünk, mint rendkívűl becses alkotásokat, tehetségének teljesen érett gyümölcseit. Az egyik az Életutak czímű tragikus erővel írt novella, a másik a Gyógyult seb czímű remek elbeszélés, melyben nagy szívének egész érzelemvilága s gazdag költészetének minden megható bája föltárul. Eredeti dolgozatainál azonban nem kisebb jelentőségű Puskin Anyéginjának remekszámba menő műfordítása. Bérczy Károly Bodenstedt német fordításából ismerkedett meg a nagy orosz költő verses regényével s a költemény szépségei annyira megragadták, hogy vasszorgalommal félév alatt megtanult oroszul s lefordította a rimes regényt. Ez a munka valóban nem kerülhetett volna jobb kezekbe. Mintha -383- csak az eredetit olvasnók. Sehol semmi erőszakoltság, oly természetes és nyugodt előadás, oly tiszta technika s a nehéz strófák daczára oly kitünő és könnyed verselés, hogy részemről, én nem győzöm eléggé bámulni fordítója mestermunkáját. Minden során megérezni azt a nagy szeretetet, melylyel e mű szépségeibe mélyedt s nem hiszem, hogy bármely európai nemzet tökéletesebb fordítását birná Anyéginnak, mint a magyar. A maga nemében mintaszerű munka s egyik elévülhetetlen emléke marad mindenkorra e sokerejű és komoly irányú költő szépirodalmi működésének.

Sokoldaluság, lázas tevékenység jellemzi e csoportnak egy másik tagját: Szathmáry Károlyt is (1830–1891.), a ki mint tanár, hirlapíró, képviselő, történet-, szinmű- s regényíró évtizedeken keresztűl rendkívüli munkásságot fejtett ki. Minket főkép mint regényíró érdekel. E tekintetben talán ő az egyedűli, a ki hű maradt Jósika irányához s mesterét minden jellemzőbb felfogásában követte. Ő is szivesen építi fel regényeit egy-egy erkölcsi vagy hazafias czélzatra -384- (Sirály, Samyl); szivesen fordul a történelemhez s helyezi az eseményeket Erdély romantikus szinterére (Erdély vészcsillaga, Bethlen Gábor ifjusága). Bár elég históriai ismerete van, rajzaiban és leirásaiban megmarad a dolgok felszinén s inkább csak a zománcz, a szin, a külsőségek válnak nála történetiekké, nem a kor a maga egészében, sem az alakok, kik korukat mozgatják. Ért a meseszövéshez s az érdekfeszítő helyzetek megteremtéséhez, de hiányzik belőle a lélektani mélység, a költői kedély magával ragadó heve s a stil hódító bája. Harmincz kötetnyi regénye közül legismertebb a Magyarhon fénykora. Művei abból a szempontból mérlegelve, hogy az olvasó közönségben oly időszakban támasztottak érdeklődést a mult iránt, midőn abból kellett erőt merítenünk: megtették a maguk hazafias kötelességét s nem csekély érdemük, hogy ma is nyugodt lélekkel adhatjuk őket az ifjuság kezébe.

Ennek a csoportnak egyik érdemes tagja Vadnay Károly is (szül. 1832.). A forradalomban honvéd-tüzér, majd besorozott közvitéz az -385- osztrák hadseregben. A katonaságtól megszabadulván, Pestre jött s a Nagy Ignácz által szerkesztett Hölgyfutár munkatársa lett. Eleinte verseket irogatott, de csakhamar átpártolt végleg a prózához s a hirlapirás vesződségei mellett nagy kedvvel és rátermettséggel forgatta az elbeszélői tollat. Novellái és regényei (Téli estékre, Kis tündér, Eszter a szép kardalnoknő, Eladó leányok, Rossz szomszéd, Éva leányai, Hymen, A besorozott, Immaculata grófné) gondos alkotásai egy erősen megfigyelő s nemesen érző léleknek, a ki izlés és stil dolgában is előkelőbb íróink közé tartozik. A változatos élet hű, poétikus és szabatos rajzolója ő. Távol áll minden hazugságtól és cziczomától, természetes és egyszerű, kellemes és igaz. Erős erkölcsi érzék vezeti. Írói erényeiért nevezték el a »tizenhatéves lányok írójának«. Ízről-ízre magyar, abból a régi, nemes ágból, melyet meggyőződésszerűleg hat át a fajszeretet melege. Élete java részét a magyarság fölemelésének önzetlen munkájában töltötte el. Egy népszerű organum állt rendelkezésére, a Fővárosi Lapok, melyet évtizedeken -386- át lelkiismeretes gonddal és eléggé nem dicsérhető tapintattal szerkesztett. Szépirodalmi napilap volt, mely azonban az ő kezében valóságos kultur-missziót végzett. Csoportosította a legjobb írókat s meghódította a legintelligensebb közönséget. Szinte nélkülözhetetlen lappá lett, mert figyelmét kiterjesztette mindenre, a mi a magyar társadalmat érdekelte. Érdeklődést keltett olyan dolgok iránt, a mi iránt más lapok nem tudtak érdeklődést kelteni. Nem a nagyképűség, tudákosság és unalom volt zászlajára írva, hanem a kellemes formák kultusza, az ismeretterjesztés szüksége, a szórakoztatva oktatás paedagógiája. Hozzászólt az irodalom, művészet, társadalom és közélet minden időszerű kérdéséhez s mindig talpraesetten, eredményesen. Generácziókat nevelt az irodalomnak, s jól megválogatott közleményeinek gyors váltógazdaságával nagy közönség érdeklődését és pártfogását biztosította magának mindvégig. Vadnay 1892-ben visszalépvén e lap szerkesztésétől, korántsem fejezte be irodalmi pályafutását. Hajlott kora daczára teljes erejében van kiváló -387- szellemi képességeinek s jelenleg emlékiratainak összeállításával foglalkozik. Az emlékiratokból egy kötetnyi Elmult idők czimmel már megjelent s a honvéd-világ és az ötvenes évek társadalmi viszonyaira nézve megbecsülhetetlen adatokat tartalmaz, olvasmánynak pedig fölér bármely jó regénynyel. Nemcsak a kort, melyről ir s a jelentősebb szereplők egyéniségét ismerjük meg belőle alaposan, de magát az írót is, minden szeretetreméltó tulajdonságával. Ha valakinek, neki elég tapasztalata, műveltsége, emberismerete, kedélye és izlése van ahhoz, hogy gazdag és tartalmas multjából elmondja mindazt, amit tanulságosnak, hasznosnak és becsesnek itél a jelen meg a jövő számára.

Ez időszak jelesebb elbeszélő-írói közül idesorozzuk Abonyi Lajost (1833–1898.) is, családi nevén Márton Ferenczet, a ki egész életét az alföldi magyar nép körében töltve, annak gondolat- és kedélyvilágát poétikus melegséggel tükrözte vissza regényeiben (A mi nótáink, Magduska öröksége), novelláiban (A fonó krónikája) s népszinműveiben (Betyár kendője, Panna -388- asszony leánya, Siroki románcz) egyaránt. Tősgyökeres magyar író, – kerül minden czikornyát, egyszerű, mint maga a nép s szívhez szóló, mint egy jó lirikus. Műveiből szinte kiárad a puszták illata, a romlatlan magyar népélet üde levegője.

A magyar népélet köréből veszi tárgyait egy másik jónevű elbeszélőnk is, Baksay Sándor, (szül. 1832.) a kinek Gyalogösvény és Szederindák czímű novellás kötetei az ujabb elbeszélő irodalom java termékei közé tartoznak. Erős megfigyelésű, vastag nyaku kalvinista író, akinek magyarosságában is van valami rendkivüli izmosság és makacsság, humora pedig mélyebben szánt, mint sok neves humoristánké. Kissé vaskos, kissé hosszadalmas s talán kissé modoros is, de mindig érdekes, s a ki belemélyed az olvasásába, meg fogja szeretni, mert nagy szíve van az emberi nyomoruságok iránt s thémáin keresztültöri magát egyéniségének őszintesége s igazságainak ereje.

Csupa kedély és játsziság jellemzi Balázs Sándor (1830–1887.) elbeszélő múzsáját. Angol -389- minták után indul, főkép Thackeray-t kedveli, kitől a Kisfaludy-Társaság megbizásából két kötetnyi novellát le is fordított magyarra. Eredeti dolgozataiban azonban sokkal szelidebb és gyöngédebb, mint az angol humorista. Nem az élet nagy problémái, hanem apróbb mizériái érdeklik, kis emberek mulatságos helyzetei, furcsaságai, melyeket Tükördarabok, Tarka képek és Vig elbeszélések czímű köteteiben jóizű humorral és sok szeretettel rajzolgat. Előadása rendkívül vonzó, természetesen ömlő, vidám. Égben czimmel írt egy jó vigjátékot is, mely egy költői hajlamú nő háztartását figurázza ki s műsoron van napjainkban is.

Par excellence novella-író s termékenység dolgában az előzőket jóval túlszárnyalja Vértessy Arnold (szül. 1836.), a ki már évekkel ezelőtt megjubilálta az ezredik novelláját s azóta néhány száz ujabbal bizonyította be, hogy még mindig van mondani valója. Fáradhatatlan elbeszélő. Rendszeres, mindennapi szellemi torna ez nála, – könnyen és kedvvel dolgozik, a meseszövésben leleményes, előadásában mindig czélratörő -390- s talán éppen ezért sohasem unalmas. Nagy olvasó közönsége van, s akit olvasnak, az nem dolgozott hiába.

Tolnay Lajos (szül. 1837.) mint elbeszélő az angol pesszimisták tanítványa. Szinte kedvtelve keresi az emberi gazságok, a lelki romlottság s nyomoruságok sötét birodalmát. Regényeiben és novelláiban a modern társadalom bűnei játszszák a főszerepet s a magyar közélet számos ismert fajképe s hivatalos tekintélye van bennök pelengérre állítva. A kegyetlen túlzás epés művészetével, haragos realizmusával rajzolja elénk szánalmas alakjaikat s kíméletlenül suhogtatja fölöttük a szatira goromba korbácsát. Helyes. Swift is kegyetlen s borzong az ember, ha olvassa. De rettenetes gúnyjából kiérezzük vérző szive dobogását, azt a mélységes, nagy, igaz részvétet, melylyel az emberi nyomoruságok iránt viseltetik. Tolnayból hiányzik ez a nagy szív. Kedélye fanyar, hideg esze szinte kéjeleg a gyűlöletben s oly gyönyörűséggel hóhérolja le az embereket, mintha az erkölcsi kivégzést tartaná a leghumánusabb igazságszolgáltatásnak. -391- Lehet tartalmas, jelentékeny, sőt bátor író, de semmi esetre sem szimpatikus.

Tisztább, üdébb légkörben mozog s a nemesebb realizmus híve Győry Vilmos. (1838–1885.) Mint lirikus is rokonszenves költő, mert csak azt dalolja, amit érez. Szelidség, jóság, szeretet az egész lénye. Egyike legkitünőbb műfordítóinknak (Frithjofmonda, Don Quijote, Svéd költőkből stb.) s az elbeszélés terén is derekasan megállja a maga helyét. Ebbeli műveit erős erkölcsi czélzat hatja át, de azért sohasem válik száraz moralistává. A szépet a szépért szereti s törekvéseinek végczélja mindig a harmónia. Iró és ember teljesen összeforrnak benne s munkássága a maga egészében hű tükre marad tiszta életének.

Volt a forradalom utáni korszaknak egy más elbeszélői köre is, az ugynevezett humoristák, kik a tréfa, adoma, dévajság tarka lobogóját lengetve, megelégedtek azzal, ha olvasóikat néha megkaczagtathaták. Az irodalmi apjuk Frankenburg Adolf (1811–1884.) volt, bár ez az érdemes és józan író a humornak csak igen szerény -392- fegyvertárával rendelkezett. De tudott agitálni, hatni és irányítani. A fiatal írók, köztük Jókai, Petőfi, Tompa, szivesen csoportosultak köréje, különösen mikor népszerű hetilapját, az Életképeket kezdte szerkeszteni. Művei közül legmaradandóbb becsüek Emlékiratai, az Őszinte vallomásokkal és Bécsi éleményeimmel kerekedve teljes egészszé s bőséges adalékokat szolgáltatva a kor történetéhez.

Minden tekintetben magasabb szinvonalon áll, sőt e kor egyik legkitünőbb humoristája Pákh Albert (1823–1867). Mindjárt kezdetben, első műveivel kedvenczévé lett a magyar olvasó közönségnek. Volt benne valami uj, friss és eredeti. Jóizű életképeinek pompás alakjai, vidám hangja, intensiv humora nevettetett és hódított. Ez az író tisztában volt magával és a világgal. Nem szerette a haszontalan beszédet. Ha irt, mindig volt mondani valója. Gyűlölte a szenvelgést, a dagályt, a szónokiasságot s alaposan kigúnyolt egy csomó olyan irodalmi erényt, a mit gyarlóságnak vagy veszedelemnek tartott. A képmutatókat és czifrálkodókat saját fegyvereikkel -393- verte meg, a hogy Molière tette ezt a Precieusesökkel. Nemes ambiczióval lépett az irodalmi pályára, nagy czélok lebegtek előtte és komoly feladatokat akart a tréfa és szatira örve alatt megoldani. Gyógyíthatatlan betegsége idejekorán kizökkentette a felvett irányból s tevékenységét (ezt a szót ő humorosan s a magyar viszonyokra alkalmazva a tevé-ből származtatta) más irányba terelte. Élete megoszlott a kórágy, az orvosságos üvegek meg a szerkesztői munka közt. Alapítója lett a Vasárnapi Ujság-nak, ennek a kitünő, családias és izről-izre magyar képes heti lapnak, melyet haláláig nagy szeretettel s lelkiismeretes gonddal szerkesztett. Sok szenvedésen ment keresztűl, de lelke nem vesztette el derültségét és munkakedvét. Ismeretterjesztő vállalataival rendkivüli szolgálatokat tett a nemzeti művelődés ügyének. Humoros életképeit, melyek egy nagy tehetség sokatigérő kisérletei, halála után a Kisfaludy-Társaság adta ki két kötetben. Ezek közül a Fiatal óriás, Egy nap egy instruktor életéből, a honszerelmesek stb. maig sem veszítették el humoruk sokszinű zománczát. -394-

A magyar mulattató irodalomnak igen eleven tollu munkása volt Nagy Ignácz (1810–1854.), ki regényeivel, novelláival, adomagyüjteményeivel és vigjátékaival (Magyar titkok, Menny és pokol, Torzképek, Hajdan és most, Bors és paprika, Tisztujítás stb.) a negyvenes és ötvenes években nagy népszerűségnek örvendett. Humora nem mély, de annál termékenyebb s külső eszközökben és hatásokban szinte kifogyhatatlan. Ennek a sirva-vigadó korszaknak s egyuttal a forradalom utáni szépirodalmi fellendülésnek egyik folytonos tevékenységben álló rugója ő, a ki az ötletesség és vidámság örve alatt sok komoly és hasznos munkát is végzett a magyar kultura érdekében.

Nem annyira könyveivel, mint inkább egyéniségének különczvoltával s beszéde furcsaságaival hatott Bernát Gáspár, (1810–1873.) az ugynevezett Freskóképek és Gazsiádák országszerte ismert bohém-írója. A túlzás, torzítás, fintor és képtelenségek közt rakonczátlankodó elme, a hihetetlen ötletek és adomák nagymestere, a ki különben maga sohasem nevetett s -395- előadásának komolysága csak emelte a nevetséges hatását. Egy-két kedves népdalával (Az alföldön halászlegény vagyok én) sokáig fog élni a nép ajkán is.

Ide sorozzuk a korán elhunyt s szép tehetségű Beőthy Lászlót is (1825–1857.), a ki zabolátlan jókedvében és fiatalságában úgy sziporkázta szét az életét, mint a rakéta. A vidám és szabad szegénység bohém-kenyere mellett a humor bőséges fűszerével látta el a sirva-vigadó nemzet asztalát s a társas-életben csakúgy mint könyveiben egyaránt szeretetreméltó pajtásúl fogadta mindenki. Puncs, Laczikonyha, Cholera cseppek czímű munkái nagyon kapósak voltak a maguk idejében. Legharmonikusabb alkotása a Comédia és tragédia, de a Puszták fia és Goldbach et Comp. czímű regényei is rávallanak sokfényű talentumára.

Végül Lauka Gusztávot (szül. 1818.) említjük itt fel, ezt a manap már veterán írónkat, ki hatvan éve áll a vidám muzsák szolgálatában és epochákat humorizált keresztűl. Kezdte bolondos, mókás spanyol románczokon s Don Gunárosz -396- ebbeli dévajságai nagy közönséget kaczagtattak. Folytatta ötletes humoreszkekkel, pajkos és pikáns novellákkal, melyeket rendkívüli bőségben írt. Tárgyait főkép a vidéki élet különlegességeiből és furcsaságaiból merítette, – a gyámoltalan, félszeg, esetlen és komikus jellemek egész rajával találkozunk háromszáznál jóval több novellájában, mely egytől-egyig derült vilagnézlete hirdetője. Egészséges kedély, játszi elmésség, emberszerető szív mindenütt, – sértő hang sehol. Előadása mindig élénk, szines és fordulatos, mindig jókedvű, mulattató. A multban nyert rokonszenvet megtartotta a jelenben is, azzal a különbséggel, hogy ma már más nemzedék nyujtja neki az elismerés és szeretet koszorúját.

Ime, ily gazdag termést mutathat fel az elbeszélő irodalom a kiegyezés előtti időszakban. Sokféle tehetség, sokféle irány, sokféle forma, de egy törekvés tisztán látható: a már kimívelt költői nyelv mellett meghódítani a széppróza számára mindazt, mit íróink a multban elmulasztottak, főkép a jellemzetest és a művészit.

VII
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Rekkenő augusztusi estén zsandárok érkeztek a csesztvei udvarházba s a kis kastély urát, Madách Imrét (1829–1864.) fiatal felesége karjaiból s alvó gyermekei köréből a börtönbe hurczolták. Az volt minden vétke, hogy az absolutizmus kegyetlen napjaiban menedéket adott egy politikai üldözöttnek, a ki különben meglehetősen visszaélt az iránta tanusított vendégszeretettel, éppenséggel nem rejtegette magát, a számára berendezett vadászlakból szertekalandozott a vidéken, mindenütt feltünően viselkedve s csehvadászi minőségét erősen kompromittálva. Mikor aztán neszét vette, hogy a hatóság nyomára jött kilétének: egyszerűen odább állt. Azt -398- se mondta, befellegzett. Helyette hát elvitték a szállásadó gazdát, Madáchot.

Nehéz évek következtek. Ez a nemes gondolkozású, mély kedélyű, nagy ember falusi magányából, boldog családi köréből, könyvei, tanulmányai és irásai közűl hirtelen a börtönbe lökve – hihetetlennek tartotta, a mi vele történt. Közel állt a megőrűléshez. Erős lelke azonban győzött a balvégzeten. A félelmes víziók, melyek börtöne éjét bevillogták, egyuttal világot vetettek egy nagy remekmű körvonalaira is. Halhatatlan alkotásának, Az Ember Tragédiájának első motivumai itt születtek meg, itt forrongott s érlelődött meg az egész emberiség sorsát felölelő hatalmas drámai költemény anyaga, melynek minden kis részét, minden apró darabját nagy lelki megrázkódtatások árán kellett megvásárolnia. A megpróbáltatások és szenvedések keserves, de tanulságos előiskolája volt ez a börtön, mintha az istenek áldozatul szemelték volna ki, hogy a saját boldogsága romjaiból örök időkre szóló mesterművet alkosson a művészetnek. Soha költő drágábban nem fizette -399- meg azt a dicsőséget, melyet teremtő lelkéből nemzetére sugárzott, mint Madách.

A szeretett nő, az elhagyott kedves gyermekek, a csesztvei boldog magány, százados fáival, meghitt szobáival, megannyi bűvös álomkép gyanánt rajzanak keresztűl a rabköltő fantáziáján. Édes és fájó illuziók, kétség és remény, balsejtelmek és kényszerű megnyugvás váltakoznak gyors egymásutánban ama levelek nyomán, melyeket felesége ír. Tetézi a nyomoruságot, hogy e levelek túlnyomó része tele van keserűséggel és panaszszal, mintha nem is Madách szenvedné a méltatlanabb sorsot, de sőt fogsága volna a kizárólagos ok, hogy a magára maradt asszony mostoha-helyzetben van s anyagi zavarok közt él. A birtok lefoglalva s pénz nincs sehol. Pénz, pénz, mindig csak pénz kell az asszonynak. Váltókért zaklatja, anyósára vádaskodik, becsmérli az egész rokonságot, gyermekeinek a halált kivánja, fenyegetődzik s végűl kinyilvánítja, hogy ily viszonyok között megbolondúl.

Mit érezhetett s mit szenvedhetett Madách, -400- mikor ezeket a leveleket olvasta! A vigasztalás bátorító hangjai helyett szemrehányás, vád, fenyegetődzés. Egy ingadozó, tengelytelen lelkű asszonyt látott maga előtt, a »haszontalan, de szép« Évát. Híven őrzött, férfias illuziói közűl nem egy sorvadt el itt a börtön levegőjén s mikor végre ütött a szabadulás órája: a költő szivében több volt a félelem, az aggály, a kétség, a tapasztalás, mint az öröm.

Az asszony nem sietett eléje, s a rég óhajtott, végre elérkezett viszontlátásban nem volt istenáldás. Valami boldogságot-pusztító, tilalmas dolog történt odahaza, melyről a vidék már régebben suttogott. Mintha a csesztvei családi paradicsomba kigyó lopódzott volna be: az emberek a magára maradt asszony-hűséget birálgatták. Madách a börtönből a – pokolba érkezett. Mikor bizonyossá lett a valóról s nagy szivére rázuhant a legkegyetlenebb kiábrándulás: összecsomagoltatta az asszony holmiját, befogatta legjobb két lovát s feleségét, mint valami fölöslegessé vált podgyászt, fölpakkolta a kocsira. Még egy jelenet következett. A hűtelen és megalázott -401- teremtés heves zokogásba tört ki s bocsánatért esengett. Madách egy pillanatra összerázkódott, de aztán erélyes, parancsoló hangon kiáltott a kocsisnak:

Megtörtént. A szétdúlt édenben egyedűl maradt ez a szomorú Ádám, ez a hazájáért szenvedett, családján eszményi szeretettel csüngő, nagy szivű ember, lezajlott tragédiájának keserűségeit hordozva lelkében. Egy dolog azonnal világos lett előtte: Csesztvén többé nem maradhatott. Elmenekült anyjához, Alsó-Sztregovára. Ez a mindig szeretett, fenkölt gondolkozású, szigorú, de jóságos asszony volt az egyetlen lény, ki előtt szabadon föltárhatta szive mély sebeit és fájdalmait. Vigasztalást pedig csak a muzsától várhatott, – lelke csak úgy enyhülhetett meg, ha mind az az égő tartalom, mi benne forrongott, egy nagy szenvedéseinek megfelelő nagy műben nyer megváltást és megdicsőülést.

Évek teltek el erős lelki tusakodások, sötét borongások és komor kontemplácziók között. A hahotázó és czinizmusig menő fájdalmakat -402- kényszerű rideg megnyugvás kezdte fölváltani, – valami kiengesztelődés-féle, melynek azonban túlnyomó része pesszimizmus maradt. Egyik legjobb barátjának, Szontagh Pálnak, 1857-ben, tehát négy év mulva a lesujtó családi katasztrófa után, egy byroni hangú verses levelet írt, melyhez később, mintegy magának beszélve, a következő megjegyzést fűzte: »Ujra elolvastam a Pálnak töltött mérget. Mért nem tartám azt magamnak? Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is. Az emberi természet sohasem tagadja meg magát és Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.«

Ebben a keserűségtől reszkető rövid reflexióban csillannak fel először Az Ember Tragédiájá-nak határozottabb körvonalai. Itt jelentkezik először szubjektivitásának általánosító törekvése, – az a költő, a ki művész is akar lenni s a ki büszkébb és önérzetesebb, hogysem magasabb hivatású fájdalmait apró lirai darabokban tördelje szét. Egy nagy konczepczió kereteit keresi, -403- a történelemnek hatalmas és megrázó jelenetei lebegnek lelki szemei előtt, a maga nemes fájdalmában, szomorú végzetében az örök-ember vergődését szemléli, s csak igy támad reménye, hogy mindazt méltó formában fejezheti ki, a mi évek óta forrong és érlelődik lelkében: nem a maga szűkkörű, de a küzdő ember örök tipusának világszinpadon játszódó s ujra meg ujra ismétlődő tragédiáját.

Mindjobban megragadta a hatalmas eszme s szárnyakként röpítette, vitte magával magasba, mélybe. A létező történelem eseményeiből csak azokra szegezte tekintetét, melyek epokhális értékűek s az emberi szellem fejlődésére, a szó bölcselmi értelmében, átalakító hatással voltak, – saját szavai szerint: a történelem főmomentumai. Ezeket drámai képekben egymás mellé sorakoztatni akként, hogy minden részlet egy főgondolatot, egy vezér-eszmét szolgáljon, – az ember szakadatlan bukását, – íme, ez volt a sötét terv, melylyel műve megirásához fogott. A nagy költemény határozottan pesszimisztikusnak készűlt. A kegyetlen leczke, mit Madách az -404- élettől kapott, kezdetben szinte lehetetlenné tette, hogy a megtörtént s jövőben elképzelhető eseményeket a filozófus nyugalmával nézegesse. Sebei sokkal jobban sajogtak, hogysem ereje lett volna könnyű szerrel leküzdeni a bizalmatlanságot, melylyel magányából az ember-oczeán nagy zaját hallgatta. Játéknak, bábnak, eszköznek látta a teremtés urát, – mely minden nemes törekvése daczára, hirhedett szabadakaratával, lázas dicsszomjával, nagy álmaival előbb-utóbb menthetetlenűl belebukik a sárba s csalódás, kiábrándulás, kétségbeesés közt, szinte utálattal, löki félre küzdő fegyverét. Mindegy: akárkinek nevezzük: Miltiadesnek, vagy Dantonnak, Tankrédnek vagy Kepplernek. Az örök Ádám sivár küzdelme ez.

Ha az eredetileg ennyire vigasztalannak tervezett költemény csakugyan ilyenné alakult volna a kidolgozásban: hatása lehetne talán megdöbbentőbb és megrázóbb, de semmi esetre sem oly költői és fölemelő mint jelenlegi áttisztult formájában. Madách szíve a munka édes gyönyörei közt megenyhült s a kiengesztelődés -405- forrása buzgott fel belőle. Nem termett haragra, gyűlöletre, boszúra, – lénye, melynek alapvonása mindig a legnemesebb emberszeretet volt, mind melegebb és melegebb részvéttel ölelte át az emberiséget s a lassan-lassan visszatérő megnyugvás és hit erejével szelidültek a zord képek, magasabb összhangba olvadt a fő-eszme, átidomult az egész tragédia.

Igaz, hogy azért így is csak túlnyomólag pesszimisztikus maradt, de hát, Arany szavaival: a művészet harmoniája nem mindig az optimismusé is egyszersmind.

Madách jól ismerte mindazokat a drámai költeményeket, melyek a világirodalomban jelentősebb alkotások s az emberiség nagy problémáival foglalkoznak. Ismerte Goethe Faustját, Byron Manfrédjét; de éppenséggel nem vette őket mintákul, sőt alapeszméje, mint már a mondottakból is kitűnhetik, egészen más. A birálókat, kik az összehasonlítás alkalmait ritkán szokták elmulasztani, valószinűleg a forma tévesztette meg, midőn a magyar irodalomba dicsőségesen bevonuló Ember Tragédiáját az említett -406- két drámai költeménynyel kezdték összemérni. Némely külsőség, – mely itt nem nyomósabb mint pl. a klasszikus eposz közönségessé vált figurája, az invokáczió. Az Ember Tragédiája is mennyei prológgal kezdődik, mint Faust; a sátánnak, Luczifernek, itt is bőséges szerep jut, mint amott Mephistofelesnek, vagy Manfrédben a végzet szellemeinek, de azért valami erősebb szellemi rokonságot nem igen fogunk köztük találni. Felfogás, szerkezet, stil dolgában utánzat nélkül való, sajátos költői alkotás ez, – nem másolt, de átszenvedett fájdalmak szülötte s merész konczepcziójával mindig példa arra, hogy lehet formában ujjáteremteni valamely már megelőzőleg kisugárzott gondolatot. Madách nem azt az utat járja, melyen Goethe és Byron megtalálja a maga remekeit, – inkább abban a légkörben szárnyal, melyben Hugo Viktor a Századok legendáit álmodja át. Lényegében közelebb áll a franczia költőhöz mint a német és angol poétához. Ugyanaz az eszmekör, de nem szétfolyó elbeszélő formában, hanem takarékos drámai szerkezetben s nem csupán a megtörtént -407- eseményekből szűrve le a nagy tanulságokat, de az elképzelhető jövendőkből is. Két lángelme csattogtatja szárnyait a végtelenben. Felséges és fényes út mindkettőé. Mindkettőnek hőse az emberiség. Az egyik költészetének és fantáziájának álmaival ragyogja be romantikus történeteit, a másik szive vérével irja meg – az ember tragédiáját.

Ez a jeleneteivel szétszóródni látszó, de egy erős központi eszme által szervesen összekapcsolt költemény tizenöt drámai képből áll. A három első szin mintegy előjátéka az eszmék e nagy drámájának. Isten, dicsfényben trónolva, angyalainak hódolatát fogadja. Az égi glóriában sötéten és daczosan áll a tagadás szelleme, Luczifer, s részt követel a teremtés munkájából. Az Ur megátkozza az éden két fáját – a tudás és örök-élet fáit – s neki adja. Fösvényen mért osztályrész, de Luczifernek elég egy talpalatnyi föld, hogy rontó munkáját megkezdhesse a frissen alkotott világban. Sátáni erejével és ravasz beszédével fölkelti a tapasztalatlan emberpár kiváncsiságát s leveszi szemükről a boldog együgyüség -408- hályogát. Ádámot feszélyezni kezdi a korlátoltság és tudni akar, Éva félti veszendő bájait, s az örök ifjuságot szomjuhozza. Amazt az igazság, emezt a szépség lelkesíti. Két vezéreszme – talán maga az eredendő bűn – mely kijelöli sorsukat. Megizlelik a tudás tilalmas gyümölcsét és elvesztik az édent. A paradicsom zavartalan gyönyöreiből a tüzkardos angyal kiüldözi őket a küzdelmes élet sivatagába, gondok és szenvedések közé. Elhagyták Istent s az is magukra hagyta őket. Az elkövetett ballépést többé nem lehet jóvá tenni. Meg kell vezekelni érte. Az ember nem szakadhat el a jótól anélkül, hogy a gonosznak martalékáúl ne essék. Luczifer hatalmában vannak. Látni akarják hát a jövőt, melyet nemöknek alkottak, látni mindenáron az igazság és szépség diadalait.

Luczifer elaltatja őket s végig álmodtatja velök az emberiség történelmét.

Sátáni világításba borított képek. Jelenetek, melyekben Ádám, az örök ember, más és más alakokat váltogat, uj és uj eszmékért száll küzdelembe, de küzdelmének értelme és eredménye -409- mindig egy marad: a bukás. Harcza nem egyéb, mint a vágyaiban korlátlan s képességeiben tehetetlen ember lelkének szomorú vergődése. Nemes, igaz, nagy lelkesedések, – nyomukban sötét bűnök, elaljasodás, elteltség, kiábrándulás.

Ez a hős mindig fenkölt eszmék bajnoka, szánalmas végzete azonban eszményi magasából szakadatlanul a porba buktatja. A legdicsőbb elvek elhitványulnak kezében. Mellette, szintén kettős természetével, az örök nő, a szerencsétlen, hiú Éva, kit a végzet nem rózsalánczokkal fűz oldalához, de a gályarabok békóival bilincsel hozzá. Együtt hurczolják sorsukat fényben, árnyban, mindig a jobbat remélve s mindig áldozatúl esve a gonoszabbnak. Angyal és démon váltogatják egymást a nőben is s Madách művészetének becsületére válik, hogy a saját tragédiájából csak néhány jellemző vonást használt fel helyzetszerűleg, s keserű tapasztalatai daczára nem egyoldalú, kirívó rajzban tűntette fel Évát, mint ahogy eredetileg akarta. Nem csak felesége volt, a kit valaha szeretett s a kitől aztán könnyelműségei miatt elfordúlt, de volt anyja is, -410- a kit fenkölt lényeért, magasztos erényeiért imádattal vett körűl. Éva rajzában ez az utóbbi győzött. Mint az ember nemtője, fölemelő géniusza, a szív elévülhetetlen igazainak hirdetője jár a küzdő s folyton uj meg uj világot áhító Ádám oldalán s gyógyító eszmeként vegyűl a nyughatatlan harczokba, melyeket ez a teremtő és romboló lélek Luczifer karján haladva – végig álmodik.

Oh, ez a mindig erős és mindig gyönge Ádám, a ki önhitten indul meg utján s azt hiszi, maga intézi sorsát, mikor végzete kergeti!

Végletek és következetlenségek közt lökődik előre. A sátánilag berendezett szín, a díszítő szárnyfalak csak addig kápráztatják, míg egy uj eszme élesebb sugaránál észre nem veszi kopottas voltukat. Amiért ma lelkesedik, holnap megtagadja. Az ördögi sugalmaknak minden tekintetben hálás médiuma. Csak alakja, jelmeze változik, lényegében ugyanaz marad. A nagyot, a felségest, az eszményit kergető örök-ember, akinek minden vágya a megnyugvás s állandó refrainje mégis az, hogy »Vezess uj czélra, Luczifer!« -411-

Szerepét mint Pharaó kezdi el, ki nagyra törekvő önérzettel gúlákat építtet. Minden hatalom a kezében, minden dicsőség az övé. A milljókarú lény, a tömeg, őt szolgálja; neki hódol az egész világ. De a dicsőségével túltelt kényúr szívében mégis űrt érez s midőn egy agyonkorbácsolt rabszolga trónja zsámolyánál összerogy s haldokolva fölkiált: milliók egy miatt! – mély megdöbbenés fogja el, belátja élete haszontalanságát s szabad államot óhajt, melyben – éppen ellenkezőleg, – milliók parancsolnak s az egyes hódol és engedelmeskedik. Megalakulnak hát a hellén köztársaságok s Pharaóból Miltiadesz lesz. Az uj hős híven és dicsőn szolgálja hazáját, de a rideg népuralom, a sokfejű zsarnokság nem tűri meg a kiválót, a rendkívülit, ellene támad, halálra itéli s kivégezteti. Más név alatt hát ugyanaz a végzet! Bolond, a ki töri magát a mások boldogságáért! Éljünk magunknak, keressük a kéjt, – egy percznyi üdv, bor és szerelem többet érnek minden dicsőségnél!

A szin változik s föltárul a pogány élvek világa Rómában. Ádám, mint Sergiolus, kéjenczek -412- közt dőzsöli végig a napot, az éjszakát. Előtte gladiatorok vére foly, ajkán ledér kéjhölgyek csókja ég. Künn a városban dögvész pusztít s testvériségről, jogról ábrándozó keresztényeket feszítenek föl. Jajuk behangzik a szinre és Ádám lelke elborúl. Émelyíteni kezdi az »édességek tengere« s valami keserűre vágy, a gyönyörök rózsáiból a szenvedések töviseire, uj korra, mely uj eszmét ünnepel, a testvériséget, az egyén felszabadulását; nemesebb világot áhít, melynek virága a lovagerény lesz, költészete, az oltár oldalán, a felmagasztalt női ideál. S ime, a következő színben a pogány világ romjai fölött diadalt űl a kereszténység eszméje, – az evangelium megteremti ezt az óhajtott uj, dicső kort. Csakhogy az ember mindig ember marad s a legszentebb eszméket lassanként hitvány előítéletekké aljasítja. Igy történik ezuttal is. Az égiek felé emelkedés őrve alatt mind sűrűbben burjánzik fel a vakbuzgóság, az élettől való rideg elzárkózás, a kasztrendszer, az eretnekek üldözése, minden földi élvezet teljes megvetése. A szív mennyei áhitata természetellenes és torz -413- erények szülője lesz, – a szent tanok, dölyfös és fanatikus papok kezében, máglyagyujtogató eszközei ujabb romlásnak és pusztulásnak. Ádám, ki ez idő szerint mint Tankréd szerepel, ujra kénytelen bevallani, hogy »átkot talált« a tömeg hitvány felfogásában. Beteljesűl, amit Luczifer gúnyos kegyetlenséggel mond neki:

Ádám kifárad a hiábavaló küzdelemben. Mozogjon a világ, amint akar! A következő színben Keppler alakját ölti magára, bevonúl csöndes dolgozó szobájába s méri a csillagvilágok útját. A föld nem érdekli többé, de a földi gondok kötve tartják. A tudománynak akar élni s kénytelen a babonát szolgálni. Hiába emeli tekintetét az égre, vissza kell fordulnia a hétköznapok nyomorúságához. Horoskopot csinál, időt jósol, jövendöl, meghamisítja és elárulja tudását, mert feleségének, a hiú Évának, pénz, pénz, mindig csak pénz kell ruhára, cziczomára, -414- kendőzésre. Mily szánalmas szerep! mily áldatlan időpocsékolás! Im, itt a kor, mely nem küzd semmiért s a társas rend megszokott nyomát nem bántja senki, de ez a korlátoltság, ez a törpeség ép oly ízetlen mint a milyen kétségbeejtő. Bort, famulus! Temessük mámorba a világ gondjait! S Keppler magában iddogálva, megálmodja – álom az álomban – a nagy franczia forradalmat, mely hadat izen a hagyományoknak, előítéleteknek s minden avult lomnak a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében. Mint Danton küzdi végig harczát egy hatalmas jelenetben, de Robespierre árulással vádolja s a néptömeg a guillotine alá hurczolja. Fölocsúdik. A nagy bűnök és nagy erények kora, melyre az erő nyomta bélyegét, még egy pillanatig kápráztatja. Mámor teremtette, ébredés foszlatta szét, – megint csak ott űl rideg dolgozó asztalánál s még törpébbnek és tehetetlenebbnek érzi magát a törpék és tehetetlenek korában.

El hát a penészes foliansokkal! Ki az örömtelen, poros szobafalak közűl az élet szabad versenyébe! Ádám mint munkás vegyűl a londoni -415- vásár zajába. Ember emberre gázol, mindenki árul és vesz, üzlet az egész világ, eladó minden, a versenyzők egymás megrontására törnek, az élet önczél, a vagyon isten. Hiuság vására! Kutyák harcza egy koncz felett. A nagy hű-hót a halál hallgattatja el. Tarka-barka, színektől ragyogó kép, de erkölcsi tartalmával sivár, vigasztalan. Más ideál vonja Ádámot uj kor felé, melyben a szabad verseny nem szülője romlásnak, nyomornak, de egy közös munkában megizmosodott, józan nemzedék maga intézi sorsát és dolgait. Ezt a kort tárja föl a jövő phalanstère-rendszere. Ez már annyira anyagi és lelketlen, hogy maguk az emberek is gépekké válnak s minden egyéni akarat fölolvad az állam egyenlősítő kohójában. Név se létezik többé, csak szám. Plató, a 400-ik szám, marhát őriz, Michel-Angelo, a 72-ik szám, széklábakat farag. Nincs család, nincs szerelem, nincsenek álmok és virágok. Iszonyúan rideg, lelketölő, rémes társadalom ez s Ádám teljesen megutálva az anyagi világot, fölvágy a szellemi lét magasába. Luczifer viszi magával fel az űrbe. De földi embernek -416- itt nincs mit keresnie. Elalél, megdermed s a föld szellemének visszahívó szózatára uj küzdelmekre vágy. Hiszen az élet czélja voltaképen nem is lehet más mint a küzdés maga.

Am a földön többé nincs mért küzdeni. Végtelen hólepel borít el mindent. Az egyenlítő alatt van csupán egy keskeny lakható öv s azon is már csak eszkimók tengenek, akiknek legfőbb vágyuk, hogy kevesebb legyen az ember s több a fóka. Az aggastyánná rokkant Ádám összeborzong, megelégli a látottakat, átérti küzdelmei haszontalanságát s a szörnyű álomlátásokból megtört szívvel – fölébred.

Ujra a történetelőtti idők küszöbén áll, lelkében végtelen fájdalommal és daczczal. Csak tőle függ, hogy megsemmisítse magában az egész emberiséget. Egy sziklacsúcsról a mélybe készűl ugrani, de e pillanatban melléje lép Éva s tudatja vele, hogy anyának érzi magát. Ádám térdre rogy az Úr előtt, ki ismét kegyelmébe fogadja s fölemelő, vigasztaló szózatával erőt és bizalmat keltve benne, nagy munkájának utjára igazítja. »Csak az a vég! csak azt tudnám -417- feledni!« sóhajt fel még egyszer Ádám. »Mondottam, ember, küzdj és bízva bizzál!« hangzik a magasból Isten válasza.

Ime, ez ennek a remekműnek, a gondolatok e nagy drámájának a vázlatos meséje, melyből különben eszmei tartalma is jól kiérezhető. A tragédia, mely az ember örökös bukását láttatja, Luczifer vereségével végződik. Az álomban megfutott világtörténeti pálya, az egymásra következő végletek gyűrűzete lényegében mégis csak az emberi nem fokozatos haladásának nagy rajza, mert az elavult, régi eszme megbuktatója mindig egy uj, nagy eszme. Igaz, hogy ez a rajz kérdőjellel végződik s a rettentő álomképek hatása alatt nemcsak Ádám, de az olvasó kedélyében is marad a kételynek és bizalmatlanságnak némi árnya, – ám a jövő nem a tudomány hatalmában, sem a képzelődés föltevéseiben, hanem Isten kezében van.

Ő tudja csak, mi czélja a teremtés urával, a küzdő emberiséggel, mely a jó és rossz, az igazság és gazság harczaiban edződve és csüggedezve mégis folyton előre tör, ujabb és -418- ujabb ideálok felé, az eszmék rejtelmes utvesztőiben.

Madách álma nem egyéb, csak egy ragyogó szilánk amaz égi titokzatokból, s bölcselete csupán költészete azoknak, mikről a multak révén már van némi sejtelmünk, de a jövendőkre nézve még nincsen, s talán sohasem is lesz, kellő fogalmunk…

VIII
A JELMEZES DRÁMA

Az ötvenes évek szinműirodalma éppenséggel nem mutatott valami nagy lendületet. Sokáig úgy maradt minden, ahogy Szigligeti csinálta. Ez a rendkívüli termékenységű írónk föltétlenül uralta a szinpadot. Akik körülötte jelentékenyebb sikert arattak, túlnyomólag az ő irányát követték. Uj elem alig tünt fel a drámában. Már pedig amit ő színre vitt és jelenített, az a közönséges élet volt igen sok leleménynyel s a megkapó helyzeteknek kétségkívül bőséges kizsákmányolásával, de vajmi csekély magasabban járó költészettel.

Bizonyos egyoldaluság, egyhanguság jellemezte ezt a drámát s alakjai és motivumai lassanként -420- kezdtek kopottakká válni, mint ahogy lassanként elkopik minden a világon.

De addig, mig ez be nem következett, a megtört csapáson élénk tolongás támadt. Különösen azok részéről, kik a színi világot, a színpad titkait közelebbről ismerték. Kiválóbb, rátermettebb tehetség azonban nem igen akadt közöttük. A sorompóba lépő kisérletezők túlnyomó része külsőségekbe kapaszkodott s kellő tartalom híján a szinszerűség eszközeivel kápráztatott. Igy támadt egy átvonuló sorozata azoknak a daraboknak, melyeknek fölelevenítésére ma már senki sem gondol.

E gyorsan feltűnő s eltűnő írók közül csak egy tehetség vált ki, a kinek a vigjátékhoz és népszínműhöz nemcsak egészséges kedélye volt, de gazdag komikai tartalma is: Szigeti József (szül. 1822.). Annak a régi, becsületes ízről-ízre magyar írói gárdának egyik tiszteletreméltó tagja ő. Nagy színész s nem kevésbbé jelentékeny színműíró. A világot jelentő deszkákon maga a megtestesült természetesség, csupa eleven igazság s a milyen volt a színpadon, olyannak -421- ismerjük színműveiből is. Az élet könyvét forgatta s kellő hivatottsággal, készültséggel és lelkesedéssel szolgálta a művészetet. Nem tartozik parádés embereink közé, de kevés írónk van, a ki több vidám órát szerzett az ötvenes évek magyar közönségének mint ő. Egy darabig versenytársa Szigligetinek. Leleményes, friss, eredeti, ötletes mint amaz s a lüktető magyar társadalmi életnek nem kevésbbé hű rajzolója. Népszínművei A vén bakkancsos és fia a huszár meg a Csizmadia mint kisértet sokáig tartották magukat színen, de egyéniségének igazi ereje, kedélyének őszintesége és bensősége jóízű vigjátékaiban – Becsületszó, Falusiak – érvényesül a leghatásosabban. Amaz a nemzeti színház pályázatán nyert koszorút, ennek a közönség zajos és tartós tetszése nyujtotta a pálmát. Igaz, hogy azok a szeretetreméltó nagybácsik, kiket Szigeti alakító művészete mutatott be ezekben a darabokban, vele talán örökre letüntek, de a régi magyar életnek annyi színe és humora maradt ott még, hogy felfrissítésök századvégi nyomoruságaink s eltorzulásunk közt, -422- szinte üdülésszámba menne. Tehetségének java része, férfikorának legszebb virágai rejtvék azokba. Herbarium, melyet, ha kinyitunk, kinyílik előttünk az író lelke is s eltünt tavasz fuvalma csap meg, távoli emlékek illata leng felénk egy kevésbbé beteg társadalom immár hallgatag világából.

Szigeti kortársai közűl még két szinműíró aratott jelentékenyebb sikereket ezekben a mozgalmas napokban. Az egyik Dobsa Lajos (szül. 1824.). Fiatal korában maga is színész, nyugtalan, különczködő természet, a ki különben nem tékozolja az idejét haszontalanságokra, de folyvást tanul s az élet zajától elborítva szivesen pihen meg a költészet édes játékai mellett. Elbeszéléseivel vonta magára a figyelmet s csakhamar olvasottabb íróink közé tartozott. A színészettől megválva, nagyobb utazást tett a külföldön. Párisban egész évet töltött s szeme előtt zajlott le az 1848-iki franczia forradalom. Ennek a történetét nyomban meg is irta. Elnöke volt a magyar küldöttségnek, mely akkor a Lamartine-féle miniszterium elé tisztelegni ment. A magyar -423- szabadságharcz hirére haza sietett. Mint hadszervező kormánybiztos részt vett a forradalomban s ennek leveretése után fogságot szenvedett. Színműírói működését Márczius 15-ike czímű vigjátékával kezdte meg 1848-ban, de csak az ötvenes és hatvanas években fejtett ki nagyobb arányú munkásságot. Teljes lelkesedéssel vetette magát az irodalmi élet hullámaiba. A nemzeti szinházban gyors egymásutánban adták elő komoly és vidám tárgyú darabjait, melyek közűl IV. László, Egy nő, kinek elvei vannak s a Vigjáték-tárgy a kiválóbbak és maradandóbb értékűek. Több izben nyert akadémiai koszorút is. De bár írók és közönség egyformán méltányolták, darabjai közül több letűnvén a színről, úgy érezte, mégis csak mellőzés az osztályrésze, – és gondolt egyet, határozott, visszavonult. A szépírót aztán a politikus váltotta fel benne, ezt meg a mezei gazda, a ki nem akarja többé az idegeit rontani, csak pihentetni. Visszavonulása, hallgatása mindenesetre érzékeny veszteség drámairodalmunkra nézve. Dobsa, rhapsodikus lénye daczára, előkelő tehetség. Van fantáziája, merészsége, -424- leleménye, formaérzéke s dialógjai oly tündöklők, hogy e tekintetben fölveheti a versenyt legjobbjainkkal. Hanem abban tökéletesen igaza van, hogy az a mesterember, akinek a keze reszket, okosan teszi, ha leteszi a szerszámát.

A másik népszerű drámaíró, Kövér Lajos, (1825–1863.) jogásznak készűlt, megyei hivatalba lépett, a forradalomban honvéd, később besorozott osztrák katona s a kényszerű szolgálat után foglalkozás nélkűli egyén, a ki ujra kezdhette a pályáját. Pesten telepedett le s írói tollával kereste kenyerét. Élénken és ötletesen írt elbeszélései csakhamar jó nevet szereztek neki. Még ismertebbé vált, mikor a szinpad számára kezdett dolgozni. Termékeny elme volt, könnyen szőtte a meséit s jól értett a színszerűség fogásaihoz. E tekintetben Scribe volt a mestere, a kitől elleste a külső hatások titkait, anélkül, hogy finomságát is elsajátította volna. Tárgyait, mint Szigligeti, a közönséges életből merítette, de az ő kezében még jobban eldurvult minden. Vaskos és érdes lett, nyers és száraz. Darabjaiban lassanként nyoma veszett mindennek, -425- a mi meghat, fölemel, a szép gyönyörét érezteti. Az ember annyira a valóságot látta maga előtt, hogy szinte leküzdhetlen vágya támadt a poézis némi pihenője után.

A realis élet e rideg elhatárolása, az uralkodó végletnek ez a kietlensége rendesen visszahatás kezdetét szokta jelezni. A goethei bölcs tanítást (Greift nur hinein in’s volle Menschenleben) sem lehet a szélsőségekig követni. Van egy vonal, melynek az átlépése oktalanság. A költészet érdeke tiltja. Bizonyos valóságok iránt lassanként kivész belőlünk minden érzék. Megvetjük, vagy a legjobb esetben közömbösen nézzük őket. Hiába akarja az író elhitetni velünk, hogy ilyen az élet. Nem vagyunk hajlandók elfogadni, annál kevésbbé megkedvelni. Egész lényünk fellázad a szürkeség ellen, mely abból fölszáll és kiárad. Unjuk ezt a lelketlen egyformaságot, ezt az örökös hétköznapi hangulatot. Semmi emelkedettség, semmi szokatlanság, mindig csak ezek a szürke kabátok, ezek a nyárspolgárias élczek. Az utcza, a kávéház, az otthon ugyanezeket a dolgokat kolportálja. Nem üdülés -426- a számunkra, csak bosszantó folytatás. Laposnak látjuk, fárasztónak érezzük és magunkban a pokolba kivánjuk.

A szem színeket óhajtott, a lélek változást, a szív az élet merev rajzaival szemben emelkedettséget és szabadon csapongó költészetet. Egy kis édes, meleg romantikára volt szükség, mely nem a közszólamok szerszámaival dolgozik, de a rajongás és lelkesedés rózsáit dobálja szét maga körűl. Olyan alakokra, akik nem hálósapkában jelennek meg, hanem lovagjelmezben és baretben. Tolluk lengedez, festői köpenykéjük könnyedén fekszik vállaikon, vagy pompás idomaikon a chiton művészi redőzete hullámzik s lényük minden porczikája tiltakozik a szűrszabók test- és lélekszorongató realizmusa ellen.

Ennek a kivánatos visszahatásnak a kezdeményezője, Rákosi Jenő (szül. 1842.), közvetlenűl a kiegyezés előtti évben, 1866-ban lépett fel. Akaraterős, energikus, komoly gondolkozású ifjú volt. Mögötte küzdelmes évek, gondok és sanyaruság. Elszegényedett szüleinek kilencz -427- gyermek számára kellett a mindennapi kenyeret beszerezni. Érett elméje korán felfogta a szomorú helyzetet s könnyíteni akarván a szülői terheken, elhagyta otthonát. Bátran és elszántan nézett a fenyegető sorsharag szemébe s megkezdte a harczot ellene. Vándorútra kelt, mint a mesék tévelygő gyermeke, s valami homályosan elképzelt czél után törekedett. Olyan fény vonta, melyet egyelőre nem látott, csak sejtett. Az idegen kenyeret hétköznapi munkával kereste és sokszor talán könnyeivel sózta meg, de azért álmainak fátyolára ünnepnapok rajzolódtak. Edzett lelke volt a gondok elviselésére s kedélyének elég ereje és hatalma, hogy azokat megszépítse. Égi adományokkal járt a földi nyomoruságok közt, ismeretlenül a zavaros tömegben, mint valami mesebeli bujdosó királyfi, akiről végül kitudódik, hogy tenger kincse s pompás birodalma van.

Valóban, a mi ezután következett, az már nem volt mese, bár a mesék öregapjáról, Aesopus-ról szólt. Ennek a romantikus, szárnyaló s édes dikcziótól áradó darabnak a szinrehozatala drámairodalmunk -428- ünnepnapjai közé tartozik. Mennyei mannaként hullott a színházlátogató közönség kiszikkadt kedélyére. S nekem úgy rémlik, jóval több volt mint pusztán hatásos darab. Színszerűségének kecses könnyedsége mögött ott ragyogott a költői tartalom gazdag ornamentikája. Sokban elütött az eddigi színművektől, jóformán hadat izent a megelőző iránynak. A költészet tündérvilágának egészen uj utjait nyitotta meg s a fásulni kezdő kedélyekből a lelkesedés egészen friss forrásait buzogtatta. A rabszolgavásárból Xanthus portájába kerűlt dadogó és szűkszavú Aesopusban mintha maga a fiatal szerző lappangott volna, átélt küzdelmeinek emlékével, de egyuttal azzal a merész elhatározással s művészetének erős tudatával, hogy meg fogja hódítani a dicsőséget.

Nem úgy hangzik ez, mintha Aesopusban a költő beszélne valami égi jelenéshez, – a dicsőségszomjas ifjú a költészet istenasszonyához, kit képzelete lebűvöl a földre s akihez első, édes vallomása zendűl túláradón és szerelmesen?…

A rontó bűbájnak vége van. Aesop, a szép Erota láttára, mintha villám találná, összerázkodik, idegzetén vihar czikáz keresztül s »boldogságának első hirnökéűl« megjelen ajkán a »hangzatos beszéd«. Többé nem dadog, nem hebeg. Szabadon, igézetesen foly ajkairól a szó diadalmas árja, megannyi zengő hullám, mely virágokat sodor habjain. Gondolatai, érzései a költői allegória és mese szines mezét öltik magukra, – csapongók, szellemesek, olvadékonyak és szívhez szólók. Emelkedettebb stíl melege hatja át őket, dúsabb és pompázóbb élet tüze lüktet bennök s ez a mesés poézis csakhamar felűlkerekedve a régi formákon, győzelmesen vonul -430- fel a szinpadra. Az ismeretlen nevelő, a hajdani gazdasági írnok, Rákosi Jenő egyszerre ünnepelt, híres ember lett s nem kisebb férfi mint b. Kemény Zsigmond vette pártfogásába. Meghivta lapjához, a Pesti Naplóhoz. És itt nyomban kiderűlt, hogy Rákosi nemcsak a jámbusokhoz ért, de a politika nagy mozgalmaihoz is elég éles szeme van s ha kell, hát kitünő publiczista és hirlapíró. A bécsi rovat élénk tollú vezetője fokról-fokra emelkedett s végigharczolva a kiegyezés roppant vitáit, később Reform czimmel külön lapot indított. Az uj Magyarország legtehetségesebb írói gárdája csoportosult köréje s ettől a pillanattól kezdve aranynyá vált, amihez hozzá nyult. Tenyerén hordozta a szerencse, – nyomában járt a siker, de boldogulásának s emelkedésének igazi rugója tettekhez szokott akaraterejében s gyakorlati eszének komoly és józan munkásságában rejlett. Felvirágoztatta a keletkező uj népszínházat s későbbi lapjával, a Budapesti Hirlap-pal óriási, eddig hallatlan lendületet adott a magyar hirlapirodalomnak.

Nemcsak a költészetben, de a praktikus életben -431- is jobban szerette a töretlen mint a járt utakat. A küzdelem csak fokozta erejét, az akadályok csak kitartóbbá tették. Az álmokat is csak úgy találta igazán kedveseknek, ha valóra válthatta őket. Aesopuson kívül még számos színművet írt, melyek közűl kiválóbbak Régi dal régi gyűlölségről, Ötödik László, Krakkói barátok, Szerelem iskolája, Két királyné, Endre és Johanna stb., de első darabja sikerének fényét egyikkel sem tudta elhomályosítani. Az volt az ő legszebb álma, gazdag romantikájának legragyogóbb virága. A kik ez irányban követték, Éjszaki Károly, Dóczi Lajos, Toldy István s részben Csiky Gergely, működésükkel már a kiegyezés utáni kor irodalomtörténetéhez tartoznak s bár siker dolgában versenyeznek vele, voltaképpen mégis csak folytatói annak, mit ő merész lélekkel megkezdett.

IX
KOMOLY MÚZSÁK

Ennek a rendkívül termékeny korszaknak megvolt az az átható ereje, hogy a szépirodalmon kívül, melyet gyümölcsözővé tett, virágzásba borította a tudományok némely ágát is. Megkezdődött a nemzeti törekvéseknek, az eszmék vegyi bomlásának az a nagy forrongása, melyből egy uj, munkásabb Magyarországnak kellett előállania. A szépirodalom terén lángelmék vezettek, tehetség tehetség nyomába lépett, szinte torlódás támadt, – mig más részről a komoly múzsák szolgálatába csak egyesek szegődtek s inkább a jövendők számára egyengették az utat, mintsem jelenüktől várták a babérokat. De szellemi pezsgés, tanultság, akarat -433- dolgában immár nem volt hiány. A megujhodott és kipallérozott nyelv teljesen alkalmasnak bizonyult a tudományok mívelésére s vezérférfiaink egy részében megvillant az eszme: lerakni végre az alapokat az önálló magyar tudományosság számára is.

Mindez majdnem természetszerű eredménye volt a megelőző nagy szépirodalmi fellendülésnek, ahogy virágzás előzi meg a gyümölcsöt érlelő nyarat. Voltaképpen a szellemi fejlődésnek ilyen képe lebegett Széchenyi előtt, midőn az akadémiát alapította s ilyen az akadémia előtt is, midőn működését megkezdte.

Az akadémia vezérférfiai közűl azonban talán senkit sem hatott át a magyar tudományosság iránti lelkesedés annyira, mint egy német származású, temperamentumos kis embert, a tudós társaság titoknokát, Toldy Ferencz-et. (1805–1875.) Családi nevén Schedelnek hítták. Orvosnak készűlt, de Kazinczyék, később az Auróra-kör lelkes írói gárdája, melynek előkelő tagjaival baráti viszonyban állt, még idejekorán elhatározó befolyást gyakoroltak rá s teljes vonzalmát -434- az irodalom felé irányították. Nagy készültségével, erős akaratával s rendkívüli munkabirásával egyike lett a küzdő magyarság legbátrabb harczosainak s a nemzeti eszme leglelkesebb híveinek. Mozgékony, agitáló természet, heves és polemikus, – a mások véleményével szemben nem igen türelmes, de annál határozottabb bajnoka Kazinczyék nyelvujításának s magának a mesternek és izlésnemesítő, nemzeti műveltséget hirdető irányának föltétlen követője. Jóformán egyenes szellemi utódja, a kit csak kora sodor egy lépéssel előbbre, midőn az Auróra-kör lobogója alá szegődik. Irodalmi pályafutását műbirálatokkal, kritikai dolgozatokkal kezdi meg s mind jobban-jobban belemélyed tanulmányaiba, melyek egy-egy jelentősebb írónk munkásságát ölelik fel teljes részletességgel s arczképét rajzolják meg hiteles adatok világítása mellett. Semmi sem kerüli el figyelmét, – szerkeszt, gyűjt, kutat, buvárkodik szakadatlanul, éjet-napot összetesz, hogy a multak együvé halmozott irodalomtörténeti anyagából valami rendszeres egészet alkothasson. Bátorító -435- és lelkesítő tanulságot akar felmutatni nemzetének. A régi korszakok elfeledett romjai közűl összeszed minden használható követ s emberfeletti erővel és kitartással hozzá fog egy merészen gondolt, nagyszabású emlékmű fölépítéséhez: megteremti a magyar nemzeti irodalomtörténetet.

Ezen a téren nemcsak uttörő, de alkotó. Évek hosszú során át gyűjtött s rendezett anyagából isten segítségével s a maga vasszorgalmával megépítette azt, amit akart. Végre-valahára láttuk a művet, mely szellemi fejlődésünk nagy történetét volt hivatva föltárni. Itt volt minden, amit a viharos századok folyamában magyar elme gondolt és teremtett. A lomból kiásva, a penészből kihámozva, az avatagból tovább ható életre keltve. Huszonöt éven keresztűl magyarázta, jóformán egyedül, nyelvemlékeinket s adta ki codexeinket, legendáinkat, meséinket stb., hogy kellő alapokat vethessen a még csak terveiben létező irodalmi pantheonnak. Eltemetett, soha számba nem vett érdemek iránt senkinek sem volt több kegyelete mint -436- neki. Behorpadt, ismeretlen sírokat koszoruzott föl a hála és elismerés pálmájával s boldog mosolylyal osztogatta a halhatatlanság babérait. Árnyak jártak körülötte, kiknek beszédét ő jól értette s meg tudta értetni másokkal is. A mi egykori hevüléseink és törekvéseink sírból felhangzó beszéde volt az. Nem éltünk lomhán, nem éltünk hiába. Tettünk mi is, amennyit lehetett.

A magyar szellem energiája és munkája is hozzájárult az általános haladás diadalaihoz. Nincs okunk szégyenkezni a multakért, annál kevésbbé a jelenért. Eddig csak a politikai élet tusáiról hallottunk, – ime itt van belső küzdelmeink érdekes és tanulságos rajza is. Egy irodalomtörténet, mely a vérbe borúlt századok csöndes dolgozó szobáiba enged bepillantani s a létért való szellemi küzdelem nemes erőfeszítéseit világítja meg. Talán nem mindig az igazságnak megfelelő hűséggel, sokszor tévedés, még gyakrabban elfogúltság kiséretében, de állandóan azzal a hazafias czélzattal, hogy számot tevő nemzet vagyunk a művelt népek sorában -437- s a barbárság könnyelmű vádjaira minden írónk élő tiltakozás, nyilt czáfolat.

Toldy Ferencznek, a kiváló tudósnak, ebbeli érdeme elévűlhetetlen s egyuttal a legszebb, legmaradandóbb emlék, mit magának alkothatott. Ugyanazzal a kegyelettel, melylyel ő viseltetett nemzete szellemi munkásai iránt, koszorúzta meg a nemzet is az ő áldásos működését s véste fel nevét a nemzeti hála pantheonjának márványába.

Soktartalmú, széles ismeretkörű s minden tekintetben aesthetikus írónk Greguss Ágost is (1825–1882.) jelentékenyen hozzájárult a magyar tudományos irodalom emeléséhez, különösen az essay-irodalom nemesebb formáinak kifejtéséhez. Erős kritikai elme, finom bonczoló tehetség, emellett költői hajlamú ember, sőt néhány mélyérzelmű lírai darabjában s verses meséjében igazi költő. Nagy műgonddal dolgozó munkása annak a kicsiny, de lelkes körnek, mely a magyar tudományosság megteremtését tűzte ki törekvései czéljául. A németektől alaposságot és lelkiismeretességet tanult, a francziáktól ízlést. Egyike azoknak a ritka tudósainknak, -438- kik a tudomány nyelvét éppenséggel nem tartják valami kizárólagos abrakadabrának, de szeretik az eszméiket érthetően, szabatosan, világosan és kellemesen kifejezni. Nagy tudásával igazi szeretet párosul: gyönyörködtetni és tanítani másokat. Ebbeli dolgozatai – különösen a balladáról szóló könyve, továbbá Tanulmányai-nak két kötete s a Shakspere pályája czimű akadémiai koszorút nyert munkája – mintaszerűek. A filozófia, széptan, társadalmi tudományok s irodalomtörténet köréből vett tárgyai szinte átmelegűlnek és meglelkesednek élénk, szines és világos előadásában. Oktat és élvezetet szerez. A magyar aesthetikai irodalomnak egyik legérdemesebb, alapvető munkása, ki a szépet csakugyan a szépért szolgálta teljes életében.

Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a széptudományok mívelése mellett, ezekkel mintegy karöltve a történeti irodalom is erősebb fejlődésnek indult. Ennek a hagyományaira, multjára, jogaira, ősi alkotmányára annyira féltékeny nemzetnek most, midőn válságból ujabb válságba -439- lépett, nagyobb szüksége volt, mint valaha a történeti eseményekből leszűrt igazságokra és tanulságokra. A század első tizedeiben költészetté lett maga a történelem is. Horvát István, ez a soktűzű és szédítő előadású történetíró csakúgy lelkesített szines rajzolataival és merész feltevéseivel, mint akár Vörösmarty a maga Zalánjával. De ezen a téren immár kevésbbé volt szükségünk a fantazia kicsapongásaira, mint az egészséges önismeretre. Ezt pedig csak a kritikai módszer segítségével szerezhettük meg. Széchenyi föllépése után nem sok értelme lett volna a nemzeti gyengék takargatásának, sem a hizelgő áltatásnak, melylyel korábban szívesen honoráltuk a buskodó és tétlenkedő hazafiságot.

A fejlettebb nyelv, a míveltebb izlés, a szélesedő szellemi látkör s a mind sűrűbb társadalmi, politikai és irodalmi érintkezés meghozta ezen a téren is az üdvösebb fordulatot. A történeti kutatás iránya komolyabb lett, a módszer határozottan javult. A régi iskola hívei jóformán -440- a minden szigorúbb kritika nélküli anyaggyűjtésre szorítkoztak, mint pl. Fejér György, (1766–1851.) a kinek roppant munkája, a negyven vaskos kötetre terjedő Codex diplomaticus tudományos életünknek egy külön oklevéltárát tartalmazza.5) Az ujabb módszer követői azonban az anyag nemesebb formákba öntött földolgozására vetették a fősulyt.

Ezek közűl az elsők sorában kell felemlítenünk Jászay Pált (1809–1852.) és gr. Teleki Józsefet (1790–1855.). Amaz hosszas búvárkodás után két nagyobb szabású munkához fogott, melyeknek, fájdalom, mindegyike töredék maradt, de így, csonka voltukban is, alapvető, becses művek, valódi hivatás fényes termékei. A nemzeti hanyatlás tulajdonképeni okait minden magyar történetíró a szerencsétlen mohácsi veszedelemben kereste s találta meg. Általános volt a meggyőződés, hogy azóta korhadunk és pusztulunk. -441- Abból a korból kellett hát levonni a legkomolyabb és leghasznosabb tanulságokat. Ezt akarta megcselekedni Jászay Pál, midőn még a forradalom előtt, 1844-ben, kiadta A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után czímű munkájának első s egyetlen kötetét. Meg akarta rajzolni azt a kort híven, teljesen, a legapróbb jellemző vonásokig, de a nagyméretű terv kivitele fölülmulta erejét. Csak öt hónap történetét irhatta meg. Ezt azonban oly gondosan és szépen, annyi színnel és erővel, hogy szinte magunk előtt látjuk a régi dúltság megrázó jeleneteit s úgy olvashatjuk könyvét, mint valamely szomorúan regényes történetet, melynek mégis mindenben igazság az alapja. E zavaros és lázas képek rajza mellett ő maga sem nyugodt, – előadásában sok az idegesség, helylyel-közzel a szónokiasság, mely hatásra törekszik, de mindezek a tulajdonságok csak rokonszenvesebbé teszik írói egyéniségét. Ezzel s a szintén töredékűl maradt másik művével (A magyar nemzet napjai a legrégibb időtől az arany bulláig) uj irányokat jelöl meg. A történetirás kilép a krónikák -442- szűk köréből, megszűnik közönséges följegyzések lajstroma lenni s lesz belőle, a mi voltaképeni hivatása: a gyarló ember számára az élet mestere.

Gr. Teleki József, az akadémia egykori tudós elnöke, élete java részét szintén egy nagy történelmi munka megirására fordította. Harmincz évi előtanulmány és búvárkodás után kezdett a Hunyadiak korá-nak kimerítő, részletes feldolgozásához. Tizenkét kötetre tervezte, méltó emlékeűl a nagy nemzeti hősöknek, kiknek szobruk nem volt a hazában. A roppant monográfiából hat év alatt (1852–1857.) kilencz kötet jelent meg. A széles alapokra épűlő korrajz tüzetesen beszámol minden adattal, minden apró törmelékkel, melyet az író, hatalmas hőseinek megmintázására, összehordott s ebben a tekintetben készlete gazdagságát és bőségét nem lehet eléggé bámulnunk. Alaposság, igazságszeretet, hazafias felfogás dolgában minden tiszteletünkre érdemes munka. Talán terjedelmesebb, mint kellene, stilje is túlterhelt és hosszú mondatokban ömlő, de jellemrajzai hívek s a korviszonyok rajza erős -443- és éles elmére vall. A lelkes grófot halála megakadályozta műve befejezésében. Mint a tudósokkal gyakran megtörténik: kissé elszámította az életet. Annyi szeretettel s gyönyörrel mélyedt el ama diadalmas kor tanulmányozásába, – oly lelkiismeretes gonddal kutatta át a forrásmunkák és oklevelek rengetegét, hogy akközben egy jó darab élet szállt el fölötte s a fáradhatatlan kutató elől elrabolta a feldolgozó szükséges éveit. De végzett munkája csonkán is teljes dicsőségét hirdeti.

A történelmi tudományok gyors fellendüléséhez nagyban hozzájárultak az átalakulás korának erős politikai mozgalmai, a forradalom eredménytelensége s a kiegyezés előtti időszak válságai. Az aggódó hazafiság hivő lélekkel ragadta meg a történelmi jogok s hagyományok mentő horgonyát. Fényes tehetségek léptek a kidőltek nyomába s mind többen és többen foglalkoztak a multtal a – jövő érdekében. Bátorítóan, sokoldalulag és eredményesen.

Ezek között kiváló hely illeti meg a forradalmi kormány kultuszminiszterét, a szabadságharcz -444- után külföldre menekült Horváth Mihályt (1809–1878.), a ki számüzetése éveit Belgium és Svájcz szabad levegőjén is elnyomott nemzete vigasztalására és oktatására fordította. A történetírás terén nem volt ujoncz, sem műkedvelő. Becses és formás tanulmányaival már ifjukorában akadémiai koszorukat nyert s még a forradalom előtt megirta a Magyarok Történetét négy kötetben, mely későbbi átdolgozásában nyolcz kötetre bővűlt. Külföldi tartózkodása alatt pedig két hatalmas munkát fejezett be, melyek mintegy kiegészítői előbbi nagy művének. A Huszonöt év Magyarország történetéből (1823–1848.) Széchenyi korát öleli fel teljes részletességében, a Függetlenségi harcz története pedig a forradalom rajzát adja három vaskos kötetben. Mindkét mű Genfben jelent meg először s a hatvanas évek legkapósabb olvasmánya volt. Az ifjabb nemzedék úgy forgatta, mint a bibliát: áhitattal és okulással. Horváth Mihály könyveiben hazája teljes, kimerítő történelme állt előtte s a legujabb kor átalakulásának hű képe – világosan és érthetően. A mi a közvetlen multban történt -445- – a nagy válságot – mint szükségest, mint kikerülhetetlent magyarázta s nem a krónikás história modorában, de a történetirás nemesebb formáiban s művészetével. A száraz adatokat lélek melegíti át, az események szines és könnyed elbeszélés árján haladnak tova. Tények sorakoznak egymás mellé, de oki összefüggésben s a részeket, eredményeket szervesen összekapcsoló lánczolatban. Nem filozófiája a történeteknek, de egy igazságért lángoló lélek revelacziója. Hű beszámolás mindarról, a mi a magyar faj életrevalóságát, gyarlóságait s erejét láttatja. Szókimondó, bátor előadása nagy és tanulságos korszakoknak, nemzeti erényeknek és bűnöknek. Látköre széles. Mindent számba vesz, a mi mozgató rugója az eseményeknek. Nem marad meg pusztán a politikai mozzanatoknál, de kiterjeszti figyelmét valamennyi kulturtényezőre s egységes képben mutatja fel e sok viszontagságon keresztűlment, folyton küzdő nemzet hősies történetét. A tér, melyet átbuvárol s kutató, munkás szellemével bejár, roppant kiterjedésű. Monografiái egy részét a Kisebb Munkák foglalják -446- össze négy vaskos kötetben, más részök önálló kiadásokban jelent meg, mint Zrinyi Ilona, A kereszténység megalapítása Magyarországon stb. Olyan tudós volt ő, a ki élete utolsó perczéig kötelezettségeket érez nemzetével szemben s legjobb tudásával és tehetségeivel fizeti tartozásait. Nagy érdeme s népszerűségének egyik titka is, hogy alaposságával és pártatlan felfogásával az előadásbeli kellem párosul. Az élet számára dolgozott s nemes munkásságával nemzedékek lelkét termékenyítette meg.

Méltó társa, sőt sok tekintetben tartalmasabb, messze kihatóbb működésű tudós Szalay László (1813–1864.). Komoly ifjúságának minden hevűlését, munkás férfikorának minden erejét a nemzeti kultura szolgálatában lobogtatja. Egyike azoknak az akaraterős, jellemszilárd államférfiaknak, kikre a legválságosabb körülmények közt is bizalommal lehet föltekinteni, mert nyilván látható, hogy életök minden napját a közügyeknek áldozzák. Alig vannak magán-örömeik, de annál több a gondjuk és érzékenységük a közdolgok iránt s hű osztályosai nemzetük minden -447- aggodalmának és szenvedésének. Pályafutásuk nem zajos, de férfias, nyilt és áldásos. Irodalmi működését verses kisérletekkel (Bimbók) kezdte meg, de a költészettől csakhamar átpártolt a jogi s történelmi tudományokhoz s ezen a téren aratta a babérokat. Politikai hitvallására nézve a centralistákhoz tartozott s Eötvössel, Treforttal, Csengeryvel föltétlen híve volt a népképviseleti rendszernek. Államférfiak és szónokok czimű köteteiben is azoknak a külfödi jeleseknek élet- és jellemrajzát írta meg, kik az új korban legtöbbet tettek a parlamenti kormányrendszer kifejlesztésére. Mint publicista is ezt az eszmét szolgálta a Pesti Hirlapba írt jeles czikkeivel. Általában az volt a törekvése, hogy hazánk jogviszonyait összhangba hozza a nyugateurópai elvekkel. A forradalom egyelőre meggátolta a kivitel munkáját s az absolutizmus visszalökte a nemzetet ebbeli törekvésében. A küzdők szétszóródtak a világban. Szalay is Svájczba menekűlt s Mariusként borongott a multak romjain. De nem csüggedt el, nem esett kétségbe. Munkához kezdett ujra s lelke még -448- lángolóbban ölelte át férfikora nemes eszményeit. Jól érezte, hogy mint történetíró, most, e válságos időkben áll a legkomolyabb feladatok előtt s ha valaha, most kell igazán az igazságot szolgálnia. Belemélyedt a multak tanulmányozásába s éles, bonczoló, rideg elmével kutatta át a történtek szövedékeit. Nem akarta sem magát, sem nemzetét áltatni, – nem akarta sem szépíteni, sem kiszinezni a dolgokat, de tanulságossá akart tenni mindent, amiből tanulság volt levonható. Megirta Magyarország történetét azzal a czélzattal, hogy úgy mond el mindent, ahogyan történt, de a tények aztán beszéljenek magukért. A történelem lelkiismeretét akarta megszólaltatni, híven és őszintén. Felmutatta e nemzetet nagyobb válságok hosszú sorában, a hanyatlás, vergődés, pusztulás sötét bizonyosságai közt s fenmaradása csodáján ragyogtatta át azt a hitet, hogy ha a multban ily válságokat kibirtunk, isten segítségével s a magunk emberségéből megbirkózunk a fenyegető végzettel ezután is. Ezen a komoly erkölcsi alapon épűlt fel az ő nagy történelme, mely, -449- fájdalom, csak 1706-ig foly a megjelent hat kötetben, de vezéreszméjét tisztán érezteti mindenütt s alkotmányunk fejlődésének részletes rajzában a nemzeti életrevalóság erőforrásait mutatja fel. Szalay ezt a művét okulásul s jövendő feladatok megoldása czéljából a magyar ifjúságnak szánta, de gyönyörűséges s hasznos olvasmánya lett az az egész nemzetnek, öregeknek, fiataloknak egyaránt, mert hittel sugarazta be a hazafiak lelkét akkor, mikor legjobbjaink is csüggedeztek s hitöket veszítették a jövőben.

Ebben az időszakban már a történeti essay fejlettebb formáival is mind sűrűbben találkozunk. Salamon Ferencz (1825–1892.) ezen a téren igazi mesterműveket teremtett. Nagy szépirodalmi műveltsége segítette a tisztább s nemesebb formák kultuszához. Eleinte műbirálattal foglalkozott s e nemű dolgozatai, főkép a Zrinyiászról, Csokonai Dorottyá-járól és Arany Jánosról írt tanulmányai kiváló becsűek. Nemcsak alapos tudós, a dolgok mélyére hatoló kritikai elme, de kellemes elbeszélő is. Főmunkája: Magyarország a török hódítás korában -450- kitünő monográfia. Jellemző erejével, szemléltető szines leirásaival és előadásának klasszikus magyarságával pompás szépmű is egyuttal.

Azok közé az íróink közé tartozik, a kik nem fognak egykönnyen elévűlni s mindig élvezettel és haszonnal forgathatók. Eszmékben rendkívül gazdag, véleményeiben határozott, világos és meggyőző. Csak az igazság érdekli, de nem durván, hanem a szép formájában. Szigorú és éles tekintettel nézi az eseményeket, átható elemzéssel bírálja és bonczolja szét az emberi tetteket, de soha sincs mélyebb részvét híján, mikor fajának gyengéiről vagy bűneiről beszél. Maga mondja egyik értékes tanúlmányában ezeket a gyönyörű szavakat, melyeket bizony sok írónk megszivlelhetne: Hogy jól festhessük az embert, egy kissé szeretnünk s nagy mértékben kell becsülnünk. Irodalmi tanúlmányainak két kötetét a Kisfaludy-Társaság adta ki, melynek vezérférfiaival egy sorban küzdött a magasabb és tartalmasabb nemzeti műveltség diadaláért, úgy fogván fel az élő, működő irodalmat, mint a leghatalmasabb politikai tényezők egyikét. -451-

Kritikai készűltség, stilbeli tartalmasság és finomság dolgában semmivel sem áll hátrább nála Csengery Antal (1822–1880), a kiegyezés egyik vezérembere, Deák Ferencz egyik legmeghittebb barátja. Jeles publiczista, széles ismeretkörű s nagytevékenységű munkása ennek a nehéz időszaknak s az első magyar tudományos folyóíratnak, a Budapesti Szemlé-nek alapítója és szerkesztője. Az angol történetíróknak, főkép Maculaynak volt tanítványa, kinek Anglia története czímű munkáját le is fordította. S tette ezt akkor, mikor éppen korszerűnek látszott, mikor Francziaországban Guizot azt a kérdést vitatta: mért sikerűlt az angol forradalom? Nálunk a közelmulttal szemben még nagy volt az elfogultság, a politikai szenvedélyek még nem csillapodtak le, elhamarkodott, felszínes ítéletek hangzottak az imént lezajlott eseményekről s azok szereplőiről. Elvi vagy történetbölcselmi szempontokra nem gondolt senki sem. Az idők ránk zúduló árjában vergődtünk és fuldokoltunk. Csengery, a ki határozott ellensége volt minden önámításnak s nem a népszerűséget, hanem az igazságot -452- kereste, egy kötet politikai jellemrajzzal – Magyar szónokok és statusférfiak, 1851. – állt elő, mely hű tükre kivánt lenni a közelmultnak s minden irány képviselőiben akarta jellemezni azt. Jellemezte is. Mély ítélőtehetség, a szókimondás komoly bátorsága, a szemléltetésnek s meggyőzésnek nagy ereje állt rendelkezésére oly stil kiséretében, mely pompásan színezte és árnyalta a dolgokat. Később, a hetvenes években, néhány nagyobb történet-kritikai essayvel bővítve, Történeti tanulmányok és jellemrajzok czím alatt ujra megjelent ez a munka, melyet csakhamar Történetírók és történetirás czím alá foglalt dolgozatainak gyűjteménye követett. Majd halála után, 1884-ben, sokoldalú munkásságának java termékei Összegyűjtött Munkák czímmel öt vaskos kötetben láttak napvilágot, nyilván láttatva, hogy nemcsak jeles tudóst veszítettünk benne, de egész életét nemzetének áldozó hű embert is, kinek nem az volt a czélja, hogy ragyogjon, de hogy hazájának igazán használjon.

Erős hézag támadna e fejezeten, ha az ide -453- tartozó jelesek közűl nem említenők fel Szilágyi Sándor (1830–1899) és Szabó Károly (1824–1890) nevét. Két patriarchalis jó öreg, rengeteg tudással, a kutatás fáradhatatlan mozgékonyságával, a munka minden türelmével és frisseségével. Amaz egész életén át az agitator szerepét játszsza. Minden tőle telhetőt elkövet a történeti irodalom felvirágoztatására. Egész írói nemzedéket nevel maga körűl, kik minden tekintetben becsületére válnak lelkes paedagógiájának. Jó példával jár előttük. Mindig dolgozik és mindig vidám. Tele van tisztelettel a régiség és szeretettel az ifjúság iránt. Mult és jelen együtt élnek szivében, de tekintete a jövőn függ. Nem zárkozik el korától, örül haladásának s maga is halad vele. Megírja Erdély politikai és irodalomtörténetét, okmánytárba foglalja az Erdély XVI. és XVII. századi eseményeire vonatkozó okiratok nagy tömegét, megalapítja a Történelmi Társulatot, mely egyike legnépszerűbb s legtevékenyebb testületeinknek; nagy vállalatokat indít meg (Történelmi Életrajzok), melyek az összehalmozott történeti anyag vonzó formában tartott -454- feldolgozásával erősen és termékenyen hatnak ki a nagy közönségre, – szóval, élete utolsó pillanatáig ott van mindenütt, a hol a saját szakában tenni és dolgozni kell.

Érdemes kortársa, Szabó Károly, a legrégibb idők avatagját buvárolja át. Megmarad a krónikák egyszerű hangja mellett, de a tényeket oki összefüggésükben sorakoztatja egymás mellé. Megírja a Vezérek korának történetét s vasszorgalommal, évtizedekig tartó munkával összeállítja a Régi Magyar Könyvtár két tekintélyes kötetét, mely ősmulasztásokat pótol és régi irodalmunk ismertetéséhez nélkülözhetetlen kalauz. Nagy lelkesedéssel gyüjti a székelység történetére vonatkozó okiratokat s minden ízében azok közé az eredeti magyar tudósok közé tartozik, kik a saját önálló felfogásukkal, töretlen utakon járva, küzdenek a nemzeti tudományosságért. Kisebb történelmi dolgozatait Tanúlmányainak két becses kötete foglalja össze.

A monográfia-írók köréből megemlítjük itt még Fraknói Vilmost Pázmány és kora czímű szép munkájával; Thaly Kálmánt, a Thököly és -455- Rákóczi kor roppant tevékenységű s minden elismerésünkre méltó buvárát, a ki egész könyvtárra menő kötethalmazban építette fel ama regényes és nagy idők gazdag világát; Pauler Gyulát a Wesselényi-összeesküvésről s az Árpád-házi királyok történetéről irt művészi kivitelű munkáival. Végül zárja be a kiválók díszes sorozatát néhány fényes név, a történelem segédtudományaiban működő írók legjobbjainak neve, kiket a külföld is tekintélyekül ismer, a minő például egy Pulszky Ferencz az archeologiában és egy Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold és Rómer Flóris a műtörténelemben.

X
BESZÉLŐ SZÁMOK

Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett, minden szónál ékesebben a tények. Ebben a fejezetben azonban a számok fognak megszólalni, mert nekik is van mondani valójuk. A rideg, kíméletlen számok, melyeknek száraz beszéde a statisztika szócsövén át ítéletként, vádként hangzik, vagy hitet ébresztő, reményeket keltő dalaként a megtörtént haladásnak. Fölemelő vagy lesujtó, aszerint, aminő a beszámolás eredménye.

A század elején jóformán semmink sincs, csak a szegénységünk. Alig mutathatunk fel egy-egy kulturintézményt. Minden ebbeli törekvés csak jámbor szándék, mely borongó hazafiak -457- magányos álmaiban él, – alvó eszme, melyet ábránd és képzelődés szineznek. A nyelvmívelő és tudós társaságok gondolata, egy nemzeti muzeum létesítése, a szinházak kulturhivatása itt-ott szóbeszéd s helylyel-közzel röpiratok tárgya, de mig tettekké érlelődnek, évtizedeknek kell elhullámozni az idők folyamán. Lassan és kínosan megy előre minden. A révedező nemzet lelkiismeretének kell előbb megmozdulnia, hogy nagyobb méretű mozgalom támadhasson s valami egészségesebb fordulat álljon be. A rengeteg mulasztás után tömérdek munkára lesz szükség, nagy elhatározásokra, önfeláldozásra, maga-megtagadásra, hogy az ősi virtuskodásból a valódi virtus magaslataira emelkedhessünk.

A század elején alig van még komolyan számbavehető közoktatásunk. A Budáról 1780-ban Pestre helyezett egyetlen egyetem négy fakultásának 1809-ben összesen 40 tanára volt: a theologiainak 9, a joginak 6, az orvosinak 12, a bölcsészetinek 13. Tanulóinak száma pedig 1792/3-ban 281, – 1810-ben 566. A század elejétől 1809 végéig, tehát majdnem tiz év alatt, -458- doktoratust nyert összesen: 113 orvos, 32 jogász, 22 theologus és 111 bölcsész.

A humanistikai latin iskolák, a nemzeti iskoláknak nevezett misctum-compositumok, bölcsészeti lyceumok s jogakadémiák mellett nem volt egyetlen reál- vagy ipariskola sem. A nagy nyomorúságot minden jóravaló hazafi szégyenkezve látta s érezte. S midőn e bajon segítendők, a rendek 1836-ban törvényjavaslatot dolgoztak ki, fölajánlva a szükséges költségeket az ország nagyobb városaiban állítandó ipar- és reáliskolákra: Ferdinánd király a rendek felterjesztésére azzal válaszolt, hogy amennyiben a körülmények engedik, majd ő maga fog gondoskodni mindenről, és természetesen nem gondoskodott semmiről.

Csak olvasni kell Bezerédy István, Deák Ferencz s Beöthy Ödön beszédeit, melyek ez alkalommal a »gyűlöletes« királyi leirat felolvasása után elhangzottak: akkor előttünk áll ama szomorú idők minden kopársága, vigasztalan távlatával, vétkeivel és tehetetlenségével.

Ma, mintegy hatvan év mulva, tengernyi -459- küzdelem árán ugyan, de hála isten, a magunk emberségéből más kép áll előttünk. A budapesti egyetemen 275 tanerő működik s a tanulók száma 4588-ra rúg; a kolozsvári egyetemen 89 tanerő mellett 833, a József-műegyetemen 67 tanár és 36 segédtanár mellett 1248 a tanulók száma. Egyébként ezen a téren tett haladásunkat, az 1898-iki hivatalos statisztikai kimutatást véve alapul, világítsa meg a következő kis táblázat, mely az állami kezelés alatt álló tanintézetek mennyiségét, tanerőit s hallgatóit összegezi:

Vagy vessünk egy futó pillantást a jó öreg Szinnyei József által nagy lelkiismeretességgel összeállított hirlapstatisztika tanulságos számaira. A század elején 1806-ban, Kulcsár István Hazai Tudósítások czímű lapja volt az egyetlen magyar hirlap. 1830-ban 10 hirlap és folyóirat jelent meg; 1840 elején 26; 47-ben 33; 48–49-ben 86; 1850 elején 9; 1854-ben 20; 1861 elején 52.

A napjainkig terjedő fokozatos emelkedést tüntesse ki a következő táblázat, mely kizárólagosan magyar nyelven megjelenő hirlapokról és folyóiratokról szól:

hirlap és folyóirat jelent meg. A szétmenő példányok száma kerek összegben 68,343.688, – százalékban kifejezve 62:84. Csatoljuk ezekhez a külföldről hozzánk érkező hirlapok és folyóiratok fogyasztását is. Német nyelvű lap jön hozzánk 1571, cseh 234, franczia 149, angol 125. Ezeknek túlnyomó része – 1297 szaklap, 676 politikai, 275 szépirodalmi és 43 élczlap.

A mi magának a könyvirodalomnak a fejlődését illeti, az egész századról hű képet ad a Kiszlingstein Sándor által könyvészeti alapon kidolgozott bibliografiai kimutatás, melyet szerzője szives volt rendelkezésemre bocsátani. Ime, az érdekes táblázat, mely szintén kizárólag magyar nyelven megjelent műveket összegez: -462-

Az irni és olvasni tudók száma tehát roppant arányban emelkedett. Csak a közeli évtizedeket veszem fel. 1880-ban 36 százalék, 1890-ben 44:46. Szaktudományi és irodalmi társaságoknak egész raja van a központon s vidéken egyaránt.

És mégis! – Ezzel az örvendetes eseménynyel szemben vannak a hazai statisztikának fenyegető számadatai is, melyek közül csak a különböző nyelvű hitközségek tételét említem itt fel: az istentisztelet nyelve 4028 hitközségben magyar és 6073 hitközségben (köztük 3300 oláh) idegen ajkú.

Nehéz politikai viszonyok és elégedetlenkedő nemzetiségek közt, a rokontalanság keserű érzetében s mégis gyakran magunkat tépdesve: bizony minden talpalatnyi tért ujra meg ujra el kell itt foglalni. Szakadatlan küzdelem és vivódás ennek a nemzetnek az élete. A honfoglalás kezdete óta ujra meg ujra ismétlődő honfoglalás. Harcz a jogokért, a fajért, a létért. És harcz a korlátoltság, a maradiság, virtuskodások -465- és előítéletek ellen. A kiegyezés után, az alkotmány visszavívásával már-már valóságúl fogadtuk a reményt: ez az igéret földe! S harmincz év mulva, erősen gyarapodva az anyagiakban, megizmosodva a szellemiekben, szépen fejlődve minden téren, föl-fölvetődik a kérdés: nem áll-e ez a sokszor megpróbált nemzet nagyobb válságok előtt, mint bármikor? Ime, ezer év mulva, annyi küzdelem után még mindig bizonytalanságok közt hánykódunk.

Egy azonban bizonyosnak látszik előttem. Az, hogy a szellemi munka világában semmi sem történik haszontalanúl s mindennek, még annak is, amit rossznak tartunk, van valami jó oldala. Az igazsághoz vezető út nem egyszerű s a diadal valódi értékét mindig a harcz heves vagy nehéz volta, az érte áldozott lelkesedés vagy vesződség nagysága szabja meg. Nekünk nem vethetik szemünkre az olcsó győzelmeket. Minden kis eredmény, melyet a szellemi fejlődés terén felmutathatunk, becsületes küzdelem jól megérdemelt jutalma.

Lábjegyzetek.

1) Sebestyén Gábor is ennek a jóizű magyar nótának a dudorászása közben halt meg. Zimankós, rideg juliusi nap volt, mintha egy darab tél fordult volna vissza a nyár szakába. Az öreg úr egy darabig fázdogált, aztán befűttetett a kandallóba. Mikor a Zsuzsi lány rakta a tüzet, odaszólt neki: »Tudsz-e dalolni, lányom?« »Tudok, nemzetes uram!« »No hát fújd el nekem azt a nótát, hogy: Hortobágyi pusztán fúj a szél.« A lány vonakodott, de aztán rákezdte. Fáy tört, reszketeg hangon kisérte. Mikor a második sorhoz értek, – »Juhászlegény búsan útra kél« – az öreg úr elfuladt s meghalt. (Bessenyei Ferencz közlése.)

2) A Budapesti Szemle XXVIII. kötetében megjelent tanulmányában, mely a magyar essay-irodalomnak egyik igazi remeke.

3) Két kötetes Naplója a magyar memoire-irodalom egyik legbecsesebb terméke.

4) Nem érdektelen és Deák F. lovagiasságát szépen jellemző adat az, a mit Gorove István jegyzett fel róla Naplójában. A königgrätzi vereség után (1866 jul. 9.) Erzsébet császárné, a ki sziv szerint szerette a magyarokat s őszintén óhajtotta a kiegyezést, lejött Budapestre, minden bizonynyal azért, hogy meggyőződést szerezzen: milyen a dinasztia irányában itt a hangulat? A politika vezérférfiai közül többen, kiket elkeserített a kiegyezés huza-vonája és a Deák Ferencz egyedül törvényes álláspontjának ismételt visszautasítása, ellene voltak annak, hogy a császárné, megérkezésekor, küldöttségileg fogadtassék. Deák csak ennyit mondott: »Gyávaságnak tartanám elfordulni a császárnétól most, mikor szerencsétlenségben van, miután elébe mentünk akkor, midőn a dinasztia dolgai jól állottak.« Minden további ellenvetés elnémult s Erzsébetet, Deák Ferencz vezetése mellett, a vezérférfiak tekintélyes gárdája fogadta. L. Kónyi Manó: Deák F. beszédei. III. köt. 578. lap.

5) Az anyaggyüjtés hasznos vesződségét később az akadémia vállalta magára s a Magyar Történelmi Emlékek kiadásával, mely eddigelé jóval tuljár a száz köteten, folytonossá és rendszeressé tette.

NÉVMUTATÓ

Helyreigazítások.

A 121-ik lapon levő jegyzetben Fáy András neve tévedésből áll Sebestyén Gábor neve helyett.

A 166. és 177-ik lapon Balzac neve hibásan van Balsacnak írva; a 340-ik lapon pedig Moreaux nevénél az x betű törlendő.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

XIV	Helyreigazítások 471	Helyreigazítások 472
10	az utazókuak a gőzös	az utazóknak a gőzös
30	csicsegrő kis madár	csicsergő kis madár
32	sokoldalu. tiszteletreméltó	sokoldalu, tiszteletreméltó
41	Visszaszédeleg	Visszaszédeleg.
55	magrajzolt képekben	megrajzolt képekben
61	ember lett	ember lett.
101	Beöthy Zzigmond	Beöthy Zsigmond
101	ne álmodjál stb)	ne álmodjál stb.)
106	Szeretetreméló volt	Szeretetreméltó volt
108	és roformjairól	és reformjairól
121	Fáy András is ennek	Sebestyén Gábor is ennek
135	Sue Mystéres de Paris	Sue Mystères de Paris
135	Szállító parasztok	Szállító parasztok –
140	követkeső szavakkal	következő szavakkal
145	meg a czéljaival is	még a czéljaival is
164	mem egyéb	nem egyéb
166	A MAGYAR BALSAC	A MAGYAR BALZAC
177	és Balsac közt	és Balzac közt
206	maradnál!»	maradnál!«
227	függ Csak egy-két	függ. Csak egy-két
263	biztosìtásával, örök	biztosításával, örök
264	ösztönzi Mintha	ösztönzi. Mintha
269	legjavával segìtette	legjavával segítette
275	lélek Nagy	lélek. Nagy
279	La tireliri de Thérése	La tirelire de Thérèse
279	Les memoires	Les mémoires
321	Széchényi emlékezete	Széchenyi emlékezete
340	Hegesippe Moreaux	Hegesippe Moreau
340	Berangert	Bérangert
342	Danté	Dante
342	Beranger	Béranger
343	Berangerben	Bérangerben
351	szeretet köl-költője	szeretet költője
351	a a karámokban	a karámokban
419	fel a drámában	fel a drámában.
420	eszközeivel kápráztatott	eszközeivel kápráztatott.
438	akrakadabrának, de	abrakadabrának, de
453	mindig vìdám	mindig vidám
467	Beranger	Béranger
471	Sebestyén Gábor 53, 741.	Sebestyén Gábor 53, 121.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZÁZADUNK MAGYAR IRODALMA KÉPEKBEN: SZÉCHENYI FÖLLÉPÉSÉTŐL A KIEGYEZÉSIG ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

Tanintézet jellege	Száma	Tanszemély száma	Tanulók száma
Felsőbb tanintézetek	63	848	9,349
Középiskolák	194	3,542	54,676
Szakiskolak	723	4,541	105,383
Tanítóképzők	76	853	6,345
Népiskolák	17,098	27,717	2.231,558
Kisdedóvók	2,427	2,516	202,861
Emberbaráti intézetek	120	523	6,226
Börtöniskolák	41	51	5,074

1861-ben	52
1862-ben	65
1863-ban	80
1864-ben	70
1865-ben	75
1866-ban	81
1867-ben	80
1868-ban	140
1869-ben	163
1870-ben	146
1871-ben	164
1872-ben	198
1873-ban	201
1874-ben	208
1875-ben	246
1876-ban	240
1877-ben	268
1878-ban	281
1879-ben	321
1880-ban	368
1881-ben	356
1882-ben	412
1883-ban	427
1884-ben	482-461-
1885-ben	494
1886-ban	516
1887-ben	539
1888-ban	561
1889-ben	600
1890-ben	636
1891-ben	645
1892-ben	676
1893-ban	699
1894-ben	735
1895-ben	806
1896-ban	801
1897-ben	977
1898-ban	1107

Év	Megjelent művek száma
1801	104
1802	117
1803	111
1804	157
1805	162
1806	177
1807	145
1808	162
1809	149
1810	109
1811	106
1812	96
1813	95
1814	103
1815	113
1816	137
1817	154
1818	146
1819	131
1820	140
1821	128
1822	179
1823	112
1824	133
1825	159
1826	147
1827	184
1828	166
1829	202
1830	266
1831	251
1832	229
1833	263
1834	264
1835	292
1836	307
1837	293
1838	298
1839	285
1840	328
1841	375
1842	437
1843	515
1844	492
1845	570
1846	520
1847	502
1848	488
1849	166
1850	219
1851	335-463-
1852	347
1853	402
1854	511
1855	508
1856	651
1857	695
1858	599
1859	546
1860	719
1861	781
1862	595
1863	627
1864	623
1865	587
1866	555
1867	580
1868	667
1869	720
1870	751
1871	934
1872	907
1873	916
1874	1102
1875	1285
1876	1348
1877	1025
1878	1190
1879	823
1880	961
1881	1343
1882	1226
1883	1146
1884	1459
1885	1206
1886	1816
1887	1048
1888	1119
1889	1187
1890	1345
1891	1366
1892	1327
1893	1398
1894	1427
1895	1407
1896	1434
1897	1435
1898	1660
1899	–-464-

The Project Gutenberg eBook of Századunk magyar irodalma képekben: Széchenyi föllépésétől a kiegyezésig

Megjegyzések:

SZÁZADUNK MAGYAR IRODALMA KÉPEKBEN

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ

MÁSODIK RÉSZ

HARMADIK RÉSZ

ELSŐ RÉSZ

I SZÉCHENYI ÉS KORA 1791–1860

II A MESTER 1788–1830

III LÁNGÉSZ A HOMÁLYBAN 1792–1830

IV IRODALMI TÁRSASKÖRÖK 1810–1830

V VÖRÖSMARTY 1800–1855

VI KISEBB EPIKUSOK 1814–1834

VII BAJZÁÉK 1823–1851

VIII EGY HASZNOS IRÓ 1786–1864

IX A TANÍTVÁNYOK

X KÉT RHAPSOD

I

II

XI A REGÉNY NEMESEBB FORMÁI 1794–1865

XII A KARTHAUSI KÖLTŐJE 1813–1871

XIII A MAGYAR BALZAC 1815–1875

MÁSODIK RÉSZ

FORRADALOM 1840–1848

II PETŐFI 1823–1849

III ÁTMENETI ELŐZMÉNYEK

IV A VIRÁGOK POÉTÁJA 1817–1868

V A DRÁMA FORRONGÁSA 1814–1878

VI HULLÓ CSILLAGOK

HARMADIK RÉSZ

I FORRADALOM UTÁN

II ARANY 1817–1882

III LÍRAI DUHAJKODÁSOK

IV KÜLÖN UTAKON

V JÓKAI Szül. 1825

VI MÁS ELBESZÉLŐK

VII AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

VIII A JELMEZES DRÁMA

IX KOMOLY MÚZSÁK

X BESZÉLŐ SZÁMOK

Lábjegyzetek.

NÉVMUTATÓ

Helyreigazítások.

Javítások.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

SZÁZADUNK
MAGYAR IRODALMA
KÉPEKBEN

I
SZÉCHENYI ÉS KORA
1791–1860

II
A MESTER
1788–1830

III
LÁNGÉSZ A HOMÁLYBAN
1792–1830

IV
IRODALMI TÁRSASKÖRÖK
1810–1830

V
VÖRÖSMARTY
1800–1855

VI
KISEBB EPIKUSOK
1814–1834

VII
BAJZÁÉK
1823–1851

VIII
EGY HASZNOS IRÓ
1786–1864

IX
A TANÍTVÁNYOK

X
KÉT RHAPSOD

XI
A REGÉNY NEMESEBB FORMÁI
1794–1865

XII
A KARTHAUSI KÖLTŐJE
1813–1871

XIII
A MAGYAR BALZAC
1815–1875

FORRADALOM
1840–1848

II
PETŐFI
1823–1849

III
ÁTMENETI ELŐZMÉNYEK

IV
A VIRÁGOK POÉTÁJA
1817–1868

V
A DRÁMA FORRONGÁSA
1814–1878

VI
HULLÓ CSILLAGOK

I
FORRADALOM UTÁN

II
ARANY
1817–1882

III
LÍRAI DUHAJKODÁSOK

IV
KÜLÖN UTAKON

V
JÓKAI
Szül. 1825

VI
MÁS ELBESZÉLŐK

VII
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

VIII
A JELMEZES DRÁMA

IX
KOMOLY MÚZSÁK

X
BESZÉLŐ SZÁMOK