The Project Gutenberg eBook of Petőfi Sándor összes költeményei This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. Title: Petőfi Sándor összes költeményei Author: Sándor Petőfi Release date: November 28, 2012 [eBook #41504] Language: Hungarian *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PETŐFI SÁNDOR ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI *** E-text prepared by Albert László from page images generously made available by Internet Archive/Canadian Libraries (http://archive.org/details/toronto) Note: Project Gutenberg also has an HTML version of this file which includes the original illustrations. See 41504-h.htm or 41504-h.zip: (https://www.gutenberg.org/cache/epub/41504/pg41504-images.html) or (https://www.gutenberg.org/files/41504/41504-h.zip) Images of the original pages are available through Internet Archive/Canadian Libraries. See http://archive.org/details/sszeskltmn00petf PETOFI SÁNDOR ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI. HAZAI MUVÉSZEK RAJZAIVAL DÍSZÍTETT NEGYEDIK NÉPIES KIADÁS A KÖLTO ARCZKÉPÉVEL BUDAPEST AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-TÁRSULAT KIADÁSA _Szabadság, szerelem!_ _E ketto kell nekem,_ _Szerelmemért feláldozom_ _Az életet,_ _Szabadságért feláldozom_ _Szerelmemet._ 10588. - Budapest. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája. ELBESZÉLO KÖLTEMÉNYEK. (1844-1848.) * * * 1844. * * JÁNOS VITÉZ. I. Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejérol a juhászbojtárra. Fölösleges dolog, sütnie oly nagyon, A juhásznak úgy is nagy melege vagyon. Szerelem tüze ég fiatal szivében, Ugy legelteti a nyájt a faluvégen. Faluvégen nyája mig szerte legelész, O addig subáján a fuben heverész. Tenger virág nyílik tarkán körülötte, De o a virágra szemét nem vetette; Egy kohajtásnyira foly tole a patak, Bámuló szemei oda tapadtanak. De nem ám a patak csillámló habjára, Hanem a patakban egy szoke kis lyányra, A szoke kis lyánynak karcsu termetére, Szép hosszú hajára, gömbölyu keblére. Kis leány szoknyája térdig föl van hajtva, Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba'; Kilátszik a vizbol két szép térdecskéje Kukoricza Jancsi gyönyöruségére. Mert a pázsit fölött heverészo juhász Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más? Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza, Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza. »Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!« Kukoricza Jancsi igy szólott hozzája: »Pillants ide, hiszen ezen a világon Csak te vagy én nekem minden mulatságom. Vesd reám sugarát kökényszemeidnek, Gyere ki a vizbol, hadd öleljelek meg; Gyere ki a partra csak egy pillanatra, Rá csókolom lelkem piros ajakadra.« »Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék, Ha a mosással oly igen nem sietnék; Sietek, mert máskép velem roszul bánnak, Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.« Ezeket mondotta szoke szép Iluska, S a ruhákat egyre nagy serényen mosta. De a juhászbojtár fölkel subájáról, Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól: »Gyere ki, galambom! gyere ki, gerliczém! A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én; Aztán a mostohád sincs itt a közelben, Ne hagyd, hogy szeretod halálra epedjen.« Kicsalta a leányt édes beszédével, Átfogta derekát mind a két kezével, Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor, Ki mindeneket tud, az tudja csak, hányszor. II. Az ido akközben haladott sietve, A patak habjain piroslott az este. Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája: Hol marad, hol lehet oly soká leánya? A rosz vén mostoha ekkép gondolkodott; Követték ezek a szók a gondolatot: (S nem mondhatni, hogy jó kedvvel ejtette ki), »Megnézem, mit csinál; ha henyél: jaj neki!« Jaj neked, Iluska, szegény árva kis lyány! Hátad mögött van már a dühös boszorkány; Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul, S ily módon riaszt föl szerelem álmábul: »Becstelen teremtés! gyalázatos pára! Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára? Lopod a napot, és istentelenkedel... Nézze meg az ember... hogy tüstént vigyen el« - »Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk? Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk. Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani, Hogy kihullanak még meglevo fogai.« Reszketo kedvese védelmezésére Ekkép fakadt ki a nyáj bátor orzoje; Azután haragos szemmel fenyegetve Az elmondottakhoz e szavakat tette: »Ha nem akarja, hogy felgyujtsam a házát, Meg ne illesse kend ezt a szegény árvát. Ugy is töri magát, dolgozik eleget, És még sem kap száraz kenyérnél egyebet. Most eredj, Iluskám. Megvan még a nyelved, Hogy elpanaszold, ha roszúl bánik veled. - S kend ne akadjon fönn azon, mit más csinál, Hisz kend sem volt jobb a deákné vásznánál.« Kukoricza Jancsi fölkapta subáját, S sebes lépésekkel ment keresni nyáját, Nagy megszeppenéssel most vette csak észre, Hogy imitt-amott van egy-ketto belole. III. A nap akkor már a földet érintette, Mikor Jancsi a nyájt félig összeszedte; Nem tudja, hol lehet annak másik fele: Tolvaj-e vagy farkas, a mi elment vele? Akárhová lett az, csakhogy már oda van; Búsulás, keresés, minden haszontalan. Most hát mihez fogjon? neki szánva magát Haza felé hajtja a megmaradt falkát. »Majd lesz neked, Jancsi... no hiszen lesz neked!« Szomorún kullogva gondolta ezeket, »Gazd' uramnak ugy is rosz a csillagzatja, Hát még... de legyen meg isten akaratja.« Ezt gondolta, többet nem is gondolhatott; Mert ekkor a nyájjal elérte a kaput. Kapu elott állt az indulatos gazda, Szokás szerint a nyájt olvasni akarta. »Soh'se olvassa biz azt kelmed gazd' uram! Mi tagadás benne? igen nagy híja van; Szánom, bánom, de már nem tehetek róla.« Kukoricza Jancsi e szavakat szólta. Gazdája meg ezt a feleletet adta, S megkapta bajszát, és egyet pödrött rajta: »Ne bolondozz, Jancsi, a tréfát nem értem; A míg jól van dolgod, föl ne gerjeszd mérgem.« Kisült, hogy koránsem tréfaság a beszéd, Jancsi gazdájának majd elvette eszét; Jancsi gazdája bog, mint a ki megboszül: »Vasvillát! vasvillát!... hadd szúrjam keresztül. Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való! Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!... Ezért tartottalak? ezért etettelek? Soha se kerüld ki a hóhérkötelet. Elpusztulj elolem, többé ne lássalak!« Jancsi gazdájából így doltek a szavak; Fölkapott hirtelen egy petrenczés rudat, A petrenczés ruddal Jancsi után szaladt. Kukoricza Jancsi elfutott elole, De koránsem azért, mintha talán félne, Markos gyerek volt o, husz legényen kitett, Noha nem érte meg még huszszor a telet. Csak azért futott, mert világosan látta, Hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája, S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje? Ki félig apja volt, ki ot fölnevelte. Futott, mig a szuszból gazdája kifogyott; Azután ballagott, megállt, meg ballagott Jobbra is, balra is s mind evvel mit akar? Nem tudta, mert nagy volt fejében a zavar. IV. Mikorra a patak vize tükörré lett, Melybe ezer csillag ragyogása nézett: Jancsi Iluskáék kertje alatt vala; Maga sem tudta, hogy mikép jutott oda. Megállt, elovette kedves furulyáját, Kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját; A harmat, mely ekkor ellepett fut, bokort, Tán a szánakozó csillagok könnye volt. Iluska már alutt. A pitvar eleje Volt nyár idejében rendes fekvohelye, Fekvohelyérol a jól ismert nótára Fölkelt, lesietett Jancsi látására. Jancsinak látása nem esett kedvére, Mert megijedt tole, s ily szót csalt nyelvére: »Jancsi lelkem, mi lelt? mért vagy oly halovány, Mint az elfogyó hold bús oszi éjszakán?« »Hejh, Iluskám! hogy ne volnék én halovány, Mikor szép orczádat utószor látom tán...« »Jancsikám, látásod ugy is megrémített; Hagyd el az istenért az ilyen beszédet!« »Utószor látlak én, szivem szép tavasza! Utószor szólt itten furulyám panasza; Utószor ölellek, utószor csókollak, Örökre elmegyek, örökre itt hagylak!« Most a boldogtalan mindent elbeszéle, Rá borúlt zokogó kedvese keblére, Rá borúlt, ölelte, de képpel elfordult: Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult. »Most hát, szép Iluskám! most hát, édes rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztol kergetve, Bujdosó szeretod jusson majd eszedbe.« »Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell! A jó isten legyen minden lépéseddel. Ha látsz tört virágot útközépre vetve, Hervadó szeretod jusson majd eszedbe.« Elváltak egymástól, mint ágtól a levél; Mindkettejök szive lett puszta, hideg tél. Könnyeit Iluska hullatta nagy számmal, Jancsi letörölte inge bo ujjával. Indult, nem nézte egy szemmel sem, hol az ut? Neki úgy is mindegy volt, akárhova jut. Fütyörésztek pásztorgyermekek mellette, Kolompolt a gulya... o észre sem vette. A falu messzire volt már háta megett, Nem látta lobogni a pásztortüzeket; Mikor utójára megállt s visszanézett, A torony bámult rá, mint sötét kisértet. Ha ekkor mellette lett volna valaki, Hallotta volna ot nagyot sohajtani; A levegoeget daruk hasították, Magasan röpultek, azok sem hallották. Ballagott, ballagott a halk éjszakában, Csak nehéz subája suhogott nyakában; O ugyan subáját gondolta nehéznek, Pedig a szive volt oly nehéz szegénynek. V. Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte, A puszta, mint tenger, fekütt körülötte; A nap fölkeltétol a nap enyésztéig Egyenes rónaság nyujtózkodott végig. Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott, A harmat apró gyér fuveken csillogott; Oldalvást a napnak elso sugarára Fölpiroslott egy tó; környékezte káka. A tónak szélénél a káka közepett Egy hosszú nyakú gém eledelt keresett, És a tó közepén gyors halászmadarak Hosszu szárnyaikkal le s föl szállongtanak. Jancsi csak ballagott sötét árnyékával S elméjének sötét gondolkozásával; Az egész pusztában széjjelsütött a nap, De az o szivében éjek éje maradt. Mikor a nap elért az ég tetejére, Eszébe jutott, hogy falatozni kéne, Tennap ilyen tájban evett utójára, Meg alig is birta már lankadó lába. Letelepult, elovette tarisznyáját, Megette maradék kevés szalonnáját. Nézte ot a kék ég, a fényes nap... alább Ragyogó szemével a tündér délibáb. A kis ebéd neki jó izuen esett, Megszomjazott rá, a tóhoz közeledett, Kalapjának bele mártá karimáját, Ekkép enyhitette égo szomjuságát. A tónak partjáról nem távozott messze: Az álom szemének pilláját ellepte; Vakandokturásra bocsátotta fejét, Hogy visszanyerhesse elfogyott erejét. Az álom ot oda vitte, a honnan jött, Iluskája pihent hu karjai között, Mikor a kis leányt csókolni akarta, Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta. Szétnézett a puszta hosszában, széltében; Nagy égi háború volt keletkezoben. Oly hamar támadott az égi háború, Mily hamar Jancsinak sorsa lett szomorú. A világ sötétbe öltözködött vala, Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila; Végtére megnyílt a felhok csatornája, S a tó vize suru buborékot hánya. Jó hosszú botjára Jancsi támaszkodott, Lekonyította a karimás kalapot, Nagy szoru subáját meg kifordította, Úgy tekintett bele a vad zivatarba. De a vihar a mi hamar keletkezett, Oly hamar is hagyta el megint az eget. Megindult a felho könnyü szélnek szárnyán, Ragyogott keleten a tarka szivárvány. Subájáról Jancsi lerázta a vizet, Miután lerázta, ujra utnak eredt. Mikor a nap leszállt pihenni ágyába, Kukoricza Jancsit még vitte két lába. Vitte ot két lába erdo közepébe, Suru zöld erdonek sötét közepébe, Ott ot köszöntötte holló károgása, Mely épen egy esett vadnak szemét ásta. Sem erdo, sem holló ot nem háborgatván, Kukoricza Jancsi ment a maga utján; Erdo közepében sötét ösvényére Leküldte világát a hold sárga fénye. VI. Az ido járása éjfél lehetett már, Mikor szemébe tünt egy pislogó sugár. Amint közelebb ért, látta, hogy ez a fény Ablakból világít az erdo legmélyén. Jancsi e látványra ekkép okoskodék: »Ez a világ aligha csárdában nem ég; Bizonyára úgy lesz - hál' a jó Istennek! Bemegyek az éjre, benne megpihenek.« Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda, Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája. Nem állott üresen a ház, a zsiványok Mind a tizenketten odabenn valának. Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok... Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog; De az én Jancsimnak helyén állt a szíve, Azért is közéjök nagy bátran belépe. »Adjon az úristen szerencsés jó estét!« Mondott nekik Jancsi ilyen megköszöntést; Erre a zsiványok fegyverhez kapának, Jancsinak rohantak, s szólt a kapitányok: »Szerencsétlenségnek embere, ki vagy te? Hogy lábadat mered tenni e küszöbre. Vannak-e szüleid? van-e feleséged? Akármid van, nem fog többé látni téged.« Jancsinak sem szíve nem vert sebesebben E szókra, sem nem lett haloványabb színben; A zsiványkapitány fenyegetésire Meg nem ijedt hangon ily módon felele: »A kinek életét van miért félteni, Ha e tájt kerüli, nagyon bölcsen teszi. Nekem nem kedves az élet, hát közétek, Bárkik vagytok, egész bátorsággal lépek. Azért, ha úgy tetszik, hagyjatok életben, Hagyjatok ez éjjel itten megpihennem; Ha nem akarjátok ezt: üssetek agyon, Hitvány életemet védeni nem fogom.« Ezt mondta, nyugottan a jövendot várva, A tizenkét zsivány csodálkozására. A kapitány ilyen szókat váltott véle: »Egyet mondok, öcsém, ketto lesz belole; Te derék legény vagy, azt a bátor szented! Téged az isten is zsiványnak teremtett. Éltedet megveted, a halált nem féled... Te kellesz mi nekünk... kezet csapunk véled. Rablás, fosztogatás, ölés nekünk tréfa, E derék tréfának díja gazdag préda. Ez a hordó ezüst, ez meg arany, látod?... Nos hát elfogadod a czimboraságot?« Furcsa dolgok jártak Jancsi elméjében, S tettetett jó kedvvel szólt ilyeténképen: »Czimborátok vagyok, itt a kezem rája! Rút életemnek ez a legszebb órája.« »No, hogy még szebb legyen«, felelt a kapitány, »Lássunk embereim, az áldomás után; Papok pinczéjébol van jó borunk elég, Nézzük meg a kancsók mélységes fenekét!« S a kancsók mélységes fenekére néztek, S lett eltemetése fejökben az észnek; Maga volt csak Jancsi, ki mértéket tartott, Kinálgatták, de o aprókat kortyantott. Álmot hozott a bor latrok pillájára... Jancsinak sem kellett több, o csak ezt várta. Mikor a zsiványok jobbra-balra doltek, Jancsi a beszédet ilyformán kezdé meg: »Jó éjszakát!... nem kelt föl titeket sem más, Majd csak az itéletnapi trombitálás! Élete gyertyáját soknak eloltátok, Küldök én örökös éjszakát reátok. »Most a kincses kádhoz! megtöltöm tarisznyám, Haza viszem neked, szerelmes Iluskám! Czudar mostohádnak nem lészsz többé rabja, Feleségül veszlek... isten is akarja. »Házat épittetek a falu közepén, Ékes menyecskének oda vezetlek én; Ottan éldegélünk mi ketten boldogan, Mint Ádám és Éva a paradicsomban... »Istenem teremtom! mit beszélek én itt? Zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit? Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak, S én ilyen kincsekkel legyek boldog, gazdag? »Hozzájok sem nyúlok... azt én nem tehetem, Nincs elromolva a lelkiismeretem. - Édes szép Iluskám, csak viseld terhedet, Bízd a jó istenre árva életedet!« Mikor elvégezte Jancsi a beszédet, Az égo gyertyával a házból kilépett, Meggyujtá födelét mind a négy szögleten, Elharapózott a mérges láng sebesen. Egy láng lett a födél szempillantás alatt, A láng piros nyelve az ég felé szaladt, Feketévé vált a tisztakék égi bolt, Elhaloványodott a teljes fényü hold. A szokatlan világ a mint elterjedett, Fölriasztotta a baglyot, boregeret; Kiterjesztett szárnyok sebes suhogása A falombozatok nyugalmát fölrázta. A föltámadó nap legelso sugára Lesütött a háznak füstölgo romjára, Pusztult ablakán át benézett a házba, Ott a haramjáknak csontvázait látta. VII. Jancsi már hetedhét országon túl jára, Nem is igen gondolt a zsiványtanyára; Egyszerre valami csillámlott elotte, Hát sugarát a nap fegyverekre lotte. Katonák jövének, gyönyöru huszárok, A nap fénye ezek fegyverén csillámlott; Alattok a lovak tomboltak, prüsszögtek, Kényesen rázták szép sörényes fejöket: Mikor oket Jancsi közeledni látta, Alig fért meg szíve a baloldalába', Mert igy gondolkodott: »Ha befogadnának, Be örömest mennék én is katonának!« A mint a katonák közelébe értek, Ily szavát hallotta Jancsi a vezérnek: »Vigyázz, földi! bizony rá lépsz a fejedre... Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?« Jancsi pedig szólott fohászkodva nagyot: »Én a kerek világ bujdosója vagyok; Ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék, A ragyogó nappal farkasszemet néznék.« Szólt megint a vezér: »Jól meggondold, földi, Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni. Rá rontott a török a franczia népre; Francziáknak megyünk mi segedelmére.« »Hát hisz akkor én meg még jobban szeretném, Ha magamat lóra, nyeregbe vethetném; Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú - Nagyon kivánt dolog nekem a háború. Igaz, hogy eddig csak szamarat ismértem, Mivelhogy juhászság volt a mesterségem. De magyar vagyok, s a magyar lóra termett, Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.« Sokat mondott Jancsi megeredt nyelvével, De még többet mondott sugárzó szemével; Nagyon természetes hát, hogy a vezérnek Megtetszett, és be is vette közlegénynek. Czifra beszéd kéne azt elosorolni, A vörös nadrágban mit érezett Jancsi, Mit érezett, mikor a mentét fölkapta, S villogó kardját a napnak megmutatta. Csillagokat rúgott szilaj paripája, Mikor Jancsi magát fölvetette rája, De o keményen ult rajta, mint a czövek, A földindulás sem rázhatta volna meg. Bámulói lettek katonapajtási, Nem gyozték szépségét, erejét csodálni, És a merre mentek, s beszállásozának, Induláskor gyakran sírtak a leányok. Lyányokra nézve a mi Jancsit illeti, Egyetlen egy leány sem tetszett o neki, Az igaz, hogy, noha sok földet bejára, Sehol sem akadt o Iluska párjára. VIII. Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt, Tatárországnak már elérte közepét; De itten reája nagy veszedelem várt: Látott érkezni sok kutyafeju tatárt. Kutyafeju tatár népek fejedelme A magyar sereget ekkép idvezelte: »Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk? Tudjátok-e, hogy mi emberhussal élünk?« Nagy volt ijedsége szegény magyaroknak, Minthogy a tatárok ezerannyin voltak; Jó, hogy akkor azon a vidéken jára Szerecsenországnak jószivu királya. Ez a magyaroknak mingyárt pártját fogta, Mert Magyarországot egyszer beutazta, S ekkor Magyarország jámbor lelkü népe Igen becsületes módon bánt o véle. El sem feledte ezt a szerecsen király, Azért a magyarok védelmére kiáll, S a tatár császárral, kivel jó barát volt, Kiengesztelésul ily szavakat váltott: »Kedves jó barátom, ne bántsd e sereget, Legkisebbet sem fog ez ártani neked, Igen jól ismerem én a magyar népet, Kedvemért bocsásd át országodon oket.« »A kedvedért, pajtás, hát már csak megteszem.« Szólt kibékülve a tatár fejedelem; De még meg is írta az úti levelet, Hogy senki se bántsa a magyar sereget. Az igaz, hogy nem is lett semmi bántása, De mégis örult, hogy elért a határra, Hogy ne örult volna? ez a szegény vidék Egyebet se' terem: medvehúst meg fügét. IX. Tatárország hegyes-völgyes tartománya Messzirol nézett a seregnek utána, Mert jól bent vala már nagy Taljánországban, Rozmarínfa-erdok sötét árnyékában. Itt semmi különös nem történt népünkkel. Csak hogy küzködnie kellett a hideggel, Mert Taljánországban örökös tél vagyon; Mentek katonáink csupa havon, fagyon. No de a magyarság eros természete, Bármi nagy hideg volt, megbirkozott vele; Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat, Leszálltak s hátokra vették a lovokat. X. Ekképen jutottak át Lengyelországba, Lengyelek földérol pedig Indiába; Francziaország és India határos, De köztük az út nem nagyon mulatságos. India közepén még csak dombok vannak, De aztán a dombok mindig magasabbak, S mikor a két ország határát elérik, Már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig. Tudni való, hogy itt a sereg izzadott, Le is hányt magáról dolmányt, nyakravalót... Hogy ne az istenért? a nap fejök felett Valami egy órajárásra lehetett. Enni nem ettek mást, mint levegoeget; Ez olyan sürü ott, hogy harapni lehet. Hanem még italhoz is furcsán jutottak: Ha szomjaztak, vizet felhobol facsartak. Elérték végtére tetejét a hegynek; Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek. Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott: Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott. A mint ballagtak a csillagok közepett, Kukoricza Jancsi ekkép elmélkedett: »Azt mondják, a hányszor egy csillag leszalad, A földön egy ember élete megszakad. Ezer a szerencséd, te gonosz mostoha, Hogy nem tudom, melyik kinek a csillaga; Nem kínzanád tovább az én galambomat - Mert lehajítanám mostan csillagodat.« Eztán nem sokára lejtosen haladtak, Alacsonyodtak már a hegyek alattok, A szörnyu forróság szinte szunni kezdett, Mentül beljebb érték a franczia földet. XI. A francziák földje gyönyörü tartomány, Egész paradicsom, egész kis Kanaán, Azért is vásott rá a törökök foga, Pusztitó szándékkal azért törtek oda. Mikor a magyarság beért az országba, A törökök ott már raboltak javába; Kirabolták a sok gazdag templom kincsét, És üresen hagytak minden boros pinczét. Látni lehetett sok égo város lángját, Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták, Magát a királyt is kiuzték várából, S megfosztották kedves egyetlen lyányától. Igy találta népünk a franczia királyt, Széles országában föl s le bujdosva járt; A mint ot meglátták a magyar huszárok, Sorsán szánakozó könnyet hullatának. A bujdosó király ily szókat hallatott: »Ugy-e, barátim, hogy keserves állapot? Kincsem vetélkedett Dárius kincsével, S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel.« A vezér azt mondá vigasztalására: »Ne busúlj, francziák fölséges királya! Megtánczoltatjuk mi ezt a gonosz népet, Ki ily méltatlanul mert bánni te véled. Ez éjjelen által kipihenjük magunk, Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk; De holnap azután, mihelyt fölkel a nap, Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.« »Hát szegény leányom, hát édes leányom?« Jajdult föl a király, »otet hol találom? Elrabolta tolem törökök vezére... A ki visszahozza, számolhat kezére.« Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek; Minden ember szivét reménység szállta meg. Ez volt mindenkinek fejében föltéve: »Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.« Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak Meg nem hallója az elmondott dolognak; Jancsinak az esze más egyeben jára: Visszaemlékezett szép Iluskájára. XII. Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt, De nem lát és nem hall olyat minden reggel, Mint a milyet hallott, mint a milyet látott Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott. Megszólalt a sereg harsány trombitája, Minden legény talpon termett szózatára; Jól kiköszörülték aczél szablyáikat, Azután nyergelték gyorsan a lovakat. A király eronek erejével rajt volt, Hogy o is elmegy, s a többiekkel harczol; Hanem a huszárok bölcs eszu vezére A királyhoz ilyen tanácsot intéze: »Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra, A te karjaid már gyöngék a csatára; Tudom, meghagyta az ido bátorságod, De mi haszna? hogyha erod vele szállott. Bízd az isten után mi reánk ügyedet; Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy, Országodból tova uzzük ellenséged, S elfoglalhatd ujra a királyi széket.« Erre a magyarság lóra kerekedett, S keresni indult a rabló törököket; Nem soká kereste, mingyárt rájok akadt, És egy követ által izent nekik hadat. Visszajött a követ, harsog a trombita, Rémséges zugással kezdodik a csata; Aczélok csengése, torkok kurjantása Volt a magyaroknál harczi jel adása. A sarkantyút vágták lovak oldalába, Dobogott a földön lovak patkós lába, Vagy talán a földnek dobbant meg a szive, E vészt jövendölo zajra megijedve. Törökök vezére hét lófarkú basa, Öt akós hordónak elég volna hasa; A sok boritaltól piroslik az orra, Azt hinné az ember, hogy érett uborka. A török csapatnak nagy hasu vezére Rendbe szedte népét a harcznak jelére; A rendbeszedett nép ugyan csak megállott, A mint megrohanták a magyar huszárok. De nem volt gyerekség ez a megrohanás, Lett is nem sokára szörnyü rendzavarás: Izzadott a török véres verítéket, Tole a zöld mezo vörös tengerré lett. Hejh csinálom-adta! meleg egy nap volt ez, Hegygyé emelkedett már a török holttest. De a basa még él mennyko nagy hasával, S Kukoricza Jancsit czélozza vasával. Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának, S ily szóval megy neki a török basának: »Atyafi! te úgy is sok vagy egy legénynek: Megállj, én majd kettot csinálok beloled.« S akként cselekedett, a mint megfogadta, Szegény török basát ketté hasította, Jobbra-balra hullott izzadó lováról, Igy múlt ki o kelme ebbol a világból. Mikor ezt látta a gyáva török sereg, Ucczu! hátat fordít és futásnak ered, Futott, futott s talán mostanság is futna, Hogyha a huszárok el nem érték volna. De bezeg elérték, le is kaszabolták; Hullottak a fejek elottök, mint a mák. Egyetlen egy nyargal még ló halálába, Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába. Hát a török basa fia vágtatott ott, Ölében valami fehérféle látszott. A fehérség volt a franczia királylyány; Nem tudott magáról semmit, elájulván. Soká nyargalt Jancsi, a mig utolérte, »Megállj, a hitedet!« kiálta feléje. »Állj meg, vagy testeden mingyárt nyitok kaput, Melyen által hitvány lelked pokolba fut.« De a basa fia meg nem állott volna, Ha a ló alatta össze nem omolna, Összeomlott, ki is fujta ott páráját. Basa fia ilyen szóra nyitá száját: »Kegyelem, kegyelem, nemes lelku vitéz! Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz; Ifjú vagyok még, az életet szeretem... Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!« »Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen! Kezem által halni vagy te érdemetlen. Hordd el magad innen, vidd hirul hazádnak, Haramja fiai hogy és mikép jártak.« Leszállott lováról, királylyányhoz lépe, És bele tekintett gyönyöru szemébe, Melyet a királylyány épen most nyita ki, Mialatt ily szókat mondának ajaki: »Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy? Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy. Háladatosságból én mindent megteszek, Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.« Jancsi ereiben nem folyt viz vér helyett, Szívében hatalmas tusa keletkezett; De lecsillapítá szíve nagy tusáját, Emlékezetébe hozván Iluskáját. Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz: »Menjünk, rózsám, elébb az édes atyádhoz, Ott majd közelebbrol vizsgáljuk a dolgot.« S ló elott a lyánynyal lassacskán ballagott. XIII. Kukoricza Jancsi meg a királyleány Csatahelyre értek a nap alkonyatán. A leáldozó nap utósó sugára Vörös szemmel nézett a siralmas tájra. Nem látott egyebet, csak a véres halált, S hollósereget, mely a halottakra szállt; Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége, Le is ereszkedett tenger mélységébe. A csatahely mellett volt egy jókora tó, Tiszta szoke vizet magába foglaló. De piros volt az most, mert a magyar sereg Török vértol magát vizében mosta meg. Miután megmosdott az egész legénység, A franczia királyt várába kisérték; A csatamezotol az nem messzire állt... Ide kisérték hát a franczia királyt. Alighogy bevonult a várba a sereg, Kukoricza Jancsi szinte megérkezett. Olyan volt mellette az ékes királylyány, Mint felho mellett a tündöklo szivárvány. Hogy az öreg király leányát meglátta, Reszketo örömmel borult a nyakába, S csak azután mondta a következoket, Mikor a lyány ajkán tole sok csók égett: »Most már örömemnek nincsen semmi híja Szaladjon valaki, s a szakácsot híja, Készítsen a mi jó, mindent vacsorára, Az én gyozedelmes vitézim számára.« »Király uram! nem kell híni a szakácsot«, A király mellett egy hang ekkép rikácsolt, »Elkészítettem már mindent hamarjában, Föl is van tálalva a szomszéd szobában.« A szakács szavai kedvesen hangzottak Füleiben a jó magyar huszároknak; Nem igen sokáig hivatták magokat, Körülülték a megterhelt asztalokat. A mily kegyetlenül bántak a törökkel, Csak ugy bántak ok most a jó ételekkel; Nem is csoda biz az, mert megéhezének A nagy öldöklésben a derék vitézek. Járta már a kancsó isten igazába, Ekkor a királynak ily szó jött szájába: »Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek, Mert nagy fontosságu, a mit majd beszélek.« S a magyar huszárok mind figyelmezének, Fölfogni értelmét király beszédének. A ki egyet ivott, azután köhhentett, S végre ily szavakkal törte meg a csendet: »Mindenek elott is mondd meg a nevedet, Bátor vitéz, a ki lyányom megmentetted.« »Kukoricza Jancsi becsületes nevem; Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.« Kukoricza Jancsi ekképen felele, Azután a király ily szót váltott vele: »Én a te nevedet másnak keresztelem, Mától fogva neved János vitéz legyen. Derék János vitéz, halld meg beszédemet: Minthogy megmentetted kedves gyermekemet, Vedd el feleségül, legyen o a tied, És vele foglald el királyi székemet. A királyi széken én sokáig ültem, Rajta megvénültem, rajta megoszültem. Nehezek nekem már a királyi gondok, Annakokáért én azokról lemondok. Homlokodra teszem a fényes koronát, Fényes koronámért nem is kivánok mást, Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem, Melyben hátralevo napjaimat éljem.« A király szavai ím ezek valának, Nagy csodálkozással hallák a huszárok. János vitéz pedig e szives beszédet Alázatos hangon ekkép köszöné meg: »Köszönöm szépen a kelmed jó 'karatját, A mely reám nézve nem érdemlett jóság; Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom, Hogy én e jóságot el nem fogadhatom. Hosszu históriát kéne elbeszélnem, Miért e jósággal lehetetlen élnem; De attól tartok, hogy megunnák kelmetek; S én másnak terhére lenni nem szeretek.« »De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt; Hiábavalóság, a mi téged aggaszt.« Igy biztatta ot a jó franczia király, S János vitéz beszélt, a mint itt írva áll: XIV. »Hogy is kezdjem csak hát?... Mindennek elotte Hogyan tettem szert a Kukoricza névre? Kukoricza között találtak engemet, Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet. Egy gazdaember jó lelkü felesége - A mint o nekem ezt sokszor elmesélte - Egyszer kinézett a kukoriczaföldre, S ott egy barázdában lelt engem heverve. Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta, Nem hagyott a földön, felvett a karjára, És haza felé ezt gondolta mentiben: »Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.« Hanem volt ám neki haragos vad férje, A kinek én sehogy sem voltam ínyére, Hej, a mikor engem az otthon meglátott, Ugyancsak járták a czifra káromlások. Engesztelte a jó asszony ily szavakkal: »Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal; Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére, Tarthatnék-e számot isten kegyelmére? Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan: Kendnek gazdasága, ökre és juha van; Ha felcsuporodik a kis istenadta, Nem kell kendnek bérest, juhászt fogadnia.« Valahogy, valahogy csakugyan engedett; De azért rám soha jó szemet nem vetett. Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben, Meg-meghusángolt o amugy istenesen. Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem, Részesültem nagyon kevés örömökben; Az egész örömem csak annyiból állott, Hogy a faluban egy szép kis szoke lyány volt. Ennek édes anyja jókor a síré lett, Édes apja pedig vett más feleséget; Hanem az apja is elhalt nemsokára, Igy jutott egyedul mostoha anyjára. Ez a kis leányzó volt az én örömem, Az egyetlen rózsa tüskés életemen. Be tudtam is otet szeretni, csodálni! Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái. Már gyerek koromban hogyha ot láthattam, Egy turós lepényért látását nem adtam; Örültem is, mikor a vasárnap eljött, És vele játszhattam a gyerekek között. Hát mikor még aztán sihederré lettem, S izegni-mozogni elkezdett a szivem! Csak úgy is voltam ám, mikor megcsókoltam, Hogy a világ összedolhetett miattam. Sokszor megbántotta gonosz mostohája... Isten neki soha azt meg ne bocsássa! És ki tudja, még mit el nem követ rajta, Ha fenyegetésem zabolán nem tartja. Magamnak is ugyan kutyául lett dolga, Bele fektettük a jó asszonyt a sírba, A ki engem talált, és a ki, mondhatom, Mint tulajdon anyám, ugy viselte gondom. Kemény az én szivem, teljes életemben Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem, De nevelo anyám sírjának halmára Hullottak könnyeim zápornak módjára. Iluska is, az a szép kis szoke leány, Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán; Hogy ne? az istenben boldogúlt jó lélek Kedvezett, a miben lehetett, szegénynek. Nem egyszer mondta, hogy: »várakozzatok csak! Én még benneteket összeházasítlak; Olyan pár válik is ám ti beloletek, Hogy még!... várjatok csak, várjatok, gyerekek!« Hát hiszen vártunk is egyre keservesen; Meg is tette volna, hiszem az egy istent (Mert szavának állott o minden idobe'), Ha le nem szállt volna a föld mélységébe. Azután, hát aztán, hogy meghalálozott, A mi reménységünk végkép megszakadott: Mindazonáltal a reménytelenségbe' Ugy szerettük egymást, mint annakelotte. De az úristennek más volt akaratja, Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta. Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám, Annak következtén elcsapott a gazdám. Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak, Keseru érzéssel mentem a világnak. Bujdosva jártam a világot széltére, Mígnem katonának csaptam föl végtére. Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak, Hogy ne adja szivét soha senki másnak, O sem mondta nekem, hogy huséges legyek - Tudtuk, hogy huségünk ugy sem szegjük mi meg. Azért, szép királylyány, ne tarts reám számot; Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat: Nem is fogok birni senkit e világon, Ha elfelejtkezik is rólam halálom.« XV. János vitéz ekkép végzé történetét, Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét; A királylyány arczát mosta könnyhullatás, Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás. A király e szókat intézte hozzája: »Nem erotetlek hát, fiam, házasságra; Hanem a mit nyujtok hálámnak fejében, Elfogadását nem tagadod meg tolem.« Erre kinyitotta kincstárát a király; Parancsolatjára egy legény eloáll, S aranynyal tölti meg a legnagyobb zsákot, János ennyi kincset még csak nem is látott. »Nos hát, János vitéz, lyányom megmentoje«, Beszélt a király, »ez legyen tetted bére. Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot, És boldogítsd vele magadat s mátkádat. Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál, Kivánkozol lenni már is galambodnál, Eredj tehát - hanem társid maradjanak; Éljenek itt néhány mulatságos napnak.« Ugy volt biz az, a mint mondotta a király, János vitéz kivánt lenni galambjánál. Búcsuzott a királylyánytól érzékenyül; Aztán a tengerhez ment és gályára ült. A király s a sereg elkisérte oda, Tolök sok »szerencsés jó utat« hallhata, S szemeikkel néztek mindaddig utána, Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája. XVI. Ment János vitézzel a megindult gálya, Szélbe kapaszkodott széles vitorlája, De sebesebben ment János gondolatja, Utjában semmi sem akadályoztatta. János gondolatja ilyenforma vala: »Hejh, Iluskám, lelkem szépséges angyala! Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád? Hogy haza tart kincscsel bovelkedo mátkád? Haza tartok én, hogy végre valahára Sok küzködés után legyünk egymás párja, Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok; Senki fiára is többé nem szorulok. Gazd'uram ugyan nem legszebben bánt velem, Hanem én o neki mind azt elengedem. S igazság szerint o oka szerencsémnek; Meg is jutalmazom, mihelyt haza érek.« Ezt gondolta János, s több ízben gondolta, Mialatt a gálya ment sebes haladva; De jó messze volt még szép Magyarországtól, Mert Francziaország esik tole távol. Egyszer János vitéz a hajófödélen Sétált föl s alá az est szürkületében. A kormányos ekkép szólt legényeihez: »Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.« Hanem János vitéz nem figyelt e szóra, Feje fölött repült egy nagy sereg gólya; Oszre járt az ido: ezek a madarak Bizonyosan szülo-földérol szálltanak. Szelíd epedéssel tekintett utánok, Mintha azok neki jó hirt mondanának, Jó hirt Iluskáról, szép Iluskájáról, S oly régen nem látott kedves hazájáról. XVII. Más nap, a mint az ég alja jövendölte, Csakugyan szél támadt, még pedig nem gyönge. Zokogott a tenger hánykodó hulláma A zugó fergeteg korbácsolására. Volt a hajó népe nagy megijedésben, A mint szokott lenni olyan vad szélvészben. Hijába volt minden eromegfeszítés, Nem látszott sehonnan érkezni menekvés. Sötét felho is jön; a világ elborúl, Egyszerre megdördül az égiháboru, Villámok czikáznak, hullnak szanaszerte: Egy villám a hajót izrol porrá törte. Látszik a hajónak diribje-darabja, A holttesteket a tenger elsodorja. Hát János vitéznek milyetén sors jutott? Ot is elsodorták a lelketlen habok? Hejh biz a haláltól o sem volt már messze, De mento kezét az ég kiterjesztette, S csodálatos módon szabadította meg, Hogy koporsója a habok ne legyenek. Ragadta ot a víz magasra, magasra, Hogy tetejét érte már a felho rojtja; Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel Megkapta a felhot mind a két kezével. Bele kapaszkodott, el sem szalasztotta, S nagy eroködéssel addig függött rajta, Mígnem a felho a tengerparthoz ére: Itten rá lépett egy szikla tetejére. Eloször is hálát adott az istennek, Hogy életét ekkép szabadította meg; Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette, Csakhogy el nem veszett a kincscsel élete. Azután a szikla tetején szétnézett, Nem látott mást, csupán egy grifmadár-fészket. A grifmadár épen fiait etette, Jánosnak valami jutott az eszibe. Oda lopózkodott a fészekhez lassan, És a grifmadárra hirtelen rápattan, Oldalába vágja hegyes sarkantyúját, S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt. Hányta volna le a madár nyakra-fore, Lehányta volna ám, ha birt volna véle, Csakhogy János vitéz nem engedte magát, Jól átszorította derekát és nyakát. Ment, tudj' az isten hány országon keresztül; Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül: Hát a viradatnak legelso sugára Rá sütött egyenest faluja tornyára. Szent isten! hogy örült ennek János vitéz, Az öröm szemébe könycseppeket idéz; A madár is, mivel szörnyen elfáradt már, Vele a föld felé mindinkább közel jár. Le is szállott végre egy halom tetején, Alig tudott venni lélekzetet szegény; János leszállt róla és magára hagyta, És ment, elmerulve mély gondolatokba. »Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket, De meghozom régi huséges szívemet, És ez elég neked, drága szép Iluskám! Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.« Ily gondolatokkal ért a faluvégre, Érintette fülét kocsiknak zörgése, Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása; Szüretre készult a falu lakossága. Nem figyelmezett o szüretremenokre, Azok sem ismertek a megérkezore; A falu hosszában ekképen haladott A ház felé, a hol Iluskája lakott. A pitvarajtónál be reszketett keze, S mellében csakhogy el nem állt lélekzete; Benyitott végtére - de Iluska helyett Látott a pitvarban idegen népeket. »Tán rosz helyen járok«, gondolta magában, És a kilincs megint volt már a markában... »Kit keres kegyelmed?« nyájasan kérdezte János vitézt egy kis takaros menyecske. Elmondotta János, hogy kit és mit keres... »Jaj, eszem a szívét, a naptól oly veres! Bizony, bizony alig hogy reá ismértem«, Szólott a menyecske meglepetésében. »Jojön be már no, hogy az isten áldja meg, Oda benn majd aztán többet is beszélek.« Bevezette Jánost, karszékre ültette S így folytatta ismét beszédét mellette: »Ismer-e még engem? nem is ismer talán? Tudja, én vagyok az a kis szomszédleány, Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam...« »Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?« Szavaiba vágott kérdezoleg János, A menyecske szeme könnytol lett homályos. »Hol van Iluska, hol?« felelt a menyecske: »Szegény Jancsi bácsi!... Hát el van temetve.« Jó, hogy nem állt János, hanem ult a széken, Mert lerogyott volna kínos érzésében; Nem tudott mást tenni, a szivéhez kapott, Mintha ki akarná tépni a bánatot. Igy ult egy darabig némán merevedve, Azután szólt, mintha álmából ébredne: »Mondjatok igazat, ugy-e hogy férjhez ment? Inkább legyen férjnél, mintsem hogy oda lent. Akkor legalább még egyszer megláthatom, S édes lesz nekem e keseru jutalom.« De a menyecskének orczáján láthatta, Hogy nem volt hazugság elobbi szózata. XVIII. János reá borúlt az asztal sarkára, S megeredt könnyének boséges forrása; A mit mondott, csak ugy töredezve mondta, El-elakadt a nagy fájdalomtól hangja: »Miért nem estem el háború zajában? Miért a tengerben sírom nem találtam? Miért, miért lettem e világra, miért? Ha ily mennykocsapás, ilyen gyötrelem ért!« Kifáradt végre ot kínozni fájdalma, Mintha munkájában elszenderult volna. »Hogy halt meg galambom? mi baj lett halála?« Kérdé, s a menyecske ezt felelte rája: »Sok baja volt biz a szegény teremtésnek, Kivált mostohája kinzása törte meg; De meg is lakolt ám érte a rosz pára, Mert jutott inséges koldusok botjára. Aztán meg magát is szörnyen emlegette, Jancsi bácsi; ez volt végso lehellete: »Jancsikám, Jancsikám, az isten áldjon meg, Más világon, ha még szeretsz, tied leszek.« Ezek után kimult az árnyékvilágból; A temetohelye nincsen innen távol. A falu népsége nagy számmal kisérte; Minden kiséroje könnyet ejtett érte.« Kérelemszavára a szíves menyecske Jánost Iluskája sirjához vezette; Ottan vezetoje ot magára hagyta, Lankadtan borult a kedves sirhalomra. Végig gondolta a régi szép idoket, Mikor még Iluska tiszta szive égett, Szíve és orczája - s most a hideg földben Hervadtan, hidegen vannak mind a ketten. Leáldozott a nap piros verofénye, Halovány hold lépett a napnak helyébe, Szomorún nézett ki az oszi homályból, János eltántorgott kedvese hantjától. Még egyszer visszatért. A sírhalom felett Egyszeru kis rózsabokor nevelkedett. Leszakította a virágszálat róla, Elindult s mentében magában így szóla: »Ki porából nottél, árva kis virágszál, Légy huséges társam vándorlásaimnál; Vándorlok, vándorlok, a világ végeig, Míg kivánt halálom napja megérkezik.« XIX. János vitéznek volt utjában két társa: Egyik a búbánat, a mely szívét rágta, Másik meg kardja volt, bedugva hüvelybe, Ezt a török vértol rozsda emésztette. Bizonytalan úton ezekkel vándorolt. Már sokszor telt s fogyott a változékony hold, S váltott a téli föld szép tavaszi ruhát, Mikor így szólitá meg szíve bánatát: »Mikor unod már meg örökös munkádat, Te, a kínozásban telhetetlen bánat? Ha nem tudsz megölni, ne gyötörj hijába; Eredj máshova, tán akadsz jobb tanyára. Látom, nem te vagy az, ki nekem halált hoz, Látom, a halálért kell fordulnom máshoz; Máshoz fordulok hát: ti viszontagságok! Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.« Ezeket gondolta s elhagyta bánatát; Ez szivéhez vissza most már csak néha szállt, Hanem ismét eltünt (mert be volt az zárva, S csak egy könnycseppet tett szeme pillájára). Utóbb a könynyel is végkép számot vetett, Csupán magát vitte a megunt életet; Vitte, vitte, vitte egy sötét erdobe, Ott szekeret látott, a mint bele lépe. Fazekasé volt a szekér, melyet látott: Kereke tengelyig a nagy sárba vágott; Ütötte lovait a fazekas, szegény; A szekér azt mondta: nem mozdulok biz' én. »Adj' isten jó napot!« szólott János vitéz; A fazekas rútul a szeme közé néz, S nagy boszankodással im ezeket mondja: »Nem nekem... van biz' az ördögnek jó napja.« »Be rosz kedvben vagyunk!« felelt neki János. »Hogyne? mikor ez az út olyan posványos, Nógatom lovamat már reggeltol kezdve; De csak ugy van, mintha le volna enyvezve.« »Segíthetünk azon... de mondja meg kend csak, Ezen az úton itt vajon hova jutnak?« Kérdé János vitéz, egy utra mutatva, Mely az erdot jobbról végig hasította. »Ezen az úton itt? dejsz' erre ne menjen, Nem mondok egyebet;... oda vesz különben. Óriások lakják ott azt a vidéket, Nem jött még ki onnan, a ki oda lépett.« Felelt János vitéz: »Bizza kend azt csak rám. Mostan a szekérhez lássunk egymás után.« Igy szólott, aztán a rúd végét megkapta, S csak tréfamódra a sárból kiragadta. Volt a fazekasnak jó nagy szeme, szája, De mégis kicsiny volt az álmélkodásra; A mire föleszmélt, hogy köszönjön szépen, János vitéz már jól benn járt az erdoben. János vitéz ment, és elért nem sokára Az óriásföldnek félelmes tájára. Egy vágtató patak folyt a határ mellett; Hanem folyónak is jóformán beillett. A pataknál állt az óriásföld csosze; Mikor János vitéz a szemébe néze, Oly magasra kellett emelnie fejét, Mintha nézné holmi toronynak tetejét. Óriások csosze ot érkezni látta, S mintha mennyko volna, igy dörgött reája. »Ha jól látom, ott a fuben ember mozog; - Talpam ugy is viszket, várj, majd rád gázolok.« De az óriás a mint rá lépett volna, János feje fölött kardját föltartotta, Bele lépett a nagy kamasz és elbodült, S hogy lábát felkapta: a patakba szédült. »Épen ugy esett ez, a mint csak kivántam!« János vitéznek ez járt gondolatában; A mint ezt gondolta, szaladni is kezdett, S az óriás felett átmente a vizet. Az óriás még föl nem tápászkodhatott, A mint János vitéz a túlpartra jutott; Átjutott és neki suhintva szablyáját, Végig metszette a csosz nyaka csigáját. Nem kelt fel többé az óriások csosze, Hogy a rábizott tájt orzo szemmel nézze; Napfogyatkozás jött szeme világára, Melynek elmulását hasztalanúl várta. Keresztül futott a patak vize testén, Veres lett hulláma, vértol befestetvén. - Hát Jánost mi érte, szerencse vagy inség? Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég. XX. János az erdoben mindig beljebb haladt; Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt, Mert nem látott minden léptében-nyomában Olyat, a mit látott Óriásországban. Volt ennek a tájnak sok akkora fája, Hogy a tetejöket János nem is látta. Aztán olyan széles volt a fák levele, Hogy szurnek is untig elég volna fele. A szunyogok itten akkorákra nottek, Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének. Volt is mit aprítni János szablyájának, Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak. Hát még meg a varjúk!... hú, azok voltak ám! Látott egyet ulni egyik fa sudarán, Lehetett valami két mérföldre tole, Még is akkora volt, hogy felhonek vélte. Igy ballagott János bámulva mód nélkül. Egyszerre elotte valami sötétül: Az óriás király nagy fekete vára Volt, a mi sötéten szeme elott álla. Nem hazudok, de volt akkora kapuja, Hogy, hogy... biz' én nem is tudom, hogy mekkora, Csak hogy nagy volt biz' az, képzelni is lehet: Az óriás király kicsit nem építtet. Hát oda ért János s ekkép elmélkedék: »A külsejét látom, megnézem belsejét.« S nem törodve azon, hogy majd megugratják, Megnyitotta a nagy palota ajtaját. No hanem hisz ugyan volt is mit látnia! Ebédelt a király s tudj' isten hány fia. Hanem mit ebédelt, ki nem találjátok; Gondolnátok-e, mit? csupa kosziklákat. Mikor János vitéz a házba belépett, Nem igen kivánta meg ezt az ebédet; De az óriások jó szivü királya Az ebéddel ot ily szépen megkinálta: »Ha már itt vagy, jöszte és ebédelj velünk, Ha nem nyelsz kosziklát, mi majd téged nyelünk; Fogadd el, különben száraz ebédünket Izrol porrá morzsolt testeddel sózzuk meg.« Az óriás király ezt nem ugy mondotta, Hogy János tréfára gondolhatta volna; Hát egész készséggel ilyen szókkal felelt: »Megvallom, nem szoktam még meg ez eledelt; De ha kivánjátok, megteszem, miért ne? Társaságotokba beállok ebédre; Csupán egyre kérlek, s azt megtehetitek, Számomra elobb kis darabot törjetek.« Letört a sziklából valami öt fontot A király, s a mellett ily szavakat mondott: »Nesze, galuskának elég lesz e darab, Aztán gombóczot kapsz, hanem összeharapd.« »Harapod bizony te, a kínos napodat! De fogadom, bele is törik a fogad!« Kiáltott fel János haragos beszéddel, S meglódította a követ jobb kezével. A ko ugy a király homlokához koppant, Hogy az agyveleje azonnal kilocscsant. »Igy híj meg máskor is koszikla-ebédre«, Szólt s kaczagott János, »rá forrt a gégédre!« És az óriások elszomorodának Keserves halálán a szegény királynak, S szomorúságokban elfakadtak sírva... Minden csepp könnyök egy dézsa víz lett volna. A legöregebbik szólt János vitézhez: »Urunk és királyunk, kegyelmezz, kegyelmezz! Mert mi téged ime királynak fogadunk, Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!« »A mit bátyánk mondott, közös akaratunk, Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!« A többi óriás ekképen esengett: »Fogadj el örökös jobbágyidúl minket.« Felelt János vitéz: »Elfogadom tehát Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát: Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem, Itt hagyok valakit királynak helyettem. Már akárki lesz is, az mindegy énnekem, Kendtektol csupán ez egyet követelem: A midon a szükség ugy hozza magával, Nálam teremjenek kendtek teljes számmal.« »Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot, S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod.« Az öreg óriás ezeket mondotta, S János vitéznek a sípot általadta. János bedugta a sípot tarsolyába, Kevélyen gondolva nagy diadalmára, És számos szerencsekivánások között Az óriásoktól aztán elköltözött. XXI. Nem bizonyos, mennyi ideig haladott, De annyi bizonyos, mennél tovább jutott, Annál sötétebb lett elotte a világ, S egyszerre csak annyit vett észre, hogy nem lát. »Éj van-e, vagy szemem világa veszett ki?« János vitéz ekkép kezdett gondolkodni. Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa, Hanem hogy ez volt a sötétség országa. Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag; János vitéz csak ugy tapogatva ballag, Néha feje fölött elreppent valami, Szárnysuhogás-formát lehetett hallani. Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen, Boszorkányok szálltak arra sepronyélen; Boszorkányoknak a sötétség országa Rég ideje, a hogy birtoka, tanyája. Ország gyulését o kelmök itt tartanak, Éjfél idejében ide lovaglanak. Most is gyülekeznek ország gyülésére, A sötét tartomány kello közepére. Egy mélységes barlang fogadta be oket, A barlang közepén üst alatt tuz égett. Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet János vitéz s annak irányán sietett. Mikor János vitéz oda ért: valának Egybegyülekezve mind a boszorkányok. Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene, Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme. A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett, Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet, Akasztófa tövén nott füvet, virágot, Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat. De ki tudná sorra mind eloszámlálni? Csakhogy János mindjárt át kezdette látni, Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya. Erre egy gondolat agyán átvillana. Tarsolyához nyult, hogy sípját elovegye, Az óriásoknak hogy jojjön serege; Hanem megakadt a keze valamiben, Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen: A seprok voltak ott egymás mellé rakva, Miken a boszorkány-nép oda lovagla. Fölnyalábolta és messzire elhordá, Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá. Ekkor visszatért és sípjával füttyentett, És az óriások rögtön megjelentek. »Rajta, törjetek be szaporán, legények!« Parancsolá János, s azok betörének. No hisz' keletkezett czifra zenebona: A boszorkány sereg gyorsan kirohana; Keresték a seprot kétségbeeséssel, De nem találták, s igy nem röpülhettek el. Az óriások sem pihentek azalatt, Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt, S ugy vágta a földhöz dühös haragjába', Hogy széjjellapultak lepénynek módjára. Legnevezetesebb a dologban az volt, Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt, Mindannyiszor oszlott az égnek homálya, S derült lassankint a sötétség országa. Már csaknem egészen nap volt a vidéken, Az utolsó banya volt a soron épen... Kire ismert János ebbe' a banyába'? Hát Iluskájának mostoha anyjára. »De«, kiáltott János, »ezt magam döngetem!« S óriás kezébol kivette hirtelen, Hanem a boszorkány kicsusszant markából, Ucczu! szaladni kezd, és volt már jó távol. »A keserves voltát, rugaszkodj' utána!« Kiáltott most János egyik óriásra. Szót fogadott ez, és a banyát elkapta, És a levegobe magasra hajtotta. Igy találták meg az utolsó boszorkányt Halva, János vitéz faluja határán; S minthogy minden ember gyülölte, utálta, Még csak a varju sem károgott utána. Sötétség országa kiderült végképen, Örökös homálynak napfény lett helyében; János vitéz pedig rakatott nagy tüzet, A tuz minden seprot hamuvá égetett. Az óriásoktól azután bucsút vett, Szivükre kötvén a jobbágyi huséget. Ezek igérték, hogy huségesek lesznek, S János vitéz jobbra és ok balra mentek. XXII. Vándorolgatott az én János vitézem, Meggyógyult már szíve a bútól egészen, Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett, Nem volt az többé bú, a mit akkor érzett. Ott állott a rózsa mellére akasztva, Melyet Iluskája sirjáról szakaszta; Valami édesség volt érezésében, Ha János elmerült annak nézésében. Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott, Hagyva maga után piros alkonyatot; A piros alkony is eltünt a világról, Követve fogyó hold sárga világától. János még ballagott; a mint a hold leszállt, O fáradottan a sötétségben megállt, S valami halomra fejét lehajtotta, Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja. Ledolt, s el is alutt, észre nem is véve, Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetobe'; Temetohely volt ez, ócska temetohely, Harczoltak hantjai a rontó idovel. Mikor az éjfélnek jött rémes órája, A száját mindenik sírhalom feltátja, S fehér lepedoben halvány kisértetek A sírok torkából kiemelkedtenek. Tánczot és éneket kezdettek meg legott, Lábok alatt a föld reszketve dobogott; Hanem János vitéz álmai közepett Sem énekszóra, sem tánczra nem ébredett. A mint egy kisértet ot megpillantotta: »Ember, élo ember!« e szót kiáltotta. »Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmero, Tartományunkba belépni mikép mer o?« És oda suhantak mind a kisértetek, És körülötte már karéjt képeztenek, És nyultak utána, de a kakas szólal, S a kisértet mind eltünt a kakasszóval. János is felébredt a kakas szavára, Testét a hidegtol borzadás átjárta; Csipos szél lengette a síri füveket, Lábra szedte magát s utra kerekedett. XXIII. János vitéz egy nagy hegy tetején jára, Hogy a kelo hajnal rásütött arczára. Gyönyörüséges volt, a mit ekkor látott, Meg is állt, hogy körülnézze a világot. Haldoklófélben volt a hajnali csillag, Halovány sugára már csak alig csillog, Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre, Mikor a fényes nap föllépett az égre. Föllépett aranyos szekeren ragyogva, Nyájasan nézett a sik tengerhabokra, Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének, Elfoglalva térét a végtelenségnek. Nem mozdult a tenger, de ficzkándoztanak Sima hátán néha apró tarka halak, S ha napsugár érte pikkelyes testöket, Tündöklo gyémántnak fényeként reszketett. A tengerparton kis halászkunyhó álla; Öreg volt a halász, térdig ért szakála, Épen mostan akart hálót vetni vízbe; János oda ment és tole ezt kérdezte: »Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya, Átszállít-e engem tenger más partjára? Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem, Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem.« »Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem«, Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden. »Megtermi mindenkor a tenger mélysége A mi kevésre van éltemnek szüksége. De micsoda járat vetett téged ide? Az óperencziás tenger ez, tudod-e? Azért semmi áron által nem vihetlek, Se vége, se hossza ennek a tengernek.« »Az óperencziás?« kiáltott fel János, »Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos; De már igy átmegyek, akárhová jutok. Van még egy mód hátra... a sípomba fuvok.« És megfújta sipját. A sipnak szavára Egy óriás mindjárt elotte is álla. »Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?« Kérdi János vitéz »gázolj által velem.« »Át tudok-e?« szól az óriás és nevet, »Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet. Igy ni, most kapaszkodj' meg jól a hajamba.« És már meg is indult, a mint ezt kimondta. XXIV. Vitte az óriás János vitézünket; Nagy lába egyszerre félmérföldet lépett; Három hétig vitte szörnyü sebességgel, De a tulsó partot csak nem érhették el. Egyszer a távolság kékello ködében Jánosnak valami akad meg szemében. »Nini, ott már a part!« szólt megörvendezve. »Biz' az csak egy sziget«, felelt, a ki vitte. János ezt kérdezte: »És micsoda sziget?« »Tündérország, róla hallhattál eleget. Tündérország; ott van a világnak vége, A tenger azon túl tunik semmiségbe.« »Vigy oda hát engem, huséges jobbágyom, Mert én azt meglátni fölötte kivánom.« »Elvihetlek«, felelt az óriás neki, »De ott életedet veszély fenyegeti. Nem olyan könnyü ám a bejárás oda, Orizi kapuját sok iszonyú csoda...« »Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig; Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik.« Szófogadásra így inté az óriást, A ki tovább nem is tett semmi kifogást, Hanem vitte otet és a partra tette, És azután utját vissza felé vette. XXV. Tündérország elso kapuját orzötte Félrofös körmökkel három szilaj medve. De fáradságosan János keze által Mind a három medve egy lett a halállal. »Ez elég lesz mára«, János ezt gondolta, Nagy munkája után egy padon nyugodva. »Ma ezen a helyen kissé megpihenek, Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek.« És a mint gondolta, akkép cselekedett, Második kapuhoz másnap közeledett, De már itt keményebb munka várt ám rája, Itt orzonek három vad oroszlán álla. Hát neki gyürközik; a fenevadakra Ráront hatalmasan, kardját villogtatva; Védelmezték azok csunyáúl magokat, De csak mind a három élete megszakadt. Igen feltüzelte ez a gyozedelem, Azért, mint tennap, most még csak meg sem pihen, De letörölve a surü verítéket, A harmadik kapu közelébe lépett. Uram, ne hagyj el! itt volt ám szörnyu strázsa; Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása: Egy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban; Elnyelne hat ökröt, akkora szája van. Bátorság dolgában helyén állott János, Találós ész sem volt o nála hiányos; Látta, hogy kardjával nem boldogul itten, Más módot keresett hát, hogy bemehessen. A sárkánykigyó nagy száját feltátotta, Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja; S mit tesz ez a dolog ilyen állásába'? Hirtelen beugrik a sárkány torkába. Sárkány derekában kereste a szívet, Ráakadt és bele kardvasat merített; A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett, S kinyögte magából a megtört életet. Hejh, János vitéznek került sok bajába, Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába; Végtére kifúrta, belole kimászott, Kaput nyit, és látja szép Tündérországot. XXVI. Tündérországban csak híre sincs a télnek, Ott örökös tavasz pompájában élnek; S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása, Örökös hajnalnak játszik pirossága. Benne tündérfiak és tündérleányok Halált nem ismerve élnek boldogságnak; Nem szükséges nekik sem étel, sem ital, Élnek a szerelem édes csókjaival. Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül Gyakran a tündérek szemébol könny gördül; Leszivárog a könny a föld mélységébe, És ennek méhében gyémánt lesz belole. Szoke tündérlyányok sárga hajaikat Szálankint keresztülhúzzák a föld alatt; E szálakból válik az aranynak ércze, Kincsleso emberek nem kis örömére. A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak Szemsugarából a tündérleányoknak; Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták, Ékesítik vele a felhos ég boltját. Van a tündéreknek virágnyoszolyája, Örömtol ittasan heverésznek rája; Illatterhes szellok lanyha fuvallatja Oket a nyoszolyán álomba ringatja. És a mely világot álmaikban látnak, Tündérország még csak árnya e világnak. Ha a földi ember eloször lyányt ölel, Ennek az álomnak gyönyöre tölti el. XXVII. Hogy belépett János vitéz ez országba, Mindent, a mit látott, csodálkozva láta. A rózsaszín fénytol kápráztak szemei, Alig hogy merészelt körültekinteni. Meg nem futamodtak tole a tündérek, Gyermekszelídséggel hozzá közelgének, Illették ot nyájas, enyelgo beszéddel, És a szigetbe ot mélyen vezették el. A mint János vitéz mindent megszemléle, S végtére álmából mintegy föleszméle: Kétségbeesés szállt szivének tájára, Mert eszébe jutott kedves Iluskája. »Itt hát, hol országa van a szerelemnek, Az életen által én egyedül menjek? A merre tekintek, azt mutassa minden, Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?« Tündérországnak egy tó állott közepén; János vitéz búsan annak partjára mén, S a rózsát, mely sírján termett kedvesének, Levette keblérol, s ekkép szólítá meg: »Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek! Mutasd meg az utat, én is majd követlek.« S beveté a rózsát a tónak habjába; Nem sok híja volt, hogy o is ment utána... De csodák csodája! mit látott, mit látott! Látta Iluskává válni a virágot. Eszeveszettséggel rohant a habokba, S a föltámadt leányt kiszabadította. Hát az élet vize volt ez a tó itten, Mindent föltámasztó, a hova csak cseppen. Iluska porából nott ki az a rózsa, Igy halottaiból ot föltámasztotta. Mindent el tudnék én beszélni ékesen, Csak János vitéznek akkori kedvét nem, Mikor Iluskáját a vizbol kihozta, S rég szomjas ajakán égett elso csókja. Be szép volt Iluska! A tündérleányok Gyönyörködo szemmel mind rá bámulanak; Ot királynéjoknak meg is választották, A tündérfiak meg Jánost királyokká. A tündér-nemzetség gyönyöru körében S kedves Iluskája szereto ölében Mai napig János vitéz o kegyelme Szép Tündérországnak boldog fejedelme. (Pest.) 1844. * * A HELYSÉG KALAPÁCSA. _Hosköltemény négy énekben._ ELSO ÉNEK. Szeretnek az istenek engem, Rémíto módra szeretnek: Megajándékoztanak ok Oly ritka tüdovel, Mely a csatavészek Világrendíto dúlakodásit Illendon elkurjantani képes, S melyet tolem minden kántor irígyel. És hogy férfi legyen, Méltó e tüdohöz, Lon az égi hatalmak irántami hajlandóságából A széles tenyeru Fejenagy, A helységi kovács, Vagy mint ot a dús képzeletu nép Költoileg elnevezé: A helység kalapácsa. - Ti, kik eros lélekkel birván Meg nem szeppentek a harczi morajtól, Halljátok szavamat! De ti, a kiknek szíve Keményebb dolgoknál A test alsó részébe hanyatlik, Oh ti keruljétek szavamat! * * * »Ámen!« szólt az áhítat Szent hangján A menny szolgája; s az egyház Négy fala, régi szokása szerint, Komolyan mondotta utána, hogy: »Ámen.« A nép pedig, a mely esti imára Gyulekezett a szentegyházba, azonnal Elhordta magát, S egy-egy kancsó bor elott Otthonn vagy a csapszék asztala mellett Dícsérte az istent. A becsukott templomban csend lett; Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem, Mikor a gém, bíbicz s béka elalszik. Csend vala hát; Csak két éhes pók harczolt Életre, halálra Egy szilvamagon-hízott légy czombja felett; De, oh balsors! a czombot elejték. Egy egér fölkapta, s iramlott Véle az oltár háta mögé A tiszteletes reverendájába, S lakomáz vala, S a pókok szeme koppant. Hah, de mily szörnyu zaj, Mily lárma riasztja Egyszerre az egyház Temetoi nyugalmát! Mennydörgés? Vagy kásának forrása fazékban?... Nem! Ott ember hortyog. Ugy van! ez emberalak. Egy zugban két öklére hajolva Alszik... hanem íme fölébredt, Miután elhortyantotta magát. Ásít... szemeit dörzsölve körülnéz... Lát és sejt... sejtése pogány. Megy az ajtóhoz; megrázza kilincsét. És rázta hijába. Éles eszével Átlátta azonnal A dolog állását, És ezt mondotta: »Bezártak.« S még egyszer mondotta: »Bezártak.« Azután, mint férfihoz illik, Téged híva segédül, Lelki jelenlét! S kére: ne hagyd el. S te nem hagytad el ot. Védo szárnyadnak alatta Ily gondolatok születének Nem tökkelütött koponyájában, Mialatt orrát mutató ujjára tevé: »Hogy szabaduljak? Kiabálni potyára, Valamint a puskagolyóbics Kétannyira nem megy, Mint a mennyire megy: Szintugy az emberi hang. Igy hát hahogy orditanék is Meghallani nem volnának Képesek a falubéli fülek, Mert innen a helység Majd félórányira fekszik Lenn a völgy tekenojében. - Leugorjam az ablakon által? Az igaz, gyerkocze-koromban A cseresznyefa legtetejérol Gyakran ugortam alá, Ha csosz-szagot érzék. De az régen volt. Már az idén A negyvenedikszer Értem meg a krumplikapálást. Lelkem hüvelyét A férfiuság kora Megnehezíté; S ha leugornám: Nyakamat szegném, Vagy más bajom esnék.« Igy fozte a gondolatok seregét Feje bográcsában A bölcs férfiu, a ki Az idén már negyvenedikszer Éré meg a krumplikapálást. Ezután folytatta tünodve: »Mást kell kitalálnom... Vagy itt húzom ki az éjet, S ez nem lesz módnélkuli mulatság.« S komoran nézett a híg levegonek Egy pontjára, Miként a gólyamadár néz Fenekére a tónak, Mikor a prédát lesi, melylyel A kémény tetején Várakozásba merult fiait Megvendégelni akarja. »Megvan!... ahá, megvan!« rikkanta, S komoly orczájára deru jött: Mint kiderul példának okáért A föld, mikor a nap Letépi magáról A felhok hamuszín ponyváját; Szintén így kiderul A sötétlo konyha is éjjel, Ha kólyika kezdi gyötörni A mopszli-kutyácskát, S a tekintetes asszony Rémulve kiált A cselédi szobába: »Panni te! kelj fel, Rakj tüzet, és melegíts téglát... De szaporán!« Panni pediglen Föltápászkodik... egy-két Botlásnak utána Kijut a konyhába... kovával, aczéllal Meggyujtja a taplót, Taplóval a kéngyertyát, Kéngyertyával a szalmát, Szalmával a fát, Hogy téglát melegítsen Hasacskájára a mopszli-kutyának. Mondom: valamint ilyenkor Kiderul a konyha sötéte, Úgy oszlott a ború Hosünk komor orra hegyérol, Midon e szót ejtette ki: »Megvan!« S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg? Hegyezd füledet, Kiváncsi világ! Lantom neked elzengendi: mi van meg. S ha ekkorig aggodalommal Néztél hosünk sorsának elébe, S netalántán arczodat Érette a búnak könnye füröszté: Most már szemeid pilláin Az öröm könnyének Gyöngye ragyoghat, Mint fekete atila-dolmányon A csinos ezüst gomb - Mert megvagyon a szabadúlás terve, Jeles terv! illo Ily okos emberhez. »Sikerulni fog, és sikerulnie kell!« Mondá a szentegyházi fogoly diadalmasan. »A toronyba megyek fel, És a toronyablakon által Leereszkedem A harang kötelén... De ha megkondúl? Majd úgy intézzük a dolgot, Hogy szólni ne tudjon: A kötél jó hosszu.« Mig a bölcs férfiu tervét, Leleményes eszének Fényes tanuját, Teljesülés koronázza: Pihennénk tán egyet, - aztán Uj erovel Térjünk a tettek más mezejére. MÁSODIK ÉNEK. Regényes domb tetejében A helység nyúgati részén, Honnan faluszerte Legjobban látni sarat, port, Már mint az ido járása vagyon; - Mint mondom: a helység Nyúgati részén, Környékezte csalántól S a növények több ily ritka nemétol, Áll a díszes kocsma, a melyet Sajátjának nevez Isten kegyibol És egykori férjének szorgalmából A szemérmetes Erzsók asszony... Mint ot nevezék. Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el: Honnan ez elnevezés. Erzsók asszonyom ékes, Holdkerek arczulatán, - hol még csak Ötvenöt év lakozik, - Örökös hajnalnak Pirja dereng. S innen ez elnevezés. Vannak ugyan, kik Állítni merészek, Hogy Erzsók asszonyom arczát Nem a szende szemérem, Hanem a borital festette hasonlóvá A hajnali pirhoz. De ezek csak pletyka beszédek; Mert Erzsók asszony nem is iszsza a bort... Csak ugy önti magába. Ilyen a rágalom aztán! Oh ez elott nincs Szentség a föld hátán, A legszuzebb ártatlanságnak Tiszta vizét is Bémocskolja iszappal, A hóra sarat hány, És... De hová ragadál? Oh fölhevülésnek Gyors talyigája! Vissza tehát A szemérmetes Erzsók Ötvenöt éves bájaihoz. Bájos vala o! Mint a pipacsból Font koszorú, Vagy mint a bakter dárdájába ütodött Éjjeli holdsúgár. És ennek okáért Látogatá ot Az egész falu népe Oly szorgalmatosan; Elannyira, hogy Be se' nézett más kocsmába... Az igaz, más kocsma nem is volt A faluban. Ide járt hát A falu népe, kivált Vasárnapi délnek utána, És nagy mértékben vígadozott, S a vígadozásnak Végérol szó sem volt, Mig a kisbírói tekintély Tudtokra nem adta Szívreható mogyorófa-beszéddel, Hogy már haza menni tanácsos. Ma is így megy A szemérmetes Erzsóknál. Az isteni tisztelet elmúlt, A csapszék népesedik, Valamint a mezoség, Hol a tehenek csordája legel, Megnépesedik Két szárnyú seregélyekkel A nyári napoknak Forró idejében. Jelen volt Közepette a vendégek seregének A helybeli lágyszivü kántor, Torkának szárazságával S szerelemvágyas kebelének Tengerkínjaival. Ot ugyan is A szemérmetes Erzsókért Örömuzo lángok emészték, Mint a vér rozsdája emészti Ólmos fütyköseinket, a mikkel Tisztújítási csatákban Egymást simogatjuk. Ki vetemednék Bámúlatra tehát, Hogy o egyikével Feje ablakinak Le-lenéz a folyó bor Billikomába, A másikkal azonban Andalgva mereng A szemérmetes Erzsók Kellemes arczán. Nem maradott el A béke barátja Bagarja uram sem, A csizmacsinálás Érdemkoszorúzta müvésze. Méltóságos termetü férfi. Majd akkora volt o, Mint a bajúsz orrának alatta. Oldala mellett A bort szörpölte Harangláb, A fondor lelkületu egyházfi, Ki, mikoronta Bagarja uram E kérdést terjesztette elébe: »Hát Fejenagy koma hol lehet?« Igy hallatta a választ: »Ott van, a hol van; Hanem itten nincs... s ma alig lesz.« S miután ezeket mély titku alakkal Elmondotta: kiprémzé Szája vidékét Sátáni mosolylyal. Bagarja uram pedig ule, S oly formán néze szemével, Mint nézni szokott a halandó, Ha nem érti a dolgot. S vala még több érdemteljes egyén A vendégek koszorújában. Megnyílt akközben az ajtó, S lett széles az o nyílása, Mint szája a helybeli kántornak, Mikor éneket énekel A sok sípú orgona mellett. S ki volt, ki az ajtót Kinyitotta imígyen? Ha a hagyomány állításának Hinni szabad: Nem más, mint a vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvu abrakolója. Jöttek nyomban utána A hangászkarnak tagjai hárman: A kancsal hegedus, A félszemü czimbalmos S a bogo sánta huzója - Mind ivadéki A hosi seregnek, Mely hajdan Nagy-Idánál A harczi dicsoség Vérfestette babérját Oly nagyszerüen kanyarítá Nem-szoke fejére S nem-szoke fejének Göndör hajára. A kancsal hegedus, A félszemü czimbalmos S a bogo sánta huzója Föltelepult kényelmesen A kemenczének tetejére; mi közben Vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvu abrakolója, Így adta bizonyságát Ékesszólási tehetségének: »Bort!« Fölfogta azonnal A szemérmetes Erzsók E szónoklat magas értelmét, S eszközlé annak teljesülését Nem fontolva haladván. Miután a vitéz Csepü Palkó Az orra alatti nyiláshoz Emelte a kancsót, És miután mértékletesen Egyet kortyanta belole: (Körülbelül annyit, A mennyivel öt vagy hat ürgét Lehetne kicsalni lyukának Mélységeibol,) Annakutána Fölnéze az ég tájéka felé - A kemenczetetore, S ilyféle szavakkal Terhelte meg a levegonek Könnyu szekerét, Hogy szállítná azokat A derék hangászi fülekbe: »Húzd rá, Peti, A fuzfán fütyülodet is, A ki megáldott!« S Peti nem késett, A háromság más ketteje sem. Czimbalom és hegedu és bogo Hangot adott... Jaj de mi hangok ezek! - Ezeknek hallata visszaidézi Tündérhatalommal Emlékezetembe Éltem legszebb idejét, A gyermek-idot. Látom, mint játsztam öcsémmel S kis házi kutyánkkal. Aztán a kutyát elvette öcsém, Én meg nem akartam od'adni, S így hajba kapánk. Mi jött ki belole? Az jött ki belole, Hogy a zajra apánk kirohan, Nálunk terem, és mindkettonket Jól megnadrágol. Azalatt a kutyát mi elejtok, S rá hágtunk farka hegyére. Mikor e perczben mindhárman Összevisítánk: Ez összevisítás Alig lehetett szebb, Mint a Peti és két társa zenéje. És lett a zenére A szemérmetes Erzsók Teremében nagy vigalom. Mindennek elotte Összeütötte bokáját Vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvu abrakolója. Követé e csábereju példát A többi legénység, Béhurczolva szelíden Egy pár fürge leányzót, Kik eddig az ablakon által Kukucsáltak kandi szemekkel, S kiknek már viszkete talpok A táncznak vágya miatt, Hallván a mennyei báju zenét, S kóválygani kezdtek Mindnyájan a táncz gyönyörében, Mint a ki nadragulyával Füszerezte ebédjét. A lábak dobogása pedig Rendes vala, Mint ama zaj, mit Néha a tiszteletes hall, Mikor ul a biblia mellett, S olvassa nagy elmerüléssel; És a mely zajra imígyen Teszi megjegyzését Jámbor szívvel: »Oh az a Palkó Istentelen ember! Megint nyaggatja csikóimat, A szegény párákat, Korbácsa csapásaival.« Míg ily események Gazdagiták a világ történeteit A kocsmaterem közepén: Szélrol a béke barátja, Bagarja s Harangláb, A fondor lelkületu egyházfi, Ultenek, ittanak egyre. - A helybeli lágyszivü kántor Még mindig pislogatott A szemérmetes Erzsók Ötvenöt éves bájaira. Arczúlata lelki tusának Volt tukörözoje. Látszék, hogy valamit Akar és nem akar, Vagy inkább, hogy valamit Merne, ha merne. Mikoron meglátta Harangláb, A fondor lelkületu egyházfi, Hogy a lágyszivü kántor Se' széna se' szalma: Hozzája vonúlt, S ily szókat láta helyesnek Intézni a késedezohöz Bátoritásnak okáért Hangtalan hangon, Mint a sugólyuk Lakói beszélnek a színpadokon, Holott nok s férfiak által Szomorú- és vigjátékok adatnak. S közbe bohózatok és operák A közönségnek gyönyörére: »Oh kántor uram! Hát elmegy a nap, Megjön az alkony, Utána az éj, Elulnek a csirkék És ludak és verebek, Mielott ügyesen szott Tervünknek drága gyümölcse megérik? - Gondolja meg azt komolyan És nem csak ugy átabotába, Hogy századok adnak Tervkivitelre Egy ilyen pillanatot. Az ilyen pillanatokkal Fukaran kell bánni tehát Az elore tekinto Emberi léleknek, Valamint fukaran bánik Beszédeivel Biró uram, A bölcs aggastyán. - Elore tehát, Hogy az alkalom el ne sikoljék, Mint elsiklik néha a hal A halásznak körme közol, Ha ügyetlen kézzel Kap utána az ostoba filkó. - Rajta azért, Oh kántor uram! Most vagy sohasem. - Mért engedni helyet kebelében A félelem érezetének? Hiszen részt vett a gyori csatában.« Ekképen szóla Harangláb, A fondor lelkületu egyházfi. A helybeli lágyszivü kántor Egyebet nem válaszola, Mint a mi következik: »Oh te tudója szivem titkának! Igaz egy betüig Tartalma beszédidnek, Mint igaz a szent-írás. Bölcsen tudom azt. De a mint van okom, Nem hordani többé A titkolt szerelemnek Életölo fájdalmát: Szintúgy van okom, Elfojtani lelkem Mélységes mélyében e titkot. Ha az emberek itten Észre találnák venni?... Avvagy ha pofon vág A szemérmetes Erzsók E szörnyü merényért?... Hát feleségem, Az amazontermészetü Márta?... Ó én a legboldogtalanabb Valamennyi teremtmény közt, Mely látta a nap karimáját, A sugarakban uszót, Ha felleges ég Vagy éjszaka nem volt! - Olyan az én lelkem, Mint a Duna legközepében A szélvészhányta dereglye, Vagy mint a dióhéj, Mit a gyerekek Pocsolyába vetének: - Hánykodik erre, amarra... De bátorság; a ki nem mer, nem nyer. Oh szólj erre, Harangláb, Mondd meg nekem: ugy van-e vagy sem?... Akként áldja meg isten Életedet s unokáidat is, A mily oszinte leszen E kérdésemre a válasz, A melyet adandasz!« S oszintén szóla Harangláb, Mondván: »Úgy van, kántor uram!« »No, ha úgy van: hát neki vágok!« S ezzel a helybeli lágyszivü kántor Fölemelte s letette a kancsót; Csak hogy mikoron fölemelte, Csordultig vala az, - És a midon letevé, Üres vala az, Valamint üresek zsebeim Most, mikor ezt éneklem Nagy lelkesedéssel Költoi dühömben. - Annakutána a lágyszivü kántor Egyet rántott a lajblija szélén, S kétségbeesett elszántsággal, Mint a ki hidegfürdot Éltében eloször használ, Oda rontott A szemérmetes Erzsókhoz. HARMADIK ÉNEK. Oh nagyon is jó szívü közönség, Különösen ti, Szép lyánykái hazámnak, Kiket annyira szeretek én, Hanem a kiktol Nem nyerek egy makulányi szerelmet, - Ha szépen kérlek benneteket: Ugy-e nem fogtok haragudni reám, Hogy a helybeli lágyszivü kántornak Szerelemvallásától S a táncz kello közepébol Drága figyelmeteket A templom tájékára csigázom? Hol a leleményes eszu fogoly Épen mostan ereszti Magát lefelé a harang kötelén, Valamint leereszkedik a pók Gyakorta szobám tetejérol Saját fonalán. És íme leért, És kutyabaja. A kötél ugyan azt akará, Hogy hála fejében Hagyná ott borét tenyerének; Hanem a huséges bor Konokúl így szólt a kötélhez: »Én ugyan itten nem maradok, Avvagy ha maradnom kell, Hát szinte maradjanak itt Hús és csont testvéreim is.« A kötél jó szíve megindult E ritka bizonyságán A szép testvérszeretetnek, S lemonda kivánságáról. Már este felé volt. A nap gombócza piroslott, Valamint a paprika, Vagy mint a spanyolviasz. Oh te piros nap! Mért vagy te piros? Szégyen-e vagy harag az, Mi arany súgáraidat Megrezesíti, Mint a bor az emberek orrát? Nem szégyen, de nem is harag az, Csak én tudom ennek okát, Én, kit földöntúli izék Földöntúli izékbe avattak. Ez vésznek elojele, A mely még ma lesujt a világra, Miként a mészáros taglója lesujt Az ökörnek szarva közé. S nem csak a nap hirdette a vészt, A már közelállót; Az egész természet Elhagyta a régi kerékvágást. Két kutya, melyek elobb Oszinte barátságnak Példái valának hosszu idoktol, Most egymást marta dühödve Egy nyomorú juhbor-darabért, Mit a mészárszéknek elotte találtak. S még száz ily példát zengene lantom, Melyek mind iszonyú pusztúlást Jóslának a földnek, De csak a legnevezetesbet Közleni légyen elég: A lágyszivü kántornak felesége Ma nem ivott meg többet Egy messzely pálinkánál. Igy állt a világ, A midon a szentegyházi fogoly Elereszté a mento kötelet, S ekképen szóla magában: »Lenn volnék... Hála a mennyek urának! Most egyenest a szemérmetes Erzsókhoz. Ó szemérmetes Erzsókom, Szivem mühelyének Örök árendása te! nemde Vársz epedve reám? Valamint én várom a tiszteletestol Kontójának megfizetését, Melyért nála hetenként Kunyorálok hiába. Nem fogsz te sokáig várni reám; A szerelem lesz sarkantyúm, Hozzád rohanok, Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz, Ha kukoriczát csörgetnek.« Még bé sem fejezé Költoi beszédét, S íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz, Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz, Ha kukoriczát csörgetnek. A midon megfogta kilincsét A kocsmai ajtónak: Ketyegett ho szíve erosen Üdv-kéjek gyönyörétol. A mint benyitott a terembe, A táncz még egyre dühöngött, S csak a béke barátja, Bagarja, vevé ot észre, S oszinte örömmel Idvezlette, kiáltván: »Jó napot adj' isten, Fejenagy koma!« (Mert o, a nagy férfiú, volt ez,) »Jó napot adj' isten; Hát kelmed is eljött?« Ezek voltak szavai Bagarja uramnak, A béke barátjának; De a széles tenyeru Fejenagy, A helység kalapácsa, A »jó napot adj' isten«-re Nem mondta: »fogadj isten«, Nem mondott semmit; De nem is hallotta beszédét Bagarja komájának, Dehogy hallotta, dehogy... O csak látott - Oh mért kellett látnia ekkor? Mért nem született vakon inkább? És átaljában mért született?... Ott látá térdepelésben A helybeli lágyszivü kántort A szemérmetes Erzsók Ötvenöt éves lábainál. E látványra szivét, A tiszta szerelmü szivet, Pokolbeli kínnak Százharminczhatezer bicskája Hasitotta keresztul, S fölgyujtá agyvelejét A haragnak czintmasinája legott. Mint prédájához a macska, Zajatlan léptekkel S szeme égo üszkével Sompolygott a lágyszivü kántor Háta mögé, A ki titokban Gyötrodo szive érzelmét Ekkép foglalta szavakba: »Szemérmetes Erzsók, Koronája az asszonyi nemnek, S kezeloje a bornak S a pálinkának! Lesz-e engedelem számomra szivedben, Ha lelkem tartalmát Elotálalni merészlem?... De nekem már mindegy, akár van, Akár nincs engedelem számomra, Kimondom: Mi furja az oldalamat. Kimondom, igen, Nem holmi czikornyabeszéddel, De az érzés egyszerü hangján: - Keblem kápolnájában A huséges szerelemnek Az öröklétnél Félroffel hosszabb gyertyája lobog Szent lobogással. S éretted lobog az, Ó szemérmetes Erzsók! S ha meg nem koppantod A viszonszerelem koppantójával: El fog aludni, És vele el fog aludni Életem is!... Itt várom itéletemet; Most, rögtön, ezennel Mondja ki szuz ajakad: A reménység zöld koszorúja Övedze-e homlokomat, Vagy a kétségbeesésnek, Bunkósbotja Üssön agyon?...« »Én ütlek agyon... Én vagyok a kétségbeesés« Szólt... nem! mennydörgött egy hang, A széles tenyeru Fejenagynak hangja; S széles tenyerével megragadá A lágyszivü kántor gallérját, S fölemelte a térdepelésbol, Hogy talpa sem érte a földet, Aztán meg letevé, Hogy az orra is érte a földet; »Én ütlek agyon...« Folytatta tovább A széles tenyeru Fejenagy, »Én morzsolom össze Csontjaidat, Mint a malomko A búzaszemet! Hogy mertél... de elobb Téged vonlak kérdore, oh Erzsók! Mondd meg nekem azt: A hutlenségnek fekete posztaja Vagy az ártatlanságnak Patyolatlepedoje takarja-e lelked? Oh, szólj nekem erre!« A szemérmetes Erzsók Nem szóla reá; De tengervízszinü szemének Bájdús kifejezésébol Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel A széles tenyeru Fejenagy: »Oh széles tenyeru Fejenagy, Helységünk kalapácsa S csapra ütoje szivem hordójának! Még kétkedel?... Ártatlan vagyok én, Mint az izé...« Érté e néma beszédet A helybeli lágyszivü kántornak Dühteljes dögönyözoje, S engesztelve sohajtott: »Lelkem lelke, bocsáss meg, Hogy kételkedni merék Huséged aczél lánczának Állhatatosságában. - Most pedig, oh kántor! Téged veszlek elo; Készülj a meglakolásra - Rémséges leszen az, Valamint rémséges a bun, Mit elkövetél. Példádon okúljanak a késo unokák, Hogy kell csábítni az ártatlanságot, Hogy kell konkolyt hinteni Két szereto szívnek Tisztabuzája közé!« Miután a nyelve megállott, Két keze kezdett mozgani A széles tenyeru Fejenagynak: A helybeli lágyszivü kántort Úgy ütögette a földhöz, Mint a gyertyát mártani szokták. A helybeli lágyszivü kántor El kezdett bogni, a mint még Nem bogött soha Sem temetéseknél, Sem a soksípú orgona mellett. Bogése zavarnak Lett okozója A mulatók közt. Megbomlott a táncz; A kancsal hegedus, A félszemü czimbalmos S a bogo sánta huzója Feledte tovább hallatni Hangszere égi zenéjét. A nép oda csodült, Karéjt képezve, holottan A széles tenyeru Fejenagy Példát ada a késo unokáknak, Hogy kell csábítni az ártatlanságot, S hogy kell konkolyt hinteni Két szereto szívnek Tisztabuzája közé. A helybeli lágyszivü kántor Bogései közben Ily szókkal esengett A helység kalapácsához: »Csak addig várjon, a míg Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok - Aztán verjen kelmed agyon, Ha jónak látja.« A széles tenyeru Fejenagy, Ki már belefáradt A példaadásnak kedvéérti Földhözütésbe, Ezeket szuszogá: »Beszéljen, kántor uram! Mentse magát, Meghallgatom én az okos szót Minden idoben... Mentse magát.« S a helybeli lágyszivü kántor Igy mentette magát, Heverve a földön: »Bunös vagyok egy részt, Nem tagadom, Mert megszeretém Lángzó szerelemmel A szemérmetes Erzsókot... De tehettem-e róla? Oh a szerelem Nem oly portéka, a melytol Elzárni lehetne a szívet; Tündéri madár ez, a melynek Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön, Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. - De szerelmemet én Titkoltam volna örökké, Elvittem volna magammal A más életbe, a hol tán Nincsen is élet - Ha nem veszi észre Harangláb. O észrevevé, S bujtotta tüzem, Mi okért, mi okért nem? Arról nincs tudomásom. O volt, ki, midon ma Az isteni tisztelet alkalmával Kegyelmed az álomnak karjába hajolt, Ezt javasolta nekem: Zárjuk kelmedre az ajtót, S így zárva levén, Ma baj nélkul tehetem Hódításaimat A szemérmetes Erzsóknál... S én balga, szavát fogadám!« Mind ezeket mondá A helybeli lágyszivü kántor A megbánásnak örömtelen hangján. Mint megfordúl a rézkakas A templom tetején, Ha más tájról kezd fúni a szél, Ugy vett más fordulatot A széles tenyeru Fejenagynak Lelke s irányt, Mikor e szók érinték füle dobját. »Mit szól kend erre, Harangláb?« Voltak szavai, S nem szeliden mondott szavai. »Igazolja magát kend, Vagy akkép vágom fültövön, Hogy azonnal megsiketul bele.« Oda álla Harangláb, A fondor lelkületu egyházfi, S renduletlen nézve szemébe A széles tenyeru Fejenagynak, Ily bátor szókra fakadt: »Igazolni fogom magamat, Nem, mintha remegnék A kend fenyegetésitol. Jobban felkösse gatyáját, A kitol meg kelljen ijednem... Érti-e kend ezt? - Mind igaz, a mit kántor uram szólt, A ki, úgy mellesleg mondva, Gyáva, haszontalan ember, Hogy oly pimaszúl rám vallott. - Én bujtogatám ot, Hogy csapja el a kelmed kezirol A szemérmetes Erzsókot, Mert én kendet utálom, Mint a kukoricza-gölodint.« »Ugyan úgy-e?« »Biz úgy ám!« »Hát kend azt gondolja talán, Hogy én kendet szeretem Avval a macskapofájával?« »Micsodával?« »Avval a macskapofájával!« »Macskapofámmal? Hát te, te süldisznó? A ki kovácsnak tartja magát, Pedig holmi czigánytól Tanulta meg a kalapálást...« »Hát még mesterségemet is Gyalázni mered? Te hitvány templomegér... No megállj! majd megkalapállak.« S úgy megütötte Öklének buzogányával A fondor lelkületu egyházfinak orrát, Hogy vére kibuggyant. Erre Harangláb Ügyesen leütötte fejérol a kucsmát, Megkapta hajának fürtözetét, S oly istenesen kezdette czibálni, Mint a harang-kötelet. Ez iszonyu látvány Megragadá gyöngéd idegét A szemérmetes Erzsóknak, S a szegényke Ájulat örvényébe bukott. Bagarja, a béke barátja, Fölemelte szelíden, S ápolva tevé ot Az ágy párnái közé. Élettelenul feküvék ott, Mint a lepuskázott vadlúd A tó közepén. - De most jön a haddelhadd! A midon a vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvu abrakolója Látá, hogy komolyabb kezd lenni A dolog fordúlata: Fejenagynál terme serényen, S magát frígyestársának ajánlá. Ot kedves kötelek csatolák A széles tenyeru Fejenagyhoz: Nála tanúlá tudnillik A kovács-mesterséget Valami két hétig. - Hanem ekkor eleblábolt, Mert nem volt hajlama a mesterséghez. Vakarta i'kább a lovat, Semmint patkolta. De azért kedveltje maradt A széles tenyeru Fejenagy, S neki most is »mester uram« volt. »Mester uram!« Kurjanta vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvu abrakolója, »Ne féljen semmit, mester uram, Itt vagyok én is.« S ezzel neki ugrék A fondor lelkületu egyházfinak, Hátán termett, s kezdte püfölni. Nem bírta Harangláb Csepü Palkónak terhét, És összerogyott, De véle rogyott A helység kalapácsa is, Mivel üstöke mindig Marka között volt még. Nagyszeru volt ez esés, Igy hullnak alá a kövek A romladozó várak tetejérol A völgy mélységébe. A tusázókhoz több forró vérü legény Csatlakozék, Két pártra szakadva. S lett rúgás, harapás, Fejbetörés, vérontás és a többi. A lyányzók pedig elvonulának A kocsmaterembol, Mint elvonul a napnak sugara, Ha zivatar támad. S elkotródott a lyányok után A béke barátja, Bagarja. NEGYEDIK ÉNEK. Merre, Bagarja uram, Test-épületének Élo oszlopain, Oh merre szalad kend Gyors szaladással, Mint a kugli-golyóbis? Hát férfihoz illik Megfutamodni a harczi veszélytol? Lemondani a csatabajnak Hosi jutalmáról, A dicsoség tölgykoszorújáról? Ne kárhoztassuk a jámbort! A gondviselésnek Választott embere o, Ki elhárítani termett A vég pusztúlást falujáról. Avvagy ha nem ekképen cselekednék, Mért híná ot a világ A béke barátjának? O e nevezetnek megfeleloleg Intézé tette irányát, S könnyu inakkal iramlott Az öregbírói lakáshoz, A melynek elotte Méltóságosan állott A kaloda. Bagarja, a béke barátja, Alva találta A kevés szavu bírót, A bölcs aggastyánt. Ottan feküvék ez Testének egész hosszában A pamlagon... Azaz a fapadon. Párnáúl ködmöne szolgált, Az öregebbik, Mert az ujat kímélnie kellett. - Bagarja uram Megdöfte az oldalbordáját, Hogy az álom suru ködét Szétoszlassa szemérol. De korán sem volt ez Oly könnyu munka, minonek Elso látásra talán Gondolja az ember. Soká bajlódék véle Bagarja, Míg fölnyílt az egyik szeme nagynehezen, S lelki nyugottsággal kérdezte: »Mi baj?« »Baj van, bíró uram, és nagy baj! Csak talpra, de gyorsan, Ha azt nem akarja, Hogy vége legyen helységünknek, Vége örökre! Kiütött a háboru, és dúl. A szemérmetes Erzsók Csapszéke lon a csatatér. Az egész falu népe Egymást kaszabolja, Hogy nézni iszony. Potyognak az emberek, Mint a legyek oszi idoben. A föld a kifutott vértol Olyan, mint a vörös posztó. Az enyészet gyászlobogója Leng a szomorú csatatéren. Tápászkodjék föl, bíró uram, És menjünk szaporán! Mert csak bíró uram az, Ki követ gördíteni képes A rohanó romlásnak elébe.« Így végzé a csata festését A béke barátja, Bagarja. A kevés szavu bíró, A bölcs aggastyán, Fölnyitva szemének másodikát is, E kérdést látá szükségesnek: »Hát menjünk?« »Pedig tüstént!« volt a felelet. »Nem bánom«, szóla szokott nyugalommal A bölcs aggastyán, S miután uj ködmöne rajt' volt, És botja kezében: Utnak eredtek. - Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz A hívatalában pontos kis-bíró. Beszóltanak ehhez az ablakon által, És mondák: jone velök. S szót fogadott a hívatalában Pontos kis-bíró, Bár nem nagy örömmel, Mert legszebb kedvtöltésében zavarák: Éppen feleségét verte. Mikor a kántorlak elébe jutottak, Az amazontermészetü Márta Szomszédnéjával Akkor végzette pörét, Mely onnan eredt, Hogy a rosz lelku szomszédné Egy tyúkját agyon ütötte, Mert ez mindig az o csirkéi közé járt S elette elolök az árpát. Képzelni lehet, Hogy mekkora volt dühödése Az amazontermészetu Mártának Hallatlan kára miatt; De azt már képzelni lehetlen, Hogy mekkora lett dühödése, A midon a béke barátja Tudtára adá férjének csínját. Szólni akart, De a szó elakadt gégéjén. Szeme vérszinü lett S arczúlata kék, És reszkete minden tagja, Valamint a kocsonya. Szétnézett vizsga tekintettel, Mellette hevert egy sepro-nyél, Azt fölragadá, S boszülve kiálta: »Utánam!« A midon a kevés szavu bíró, A béke barátja, Bagarja, A hivatalában pontos kis-bíró S az amazontermészetü Márta Elértenek a csatahelyre: Iszonyú vala a látvány látása, A melyet láttak. A harcz járta javában. A béke barátja, Bagarja, Nem füllentett, mikor azt mondá A kevés szavu bírónak, Hogy az enyészet gyászlobogója Leng a szomorú csatatéren. Ugy volt egy betüig! A kemencze a honnan - A kancsal hegedus, A félszemü czimbalmos S a bogo sánta huzója Az ifjuságot tánczra vidítá Hurjai bájos pengésével, - A kemencze lezúzva Ugy mered a levegobe, Mint valami sziklai vár A tatárjárásnak utána. Tört asztalnak s tört poharaknak Romjai lepték A véráztatta szobát, S a vérnek közepette Búsongva tünodött Egy leharapott fül. Az amazontermészetü Márta Hos elszántsággal törte magát át A vívó tömegen, Mígnem férjére talált, Ki egy szögletbe vonultan, Kínjában most is nyögve, kuczorgott. Oh Hamlet! mi volt ijedésed, Mikoron megláttad atyád lelkét, Ahhoz képest, a mint megijedt A helybeli lágyszivü kántor Feleségének látásán! Egy fél-ép asztal alá bújt, S kezeit könyörögve kinyujtá Az amazontermészetü Mártához. De ez nem könyörult. Megfogta egyik lábszárát, S kihúzta az asztal alól, És addig döngette, a míg csak A sepro-nyélben tartott. Aztán ott ragadá meg haját, A hol legjobban fáj, És elhurczolta magával, Mint a zsidó a lóbort; S ekkép vígasztalta: »Jerünk csak, Itt a világ szeme láttán Nem akarlak csúffá tenni... de otthonn Majd megkapod a magadét!« S miután ura volt mindenha szavának Az amazontermészetü Márta: Hinni lehet, hogy most sem szegte meg azt. Az alatt a kevés szavu bíró, A bölcs aggastyán, Nem ékesszólásánál, De tekintélyénél fogva Lecsillapitá a harcznak fergetegét. A vérontásnak idoje lejárt. Meghunnyászkodtak a küzdok, Mint a marakodó ebek, A mikor gazdájok elojön, S rájok bogi: »Kimenj!« A háboru közkatonái Elsompolyodának. A fondor lelkületu egyházfi S a helység kalapácsa Bírói parancsra eloállt, S mindketto fölterjesztette ügyét. A kevés szavu bíró, A bölcs aggastyán, Megdorgálta keményen A fondor lelkületu egyházfit - S a helység kalapácsát, Mint kezdojét a csatának, A hívatalában Pontos kis-bíró által Kalodába csukatta. Ott nyögi most fájdalmát hosünk A kalodában. S csak azzal vígasztalja magát, Hogy elleneit megverte vitézul, S ha innen az isten megszabadítja, Megkéri azonnal A szemérmetes Erzsókot. * * * Te pedig, lantomnak húrja, pihenj! Nagy volt a munka, s bevégzéd Emberül e munkát. Én is pihenek Babéraimon, Miket a hírnek mezején Borzas fomre kaszáltam. Mostan akár ma megássa Gödrömet a sírásó, Bánom is én! Azért én élni fogok, Míg a világnak Szappanbuboréka Szét nem pattan. Pislogni fog a hír mécse siromnak Koszorús halmán, Mint éjjel a macska szeme. Eljo az irígység Letépni babéraimat... de hiába! Nem fogja elérni; Magasan függendnek azok, Mint Zöld Marczi. S ha sötét zsákjába dugand A feledés: Fölhasogatja sötét zsákját A halhatatlanságnak fényes borotvája. Mutató tábla, _mely azt mutatja, hogy az_ _I. énekben_ fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást tervez - azonban az nincs megénekelve: hogy ki légyen ezen szabadulást tervezo, álmából fölébredt fogoly? csupán azért, hogy késobb a meglepetés annál meglepobb legyen. - A _II. énekben_ már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb kocsmája? mily ékes e kocsma birtokosnéja? miben sántikál a kántor? ki buzdítja merényének végbevitelére? sat. - A _III. énekben_ megszabadúl a fogoly, s börtönébol a kocsmába megy; s a mily szörnyu dolgokat lát: oly szörnyu dolgokat cselekszik. Itt már az is orrára köttetik a nyájas olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint a költemény hose. - A _IV. énekben_ a szörnyu dolgok véget érnek, s a költemény hose szörnyu véget ér. 1845. * * SZERELEM ÁTKA. Te, vitéz Barangó, hova oly vágtatva? Mért öltöztél fényes hadi pánczélodba? Mért fényesebb szemed fényes pánczélodnál S kezedben villogó kardod aczélánál? Vitéz Barangónak leszen útja hosszu, Azért megy sebesen, mint halálos bosszu, De nem bosszu uzi, hanem a szerelem, Azért a tündöklo szikra szemeiben. Szép szeretoje van vitéz Barangónak, Híják szeretojét a szép Ildikónak. Ildikónak arcza szép, mint az ég boltja; Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja. Barangó szerette ot véghetetlenul, Föl is szólította, menjen hozzá nejul. Ildikó felele: »Kezem neked adom, Hogyha teljesíted három kivánatom. Hozz nekem az égbol szivárványdarabot, Menyasszonyi ruhát majd abból varratok; Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül Koszorúnak fomre nászi ékességül; Végso kivánságom a gönczölszekere, Ezen uljek, hogyha megyünk esketore. Ha teljesíted e három kivánságot, Férjem leszesz, veled élek házasságot.« Im ezek valának Ildikó szavai. Barangó alig hogy hallá kimondani, Paripáján termett s gyorsan elrobogott, S hozott eloször is szivárványdarabot. Azután berontott a hajnal kertébe, És a legvirítóbb rózsákat letépte. Sok bajába kerult mindezt végbevinni, De vitézségének nem állt gátul semmi. Most megyen harmadszor, a gönczölszekérért. Magára öltötte minden jó fegyverét; Ha szép szóval meg nem kapja a mit akar, Eroszakkal vívja ki a fegyveres kar. Szép Tündérországban éktelen sok a kincs, Hanem hát a gönczölszekérnek párja nincs; Oriztetik is ám a fenevadakkal, Meredo körmökkel, tátongó szájakkal. Barangó oda ér, kéri a szekeret; De mihelyest kéro beszéde megeredt, Végét nem is várva, neki rohantanak Dühös méreggel az orzo fenevadak. Esztendeig harczolt Barangó hos keze, Mig elhullt a szekér egész orizete, Mig kivívta a nagy és véres diadalt, A melybe maga is majd hogy bele nem halt. Ekkoron Barangó nem is tett egyebet, Az istállóból négy tátost kivezetett. A legszebb négy tátost vezette ki onnan, S befogta oket a szekérbe legottan. A gyémántos gyeplot ragadta kezébe, Csillagsugárostort a másik kezébe, Saját paripáját saraglyához köté, Ugy hajtott serényen szeretoje felé. Szeretoje addig, szép Ildikó, mit tett? Gondolta Barangó, búsan várja otet. Gondolta Barangó: »Szivem Ildikója, Ne marjon a bánat fulánkos kigyója! Ne marjon a bánat fulánkos kigyója, Közeledem immár, szivem Ildikója! Közeledem hozzád szép gönczöl szekerén. És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.« Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul! Vigad o más karján kicsiny magzatostul, Van már kis magzata, van már férje neki, Jösz-e te vagy nem jösz? nem igen keresi. Feledte Ildikó régen igéretét, A jött-ment Kevének adta szívét, kezét. Keve bírja mostan azt a boldogságot, Melyért kezed fáradt és szived sovárgott. Ildikó most is ott ul Keve ölében, Egymást csókolgatják, ölelgetik épen. A mint ezt meglátja jó Barangó vitéz, Nincs ereje szólni, csak meron áll és néz. De föllázad a vér félholt nyugalmábul, Barangónak összeszorult szive tágul, Eszeveszett harag fut égo agyába, Kirántja szablyáját és megindul lába. A két szeretonek borsózott a háta, Mikor a vitézt így közeledni látta, Egymás kebelérol gyorsan fölriadnak, Megszökni elole a szilaj haragnak. Hos Barangó erre kardját elvetette, És ily szókat ejtett nagy gúnynyal nevetve: »Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által Ismerkedjetek meg a méltó halállal! Nem fogja szivetek kardom hegye érni, Te szószego asszony, te csábító férfi! De a mi átka van a széles világnak, Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak. Mindkettotök élte legyen halhatatlan, Hogy szenvedhessetek örökös kinokban. Éljetek, mig eljön az üstököscsillag, Melytol a rengo föld sarkai bomolnak. Kivánom: váljatok kové mind a ketten, Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen. Te csábító férfi, a mint most kebled ég: Azt olyan mértékben örök lángok egyék. S te szószego asszony, bunbánó könnyeid Szüntelen folyjanak a világ végeig, És a patakba, mely szemeidbol ered, Könnyed patakjába fuladjon gyermeked. S az én életem is legyen halhatatlan, Hogy kínaitokat váltig kaczaghassam!« Barangó vitéz az átkot így végezte, Meghallgatta isten s beteljesítette. Kosziklákká váltak Ildikó és Keve. Csábitó Kevébol tuzokádó leve, Hányja magából a tüzet szakadatlan, Mai nap is hányja s jajgat a kinokban. És a mely Ildikó volt egykor, a hegybol Kiapadhatatlan két forrás buzog föl, E forrásokba fult be kicsiny magzata, Kit isten a völgyben fává változtata. Barangóból pedig sötét fergeteg lett, Mely ottan borong a két átkos hegy felett. Mig Ildikó sír és mig Keve lángol s nyög, Reájok Barangó rettenton mennydörög. (Borjád.) 1846. * * TÜNDÉRÁLOM. Sajkás vagyok vad, hullámos folyón, Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka, Reng, mint a bölcso, melyet ránczigál Szilaj kezekkel a haragvó dajka. Sors, életemnek haragos dajkája, Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted, Ki rám zavartad fergeteg módjára A csendriasztó szenvedélyeket. Elfáradtam már, messze még a part? Mely béfogad révébe;... vagy az örvény? Mely nyúgodalmat szintugy ad, midon Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén. Sem part, sem örvény nincsen még elottem, Csak hánykódás, csak örökös habok; Hánykódom egyre a folyó nagy árján:... Ki sem köthetek, meg sem halhatok. De mily hang ez, mily túlvilági hang, Mely bévegyul a habzugás közé? Tán szellem, égbe szálló a pokolból, Hol büntetését már átszenvedé?... Egy hattyu száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket - Oh lassan szállj és hoszszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet!... Nem voltam többé gyermek, s nem valék Még ifju. Ez az élet legszebb éve, Mint legszebb percz, midon a hajnalégrol Az éj kárpitja félig van levéve. Sötétség volt még egyfelol szivemben, De másfelol már pirosan kelének, Mint a közelgo nap szemeibol Kilott sugárok, a vágyak s remények. A mire vágytam, bírni is reméltem, S a mit reméltem, azt el is nyerém; Talán azért, mert nem sok volt... egyéb sem, Mint pihenés egy hu barát ölén. Hu volt barátom, mert hisz ilyenkor még Nincsen kikelve a rejtett önérdek, E mindent elrágó hernyója a Baráti huség virágos kertének. Barátom hu volt; ürítgettem véle A boldog órák édes poharát, S a lelkesulés égi mámorában Sasként röpültem a világon át. S a merre szálltam, minden az enyém volt; A dúsgazdagság bársony pamlagára Hajtám le fomet, melyet övezett A dicsoségnek csillagkoronája. Ily nagyszerunek álmodám jövomet, S már hittem is, hogy ez való, nem álom... De most egyszerre szívem, melyet a Világgal tölték meg, tágulni látom; Szivem tágúla, vagy tán a világ Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém, Hogy kebelemben hézag támadott, Hézag, keblemnek legmelegebb részén. És napról-napra nottön nott ez ür, S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem, Félt, hogy mélyébe hull... s nem kelle többé Mit eddig olyan lángolón öleltem, Nem kellett kincs és nem kellett dicsoség. Mind a ketto oly fénytelen vala! Oly fénytelen, mint lesz az ég idovel, Ha elkopik majd csillagfátyola. Nem kelle semmi, még a jó barát sem, Magam magamnak voltam terhire, S futottam, mint kit rémek serge üldöz, Az életzajtól messzi-messzire. Csöndes magányban keresék tanyát, Sötét erdo völgyébe telepedtem... Oh e magányban milyen alakok Lengtek körulem s szálltak el fölöttem. Szivembül jöttek e tündéri lények, Szivemnek nem rég támadt üregébül, Tündéri lények, milyenekre félig Emlékezém a szép gyermekregékbül. »Megálljatok! megálljatok!« kiálték, »Oh, csak egy álljon meg közuletek, Csak addig, míg egy csók s egy ölelés tart!« Nem álltanak meg; mind eltüntenek. Kerestem oket, és meg nem lelém, Még csak nyomukra sem akadhaték; Nyom nélkül jártak, oly könnyuk valának, Könnyebbek, mint a szello, mint a lég. S minél messzebbre távozának tolem, Minél homályosabban láttam oket: Annál dicsobbek voltak, és szivem Annál emésztobb sovárgásban égett. Szivem sovárgott és én sorvadék; Társim nevettek a sápadt fiún, Csak jó barátom, o nem nevetett, Fejét csóválta búsan, szomorún. Mi lelt? kérdezte; én nem felelék, Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt. Szomjas valék s vizet hiába ittam, Nem enyhité viz a tikkadt kebelt. S meguntam ezt a földi életet, Mely elvesztette szépségét szememben. Föl, föl! mondám, a mennybe! a hová Fájó szivemnek tündérnépe lebben; Föl a mennyekbe! ha a léget szívom, Mit ok színak: tán majd e szomj nem éget... S ha ott is futnak tolem? ah, utánok Keresztülbolygom a nagy mindenséget! - Fényes tavasz volt. A mezon szivárvány, Égo szivárvány százezer virágbul; De rám oly búsan néztenek talán... Tudták, hogy elkészulök a világbul. A legnagyobb hegy tetejére mentem, Onnan tekinték föl az ég felé. Átlátszó kék volt a felhotlen ég... Belé láttam... tisztán láttam belé... Ábránd-alakjaim legszebbike Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte Hallottam hívó hangjait... de jól Láthattam, hogy felém kezével inte. Megyek! mondám, s a bércz szélére léptem, A hol száz ölnyi mélység nyilt alattam. Már-már ugrám... hátul egy kéz ragadt meg... Eszmélet nélkül visszahanyatlottam. Midon eszméltem: a dicso alak, Kit az egekben láttam az imént, Ott állt mellettem... oh, mit érezék? Leirhatatlan édes érzeményt! »Ilyen közel van hát a föld az éghez?« Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam, »Im a mennyben vagyok szép angyalomnál, S elébb egy perczczel még a földön voltam.« Ezt gondolám, de szólni nem tudék, Avvagy talán nem mertem szólani, Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom, Keblembol a menny ki fog szállani. És megragadtam angyalom kezét, Hogy el ne tünjék tolem újolag, És derekát átövezé karom, Átövezé, mint egy égo szalag. S meron szemléltem fényes arczulatját. Most is csodálom, hogy szemem világa El nem veszett e földöntúli fénytol, Midon benéztem szeme csillagába. Sötétkék csillag volt az o szeme, És szemöldöke fekete szivárvány, S vállán ugy úsztak barna fürtei, Miként az éj egy rózsatenger árján. Meg mertem végre nyitni ajkamat, S beszéltem üdvrol, angyalokrul, égrol. Nagyon homályosan beszélheték, Mert o nem értett semmit e beszédbol. »Én lyány vagyok«, szólt, »földi lyány, nem angyal; A hol vagyunk, ez a föld, nem az ég, S te itt a mélybe estél volna, ámde Én mentésedre még jókor jövék.« »Legyünk tehát a földön«, válaszoltam, »Földön vagy égen, az mindegy nekem, Csak oldaladnál, kedves oldaladnál; Hisz a hol te vagy, ott az én egem. De ulj le mellém, s engedd, hogy karom Szorosabban fuzhessen át, oh engedd! Ugy is sajátom vagy, tulajdonom, Mert téged az én képzetem teremtett!« Leültünk ott a szikla tetején, S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok? »Egy bús sohajtás voltam eddig«, szólék, »Öledben ím e csókkal meghalok. Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen Föltámadásom... - ím, föltámadok, Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék, Most a gyönyörnek mosolya vagyok.« Ó megcsókolt. Nem kéreté magát, Elso szavamra ajkamon volt ajka; E csók! ez ajk!... mért nem váltunk itt kové? Hadd függtem volna mindörökre rajta! E csók, e csók! ez édesb volt a méznél S az anyatejnél. Csak ezóta élek; Midon elcsattant e csók ajkamon, Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek. »Tekints körül«, szólott a csók után A lyányka, »látod, milyen változás? Én nem tudom, honnan s miként van ez, De mostan ég és föld egészen más. Kékebb az ég, sugárosabb a nap, S e fák alatt is huvösebb az árnyék, S pirosb a rózsa, illatosb a lég... Ah, mintha csak egy más világban járnék!« »Más a világ, más, nem olyan, mino volt«, Feleltem én, »vagy csak mi változánk? De bármiként van, mit törodünk véle, Midon e változás áldás reánk!« Egymás ölében így fontuk tovább Beszélgetésünk rózsakötelét, S a mint eszméltünk szép ábrándjainkból, Láttuk, hogy a nap már a földre lép. Alkonyodék. Arany felhokön szállott A nap violaszín hegyek mögé. A messzeségbe nyúló rónaságot, E száraz tengert, halvány köd födé. A szikla, melyen állottunk, piroslott A végsugártól, miként bíbor párna A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta A boldogság ifjú királyi párja. Elbúcsuzánk; nem szóval, szemeinkkel; S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman! Az éjt ugy néztük, mint a haldokló A sirt, a melyen túl egy szebb világ van. Nem ígértük, hogy holnap eljövünk, De mind a ketten eljövénk hiven, S igy éltük által az egész tavaszt, Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven. S igy éltük által az egész nyarat. Minden napunk egy virágszál vala A bokrétából, melytül illatot nyer Az istenek olympi asztala. De e virágok elhervadtanak már; Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket? Repulj ki e szép kornak édenébol, Haldokló hattyúm, bús emlékezet! Eljött az osz, ez a vad zsarnoka A természetnek. Kérlelhetlen karja Letépi a szegény fák levelét, A földre sujtja, és lábbal tiporja. Lábbal tiprá boldogságunkat is; Reánk küldé enyészetes szelét Elválás képiben, s ez arczainknak Leszaggatá szép rózsalevelét. Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé. Komoly borongó volt az oszi este; A ködön át a távolból lyánykámat Könnyes szemem még egyszer fölkereste Aztán futottam, útat nem tekintve, Arczom, kezem tövistol vérezék... Futottam árván, mint a hullócsillag, Melyet magából kilökött az ég. - - Azóta arczom és kezem begyógyult, Arczom s kezem, mit tüske sérte meg, S szivembol is ki vannak irtva már Az elválástól támadott sebek; De e sebeknél jobban fáj nekem most, Jobban fáj az, hogy már-már feledem Ábrándjaidnak édes üdvességét, Oh tündérálom, elso szerelem! (Szalk-Szent-Márton.) SALGÓ. Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el A Mátra egyik erdoséges ága, Miként sörényes, elfáradt oroszlán, Nézvén sötéten messze tájakig. E hegytetoi kosziklára ül Borús napokban a pihenni vágyó Terhes felhoknek vándor serege; Ez a muhely, hol a komor kovács, A dörgedelmes égi háború, Készítni szokta a villámokat, Haragvó isten égo nyilait. Itt állt Salgóvár, mint egy óriás, Ki az egekre nyujtja vakmero Kezét, hogy onnan csillagot raboljon; Itt állt Salgó... az éghez oly közel, És benne még is a pokol tanyázott. A századoknak dönto lábai Elgázolák rég e vár tornyait. Belolök egy-két csonka fal maradt, mely Szomorkodással tölti idejét, Mint a ki lármás ifjuság után Éltét megunva remetéskedik. Fölmentem a hegy sziklatetejére, S letelepedtem a romok fölött. Verofényes nap volt, tekintetem, Nem lelve gátot, mérföldekre szállt, Mint börtönébol megszökött madár, S vigan köszönté a kék messzeséget, Hol a faluknak tornyán, a mezoknek Juhnyájain s a patakok vizén S mindenhol a nap fénye tündökölt. De lelkemet nem ily képek körözték, Nem ily vidámak; lelkemet homályos Látkörbe vitte a komoly merengés, Holott körule kétes ködruhában Mogorva árnyak lengtek, a kihalt Sötét középkor véres napjai. * * * Megvirradott a tizennegyedik Század s hazánkra éj következék. Borús éj jött rá... ekkor áldozott le Az o napjának, az Árpád családnak Végso sugára. Harmadik Endre halt meg. Pártok kelének, s a párt fergeteg, S a fergetegben a folyó zavart, S zavart folyóban könnyü a halászat. Elfeledék a hazaszeretetnek Örök szentségét a fejetlen ország Önzés bünébe sulyedt tagjai, S rabolni kezdték édes anyjokat, A gyámolától elesett hazát. Haramjabarlang lett sok sziklavár, Honnan le a kipusztitott vidékek Sohajtására gunykaczaj felelt, Miként az oszi bús szello után Jön a süvölto téli zivatar. - - Salgón Kompolti Péter volt az úr, Nevét rettegve emlité a táj, mert A meddig kardja s buzogánya ért, Övé lett minden, a mi kincs vala, S hol ellenállás szálla szembe véle, A kincs helyén vérfoltokat hagyott. Követte ot a rablás útain Kompolti Dávid és Kompolti Jób, Zsivány apjoknak méltó fiai. Kipusztiták már a szomszéd Somoskot, Utána jött a távolabb Fülek, S most a fölött van a tanácskozás: Hová fordítsák léptöket jelenleg? Ottan hevernek, apa és fiúk, Komor teremben medvebor felett, Mit kaczagányul vetnek vállaikra, Ha indulóra a kürt megriad. Ottan hevernek és Eger borával Sürítik úgy is surü véröket, Mely ereikben rémesen kereng, Mint a világok közti téreket Keresztülkasul bolygó üstökös. »Emeljétek föl a kupát, fiúk«, Kiálta Péter, »és kocczantsatok Gedo Simonnak egészségire!... Ha élünk és az isten megsegít, Még holnap éjjel vendégei leszünk; Azért sokáig éljen o kegyelme!« 'Sokáig éljen?' zúgtak a fiúk Utána harsány, mennydörgo torokkal, És a teremnek hangos boltozatja Az éljenekre, mint a nyughelyérol Fölvert szelindek, elkezdett morogni, S morgott hosszan, mig bele fáradott. * * * Gedovár csöndös, mintha halva volna; Reá borult az éj, mint rá borúl a Halottra a koporsó födele. Ki viraszt még a késo éjszakán Gedovár néma falai között? A szerelem s a hazaszeretet, Az égnek e két legszebb csillaga. Mindenki szunnyad, csak Gedo Simontól Riasztja messze álma nyúgodalmát A honfigondok éber tábora. És míg a férj bús lámpa fénye mellett Pusztult hazája sorsán elmereng, Szomszéd teremben noje térdepel, A szépségében ragyogó Perenna, S imát sohajt az égiek felé, Hogy boldogítsák a magyar hazát, Mert míg a honnak boldogsága nincs, Mindaddig férje is boldogtalan. Egyszerre a no felsikolt ijedve, Hallván közelgo fegyvercsörgetést, S belép férjéhez s rémülve áll meg... A másik ajtó ekkor nyilt s azon Kompolti Péter jött be kardosan. »Gedo uram, szép jó estét kivánok«, Szólt a haramja, »vendégid jövének; Remélem, szíves házigazda lészsz, S kérés nélkul is átadod nekik, A mit kivánnak... minden vagyonod. Csodálkozol, hogy ily váratlanúl Leptünk meg és ily észrevétlenul Léptünk eléd? Ez... egyszeru dolog: Megvesztegettük a jó porkolábot, S o megnyitotta várad kapuját, S bejöttünk százan... százan! érted-e? És most legényid egyig megkötözvék. A jó fiúk javában álmadoztak, Midon kezökre a hurok került. Azért, Gedo ur, add elo, a mid van... Vagy szavaimban tán kételkedel? Im hát tekints ki!« Megnyitá az ajtót, S láthatta a száz fegyverest Gedo, Köztök Kompolti Jóbot s Dávidot. »Foszsz hát, zsivány, és vidd, a mit találsz!« Szólt megvetoleg a várúr; »Perennám, Eredj szobádba, és az aggalom Ne bántsa lelked: tégedet mególak, Téged, legdrágább kincse életemnek! A többivel nem gondolok sokat... Hadd hízzanak rajt e gaz tolvajok.« Kompolti Péter ment kutatni s véle A martalékra vágyó czinkosok; Csak Dávid és Jób állt meron, ha ajkok Le nem pecsétli a csodálkozás, Ezt kérdték volna: milyen látomány ez? Melyik tündére az álomvilágnak Szállott a földre, e falak közé? S midon a méla bámulás ködében Eltévedt lelkök ismét visszatért: Egyszerre léptek az ajtó felé, A mely Perenna teremébe nyilt, S a mely elott vont karddal állt a férj, Vont karddal és rettenton, mint az angyal, Ki orizé a paradicsomot. »Eddig s tovább nem!« dörgött a jövokre, »Eddig s tovább nem!... a kétségbesés, a Halál szolgája áll e küszöbön, E szent ajtónak tiszta küszöbén!« Ekkép a férj; de a két zordon ifjut Nem rettenték meg a dörgo szavak, Sem a szemeknek átszuró világa, Mely villámlásként szállt a hang elott. »Utamba állasz?« így kiálta Jób, »Utamba mersz még állni? jaj neked! Keresztültörnék, bárha kezeidben Száz kard villogna s minden kard hegyérol Ezer halál vigyorgna is reám!« És összecsaptak csengo fegyverökkel Gedo és Jób, mint két koszikla, melyet Egymás felé sujt a földindulás. Akközben Dávid rést lelt s besuhant, A hol Perenna elszorúlt kebellel Az aggódalmak árján fuldokolt. Egy jajsikoltás és egy halk sohaj... A no sikoltott és a férj sohajtott, A no, kit Dávid vett ölébe s vitt, S a férj, kinek Jób átdöfé szivét. * * * Salgó s Gedovár közt emelkedék Hajnácsko, szinte sziklaormi vár. Csend volt a várban és a vár alatt. Mindenki alvék; a toronynak ore Viraszta csak még félig nyilt szemekkel. A fövenyóra éjfélt mutatott. Mi zaj hasítja a csendet keresztül? Még halk, de perczrol perczre hangosabb. Az or keresztet hány és a toronyból Fél bátorsággal néz a völgybe le; Ki más zavarná a világ nyugalmát Az éjszakának kello közepén, Mint boszorkányok és kisértetek? Lenéz az or... a teljes hold világa Arany fátyolként leng a vár körül, S a vár alatti völgy ezüst ködével, Mint két szerelmes lélek, összeolvad. A félhomályban Gedovár felol a Salgói úton nyargal egy lovag, Ölében egy hölgy hófehér ruhában, Hollósötét haj lengo fürtivel. Mögöttök távol ismét egy lovag. - Olyan tünékeny volt e jelenés, Hogy a toronynak ore más nap ezt, Midon fölébredt, álomnak hivé. * * * Midon fölére Salgó udvarába Kompolti Dávid a szép martalékkal, Ez életének nem adá jelét, Aléltan fekvék annak karjain; Szivében a vért és eszméletet Megállitá a félelem s futás. Gyöngéd karokkal tette ot az ifju Egy kerevetre; csínnal bánt vele, Miként a gyermek a kicsiny madárral, Melyet fészkébül épen most lopott ki; S megállt elotte s elmerulve nézte És lelkesedve így szólt: »Oh miért Fejem nem oly nagy, mint az ég, hogy annyi Szem volna rajt, a hány csillag van ott, Hadd bámulnálak valamennyivel!... Ki vagy, ki vagy te? olyan ismeros Elottem arczod mindenik vonása; Találkozám már veled?... oh igen, most Emlékezem, hogy egykor láttalak, Régen, fölötte régen. Még midon Mint gyermek jártam a vadon homályin, Miként ártatlan gyermek, a kinek Vérzett szive, ha vérezett az oz Szilaj vadászok gyilkoló nyilától: Oh akkor, akkor gyakran láttalak. Ha szenderegtem a kis völgyi forrás Virágos partján: édes álmaimban Meg-megjelentél, tündérek leánya! Hozzám jövél s lehajlottál reám, Miként lehajlik földre a szivárvány, S fülembe égi hangokat sugál. Karom kinyujtám, hogy öleljelek, S fölébredék... te már távol valál, A rengeteg sötétzöld mélyiben Láttam fehérlo árny-alakodat, S futék utánad, mint az esti szél A tünedékeny pillangó után, Futék a hegyre... a hegy tetején Bámulva álltam és szomorkodám; már Oly messze voltál tolem, fönn az égen Az esti csillag képiben ragyogtál. - Gyermekkorom tunt s gyermekéveimmel Eltünt regényes ábrándim világa, S vad ifjuvá lett a szelid fiú, S azóta véled nem találkozám... De én beszélek hozzád, és te nem Hallod beszédem; mozdulatlanul Fekszel, miként az elesett szobor. Élsz, vagy meghaltál? oh csak meg ne halj, Inkább hervadjon el minden virág A föld szinén, s ne légyen több tavasz!... Hah, végre, végre nyílnak szemeid; Milyen szemek, mily égeton-vakítók... Hová jutottam? hol vagyok? talán a Teremto muhelyében, a hol a Napok készülnek? ottan, ottan... oh Ha e két nap az égre fölkerul, A mindenséget porrá égeti!...« 'Elég már, bátya, most én rajtam a sor', Ily hang szakasztá félbe Dávidot, Jób hangja, a ki mostan érkezett meg, 'Elég volt, bátya, most én rajtam a sor; E drága kincsen ketten osztozunk!' * * * Eszmélt Perenna, és csodálkozással Nézett körul, és töredezve szólt: »Férjem!... de ez nem férjem... ez sem az; És e terem... hisz ez nem a mienk. Hová juték? és férjem hol marad, Hogy így magára hagyja hitvesét?« »Férjed, menyecske, messze útazott«, Ekkép felelt Jób, »kár lesz várnod ot, Mert míg utából ismét visszajo, Rég elvirítnak ifju bájaid. Azért feledd ot, s add nekünk magad, Hogy részesuljünk mink is a gyönyörben, Mit férjed a mennyországtól bitorlott.« »El oldalamtól! vissza, szemtelen!« Kiálta a no, »vissza!... és ne szólj, Mert minden szóért s minden léptedért, Ha férjem eljön, rémesen lakolsz...« »Ha férjed eljo, akkor?« szóla Jób, »Hisz mondtam már, hogy messze útazott, Oly messzire, hogy onnan, a hová ment, Porszemnek látja a nagy földtekét. Szóval - hogy ot ne várd hiába - nézd E kardot s rajta ezt a szép piros vért: Ez férjed vére... én megöltem ot. Most hát szabad vagy, szép asszony, szabad! A noi huség rabbilincsei Nem korlátozzák többé lelkedet. Szabad vagy, használd szabadságodat. Két kar helyett most négy kar vár reád, Hogy boldogítson ölelésivel.« Perenna némán és meroen állt, Némán, meroen, hidegen, fehéren, Miként holt, csendes téli éjszakán a Száraz bokor, mit ellepett a hó. Ott állt Perenna és a kardra bámult, A melyen olyan drága vér alutt meg. - E mozdulatlan némaság alatt Szivét, lelkét mily harczok szaggaták! A lélek benne ugy sírt, ugy nyögött, Ugy küzködött, ugy jajgatott, miként A jég alatt a befagyott patak. Kitört végtére a kétségbesés, Kitört belole, mint a tuzokádó Hegy méhébol a füst s lángoszlopok, És átkokat szórt, rémes átkokat Zsivány fejére férje gyilkosának. De mintha minden átok egy virág Lett volna, egy-egy illatos virág, Miket feléje dobnak, hogy szagolja, Olyan kedvtelve állt a hölgy elott Jób, S midon az végzé, így kezdette ez: »Hah, istenemre, hogyha átkozódva Ily szép vagy, asszony, menj férjhez naponként, S én férjedet naponként megölöm!... Átkozz tovább, szép hölgy, én hallgatom, Ha minden átkod megfogamszik is.« Perenna Dávid lábaihoz borult, Átfogta térdét, és így esdekelt: »Oh ifju, arczod nem oly ördögi, Miként ezé itt... légy könyörülo, És ój meg tole, ój meg engemet! Szeretni foglak, szolgálód leszek, Csak ments meg engem férjem gyilkosától, Csak e sátán ellen légy paizsom.« »Meg foglak óni, gyermekálmaim Földönföluli tündérgyermeke!« Kiáltá Dávid, fölemelve ot, »Meg foglak óni, paizsod leszek; S ki hozzád nyúlni kíván: annak e Paizst elobb ketté kell törnie. Most hát öcsém, Jób, ehhez tartsd magad!« »Nem ugy, jó bátya«, monda Jób, s szemében Ellenszegulo dacznak lángja gyúlt, »Nem ugy, jó bátya! igy nem alkuszunk. Mi nálunk minden martalék közös, Azért kettonké e menyecske is; És ha nem engedsz, tudd: e kard, a melylyel Férjének irtam úti levelet A más világra, e kard most is éles, S karomnak sincsen legkisebb baja!« Egymás elébe állt a két fiú, Egymás elébe állt és hallgatott, Nyelvök helyett most kardjaik beszéltek. Kompolti Péter jött be s rájok ordít: »Megálljatok!« s a bajvivók megálltak. »Apánk, te légy hát köztünk a bíró«, Igy szóla Jób, »ez asszonyt itt magának Akarja Dávid bátya tartani; De én azt mondom: ehhez nincs joga, Mert o kettonké. Nincs-e igazam?« »Hitvány fiúk«, szólt megvetoleg apjok, »Ily hasztalanság annyira feltüzel, Hogy egymás ellen karddal rontotok? S ilyen mihaszna pörben engemet Mertek biróul híni, engemet!... jó; Igazságot hát én szolgáltatok. Halljátok: e hölgy nem lesz egyiké sem, Sem egyiké, sem másiké... igen, E hölgyet bírni én fogom, magam!« Kihullt a kard a két fiú kezébol, Vérök föllázadt, sustorgott, miként A víz, a melybe a villám csapott, S dörmögni kezdtek bosszus dolgokat. Keresztülszúró lángtekintetét Jártatta végig rajtok az apa, S parancsolólag így kiálta föl: »Ki mer mocczanni és morogni, hogyha Kompolti Péter ezt kiáltja: csitt!« * * * Mibol teremté isten a szivet? Hogy annyi bútól, kíntól sem hasad meg, A mennyi érte a szegény Perennát. - Orizve Salgó szuk falai között Ült a fogoly hölgy napok óta csak, De mindenik nap századokra nyúlt, Azokra nyujtá azt a szenvedés. Az árva lélek mennyit szenvedett! Egy pillanatban keble meggyuladt A fájdalomtól, és más pillanatban A rettegéstol ismét megfagyott. Hosszan tünodék, véghetetlenul: Hogy szabaduljon e falak közul, S hogy álljon bosszut férje gyilkosán? És nem talála semmi, semmi módot! S most jött reá a legnagyobb csapás; Kompolti Péter így nyilatkozék: »Szép asszony, benned a sátán lakik, Te megbüvöltél, napról napra jobban Tetszel nekem, s ha akarod, ha nem: Én feleségül veszlek tégedet.« »Hozzád megyek«, szólt elhatározottan Perenna, ámde oly hangon, mikéntha Lett volna a halálnak angyala, S ezt mondta volna ama szók helyett: »Kompolti Péter, végórád ütött!« - Magához híta Dávidot Perenna, S így szóla: »Ifju, igazán szerettél? Vagy pillanatra fellobbant lidércznek Volt lángja csak, mit érezél irántam? És ha szerettél, mondd: szeretsz-e még?« »Szeretlek egyre«, válaszolt az ifju, »Szeretlek, mint a völgyet a patak, Szeretlek, mint a csillag az eget, Szeretlek, mint a féreg a gyümölcsöt! S ha te szeretnél... oh szólj, asszonyom, Hogy érdemeljem meg szerelmedet?« »Hogyan?« felelt a no, »egy módja van: Öcséd megölte férjemet, s apád most Engem magának hitvesul kiván. De én apádat, ezt a második Leendo férjemet szintúgy utálom, Miként elso férjemnek gyilkosát. Szeretsz valóban? ugy hát szabadíts meg E két gonosztól. - A tiéd leszek, ha Apádat és öcsédet megölöd.« * * * Örök rejtélyü érzés, szerelem! Te nagy folyó, mely egyszer szemetet, Máskor virágot hordasz vizeden, S mind egy helyrol: az emberek szivébol. Oh szerelem, te végtelen óczeán, Melynek határát még nem látta senki, S melynek le nem szállt fenekére senki. Ott állsz te, óriások óriása, Mesés nagyságban... hogyha nyúgoszol, Meglátja széles tükrödben magát a Határtalan menny minden csillaga; S ha háborogsz: fölszíneden csatáznak Az alvilágnak minden szörnyei. Mindenható ero vagy, szerelem! Mindenható vagy... angyallá az embert, Az angyalt ördöggé, az ördögöt Emberré könnyen átváltoztatod... - - * * * Derult, kék éj volt, tiszta csendes éj, Vidáman néztek felhotlen magasból A földre a hold és a csillagok, Olyan vidáman!... hah, pedig mi történt A földön? apa- és testvérgyilkolás! Kigyóként csúszott Dávid a terembe, Hol apja szunnyadt. Ágya függönyét Széttolta halkan... reszketett keze, Mintha kosziklát hengerítene. »Itt fekszik, alszik«, így gondolkodék, Meron szegezve rá égo szemét, »De mily szelíd most arcza, melynek ébren Minden vonása egy-egy Luczifer; Vagy csak te látod tán ilyen szelídnek, Te mindig-gyáva lelkiismeret? Eredj, hivatlan vendég, menj tova; Nem hallgatok rád, nem, nem! hasztalan Nyujtod felém fenyíto ujjadat, Hijába intesz oly parancsolólag, Nem hallgatok rád... nézd, nem hallgatok!« Az alvót ekkor torkon ragadá, S beléje fojtá a lélekzetet... Nem is nyögött... egy rángás, s vége volt. Bevonta ismét a függönyt s mene, De a küszöbnél visszafordula, Hogy megtekintse: nem maradt-e élet Ama testben? nem támadand-e föl? Az ágy elott megállt... állt, s nem meré A kárpitot szétvonni újolag. Nem mert benézni rettento müvére, S lélekszakadva kifelé rohant Másik terembe, a hol öcscse volt. A zajra Jób fölébredett s fölült, S fél eszmélettel nézte a jövot, S midon egészen eszmélt, akkorára Keblében járt a gyilkoló aczél, A melyet bátyja a falról ragadt le. De nem halálos volt Dávid szurása, Feléje lépett tántorogva öcscse, Hogy megragadja öldöklo kezét... Egy új suhintás és Jób homlokát Elboritotta vére, s összedolt. A kardot messze dobta Dávid, és Futott, futott ki, mintha lépteit Követte volna százezer boszorkány, Lidércz, kisértet, ördög s minden, a mi Irtóztató a képzeletben él. Futott; futott, és nem tudá: hová fut? Sötét sarokban megvoná magát, Szemét behunyta, hogy ne lássa a Számithatatlan rémeket; de látta Még akkor is, ha behunyá szemét. S majd apja halvány arcza állt elotte, Majd öcscse véres, megvagdalt alakja. Intett kezével, hogy távozzanak; Nem távozának. Mindig közelebb Jöttek hozzája... egyre közelebb... Beléje vágták végre körmüket... Torkon ragadták... lég után kapott, S egy jajnyögéssel összeroskada. Midon fölébredt, reggeledni kezdett, A hajnalfény betört az ablakon; Körultekinte, s akkor látta meg, Hogy apja ágya mellett feküvék. »Apám, ébredj föl, ébredj... hallod-e?« Szólott megrázva a holttetemet, »Mit alszol, hosszan, mint a mormotér? Már fényes nap van. Jer, menjünk rabolni... Szabad vásár van, minthogy nincs király. Menjünk rabolni, szálljuk meg Gedovárt; Tiétek minden kincs, arany... nekem Nem kell egyéb, csak a vár asszonya. De kelj föl hát! ne rángattasd magad Hiába. S még sem ébredsz föl... no semmi, Fölébredsz majd az ítéletnapon. De akkor ki ne böffentsd valahogy Az istennek, hogy én voltam, ki téged Elaltatálak, mert megfojtalak!« Elindult és ment a szomszéd terembe, »Hát ez ki itten?« kérdé, öcscse testét Megrugva, »mit? te volnál, Jób öcsém? Mi a manó, hát a földön heversz? Neked bezeg jó ágyad lehetett. Bordáidnak becsuletére válik, Hogy nem jajgatnak ilyen durva ágyon. Hanem hát kelj föl s mosd meg arczodat, Hiszen mero vér; kelj föl, hallod-e? Mi a tatár, ugy veszem észre, hogy ma Fölkelni nincsen kedve senkinek. Annál jobb. Oh ez pompás alkalom! Szép kedvesem most megszöktethetem...« S ment a szobába, hol Perenna volt. »Megölted oket?« kérdezé a hölgy. »Kit öltem én meg?« fölkiálta Dávid, »Én meg nem öltem senkit, senkit is! Ottan feküsznek szépen, csendesen, Egyik fehér és a másik piros. Jer, angyalom, jer. Mélyen alszanak; Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre. Fölnyargalunk a bástya tetejére, S onnét aztán az égbe röpülünk!« »Hah, ez megorült«, gondolá Perenna, S borzadva hátrált; de az ifju ot Ölébe fogta s vitte kifelé. A no sikoltott. »Csitt, légy csendesen, Mindenre kérlek, a mi szent elotted!« Szólott az ifju, »fölkel valaki Zajodra, s akkor el nem szökhetünk, Elfognak... hah nézd, nézd, már jonek is!« Ezzel rohanni kezde, fölrohant A bástyafalra. »Most röpülj!« kiálta, »Mingyárt ott fönn, ott fönn leszünk az égben«, És átszoritva a hölgyet, leugrott... Alant a mélység sziklacsúcsai A vértül és a hajnaltól pirultak. * * * Dávidnak már nem kelle temetés, Elnyelte ot a vár alatti mélység, El volt temetve. S a ki eltemesse Apját s öcscsét: nem volt ember reá. Kipusztulván mind a Kompoltiak, Elosztották a rablott kincseket Legényeik; de osztozás alatt Egymásnak esvén kardot fogtanak. Kevés jutott el épen közülök. Nagy részt elestek, és holttesteik Az éhes hollók tápláléki lettek. Igy állt sokáig Salgó zajtalan, Csak a hollóknak károgása szólt Holttetemekkel megtelt udvarában; S alant a völgyben a népség futott A szél elol, mely Salgóról jöve. (Dömsöd.) SZILAJ PISTA. I. Jó ideje, hogy a nap lenézett. Pihennek az elfáradt révészek, A révházban pihennek, alusznak. Szilaj Pista maga nem alszik csak. Szilaj Pista, toled én azt kérdem, Hogy miért vagy te még most is ébren? »E kérdésre én csak azt felelem, Hogy ébren tart engem a szerelem.« Holdvilágos éjben Szilaj Pista Csónakát a partról eloldozta, Az evezot is kezébe vette, Át is ment a vízen a szigetbe. A Dunának kello közepében Áll a sziget virágos kertképen. A szigetnek legszebb virágszála Egy vén halász fiatal leánya. A vén halász nádvityillójában Subaágyán alszik már javában. A vén halász fiatal leánya Sziget partján vár Szilaj Pistára. Mikor átért a szép révész legény, Jó dolga lett rózsája kebelén. Csókolóztak... de nem mondom ezt el! Tele van a világ irígyekkel. Legtüzesebb bor a szép lyány csókja, Csók az észnek könnyen zavarója; Pistának is megzavarta eszét, Származott is tole tarka beszéd. »Lidi lelkem, Lidim, galambocskám, Gyöngyvirágom, aranyos halacskám, Gyémánt gyurum, csillagom sugára, Csókolj agyon hajnal hasadtára. Fekete a pillád, kék a szemed, Mint mikor a felho kettéreped. A megrepedt felhoben kék az ég, S mint ebben a csillag, szemed ugy ég. Ha egyetlen egy füzért fonnának Minden virágából a világnak, Át nem érné az én szerelmemet, Olyan nagy!... s az egyedül a tied. Szerelmemnek nincs határa, vége; Hát a tied ily végtelenség-e? Csak szerelmed határát ne érjem, Mert ott, kis lyány, jaj néked, jaj nékem! Egy óriás alszik ott, angyalom, Egy óriás, az én indulatom; Mihelyt oda érkezünk: fölébred, S összeszaggat engem úgy, mint téged.« Igy beszélt az ifju révészlegény, De megnyugott a lyány tekintetén, Tekintetén, mely ezt magyarázta: Szerelmének nincs vége, határa. Még sokáig váltogatták a szót. Közelökben a fülemile szólt; Vagy tán nem is madár dalolása Volt ez, hanem szivök dobogása. Elváltanak egymástól végtére Szép reménynyel a jövo estére. Az ifju ment a révésztanyába, A leány ment apja kunyhajába. Csendesség volt az egész vidéken, Hajlott a hold lefelé az égen, Gönczölszekér rúdja is leállott, A fiastyúk föl magasra szállott. Csendes a révkocsmárosnak háza, A szello a bokrokat nem rázza, Semmi sem szól, csak a Duna habja, Mely a komp oldalát locsolgatja. II. A vén halász város piaczára Hordta halát a hetivásárra. »Gyere velem a városba, lyányom.« »Ha kivánja keed, apám, nem bánom.« Apa, leány a városba mentek. Hejh, csak ne lett volna épen péntek! Eloször volt a városban Lidi, Azért nem tetszett ez a nap neki. De csakhamar ezt elfelejtette A városi zajnak közepette. Jöttek czifra, szép ruhás urfiak, S a szép lyánynyal csintalankodtanak. Szólt egy urfi, ki mellette megáll: »Hol termettél, gyönyöru virágszál?« Felelt Lidi: »Lenn a szigetségben Termettem a Duna közepében.« Szólt az úrfi: »Már ez derék dolog! Mert hisz én is oda való vagyok. Csak azt mondd meg, van-e már szeretod? Ha van, inkább engem szeress, ne ot.« Felelt Lidi: »Hogy van-e szeretom? Azt én senki orrára nem kötöm, Ha az úrfi tudni ugy kivánja: Van czigányné s van annak kártyája.« Ment az úrfi, mivelhogy ot Lidi Csak igy apró pénzzel fizette ki; De még is a lyány meg nem állotta, Egyet pillantott utána lopva. - Ezek után egyszer sok idore Kiült Lidi a Duna szélére, Dunaparton vad virágok között Ülve a kis leány hálót kötött. Ereszkedett már a nap lefelé, Festegette a bokrok levelét, Befestette pirosra, sárgára, Piros fátyolt huzott a Dunára. A kis lyány a hálót csak kötötte, S im megzörren a bokor mögötte, Ki az? ki jön?... egy fiatal vadász. »Szép jó estét, galambom; mit csinálsz?« »Ha nem vak, hát látja, mit csinálok; Látja az úr, hogy kötöm a hálót;« Igy felelt a kis leány kereken, Hogy melléje lépett az idegen. Szólt a vadász: »Te hamis kis leány! Arczod rózsa, de beszéded csalány. Látom, te még most is a régi vagy, Szemed s szavad a szívben sebet hagy. De ismersz-e, jut-e még eszedbe, Hogy láttuk már egymást az életbe'? Láttuk egymást egy hetivásáron... Emlékszel-e még rá, szép virágom?« Felelt Lidi: »Azt én megengedem, Hogy úrfi már találkozott velem; De nem olyan nagyok szépségei, Hogy el ne lehetne felejteni.« S így a mit a vadász úrfi szólott, Minden szóra kapott egy jó tronfot, Még sem tudott bosszankodni rája, Arra a kis csintalan leányra. Hát csak azon vette észre magát, Hogy a sötét éjszaka már beállt, És így szóla: »Tudod-e, aranyom, Hogy az útat innen én nem tudom. Rám nézve hát rettenetes baj van, Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam. Légy kisérom csak az erdoszélig, Vagy akár a szobám közepéig.« Lidi végig gondolta a dolgot: Ez az úrfi oly sok szépet mondott, Oly nyájasan, oly szivesmelegen, S o mindezért háladatlan legyen? »Világért sem leszek háladatlan!« Szólt a lyányka elhatározottan, Szólt magában, azután ezt mondta Fennszóval, a vadászra pillantva: »Jojön hát az úrfi, jojön velem, De hazáig el nem kisérhetem, Elkisérem csak az erdoszélig... Mert az embert könnyen megitélik.« És elmentek. Mire Lidi megjött, Szilaj Pista már régen kikötött. »Régen várlak, hol jártál, galambom?« Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon? III. Lidinek a magaviselete Akkor este különös lehete, Mert Pistának az sehogysem tetszett, S kegyetlenul gyanakodni kezdett. Hejh a gyanú furcsa gyermek pedig! Mihelyest a világra születik, Mingyárt éhes, mingyárt enni vágyik; S ha jóllakott: szörnyeteggé válik. Mit tett Pista? már a másik este Bokor mögé bujt titokban, s leste... Tán maga sem tudta, hogy mit lesett? Csak várta, hogy mit hoz a vakeset. Nem soká várt, hogy egy úr érkezett, S hallott tole édes beszédeket, Mikre Lidi csak ugy irult-pirult. Szilaj Pista mérgében majd megfult. S ha még nem lett volna más, csak beszéd, De az úrfi meg is fogta kezét A leánynak, sot meg is ölelte... Poklokra szállt Pistának a lelke. Fölugrik, az urfit megrohanja: »Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja! Igy csábítsd el más ember mátkáját...« S kirántotta zsebébol bicskáját. A bicska a vadász szivének ment, De a vadász puskával állt ellent, Puskaagygyal úgy ütötte fobe, Hogy hosszában elbukott a fube. Mikor Pista magához tért megint, Lassan fölállt, jobbra-balra tekint, Senkit sem lát... sem vadász, sem leány. Azt gondolja: csak álmodott talán. Hogy nem álom, azt onnan tudta meg, Mert vére még akkor is csepegett. Sírt bujában, sírt, sírt... könnye, vére Összefolyva csorgott le képére. IV. Szép Lidihez a vadász el-eljár, S bátorsággal ölelkezhetnek már, Nem tartanak semmi ellenségtol, Szilaj Pista eltunt a vidékrol. Szilaj Pista elment nagy bujában; Hol bujdosik most, melyik világban? Eros szélvész volt szive bánata, Szegény fiút messze ragadhatta. Vándo'lt Pista, hátra sem tekintvén, Meg sem állt, csak a Bakony közepén; Bakonyerdo kello közepében Megpihent egy vén cserfa tövében. Pihent ám, de nem pihent, csak teste, Lelkét o le nem csendesíthette. Teste tó volt, lelke benne a hal. Bár a tó áll: a hal benne nyargal. »Zsivány leszek, zsivány, utonálló, Végesvégül bitófa-czifrázó! Mit bánom én? jussak a bitóra, Az lesz nekem legboldogabb óra.« Kiült a nagy országút szélére, S várakozott jó módú vendégre, Kinek oly nagy teher lesz zsebében, Mint o neki bátorság szivében. Jött is egy úr nem igen sokára, Gyorsan hozta ot négy paripája, Négy paripa czifra szép hintóban. Fönn a bakon kocsis és hajdú van. »Megállj!« kiált Szilaj Pista rája, »Mozduljon, a ki halálát várja!« A halálra egynek sem volt kedve, Megállottak, kové merevedve. Pista oda lépett s minden zseben Keresztülment lelk'ismeretesen; A mit talált, szépen ki is szedte, Messzely bor árát sem hagyott benne. »Elmehettek!« szóla mostan Pista; »Hó megállj!« kiáltá a kocsisra, Ki az ostort már kezébe vette, »Nem vagyok én zsiványnak teremtve... Itt van, uram, egy fillérig pénze.« Az úr reá nagy szemekkel néze, Nem tudta: a dolgot mire vélje? Tán csak tréfál a haramja véle? Nem tréfált o, a pénzt visszaadta, A hintónak hátát forditotta, És elindult és tovább bujdosott. Vitt magával bánatos haragot. Meddig tartott bizonytalan utja? Merre járt-kelt? o maga sem tudja; Mig egyszerre csak azt veszi észre, Hogy a Duna partjaihoz ére. Dunaparton áll a révház felett, Hol annak elotte révészkedett, Átellenben Lidiék kunyhaja... Pistának kél keserves sóhaja. »Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?... De, szegény lyány, tán meg is bántad már, Hu szeretod tán már megsirattad, A ki annyit szenvedett miattad. Ha megbántad hutelenségedet, Elfelejtem a megtörténteket. Magadat csak ezután becsüld meg: Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!« Ezt gondolta s a ladikba lépe, Hogy átevezzen a szigetségbe, S hogy Lidinek szóval azt elmondja, A mi mostan volt csak gondolatja. Épen mikor a ladikba lépett, Háta mögött hallott ily beszédet: »Hejh, atyafi, mi is átakarunk, Várjon kend, jó borravalót adunk.« Pista majd befordult a Dunába, Mert Lidit s a vadász-urfit látta; Rájok ismert, bár jó messze voltak, S vége járta már az alkonyatnak. Félig-meddig összeszedte magát, Míg amazok elérték csónakát. Hejh, mikor a csónakba bementek, Gondolhatni, mint rémültenek meg. Pista gyorsan el kezdett evezni, Nem lehet azt a kínt megnevezni, A mit a lyány és az úrfi érzett. Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet. Pista nem szólt, hanem csak evezett. Már közel volt hozzájok a sziget, És csak akkor vette észre magát, S hirtelen megfordítá csónakát. »Hova?« szólott most az úrfi, »vissza?« »Nem egészen«, felelt neki Pista, »Csak a Duna közepéig... ottan Veletek egy kis számadásom van.« És a mire kimondta ezeket, Már a Duna közepén evezett. Itt a vízbe dobta a lapátot, S a ladiknak legvégére hágott. »Tudjátok, mit?... meguntam éltemet, És azt ti miattatok untam meg; Elmegyek a más világra... hanem Nektek is el kell ám joni velem!« Szólt s fölforditotta a ladikot. Mind a három a Dunába bukott. A csalfa lyányt Pista megölelte, Hogy mellette hagyja ot el lelke. De a midon az úrfit meglátta, Hogy úszni tud, hogy úszik javába': Utána ment, és ot ölelte meg, S küzdöttek, mig el nem merültenek. (Szalk-Szent-Márton.) 1847. * * BOLOND ISTÓK. »Jön biz a, tagadhatatlan, Mindjárt itt lesz a hátam megett, S mily haragos! soh' se láttam Ilyen gyilkos szemeket. Korbácsolja lovait, S a gyeplot közéjök vágta, Ugy jön egyenest nekem Sebesen, ló halálába. Hallj' az úr, Legyen annyi embersége, Hagyjon békét én nekem, Menjen félre pokol fenekébe. Hisz elég nagy ez a puszta, Megférünk egymás mellett is könnyen Mért törnénk tehát egymásra? Egyik jobbra, másik balra menjen. És ha épen úgy kivánja, Hát meg is süvegelem, Csak térjen ki az utamból, Csak hagyjon békét nekem.« Igy beszél a jámbor ifju A záporhoz, mely utána nyargal, De biz ez nem fordul el, hanem Utóléri, s dol rá vad haraggal. És az ifju? Ott helyben megáll meroen, Mint Caesar, midon meglátta A gyilkot Brutus kezében. S köpenyét, mint Caesar, Rá voná a képire... Azaz hogy rá vonta volna, Ha lett volna köpenye. De azért, mint a kinek nyakában Egy pár bunda és köpönyeg, Oly nyugottan áll, s ezt mondja Kimondhatatlan egykedvüleg: »Jó; ha nem hallgatsz rám, Üssön a mennyko beléd. Majd meglátom, melyikünk Unja meg elébb. Istenemre, én vagyok tán A világon a legjobb keresztyén, Mert biz annyiszor még senki sem Keresztelkedett meg, mint én. Mennyit, mennyit mos a zápor engem! Hanem hiszen szerecsent mos, Mert biz én a milyen Egykoron valék, olyan vagyok most. Leáztathat rólam Az eso minden ruhát, De nem áztathat le egyet: a Philosophiát. Az már aztán a szabó, A ki ezt a ruhát varrja; S milyen olcsó! ingyen kapni, S még is milyen kevés hordja.« Igy elmélkedik az ifju ember, S erre oly jó ízut kaczagott, Hogy a zápor megbosszankodott rá, S még kegyetlenebbul szakadott. De az ifju gyozte türelemmel, Állt vidáman és nyugodtan; Gondolá, hogy zúgolódni Teljesen méltóságán alul van. Végre is a mérges felho Szégyent vallva távozék, S szivárványos lett - talán az Ifju kedvétol - az ég. »Szép szivárvány!« szólt a vándor, »Mint életem, olyan tarka, S olyan fényes, mint jövendom S mint a paradicsommadár farka; Szép szivárvány, szép diadalív, A verofény tiszteletire, Hogy a vészen, a felhokön Gyozelmet nyere; Szép szivárvány, messze vagy te tolem, Jaj de messzebb még a város, A nap vége pedig már közel, És az út irtóztatóan sáros. Én ugyan próféta nem vagyok, Hanem annyit merek jóslani, Hogy ma nem gyönyörködhetnek már Bennem a város leányai. Sajnálom szegényeket, De hijába, nem tehetek róla... Hogyha még is szállni tudnék, Mint amottan az a gólya. Mit csináljak hát? Ha az éjet itt kinn töltöm, Gyönyöru mulatságocska lesz, Nedves háttal sáros földön... Bár Bolond Istóknak hínak, Ily bolond csak nem leszek - Mit tünodöm? amott egy tanya, Bemegyek. Zsiványfészek is lehet Barátságos alakjára nézve, De nincs annak félelem szivében, A kinek még bányában a pénze. És a kémény füstölög, Ergo tuz van a konyhán, Ergo megmelegszem, sot még Vacsorálok is talán. Mily szerencse, mily boldogság, Hogy tanultam logikát, Most ezt föl sem érném észszel... Éljenek az iskolák!« Ez komor tanya, A hová az ifju mégyen, Mélyen benn a Puszta közepében. Félig ép, Félig rom; Ház-e vagy Sírhalom? Mint az árva gyermekek Anyjok sírhalmánál, Egy pár vad fa körülötte Olyan szomorún áll. És pedig nagy épület, Nem paraszt komíves rakta, Drága mu, Csak hogy az enyészet lába rajta. Oldaláról hull a vakolat, Kopott zsaluk lógnak lefelé, Mint helyökbol kifeszíté Egyik-másik kósza szél. Az ajtó elott egy Életúnt komondor, Ellenséget s jó barátot Egyaránt megmormol. Hátul a cselédház, oldalánál Egy öreg mogorva béres lézeng; Dolgoznék, ha dolgoznék, Balta és járomszög a kezében. Minden oly bús, Oly kedvetlen, Mintha egy világnak Átka volna itten. Gondolá is fiatal barátunk, Hogy elért e tanya közelébe: »A tatárjárásnak itt talán még Mostanában volt csak vége. De ha benn még mostan is Timurlán, Dzsengizkhán s az egész Tatárország, Még ugy is belépek; lábamat Vissza még ez urak sem riasztják.« S a küszöbre És belépett, S láta egy vénséges Asszonyképet. A parazsat túrta Csipteto vasával... Szólt az ifju hozzá Elragadtatással: »Jó estét magának Szerelem galambja, Ifjuság rózsája, Nagyanyám nagyanyja!...« De az érdemes hölgy közbevágott A beszédnek végét el nem várva: »Mit keres kend? isten hírivel Menjen arrébb, ez nem csárda. Majd biz itt minden sehonnait Befogadni, hát hogy is ne! Kivált ilyen tájban, Mikor itt van már az este.« »Ejh, babám«, felelt a vándor, »Hisz nem ment el az eszem, Hogy beüssem orrom ilyen helyre, Ha el nem esteledem. Ép azért, mert este van...« De szavát el nem végezheté, Nagy csetepatéval küldte Ot az asszony kifelé. O nem tágitott. »Ki itt az úr?« Kérdezé, »Véle szólok; vigyük az ügyet O elé.« »Itt az úr, mi a baj?« Szólt egy tompa hang, Mintha szólna tenger Fenekén harang. Hófejér aggastyán volt az úr, Hófejér bajuszszal és szakállal, Homlokán kevés haj, sok redo, Úgy állt ottan komoly méltósággal. Úgy állt ott meroen, Mint egy sírkereszt, Melyet tél-idoben, Tiszta hó fedez. Úgy állt, mint egy egész temeto, Melyben oly sok, oly sok a halott, S látható volt jól, hogy az öröm van Legrégebben eltemetve ott. És az ifju lelke a pajkosság Tarka köntösét rögtön letette, S szólt illendo szerénységgel S tisztelettel közeledve: »Jó uram, bocsánat! Útazó vagyok; Még ugyan nem fagytam meg, de Nem is izzadok. Nagyon utolért a zápor, Át találtam ázni egy kicsit, Engedelmeddel fölmelegenném S megszárítnám a ruhámat itt. S ha jóságodból ezen kivul Még maradna egy darabka hátra, Azt csak arra használnám, hogy Megmaradnék itten éjszakára.« »Jól van«, volt a kurta válasz, S ezzel befordult az agg. Kurta volt a válasz, ámde több Nem kellett az ifjunak. Fönn termett a tuzhelyen, A láng mellé guggolt szépen, S ult kevélyen és vidáman, Mintha ulne egy királyi széken. »Most nekem áll a világ!« Ekképen gondolkodék, »Tudtam, így lesz, és azt is tudom, Hogy vacsorám is lesz még.« Ezt gondolta, s összevissza Gondolt minden tarkabarkát, És miért ne gondolt volna? Hisz Bolond Istóknak híták. A mi volt és a mi lesz, A mi nem volt s nem leszen, Minden, minden Megfordult a fejiben. S a mit o magában gondolt, Ki is szokta mondani; No hiszen a vén anyónak Volt mit hallani! Három vendégoldalas szekér Sem bírná el, annyit fecsegett ott, S olyakat, hogy rajtok az anyó is Néha még - uram bocsá'! - mosolygott. Hejh pedig ezt vajmi régen, Régen nem tevé már, Szinte csikorgott belé a szája, Mint a megrozsdásodott zár. De hogy minden mértéken fölul Hosszu ne legyek: Mint az ifju jóslá, meghivá ot Vacsorára az öreg. »Ejnye, ejnye«, gondolá az, Másod ízben rakva meg a tányért, »Ez a Matuzsálemína Hogy kitett magáért! Hiszen ez királyi vacsora; Kár, hogy ilyen búsan költjük el... Megszólitom az öreg urat, Ha felel, ha nem felel. Jó uram, tisztelt úr, Ételed jó, de egy híja van. Az az egy híja, hogy Nagyon sótalan. Nem ezt a sót értem... mással Szoktam sózni én az ételt: Mulatással, Víg beszéddel. A halak is kaczagnának rajtunk, Ekkép látva minket... Avagy siralomházban vagyunk tán, S holnap már kivisznek? Fél halál a hallgatás, Tole szinte félek én; Ha te restelsz beszélni, Majd beszélek én. Történet, földmívelés, müvészet, Csillagászat, természettan, Költészet, jogtudomány, kuruzslás, Mind, mind, mind a fejemben van. Ismeros elottem Éjszak, dél, kelet, nyugat, Jártam fényes palotákban És rongyos kunyhók alatt. Mondd, mirol beszéljek?« És az agg (inkább szemeivel, Mint hangjával) ekkép válaszolt: »Engemet már mi sem érdekel.« »Oh, uram, ne mondd ezt«, szólt az ifju, »Isten ellen vétkezel vele... Elzárkozni e dicso világtól, A mely széppel, jóval úgy tele!« »Tele széppel, jóval«, mormogá az Aggastyán fejét megrázva, »Tele széppel, jóval, meglehet, de Legfölebb csak néhányok számára. Majd ha hetven, nyolczvan év keservét Hordod a szíveden, S közte még csak egy hervadt virág, Egy szép emlék sem leszen, Majd ha dolni készül élted fája, S azt sem mondhatod, Hogy ágán a boldogság-madár Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott. Hanem a kínszenvedések függtek Rajta, mint akasztott emberek: Akkor mondd meg, milyen a világ, Akkor mondd meg, fiatal gyerek. Tél vala már ifjuságom, Hát öregkoromnak, Hát ennek még Milyen nevet adjak? Szerettem; szerelmem angyal volt, Ott fönn született az égben, S gyalázat sarával megdobálva Halt meg itt lenn, a földön, szeméten. Hogy virágtalan volt tavaszom, Kétségemnek rémeit legyozve, Jó reménynyel néztem a kalászos Nyár elé és a gyümölcsös oszbe. Eljött s elment mind a ketto, És mi hasznom benne? Hogyha mindent elbeszélnék, Szíved megrepedne. Hosszu fájdalom rövid tartalma: Sírban két jó gyermekem, Még egy él, és ez rosz ember És irántam idegen. Elhagyám, s már nem láttam sem o, sem A világot tíz esztendo óta, És ezóta nincs egyéb érzelmem, Mint bevágyni, be a koporsóba. Én bevégzém számadásom Az élettel, Mit akarhat még velem, hogy Nem ereszt el? Kiivott már mindent, bennem Semmi nem maradt, Mért nem dobja hát el már az Üres poharat? Átkozott légy, élet, Légy elátkozott, A ki rabszolgádat Ekkép kínozod! Átkos, átkos a világon minden, Egy van csak, mi áldást érdemel, Az az egy kicsiny gödör, hová az Élet minket nem kisérhet el. Milyen áldás, ott lenn porladozni, Elfeledni, hogy valánk, Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk, A melynek neve világ!« Itt megállott a sok évnek És sok búnak embere, És az ifjú szót emelni Csak hosszú szünet multán mere: »Szent elottem minden fájdalom, Kettosen szent az öreg szivé... Nem akarlak bántani; bocsáss meg, Ha beszédem lelked sértené. Jó uram, te vétkezél, Turd tehát a büntetést, Mely ha nagy, azért az, mert Bunöd is nagy: a kétségb'esés. Ez a bunök koronája, Minthogy ez nem más, Mint a legsötétebb Istentagadás. A kétségb'esés pokoli hang, A mely fölkiált az égre: Nincs tebenned isten, a kinek Gondja volna az emberiségre. S méltó rá bizonynyal, A ki ezt kimondja, Róla hogy kezét a Jó isten levonja; Mert van a világnak atyja, Van egy hu gondviseloje, Minden ember megláthatja, A ki el nem fordul tole. Csak ne légyünk türelmetlenek! Néki sok a gyermeke, Ne kivánjuk, hogy minket tegyen Mindeneknek elibe. Itt a törvény: »várj sorodra«, És nem vársz hiába; Mint a nap a föld körul, úgy Vándorol jósága. S nincs itt a kit elkerulne, Ha ma nem jött, eljön holnap... Míg az ember boldog nem volt, Addig meg nem halhat. S a boldogság soh' sem késo, És ez oly buvszer, mitül - Essék csak egy csepp beléje - Egy tenger megédesül.« Még soká beszélt az ifju, És az agg mindig jobban figyelt, S ugy szivá be lelke e beszédet Mint a gyermek az anyatejet. És midon elhallgatott az, Álmélkodva kérdezé az agg: »Hol tanultad ezeket? Ki vagy, ifju, hogy hínak? Az pedig a komolyságot Már nagyon megunta, S válaszát vidáman, pajkosan Ilyeténkép mondta: »Hol tanultam ezeket? Egy bagoly beszélte, A midon egy vészes éjjel Egy odúban háltam véle. Ki vagyok? sehonnai, Se országom, se hazám, Valamely vándormadár Lehetett az osapám. Járok-kelek a világban, Ma itt vagyok, holnap ott, És a kinek tetszik, annak Emelek csak kalapot. Minél többet éhezem és fázom, Annál több az örömem, Mert annál szebb lesz jövendom, Minél rútabb jelenem. S hogy hínak? biz én már jóformán Elfeledtem igaz nevemet, Azt tudom csak, hogy most a világ Bolond Istóknak hí engemet.« Másnap reggel Bolond Istók Fölvevé kis batyuját, Oda állt a vén gazdához És elmondá búcsuját: »Isten hozzád, jó öreg, ha egykor Boldog lészsz, gondolj reám, Jussak akkor az eszedbe, a ki Boldogságodat megjósolám.« Megfogá kezét a Remego aggastyán, S szóla, s egy nehéz könny Pergett végig arczán: »Isten hozzád, ifju ember, A kitol én... a ki bennem... A ki nékem... látod, látod, Hogyan kell a szót keresnem. Isten hozzád... vagy nem, Mondok valamit: Ne bucsúzzunk még el, Maradj vélem itt. Maradj itt, míg meg nem únod E tanyát, És ha tetszik, maradj itt az Élten át. Mondd el, a mit tennap mondtál, Mondd még százszor el nekem, Olyan jól esik azt hallanom, S végre majd el is hiszem. Úgy-e itt maradsz, barátom?« Szólt az ifju: »Maradok; Kötelességem maradni, Ha már így van a dolog. Az olyan beszédben Ha kedved telik, Elbeszélek én, ne félj, akár Száz esztendeig...« Kinn azonban zaj van, Kocsi érkezett; Kocsi itt e pusztán! Vajon ki lehet? »Nem szabad bejoni senkinek!« Igy kiálta ki az agg... »Én nekem sem, nagyapám?« Szól kivul egy édes noi hang. És kinyílt az ajtó, És bejött a lyány, Oly fiatal, oly szép, És oly halovány! S rá borult a bámuló öregre, Könnye, csókja égeté két arczát, S így önté ki Lelke harczát: »Unokád függ rajtad, nagyapám, Úgy ölellek át, mint a keresztet, Áhitattal és reménynyel... hangom Fájdalomtul és örömtül reszket. Jöttem hozzád ótalmat keresni, Hol találnám azt, ha nálad nem? Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor Jaj, hogy apám az én ellenem! Tole futok, védj meg ellenében; Szívtelenul férjhez menni készt, Van-e annak, van-e annak szíve, Ki egy szívet összetörni kész? Kérelem s könny, mind hiába volt, Koszoborra hulltak könnyeim... Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan, Lesz-e több ily sors, mint az enyim? Értem, értem, mit jelent e Szemrehányás szemeidben, Úgy-e azt, hogy az utósó Szükségbol vagyok csak itten? Ne itélj meg, százszor jöttem volna, S apám tiltá, hogy ne jojek el, O mondá, hogy senkit sem szeretsz te... Ah, hogy ot mindig vádolnom kell! Csak hogy itt vagyok végtére, El sem hagylak már ezentul, Hogyha csak te Ki nem kergetsz hajlékodbul.« Mennyit nem akart felelni E beszédre az aggastyán, És, egy szó kevés, de annyi Sem jöhetett ki az ajkán. Könnyhullása, zokogása Volt a felelet, És hogy édes könnyeket sír, Látni lehetett. Mint két árviz, a mely Összejo, Összefolyt fölötte Múlt s jövo, És e tenger ot örök Elnyeléssel fenyegette, Vagy ha életét nem is, de Elméjét nagyon féltette. Végre is csak tört eszméket monda: »Van tehát, ki engem is szeret, Mintha feketedni érzeném Ezeket a fejér fürtöket! Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam... Milyen szépen néz reám... Ifju ember, hol vagy? nézz ide, Ez az én kis unokám! Ifju ember, addsza kezedet, Mert hiszen te mondtad: Míg az ember boldog nem volt, Addig meg nem halhat. O hozzám jött, volt bizalma bennem... Többé már el sem hagy... Védni foglak isten, ember ellen, Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy.« És ki tudja, még mit Össze nem beszélt, Összevissza hányva Végét, elejét. Kinn azonban ujra zaj van, A leányért apja jött, De kilép az agg s reá dörg: »Át ne lépd e küszöböt, Nem szentségtelen lábnak való ez, A tied szentségtelen... Vagy jer, azt megteheted: taszíts el És gázolj keresztul testemen. Lyányod itt van... lyányod? Többé nem tiéd, Mért is volna? ot ugy is csak Veszni kényszerítenéd. Megtagadtad egykoron apádat, Megtagad most téged gyermeked... Él az isten s orizi törvényét, Orködik az igazság felett. Meg nem átkozlak, de Meg sem áldalak... Menj el ugy, hogy többé Ne is lássalak.« És a fiú nem mert közeledni, Összezúzva távozék, Apja keményen parancsolólag Nyujtotta ki jobb kezét; Úgy állt ott az aggastyán Bús hideg fönségben, Mint a jégnek oszlopa Éjszak tengerében. A midon már messze járt fia, Egy sohajt küldött utána, Egy kebeltépo sohajt, S beballagott hajlokába. Odabenn nagy hallgatás lett, Mélyen hallgatának. Végre szólt az ifju vándor Az öreg gazdának: »Most, uram, már ugy hiszem, hogy Én fölösleges vagyok, Van már, aki majd vigasztal, A ki földerítni fog. Jó kedvemmel és vándorbotommal Megyek én megint a magam útján... Isten hozzád, öreg ember, Isten hozzád, ifiú lyány.« Menne is, ha ot a gazda Meg nem fogná, S nyájas keménységgel így nem Szólna hozzá: »Az elébb maradni kértelek, Mostan ezt parancsolom, Láss boldogságomban is, Hogyha láttad bánatom.« »Maradok, ha úgy kivánod, Sot maradok örömest«, Szólt az ifju, »de egy kikötéssel: Én leszek a gazda, mindenes. Lyány levén a háznál, Rendnek is kell lennie, És így bízni kell a kormányt Ügyes ember kezire. Én világlátott ember vagyok, Meglásd, mit csinálok E házból, mely most beillenék Medve- és farkastanyának.« S hozzá látott a dologhoz, A cselédség véle, Lusta nép volt, hanem oket Váltig ösztökélte. Sepro, meszelo, sikárló, Szappan, minden muködék, S harmad napra a tanyát már Majd magok sem ismerék. Minden tiszta, fényes, mint a Katonaruhán a gomb, Nincs sehol a régi rozsda, Régi szenny és régi gond. S ez, Bolond Istók öcsém, Ez mind a te munkád, Ember vagy, ember a lelked is, Akárki mit mond rád. Tudja o jól, mit hogyan kell, Hagyjátok csak ot magára, Tudja azt is, hogy a szép lyány Nem haragszik a virágra. Annak hát az o okáért Hajnalonként kimegy a pusztába, Összeszedi a sok szépen-nyíló Vadvirágot, s köti bokrétába, És ezt a lyányka, Hogyha felkel, Ablakában látja Minden reggel. Reggelenkint szép virágbokréta, Nap hosszában tarka víg beszéd... Hejh dicséri az öreg az ifju Elméjét, a lyány pedig szivét! És igy telnek, igy röpulnek Órák és napok, Sot még ugy sem hazudok, ha Mondok egy pár hónapot. Hogy mult el, hogyan nem, Azt nem tudja senki, De hogy elmult szépen, Nem tagadja senki. S már akárhogyan húzzuk, halasztjuk, Végre is csak el kell mondani... Szinte restelem leírni, Olyan furcsa valami. Nagyon egyszeru dolog különben: A fiú fölszedte holmijét, S a vándorbottal kezében Az öreg elébe lép, S szólt, azaz csak szólott volna, S nem tudott, csak szája mozgott, Elfelejtett Minden hangot. De az öreg szó nélkul is Általlátott szándokán, Nem különben, a ki ott állt Másfelol, a kis leány. És egyszerre csak elkezdtek Sírni mind a ketten, S rá kezdte az ifju is, tán Még keservesebben. Ugy megsírtak, sírdogáltak, Jobban sem kell, Egyszer ulohelyébol a Gazda fölkel, És hátáról a tarisznyát Leveszi, A leány meg kezébol a Botot veszi ki. És azóta nyugszik A tarisznya s bot, Bolond Istók többé El nem távozott. Nem volt bolond, Hogy távozzék, Onnan, a hol Ugy szerették! - - - Már kevés virág van a pusztában, Mert az oszi szelek fújnak, De vagyon még annyi, hogy elég lesz Menyasszonyi koszorúnak. - - - A midon a templomból mint Feleség s férj jöttenek, E szavaknál egyebet nem Mondhatott a jó öreg: »Gyermekeim, legyetek Mindig ilyen boldogok... Már én is tudom, mi a Boldogság, meghalhatok.« »Nem szabad meghalnod«, súgta a vo, »Hátra van még valami: Unokádnak gyermekit idovel, Oket is meg kell még áldani!« - - Évek jöttek, évek mentek, Mindenik vetélkedett, Melyik adjon a másiknál O nekik több örömet. Most pedig... elmondjam-e, ne mondjam? Uzik a felhoket a szelek, Nagy pelyhekben surun omlik a hó, Hó a földön, éj a hó felett. A pusztában csak egy fény világít, A tanyának mécsvilága ez, Boldogokra vetheti világát, Ugy tetszik, hogy örömében rezg. A tanyában, jó meleg szobában, Pattogó, szikrázó tuz körul Az aggastyán, a férj, a menyecske És egy pár kis pajkos gyermek ul. A menyecske fon s dalol; nagyapja S férje játszik a két fiuval. - Kün süvít a tél viharja... ott benn Perg a rokka s vígan zeng a dal... - (Pest.) SZÉCSI MÁRIA. Zordon, de ragyogó, lovagkor! kiégett Piros éjszaki-fény! ujra meggyujtalak, Képzetem fáklyája ujra meggyujt téged, S lángodnál látszik a tündérkert újolag, Melynek oly szép fája volt s oly szép virága: Vitézség cserfája, szerelem rózsája! - - Idosb Rákóczi György két száz esztendovel Ezelott elhagyta szép Erdélyországot, S a hitszabadságért küzdo seregével Bátran, elszántan a magyar földre vágott; Gömör bérczei közt magas Murány vára Rá s katonáira nyilt kapukkal vára. Bethlen szép özvegye volt Szécsi Mária, Ki megérkezésén ekkép üdvözölte: »Üdvez légy, fejdelem, Erdélynek hos fia, Lelked rokon s Szécsi Máriának lelke. Ugyanaz ügy köti össze lelkeinket, Azért kezet fogni mi gátolna minket? Itt van íme jobbom, add ide jobbodat, Bátran szoríthatod, bátran megrázhatod: Apám s férjem hos volt, hát sikoltásomat Asszony létemre is hallani nem fogod. Igy, Rákóczi bátya; most szent a frígy velem, Barátod barátom s ellened ellenem!« Tovább ment Rákóczi a frígykötés után, Serege kis részét hagyván csak ott orül, Ha jön ellen, jojön; csak mosolyog Murány Rá a víhatatlan sziklai tetorül... Magas és meredek, fölnyúl a fellegig, Tán még a villám is alatta születik. Jött is az ellenség, pedig nem sokára, A haragra lobbant császár emberei; Oket a pártüto várnak ostromára Vitéz Vesselényi Ferencz vezéreli, Követet nevez ki, hogy a várba menne, S vagy megadást hozna vagy harczot üzenne. Elindult a követ, be is bocsáttaték, Bethlen szép özvegye kérdé: mit kivánna? »Vár kapitányával szólni óhajtanék.« 'Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.' Elbámult a követ, hogy ne bámult volna? Ily kapitánnyal még soha sem volt dolga. Azután elkezdé s mondta mondókáját, Mely röviden hangzék, csak ennyibül állott: »Megnyitjátok-e ti nekünk Murány várát? Vagy mi magunk nyissuk meg, azt akarjátok?« Kurta megtagadás volt a válasz érte, Azt is gúnyos, büszke mosolygás kisérte. Visszakullogott a követ a vezérhez, S eléje terjeszté, kivel és mit beszélt. Vesselényi maga sem tudja mit érez? Mijét bántja e hír: szivét-e vagy eszét? Lelkére sötéten, surün jött a felleg, És belole ilyen villámok löveltek: »Ördög és boszorkány, még csak ez volt hátra, Hogy fejköto ellen szögezzem ágyumat; Rá találok lépni, jó asszony, pártádra, S majd pártáddal együtt fejed is leszakad. Tán üres a konyhád, nincs mit kotyvasztanod, Hogy fozokanál helytt most a kardot fogod. Soha sem hallotta ez asszony híremet? Vesselényi hírét, hogy így ki mer kötni?... Holnap halvány lesz a hajnal, mert elijed, Olyan ágyudörgés miatt fog ébredni, S mire o elszalad és a nap föltámad, Murány égo romján gyujtom meg pipámat. Hm, fegyveres asszony! furcsa, furcsa lehet, Olyanforma tán, mint szoknyában a férfi. Tehát amazonok csakugyan termenek, Melyekrol nem egyszer hallottam regélni?... S mondja követem, hogy szép és ifju asszony. Meg kell látnom, igen, meg! el nem mulasztom.« A vezérnek hosszu volt ez a nap, hosszu, Két madár szállott rá, türelmét ostromló: Tarka kiváncsiság és fekete bosszu, Kerepelo szarka és károgó holló. Végre jött az éj s ment, viradni is kezdett... A vár tetejérol lesz szép nézni eztet. Jött az ifju hajnal, az ékes levente, Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején, S vállán újdonat-új piros bársony mente: Igy jött elé fényes diadalszekerén... Megölte az éjet, fejét vette: vére Fölfeccsent egész a fellegek szélére. A köd pedig, az éj csüggeteg tábora, Mert fo nélkül maradt, futni kezde gyáván, S oszladozott számos apró csoportokra, És elbújt a völgyek legtitkosabb táján, Ott végso kétségbeesés szálla rája, S fölakasztá magát fenyofák ágára. Ezalatt Murányon a nép talpon terme, Látván, hogy ott kinn az ellenség sem alszik. Fegyverre! kiáltá a vezér, fegyverre! Szava, mint pacsírta éneke, ugy hangzik, Mert Szécsi Mária volt a vezér maga, Vagy talán leesett a hajnal csillaga? Pej paripa tombolt, prüsszögött alatta, Békétlenul rágván szájában a vasat; Oldalán aranyos kardját csattogtatta, Keblén aczél pánczél, fején aczél sisak. Fényes volt pánczélja, sisakja, szablyája, De legfényesebb volt szeme két gyémántja. Állt sorban a sereg, s elotte vezére, Várván, hogy megszólal a sok ágyú-torok, Melyek, kitéve a szomszéd hegytetore, Néztek, mint a lánczrakötött komondorok, De ím, a várba az ágyúdörgés helyett Az ellenségtol egy új követ érkezett. Szép ifjú, a milyen csupán magyar lehet, Tüzes két szeme a bátorság fáklyája, Mely koporsóba vagy diadalhoz vezet... Még is, nézzétek, hogy Máriát meglátja, Arcza piros vére futni kezd, ugy rémlik, Fut lefelé mélyen, meg sem áll szivéig. Ott áll haloványan a vezérhölgy elott, És, mint a nyelvetlen harang, oly szótalan. Mindenki gyávának, ijedtnek tartja ot, Csak Mária tudja, csak o: mi baja van. Az asszony ne látna férfiak lelkébe? Ne látná, mennyire hatott be szépsége? S melyik asszonynak nincs kedvére, ha tetszik?... Egyet emelt fején a fiatal özvegy, Ajkát rejtett mosoly vonásai jegyzik, S a megzavarodott ifjuhoz közel megy. Egy ugrással vitte mellé paripája. Nagy nehezen megnyílt a követnek szája: »Asszonyom, még egyszer küld hozzád a vezér Császári királyi fönségünk nevében. Add meg magad, add meg a várat, a mig kér. Megbánás terem a makacsság földében. Nézd, ott állanak az ágyu-oroszlánok, Melyek tüzet hánynak s halált bognek rátok.« Mária mosolygott, s szólni ekkép kezdett: »Köszönöm vezéred szíves jó 'karatját, Hogy a fenyegeto bajra figyelmeztet, De mondd meg, hogy azt itt fölöslegnek tartják. Küldje oroszlánit; mire ide jutnak, Lábainknál, mint kis kutyák, meglapulnak. Magasak a sziklák, erosek a falak... És hogyha nem volna sem egyik, sem másik, Itt vannak kardjaink, hogy oltalmazzanak Vérünk kifolytáig, lélek-szakadásig!« S megüté oldalán a fölcsengo kardot, S lelkesedve tovább ily beszédet tartott: »Jertek, ha jöhettek: ha gyöngék falaink, Megmutatjuk azt, hogy karjaink erosek; Eldolhet a sáncz, de bátorságunk nem ing: Meghalhatunk, de úgy halunk meg, mint hosek: Ha itt e lobogó helyett más lengedez, Mi már azt nem látjuk, mert szemünk hunyva lesz.« Végig hallgatá a követ e beszédet. Vagy tán nem is hallá, csak az asszonyt látta, S szemeitol lelke meggyuladt s ugy égett, Mint itéletkor majd az isten világa. Meghajtá magát - vagy meg sem hajtá talán - Ment, s vitte mélységes sebét bal oldalán. Bethlenné pediglen, titkos kedvtelésben Küldé tekintetét a távozó után, S ezt gondolta: »Kár volt, tovább nem beszélnem, Maradt volna még itt, s nézett volna... reám. Szép ifjú! szemével több bajt okozhatna, Mint vezére minden fegyveres hatalma.« Midon már a követ a kapuhoz ére, A hogy úgy fölszedte elszórt eszméletét, És a porkolábtól iróeszközt kére, Irt, s ily szókkal adta át megirt levelét: »Ugy jártam, barátom, mint járt hajdanában A szultán követe Mátyás táborában. Tudod, hogyan történt? a nagy király elé Vitték a törököt. 'A szultán üdvezel,' Megzavarodtában e két szót hebegé, S tovább nem mehetett elakadt nyelvivel. Miket el nem mondtam, mik reám bizattak, E levélbe írtam, add át asszonyodnak.« Ezt cselekedni a porkoláb nem késék. Lóhátról olvasta a hölgy az iratot. Jó, hogy meg nem látták nagy meglepetését, Mely miatt a lóról csak hogy le nem bukott. Le is szállt hirtelen, magát összeszedé, S tettetett közönynyel ment szobája felé. Alig várta, alig várta, hogy benn legyen, És midon beére, pánczélát ledobta, Hogy könnyebb, szabadabb lélekzetet vegyen, S zajló szíve meg ne repedjen alatta. Sisakja sem kellett, messze félreveté... Elég súly most szíve; mért terhelje fejét? És ha már nincs pánczél, sem sisak fölötte, Mit csináljon a kard egyedul oldalán? A kardot is többi fegyveréhez tette, S oly kimélve, mintha félne tole talán. Igen, melyet eddig kivonva forgatott, Mostan fél a kardtól, bár hüvelyében volt. Marsból Venus termett. Igy változik által A haragos vihar bágyadt fúvalommá, Igy változik át, mely gyujtott sugarával, A tüzes nap, enyhe szelid alkonyattá. És a szem, mely elébb villámot lövelt szét, Arcza két rózsáját harmattal füröszté. Többször olvasá már a kapott levelet, S ujra elolvassa... reszket keze s lelke... »Gyönyöru szép asszony, szép mindenek felett! Egy eszem volt, azt is látásod elvette, De ez egy ész helyett adott ezer szivet... Csillagok csillaga, valamennyi tied! Kell, hogy még lássalak, az ütközet elott, Melyben eleshetem. Kell, hogy meglássalak. A kárhozat keze vonna rám szemfedot, Ha már nem látnálak, dicso tündér alak. Mutasd meg magad egy rövid pillanatban, Csak a mig elottem szíved egyet dobban. Mondj akármily utat, hogy hozzád mehessek, Ha az alvilágon visz is az keresztül, És ha ott leszek, ha láttalak: öless meg! Szívesen veszem a halált is kezedbül. - Vesselényinek irj vagy izenj, ha izensz Mert, ki elotted volt, Vesselényi Ferencz.« E lángoló szavak voltak e levélben, De ki írná le azt, leírni ki tudná: Mi volt és mi nem volt Mária szivében, A midon szemeit e sorokon tartá? Tengeri szélvész ment át zajongó keblén, Fehér hullámait magasan emelvén. És e hullámok közt egy kicsiny kis sajka, A szív, hánykodott, de evezett vakmeron; Egy egész világnak kincsét vitte rajta A félelmet hírbol sem ismero remény. Messze látszott még a part, de immár látszott, És, ha nem volna, ez adna bátorságot. »Irok neki«, szólott a szép hölgy magában. Hosszan gondolkodott, gondolt is sok szépet, De mikor azt hitte, hogy már ott tollán van, Azt vette észre, hogy megint messze tévedt. Végre csak ezt írta válaszul hamarján: »Éjfélkor légy a vár délnyugati sarkán.« - Hogy ért Vesselényi hogy sem táborába? Mint tudhatnám én azt, hisz maga sem tudta. Bement, de nem soká maradt sátorába', Olyan kemény volt a medvebor alatta. Puhább fekvohelyért indult ki a dore, S kapta magát, ráult egy sziklatetore. Magas volt a szikla, szemközt Murányvárral, Hol leult a vitéz mélán elmerengve; Fenyofa borítá sötét árnyékával, Mellette kis patak és kis madár zenge. Azt sem tudta eddig, van-e madárének? S most elhallgatta s oly jól esett szivének. Végre bosszankodva szóla: »Istenemre, Ez asszony boszorkány, ugy megbüvölt-bájolt! Egy a gondolatom s ez o... szemeimre Vont az egész földet betakaró fátyolt. Nincs ezen fátyolnak csak egy kis nyilása, És ez is azért van, hogy szemem ot lássa. Oly szép, s olyan bátor! én hozzám illenék. Feleségem meghalt, és ezt bölcsen tette, Nem szerettem, szegényt; jósága volt elég, De nagyon sok gondja volt a feszületre. Nem mondom, hogy nem lett volna jó apácza, Kár is, hogy nem az lett, nagyon elhibázta. Szerelem, szerelem, te kedves szép vendég, Itt vagy végre, itt; de nem átkozlak-e meg, Hogy álmaiból e lelket fölserkentéd, Hogy megmozdítottad gránitko-szívemet? Ha hidegen felel a forró levélre... Orülés, ne vezess örvényed szélére!« Fölugrott és szinte fenyegetve nézett A vár felé, ugy ment vissza sátorába. Csaknem összeroskadt térde, hogy belépett, Mert ott Máriának levelét találta. Nagy volt, a mig bontá, nagy volt lelki harcza, S mi volt halványabb: a levél-e vagy arcza? - Sokára ugyan, de csak eljött az éjfél, A szellemeknek e fényes fejedelme... Kinek koronája dúsabb az övénél? S több csillaggal kinek van megrakva melle? De most koronáját letevé, a holdat, S mellén a ragyogó rendjelek nem voltak; Egyszeru fekete felhopalástban jött, Tán mert o is titkos kalandokra készül, Miként Vesselényi. - Suru bokrok között Állt ez s gondolkodék szíve szerelmérül, Rég gondolkodék már, midon fenn az óra Lomha nyelve végre tizenkettot szóla. Olyan hatalmasan dobogott kebele, Mintha azt belülrol buzogány döngetné, Mert ím kötélhágcsó indul meg lefelé; A vitéz elfojtott sóhajjal köszönté: »Mennyországba megyek... vagy vérpadra talán... Mindegy!« ment, s belépett a vár kis ablakán. Mária fogadta, egyedul várt rája, Egyedul? nem!... együtt ezer szépségével, Fehér kebelével, fekete hajával, Piros ajkaival, sötétkék szemével. Az asztalra téve reszketett a lámpa; Tán szerelemféltés volt reszketo lángja. »Eljöttem, asszonyom!« szólalt meg a lovag, »Nagyságos kegyedért vedd köszönetemet, A mit már megírtam, elmondjam újolag? Elmondjam, mennyire feldúltad eszemet? Keblemnek egykori holt, rideg magánya Most a szerelemnek hangzatos tanyája. Reszket a szivem, de nem mint a rózsafa, Mely fölött elsuhant az esti fuvalom, Reszket a szivem, mint kárpáti szikla, ha Földindulás tör át alatta szilajon. Bástyás az én szivem; nagy szenvedély kellett, Hogy meghódíthassa e pánczélos keblet. Oh de te, asszonyom, szólj, miért hívattál? Azért-e, hogy lássad kínomat, s kinevess, Vagy talán azért, hogy rajtam szánakozzál? Inkább erre vagyok, mint arra érdemes... Vagy talán azért, hogy szerelmem hegyére Reményvárat építs... asszonyom, ezért-e?« »Ezért, sot még többért«, szólt Szécsi Mária, »Szeretlek tégedet, szívemet megnyeréd, Szívem már tied és kész rá hajolnia, Hogy bírd kezemet is... de egy föltételért. Ha igazán szeretsz, könnyu lesz a válasz: Szerelmem- s kezemért pártom közé állasz?« »Nem!« szólt Vesselényi gondolkodás nélkül, Szólt ünnepélyesen és határozottan, »Ezen föltétellel elmém meg nem békül, Kivánj akármi mást, mi hatalmamban van, Sokkal, sokkal drágább vagy te, mint életem, De becsületemet nem adom érted sem. A mely zászlónak én huséget esküvém, Annak fogok élni, az alatt halok meg; És ha másnak adott eskümet megszegném, Hinnéd-e az esküt, melyet neked teszek? Ha szeretsz, asszonyom, úgy kivánj egyebet, Különben, tört szívvel, de mégis elmegyek.« Mária csendesen, némán nézte a host, Ajaka nem szólott, csak szíve dobogott. »Ily nagynak hittem és ohajtottam is ot!« Lelkének mélyében ekkép gondolkodott, »Oh de most mit tegyek, mihez tartsam magam? Én törjek huséget, én szegjem-e szavam?« Azután fennszóval mondá a vitéznek, S szavában tettetett haragláng lobogott: »Jól van; ha én értem nem jösz: kényszerítlek Pártomhoz... e várat elhagyni nem fogod. Itt maradsz, s ha nem kell menyasszonyi ágyam, Erre fekszel, és ez nincs megvetve lágyan.« S megnyitván egy ajtót, a vérpadra mutat, Mely állott a szomszéd szobában sötéten. Vesselényi látja... a félelem utat Nem talál szivéhez, de bántja a szégyen. »Bolond, a ki vagyok, szerelem bolondja!« Ezt gondolja, s tudtán kívül el is mondja. »Oh én bolond! hisz ezt gyaníthattam volna, Sot gyanítottam is... és még is eljöttem. Végeztesd, asszonyom, hol van a vérszolga? Mert nem igen van több szó közted s közöttem. Üttesd le fejemet, és a hol elásnak, Tétess szamárfület síromhoz fejfának. Gyalázat, gyalázat! kit a harcz istene Nem mert bántani, ím asszonyi csel ejt meg. - De mért zúgolódom, miért o ellene? Hiszen minden ember úgy arat, a mint vet. Végeztess ki, hamar végeztess, asszonyom! Nem átkozlak téged, magamat átkozom.« »Nem, nem a vérpadra!« kiált föl az asszony, »Ide karjaimba, forró karjaimba! Nincs hatalom, a mi tolem elszakaszszon, Sorsom és sorsod egy csillagra van írva. Ha már egyikünknek meg kell szegni hitét, Én szegem meg, legyen sértetlen a tiéd. Tudom, mit várhatok pártom híveitol, De lesz annyi erom, hogy elturjem érted, S a jövendo tán majd szelidebben itél, S ha le nem mossa is a foltot, mely érhet, Legalább elfödi, s megbocsát a nonek, Hogy elfelejtette végét szerepének. Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség, Elhagyom a csata térét, a színpadot; A kardot, a pánczélt nem nekünk készíték, Szégyenlem, hogy vele kezem kontárkodott. Fölveszlek, szerelem eldobott rózsája, Asszonyok fegyvere, királyi pálczája!« És rövid nap mulva az ágyúk dörgének, De csalatkoznék, ki ostromnak gondolná, Lakadalmat adtak hírül a vidéknek, A hos vezér s a szép özvegy lakodalmát. Meddig tartott, meddig nem a lakodalom? Nem tudom, de víg és zajos volt, mondhatom. - Kétszáz esztendovel utóbb, hogy itt jártam, Híre sem volt többé az egykori zajnak, Az elhagyott, az elpusztult Murányvárban Vadrózsa-bokrok közt halk szellok susogtak. Letörtem egy rózsát s magammal hoztam ot... Talán a szép asszony szíve porából not... - (Szatmár.) 1848. * * AZ APOSTOL. I. Sötét a város, rá fekütt az éj, Más tájakon kalandoz a hold, S a csillagok behunyták Arany szemeiket. Olyan fekete a világ, Mint a kibérlett lelkiismeret. Egyetlen egy kicsiny fény Csillámlik ott fönn a magasban Bágyadtan s haldokolva, Mint a beteg merengonek szeme, Mint a végso remény. Padlásszobának halvány mécse az. Ki virraszt ott e mécs világa mellett? Ki virraszt ott fönn a magasban? Két testvér: a nyomor és az erény! Nagy itten, nagy itten a nyomor, Alig hogy elfér e kicsiny szobában. Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek, S a fecskefészeknél nem díszesebb. Kietlen puszta mind a négy fal, Azaz hogy puszta volna, ha Ki nem czifrázta volna a penész, S csikosra nem festette volna az Eso, mely a padláson át befoly... Aláhuzódik az Eso vastag nyoma, Mint gazdagok lakában A csengetyuzsinór. A lég olyan nyomasztó A sóhajoktól s a penész szagától! A nagy urak kutyái tán, A melyek jobb tanyához szoktanak, Eldöglenének e helyen. Fenyofaágy, fenyofaasztal, Mely a zsibvásáron sem kelne el, Az ágy lábánál egy vén szalmazsák S az asztal mellett egy pár szalmaszék S az ágy fejénél egy szu-ette láda, Ez a szobának minden bútora. Kik laknak itten? A lámpa fáradt pislogása mellett Küzd a homály és fény... az alakok Mint álomképek el vannak mosódva S a félsötétben félig rémlenek. A mécs világa csalja a szemet? Vagy e födél alatt lakók mind Oly halványak valóban, Oly kísértetszeruek? Szegény család, szegény család! Az ágy fejénél ul a ládán Csecsemojével az anya. Boldogtalan kis csecsemo! Rekedt nyögéssel szíja, szívogatja Anyjának száraz emlejét, S hijába szíja. Az asszony elgondolkodik, S fájók lehetnek gondolatjai, Mert mint megolvadt hó a házereszrül Sürun omolnak könnyei, Omolnak végig arczán A kisded orczájára le... Vagy tán nem is gondolkodik, Csak megszokásból, öntudatlanúl Szakadnak a könnyek szemébol, Mint a sziklából a patak? Idosebb gyermeke, Istennek hála, alszik (Vagy csak alunni látszik?) A fal mellett a nyoszolyán, Mely födve durva lepedovel, A mely alól kikandikál a szalma. Aludj', kicsiny fiú, aludj', S álmodj' aszott kezedbe kenyeret, S álmad királyi lesz! Egy ifju férfi, a családapa, Az asztalnál sötét homlokkal ul... Tán e homlokrul árad a ború, Mely a szobát betölti? E homlok egy egész könyv, a mibe A földnek minden gondja van beírva; E homlok egy kép, melyre miljom élet Insége és fájdalma van lefestve. De ott alatta a sötét homloknak Két fényes szem lobog, Mint két bolyongó üstökös, Mely nem fél senkitol, S melytol mindenki fél. Tekintete Mindig messzebb, mindig magasbra száll, Mig elvesz ott a végtelenben, Mint a felhok között a sas! II. Csendes kivul a nagy világ, Csendes belul a kis szoba, Csak néha sóhajt kinn az oszi szél, Csak néha sóhajt ott benn az anya. A kis fiú halkan fölul az ágyon, Falhoz támasztva bágyadt tagjait, S rimánkodólag, mintha temeto Földébol jone a hang, így susog: »Apám, ehetném! Eroködöm, hogy elaludjam, Eroködöm, de el nem alhatom; Apám, az éhség fáj, adj kenyeret. Vagy csak mutasd meg, az is jól esik.« »Várj holnapig, kedves kicsiny fiam, Várj holnapig, holnap kapsz kenyeret, Kakastejjel sütött fehér czipót.« »Inkább ma száraz barna kenyeret, Mint holnap lágy fehér czipót, apám. Mert holnapig meghalhatok, Meg is halok, tudom... Olyan sokáig nem jön az a holnap, Mióta mondod azt a holnapot, S mindig ma van, mindig csak éhezem! Vajon ha meghalunk, apám, Ha sírba tesznek, éhezünk-e ottan?« »Nem, gyermekem, Ha meghalunk, többé nem éhezünk.« »Ugy én ohajtom a halált, apám. Kérlek, szerezz nekem koporsót, Egy kis fehér koporsót, Olyan fehéret, mint anyámnak arcza, Vitess a temetobe És tégy a föld alá... A holtak olyan boldogok, Mert nem éheznek ok!« Ki mondja ártatlannak A gyermeket? Hol a tor, hol van a kard, a mely Irtóztatóbb, gyötrelmesebb Sebet vón képes ejteni, Mint apja szívén ejtett E gyermek ajaka? Szegény apa! Tartóztatá magát, De könnye hirtelen kicsordult, S o arczához kapott S azt megtörölte reszketo kezével, Azt gondolá, hogy meghasadt szivébol Feccsent reá a vér! O a panaszhoz nem szokott, de most Kitört belole ellenállhatatlanúl: »Oh ég, isten! mi végre alkotál? Miért nem hagytál ott a semmiségben, A melybe lelkem testem visszavágy? Vagy embernek miért teremtél És miért adál családot, Ha már azt nem táplálhatom Saját véremmel, mint a pelikán?... De állj meg ajkamon, szó, Az isten tudja, mit cselekszik, Magas tervébe nem lát a vak ember, S kérdore vonnunk otet nem szabad. Rá külde a tengerre engem, Lelkembe tette az iránytut, A merre ez vezet, megyek. - Nesze, fiam, nesze E kis darab kenyér, egyél, Edd jóizun, ez a végso darab, Holnapra szántam, s ha most megeszed, A jó ég tudja, holnap mit eszel.« Mohó örömmel Kapott a kis fiú utána, Az ágyra visszaguggolt, S oly jóizuen falatozta Az istenadta száraz kenyeret, Hogy csillogott belé szeme, Mint két szerelmes szentjánosbogár; S midon a végso falatot Lenyelte, rá borult az álom, Mint völgyre a napalkonyat köde, S lehajtá a párnára kis fejét, S alutt, és álmodott mosolygó arczczal... Vajon mit álmodott, mirol? Koporsóról-e vagy kenyérrol? Álomba sírdogálta Magát az anya is, A másik mellé tette kisdedét, Karjával mind a kettot átölelte S a nyoszolyának szélén úgy alutt. A férfi fölkelt asztalától, Az ágyhoz lépdegélt lábujjhegyen, Megállt elotte összefont karokkal, És elgondolkodék: »Végtére boldogok Vagytok, szeretteim! Az életet nem érzitek, Levette vállaitokról az álom E nagy súlyt, mit napestig hordotok, Szegény, szegény szeretteim. Én istenem, hát jobban szereti Az álom oket, mint én szeretem, hogy Ez tészi oket boldogokká, A mikké én nem tehetem? De hisz mindegy, elég hogy boldogok... Aludjatok, kedveseim, Aludjatok, jó éjszakát! Megcsókolá a három alvót, Szentháromságát családéletének, Áldásadólag terjeszté föléjök Kezét (hogy e kéz mást nem adhatott Nekik, mint puszta áldást!) S helyére visszaballagott. Még egy szelíd tekintetet Vetett a népes nyoszolyára, Egy oly szelíd, édes tekintetet, Melytol az alvók álmaikban Rózsák és angyalok között mulattak, Aztán kinézett ablakán, Beléje nézett a sötétbe, Nézett beléje oly meroen, mintha Azt föl akarta volna gyujtani Északfényével lángoló szemének. III. Hol járhat e virasztó férfi lelke? Mino utat választott s kit keres? Ott fönn bolyong azon magasban, Hová csak orültek s félistenek Merészlenek s birnak fölszállani! Ledobta a ház és nap gondjait, mint Tojása héját a madár, Kikelt s röpul. Az ember meghalt benne s él a polgár. Ki a családé volt elébb, Most a világé; Ki három embert ölelt az imént, Most milliókat ölel át. Ott fönn csattognak lelke szárnyai, Honnét a föld olyan parányinak Látszik, mint a megégett Papír hamván a szikra. Sebes röptében a hogy elsuhant Egy-egy csillagnál, ez megreszketett A gyertyalángként, melyre rá leheltek. Röpult, röpult. Miljom s miljom mérföldnyire Van egyik égi test a másikától, S azok mögötte még is Oly hirtelen maradtak el, Mint vágtató lovas mögött Süru erdoben a fák. S midon immár fölul volt A csillagoknak milliárdjain, Elért... elért... A mindenség végére tán? Nem... a mindenség közepére! S ott volt elotte, Ki kormányozza a világokat Pillantatával, Kinek valója fény, S kinek szemébol minden szikra egy nap Mit földek s holdak forganak körul. És szólt a lélek, az Os-szellem fényében fürödve, Miként a hattyu fürdik A tónak átlátszó vizében: »Isten, légy üdvöz, légy imádva! Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy Elotted leboruljon, S elmondja: hu fiad vagyok, atyám! Kemény pályára útasítál, De én nem zúgolódom, Sot áldalak, mert azt mutatja ez, hogy Szeretsz, hogy én választottad vagyok. A föld lakói elfajultanak, Eltértek toled, rabszolgák levének... Rabszolgaság, ez a bunök szüloje, A többi ennek apró gyermeke. Ember hajol meg emberek elott! Ki embertársának fejet hajt, Az, isten, tégedett csufol! Meg vagy csufolva, isten, ott a földön, De ez örökké nem maradhat így, Dicsoségednek helyreállni kell. Egy éltet adtál én nekem, atyám, S én azt szolgálatodra szentelem. Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam, Nem kérdezem; A legrosszabb rabszolga is kész Fáradni, hogyha megfizetnek érte. Én dijkívánat, díj reménye nélkül Fáradtam eddig, s fáradok tovább is. De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz, Azt látni majd, hogy embertársaim Rabokból ujra emberek levének, Mert én oket, bár vétkesek, Vétkökben is fölötte szeretem. Adj, isten, adj fényt és erot nekem, Hogy munkálhassak embertársimért!« Igy szólt a lélek, És visszaszállott a nagy égbol A földre, a kicsiny szobába, Hol elzsibbadva várta ot a test. A férfiú fölrezzene, Hideg futott át tagjain, Veríték folyt le homlokán... Nem tudta, ébren volt-e eddig, Vagy álmodott?... Ébren volt, mert elálmosodni kezdett, Nehéz pilláin ült az álom. Fölszedte fáradt tagjait, És vánszorogva vitte A földön fekvo szalmazsákra. Ki fönn az égben járt imént, Ottan hever most durva szalmazsákon! Mig a világ hohérai Selyempárnákon nyugszanak, O, a világnak jótevoje, Daróczon hentereg. De íme végsot lobban a mécs, Kialszik bágyadt élete, S kivul az éj mindegyre oszlik, Mint a tovább-tovább adott titok, S a hajnal, a vidám kertészleány, Rózsákat szór a ház kis ablakára S rideg falára a szobának, S a fölkelo nap legelso sugára Az alvó férfi homlokára szállt, Miként egy arany koszorú, miként egy Fényes meleg csók isten ajakárul! IV. Ki vagy, csodálatos teremtmény, Ki vagy te, férfiú? Lelked ruhája Csillagsugárból szott fényes palást, És testedet Kopott rongyok fedik. Családod éhes, éhes vagy magad, S vasárnapod van, Ha lágy kenyér kerul véletlenul Abrosz nélkuli asztalodra, S mit a tiéidnek s magadnak Nem bírsz megszerezni, A nagy világot Törekszel boldogítani. Az égbe van szabad bejáratod, S ha úri ház elott kopognál, Az ajtót bezárnák elotted; Az istennel társalkodol, S ha nagyurat szólítanál meg, Nem állna szóba véled. Az embereknek Egy része szent apostolnak nevez, A másik rész pedig Szentségtelen gonosztevonek. Ki vagy? kitol van származásod? Büszkén neveznek-e szüloid Fioknak, vagy szégyenre gyúlad arczok Nevednek hallatára? Min születél? ponyván vagy bársonyon? Elmondjam a történetet, E férfi életét? Elmondom azt... ha festeném, Ugy festeném le, mint egy patakot, Mely ismeretlen sziklából fakad, mely Sötét szuk völgyön tör keresztül. Hol károgó hollók tanyáznak, Minden nyomon egy kobe botlik, S örök fájdalmat nyögnek habjai. V. Az óra nyelve éjfélt hirdetett. Kegyetlen téli éj vala, A téli éjszakák két zsarnoka Uralkodott: A hideg és sötétség. Födél alatt volt a világ, Ki is kisértené az istent Ilyenkor szabad ég alatt? Az utczák, melyeken nem régiben Tolongva járt az embersokaság, Üres-puszták voltak, mint a meder, Melybol kiszáradt a folyó... a Népetlen utczákon csak egy Orült bolyongott, A fergeteg. Nyargalt az utczákon keresztül, Mikéntha ördög ulne hátán, És lángsarkantyút verne oldalába. A háztetokre ugrott fel dühében, És besüvített a kéményeken. Tovább rohant s teli torokkal Ordítozott belé a Vak éj siket fülébe. Aztán a fellegekbe markolt, Rongyokra tépte éles körmivel, S reszkettek a megrémült csillagok, S a felhodarabok között Idébb-odább hömpölyge a hold, Mint a holt ember a hullámokon. Egy pillantás alatt Lélekzetével ismét A felhoket tömegbe fujta, És a magasból lecsapott a földre, Mint prédájára a rablómadár, Egy ablak tábláját ragadta meg, Megrázta és sarkából kifeszíté, S midon mély álmokból a bennlakók Sikoltva fölriadtak, Elvágtatott o rémesen kaczagva. Népetlen a város... ki járna ily Idoben kinn?... és még is, még is ott egy Élo alak... vagy kísértet talán? Járása olyan kísértetszeru. Errébb jön, errébb, már látszik, hogy asszony, De a sötétség titka, hogy Koldúsno-e vagy úri hölgy? Körültekint leselkedoleg, Amott a bérkocsit pillantja meg, Tolvajléptekkel hozzá sompolyog, A kocsis alszik a bakon, Halkan kinyitj' a hintó ajtaját, És lop talán? ellenkezoleg Belétesz valamit, becsukj' az ajtót, S elillan, mint a gondolat. Nyílt nem sokára a kapu, Kijött egy asszonyság s egy úr, Beulnek a hintóba, a kocsis Indítja lovait, rohan... Ott benn nyögés, aztán sikoltás... Az asszonyság sikolta föl, Mert lábánál egy kis gyermek nyögött. Elérte a hintó a czélt, Az úr s az asszonyság kiszáll, S az asszony így szól a kocsishoz: »Nesze a díj, fiú, S itt benn a kocsidban a borravaló, Egy szép kis gyermekecske, Viseld gondját, mert isten adománya.« Igy szólt az asszony s ment az úri pár. Szegény kisded te ott a kocsiban! Miért kutyának nem születtél? Ottan lett vón neveltetésed Ez asszonyság ölében, Eltáplált volna gyöngéd-gondosan; De mert ember lettél és nem kutya, Az isten tudja, milyen sorsra jutsz! A bérkocsis fülét, fejét vakarta, S imádkozott-e vagy káromkodott, Nem tudni, csak hogy morgott valamit. Az istenáldás nem tetszett neki. Gondolkodék, mit tégyen e kölyökkel? Ha elviszi haza, Otthon a gazda majd fejéhez vágja, S kidobj' az ajtón mindkettojöket. Nagy mérgesen csap a lovak közé, És hajt keservesen. A külvárosban egy szurtos lebujban Mulatnak még, a lámpafénytol Piroslik ím az ablak, Mint az iszákos ember orra. A bérkocsisnak sem kellett egyéb, Az istenáldást oda tette szépen A kocsma küszöbére, s ment. Alig hogy elhordá magát, Jó éjszakát mond ott benn társinak Egy részeg czimbora, S a mint kilép a küszöbön, Olyat botlik, hogy képivel Barázdát húz a megfagyott havon. Teremtettéz a tisztes férfiú, Hogy méltósága ilyen pórul járt. »Az a küszöb nott tennap óta«, Ugymond, »tennap nem volt ilyen magas, Ha ily magas lett volna, tennap is Meg kellett volna botlanom, De én tennap meg nem botoltam, Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma, Mert én rendes, pontos vagyok, Minden nap egyformán iszom.« Igy dörmögött, és föltápászkodék, S indult és folytatá a dörmögést: »Hiába is beszéltek, mert az a Küszöb nagyobb, mint tennap volt, nagyobb; Már ettül el nem állok, nem bizony. Hisz mekkorát emeltem lábamon! S még is hogy jártam, szégyen és gyalázat. Az a küszöb megnott, igen... Vagy tán követ tett oda valaki? Az meglehet, mert hejh rosz a világ, A gáncsolódást szörnyen szereti. Rosz emberek, rosz emberek, Követ gördítnek lábaim alá, S lábam vakságát orrom bánja meg. Csak az vigasztal, hogy a többi is, Ha majd kijo, rajt átbukik. Kedvem vón ottan lesbe állani, És nézni, mint potyognak el, Mikor kilépnek, hehehe... De mit beszélsz, vén ember, mit beszélsz? Hát illik ez, Illik hozzád ily káröröm? Nem, ez nem illik, s én ezennel Azzal javítom meg magam, Hogy visszamék, és elhajítom Az ajtó mellol a követ. Tolvaj vagyok, s szükségnek esetén Rabló is, és ha rá kerül a sor, Az embert fobe kollintom, de azt, Hogy orrát így beverje, Azt el nem birná lelk'isméretem.« És visszaballagott a jó öreg, Hogy elhajítsa a gonosz követ. Utána nyúl... csóválja... hah, Milyen visítás! Meghökken a vén ember és Tünodve ekkép szól magában: »A mennydörgos mennykobe is, Ilyen ko még nem volt kezemben, Olyan puha s azon fölül sikít is! Sikító ko, ez furcsa egy kicsit. Nézzük csak itt az ablaknál... hohó, Hisz ez gyerek, valóságos gyerek. Jó estét, kis öcsém Vagy kis hugom... nem is tudom, mi vagy? Hogy a manóba jutottál ide? Megszöktél úgy-e szüleidtol, Te kis gonosztevo? De mit beszélek én megint, Milyen bolond beszédek már ezek! Hiszen pólyában van szegényke, Talán épen ma született. Vajon kik a szüloi? Tudnám csak, vissza is vinném nekik. De már ez még is csak czudarság Igy elhajítani a gyermeket, mint Az elviselt bocskort, czudarság. Ezt a disznók, de még A rablók sem teszik. Pólyája vén kopott ruha. Szegény asszonynak gyermeke... Hm, hátha gazdagé? s azért Takarta anyja e rongyokba, hogy Ne is sejthessék úri származását? Ki tudja, nem tudhatja senki sem, Már ez titok, s örökre az marad. Ki lesz apád, szegény kicsiny gyerek?... Ki? én leszek! Biz isten, az leszek, apád. Miért ne? fölnevellek tisztesen. Lopok számodra, míg tolem telik, s ha A munkából végkép kivénülök, Számomra majd te lopsz. Ez így van, Igy mossa egyik kéz a másikat. Nagyon jó lesz. Most már törvényesebbek Lesznek lopásim, kettonkért lopok. Majd még kevésbbé furdal A lelkiismeret. De a patvarba, még neked Tej kell, biz a, tej... hóh, se baj, Hisz ott a szomszédasszony, épen Tennap temette el kis gyermekét. Majd fölvállalja o a szoptatást, Bizony föl ám, jó fizetésért Elszoptatná az ördögöt magát is.« Igy elmélkedve ballagott haza A jó öreg. Keskeny sikátorok Vezettek elrejtett lakához, Mely földalatti pinczelyuk vala. A szomszédasszonyt fölveré Álmábul ökle döngetésivel, Mit a nyikorgó ajtón gyakorolt. »Szomszédasszony, gyertyát, világot«, Szólt a vén ember, »gyertyát hirtelen, A házat gyujtom fel különben. Minek? minek? mit kérdezi? Gyertyát, ha mondom, szaporán! Igy... most egymásután Szoptassa meg e gyermeket. Hol vettem? ugy találtam, Az isten áldott meg vele. Hisz mindig mondtam én, hogy engem A jó isten szeret. Szeret bizony Jobban, mint a papok hiszik. Hm, ez nagy kincs! magára bízom, Szomszédasszony, viselje gondját, De jobban, mint saját fiának. Nevelje föl, neveltetési Költségeit magamra vállalom, Megalkuszunk, hiszen mi értjük egymást. Igaz, hogy a pénz mostanában Szüken terem, mert tudja ördög, Az emberek mind százszemuek; De én azért királyilag Fogok fizetni, isten megsegít. Hanem mondom, viselje gondját, Ugy bánjék véle, mint szemfényivel, Mert e gyermek vén napjaim reménye.« Megalkuvának. A félfagyott kisded fölmelegult Az emlon, mit szájába vett, A melybol édesen szivá a Keseru életet. Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már! Mennyit nem fog hánykódni ezután! VI. Más nap korán az öreg úr A szomszédasszonyhoz kiváncsian Bekukkantott, és szólt vala: »Nos, hogy van a vendég? remélem, jól. De itten egy kissé hüvös van, Szomszédasszony, boszorkányadta, Futsön be... százszor mondjam-e, Hogy a költség enyém?... de úgy, igaz, Fiú-e vagy lány? még nem is tudom.« »Fiú, szomszéd uram, fiú, Olyan fiú o kelme, mint a pinty.« »Annál jobb. Hét, nyolcz esztendo alatt Olyan tolvaj lesz, mint a Krisztus, Dicsoséges tolvajjá nevelem! Szó a mi szó, már ahhoz értek, Hogyan kell a fiút nevelni, Értek hozzá, mint senki más. A vak Tamást is én neveltem, Kit a minap kötöttek föl... Ez volt a tolvaj! félszemu volt, S még is meglopta az ezerszemu Istent is. - Kis fiam, ne félj, Beloled sem lesz kontár, esküszöm. De, szomszédasszony, tán nevet Csak kéne adni néki, melyet Hiressé tégyen a világ elott. Mit gondol, angyalom, Minek nevezzük?... hadd lám csak, mi volt Tennap?... Szilveszter napja... jó, Legyen Szilveszter. Én a pap leszek, Szomszédasszony lesz a keresztanya. Kereszteljük meg, hogy nevét Törvényesen viselje, S legyen keresztény, nem pedig pogány, Hogy egykor el ne útasítsa Szent Péter bátya a menny ajtajától. Van víz ebb' a fazékba'?... van. Emelje csak föl a fiút, És hozza hozzám... de megálljunk, Hisz pap vagyok, hát reverenda kell... Ahol van egy zsák, azt kötöm nyakamba.« Az öreg úr a zsákot felköté, Kezébe vette a fazék vizet, S egész pompával s ünnepélylyel Keresztelé meg a fiút. És Szilveszter lett a neve. VII. Négy év haladt el, És gyermek lett a csecsemo. Ott nott fel a sötétben A föld alatt, a bunnel S férgekkel egy tanyán. Nem szítta a menny tisztább levegojét, Nem látta a földnek szépségeit. Élt, s olyan volt, mint a halott. Az öreg úrnak benne kedve telt, Mert ész s ügyesség villant ki belole, Miként a tuzkobol a szikrák, És gondolá az öreg úr: Szikrából támad a láng. Alig négy esztendos és már lopott Gyümölcsöt a kofától, és kilopta A vak koldús kalapjából a krajczárt. Jó neveloje minden csínjáért Adott szép szót és kenyeret neki, De egyszersmind megdöngeté, ha Egész nap semmit sem lopott. Azonban ez ritkán fordult elo. S az öreg úr reményei Szemlátomást növének, S építé fáradatlanúl a Jövo szikláin a légvárakat, És addig épité, míg egyszer Ott fönn akadt a levegoben, A jó öreg, a gondos nevelo! Akasztófára kellett jutnia, Ki annál sokkal többet érdemelt. A szomszédasszony ott vala Fölmagasztaltatásán, Látá, midon a mester Hurkot kötött nyakán, s o Nyelvét hosszan kiölté, Mintegy csúfolva a világot, Ki ilyen csúffá tette ot. S midon a czerimónia után A szomszédasszony haza ment, A kis fiúhoz így szólt nyájasan: »Most már az ördög elvihet, fiam; menj Isten hirével a pokolba. Mától megszunt a fizetésem érted, S magam költségén, nem kivánhatod, Hogy itt hizlaljalak mint a libát, Jer, azt a szívességet megteszem, Hogy kikisérlek a kapun. De Ha visszajösz, a csatornába doblak.« A kis fiú ezt a dolgot nem érté, Némán engedelmeskedett. Midon becsukták az ajtót mögötte, Még egyszer visszapillantott e zajra, Aztán elindult s ballagott. Ment, mendegélt Egy utczából ki, a másikba be. Ily hosszu útat még nem tett soha, Uj volt elotte minden, a mit látott... Szép czifra boltok, czifra emberek, Bámulva állt, bámulva ment tovább. S a mint egy utczát elhagyott, a másik Ott volt azonnal s így végetlenul, A városnak végét nem érte. Sok bámulástól, sok menéstol Elfáradt a kis fiú, Egy utczasarkon lekuporodott, A szögletkohöz támasztá fejét, Átellenében tarka játékszerrel Vigadt egy pár virgoncz gyerek, Azokra nézett, és mosolyga, mintha Ott játszanék o is velök, És addig-addig nézte oket, Mig szép lassacskán elalutt. Alutt sokáig; egyszer Azt álmodá, hogy két hegyes tüzes vas Közelg feléje, mindig közelebb Jött az szeméhez, hogy kisüsse ezt... Nyöszörgött félelmében és Kétségbeesve ébredett föl... Az éj immár késo vala, Az égen csillagok valának és Az utczákon nem voltak emberek, Csak egy öreg banya Állott elotte Mero szemekkel, Miktol még jobban félt a kis fiú, mint Álmában a tüzes vastól... oda Húzá magát a szögletkohöz, hogy Majd belapult feje, S rá sem mert nézni a banyára, El sem mert nézni róla. A vén asszony végig czirógatá Arczát, s szólt hozzá oly szelíden, A mint csak tole telt: »Hogy hínak, kis fiam? Ki az apád, ki az anyád, S hol laknak? majd elkísérlek haza, Jer, addsza kezedet.« »Nevem Szilveszter... nincs apám s anyám, Nem is volt, úgy találtak engem, És haza mennem többé nem szabad; A szomszédasszony azt igérte: Ha visszamék, a csatornába dob.« »Hát jer velem, fiacskám, Jer hozzám, én anyád leszek, Gondos, szelíd anyád... jerünk.« Kézen fogá a kis fiút az asszony, Követte ot az aggodalmasan S reszketve, szinte eszméletlenul, Nem tudva, hogy mi történik vele? »Nézd, itt lakunk, fiacskám«, Szólott otthonn a vén banya, »Az én lakásom e szoba, Tied pedig a konyha lesz. Nem fogsz magadban lakni... hejh, kutyus, Kutyus ne!... itt van... úgy-e szép kutya? Ezzel tanyázol itten. Ott a pokrócz, elfértek rajta ketten, Olyan jó ágy, hogy jobb se kell, És a kutyus majd meleget tart, Ne félj, nem bánt, jó kis kutya, Látod, mily nyájasan tekint rád, Hogyan csóválja farkát? Mint testvérek fogjátok egymást Szeretni, nem kételkedem. Fekügy' le mellé, s alugyál, fiam. Ehetnél tán? adnék is vacsorát, De már késo van, látom alhatnál, Aztán rosz is, kivált gyermeknek, az Alvás elotti vacsora, Mert tole ördögökkel álmodik. Fekügy' le hát és alugyál, fiam.« Ott hagyta ot a vén banya; Félénken kullogott a Pokróczra a kutyához, S a pokrócz szélén meghuzá magát, Nem mert társához közeledni. De a kutya Hozzá simúlt barátilag, Átcsillogott szeme Az éj sötétségén, s e csillogás Olyan szelíd, olyan testvéri volt, Hogy barátságot és bizalmat Öntött a kis fiúba. Egymáshoz egyre közelebb És közelebb huzódtak. Az eb szorét simítgatá a gyermek, S az ennek arczát nyalogatta, Beszélt is véle a fiú, s az állat Válasz gyanánt halkan nyöszörgött. Meleg, forró barátságot kötöttek. Más nap pediglen a fiúhoz Igy szólt a vén boszorkány: »Mostan figyelj rám, gyermekem, Képzelheted, hogy ingyen Nem tartalak, Mert ingyen a Krisztus koporsóját Sem orizék. Dolgozni fogsz, mert írva van: A ki nem dolgozik, ne is egyék. Azonban dolgod könnyü lesz, Valódi kiskirályság... Koldulni fogsz, mást nem teszesz. Én a munkát már restelem, Mert elhíztam nagyon, S eluznek, hogyha koldulok, Eluznek a kegyetlen emberek. Te fogsz koldulni hát helyettem, Te rajtad szánakozni fognak, S megajándékoznak, fiam. Azt mondod majd, hogy árva vagy, Apád most halt meg, és anyád Honn fekszik éhen s betegen. Én a távolban lesni foglak, S vigyázok rád, azért te is vigyázz, Különben nem lesznek jó napjaid, Becsuletemre mondhatom. Én nagyon jó vagyok, ha jó vagyok, De nagyon rosz vagyok, ha rosz vagyok, Ezt írd fejedbe és szivedbe, Kedves fiam. Koldúlni fogsz mindenkitol, Kinek jobb a ruhája, mint tiéd, És ilyet eleget találsz, ne félj. Elore nyujtod kezedet, Oldalra hajtod fejedet, Fel- s összehúzod a szemöldököd, A szádat le fogod biggyeszteni, S szemed megnyálazod És ugy rimánkodol Beteg anyád s az isten szent nevében. Megértettél-e, gyermekem? Ha meg nem értél, ujra magyarázom, S ha szó után egyáltalában Meg nem tanúlod ezt a tudományt, Bottal verem beléd.« A gyermek állitá, hogy Mindent tud s nem felejti el. Az asszony elpróbáltatá vele A jelenést és elcsudálkozott a Fiúnak mesterfölfogásán. »Aranybányát találtam Benned, fiacskám, hihihi!« Vigyorgott a boszorkány, »Valódi grófi életünk lesz, Valódi grófi életünk! Lássunk mingyárt az aratáshoz... Ehetnél? majd ha megjövünk, fiam, Akkor jól lakhatol. Neked különben nem szabad sokat Enned, mert mint én elhizol, Aztán elillan a nyúl S üthetjük bottal a nyomát. Kövér koldusnak Soványan jár az alamizsna.« Egy népesebb utczába mentenek, Ott a banya Kiállitá a gyermeket, S o egy közel csapszékbe tért, És onnan kandikált ki, S a hányszor a fiú kezébe Dobának valamit, Fölvette a pálinkás poharat, Egyet kortyantott és vigyorgott. VIII. Egyik nap úgy folyt, mint a másik. Koldúlt és koplalt a fiú; A vén banyának gondja volt reá, Hogy el ne hízzék valahogy szegényke. Koldult és koplalt, e kettot tudá Az életbol s nem egyebet. Elnézte sokszor, Midon játszottak gyermektársai, Nézett rájok meroen, S gondolta, milyen jó lehet Az a játék, az az öröm! S elméje napról napra érett, S érezni kezde, érezé, Hogy o boldogtalan... Két évet élt már át a koldulásban. Nem volt többé szükség reá, Hogy megnyálazza szemeit, Gyakorta telt meg az könyuivel. Egyetlen egy barátja volt, Ki nyájasan nézett reá, Kit szeretett, ki ot szerette, S kivel megosztá Sovány falatjait, A melyeket otthonn kapott, S a melyeket a városban talált... Ez egy barátja a kutya, Mely hálótársa volt. Mint vágya hozzá, hogyha reggelenként Elhagyta ot, s ha este haza ment, Mino örömmel volt vele! A vén anyó már írigyelni kezdé A barátságot, a melyet kötének, Irígyelé, hogy a kutya A gyermeket jobban szerette, mint ot, És sokszor megveré, s midon az állat Fájdalmában keservesen vonított, A gyermek sírt, zokogva sírt. És a vén asszony elkergette végre A háztul a jó állatot, Több ízben elkergette, de Az visszajött mindanyiszor, S a kis fiúhoz mindig nyájasabb lett. Igy élt a gyermek. Már hat éves volt, S átélte hat századnak nyomorát És néhány percznek árva örömét. Ott állt egy utcza szögletében egyszer, S didergett... késo oszi este volt. Sár volt az utczán, s köd a sár felett, Nehéz, komor köd, s o a sárban, ködben Mezítláb és hajadon fovel állt, S az elmenokhöz nyöszörögve Nyujtotta sárga kis kezét. Ugy ment be hangja a szivekbe, Miként egy égo fájdalom. Mint a harang szava, Mely haldokló ember számára szól. Egy vén mogorva úr Megállt mellette s hosszan nézte ot, Hosszan, meroen, átfuró szemekkel. A gyermek elszaladni készült. »Megállj!« morgott reá az úr. A gyermek állt s mocczanni sem mert, S az úr kérdé: »vannak szüloid?« »Va...« azt akarta mondani, Van anyja, a ki éhezik s beteg, S most halt meg apja, De a mogorva úr elott Nem mert hazudni, Torkán akadt a szó, azt gondolá, Hogy ez mindent tud, és így válaszolt: »Nekem szüloim nincsenek, Vagy nem tudom, hogy vannak-e? Mert én talált gyermek vagyok.« »Kövess tehát«, szólt a mogorva úr, S utána indult a fiú. A vén asszony kilépett rejtekébol, És rá kiáltott »itt maradsz, Hazug kölyök!... Ez a fiú az én fiam, uram!« »Nagyságos úr«, rimánkodott a gyermek, »Nagyságos úr, én nem vagyok fia, Mentsen meg engemet, vigyen magával, Az isten s a szentek nevére kérem! Meguntam már a koldulást, Az o számára kellett kéregetnem, És engemet koplaltatott, Hogy csak minél rosszabb színben legyek, Hogy szánakozzék rajtam, a ki lát. Oh istenem, most is hogy éhezem!« Igy szólt a gyermek, a mogorva úrra Fölnéze, s esdeklo szemébol Könny folyt le, könnyek zápora. »Oh gaz dög, oh te istentagadó, Te ördögfának makkja te!« Rivalt a vén boszorkány a fiúra, »Te bocskortalpra sem méltó pofa, Te hazugság kalásza, Te minden rosz, te semmi jó! Még hogy nekem koldult, uram fia, Mikor halálba szégyenlem magam, Hogy kéreget, s e rosz szokása megvan, Mihelyt elforditom szemem, És hányszor vertem már meg érte, Hogy ilyen szégyent hoz reám! Szegény vagyok, de koldulásra Nincsen szükségem, mert elélek Becsuletes munkám után. És még hogy én otet koplaltatom! Én! a legjobb falatokat A szájamtól szakítom el, S belé tömöm! De mind ez hagyján... még meg is tagad. Nem fáj a szíved, te puruttya lélek, Te csúf poronty, anyádat megtagadni, Szülo anyádat? hogy ki nem szakadt e Szóval beloled a lép és tüdo S a májad és a zúzád? A földön sincs jobb nagyanya, Mint én vagyok, s o ily rosz unoka! De már nincs messze az itélet... Saját tulajdon anyját Tagadja meg a gyermek, Édes szülojét!« Ennyit darált a vén malom Egy lélekzés alatt; Itt a mogorva úr Szóhoz jutott s szólt: »Elég már a komédiából, Különben e bottal némítlak el, Undok szipirtyó! Részeg vagy mint a csap; Ha kijózanodol, Joj hozzám a keresztlevéllel, (Ott ama nagy házban lakom,) S a gyermeket elviheted, De csak ha a keresztlevéllel josz. És most hordd el magad... s te Kövess, fiú.« És a fiú követte az urat, Koronként vissza-visszanézett, Azt képzelé, hogy a banya Már nyúl utána s galléron ragadja; De az nem mert közelgeni, Ottan maradt állóhelyében, Csak öklével fenyegetozött, S forgatta égo szemeit, mint A kovács a tüzes vasat. IX. Jobban lett dolga a fiúnak. Nem kellett többé lopnia, És nem kellett koldulnia, Milyen boldogság, mily jótétemény! Csak néha szállt az aggalomnak ölyve Föléje: hátha a boszorkány Elojön a keresztlevéllel, Mi lesz akkor megint belole?... És néha szállt a bú galambja Föléje, ha eszébe Jutott a hu kutya, A hálótárs és a barát. Ennek kedvéért gyakran szinte kész volt A vén banyához visszamenni, S koldúlni, csak hogy együtt legyenek. Gyakorta álmodott felole, Álmodta, hogy ölelte a kutyát S ez nyalta képét és kezét, S midon fölébredt, s társát nem lelé, Elkezdett sírni, s hosszan sírdogált. Midon haza ért a fiúval a Nagyságos úr, átadta ot a Cselédségnek. Kitisztiták ot A régi szennybol, mely reá nott És régi rongyai helyett Kapott szép uj ruhát. Mily jól esett neki! Azt vélte, eddig nem is élt, Azt vélte, hogy most született. Ekkor magához hívatá Az úr, és így szólt szigorúan: »Fiú, e gyermek itt fiam, te ot Nagyságos úrfinak hivod, O lesz parancsolód, S te szót fogadsz neki, O lesz az úr, te lészsz a szolga. Egyéb dolgod nem lesz, mint szót fogadni, De ennek pontosan tégy eleget. Minden szem-intés egy parancsolat; Ha teljesíted, nem lesz semmi baj, Lesz enned, innod és ruhád... Ellenben ócska rongyodat, A melyben fölfogadtalak, Nyakad közé akasztatom, Aztán mehetsz a nagy világba S koldulsz, mint eddig koldulál.« Szolgált az árva gyermek a Nagyságos úrfinak, Mögötte ment, mögötte állt, Mindig árnyéka volt, És leste ajka mozdulását, S alig volt a parancs kimondva, Midon már teljesult is, S a jó fiú Még is mennyit nem szenvedett! Mert a nagyságos úrfi Oly gazkölyök vala, A milyenek rendesen a Nagyságos urfiak. Érezteté, hogy o az úr, Érezteté minden nyomon. Ha száját a leves megégeté, Kis szolgáját üté pofon; Ha nem köszönt más nékie, A kis fiú fejérol Ütötte le a kalapot, És ennek markolt üstökébe, Ha a fésu belé akadt hajába, S nem volt olyan csíny, oly gonoszság, Mit rajta el nem követett, Mihelyt eszébe jut vala. Lábára lépett készakarva, Aztán ellökte, hogy mért áll az utban? Sarat kent rá, s aztán nyakon veré, A mért olyan tisztátalan, Szemébe önté a vizet, s ha sírva Fakadt rá, mazna fattyunak nevezte. Sok szenvedése volt szegény fiúnak, És napról napra többet szenvedett, De turte békén bajait, Turt elszántan, miként egy férfiú, Kiben magas lélek lakik. S mi végre turt, miért el nem hagyá Kínos helyét, mint gyakran volt eszében? Ha tudnátok, miért maradt! Nem a jó étel és a jó ruha Csalá ot vissza, hogyha útnak indult, Hogy elbujdossék a széles világba; Nem volt o olyan, mint a tyúk vagy a lúd, Mely elbarangol, s ha megéhezik, Jóllakni ismét visszamegy helyére, Mig ellenben a csalogány s pacsírta, Ha megnyílt börtönének ajtaja, Ott hagyva a kész és jó eledelt, Elszáll örökre s megelégszik azzal, Mit kinn a szabadban talál. Igy érezett a kis fiú, Mint e szabadba vágyó madarak, S még is maradt, mint a tyuk és a lúd, S ha indult, ismét visszatért. Mi csalta vissza ot? A tanulás. Az úrfi mellett eltanulgatott. Ott állt mögötte észrevétlenul, Könyvébe kandikált, S a nevelo minden szavára Figyelmezett, S mit egyszer megtanúlt, El nem feledte. Elobb tudá az írást, olvasást, Mint a nagyságos úrfi. És a mint szaporodtak évei, Azokkal szaporodtak Isméreti, Mint a szarvas szarván az ágak, S o büszke kezdett lenni rája, S ha a nagyságos úrfi Bolondokat beszélt szokás szerint, Kijobbitá magában, S mosolyga a badar beszédeken. S a nevelo elott Nem tunt el észrevétlen A szolga fensosége Az ifju úr fölött, S ha nem tudá Leczkéit a tanítvány, Azzal piríta rá, Hogy a szolgával mondatá el, Ki azt hallás után tanulta meg. Becsuletére vált ez a fiúnak, De nem vált örömére, erre nem, Mert a kevély nagyságos úrfi Mindannyiszor keményen Lakoltatá, hogy ot megszégyeníté. Naponta új és durvább üldözések Jutottak a szegény fiúnak, És o naponta jobban érezé A szenvedett méltatlanságokat, S most már, ha megüté az úrfi ot, Nem teste érezé, de lelke, Pirúlt, de nem mivelhogy fájt neki, Hanem mert szégyenlé magát. Tizenhat esztendos vala. Minden nap egy-egy sugarat lövelt Elméje oszladó ködébe, S minden sugár egy-egy betu volt, És ilyen írat lett a sok betubol: »Mi jognál fogva vernek itten engem? Mi joggal bánt embert az ember? Különbnek alkotá az isten Az egyik embert, mint a másikat? Igazságosnak hirdetik az istent, Ha igazságos, úgy azt nem tehette, Úgy minden embert egyformán szeret. S én többé turni nem fogok. Akármi lesz belolem. Táplálatot, ruhát, szállást kapok, De én ezért szolgálom oket, S ezzel leróva a jótétemény. Dolgoztathatnak, erre van jogok, De a verésre nincs. Még egyszer fognak csak megütni, De többször, istenemre, nem!« Ugy is lett. Elso alkalommal (És várni erre nem kellett sokáig) Midon az úrfi rá kezét emelte, Ekkép kiálta föl: »Megálljon ön! Ne bántson többet, mert úgy visszavágom, Hogy megsiratja holta napjaig. Elég soká voltam kutya, Kit verni, rúgni lehetett, Eztán ember leszek, Mert ember ám a szolga is! Megvallom, itt jótéteményt Rakott egy kéz reám, De más kéz azt bottal veré le rólam, És e szerint Nem tartozunk egymásnak semmivel.« Az úrfi e szokatlan szókra Elképedett, megmerevult, S tájtékot turva, ekkép orditott: »Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!« És a fiú így válaszolt, És hangja megveto volt: »Hm, szolgafaj? ha már a születést Veszszük, talán az én apám Különb úr volt, mint minden ivadékod, S hogy eldobott magától, Az o hibája, nem enyém, S ha minden úr ilyen rosz lelku, mint te, Jól is tevé, hogy eldobott, Mert úgy ennek köszönhetem, ha Becsuletes ember leszek. És lázadó?... ha lázadás az, Midon az ember érzi és kimondja, Hogy o is ember, mint akárki más, Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok. S tudnám csak mind azt, a mit érezek, Ugy, a mint érezem, kimondani, Föllázadnának milliók velem, S reszketne a világ, Mint Spartacustól Róma reszketett, Midon eltépett lánczaikkal Verték falát a gladiátorok! - Nagyságos úrfi, isten önnel, Mi együtt többé nem maradhatunk, Én önnel mint ember beszéltem, És hogyha egyszer már A szolga emberré emelkedik, Éhen hal meg vagy a bitófán, De többé szolga nem lesz!« Ezzel megfordult és kiment, Örökre ott hagyá a házat, Hol gyermeksége úgy uszott el, Mint a virág az iszapos patakban. A merre látott, arra indult, Ment a világba czéltalan. Az ifjuság fölgyúladott szivében, Ugy égett, mint a fölgyúlt város ég, A melyre rá fúj a viharnak Süvölto óriása; S e lángokban milyen csudálatos Mesés képek keletkezének! S lelkét e lángok ugy megedzék, Mint a hámortuz a vasat. A város végén utolérte ot Az úrfi neveloje. Alig lélekzett a jó férfiú, Sokat futott, hogy utolérje. Kiverte arczát a veríték, Törölgeté mind untalan, Mi közben a fiúval így beszélt, S beszédiben Nem volt nagyon sok összefüggés: »Ne, tedd el ezt a pénzt, fiam, Nekem egy évi jövedelmem, Te nálad eltart évekig, Ha jól gazdálkodol. Nagy ember lesz beloled, Én mondom azt neked. Dicsobb fiút még nem láttam te nálad. Én szórul szóra érzem azt, a mit te, De soha sem mertem kimondani. Féltem toled s bámultalak, Midon beszéltél. Az isten áldjon minden szavadért. Tanácsolom, parancsolom, Igen, parancsolom, fiú, hogy Tanúlj, végezd az iskolákat, Különben én Megátkozlak s megver az isten. Te nem magadnak születél, De a hazának, a világnak. Azt mondom néked, hogy tanúlj, A mit különben Nem is kén mondanom, Hiszen te úgy szeretsz tanúlni. És most az isten áldjon meg, fiam, Légy szerencsés, élj boldogúl, S emlékezzél meg rólam is koronként, De ha tanácsomat nem fogadod, Akkor felejts el engemet.« Lehajlott a fiú, Hogy megcsókolj' a jó ember kezét, De o nem engedé, sot a fiút Megölelé s arczát csókolta meg, S úgy távozott könnyes szemekkel. Mily jól esett ez a fiúnak, Szegény fiúnak milyen jól esett! Ez volt az elso szeretet, Melylyel találkozott. Tizenhat évig kelle élnie S kínlódnia, Mig oly emberre akadott, Ki nem taszítá el magától, Ki megölelte ot! X. Kiért a városból az ifju. Midon kiért a szuk falak közul, Azt gondolá: börtönbol szabadúlt, S mohón szivá a tiszta léget, Az isten legdrágább ajándokát, Melytol a láb erot kap és a Léleknek szárnya no. Egyszer sokára visszanézett, Nagyot haladt már, messze volt a város, A házak összeolvadának Egymással, és a barna tornyokat Elnyelte félig a távol köde, S méhdongás volt az ezerek zaja. Az ifjú biztatá magát: »Tovább, tovább, Semmit ne halljak, és semmit ne lássak Onnét, hol eddig éltem, Ha életnek mondhatni éltemet.« S ment, mint a ki ostorhegyet fut. S midon végkép eltünt a város, S ott álla o a végtelenben, Szabadnak akkor érzé csak magát. »Szabad vagyok!« kiálta föl, »Szabad vagyok!« Többet nem mondhatott, De könnyei beszéltek, S jobban mondták el érzeményeit, Mint nyelve mondta volna. Oh milyen érzés, milyen gondolat, Midon az ember eloször szabad! És ment az ifju, egyre ment, A merre szép táj csalta, arra Irányozá lépéseit. Megbámulá a síkot és hegyet, A sík mezot és a hegy erdejét És mindent, a mi csak szemébe tünt, Mert minden oly új volt elotte, Eloször látta a természetet A természet szépségeit. És ott a rengetegben, A fellegekbe Ágaskodó bérczek között, A hol mennydörgés a folyam zugása S a mennydörgés itéletnap rivalma... Vagy ott a puszták rónaságán, Hol némán ballag a csendes kis ér, S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj... Ottan megállt az ifjú, Körültekintett áhitattal, S midon szemét s lelkét meghordozá A láthatár fönségein, Erot vett rajta egy szent érzemény, Letérdepelt s imádkozék: »Imádlak, isten; most tudom, ki vagy, Sokszor hallottam és sokszor kimondtam, De nem értettem nevedet. A nagy természet magyarázta meg Hatalmad és jóságodat... Dicsértessél, dicsértessél örökre! Imádlak, isten; most tudom, ki vagy.« A merre csak ment, mindenütt Oly szépnek látta a természetet, De benne mindenütt az embert Olyan boldogtalannak; Nyomor s gazság gyötörte mindenütt. Azt kezdte észrevenni, Hogy o nem a legszerencsétlenebb, És fájt nagyon neki, Hogy vannak nála szánandóbbak is. Mindig kicsínyebb lett elotte Saját baja, Mig végre végkép elfelejté, S nem látta és nem érezé azt, Csak a mások baját, És homlokát a hideg kore tette, S forró keserves könnyeket sírt. XI. Eszében tartá, mit szivére Kötött a jámbor nevelo, Midon bucsút vett tole És pénzt adott neki; Eszében tartá ezt az ifju, S nem hagyta teljesítlenul. Beállt az iskolába, S tanúlt szorgalmasan, S olyan volt társai körében, Mint csillagok között a hold. Azok csodálták ot, de nem szerették, Lelkének fensosége rajtok Mint sziklako nehezkedett, És ellenében Irígység és gúny támadott föl, És rá lövöldözé A sebesíto nyilakat. »Mért bántotok ti engemet?« Szólott szelíd jószívüséggel Gyakorta társihoz, »Mért bántotok, barátim, engem? Én nem tanúlok a magam javára, Ti értetek tanúlok én; Mit én tudok, higyétek, annak Más fogja venni hasznát, Akárki más, csak én nem. Ha belátnátok lelkem mélyibe, Ragaszkodnátok hozzám, jó fiúk, Ugy szeretnétek, mint most nem szerettek, Mint én szeretlek titeket. Ha belátnátok lelkem mélyibe, Általlátnátok gyarlóságtokat, S nem vagdalnátok a fa ágait, Mely egykor számotokra hoz majd Árnyékot és gyümölcsöt, Szegény rövidlátó fiúk ti! De majd szerettek még ti engemet, Szeretni fogtok, istenemre, engem!« Kaczaj követte ilyetén beszédit, S csak újabb töltésül szolgáltanak A gúnyolódás fegyverébe, A mely mindég szivének állt. És elvadúlt lassanként a világtól, Mindegyre mélyebben szállott magába, S kerult mindenkit... egy barátja volt, A senkitol meg nem zavart magány. Ott élt azon képek között, miket Üres ábrándoknak tart a világ, De melyekrol o tudta, hogy azok Élo valódi lények, Az o lelkébe nézo Jövo alakjai. Ott a magányban buzgón olvasá, Miként a hívo a koránt S mint a zsidó a bibliát, Olvasta ott buzgóan a Világtörténetet. Világtörténet! mily csodálatos könyv! Mindenki mást olvas belole. Egyiknek üdv, másiknak kárhozat, Egyiknek élet, másiknak halál. Egyiknek így szól s kardot ad kezébe: »Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan, Az emberiségen segítve lesz.« Másikhoz így szól: »tedd le kardodat, Hiába küzdenél, Mindig boldogtalan lesz a világ, Mint ezredévek óta az.« Mit olvasott ez ifiú belole? Mit gondolt o, midon e könyvet Becsukta reszketo keze?... Ezt gondolá: »A szoloszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá még is, hogy megérjék. A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, S ha a kis szoloszemnek egy nyár Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, A míg megérik? ez belékerul Évezredek vagy tán évmiljomokba, De bizonyára meg fog érni egykor, És azután az emberek belole, Világ végéig lakomázni fognak. A szolo a napsugaraktul érik; Mig édes lett, hány napsugár Lehelte rája élte melegét, Hány százezer, hány miljom napsugár?... A földet is sugárok érlelik, de Ezek nem nap sugárai, hanem Az embereknek lelkei. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem; Hogyan kivánhatnók tehát, hogy A föld hamar megérjék?... Érzem, hogy én is egy sugár vagyok, A mely segíti a földet megérni. Csak egy nap tart a sugár élete, Tudom, hogy a midon megérkezik A nagy szüret, Akkorra én már rég lementem, S parányi muvemnek nyoma Elvész az óriási munka közt, De életemnek a tudat erot ad, Halálomnak pedig megnyúgovást, Hogy én is, én is egy sugár vagyok! - Munkára hát, Föl a munkára, lelkem! Ne légyen egy nap, egy percz elveszítve. Nagy a föladat, az Ido röpül, s az Élet rövid. - Mi czélja a világnak? Boldogság! s erre eszköz? a szabadság! Szabadságért kell küzdenem, Mint küzdtek érte oly sokan, És hogyha kell elvérzenem, Mint elvérzettek oly sokan, Fogadjatok, ti szabadság-vitézek, Fogadjatok szent sorotok közé, Zászlótokhoz huséget esküszöm, S hahogy véremben lesz egy pártüto csepp, Kiontom azt, kifeccsentem belolem, Habár szivemnek közepén lesz is!« Ily vallomást tett... nem hallotta ember, De meghallotta odafönn az isten, Fölvette a szent könyvet, melybe Jegyezve vannak a martírok, S belé irá a Szilveszter nevet. XII. A gyermek ifjuvá lett S az ifju férfivá. Esztendo esztendo után Jött a földet meglátogatni, S bucsút sem véve távozának. Ot sem kerulték ki az évek, Elment hozzája mindenik, S nyomot hagyott arczán, szivén. Túl volt immár az iskolákon, Régen kijárta azokat, És benn volt a világban. Az életben, az emberek között, Hol minden lépten meglökik az embert, S minden lökés egy darabot töröl le A lélek zománczából S az orczának szinébol. Beh másnak látta e világot, Mint a milyennek képzelé! Naponta kisebbnek tetszett elotte, Mélyebben sulyedettnek Az ember, a kit isten Saját képére alkotott, Az ember, a kinek szemével A napba kéne néznie, És e helyett a porba néz, Mikéntha férgeket keresne, Hogy tolök a csúszást tanulja. És mentül kisebbnek tetszett elotte Az ember, annyival nagyobbnak Látá a munkát, a mire Hivatva érezé magát. De el nem csüggedett. Tán oly parányit végzett, mint a hangya, De mint az, olyan fáradatlan volt. Szuk volt köre, De e kört teljesen betölté Lelkének fényivel. Erkölcse, tudománya néki Nevet szerzett még iskoláiban, S midon e pályát végezé, Több úr hivá meg ot Nagy s gazdag hívatalra Ilyen kecsegtetéssel: »Szegodjél hozzám; szolga lészsz, igaz, De ily urat szolgálni, mint én, Dicsoség, és azért, hogy Elottem meghajolsz, Elotted ezren hajlanak meg. Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket Nyúznod tehetséged szerint, s e Könnyu munkából meg fogsz gazdagodni.« Szilveszter megköszönte szépen E könnyü munkát és így válaszolt: »Azért, hogy én nekem Szolgáim legyenek, Én más szolgája nem leszek. Én nem kivánom, hogy elottem Embertársim hajlongjanak, De ne kivánja tolem más se, hogy Elotte én hajoljak; Nem ismerek nálam kisebbet S nem ismerek nálam nagyobbat. S a gazdagságot illetoleg, az Nekem talán ingyen sem kellene, Annál kevésbbé kell olyan nagy áron, Hogy érte nyúzzak másokat!« Ekkép szokott beszélni o Levett kalappal, de fölemelt fovel. El nem fogadta a nagy hívatalt, De jöttek hozzá szegény emberek, És meghivák ot falujokba Jegyzonek, és az ifju ment, Ment örömest és boldogan. S midon elért a faluba, S körülvevék ot a lakók, Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel: »Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe, Tanítód és atyád leszek. A bölcso óta mit vertek fejedbe? Kötelességidet; Én megtanítlak jogaidra!« És teljesíté, a mit ígért. Nem a kocsmába jártak ezután A munkavégzett gazdaemberek, Mint jártak eddig világkezdet óta; A faluház elott karéjba Állottak, és az ifju jegyzot Hallgatták a vén emberek, És jobban hallgatták, mint papjokat, mert Papjoknál jobbakat beszélt. S mit ott tanultak, elvivék haza, És elbeszélték fiaiknak, S a jegyzo tiszteletben állt. De két ház volt a faluban, mely Az ifju apostol fejére Átkot mondott áldás helyett, Az a két ház, hol a pap és Az uraság lakott, A kastély s a parochia. Naponta gyulöltebb és rettegettebb Lett e két házban a Jegyzo gazdálkodása, S elpusztulását tervezék, mert Látták, ha a jegyzo marad, Ugy ok pusztulnak el. De volt fönn a kastélyban is Egy lény, ki a nép emberét ugy Tisztelte, mint a nép maga, Kinek, midon az o dicséretét Hallotta, jól esett, Midon pedig gyalázták, fájt neki. Ki volt e lény, a ki Oly rosz világitásban is Megismeré a kép becsét, S felole helyesen itélt, Ki volt ez?... a kastély kisasszonya. Ki is lett volna más!... Dicso hely a hölgyek szive, Önzés elott bezárva ajtaja, Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy Eroszak által, De nyitva áll mindennek, a mi szép s jó, S az üldözött igazság, Ha mindenhonnan számkivetve van, Végmenedéket ott talál. Dicso, dicso hely a hölgyek szive! Nem is sejté az ifju, hogy barátja, Hogy pártfogója van Ott fönn az úri lakban, S olyan szép pártfogó! Látá koronként a leánykát, Midon az végigsétált a falun Vagy ablakából nézett a vidékre, S ha látta otet, hosszan elmerengett. Ilyenkor egy csodálatos Érzés szállotta meg szivét, Mely hozzá igy beszélt: Az ember nem csak polgár, Egyszersmind ember is: Mindig másoknak éljen-e És soha se magáért? Szegény fiú te, mikor élsz magadnak, Lesz-e ido, midon magadnak élsz? Te szétosztod mások közt lelkedet, Lesz-e, ki néked adja lelkét Vagy lelkének csak egy darabját Vagy egy tekintetét csak, a mibol Gyanítanom lehetne legalább, Mi a boldogság?... oly szomjas szivem, hogy Fölinna egy záport, s talán Egy harmatcsepp sem hull reá soha! Nyugodjál meg sorsodban, jó fiú, Viseld békén a rideg életet; Tégy másokat boldoggá, ha lehet, S maradj magad boldogtalan. Légy föld, a mely gabnát terem, Hogy mások learassák; Légy lámpa, mely mig másoknak világit, Tulajdon életét fogyasztja el. A jó vagy rosz sors ugy hozá magával Egyszer, hogy a leányka véle Találkozott és szóba állt. Rövid volt a találkozás És keveset beszéltek, De attól fogva többször jöttek össze, Véletlenul-e vagy tán készakarva? Sem a lyány, sem az ifju nem tudá. És egyre hosszabbak levének S bizalmasabbak a találkozások, De önmagokról soha sem beszéltek. Azonban egykor (fölhivá-e a lyány Vagy csak magától nyílt meg kebele? Eszébe nem jutott) az ifju Elmondta életét. Elmondta, mily magában áll a földön, Hogy nincsen ember és nem volt soha, Kit ot testvérnek vagy barátnak Vagy gyermekének híta volna. Elmondta, a mint rá emlékezett, Hogy egy tolvaj találta ot az utczán, Aztán egy koldusno fogadta föl, S aztán mint szolga ugy nevelkedett; Lopott, koldult és szolgált... így telék el Gyermek- s ifjúkora. Elmondta az irtóztató nyomort, Mely gyermekévein fekütt, S a lelki szenvedéseket, Mik ifjuságát terhelék, S mik a nyomornál még irtóztatóbbak; S a mint lenézett életébe, ez Örvénybe, melybol fölkapaszkodott, A melyben mint egy fekete vizu Tengerszem, úgy állt kínja özöne: Elszédült lelke, és szemébol A könnyek úgy rohantak, Mint csatatérrol a vert hadsereg... És a lyány véle zokogott. XIII. Még ez nap a leány atyjával Egy egészen más jelenése volt. Fölhívatá a büszke földesúr ot S megleczkéztette irgalmatlanúl, A mért jobbágyait Tévutra vezeti, És pártütoket, lázadókat Csinál belolök; s azzal végezé, Ha még tovább is bujtogat, El fogja csapni ot. Méltósággal felelt az ifju: »Uram, kikérem a leczkéztetést, Kinottem már az iskolából, De ahhoz szokva még ottan se voltam. Ha vétkem van, ha lázitó vagyok, Ott a törvény, az majd itél fölöttem; Ha vétkes nem vagyok, mi joggal Dorgál ön engemet? És a mi az ijesztést illeti, Az elcsapástól meg nem ijedek; Annyit mindenhol keresek, A mennyibol megélek. De innen én el nem megyek, Mert itt hasznosnak érzem magamat, S ön, hogy elcsapjon engemet, Nem fogja megkisérteni Saját javának érdekében, Mert vagy velem jön az egész falu Vagy ön lesz, a ki távozik... Nem mondom ezt, miként fenyegetést, Ugy mondom ezt inkább, mint jó tanácsot, Ki a lakókat ismerem, S tudom, hogy engem mennyire szeretnek, És mit nem lesznek értem tenni készek.« Igy szólt az ifju, meghajtá magát s ment. Következo vasárnapon O róla szólt a prédikáczió, Borzadva mondta a hiveknek a pap, Hogy milyen istentagadó ez ember, Istentagadó s lázitó! S ha még tovább is turik ot magoknál, El vannak veszve mind a két világon, Mert a mért lázitóval czimborálnak, Legyilkoltatja oket a király, S az istentagadó barátait Halál után az ég be nem fogadja. Intette, kérte oket, hogy Javuljanak, míg van ido, Mig rájok nem jön a vész, az itélet. Könnyezve kérte, hogy tekintsék földi És másvilági boldogságukat, Ne válaszszák a halált és a poklot Az élet és az üdvesség helyett! Boszülten hagyta el a nép A templomot (Az isten és a béke házát) S vadállatként rohant az ifjuhoz, Kit tennap még atyjának nevezett, S reá parancsolt: holnap ilyen tájig Ha itt látják, tüstént agyonverik. Beszélt az ifju, a mint tole telt, Beszélt oly lelkesen, mint még soha. Hiába. A hol pap emelt szót, Ott az igazság megfeszíttetik, Az igazság szörnyet hal ott. A pap Minden szavára Egy ördög áll elé, S az ördög nem hatalmasabb, De ékesebb szólásu, mint az isten, S ha tettel gyozni nem tud, Tud elcsábítani. - Káromkodó fenyegetéssel Hagyá el az ifjút a nép. Egy pillanatra meg volt lelke törve, Kétségbeejto eszmék ültenek Megnehezult fejére, Mint a holttestre a hollósereg. »Ez hát a nép!« kiálta föl, »Ez hát a nép, a melyet én imádok, A melyért élek s halni akarok! Ilyen volt ezredév elott... De semmi, semmi, ezredév után Majd nem lesz ilyen; még most gyermek o, kit El lehet könnyen bolondítani, Majd meg fog érni, férfi lesz belole, S épen mert gyermek, gyámolítni kell. Nincs mit csodálni, osidoktül óta Azon valának papok és királyok, E földi istenek, Hogy vakságban tartsák a népet, Mert ok uralkodni akarnak, S uralkodni csak vakokon lehet. Szegény, szegény nép, mint sajnálom ot, S ha eddig küzdtem érte, ezután Kettos erovel fogok küzdeni!« Beállt az est, beállt az éj, Utósó éje itt az ifjunak. Ott a fasornak árnyékában áll, S fölnéz a kastély amaz ablakára, A melybül a leány szokott kinézni. De puszta most ez ablak, Nincs ott virága, nincs ott a leány, S az ifju még is néz föl, néz meroen, Mint egy kové vált sírontúli szellem; Arczára halovány fátyolt borított A csendes bánat és a holdvilág. Egyszer megfogva érezé kezét... Az elso perczben észre sem vevé Az érintést, ugy elgondolkodék... Midon megfordult, oldalánál Azt látta, a kit ott fönn keresett. »Kegyedre vártam«, szólt az ifju, »Kegyedre vártam, azt reméltem, Hogy még egyszer meglátom ablakánál, Egy néma búcsút küldök föl szemembol, Aztán örökre távozom, Reményemen túl jó a sors, Ajkam beszélhet szemeim helyett, S kezem foghatja e kedves kezet. Isten veled, te drága, drága lény, te Egyetlen egy a nagy világon, a ki Barátodnak neveztél engemet, S a kit barátomnak szabad nevezni. Emlékim nincsenek nekem, Magad fogsz állani szivemben, Mint a szegény kunyhó falán a szent kép, A mely elott estenként térdepel Jámbor lakója és imádkozik; De hogyha telve volna szívem A legdicsobb emlékek kincsivel, Kiszórnám azt e pillanatban mind, S téged hagynálak benne egyedül. Isten veled!... ha hallod híremet, Ha szépeket mond majd a hír felolem, Hidd el, hogy a te érdemed lesz az. Azért törekszem jónak s nagynak lenni, Nehogy megbánd és szégyeneld, sot Ellenkezoleg büszke légy reá, Hogy engemet barátodnak fogadtál. Isten veled, lelkem védangyala!« Indult az ifju és ment volna, de Kezét tartotta a leány És görcsösen szorítá... Beszélni vágyott s elhagyá a hang, Hosszú szünet telt el bele, Mig akadozva ekkép szólhatott: »Isten veled... menj... menj, isten veled, Te ifjak legnemesbike! Menj... bár mehetnék én is te veled, Mennék örömmel, édesörömest. S nem látjuk egymást soha, soha többé? Lehullsz egemrol, fényes csillagom? Mert én szeretlek tégedet, Ki kell ezt mondanom, Hogy ki ne vesse lelkemet belolem, Mint a Vezúv a lángoló követ. Szeretlek, és tied nem lehetek! De istenemre, Ha a tied nem, másé sem leszek! Vedd e gyürut... e jegygyürut... Elobb fog széjjeltörni benne Ez a gyémántko, mint az én hüségem. Isten veled, szép álma életemnek!« Az ifiúra a mennyország Szakadt le üdvösségivel, Leomlott a leány elott S ölelte és csókolta térdeit. Más nap, midon a falut elhagyá, Utjában százszor s százszor nézte meg A gyurüt, mert csak a mikor Ezt látta, akkor nem kételkedék, Hogy a mult éji jelenet valóság S nem lázas lelke orült álma volt. Utját (miért, miért nem? Nem tudta maga sem) A fovárosnak vette, hol Lopott, koldult és szolgált egykoron. A külvárosban ott Egy kis padlásszobát Bérelt ki, s nem tudá még, Mihez fog kezdeni? Egyszer kopognak ajtaján, S bejött egy fátyolos hölgy... Midon belépett, fölveté a fátyolt, Némán és mozdulatlan állt... Az ifju szédelgett... megállt esze... Barátnéját ismerte meg. »Utánad jöttem«, szólott a leány, »Utánad jöttem... ha terhedre van, Kiútasíthatsz e szobából, Ne félj, hogy rosz neven veszem. Akkor leulök ott kinn a küszöbre, És ott ülök, mig megreped szivem. Utánad jöttem, nem maradhaték. Nyomodban voltam mindenütt. Egész idáig, és most itt vagyok. Szólj, mit teszesz velem?« Az ifju kebelére hajlott, S együtt zokogtak hosszan, boldogan. »Nem uzesz el hát?« szólott a leány, »Veled maradhatok?... veled leszek, hogy Enyém legyen fájdalmaid fele S a tied legyen minden örömem! Együtt türök veled Bút és nyomort, S ha egyszer zúgolódom, Ne hidd azontúl, hogy szeretlek. Hogy valaha szerettelek!« XIV. Együtt maradtak, mint férj s feleség, Nem pap kötötte össze oket, Hanem az isten és a szerelem. Nem esküvének egymásnak hüséget, Nem vették e szót ajkaikra, Ott benn hagyák azt Szivök mélyében érintetlenul, A hol s a hogy kell annak lennie, S azért maradt oly tiszta, mint a Csillag, melyhez még lélekzet sem ér. És boldogságban teltek a napok, A hónapok... nem tudta a világ, hogy Ok élnek-e? s ok nem tudták, Van-e világ kivulök? De végre fölszólalt az ifjuban A lélek, és ezt mondta szigorún: »Ébredj, ébredj, te nem magadnak Te másokért születtél! Felejted hívatásodat? Föl, föl, fiú, kezdj a dologhoz!« És szólt hozzá még szigorúbban is Egy hang, a házi gond: »Föl a dologra, mert különben Koplalni fogtok mind a ketten S maholnap mind a hárman.« Dolgozni kezde, írt, Ugy írt, a mint sugallta lelke, Hozzája méltón, szabadan. Egy szerkesztohöz vitte muvét, Átolvasá az, és igy válaszolt: »Nagy ember ön, uram, S a mellett nagy bolond! Nagy ember ön, mert ez dicso, remek mu, Ennél különbet még Rousseau sem írt; És nagy bolond ön, mert azt képzeli, Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni. Soh'sem hallotta ön hirét A censurának?... hogyha nem, Hát megmondom, mi az? Az a pokol cséploje, mely alá Kévéinket kell tartanunk, s ez Az igazságot, a magot Kicsépeli belole, aztán Az üres szalmát visszadobja, S ezen rágódik a közönség. Ha ön nem hisz szavamnak, ám Próbálja meg, s én minden szem magért, A mely kévéjében marad, Egy ón golyót nyelek le. Ha azt akarja ön, hogy e Cséplo alá ne jusson, Ne gabonát, de maszlagot Termeszszen, mely kábít, bolondít, Ezt mindenestül Kitálalhatja ön, Sot érte még meg is dijazzák.« Bódultan tért az ifju vissza, mintha Falnak ment volna egyenest fejével, Asztalhoz ult, és föltevé magában, Hogy szép lágyan szelíden ír S olyan simán, hogy a censor keze Elsiklik rajta, mint a bársonyon. Midon müvét bevégezé, Azt vette észre, hogy még szabadabb, Még keserubb, mint eloször vala. S így tizszer, százszor ujra s ujra írt, Aztán eltépte, belátván, hogy a Kerékvágásba csak nem jön bele. És meggyozodék végre is, Hogy a mi kinyomathatik, Abból nem fog tanulni senki, És a mibol lehet tanulni, Az nem jut napvilágra. »Irtóztató!« kiálta föl, »Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam? Lelkem tüzét, mely a világot Gyujtotta volna föl, Magamba kell hát fojtanom, Hogy ön magát emészsze el? És élnem is kell... mibül élek? Vagy megtagadjam elvemet, Azt a szentséges elvet? Oda szegodjem a gazokhoz, Az emberiség ámítóihoz? Nem, istenemre, nem! Inkább szeméten éhen veszek el, Inkább ugy végzem éltemet, A mint elkezdtem azt, Lopok, szolgálok, koldulok Mint egy betut írjak, mi nem Lelkem forrásából fakadt, Mint gondolatim legkisebbikére Hamis pecsétet üssek! - Isten hozzátok, gondolatjaim, ti Befalazott rabok, Legyen fejem börtön s koporsó A számotokra... oh de nem, Ti nem halhattok ott el; Eljo a nap, mert el kell jonie, Midon kinyíl e börtön ajtaja, S ti bejárjátok a kerek világot, S fényt s meleget visztek magatokkal. Miként a nyári nap sugárai!« És így az ifju Nyugonni hagyta gondolatjait, S hogy a kenyérbol ki ne fogyjon, Másoknak gondolatjait Másolgatá. Keserves munka, Tán a favágásnál keservesebb. Elkezdte reggel s este végezé S gyakorta éjszakáit is A lámpa fénye látta elhaladni, S elobb alutt el ez, mint o, És ennyi fáradás után is Elégszer állt az asztal üresen, És ablakára a fehér hideg tél Elégszer festett jégvirágokat, S a no szemében megfagyasztá A könnyeket... de nem fagyaszthatá meg Örök hevu érzelmeit. Igy jöttek évek, mentek évek, S megszaporodott a család, Hárman levének s nem sokára négyen, És négyszeres lett a nyomor Ott fönn a kis padlásszobában, Melynek falát Csikosra festé az eso És kiczifrázta a penész, Hol most egy ágyban hárman alszanak, Két gyermekével az anya, És láboknál a földön A durva szalmazsákon A férfiú... a felkelo nap Elso sugára homlokára száll, Miként egy arany koszorú, miként egy Fényes meleg csók isten ajakárul. XV. Egyenként ébred a család, eloször A férj, ki legkésobb alutt el, Aztán az anya, azután A kis fiú... s a csecsemo? Ez még nem ébred, mélyen alszik... Testvére s a szülok lábujjhegyen Járnak, s beszédök csendes suttogás, Hogy el ne verjék a kisdednek álmát. Jó testvér, jó szülok, Miért e halk járás, e suttogás? Dobogjatok, tomboljatok. Lármázzatok... ne féljetek, A kisded föl nem ébred, Mert nem hallják a lármát a halottak... A kisded halva van, éhen hala! Mit érezhet, mit érez a szülo, Midon meglátja, hogy szülötte meghalt? Hát még azon szülo, kinek Éhen veszett el gyermeke, Szép ártatlan kis gyermeke? Ha jobb kezének erejét Az én kezembe öntené az isten, Leírhatnám-e úgy is azt a kínt, Mely a szegény asszony szivét Ezer körömmel szaggatá? Hagyjátok ot a holttetemre Borulva sírni, sírni, sírni, Zokogni, fölüvölteni, A fájdalomnak mély örvényibol A magas égre fölkiáltani, S az isten arczát káromlással, a Lélek sarával meghajítani!... Hagyjátok ot, hagyjátok ot, Ne bántsátok szent orjöngésiben. A férfi néma fájdalommal Állt a kicsiny halott elott, Avvagy, ki tudja, tán örömmel? Örömmel, hogy kiszenvedett. A kis fiú pedig meroen Nézé testvérét, és azon Gondolkodék, hogy o is ilyen Halvány, ilyen fehér és mozdulatlan Leszen, ha majd meghal, ha többé Nem éhezik. - Lassan, lassan, de csak lefolytak Egymás után az órák, és az asszony Keserve meghalt kisdedére Ájulva vagy meghalva omlott, És szíve megkönnyebbedett, S lelkének fölvert habjai Nem ostromolták többé az eget, Csak halkan rezgedeztek, Mint a szelloben a kalászok. Ölébe vette a halottat S szelíden ringatá, És félig énekelve suttogott, Miként az erdo lombjai Az oszi alkonyatban: »Alszol, kicsiny Kis magzatom; Mit álmodol? Mondd meg nekem, Szép álmokat Látsz, úgy-e bár? Hisz még nem a föld Ölében alszol, Anyád ringat még, Anyád ölel. - Aludj', aludj', Szép gyermekem, Fehér virág, Fehér sugár, Kit elnyel a Fekete föld. - Pirúl az ég, Megcsókolá Az alkonyat; Megcsókolom Én arczodat, S ez nem pirúl, Mért nem pirúl? Csak egyszer is Mosolyganál még Reám, anyádra, Lelkem szive, Kis magzatom! - Zöld sírhalom... Fehér kereszt... Alatta te... Fölötte én... Mi hulldogál rá? Nem az eso, Az én könyum. - Halgassatok, ti Ákáczfa-lombok A temetoben, Kis gyermekemmel Beszélgetek, Szépet beszélünk, Hallgassatok. - Nem fáj fejed? Nem fáj szived? nem Nehéz a föld? mely Fölötted áll. Mi volt lágyabb, az Én karjaim Vagy a koporsó?... Aludj', aludj', Szivem galambja, Jó éjszakát, De egyre kérlek: Álmodj' felolem, Legyünk együtt.« S mig így altatta a holt gyermeket, Mellette maga is elszenderult, S mig o alutt, a férj azon tünodék, Mibol szerez koporsót? Miként ásatja meg a sírt? Egy árva fillér sem volt birtokában. Körültekintett a szobában, Ha tán találna valamit, A melynek egy kis becse van, Hogy azt eladja... semmi, semmi sem volt! Mi jött eszébe, hogy e gondolatra Elsápadt és megreszketett? Ujján a gyurüt pillantá meg, Lelkénél drágább jegygyürujét... Ezt kell tehát eladnia, Hogy meztelen ne menjen A földbe gyermeke? E drága kincstol kell elválnia, Melyet szeménél jobban orizett, Mit ujjáról le nem szakíthatott Olyan sok évnek oly sok nyomora; El kell most tole válnia? Hajszálai oszültenek meg A gond miatt... s nem volt más menedék! Midon ujjárul a gyürut levonta, Olyan volt, mintha keblébol a szívet Szakítanák ki gyökerestül... Ketté lett vágva multja és jelenje, Fölbontatott a híd, mely a tavaszt A télhez kapcsolá, Eltört a lépcso, melyen a Földrol a mennybe járt! De meg kellett történnie, Hogy meztelen ne menjen A földbe gyermeke. - Szépen temették el a kisdedet, Kemény fából volt a koporsó, A szemfedo selyembol, És sírhalmához nagy követ tevének, Mert drágán kelt el a gyüru, S árát rá költék mind a temetésre... Lelkére nem vehette a férj, Hogy jegygyüruje árából csak egy Garast is tartson meg kenyérre, Bár erre olyan nagy szüksége volt. Méreggé vált vón benne e kenyér, Mely ot megölte volna, És néki még soká kell élnie! XVI. Megmondta o, hogy gondolatjai Fejébe nem halhatnak el, Hogy eljön a nap, a midon Ezek kijonek börtönükbol, S bejárják a világot. És úgy történt. A mit sok évi Eroködés meg nem hozott, a mért Hiába volt olyan sok fáradás, Meghozta egy véletlen pillanat. Egy titkos nyomdát fedezett föl Alant, elrejtve föld alá, S ott kinyomatta muveit. Mi volt ezen müvekben? az, Hogy a papok nem emberek, De ördögök, S a királyok nem istenek, Hanem csak emberek, És minden ember ember egyaránt, S az embernek nem csak joga, Hanem teremtojéhezi Kötelessége is Szabadnak lennie, Mert a ki isten legszebb adományát Meg nem becsuli, Magát az istent sem becsuli az! Kijött a könyv, s ország-világban Ezrével olyan gyorsan terjedett el, Mikéntha villám hordta volna szét. Mohón nyelé el a szomjas világ E tiszta enyhito italt, És lelke tole megfrisült, De elsápadt a hatalom, kiult Ránczokba szedett homlokára a düh És elmennydörgé haragos szavával: »Ez lázitó könyv! Vallást s fölséget sért, Szerzojének lakolnia Kell a törvény szerint.« És a megrémült nép utána mondá: »Valóban, e könyv lázitó, Vallást s fölséget sért. Szerzojének lakolni Kell a törvény szerint. A törvény szent és sérthetetlen!« S szerzoje rémesen lakolt. Az utcza közepén Fogták el ot, s elhurczolák. »Megálljatok«, szólt esdekelve, »Oh irgalom, megálljatok! Nem akarok én menekulni, Mindenhová megyek nyugottan, Csak egy kevéssé várjatok. Nézzétek azt az ablakot, Az én szobámnak ablaka, Ott nom és gyermekem lakik. Vezessetek hozzájok egy, Csak egy rövid kis pillanatra, Mig egyszer ölelem meg oket S egy isten-hozzádot mondok nekik, Aztán nem bánom én, hurczoljatok, De én bucsú nélkül nem mehetek. Inkább megyek le a pokolba A búcsuzás után, Mint föl a mennybe búcsu nélkül. Nem vagytok férjek és apák? Mit mondanátok, és mit érzenétek, Ha véletek mások bánnának így? Nekem nincs senkim a kerek világon, Csak nom és gyermekem, És o nekik sincs a világon Kivulem senkiök, de senkiök; Ereszszetek, jó emberek, Ereszszetek, hadd lássuk egymást Még egyszer és talán utószor. Ne rajtam szánakozzatok, De o rajtok, hisz ok ártatlanok, Hisz nem vétettek ok Sem a törvénynek, sem ti nektek, Ne öljétek meg oket!... Oh istenem, ha szavaimra Nem indultok meg, könnyeim Indítsanak meg... e könyuk Szivem vérének cseppjei, Halálveríték lelkem homlokáról!« Zokogva térdepelt le, S mint szebb idokben egykor kedvesének, Most a poroszlók térdeit ölelte, De ok kegyetlen, gúnyos röhögéssel Emelték ot fel s vitték a szekérhez, Mely ott az o számára állt. Midon látá, hogy nem használ a szép szó, Düh szállta meg, s eloszedé Testének minden erejét, hogy Eroszak által gyozzön, menekuljön. Oroszlánbátorsággal és Orült erovel küzködött, De hasztalan! legyurték, megkötözték, S bedobták ot a szekér mélyibe, Ott ordított, mint a vadállat, Ordított ilyen átkokat: »Átok reátok s maradékitokra, Ti emberborbe öltözött, Sátánokkal bélelt fenevadak, Kiknek keblében szív helyett Undok varangyos béka van! Borítsa el pofátokat A fekély olyan vastagon, Mint a gazság van lelketek felett, És aztán faljanak föl a Szemétdomb férgei! Átok reátok és királyotokra, Kinek nevében az erényt A mészárszékre viszitek! Átok reád, bitang, lator király, Ki istennek tartod magad, S ördög vagy, a hazugság ördöge!... Ki bízta rád a milliókat? Farkasra a nyájat ki bízta? Kezed vörös, mint bíborod, Arczod sápadt, mint koronád, Szived fekete, mint a gyász, Mely muveid után huzódik, Miként az esti hosszu árnyék. Meddig bitorlod még a Rablott hatalmat, rablott jogokat? Lázadjanak föl, mint az óczeán, Alattvalóid, és ha zsoldosidnak Százezrivel kiállasz ellenök, Ne adja isten, hogy meghalj vitézül Ott a csatán, mint illo férfihoz; Te légy, ki megkezdd gyáván a futást, Fuss és bújjál el trónusod alá, Mint ágy alá a megszeppent kutya, Onnan kotorjanak ki és kaczagva Köpködjenek könyörgo szemeidbe A gyermekek s vén asszonyok, S kik egykor lábad csókolák, Azoknak csókold majd te lábait, Azok rugdossák ki egyenként Vigyorgó fogadat, Azok rugdossák ki beloled a Nyomoruságos hitvány életet! Dögölj meg oly kétségb'esetten, A milyenné engem tevél!... Oh nom... oh gyermekem...« XVII. Alutt-e s most fölébredett? vagy Eszét veszíté s ez most visszajött? Egy óra vagy több hónap óta volt Magán kivul?... Szilveszter nem tudá. Gondolkodék, gondolkodék, Mi történt és mi történik vele? Körülnézett, nem láta semmit, Sötét volt, éktelen sötét. Igy szólt magában: »Éj van csakugyan, Aluttam s álmodtam, Álmam csak félig jut eszembe. De az borzasztó egy álom vala, El sem beszélem hitvesemnek, Nem háborítom föl vele. Csak már viradna, ilyen nyomasztó Éjem tán még nem volt soha. Alszol, szerelmem? alszol, kedvesem?... Alszik bizonynyal, mert nem válaszol. Aludjatok, szeretteim, Aludjatok szép csendesen. S még sem virad! mikor fog már viradni? Megfojt e surü vastag éj! Emeld föl, hajnal, fényes arczodat, Vagy csak mutasd meg ujjadnak hegyét... Ugy ég a homlokom, mikéntha Egy tuzokádó hegy vón a fejemben; Majd szétröpul az agyvelom!« S hogy megtörölje izzadt homlokát, Kezét emelte föl... hah, Mily csörrenés!... Megcsördült rajta a nehéz bilincs. Most már mindenre jól emlékezett, S végigfutott rajta' a hideg, Mint a romok között a szél. Mindenre jól emlékezett... Elfogták ot az utcza közepén, S elhurczolák eronek erejével, És kedvesét és gyermekét Nem láthatá, nem mondhatott nekik Isten-hozzádot, nem tekinthetett Még egyszer a kedves szemekbe, Mik boldogsága s gazdagsága voltak! S most itt van a börtönfalak között, A föld alatt, ki tudja milyen mélyen, Mélyebben, mint a rothadó halottak A temetonek fenekén! S mikor lát újra fényes napvilágot, Mikor láthatja újra kedvesit? Talán soha! S miért jutott e kárhozat helyére? Mert amit isten meghagyott neki, Tudtára adta azt az embereknek, Hogy egy közös jó van, mibol Egyenlon jár mindenkinek A rész, s ez a közös jó a szabadság! Ki ebbül elvesz egy porszemnyit is Mástól, halálos vétket követ el, S azt ki szabad, azt ki kell irtani! »Oh szent szabadság, érted szenvedek«, Szólt elözönlo fájdalommal a rab, »S ha a világban magam állanék, Mint álltam egykor hosszu évekig, Nyugottan ülnék most e kopadon S büszkén mint trónján a bitor király, S oly boldogan viselném e bilincset, Mint jegygyürumet egykor viselém! De hitvesem van és van gyermekem... Mi lesz belolök nélkülem? Ki fogja eltáplálni oket Kenyérrel és szerelemmel? S mi lesz belolem nélkülök? Oh szív, ha kové válni nem tudsz, Miért meg nem hasadsz!« Sírt, jajgatott, dühöngött, És az örök sötétség Egykedvüleg szemlélte ot, Mig végre lassacskán elhallgatott, Kifáradt lelke megadá magát, És mozdulatlan néma volt s oly Érzéktelen, mint a ko, melyen ult, Mint a sötétség, mely reá borult. Nem érzett, csak gondolkodék, Alant röpultek gondolatjai, Mint a meglott szárnyú madár: »Koporsónak testvére, börtönöm, Ki épitett, ki fog ledönteni? Mióta állsz, meddig fogsz állni még: Ki ult elottem e rideg kövön? Ilyen martír, mint én vagyok, Vagy egy haramja tán? Itt hamvadott el csontja e helyen Vagy látta még az isten szép világát? Szép a világ, az erdok és mezok, A bérczek és a rónaságok, a Virágok és a csillagok... talán én Többé nem is látom már ezeket, Vagy oly késon, hogy akkorára Még nevöket is elfelejtem... Ha itt egy évig kéne lennem, Hol minden percz egy örökkévalóság, Hol az ido oly lassan ballag el, Mint két mankóján a vén sánta koldus... Egy évig? és ha tízig itt leszek, Tízig vagy húszig vagy többig talán? Jertek föl hozzám, ti halottak, Kik egykor e helyen szenvedtetek, Beszélgessünk egy keveset, Tanítsatok meg, az idot Hogyan kell itt eltölteni, Jertek föl hozzám, ti halottak, Talán én is halott vagyok már, S a sírban álmodom... rosz álom... Halott vagyok, kit élve Temettek el... Halott vagyok... már nem dobog szivem... E reszketés, melyet keblemben érzek, Beteg lelkem végvonaglása ez.« Végtére megszunt gondolkodni is, Nem volt szivében és fejében Sem érzelem, sem gondolat, Ott ult merobben a szobornál, S farkasszemet nézett az éjjel, Melylyel megtömve volt a börtön. Zsibbadni kezdtek tagjai, Eszméletét kezdé veszítni, Feje huzódott lefelé, S ledolt hosszában a kövekre... Elájult-e? vagy elalutt? Soká fekütt ott mozdulatlanúl, Talán nem véve még lélekzetet sem; Egyszerre, mintha lopor által Vetették volna föl, mikéntha Égo vasat sütnének oldalához, Fölugrott, s oly szívszaggató Hangon, hogy a hideg falak Utána jajdulának, Ekkép kiálta föl: »Megállj... megállj!« S kiterjesztette két kezét. Soká, soká állott igy, azután Lankadtan hullatá le kezeit, Leroskadott ülo helyére, Fejét keblére hajtá, S két nagy könyuvel két szemében, S oly hangon, mintha lelkét Sohajtaná ki, ezt nyögé: »Nem állt meg... elment... itt hagyott... Mindennek vége van!« Mi lelte ot? ki hagyta itt? Minek van vége?... álmodott? Nem álmodott, az nem volt puszta álom... Valónak képtelenség, S még is való! A mint ott hosszában fekütt, elotte Egy hölgyalak jelent meg, Kiben rá ismert hitvesére, Oda hajolt melléje, Fülébe ezt sugá: »Én már kiszenvedék, Isten veled!« S megcsókolá a férfi arczát, S ez erre ugrott föl... midon Kinyíltak szemei, Még látta kedvesét, de Egy pillanatnál kevesebb alatt Eltünt az, és a börtön, a mely Világos volt, ismét sötét lett Mint villámlás után az éjfél. »Én már kiszenvedék, isten veled!« Ismétlé a hallott szavakat, »Ezt mondta édes hangja, melyet Nem hallok én többé soha: Én már kiszenvedék, isten veled... Isten veled hát, lelkem lombja te, Kit rólam lesodort a vész; Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem? Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa? S hová sodort el a vihar? Hol foglak föltalálni téged Habár elhervadottan is, Hogy életemnek maradékát Szent romjaidnál kisohajtsam!... Nekem többé nem kell az élet, Mert czélját elveszítém; Te voltál czélja életemnek Te általad s te érted éltem, Szerelmem istenasszonya! Te egy magad voltál valóság; A többi? az emberiség, szabadság, Ez mind üres szó, puszta ábránd, Melyért bolondok küzdenek. Te egy magad voltál valóság, Szerelmem istenasszonya! És én örökre elvesztettelek! Föltúrhatom, mint a vakondok, az Egész földet, nem foglak megtalálni... Por lesz beloled, mint akárki másból, Olyan por, mint a többi, nem különb, És elvegyulsz közötte, mintha Növény vagy állat lettél volna csak. De turném veszteségemet, Békén türném ez óriási terhet, A míg alatta megszakadnék, Csak elbucsúztam volna tole, csak Egy szót mondhattam volna még neki, Egy kis rövid szót... vége, vége van, Az isten ezt sem engedé meg. Milyen kegyetlen az az isten! S a balga ember térdet hajt elotte, Atyjának híja és imádja ot... Zsarnok vagy, isten, és én Átkozlak tégedet! Ott ulsz az égi trónuson hideg Méltóságodban érzéketlenul, Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok, S uralkodol kevélyen, és naponként Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek Vérével ujra s ujra fested Királyi széked kopott bíborát! Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb, A mint te megtagadtál engem, Ugy tagadlak meg tégedet. Egy rabszolgáddal kevesebb lesz, Vedd vissza ezt az életet, a melyet Mint alamizsnát dobtál le nekem, Vedd vissza és add másnak ismét, Hadd tengodjék most rajta más, Nekem nem kell ez alamizsna-élet, Elédbe vágom azt, hogy összetörjék, Mint a haszontalan cserép!« Ugy orditott a rab, hogy a sötétség Megijedett és reszketett belé, Ezt orditá, s veszett dühében Fejét a falhoz vágta és leroskadt, S a fal megkondult a rémes csapástól, Mikéntha néki fájna az. Ott fekszik a rab, zúzott homlokának Alutt vérében a kövek felett, Ott fekszik, és nem halt meg, és él! Hozzá van nove a keserves élet, Hozzája nott letéphetetlenul, Miként lelkéhez a kínszenvedés, Mint börtönéhez az örök sötétség. XVIII. Tiz éve már, hogy e négy fal között ül! Tiz év még ott kinn a szabadban is sok, Hát még ott benn az iszonyú odúban!... Megnott szakálla és megnott haja, S o sokszor nézte, nem fejér-e már? De azt mindig csak feketének látta, Pedig fejér volt már, mint a galamb, Csak hogy nem látszott színe a sötétben. Tiz éve már, s o néki e tiz év Egyetlen egy hosszú végetlen éj volt, És egyre várta, hogy mikor virad már?... Koronként ugy tetszett neki, Hogy már több század, több évezred óta Van e helyen, hogy a világ már Az ítélet napján rég túl vagyon, Hogy a föld régen elenyészett, Csak e börtön maradt belole, És ot magát a börtönben feledték. Kihalt immár a szenvedély szivébol, Nem átkozódék többé isten ellen, Eszébe sem jutott sem isten, Sem ember többé nékie, Kihalt szivébol már a bánat is, Csak néha sírdogál, midon Álmából ébredett, mert Álmában meg-meglátogatta ot Ama szép tünemény, örökké Imádott kedvesének szelleme, Ki hozzá még a síron túl is oly hu! De mihelyest fölébredett, Eltunt a kedves szép alak, És sírt a rab, sírt, sírdogált. De mért nem látogatta meg fia? Hisz o neki volt fia is; Mért nem jött ez hozzá soha? Ezt kérdezé, s ekkép felelt magának: »Fiam még él bizonynyal, mert ide Élo nem jön, csak a halott jöhet, Csak te jöhetsz, szerelmem angyala! Fiam még él s már nagy lehet, Azóta rég felnohetett. Vajon mi lett beloled, Szegény árvám, szegény fiam?... Ki tudj', a szükség mire vitte, Talán rabló lett s hóhér temeté el... És hátha apja nyomdokát követte, És most, mint apja, föld alatt lakik, Talán ép ebben a börtönben, Talán épen szomszédom itten? Fiam, fiam, szeretsz-e engemet. Emlékszel-e apádra, gyermekem?« De hallga, mily nesz, mily szokatlan hangok! Figyelmez a rab, mindinkább figyel, Ugy elmerul a hallgatásba, Hogy lélekzeni sem mer, S bezárt lelkét e hangok megnyiták, Mint a virág kelyhét a napsugár, És ajka mosolyogni kezd, Tíz hosszu esztendo után eloször! Madárka szállott a börtön falának Párkányzatára közel ablakához, Ott ul a kis madár s dalolgat, Ah, milyen édesen dalol! És szólt a rab, vagy csak gondolkodék, Mert szólni nem mert, nehogy elzavarja A kedves vendéget szava: »Oh istenem, mi jól, mi jól esik! Eloször hallok ilyen hangokat, Mióta itt vagyok, pedig már Nagyon rég óta vagyok itt. Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj, Eszembe jut dalodról, Hogy egykor éltem, hogy még most is élek, Eszembe jut dalodrul ifjuságom, A régen, régen elszállt ifjuság, A szép tavasz, s ezen tavasznak Virága, a szép szerelem! Dalod fölkelti szenvedésimet, De egyszersmind meg is vigasztal, S a megvigasztalt fájdalom talán Még édesebb, mint maga az öröm. Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj!... Ki küldött hozzám tégedet! Ki mondta néked, hogy e falra szállj, A melyre nem száll átoknál egyéb?... Szentséges ég, e sejtelem, Ez engemet megöl, Boldogságával öl meg engemet! Egy sejtelem azt súgja nékem, Hogy én szabad leszek, Hogy nem e dögvészes helyen halok meg, De kinn az isten szép ege alatt... Te kis madár ott a falon, te Szabad világnak szabad vándora, Te a szabadság hírmondója vagy! - Ez így van, így lesz, nem kételkedem. Eros légy, szív, ha meg nem tört a bú, Ne törjön meg majd az öröm. Valóban úgy lesz. A világ megúnja A jármot végre s a gyalázatot, S le fogja hányni, és eloször is Kinyitja e sírhalmok ajtait. S elso örömkönyui Azoknak orczájára folynak, a kik Itt a szabadságért szenvedtenek. Te kis madár ott a falon, te Szabad világnak szabad vándora, Te a szabadság hirmondója vagy!« Csikorgott a börtön zárában a kulcs, A kis madár ijedve szállt tova, Megnyílt az ajtó, és a börtönor A rabnak azt mondá: »Szabad vagy.« Följajdult a rab édes örömében, S oda kapott fejéhez, mintha Eszét ragadta volna meg, Mely el akarta hagyni ot. »Megvan!« szólt gyermekes örömmel, »Megvan! nem hagytam elrepülni, Nem tébolyodtam meg... tudom, Mi történt: én szabad vagyok... Szabad tehát a nemzet, a haza?« A börtönor mogorván válaszolt: »Mi gondod a hazára, golyhó? Köszönd meg, hogy te vagy szabad.« De a rab ezt nem hallá, mert esze Már messze, messze járt... bejárta A félvilágot, azt a sírt kereste, A melyben édes kedves hölgye alszik. »Eloször is hozzád megyek, Lelkem halotta«, így szólott magában, »Hozzád megyek; miként te fölkerestél, Ugy fölkereslek én most tégedet, Hogy megcsókoljam azt a földet, Mely néked nyúgodalmat ád!... Oh, mily soká tart, míg e lánczot Kezem-lábamról leverik; Ez a nehány percz hosszabb, mint valának Itt átnyomorgott hosszu éveim!« XIX. Mint anyjának tejét a gyermek, Olyan mohón, oly édesen Szivá a szabad levegot, S minden lehellet egy-egy kínos évet Emelt le bágyadt lelkirol, Míg ez könnyunek érezé magát, Mint a pillangó, s szerte röpködött A természetnek uj virányin S szivének régi szép emlékein. Megifjitá a tiszta levego, Megifjitá lelkének erejét, De teste vén és roskatag maradt, Csak vánszorogva, botra dolve ment; Hosszú fejér haját s szakállát A szellok búsan lengeték. Tíz év alatt száz évet élt. Elért a házhoz, melynek egykor Padlásszobájában lakott, Meron megnézett minden embert, De nem lelt köztök ismerosöket. Tán új lakók valának, vagy hogy Nem ismert rájok, elfeledte oket. Kérdezte: emlékeznek-e Ama szegény családra, mely Ott fönn lakott, de már fölötte régen? Ezek s ezek valának tagjai. »Oh, én emlékszem, jól emlékezem«, Szólott egy jámbor öreg asszony, »Szegény menyecske, olyan szép teremtés És oly jó lelkü volt... de férje Istentelen gonosztevo volt, A mért aztán meg is lakolt ám, Elfogták és börtönbe dobták, S ha meg nem halt, még most is ott van. Midon megtudta felesége, Hogy férjét elfogták, s nem látja többé, Szörnyet halt, szíve megrepedt. Én föl nem érem észszel, oly rosz Embert hogy lehetett szeretni, Hogy lehetett meghalni érte.« Szilveszter érzéketlenul Hallgatta a beszédet, mintha Nem o vón, a kirol beszélnek, S azt kérdezé: »Hová temették Az ifju asszonyt, és mi lett fiából?« »Fiából nem tudom, mi lett,« Felelt a vén asszony, »nem láttam ot A temetés után soha. Hová temették a menyecskét, Azt sem tudom... szerettem volna Temetésére menni, de Épen keresztelobe hítak.« »Majd megtalálom«, szólt magában a férj, »Majd megtalálom kinn a temetoben, Megnézek minden sírt egyenként, Mig az övére akadok.« S elballagott a temetobe, Bejárta a sírhalmokat, Egyiktol a másikhoz ment, S midon elvégzé, ujra kezdte, De kedvesének halmát nem lelé, Hát semmi, semmi nem maradt utána! Az a dicso lény elenyészett Nyom nélkül, mint a napsugár. Fejfáját a vihar kitépte, S dombját a zápor elmosá. Isten neki!... Fájt, fájt, nagyon fájt a szegény öregnek, Hogy nem lelé meg, a mit keresett, hogy Könyuibol, a mik még megmaradtak, Oly hosszu szenvedés után, A kedves édes lény porára Nem sírhatá le azokat... de Azzal vigasztalá magát, Hogy életében Ez az utósó fájdalom, Hogy itt örömmel s fájdalommal Számot vetett örökre, S ezentul ugy jár a világba', mint Testetlen árnyék, mint lélektelen test. Pedig csalatkozott. Ez nem végso fájdalma volt. Midon a börtönbol kilépett, Azt kérdezé: »Szabad tehát A nemzet, a haza?« S a feleletre o nem is figyelt, Mert szentül hitte, hogy szabad. És mit tapasztalt nem sokára? Hogy nemzete, hogy a világ Még mélyebben van meggörbedve, mint Tíz év elott, midon o szót emelt; Az emberméltóság naponta törpül, És a zsarnokság óriásodik. Hiába volt hát annyi szenvedés, Hiába annyi áldozat, Mit a magasztosabb szivek hozának Az emberiségnek? haszontalan Minden törekvés, minden küzködés? Az lehetetlen, százszor lehetetlen! E gondolatra megerosödék, Fölgyúladt benne a kihamvadó tuz, Görnyedt fejét az ég felé emelte, A roskadt aggból izmos ifju lett, És homlokán rejtélyes szándok ult, Merész nagy szándok, elhatározás, Melytol egy nemzet vagy talán A nagy világnak sorsa függ. E terv nem új, már ezrek életébe Kerult, de hátha egynek sikerul, S ha épen o ez egy?... Mélyen titkolta szándokát, Alunni sem ment mások közelébe, Nehogy kimondja álmában, nehogy Megsemmisuljön, ha napfényre jön. Nem szerzett társakat magához, Nem dicsvágyból, hogy egy maga Végezze bé az óriási munkát, De hogy ne szálljon másra is veszély, Ha terve megbukik. - - A város zajban s fényben úszik, A népség ezrivel tolong, Hömpölyg, mint a kiáradott folyó, az Utczákon át az »éljen« harsogása, Arczok s ruhák ünnepiek! Mely alkalom, mely ünnep ez? Talán az isten jött a földre Saját képében, és saját kezével Átadta a rab-embereknek Rég elveszített szabadságukat? Hogy ily nagy a fény, az öröm. Nem; nem az isten, más megy ottan, a ki Kisebb az istennél, azonban Magát nagyobbnak tartja: a király!... Lenézo goggel megy az emberek közt, Mint a szelindek a kicsiny ebek közt, S a merre néz, térdek s fejek hajolnak, Mint a viharban a nád erdeje, S torok szakadtáig kiáltja A szolgacsorda: »éljen a király!« Ki merne nem kiáltani Vagy épen mást kiáltani Az ezerek és ezerek között?... Ki merne?... egy mer... egy a sok között... Ez egy, oly hangon, mely a tömeget Túlbogi, mást kiált, Ez azt kiáltja: »haljon a király!« És eldurrantja fegyverét, s a Gogös király a porba rogy... - Kelj föl, te gyáva zsarnok! Hisz nem talált a fegyver, Ruhádba s nem szivedbe Ment a tévedt golyó. Az ördög, a kinek eladtad, Megorzé éltedet. Kelj föl, te gyáva zsarnok! S töröld le képedrol a port. Ki a gyilkos, ki s hol van o? Ott áll... de már fekszik, nem áll, Félhalva fekszik, leverék Lábárul ot, és boldog, a ki Vén, ránczos orczájára köphet És megrúghatja osz fejét. Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre Az isten átkát? nem elég, A mely már rajta fekszik? Nem volt elég a Krisztust megfeszítned, Minden megváltót megfeszítesz hát? Boldogtalan, százszor boldogtalan nép! Néhány nap mulva vérpad állt a téren, És egy osz ember fönn a vérpadon. Midon melléje lépett a bakó a Sötét halálnak fényes pallosával, Az osz ember végigtekinte a Kárörvendo, szilaj tömeg során, és Sajnálkozó könny reszketett szemében, Sajnálta, a kik ot megrugdosák, S a kik gyönyörrel nézik most halálát... Suhant a pallos, rémesen suhant, S a fej legördult... Szilveszter feje. A nép rivalta: »éljen a király!« És a halottat a hóhérlegények Eltemeték az akasztófa mellett. XX. Vénült, kihalt a szolganemzedék, Uj nemzedék jött, mely apáit Arczpirulással emlité s azoknál Jobb akart lenni és az is lett, Mert csak akarni kell!... Fölkelt az új hos nemzedék, S mit örökségben hagytak rá apái, Leverte rabbilincseit, S kezérol, a kik ezt szerezték, Azoknak sírhalmára dobta, Hogy a csörgésre fölriadjanak, s ott A földben is szégyeljék magokat... S megemlékeztek a gyozelmesek Ama szentekrül és nagyokrul, a kik A szolgaságban szabadok valának, És hirdették az igét, S díjok halál lett, Csúfos halál!... Megemlékeztek a gyozok ezekrol, S a diadalmak örömébe szotték Szent neveiket koszorú gyanánt, S elvitték volna oket a Dicsoség templomába, De hol keressék, hol lelik meg oket? Rég elhamvadtak a bitófa mellett! (Pest.) LEHEL VEZÉR. _(Töredék.)_ ELSO ÉNEK. 1. Nem nagy híru város Jász-Berény városa, És itt a nyakam, hogy nem is lesz a' soha, De van abban egy kürt, van annak nagy híre, Akkora, hogy nem fér a jászok földére, Kiterjed éjszak, dél, nyugat és keletre, Mint a Tisza, mikor szuk neki a medre, Terjed a némettol a székely világig, A lengyel határtól egész a horvátig. 2. Ugy bizony, hires kürt az a jászberényi, Nem haszontalanság a felol beszélni, Megérdemli a szót és jobban, mint sok más, Mikre akárhányszor volt idofogyasztás; Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény. Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény? Széltében-hosszában mondom el a dolgot, Mit csinált az a kürt, ki kezében forgott. 3. De hol is kezdjem csak, hogy megértsük egymást? Mert hát tudnivaló, hogy én itt mostanság Nem írástudóknak, nem az úri rendnek, De beszélek szurös gubás embereknek; Hisz az írástudók jobban tudják magok, Mint én, a miket most mondani akarok, Az uraknak pedig az ideje drága, Rá sem érnek ilyen apró mulatságra. 4. Nem is igen bánom, ha ok nem figyelnek, A mint nélkülem elvannak o kegyelmek, Csak ugy elvagyok én o kegyelmek nélkül, Egyiknek sem élek az emberségébül. A kik o elottök görnyesztik hátokat, Lesve asztalukról a morzsalékokat S lesve ajkaikról a kegyes mosolygást: Oket ez érdemes emberek mulassák. 5. Megvallom oszintén, épenséggel mások Azok, a kiket én mulattatni vágyok; Nem a palotáknak fényes gyertyaszála Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága. Alant születtem én, szalmafödél alatt, Soh'sem tagadom meg a származásomat, Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya, S egyszeru nótákat kerepöl le róla. 6. De vissza, vagy is rá térek a dologra... Hejh, felebarátim, régesrégen volt a', A mit én elmondok; akkor még, látjátok, Szopós gyerek volt a huszadik apátok. Száz esztendo szép szám, pedig már azóta Az ido a földre azt kilenczszer rótta; Kilencz száz esztendo!... kilencz vén óriás, Egymás után egyik a másiknak sírt ás. 7. Akkor más világ járt, elgondolhatjátok, Nem volt még korona, nem voltak királyok, Fejedelem volt az elso a nemzetben, Nem hátul, de elol ment az ütközetben, Hejh pedig ugyancsak járta az ütközet, Nem ult a nép otthon a kemencze megett, Mind háborúskodott, csak az maradt hátra, A ki épen kellett az eke szarvára. 8. Kegyetlen legények kerekedtek akkor, Soha el nem váltak a kardmarkolattól, Egy felol orizték a megszerzett hazát, Más felol kivulrol a sok kincset hozák. Félt is tolök minden halandó nemzetség, Az adót nekik, mint a köles, fizették, Mert hisz nagyon bölcsen látták ok azt által, Hogy haláluk egy a hátramaradással. 9. Fejedelmi ember Taksony volt a' tájba', Taksony: Zoltán fia, Árpád unokája... De tudjátok-e ti, jámbor atyafiak, Ki volt a vitéz, kit Árpádnak hítanak? Barátaim, mikor e nevet halljátok, Mintha oltár mellett templomban volnátok, Emeljétek meg a kalapjaitokat, Mert köszönhetitek néki hazátokat. 10. Magyarország szép föld, meg kell vallanotok, Rá a jó isten tíz annyi áldást rakott, Mint igazság szerint a mennyi illetné; Annyi az áldása, hogy alig fér belé. Ezt a tejjel mézzel folyó dús Kánaánt, Hol megdönti saját terhe a gabonát, S hol tuzzel van tele a szolo gerezdje: E szép országot a nagy Árpád szerezte. 11. Mert nem Ádám-Éva óta mienk e föld, Messze Ázsiában lakozánk azelott, Messze Ázsiában a világ más részén, Kaszpi tengeren túl Aral tó környékén. Irtóztató távol van az a hely innét! Ha megmondanám: hány mérföld? el se hinnék. Hejh, az vón a kulacs, az vón a tarisznya, Melybol a bor s kenyér addig ki nem fogyna. 12. Vitézlo eleink ott tanyáztak hajdan, De biz nem fürödtek ok ott tejben vajban, Rengeteg erdokben magas fuvek nottek, Nyargalózó vadak nem tiporták oket, A hol meg kellett vón ló, barom számára, Vala a mezokön a legelo árva. Kapják hát magokat, szedik a sátorfát, S indulnak keresni, hol vagyon jobb ország. 13. Tolök napnyugatra - így szólt a hír szája - Fekszik Attilának egykori országa, Szörnyü Attilának, isten ostorának, A magyar nemzetség dicso osapjának. Fölkeresik, abban állapodtanak meg, Fölkeresik, akármeddig tévelyegnek. És ha rá akadnak, visszaszerzik aztat, Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag. 14. Volt közöttük egy bölcs, józan ember, Álmos, Ezt szólították fel: »Vezess minket már most, Józan okosságod vezéreljen bennünk, Ha lehetséges, a kivánt földre mennünk; Mint a darusereg az eloljáróját, Ugy követünk téged ország-világon át, Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban, Hol Attila alszik három koporsóban.« 15. Elfogadta Álmos a vezéri tisztet, A magyarság véle vándorolni kezdett. Meddig vándoroltak? a jó isten tudja; Mint a csillagok közt a nagy országutja, Itt alant a földön oly nyomot hagyának Magok után hosszan, a merre csak jártak... Csak hogy nem fejér volt e nyom, mint az égi, De sötétpiros, mert vérrel festették ki. 16. Esztendok multán nagy hegygerinczen álltak, A hegy tetejérol tenger síkra láttak. »A határt elértük!« mondá Álmos nékik, »Tekintsetek ott a rónaságon végig, Birodalma hajdan ez volt Attilának, E hegyeket híják a Kárpát sorának. És itt hála néked, magyarok istene, Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme! 17. Megvénültem immár, fejemet hó fedi, Fejér a fejem, mint e Kárpát hegyei: Rólok a havat a tavasz leolvasztja, De a fejem havát le nem olvaszthatja. A méltóságot átadom, mit adtatok, Az új csatákra uj vezért válaszszatok; Rám nézve két határ e hely bizonyára: Jövendo hazánk és életem határa.« 18. A mit Álmos sejtett, nem sejtette roszul, Mert azon a helyen Istenben boldogult; Leszállt fejér feje a fekete földbe, Zöld mohos sírhalom domborult fölötte. Körülállta sírját az egész magyar faj, S esküt tett le felhot-szaggató morajjal: »E szent helytol kezdve kezökre kerítik Az egész tartományt, mely elottök nyílik.« 19. Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád; Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá? Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek Kiáltotta ki az egész magyar nemzet. Pajzsra állították, úgy emelték fel ot, Ekkép mutatta meg magát népe elott! A nép pedig rajta hogy ne örült volna? Képére volt írva harczok diadalma! 20. Negyven nap pihentek Munkács róna földén, Az idot ünnepi lakomákkal töltvén, Kettos ünnep volt ez: halotti lakoma Álmosért, s a haza keresztelo tora. Negyvenegyedik nap a midon megviradt, Ifjú Lehel ajkán a kürtszó megriad... Akkor még ifju volt, állán a gyönge szor Nem téli bunda volt, csak nyári könnyü szur. 21. Takaros legény volt Lehel akkor tájban, Ott benn született még messze Ázsiában, Ott látta eloször a szép napvilágot, Már gyermekjátékból párduczra vadászott, S gyermekjátékot még alig hogy felejtett, Mikor nyilával egy elefántot ejtett, Kivette és kürtnek csinálta agyarát, A czifrát tulajdon keze faragta rá. 22. Gyönge tüdejének eros volt még e kürt, De o mindenféle nehézséget legyurt, Vadon erdokbe járt magános sziklákra, Ott szoktatta magát kürtje fuvására, Makranczoskodott a csont soká, de végre Szépen rá tanult az engedelmességre, S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett, Mely földet riasztott, mely eget repesztett. 23. S hangját a magyar nép már nagyon ismerte, Jeladó volt, hogyha mentek ütközetre, Föl is gyúltak tole, mintha hangok helyett Öntene szivökbe nyári napmeleget. Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán, Felzúdúlt a tábor mint megannyi sárkány, De sirva fakadt rá nem egy apró gyermek, A haza-szerzésben hogy részt nem vehetnek. 24. Szétment a magyarság nyugatra keletre, Zászlóikat mindig szerencse követte, Nem kimélték a vért és nem az életet, De jutalmuk ez a gyönyöru haza lett. Öt esztendo multán Tokaj s Ménes borát, Buzáját az alföld, a Balaton halát, Vadait a Bakony, s gazdag Erdély földe Aranyját ezüstjét magyarnak termette. 25. Lehel ifjusága e csatákban telt el, Nem ért rá játszani a szép szerelemmel, S a szerelemgalamb, gyönge erejével Nem gyozött repulni Lehel sas-lelkével. Volt még is kedvese, a kinek szerelmet Eskütt, ki mindig ott volt oldala mellett, Kit nem adott volna a félvilágért sem... Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem? 26. Hogy szerette kürtjét! meg is érdemelte; Nem csont-darab volt az, de tulajdon lelke. Mit elméje gondolt, a mit szíve érzett, Szózatos ajkával mindent elbeszélett. Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú, Tudott harsogni, mint az égiháború, S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka, Ki utána csalja párját ágrul ágra. 27. Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor, Ki-kiszólt a kürtszó Lehel sátorábol, Ott benn ult a vezér kürtjét fújogatva, Elgondolkodott a katonaság rajta. Ilyenkor nagy volt a csend; még a paripák, Azok is a fuvet lassabban harapták, Mintha csak félnének rendzavarók lenni, Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni. 28. Egyik másik tuzhöz oda ultek többen, S némán figyelmeztek a nótákra ott benn; Akadt köztök legény, a ki suttogólag Magyarázgatta a többi hallgatónak: »Halljátok, hol jár az esze? Ázsiában, Születo földünkön, hajdani hazánkban; Eztet fújta, mikor elindultunk onnan... Benne váltogatva öröm s fájdalom van. 29. Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyni, Mert az ember még is csak sajnálta vagy mi, Az igaz, hogy napról napra lett soványabb, De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat. Aztán meg ki tudta, czélt nem veszítünk-e, Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre? Elveszhettünk volna hosszu bujdosásban, Mint üstökös-csillag az ég távolában. 30. Figyelmezzetek!... új nótát kezd vezérünk, Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk, Kárpátok hegyérol eloször tekinténk Le e szép országra, mely most már a miénk. Mily rivalgó hangok! azok a vén kövek, Mikor meghallották, hosszan döbörögtek, Elküldték keletre nyugatra szerteszét A kürt harsogását, a nemzet örömét.« 31. A magyarázónak itt megállt a nyelve, Mindnyájan fölzúgtak vígaságra kelve, A rivalgó kürttel versenyt kurjogattak Emlékére ama nevezetes napnak, De az öröm-lárma nem tartott sokáig, Mert a vidám nóta kesergové válik, Neki búsul a kürt, hangja méla tompa S bele-belemerül síró fájdalomba. 32. Nem egyéb volt ez, mint temetési ének, Azok temetésén, a kik elesének A Latorcza mellett a legelso csatán, Melyet a magyarság küzdött az új hazán, Ennek hallatára szépen alább hagytak A kedvökkel, a kik elébb kurjogattak, Elalélt a víg zaj, s a mult emlékére Nem egy könny perdült a vitézek képére. 33. Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka, Ugy járta a nemzet, a mikép o fujta, Kénye szerint osztott örömet, bánatot, Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott. Szerette is szörnyen, a mint mondtam is már, Napestig oldalán lógott, akárhol járt, Éjjelenként pedig od' a párduczborre Tette maga mellé, s álmodott felole. 34. De a milyen nagyon o szerette kürtjét, A magyarok ot oly mértékben szerették, Nagy becsulete volt jó Lehel vezérnek Mindenütt, a hol csak magyarul beszéltek; Szolgált a hazának nem csak vaskezével, De szolgált egyszersmind arany elméjével, Szent volt minden szó, mely száján kiröppene, Mintha szólna maga magyarok istene. 35. És azért ki fogna csodálkozni rajta, Hogy midon Árpádot a sír eltakarta, S kis fiára, Zoltánra, jutott az ország, Mellé kormányzónak Lehelt választották, Lehelt és még kettot, Bulcsút és Botondot... Ok hárman viselték a hazai gondot, Viselték mindaddig fényes dicsoséggel, Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nott fel. 36. Mikor az a három kormányozni kezdett, Három feju sárkány lett a magyar nemzet, S a mely országokra kinyujtá fejeit, Tán a mai napig sírva emlegetik. Konstantinápolynak ment Botond keletre, S szörnyü taglójával kapuját betörte. Szép Itáliába zászlós Bulcsú lejárt, Tengerek fuvalma ringatá zászlaját. 37. Hát a kürtös Lehel útját merre vette? O leginkább csak a németet szerette, Ugy szerette, hogy no! könnyebb volt lelkének, Ha csak a nevét is hallotta, hogy német, Hát ha még ott benn járt a termo földében, Kardja pedig benn a szívök közepében: Annak itta ám még meg az áldomását! Akkori kedvének világ látta mását. 38. El is látogatott hozzájok gyakorta, A tavaszhírt oda rendesen o hordta, Tudták már, ha o jött, hogy a tavasz közel, S azon imádkoztak, bár csak már mulna el; De nem csoda, hejh mert az meleg tavasz lett, Olyan meleg, hogy még nyárnak is beillett, Nyárnak és veszettül futött kemenczének... Hideg aczél a kard, még is nagyon éget. 39. S nem egyszer se kétszer ment oda vendégül: Minden esztendoben, míg csak ki nem vénült, Míg a gyermek Zoltán markos ifju nem lett, A kire magát rá bízhatta a nemzet. Ekkor a magyarság három fovezére, Lehel, Bulcsú, Botond országgyülést kére, Ottan a maga és két társa nevében Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen: 40. »Nemzetes nagyurak, országunk vitézi, Az ember életét isten úgy intézi, Hogy az ido nem áll, de folyton folyva mén, Ifjú lesz a gyermek, az ifjú pedig vén. Mi már ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott, Mint jó magam, ki meg oszbe csavarodott, Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem különben, Éveink száma több, mint háromszor ötven. 41. De lám, míg az ido fosztogatott minket, Vén fákat, hervasztván zöld leveleinket, Mellettünk felnott az apró kis csemete, Az élet földébe kit Árpád ültete. Itt áll az ifju tölgy, nézzetek szemébe, Bátran oda áll már a vihar elébe, Nincsen rá szorulva senki istápjára, Annak okáért hadd uljön a kormányra. 42. Mi pedig ezennel leteszszük a tisztet, Melylyel bizalmatok bennünket diszített, Fényes polczunkról lelépünk a homályba, A nyugalom fogad ölelo karjába. Van is rá szükségünk, fáradtunk eleget, De jutalmaz érte a lelkiismeret, Megjutalmaz, mert oly bátorságos szót ád, Hogy jó rendbe hagyjuk az ország szénáját. 43. Rendben van az ország, nem csonkult határa. Oroszlán-szemmel néz a félo világra, Sörénye rázása népek reszketése, Szeme pillantása városok égése. Ifjú ember, Zoltán, nevünk nagy és hires, Te dicsoségünkhöz még több sugárt keress, Az egész világot rángasd fülön fogva, Kivált a németet vedd pártfogásodba.« 44. Ennyit mondott Lehel. Utána még többen Eloterjesztették, a mi volt fejökben, Ki a három öreg vezért magasztalta, Ki meg a fiatal Zoltánt buzdította; Nem tanulták, még is sok szépet beszéltek, De legszebben szólott, - mindnyá'n úgy itéltek - Ki azt tanácsolta, hogy fejezze be ma Az ország gyülését országos lakoma. 45. Egy sem gáncsoskodott, mind helybenhagyá, mind, S fényesen megülték e napot apáink. Délelott komolyan a hol tanácskoztak, Délután ott vígan ettek és boroztak. Ugy vagyon, boroztak, pedig hatalmasan, Válogatva Tokaj s Ménes boraiban... Jól tették, azt mondom; a ki inni nem mer, Ha talán ember is, de nem magyar ember. 46. S mikor már az ebéd felén túl esének, Jöttek, a mint illik, a felköszöntések, Éltették a haza minden jelesebbjét, Éltették magát a magyarok istenét, És mikor vége lett a jó kivánságnak, A muzsikusok rá hangos tust huzának, A sok összeveszett hang forgott a légben, Mint a por a forgószélnek örvényében. 47. Fölállott Lehel is, nagy lett a csendesség, Noha egy kicsit már nehezökre esék, Hogy elhallgassanak, mert a bor hatalma Ösztönözte oket zajra, rivalomra; De dicséretökre legyen mégis mondva, Egyetlen egy sem volt köztök oly goromba, Hogy, míg a beszédet Lehel nem végzé el, Zavarná a csendet csak egy köhhentéssel. 48. Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára Rá szállt a bor lelke, rózsaszín sugára, S lenn a képe alján torzonborz bajúsza S rengeteg szakálla széles-hosszan úsza; Olyan volt, mint mikor az ég egyik fele A pirulni kezdo hajnallal van tele, A másik felén meg szürke felhotábor Lengeti nagy szárnyát szellok játékától. 49. Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván Egy hosszút simított bajuszán szakállán, Veszodött arczával, hogy mogorva legyen, Mert az volt o neki a természetiben, Hogy a jó kedvet és a tréfát szerette, De ilyenkor képét szörnyen ránczba szedte; Minél komorabb volt szeme pillantása, Lelke annál inkább hajlott a vigságra. 50. Szólt pedig ekképen, a kupát emelve, A mely szinültig volt sötét borral telve: »Funek fának ittunk már egészségére, Talán el is fogyott már a hordók vére, Pedig még hátra van egy nagy isten éltess', Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes, És a kiért inni nekem áll tisztemben, Minden jó magyarnak részt kell venni ebben. 51. A mi szerelmetes szomszédunk, a német, A kiért ezennel csavarom elmémet, Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat, Mire engem forró barátságom nógat; Mert barátja vagyok a német sógornak, Mint e tolakodó légy itt az orromnak; Noha neki nem kell az én barátságom, Oda tolakodom és reá tukmálom. 52. Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel, Én a lelkén függök teljes szeretettel... Bár szeretetemnek olyan súlya volna, Hogy lehúzhatnám ot véle a pokolba. Kedves németjeim, hogy ne szeretnélek, Legvigabb napjaim nálatok telének, S kinek boldogságom részét köszönhetem, Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem? 53. Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét Szerencse markai országodra hintsék, Legyen oly boséged, annyi gazdagságod, Hogy szinig megtöltsön minden magyar zsákot, Adjon isten neked mindig bo nadrágot, Hogy elférjen benne egész bátorságod, S a mennydörgos mennyko ne üssön meg téged Bízza a magyarra ezt a mesterséget!« MÁSODIK ÉNEK. 1. Jött és rá borult az este a határra, Mint a gyászos asszony oltár zsámolyára, Halkan imádkozott, néma volt az ajka, Csak egy szello-sohaj jött néha ki rajta. A lakmázó urak átalták zavarni, Vagy hogy elfáradtak már tovább mulatni, Elég a' hozzá, hogy sátraikba bujtak S fáradalmaikhoz méltókép aluttak. 2. Kaczagányaikat derékaljnak vették, Fejöket domború paizsra fektették, S álmadoztak vala nagy véres csatákról, S a mi következik: nagy boros kupákról. Kívül a lakoma maradványa fölött Éhes hollósereg zajos tábort ütött, Csunyául károgtak, szidták az urakat, Hogy oly sok csontot s oly kevés húst hagytanak. 3. Botond, Bulcsú, Lehel, nem várták a hüsön, Hogy a fölkelo nap a hasokra süssön, Mihelyt orra hegyét kidugta a hajnal, Lóháton valának, s indultak robajjal. Ifju kedvvel mentek az öreg legények, Bánatot magokkal haza nem vivének, Nem kellett busúlni nemzetöknek sorsán, Megbíztak te benned, fejedelmi Zoltán. 4. Mentek, mendegéltek és elértek végre A Jászság és Kunság szép róna földére. Mely a délibábnak szülo tartománya, És a melynek Lehel volt a kapitánya. Valahányszor Lehel e földre rá lépe, A megilletodés szállott be szivébe, Most is ugy járt, most is meg volt illetodve, S szólt oly érzékenyen, a hogy csak telt tole: 5. § - - - - - - - - - - - - - 1847. * * A TÁBLABÍRÓ. (Töredék.) _Eloljáróbeszéd._ Ah siralmas ido! oh elfajult világ; Boldog mostan a vak, s jaj annak, a ki lát, Hajh százszor jaj annak, mert csak azt láthatja, Hogy küszöbön van már az itélet napja. A földön minden fölfordult fenekestül, Lábra kap a gonosz és a jó elrestül, Bizony pedig csoda, mert nem no a hája, Sot oly sovány lett, hogy csörög a bordája. Életem sok drága éjét virasztám át, Az elmélkedésnek égetvén lámpáját: Mi lehet az oka, hogy a világ pusztul, Hogy hátunkra nyerget kaptunk a gonosztul? És egy éjszakának a dereka felé, Midon lelkem már az álom borát nyelé, Feltunt elottem a rettento kisértet, Melytol e világra jön a vég-itélet. Nem síri kisértet fejér lepedoben Volt ez, mely lakozik kinn a temetoben; Francziaország az o laka, nem kripta, A neve pediglen: jacobínus-sipka. Oh e sipka ördögkezektol van varrva, Ez a piros sipka a boségnek szarva, A melybol minden rosz csak úgy dul szerteszét, Hogy a jó lelkeknek elveheti eszét. »Újítás« a jelszó e sátán zászlaján, S még a dögvésznél is harapósabb talán; Annyira vagyunk már, hogy ama régi jó »Eloljáróbeszéd«, mostan csak »eloszó«. De mit nekünk a nyelv, mit az irodalom! Ez csak haszontalan czifra az asztalon; Nagyobb az, hogy recseg az asztal lába is, Bebujt az ördög a politicába is. S hah szentségtörése a szentségtörésnek! A táblabírák is oda esküvének, Od' ahhoz az isten nélkül való néphez, A mely újitást, mely haladást visz véghez. Igen, már a táblabirák közt is vannak, A kik parókájok porának rohannak, Kik parókájokról a szent port lerázzák, Melylyel a századok oket koronázák. Ah siralmas ido! oh elfajult világ!... De hála istennek, maradt még legalább, Maradt egy-ketto a táblabirák között, Kikhez, te rosz szellem, nincsen semmi közöd. A dicso férfiak! fölirom nevöket, Kalapomba vetem, s aztán a melyiket A szerencse éri, a mely'ket kikapom, Halhatatlanítni fogja harsány dalom... - Felso-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri Fegyveres Tamás... hah, épen jól jöve ki! O méltó dalomra! testi-lelki képe Bátran oda illik Árpád idejébe. I-so §. Régi példabeszéd: »nehéz minden kezdet«, De én csak most kezdem tapasztalni eztet; A midon kezdeni kellene dalomat, Tollnak rágásában gyakorlom magamat. Kitaláltam végre!... hosöm vezetem be, De hogy is nem jutott ez mingyárt eszembe? Bevezetem hosöm... kérem az urakat, Emeljék meg, a mint illik, kalapjokat. Eloször is pedig leírva mi lenne. Hogyha nem az, a mi legfontosabb benne? Szerencse, hogy írom, és hogy nem rajzolom, Erre nagyon kicsiny volna papirosom. Fegyveres Tamás úr legfontosabb része Az, mely arra van, hogy az ételt emészsze. Ki látta a Gellérthegyet életébe'? Ama hegy e hasnak miniature-képe. Tiszteletgerjeszto, méltóságteljes has! Csak azt ne adja az ég, hogy megapadhass, Hova lenne akkor ama nagy tekintély, Melyet gazdádnak oly fényesen szereztél? Ritka szép látvány, ha a megyeházánál Fegyveres Tamás úr szónokolni föláll, Elso tempója, hogy hasát ügygyel-bajjal Föltálalja... csak ugy recseg a zöld asztal. Különben arányos testalkata vagyon, Mert hasához feje hozzá illik nagyon, Egyik a másiknál nem rútabb s nem kisebb, Csak az a különbség, hogy a fej üresebb, S ezt a physicából könnyü magyarázni: A teher mindenkor alá szokott szállni, S innen van - a mit sok hinni vonakodik - Hogy táblabíró ur _mélyen_ gondolkodik. Arcza kellemdús arcz, bár az orra kurta... Tán mert az alkotmány árkát annyit túrta: Hát ne is fitymáljuk ezt az orrot, melyet Invalidussá ily nagy és szent dolog tett. Valami rejtélyes van vonásaiban, Nem tudhatni: mihez hasonlit legjobban? Némelyek azt tartják, hogy bivalybikához, Mások, hogy hasonlít tengeri-kutyához. Nincsen az igazság sem egy, sem más részen! Én a természettant keresztülfürkésztem Csupán csak e miatt s a legnagyobb gonddal, S ugy találtam, hogy o valóságos czethal. Táblabíró úr hu gyermeke a földnek, Lelke-teste rajta huséggel ragad meg, Egy van benne, mit az ég magához húza, Ez egy: kaczkiásan kipödrött bajúsza. S ezzel kész az arczkép. Érzem, tökéletlen; De van egy vigaszom ebb' a tekintetben: Mit ecsetem roszul festett vagy felede, Pótolja olvasóm kegyes képzelete. Külsoképen immár táblabíró urat Ismernok, most már csak a belseje marad, S ez még nagyobb munka, ezt egy lélekzettel Ugy kutya futtában nem végezhetni el. Lelkiismeretem fölvigyázó lészen, Hogy dolgom valahogy el ne hevenyészszem, S hogy ne legyek csalfa, hazug farizéus, De igazat szóljak... segíts, uram Jézus! II-dik §. Betyárok nélkul nem szukölködik hazánk, De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk, Rakonczátlan legény, nincsen semmi módja, Merre kedve tartja, arra van az útja. Fél óra a medre Felso-Kis-Kálnótul, De ha eszébe jut, neki-neki lódul, És a szegény falun olyanokat ölel, Hogy a dereka is csak ugy ropog bele. Ugy kell neked, hazám! mért nem tanítottad, Iskolába mért nem járattad folyódat? De hogyan járatnál folyót iskolába, Mikor ez alig van fiaid számára? S attól tartok, hazám, hogy majd fiaiddal Azon módon jársz, mint Tisza folyamoddal; Mint ez környékének, ugy esnek ok neked, S ezt tolök még csak rosz néven sem veheted. - Tisza mellett Kálnó; azért jövünk rája, Mert Fegyveres Tamás residentiája. Genialis egy kis falu... a mennyiben Rajta a jó rendnek híre sincsen jelen. Ugy állnak a házak, oly egyenes sorba', Valamint a mezon a legelo csorda, Egyik nyugatra néz, a másik keletre, Harmadik, negyedik, isten tudja, merre. A paraszt kunyhók a tehenek és borjak, Köztök, mint ökrök, a közbirtokos urak... Azaz csak házaik, engedelmet kérek, Megbotlott a nyelvem; akarva nem sértek. Se szere se száma Kálnón az uraknak, Itt a faluvégen Latócziék laknak, Toszomszédságokban az öreg Gödördi, Tovább Badallóék s a többi, s a többi. Fegyveres Tamás úr háza a más végen A tiszteletes-lak s templom közelében, Homlokára írva: 1603... Utána illenék: az újítást várom. Csak hogy persze szörnyen hasztalanul várja, Mert Tamás úr ennek rettento barátja, Semhogy újitólag kezeit tenné rá, Inkább töstön-tobul azokat kivágná. »Szentségtelen kezek soha se bántsanak, Ti az idok által szentesített falak!« Szól táblabíró ur lelkesedésébe', Ha javítást súg a rosz szellem fülébe. »S miért javítanám? azért, hogy repedez, Hogy ingó félben van? semmit sem teszen ez! Hiszem azt az egyet, hiszem én azt szentül, Ha apámra nem dult, unokámra sem dül.« Négyszögu épület, majd egy hossza, széle, Van elol középütt holmi tornácz-féle; Itt szuszog a háznak érdemes gazdája, Ha a délutáni álom borul rája. A tornácz teteje torony, s óra rajta, Mely az idot három oldalra mutatja: Éjszak-,kelet- s délre; csak nyugat felé nem... Rövid kis történet, tehát elbeszélem. Az én táblabíróm és Latóczi Endre Régi ellenségek, pörlekednek egyre, S a boszút, ha kezök ügyére eshetik, Egymás ellen teljes szívbol elkövetik. Latóczi Endrének nyugatra a háza, S hogy ez az idonek járását ne lássa, Tamás úr, követvén örökös boszúját, Kivette nyugati óramutatóját. - Jobbra a cselédház, az istállók balra, Középütt egy almafa a nagy udvarba', Árva fa! ha egyszer gyümölcs téved rája, Három következo esztendo megbánja. Ha belépsz a házba, szent borzalom száll rád: Meglátod az ó kort, hogyha még nem látád, Régi karosszékek, régi almárjomok, Az egyik roskadoz, a másik tántorog. A vén bútoroknak talán a legvéne Borbála kisasszony, Tamás úrnak nénje, De van köztük új is, egy kis gyémánt láda: A szép kis Piroska, Tamás úr leánya. Az ebédlo terem egyszersmind képcsarnok, Ott lóg fölakasztva a sok híres bajnok, A kik a Fegyveres családból erednek, Kiket a törökök annyiszor kergettek. S immáron ismervén a háznak mivoltát, Kivül is belül is annak állapotját, Nehezen hiszem, hogy ideje ne lenne Elkezdeni végre, mi történik benne? III-dik §. Kukorít a kakas hajnal hasadtára, Ki teremne talpon, hogyha nem Borbála? Borbála kisasszony, gazdaság tengelye, Tovel-hegygyel állna minden o nélküle. Talán a mióta század ez a század, Nem érte Borbálát még az a gyalázat, Hogy a kamrában ne sürgött-forgott volna, Midon piros orrát a hajnal föltolta. Istentelen nyelvek azt regélik ugyan: A pálinkás-üveg a kamarába' van, S ez az, a mi ot oly jókor oda vonja, Korán sem a háznak, gazdaságnak gondja. De mi nem hallgatunk minden szíre-szóra, Rágalom malmára, pletyka-darálóra; Üssön le a mennyko a feje búbjára, Ki elott még hölgyek jó neve sem drága. - Tehátlan tehát a kakasság kukorít, Borbála kisasszony a kamrában virít, A konyha számára ád ki fozeléket, S ex tempore pofon vágja a cselédet. Ugy kell neked, ugy kell, te kotnyeles Sára! Nem volt elég, nézned az aszalt szilvára, Bele is markoltál, de Borbála lesett, Rajta is kapott... most dugd el a poflevest. Fegyveres Tamás úr azonban még alszik, Még pedig ugy, hogy a szomszédba is hallik; Gyermekek hallják a hortyogást az utczán, S azt hiszik: trombita... katonák jonek tán. De most megrázkodik, torka muzsikája Elfúl, mintha kötél hurkolódnék rája, Szemöldöki, mint két ellenséges medve, Egymásnak rohannak, s megállnak meredve. Fején a haj ezer zsindelyszöggé válik, Kiegyenesul mind az utolsó szálig, Redo-árkak nyílnak homloka rónáján, S képe tetemesul, orczáit fölfújván. Hirtelen fölébred és az ágyán fölül, Harag és iszonyat lángol szemeibül: »Borzadalmas álom!« szuszogja, lihegi, »Arczomat a hideg veríték verte ki. Irnom kellett volna... írni erotettek... Lelkem most is dühöng, lelkem most is retteg. Hah, ki föltaláltad az írást, gazember, Hánykolódjék veled koporsód, mint tenger! Alva sem hagy békét az átkozott írás! Istennek hála, hogy csak álom volt s nem más.« Nem más? szegény ember! gondold meg csak jobban, Hejh, írnod kell még ma, írnod kell valóban. Eszébe is jutott nem igen sokára, Nyilalt az oldala, borsózott a háta, Káprázott a szeme, izzadt az üstöke, Kiszáradt gégéje, viszketett a feje. Eszébe jutott, hogy van egy édes fia, A kinek levelet kell még ma írnia, S a dolog sürgetos, nincs mód halogatni, Azért is fölfelé kezdett tápászkodni. Fölkelt, felöltözött, bebujt ruhájába, Mintha egy nagy bogot dugnának tokjába, Meg is reggelizett, két font húst bevága, Éh-gyomorra csak nem kaphat ily munkába. Az almáriomnak tetejérol pedig A toll s kalamáris elokerittetik, Kiszáradt belole a tenta fenekig, Annakokáért is borral föleresztik. Most már teljességgel nincsen egyéb hátra, Csak hogy Fegyveres úr álljon ki a gátra, Irja meg levelét... de mi hagyjuk ot itt! Keresztyéntelenség nézni, mint veszodik. Láttuk a vén tölgyet, nézzük meg lombját is, Illendo megnéznünk a kis Piroskát is; Hol találjuk ot fel karcsu derekával, Mosolygó szemével, pajkos mosolyával! Ne is menjünk tovább, csak a kert aljáig, A kertnek legalsó sötét lugosáig, Hiába keressük, ha ott meg nem lelnok, Reggelenkint a nap ottan üdvezli ot. Ime, nem megmondtam? a lugos mélyében Ul, mint a csalogány ul rejtett fészkében. Mért rejtezik így el a világtól mindig, S riad föl, ha szellok a lugost legyintik? Megmondom, hogy miért?... aztán borzadjatok, Mert iszonyúságos az, a mit hallotok! Oly fiatal leány, olyan szép rózsaszál, S már is és még is az ördöggel czimborál. Ördöggel czimborál! apja is bevallja, Gátolná is, hanem hiába gátolja; Lel módot, hogy a jó öreget rá szedje... Áldoz a gonosznak... könyvet olvas egyre. Itt, és leginkább a napnak kezdetével, Itt táplálkozik o a pokol foztével; Keze, zsebe most is könyvekkel van teli... A kárhozat magvát milyen mohón nyeli! Olvas, olvas, olvas, szeme fényes ablak, Melyet egy égo ház lángi ragyogtatnak; Ez már a pokolnak rá lövelo lángja. Sajnálatra méltó szegény kis leányka. Azonban kinn a kert mögött ostor pattan (Tiszai rév felol jön el az út ottan), Ostorpattogásra, kocsi zörgésére Fölugrott Piroska s a palánkhoz tére. Bántotta ot a zaj, bántotta fölötte, Mely ábrándjaiból ot felijesztette, De a kiváncsiság szinte felkelt benne, Megnézni, hogy ki jön? ha ismeros jönne? Több jött, mint ismeros; bátyja jött meg, bátyja, Kitöro örömmel nevét elkiáltja: »Dezso, Dezso, lelkem!« s kinyitá a kertet, S a kis ajtón által az hugánál termett. »Hogy vagy, édes húgom?« kérdezé a bátya, »Egyre vig? szívedet a bú most se bántja? Arczod most is piros, szemed most is élénk, Mint midon búcsúszót és csókot cserélénk.« »Oh!« felelt a lyányka, »nekem semmi bajom! Mindennapos vendég ugyan az unalom, De ez az öreg úr éppen ugy utálja A könyvet, mint apánk... fut, mihelyt meglátja. Igaz, a könyvekkel csak titkon mulatok, De a tiltott gyümölcs a legjobb, tudhatod. Milyen gyönyör, hogyha fölnyitom könyvemet! Mintha nyilni látnám fölöttem az eget. Abból olvasom a világ tarkaságát, S feledem falunknak bús egyformaságát, S a hová magamnak elmenni nem szabad, Legalább elküldöm oda vágyaimat. Igy élek, de te, jó bátya, te hogyan vagy? Szerelmed s bánatod még most is olyan nagy? Ilyen váratlanul haza mi vezetett? Szarka sem jelenté megérkezésedet.« »Mi vezetett haza? az a mi elhajtott«, Válaszola Dezso s kínosan sohajtott, »Tudod, gyermek vagyok, dajkám a szerelem, A hogy neki tetszik, megyen és jön velem. Néha elovettem férfiuságomat, Hogy kiszabadítsam ölébol magamat, Akkor o lett gyermek, zokogott elottem, S ujra elgyöngülék, s karjaiba doltem. De nem küzdök többé. Merre kedve tartja, Vigyen... s eloször is vezetni fog karja Az elhatározás eros sziklájához... Azonban jer, hugom, menjünk most apánkhoz.« IV-dik §. Táblabíró úr az ég segedelmével Óriási dolgát ép akkor végzé el, A midon az ajtón kopogtattak vala, S kopogás után belépett Dezso fia. »Ejnye, akasztani való rosz portéka, Napjaim gyilkosa, életem hóhéra!« Ilyen barátságos szavak hangozának Nyájas üdvezletul ajkán az apának. Dezso pedig örömkönnyekre nem fakadt, Hallván ez édesen üdvezlo szavakat; Bátor volt kérdezni, folyvást huledezve: E szép fogadtatást hogyan érdemelte? »Hogyan érdemelted!« kiálta föl apja, S kezébol a tollat dühösen eldobja, »Nem tudott az ördög elébb haza hozni Csak egy pár órával, vagy ott tartóztatni? Itt van, kész a levél, nincs egy betu híja, És az ember ezt mind, mind hiába írja! Kinos fáradságom nagy potyára történt; Szabott fejemre a sors ily kemény törvényt. Hogyha nem sajnálnám az úti költséget, Ebb' a nyomba' visszakergetnélek téged, Olvasnád levelem ott Pest városába', Ne írtam légyen azt ily szörnyen hiába. Azt írtam: joj haza; henyéltél eleget, Illo, hogy ezentúl szolgáld a nemzetet. Itt a tisztújitás, egy becses virágot Terem neked e kert: szolgabíróságot.« Nem felelt egyebet erre Dezso, csak azt, Hogy o ezen kertbol virágot nem szakaszt, S a nemzetre nézve azt jegyzi meg, hogy ez A mint eddig elvolt nélküle, el is lesz. »Hogyha vétek«, ugymond, »a közügyi terhet El nem fogadni, ha az ember rá termett, Szinte az, sot kettos vétek elvállalni, Ha viselésére gyöngék a vállai. Érzem gyöngeségem, azért ki sem lépek, Foglalják el a tért markosabb legények, Én majd benn maradok csendes hajlékomban A nekem való, a rejtett nyugalomban.« »Kivel beszélsz, kölyök?« kurjantott reája Az apa oly igen méltó haragjába', »Kivel beszélsz, kölyök, s mióta feleded, Hogy apádnak minden hangja parancs neked? Ki sem lépsz? röpulni fogsz, ki az ablakon, Hogyha vonakodol szót fogadni vakon; Azt teszed, mit mondok, én, a ház királya, S tizenkét vármegye fotáblabirája!« Dezsoben nem nyargal szilaj vér patakja, De szelidségébol e beszéd kikapja, S a fiúi érzés tusakodik benne: Nem lenne-e jobb, ha szivébol kimenne? Végre, a mint illett, csak erot vett magán, S így kezdé szavait nagy hallgatás után: »Jól van, apám, tehát legyen, mint kivánja, Ki fogok lépni a nyilvány piaczára.« Táblabíró úrnak nyájasabb lett képe, Béke angyalaként szállt e szó fülébe; Hejh pedig ha tudná fiának szándokát, Csibének nézné ot s kitekerné nyakát. V-dik §. - - - - - - - - - - - - - (Koltó és Pest.) LYRAI KÖLTEMÉNYEK. (1842-1849.) * * * 1842. * * Hazámban. Arany kalászszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve uz tündér játékokat, Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! Rég volt, igaz, midon e jegenyék Árnyékain utószor pihenék, Fejem fölött mig oszi légen át Vándor darúid V betuje szállt; Midon az osi háznak küszöbén A búcsu tördelt hangját rebegém; S a jó anyának áldó végszavát A szellok már régen széthordozák. Azóta hosszu évsor született, És hosszu évsor veszte életet, S a változó szerencse szekerén A nagy világot összejártam én. A nagy világ az életiskola; Verítékembol ott sok elfolya, Mert oly göröngyös, oly kemény az ut, Az ember annyi sivatagra jut. Ezt én tudom - mikép nem tudja más - Kit ürömével a tapasztalás Sötét pohárból annyiszor kinált, Hogy ittam volna inkább a halált! De most a bút, a hosszu kínokat Melyektol szívem oly gyakran dagadt, És minden szenvedés emlékzetét Egy szent öröm könnyuje mossa szét; Mert a hol enyhe bölcsom lágy ölén Az anyatejnek mézét izlelém: Vidám napod mosolyg ismét reám, Hu gyermekedre, édes szép hazám! A Dunán. Folyam, kebled hányszor repeszti meg Hajó futása s dúló fergeteg! S a seb mi hosszu és a seb mi mély! Minot a szíven nem vág szenvedély. Még is, ha elmegy fergeteg s hajó, A seb begyógyul, s minden ujra jó. S az emberszív ha egyszer megreped: Nincs balzsam, mely hegeszsze a sebet. (Komárom.) K... Vilmos barátomhoz. Katonának számüzött balvégzetem, S kétszer élt a szép tavasz a ligeten, A ligeten, oh de nem e szív fölött, Míg sorsomnak rabbilincse megtörött. Még is - bár a léleksujtó vész miatt, Mely emészto hatalommal rám szakadt, Keservesen megsiratni van okom - E két tavaszt megsiratni nem fogom. Hu bajtárs, e két diszetlen kikelet Ton enyémmé mindörökre tégedet; S nem két évet, volna ketto életem: Érted adnám mind a kettot szívesen. Én tudom, mit érsz te nékem, jó barát! Jó, minot az isten többé sohsem ád; Te valál, ki vélem híven felezéd A nyomornak végso falatkenyerét. E falattal nekem adtad lelkedet, E falattal lelkünk összeköttetett; És nincsen hely, nincs eroszak, nincs ido, Szent frigyünk szép kötelét eltépheto. S a mint nincs hely, sem eroszak, sem ido, Szent frigyünk szép kötelét eltépheto: Nincs is ember, a ki oly két szívre lel, Mely egyezzen, mint egyez e két kebel. Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett, Minket egy csillagnak fénye vezetett, Még szerelmet is egy lénynek áldozánk - Neked éltünk, érted égtünk, jó hazánk! Oh, midon a két közember homlokát Néma bánat mély redoi ránczolák: A ki látta, nem gondolta, jól tudom, Hogy keservünk téged gyászol, drága hon! És ha néha jobb idokben a pohár Bútemetni köztünk kézrol kézre járt: Ott is a hon éltetését zengte szánk, Ott is a hon megvetoit átkozánk. Messze vagy most, messze tolem, jó barát! De ne nyomd el a reménynek szép szavát, Mely hitetve súgja, hogy megjo a kor, Hol szivünk hév ölelés közt összeforr. S él az isten, s tudni fogja, hogyha él: Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél; Él az isten, a ki annyi bánatért Tán megadja akkor a várt pályabért. (Mezo-Berény.) Két vándor. Honán kül a fiú, Honában a patak Magas hegyek között Együtt vándorlanak. De míg az ifju megy Csüggedt lépésivel, Sziklákon a patak Gyorsan sikamlik el; S az ifju ajkain Míg néma csend honol, Az illanó vizár Vig hangokat danol. A hegysor elmarad; Az ifju s a patak Sík róna térein Tovább vándorlanak. De, ifju és patak! Oly gyorsan szerepet A róna térein Miért cseréltetek? Hallgatnak a habok, S ballagva lejtenek, Míg gyors szökés között Az ifju dalt zeneg. Az elnémult patak Honát vesztette el; A dalra kelt fiú Ismét honára lel. (Pápa.) A borozó. Gondüzo borocska mellett Vígan illan életem; Gondüzo borocska mellett, Sors, hatalmad nevetem. És mit ámultok? ha mondom, Hogy csak a bor istene, A kit én imádok, a ki E kebelnek mindene. És a bor vidám hevében Füttyentek rád, zord világ! Szívemet hol annyi kínnak Skorpiói szaggaták. Bor taníta húrjaimra Csalni nyájas éneket; Bor taníta elfeledni, Csalfa lyányok, titeket. Egykor majd borocska mellol A halál ha uzni jo: Még egy korty - s nevetve dulök Jégöledbe, temeto! (Pápa.) Furcsa történet. »Öcsém uram, vigyázzon magára, Vagy inkább az oldalbordájára; Fiatal is szép is a menyecske - Ugy segéljen, kutya van a kertbe'.« 'Bátyám uram, mit nem kell hallanom? Szomorú az eset, ha úgy vagyon; No de míg másnak fúja kásáját, Meg ne égesse a maga száját.' »Öcsém uram! mit gondol, az égre? Az én öregem ezt már túllépte...« 'Hja, a sót vén kecske is megnyalja. Hanem ez csak ugy van mondva, tudja.' Igy az agg szomszéd jó indulatja Öcscse urát gyakran látogatja; S sohsem hiányzik ilyetén leczke: Fiatal is szép is a menyecske. Történik, hogy a jó szomszéd bátya Öcscs' urától elmarad sokára. Megtudni, hogy mi ennek az oka, Öcscse ura hozzája ballaga. S akközben, hogy ballagott hozzája, Már készult is erosen reája, Mit feleljen? ha majd szól a leczke: Fiatal is szép is a menyecske. De most ez egyszer szomszéd bátya Jó tanácsával elo nem álla; Hanem, ülvén a kemencze mellett, Nagy szomorún ilyen szókat ejtett: »Öcsém uramnak igaza vala, Mikoriban azt mondotta, hogy a...« S felsikolt _felesége_ magzatja, S a jó öreg - mit tegyen? - ringatja? (Duna-Vecse.) Hortobágyi kocsmárosné... Hortobágyi kocsmárosné, angyalom! Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom; Debreczentol Nagy-Hortobágy messze van, Debreczentol Hortobágyig szomjaztam. Szilaj nótát fütyürésznek a szelek, Lelkem, testem majd megveszi a hideg: Tekintsen rám, kocsmárosné violám! Fölmelegszem kökényszeme sugarán. Kocsmárosné, hejh hol termett a bora? Savanyú, mint az éretlen vadalma. Csókolja meg az ajkamat szaporán, Édes a csók, megédesul tole szám. Szép menyecske... savanyu bor... édes csók... Az én lábam ide s tova tántorog; Öleljen meg, kocsmárosné édesem! Ne várja, mig itt hosszában elesem. Ejh galambom, milyen puha a keble! Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte; Úgy is kemény ágyam lesz az éjszaka, Messze lakom, nem érek még ma haza. (Hortobágy.) Elso szerepem. Szinészszé lettem. Megkapám Az elso szerepet, S a színpadon eloször is Nevetnem kelletett. Én a szerepben jó izun S szivembol neveték; Pályámon, oh ugy is tudom, Leend ok sírni még. (Székes-Fehérvár.) Vadonban. Éj leng alá a mély vadonra, S az út majd jobb-, majd balra tér; Lépteim bolyongva tévedeznek - Ki lesz elottem hu vezér? A menny ivén ugyan fölöttem Ragyognak égo csillagok, De vajh talál-e czélra pályám, Ha lángjaiknak hinni fog? Az égi fények ezredénél A lyányszem tündöklobb vala, S még is, ki hittem súgarának, Hajh, engem még is megcsala! (Veszprém.) Felköszöntés. Miljom átok! bort a billikomba, Részegíto, lánghullámu bort! Mely keservet és bút martalékul A felejtés örvényébe hord. Bort öblébe váltig a kehelynek, Bort elémbe szakadatlanúl! Ide nézzen a puszták homokja, És ha nem tud inni, megtanúl. Kedvben ég e csont veloje már is, És eremben a kéj habja forr; Üdv neked, te mámorok homálya! Üdv neked, te mámor anyja, bor! Hah, e kancsó a mesés világnak Feneketlen hordaja talán? Bort belé! mert nem szivelhetem, ha Puszta szájjal ásitoz reám; Bort belé! hogy felköszöntsön ajkam - Éljen a nemes keblu barát, Ki midon a vész harangja zúgott, Szent huséggel nyujtá jobb karát; Éljen a világ dicso folyása... És az élet... és a szép világ... S az igazság védpalástja, mely az Üldözöttnek menedéket ád; Éljen a szív biztató vezére, A varázsdalt pengeto remény; Éljen a menny, a pokol és minden, Minden éljen... oh csak veszszek én! (Pápa.) Disznótorban. Nyelvek és fülek... csend, Figyelem! Szóm fontos beszédre Emelem. Halljátok, mit ajkim Zengenek; Egyszersmind az ég is Hallja meg. Hosszan nyuljon, mint e Hurkaszál, Életünk rokkáján A fonál. Valamint e sültre A mi szánk: Mosolyogjon a sors Szája ránk; S pályánk áldásával Öntse le, Mint e kasát a zsír Özöne. S életünk fölé ha A halál Romboló torát meg- Ülni száll: Egy gömböcz legyen a Magas ég. És mi a gömböczben Töltelék! (Székes-Fejérvár.) Mi haszna, hogy a csoroszlya... Mi haszna, hogy a csoroszlya Az ugart fölhasogatja? Hogyha magot nem vetsz bele, Csak kóróval leszen tele. Hejh kis leány, pillantatod Mélyen a szivembe hatott; Mint a földet a csoroszlya, Azt keresztulhasogatta. De hiába hasogatta, Azért csak bú terem rajta! Ültesd bele szerelmedet, Ugy no rózsa tövis helyett. (Pápa.) Járnak, kelnek sokan... Járnak, kelnek sokan zöld erdoben; Vagyon a nap épen lemenoben. Rózsákat fest utósó sugára Dombtetore, lombok sudarára. De veszik ok mind ezt csekélyebbnek, Semhogy rajta megörvendezzenek; Párosult két vad galamb búgása - Ebben fakad örömök forrása. Járok, kelek én is zöld erdoben. Nap lementén van gyönyörüségem, Nap lementén, nap piros sugarán, A mint játszik a lombok sudarán. Csak ne volna galambok búgása - Ebben fakad bánatom forrása; Mert ha látom szép páros voltokat, Megsiratnom kell árva magamat. (Mezo-Berény.) 1843. * * Távolból. Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh mi drága e lakocska nékem! Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája. Bár maradtam volna benne végig! De az embert vágyai vezérlik; Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, S oda hagytam os lakom s anyámat. Kínok égtek a szülokebelben, Hogy bucsúmnak csókját rá leheltem; S kínja lángi el nem aluvának Jéggyöngyétol szeme harmatának. Mint ölelt át reszketo karával! Mint marasztott esdeklo szavával! Oh, ha akkor látok a világba: Nem marasztott volna tán hiába. Szép reményink hajnalcsillagánál A jövendo tündérkert gyanánt áll; S csak midon a tömkelegbe lépünk: Venni észre gyászos tévedésünk. Engem is hogy csillogó reményem Biztatott csak, minek elbeszélnem? S hogy mióta járom a világot, Bolygó lábam száz tövisre hágott. ... Szép hazámba ismerosök mennek; Jó anyámnak tolök mit izenjek? Szóljatok be, földiek, ha lészen Útazástok háza közelében. Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse - - Ah, ha tudná mily nyomorban élek, Megrepedne a szive szegénynek! (Pozsony.) Az én mátkám. Istenem, be várva várom Azt az órát, a midon, Kit nekem rendelt a végzet, A leány ölembe jön. És ugyan ki és mino lesz Majd az én szerelmesem? Ugy sovárgok tudni, mint még Nem sovárga senki sem. Szoke, barna lesz-e fürte? Szeme kék vagy fekete? Felnyuló-e, mint a czédrus, Gömbölyu-e termete? Szép a szoke, szép a barna, Mind a ketto szép, ha szép; Hátha még a bájjal aztán A jóság is frígybe lép! Isten, ilyet adjsza nékem, S nem bánom - csak ilyet adj - Akár szoke, akár barna, Akár kicsiny, akár nagy! (Pozsony.) Érik a gabona... Érik a gabona, Melegek a napok, Hétfon virradóra Aratásba kapok. Érik szerelmem is, Mert forró a szivem; Légy te aratója, Édes egyetlenem! (Pest.) Jövendölés. »Mondád, anyám, hogy álmainkat, Éjente festi égi kéz; Az álom ablak, melyen által Lelkünk szeme jövobe néz. Anyám, álmodtam én is egyet, Nem fejtenéd meg, mit jelent? Szárnyim növének, s átröpultem A levegot, a végtelent.« 'Fiacskám, lelkem drága napja, Napomnak fénye! örvendezz; Hosszúra nyujtja élted isten, Álmodnak boldog titka ez.' - És nott a gyermek, lángra lobbant Meleg keblén az ifju kor, S a dal malasztos enyh a szívnek, Midon hullámzó vére forr. Lantot ragadt az ifju karja, Lantjának adta érzetét, S dalszárnyon a lángérzemények Madárként szálltak szerteszét. Égig röpult a buvös ének, Lehozta a hír csillagát, És a költonek súgarából Font homlokára koronát. De méreg a dal édes méze; S mit a költo a lantnak ad, Szivének mindenik virága, Éltébol egy-egy drága nap. Pokollá lett az érzelemláng, És o a lángban martalék; A földön ot az életfának Csak egy kis ága tartja még. Ott fekszik o halálos ágyon, Sok szenvedésnek gyermeke, S hallá, mit a szülo bús ajka Kínjának hangján rebege: 'Halál, ne vidd el ot karomból, Ne vidd korán el a fiut; Soká igérte ot éltetni Az ég... vagy álmunk is hazud?...' »Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicso neve költo fiadnak, Anyám, soká, örökkön él.« (Kecskemét.) Halálvágy. Sírt nekem, sírt és koporsót, Mélyen fekvot föld alatt! Hol nem élnek érzemények, Hol nincs többé gondolat. Oh fej, oh kebel, te kettos Átok életem felett! Mért kinozni lángcsapásu Ostorokkal engemet? Mért a vágy e lázas agyban, Szállni csillagok fölé? Hogyha ot a sors haragja Földön csúszni rendelé. Vagy ha száll e vágyak szárnya, Mért nincs rajta égi toll? Mely vigyen, hol a magasban Halhatatlanság honol! És ha puszta nekem üdvben E világ, mért e kebel? Megteremtve, hogy lakóul Örömet fogadjon el. Vagy ha van szív, mely a kéjben Föllobogva érzene, Mért reám e jégtekintet? Boldogságnak istene! Sírt nekem, sírt és koporsót, Mélyen fekvot föld alatt, Hol nem élnek érzemények, Hol nincs többé gondolat... (Kecskemét.) Farkaskaland. 'Pajtás, te ettél, véres a fogad; S mi szenvedünk éhségi kínokat. Mogorva a tél, puszta a határ, Rajt a vihar légparipája jár, Csak ember és állatnak nincs nyoma... De most beszélj: hol volt a lakoma?' Igy kérdi társát a farkassereg, Kit érkezéskor üdvezeltenek. A jóllakott nem késik szólani, És tole ily beszédet hallani: »Ott a vityilló pusztaközepen, Él a juhász és felesége benn. A ház mögött pedig terul az ól, Honnan juhoknak bégetése szól. E lakhoz éjszakának idején Két útazó súhant. Egy úrfi s én. A pásztornéra titkon foga fájt Az úrfinak, s én éhezém a nyájt. Ott sompolygott o a kunyhó elott. Juhot nem kaptam én... megettem ot.« (Kecskemét.) Pálnapkor. Itt van a tél, a hideg tél Közepe, Zúgolódik az ido kinn Ízibe. Zúgolódjék! egyéb dolga Nincs neki; Úgy akarja, hagyjuk kedvét Tölteni. Hisz nekünk ez úgy sem árthat, Igaz-e? Meg nem fázunk - jó meleg van Ide be. A kandallón pattog a fa, Ég a tuz, S a kulacsnak kotyogása Fagyot uz. Hát a csók piros menyecskék Ajakán? Az hevíti ám az embert Igazán. Háborogj hát, istenadta Ideje! Föl sem veszszük... víg barátim, Igaz-e? (Kecskemét.) Matildhoz. Mért vagy hozzám olyan idegen? Mért tekintesz rám oly hidegen? Hidegen, mint téli napsugár, Melynek mosolya is fagygyal jár. Be sokat szeretnék mondani, S alig merlek megszólítani! Alig merlek nézni, hejh pedig Elnéznélek világ végeig! Emelj föl magadhoz engemet, Fogadd el neked szánt lelkemet, Anyibul ha megérdemli tán, Hogy szeretni képes igazán. Oh, szerelmem forró szerelem, Forróbb, mint a dél nyár közepen; Ha a nap ily tuzzel sütne ránk, Rég elégett volna a világ. (Debreczen.) Dinomdánom. Hegeduszó, furulyaszó, czimbalom... Van-e még, kit a búbánat terhe nyom? A kinél van, igazítsa el a bút, Nehogy _neki_ mutassuk meg, hol az út? A búbánat gonosz vendég, rosz madár, A kebelbe életet, vért lopni jár. A búbánat szívet rágó ürgefi; Borral lehet, borral kell kiönteni. A bor éleszt, a bor éget, mint a csók - Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót! Csókod lángja, mint a napfény, mennyei, Mely az élofán a lombot neveli. Lombon fakad, lombon fejlik a virág, Lomb ne'kül, virág ne'kül mit ér az ág? Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll, Hamar éri a sodró vész, a halál... Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még Nem felele sem ido, sem bölcseség, Mivel áldasz, mivel versz a sír után? Van-e ott is élet és bor és leány? Mit törodöm, mit tünodöm még sokat! Élek most, és ölelem, mi élvet ad; S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány? Éljen a lyány, éljen a bor... húzd, czigány! (Kecskemét.) L......né. Én alkotóm! mindenható vagy: Hozd vissza a pillanatot, Midon e hölgy a szerelemnek Elso tüzére gyúladott; Midon ajkán a vallomásnak Elso, szent hangja reszkete, S ott én legyek, kit csókra hí föl Édes kedves tekintete! S mit adjak érte?... E husz éves Életnek vedd el tavaszát, A szép remények tündérföldét, Mit lelkem a jövoben lát; S ha nyílik út embernek égbe, És üdvességet osztasz ott: E túlvilági üdvességbol Végy el egy drága századot! (Pest.) Barátimhoz. Nos, fiúk, nem szólt a szarka Házfödélteken? Vagy ki álmodá meg, hogy ma Vendégtek leszen? De mi a ko! mért e hosszu Méla bámulás! H'sz én vagyok, ha nem csalódom, Én és senki más. Vagy feledve már talán a Régi jó barát? Nem hihetem, hogy reátok Illenék e vád. A szövetség, melynek szála Minket összefont, Áll, a mig csak vért bir a szív És velot a csont. No de kissé meglepett tán Jöttem, úgy-e bár? Hja, öcséim, velem a sors Furcsa tánczot jár. Köztem s közte folyton folyva Tart a háború, S majd lenyom, majd, mint a pelyhet, Végtelenbe fú. De azért nem csüggedünk ám, A ki lelke van! Szembeszállok o kelmével Bátran, szilajan. S tán ha látja sors komám, hogy Csüggedés nem ért: Egykor annál bokezubben Nyujtja majd a bért... Eh, de mit most okoskodni! Csapjatok kezet; Jó barát markába csapni Kedves élvezet. S mely bennünket ily váratlan Együvé hozott, Áldomással ünnepeljük A pompás napot! (Pápa.) Én. A világ az isten kertje! Gyom s virág vagytok ti benne, Emberek! Én a kertnek egy kis magja, De az úr ha pártom fogja: Benne gyom tán nem leszek. Tiszta e kebelnek mélye; Égi kéz lövelt beléje Lángokat. És a lángok szuzen égnek Szent oltárúl az erénynek El nem romlott szív alatt. Nem építek sors kegyére, Turök, mit fejemre mére, Jót, rosszat; Mit ma ád, elvészi holnap; Majd megadja, a mit elkap - Jellemképe változat. Mint a róna, hol születtem, Lelkem útja tetteimben Egyenes; Szavaimmal egy az érzet, Czélra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres. És az ég szivem földébe Drága fádat ülteté be, Szerelem! Koszorúba fuzöm ágit, Koszorúm szerény virágit A hazának szentelem. (Kecskemét.) Szeget szeggel. Jaj, a hátam, jaj, a hátam Oda van! Szomszéd bácsi kiporozta Csúfosan. Átkozott a görcsös fütykös Somnyele! Melylyel engem oly pogányul Csépele. Mért is tart hát kertet s benne Körtefát? És az isten rá gyümölcsöt Minek ád? Csábitólag kandikált a Körte rám; Csábjait ki már sehogy sem Állhatám. Átugortam a palánkon - Átesém! Hogy megingott bele májam És vesém. S nem elég ez; szomszéd bácsi Rajta kap, S akkor jött még a valódi Haddelhadd. Én teremtom! mért is értem E napot? Megrakott, hogy minden csontom Ropogott. Nesze, monda, nesze másik, Harmadik! És a mindentudó tudja, Hányadik. Jelen volt a holdvilág a Lakzinál; Búsan nézte: szomszéd bácsi Mit csinál. Fellegekbol vett magára Gyászmezet, És megosztva szenvedésem Könnyezett. O, csak o nem könyörule Egyedul; Három a táncz! monda, s egyre Hegedult, - Hegedult a bottal hátam Közepén, Keservesen, siralmasan Jártam én. ... De'szen jól van! kiheverem Én e bajt, S visszakapja még a kölcsönt, Vissza majd. Tudjuk, hányat vert az óra, Tudjuk ám! Ön is rak a tüzre rosz fát, Bácsikám. Ablakunkhoz estenként mért Sompolyog? Vettem észre, hányadán van A dolog. Más szemében o a szálkát Megleli, S az övében a gerendát Feledi. A deákné vászonánál O se jobb: Engem dönget a lopásért S szinte lop; Lopni jár o, csókot lopni Nénihez, Míg anyánk a bibliában Levelez. Tegye lábát ablakunkhoz Ezután: Fogadom, nem nézek által A szitán. Megugratni vagy anyánkat Hívom át, Vagy leöntöm dézsa vízzel A nyakát! (Puszta-Palota.) Megúnt rabság. Mindent elkövettem, A mit lehetett, Jó remény fejében, Hogy majd megszeret. Féktelen, szilaj volt Lelkem, mint a tuz, Melyet a szél meggyúlt Háztetokön uz; És lettem szelíd láng, Min melegszenek Oszi estén békés Pásztoremberek. Voltam mélybe omló Bérczi zuhatag, Habjaim robajjal Szakadoztanak; S lettem méla csermely, Halk, morajtalan, Kedvemet lelo a Part virágiban. Voltam sziklahomlok, Zordon és magas, Hol lakott mennydörgo Villám s büszke sas; S lettem völgy ölébe Rejtezett berek, Melyben csalogányok Búja kesereg. Voltam... mi nem voltam! Mivé nem levék! És a lyányka most is Csak a régi még. Nem, tovább nem uzöm! Mert ez drága bér; Tán ily áldozattal A díj föl sem ér. Szerelem, lerázom Fölvett lánczodat, Kedves láncz, igaz, de Még is láncz marad. Most hát lelkem, repdess Régi szárnyadon, Merre a szabadság Végtelenje von. (Debreczen.) Temetoben. Fölhangolom olykor a lant idegeit, Megzengeni téged, oh kellemes élet! - Mert kellemes az, noha sok sebet ejt, És rengetegekbe nem egy uta téved. De bármi magasra törekszik a dal, Bármint csalogassam az életi mézzel: Mélázva örömtelen hangjaival Mindenkor a sírban, a sírban enyész el. Kivánatos a tavasz éke nekem, Indúlok is olykor örulni virághoz; S mig kertbe röpíti sugárit a szem, Lábam temetoi keresztek alá hoz. Itt élek a szív komoly álmainak A halk temeto morajatlan ölében; Ákáczai lombja rezegve inog, Hintázza az est fuvalomja szelíden. A szobrok a domboru hant elején Mindannyi betui egy isteni lapnak; Nagy gondolatit mikor olvasom én: A sírba, a sírbul az égbe ragadnak. Bús, tompa harang konog a faluban. Új gödröt amott komor emberek ásnak. Gyászhanga kiséri áhítatosan A holtat honához a hamvadozásnak. Sejtése szivemnek aligha csaland: Nem messze lehet keze már az idonek, Mely engem is ágyba tesz itten alant, S szememre halál örök álmai jonek. Isten neki! üssön, ha ütnie kell, Mely pályafutásom elállja, az óra; Létem fonalai, szakadozzatok el, Társim, bucsucsókot a hervadozóra. S mit sorsom elérni nem engede, nem! Bár vágyaimon koszorúba szövodék: Isten veled, égi virág... szerelem! S a föld hajnali csillaga, napja... dicsoség! (Gödöllo.) Élo halott. Egem ki nem derul, Ha jo a kikelet; Egem be nem borúl, Ha látom a telet. Mint oszi alkonyon A félhomályu köd, Fásult egykedvüség Mereng szivem fölött. Ellenség, jó barát, Végeztem veletek; Senkit sem gyulölök, Senkit sem szeretek. Nincs semmi örömem, Nincs semmi bánatom; Érzelmim, vágyaim Mind, mind elaltatom. Ohajtásim közül Ébren csak egy marad: Aludjam én... minél Elébb... a föld alatt. (Debreczen.) Kördal. Bús az ember, ha nincs kedve; Borba van a kedvmag vetve. Hát azért iszunk mi mindig, Meg sem állunk tíz-husz pintig. Van minékünk pinczénk, házunk, Mindazáltal itt tanyázunk, Itt tanyázunk nap hosszában, Itt tanyázunk a kocsmában. Itt tanyázunk, mert van nékünk, Mert van nékünk feleségünk. Nyelves, szájas mind az asszony; Rá az ember hogy hallgasson? Van minékünk egy kis pénzünk, De a pénzre mi nem nézünk; Úgy is holtig él az ember, Költeni ha mer, ha nem mer. Hát azért csak iddogálunk, Míg fel nem kötik az állunk, Iddogálunk nap hosszában, Iddogálunk a kocsmában. (Pest.) Szemrehányás. Már ezt föl nem tettem rólad, Szív barátom! Te ugyan derék legény vagy, A mint látom. Oh te szív, te szív, te csalfa, Háládatlan! Szólj: ki véde annyi baj közt Szakadatlan? Sorscsapási buzogányok Súlya ellen, Mondd, ki orze? mondd, ki óva? Nemde mellem? Lám, e mellnek bizton voltál Rejtekében, Bekeríte csontfalával Bástyaképen. S ím, hogy fordult most a koczka, S a szerencse Kis szeszélye víg ajakkal Rád köszönte: Mostan - ahha, háládatlan! - Örömödben Háborogva, zajgva tombolsz Oröd ellen. Égsz, dagadsz... alig hogy bírom E keresztet!... Mellemet majd meggyujtod, majd Megrepeszted. (Pest.) Lopott ló. Mint a porszem szélvész Fuvatán, Röpül a legény gyors Paripán. 'Honnan, atyafi, oly Hevenyén?' »Pusztáról csikóval Jövök én. A nyeríto ménes Ott legel; Pej csikómat onnan Loptam el. Túri vásár nincsen Messze már; Szegény legény oda Lovon jár.« 'Ejh, nem ugy, jó földi, Nem ugy ám! Adja kend csak vissza Paripám. Enyim a ménes, mely Ott legel. A csikót kend tolem Lopta el.' De szavára nem hajt A betyár; O kegyelme már jó Tova jár. Még is a gazdának Vígaszul, Hátrafordulván, így Válaszol: »Föl se vegye kárát, Gazd' uram; Hiszen úgy is elég Lova van. Hejh, csak egy szivet bírt E kebel - Azt is a kend lyánya Lopta el.« (Kecskemét.) Az utósó alamizsna. A költo és a sorsharag Egy anyaméhbol született; Ikertestvérek voltak ok, Együtt bolygák az életet. Fa, mint most, akkor is virúlt, Árnyában sok megnyúgodott; De használt a költonek is: Ágáról tört koldúsbotot. S ezek valának társai: Koldúsbot és a sorsharag; Elhagyja minden hutlenul, Csak e ketto, mi hu marad. És lantja! lantja hová lon? Hisz a költonek lantja van... Igen bizony, volt lantja is, Mely zenge buvösbájosan. Megpenditette húrjait Mennydörgo éjben egykoron, S a mennydörgésnek ágyuja Elszenderult e hangokon. S az ég, a barna, haragos, Midon danáját hallaná: Feledni kezdé a boszút, S csillagmosolylyal néze rá. És a költo megéhezett, És emberek közé mene. Tudá: az emberszív kemény; De vélte: lágyít a zene. S mely a vihart elaltatá, És földeríté az eget, Elandalító hurjain Az ének újra zenegett. De melyet ég, vihar megért, A dalt ember nem érti meg... És ím a lant elszégyenul, S fájdalmában ketté reped. - Ez volt a lant története. A költobül tovább mi lett? Soká nyögé - nem tudni, hol? - Az inségterhes életet. Egy újabb nemzedék elott Évek multán megjelenék. Nem oszült o meg... fürteit A gond, a bú kitépte rég. »Egy-két garast, egy-két garast!« Halk hangja így esedeze; S mint szélringatta száraz ág, Remegve nyúlt ki két keze. A részvét megkérdezte ot: 'Ki vagy, nyomornak embere! Kit sujtoló istenharag Ily könyöretlen megvere?' S nevét elmondja, s újra esd: »Egy-két garast...« - 'Megállj, jövel, Örök dicsoség gyermeke! A boség szarva födjön el. Neved ragyog, miként az ég Csillagsugáros éjfelen; Mely egykor árván hangozék, Bámulja lantod a jelen. Jövel tehát! jövel, cserélj Bársonyt e koldusrongy helyett; Borostyán koronázza fod Dús asztalnál legyen helyed!' »O szép beszéd... o köszönet! De én semmit sem éhezem, És nincsen is szükség reá, Hogy elcseréljem rongymezem. És a borostyán... oh mi szép, Mi jó lehet lángifjunak; De száraz törzsön a galyok Többé meg nem fogamszanak. Hanem ha dobsz egy-két garast: Fogaddsza hálaszózatom; Mert pénzre vár az asztalos... Koporsómat csináltatom.« (Pest.) Ki vagyok én, nem mondom meg... Ki vagyok én? nem mondom meg; Ha megmondom: rám ismernek. Pedig ha rám ismernének, Legalább is felkötnének. Nincs a fokos a kezemben, Hogyha kéne verekednem; Nyerges lovam messze legel, Nem t'ok futni, ha futni kell. Hogy is tudnék futni mostan? Mikor a fejem tele van; Nem csak fejem, de szívem is - A bor meg a leány hamis. Ha elhagyom galambomat, Kialuszom mámoromat, S rajtam ütnek a hadnagyok: Majd megmondom, hogy ki vagyok! (Pozsony.) Merengés. Jó Petofi, te sem félhetsz, Hogy két vállad valahogy A szerencse áldásának Nagy terhétol összerogy. Adománya mindössze is E lantocska és a dal, Mit belole búsan, vígan Érzelmid játéka csal. Hátha így találna szólni Egy tündérvilági hang: »Nos, fiam, mi kell? jó kedvem Íme mindent megadand.« Mondaná, hogy: »Rád ruházom A bübájat, a varázst, Daljaid, mivé kivánod, Azzá testesülni lásd. Hogyha kell hír: minden hangod Egy borostyángaly legyen, Mig Petrarca koszorúja Nem vet árnyat fürtiden. - Hisz Petrarca és Petofi Félig-meddig már rokon; Annál inkább osztozhatnak A borostyánlombokon. - Hogyha kincs kell: mind megannyi Gyöngygyé válik éneked, Mígnem gyöngygyel rakhatod ki Gombod, sarkantyúszeged.« Mit felelnél mindezekre, Mit felelnél, jó fiú? Tudom én szived bibéjét, Tudom, a szél honnan fú. Te bizony csak ezt felelnéd: Szép a hír és jó a kincs; És hogy oket ne kivánnám, Abból ugyan semmi sincs. De ha már ezermesterré Engeded, hogy válhatom: - Van a hírnél, van a kincsnél Egy igézobb hatalom; Mint csillagfüggés az égen Változatlan, végtelen, Ugy függ rajta és csak rajta Vágyban égo kebelem! - Hadd legyen hát egy lépvesszo, Egy kalitka énekem, S a legszebb madárt: egy lyányka Szívét fogja meg nekem. (Gödöllo.) Befordúltam a konyhára... Befordúltam a konyhára, Rá gyujtottam a pipára... Azaz rá gyujtottam volna, Hogyha már nem égett volna. A pipám javában égett, Nem is mentem én a végett! Azért mentem, mert megláttam, Hogy oda benn szép leány van. Tüzet rakott eszemadta, Lobogott is, a mint rakta; Jaj de hát még szeme párja, Annak volt ám nagy a lángja! Én beléptem, o rám nézett, Aligha meg nem igézett! Égo pipám kialudott, Alvó szívem meggyúladott. (Pest.) Lánggal égo teremtette!... Lánggal égo teremtette! Nagy a harag a szivembe'; Úgy háborgok, úgy hánykodom Mintha volnék a Balaton. Viszontagság az életem, Ezer bajba keveredem, Hogyha leányszemem volna, Egy pár kendot tele sírna. Eh, a sírás nem kenyerem! Kinek tetszik, pityeregjen. Én egy nagyot káromkodom, Úgy csillapul a haragom. (Pozsony.) A szerelem, a szerelem... A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem; Bele estem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok. Orizem az apám nyáját, De nem hallom a kolompját; Rá-rá megy a zöld vetésre, Hejh csak késon veszem észre. Tele rakta édes anyám Eleséggel a tarisznyám; Elvesztettem szerencsésen, Lesz módom a böjtölésben. Édes apám, édes anyám, Ne bizzatok most semmit rám, Nézzétek el, ha hibázok - Tudom is én, mit csinálok! (Székelyhid.) Keresztúton állok... Merre tartsak? Ez kelet felé visz, Az nyugatnak. Akármerre megyek, Mindegy nekem, Mindenütt szomorú Az életem. Mért nem tudom, hol vár A halál rám? Hogy egyenesen azt Választhatnám! (Miskolcz.) Síkos a hó, szalad a szán... Síkos a hó, szalad a szán, Esketore viszik babám, Esketore viszik szegényt Mások kivánsága szerént. Hajh, ha mostan hó lehetnék: A szán alatt beroskadnék; Fölfordulna, s kedves babám Még egyszer átkarolhatnám - Átkarolnám, ajakára Csókot nyomnék utóljára, S melegétol hu szivének Elolvadnék... úgy halnék meg! (Debreczen.) Temetésre szól az ének... Temetésre szól az ének, Temetobe kit kisérnek? Akárki! már nem földi rab, Nálam százszorta boldogabb. Itt viszik az ablak alatt; Be sok ember sírva fakadt! Mért nem visznek engemet ki, Legalább nem sírna senki. (Debreczen.) Kis furulyám szomorúfuz ága... Kis furulyám szomorúfuz ága, Temetoben szomorkodik fája; Ott metszettem azt egy sírhalomról, Nem csoda, hogy oly siralmasan szól. Ott hunytál le, kedves szép csillagom! Ragyogásod többé nem láthatom. Hogy ne volna hát sötét világom! Hogy volna hát élni kivánságom! Haza ballag nyájam este felé, Én ballagok a temeto felé, Kél a holdnak halovány orczája, Kél furulyám epedo nótája. Addig epeszt a bánat engemet, Addig, addig nyögöm keservemet: Míg egyszer a hanggal egyetemben Lelkem is a más világba reppen. (Diószeg.) A virágnak megtiltani nem lehet... A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet; Kikelet a lyány, virág a szerelem, Kikeletre virítani kénytelen. Kedves babám, megláttalak, szeretlek! Szeretoje lettem én szép lelkednek - Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden Szemeidnek buvösbájos tükrében. Titkos kérdés keletkezik szivemben: Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem? Egymást uzi bennem e két gondolat, Mint oszszel a felho a napsugarat. Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára Tündér orczád tejben úszó rózsája: Bujdosója lennék a nagy világnak, Vagy od'adnám magamat a halálnak. Ragyogj reám, boldogságom csillaga! Hogy ne legyen életem bús éjszaka; Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, Hogy az isten áldja meg a lelkedet. (Debreczen.) Nem megyek én innen sehova... Nem megyek én innen sehova, Noha sorsom itten mostoha; Hát ha volna még mostohább is, Nem maradnék-e itt tovább is? Nagyon kedves nekem ez a hely; Elmegy majd a tavasz, menjen el, Elmehet a nap, a csillagok... De én nem mék, én itt maradok. Fa vagyok én, lelkem a gyökér, Gyökér nélkül a fa meg nem él; S hogy téphetném azt ki földébol, Ide való mátkám szivébol? Azért nem mék innen sehova, Noha sorsom igen mostoha; De ha volna még mostohább is, Megmaradnék itten tovább is. (Debreczen.) Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad? Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad? Bánatomban le kell innom magamat. Az irgalmát, ide avval a borral! A bú vagy én, de egyikünk bele hal. Úgy sem tetszik ez a világ én nekem; Sok már, a mit életemben szenvedtem, Nagyon is sok e parányi életre! Annyi baj közt kinek volna még kedve? Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó, Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó; Nem vagyok én az örömnek rózsája, De vagyok a szomorúság gyászfája. Én elottem ilyen élet nem élet, Hol az ember de semmit sem remélhet. Volna bár e pohár borban halálom, Hogy lehetne bajaimtól megválnom! (Pest.) 1844. * * Honfidal. Tied vagyok, tied, hazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek? Szentegyház keblem belseje, Oltára képed. Te állj, s ha kell: a templomot Eldöntöm érted; S az összeroskadó kebel Végso imája: Áldás a honra, istenem Áldása rája! - De én nem mondom senkinek, Ki nem kiáltom: Legkedvesebbem hogy te vagy A nagy világon. Titkon kisérem lépteid, S mindegyre híven; Nem, mint az árny az útazót, Csak jó idoben. De mint az árnyék no, midon Az est közelget: No búm, ha sötétedni kezd, Hazám, fölötted. És elmegyek, hol híveid Pohárt emelve A sorstól új fényt esdenek Szent életedre; S kihajtom egy cseppig borát A telt üvegnek, Bár keseru... mert könnyeim Belé peregnek! (Debreczen.) Elmondanám... Elmondanám: »Megállj, leányka, Megállj, virágom, csillagom! Egy istenadta szívet bírok; Nesze, ha kell, neked adom.« Elmondanám, hogy: »Szívem tenger, Uralkodjál e tengeren! Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy, A huség gyöngye itt terem.« Elmondanám, hogy: »Tiszta fényét E gyöngy örökre tartja meg.« Elmondanám ezt, s többet ennél; De nem mondom, mert nincs kinek. (Debreczen.) Tél végén. Örültök úgy-e a kies tavasznak? Maholnap eljo, s annyi élvet ad! A réteken majd méhek táboroznak, Megostromolni a virágokat. S a míg elszántan ütközetre mégyen A szuz bimbók mézéhes ellene: Csicserg a szomszéd lombozat hüsében Madárajakról lelkes harczzene. - Elzárkoztában a kihalt kebelnek Engem virág, dal, méh nem érdekel... Ohajtásim még is mi végre kelnek? Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el. Én a tavaszt csak annyiból kivánom, Mert melegebbek lesznek a napok, S mint mostan, akkor hult rideg tanyámon Kopott ruhámban fázni nem fogok. (Debreczen.) Fütty. Adta finnyás közönsége! Csúnyaság, a mit mivel: Minden este megköszönti Társaságunk' füttyivel. És aztán a füttyök mellett Milyen a jövedelem? A szinész elébb-utóbb is Csak megszökni kénytelen. Ejh, egy rókát kétszer nyúzni, Ez, urak, még sem megyen; Már ha fütty van, legalább hát Tele színházban legyen! (Debreczen.) Végszó ***hoz. Isten veled, te elpártolt barát, Veszett ebként ki szívem megmarád, Isten veled; Fogadd a vett sebért emlékül, Mely fölszivárog belsejébül, Lelkemnek vérét, könnyemet. Nem a legelso rajtam már e seb, De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb A sok között, Melyet vétkes könnyelmüséggel A hutelenség fegyverével Bennem baráti kéz ütött. Dúsgazdag bánya a tapasztalás, Melybol sok ember életkincset ás - Nem én, nem én! Gyönyörszomjas szivem... remélve... Az annyiszor megnyílt örvénybe Hanyatthomlok rohan, szegény. Remény, remény, mért vagy te szép virág? Téged nekünk az ég miért is ád? Azért-e csak? Hogy hervadandó kelyhed légyen, Hová csalódás éjjelében Szemünk harmatjai hulljanak... De nem panaszlok, bár keblem teli, S az elfojtás még inkább neveli Búm tengerét; Ugy is ki tudja? hogyha hallnád Lelkem kiáradó fájdalmát: Talán már meg sem értenéd. Nem is kivánom megtérésedet, Akár ohajtod, akár megveted Uj frígyemet. Az istenség is tehetetlen Egygyé büvölni e kebelben A szertezúzott lánczszemet... Nem lánczszem az, nem! egy világ vala, Melynek napjául a hit lángola, A drága hit! Rá jött a végitélet napja, S már semmi föl nem támaszthatja Ledúlt világom romjait. Isten veled hát, elpártolt barát, Ki ábrándim ködét elzavarád, Isten veled! Fogadd a multakért emlékül Megcsalt barátság gyötrelmétül Utószor omlott könnyemet. (Debreczen.) A dal. Bölcsoben sír az éber csecsemo; Bölcso elott A dajka zeng - el szokják a dalok Altatni ot. Sok szenvedésem síró gyermeke A fájdalom; Dalt dalra költök - dalaimmal ot Elaltatom. (Debreczen.) A nemes. Deresre huzzák a gazembert, Bünét botokkal róni le; Lopott, rabolt, és tudj' az ördög, Még mit nem mívele. De o kiált ellenszegulve: »Hozzám ne nyúljatok! Nemes vagyok... nincs nemesembert Botozni jogotok.« Hallottad e szót, meggyalázott Osének szelleme? Most már ot húzni nem deresre: Akasztófára kellene! (Debreczen.) Szomjas ember tünodése. Ejnye, mi az istennyila! Üres már a láda fia? Üres ám - Jaj pedig be ihatnám! Száraz kút a gégém csapja, Süti a szomjuság napja; Még meggyul, Ha rá boreso nem hull. Hm, biz a nem tréfa volna, A felhobol hogyha folyna Boreso - Volna! itt a bökkeno. Volt a szoloben határom, De eladtam tavaly nyáron, S az ára Garatomon lejára. A kocsmából meg már régen Kikopott az emberségem; »Addsza - ne!« Ilyen szépen foznek le. ... Valami jutott eszembe! Zálogúl majd azt teszem be. Elore, Hitvesem fejkötoje! Jaj de hisz már sírba zártam Szerelmetes hitestársam, S ott véle Nyúgoszik fejkötoje. Oh miért is emlékezem Halálodra, én kedvesem? Könny gördül Azonnal két szemembül. Hátha könyeimnek árja, Uram bocsá'! borrá válna: Akkor még - Hejh, akkor többet sírnék. (Debreczen.) Halvány katona. Volt a honvédo legénység Harczra készüloben; Volt egy ifju a sereg közt, Halovány szinében. »Hát kendnek tán az inába Szállt a bátorsága?« Kérdi egy tiszt gúnyolón, »hogy Képe olyan sárga.« 'Tiszt uram', felelt az ifju, 'Már az az én gondom: Mérthogy olyan sárga képem? Én azt meg se mondom. Még ma úgy is kipiroslik, Hogyha nem egyébtol: A kardomról rája feccsent Ellenség vérétol.' (Debreczen.) Eger mellett. Hol jó bort érezek, betérek; Ne térnék hát Egerbe? Ha ezt a várost elkerülném, Az isten is megverne. Egy úttal azt is megtekintem, Hol vítt Dobó nagy lelke; És felköszöntöm, a ki ot oly Dicson megénekelte. S ha majd, a mint hiszem, a bortól Hatalmas kedvem lészen: Még verset is csinálok - Pesten Eladhatom jó pénzen. Áll a határzat, áll erosen, Be kell Egerbe mennem! Mert annyi édes vonzeronek Szivem nem állhat ellen. (Andornak.) Egri hangok. Földön hó, felho az égen - Hát hiszen csak hadd legyen! Rajta nincsen mit csodálni, Télen ez már így megyen. Én ugyan nem is tudnám, hogy Tél vagyon, Ha ki nem pillantanék az Ablakon. Itt benn ulök a melegben, Környékez sok jó barát, Töltögetve poharamba Egri bérczek jó borát. Jó barátok, jó borocska - Kell-e más? Kebleinkben a kedv egy-egy Óriás. Kedvemnek ha magja volna: Elvetném a hó felett, S ha kikelne: rózsaerdo Koszorúzná a telet. S hogyha földobnám az égre Szívemet, Melegítné a világot Nap helyett! - Ide látszik a hegy is, hol Dobó a hír könyvibe Nagy neve örök betuit Török vérrel irta be. Hejh, az volt ám még az ember, Biz az ám! Mig olyan lesz, sok viz elfoly A Dunán. Elvirult már a magyarnak Tettvirágos tavasza! Hosszu gyáva tespedésben Pang, sínlodik e haza. Megjövend-e még az elszállt Kikelet? Lesz virány e régtol puszta Hon felett?... Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt most! Úgy is ritkán vígadok; E napot ne háborítsák Legalább a bánatok. S a sopánkodásnak ugy sincs Sikere, S mit tehet mást a lant gyönge Embere? El tehát a hon bajával, Most ez egyszer el vele! A kitört bút minden ember Új pohárral öntse le. Új pohár bort hát, barátim, Új pohárt! S ismét újat, az elobbi Ha lejárt. Igy!... de ím, mit veszek észre? Egy század minden pohár; A jelen hátam mögött van, Lelkem a jövoben jár. A jövoben vígan élek, Boldogon! Mert nem árva már az egykor Árva hon. (Eger.) Javulási szándék. Mikor térsz már az eszedre, te Sándor? Tivornya éjjeled és napod; Az istenért! hisz az ördög elvisz Ha még soká így folytatod. Szeretetreméltó barátom, Nézd meg csak a tukörben magadat; Hát ember az, a kit ott látsz? mennyko! Tükröd kisértetet mutat. Fiú, légy hát okosabb valahára, Szedd rendbe rendtelen életedet; Hidd el, kedves pajtásom, az ember Korhelység nélkül is ellehet. Naponként egy messzely borocska, Én úgy hiszem, ennyi untig elég. S mi a szerelmet illeti: jobb lesz Talán szeretok helyett feleség. De mit beszélek? mit beszéltem! Messzely borocska és feleség? Én és feleség, én és messzely bor? No hisz csupán az kellene még! O nem, nem! engem a rendes élet Idonek elotte megölne, tudom; Költo vagyok, költoileg kell Végig rohannom az életuton! (Pest.) Fürdik a holdvilág az ég tengerében... Fürdik a holdvilág az ég tengerében, Méláz a haramja erdo közepében: Suru a füvön az éj harmatozása, De surubb két szeme könnyének hullása. Baltája nyelére támaszkodva mondja: »Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra! Édes anyám, mindig javamat akartad; Édes anyám, mért nem fogadtam szavadat? Elhagytam házadat, földönfutó lettem, Rablók, fosztogatók közé keveredtem; Most is köztök élek magam szégyenére, Ártatlan útasok nagy veszedelmére. Elmennék én haza, itt hagynám ezeket, Örömest itt hagynám! de most már nem lehet: Édes anyám meghalt... kis házunk azóta Régen összeroskadt... s áll az akasztófa.« (Pest.) Megy a juhász szamáron... Megy a juhász szamáron, Földig ér a lába; Nagy a legény, de nagyobb Boldogtalansága. Gyepes hanton furulyált, Legelészett nyája. Egyszer csak azt hallja, hogy Haldoklik babája. Fölpattan a szamárra, Haza felé vágtat; De már késon érkezett, Csak holttestet láthat. Elkeseredésében Mi telhetett tole? Nagyot ütött botjával A szamár fejére. (Kún-Szent-Miklós.) A csaplárné a betyárt szerette... A csaplárné a betyárt szerette, De a betyár otet nem szerette. Csaplárnénak örökbe vett lyánya Volt a betyár egész boldogsága. A csaplárné ezt megirigyelte, Irígységbol a leányt elverte, Elverte a háztól a világba; Pedig ott kinn tél, fagy volt javába. A szegény lyány ment egy kis darabot, Aztán leult, ultében megfagyott. Esett ez a betyárnak tudtára, S csaplárnénak lett kínos halála. Betyár ezért hóhérkézre került, De nem bánta o, még inkább örült; Mert mióta a lyányt elvesztette: Pipa dohányt sem ért az élete. (Pest.) Árvalyányhaj a süvegem bokrétája... Árvalyányhaj a süvegem bokrétája, Árva leány a szerelmem violája; Azt magamnak kinn a pusztán szakasztottam, Ezt magamnak a faluban választottam. Gyönyöru kis szoke leány a kedvesem, De hogy jó lesz még abban sem kételkedem. A kék virág tiszta búza között terem, Mátkámnak is kék virág van a szemiben. (Laczháza.) Vándorélet. (Barabás rajzához.) Szent Kleófás! Milyen karaván... Nem lehet más, Mint oláhczigány; Avvagy e szép utazási rend S pore purdék serege mit jelent? Ott huzódik a diszes csapat Hosszu sorban zöld erdo alatt; A családfo vén, kehes lovon, Kit kötofékszárnál fogva von Ügygyel-bajjal egy izmos legény... No hisz izzad még az is szegény! Mert bizony már régen lehete, Hogy gabanczuk a csikófogat Elhullatta... s most mi élete? Koplalásban tölt gyásznapokat. Ily esetben aztán ép ero Nem tudom, hogy volna nyerheto. S a mi több, ki rája nehezul, Nem csak a jó dáde egyedul: Oldalain egy-egy tarisznya lóg, S mindenikben rajkók láthatók; Ki-kidugván borzas fejöket, Pityeregnek szörnyü éneket, Mert helyök nem legkényelmesebb; A gyaloglás? még keservesebb! Ugy sipognak, mint az orgona, S tudja isten, meddig tartana? De nagyapjok hátra-hátra rúg, S meglapulnak szépen a fiúk. Megy megettök férj, menyecske, lyány Egymás mellett és egymás után. Ki bagóz, ki füstöt ereget, Képezoleg terhes felleget, Mely szemet rág, s fojtja a tüdot. Tán dohányuk paprikában fott. Leghátul kóczmadzagon pedig Egy lopott malacz hetvenkedik. Boldogúlni nem lehet vele! Sejti tán, hogy napja alkonyúl, Azért viseli magát oly roszúl. De segít a meszelo nyele, Melylyel a derék családanya Nagy vitézül neki rohana. Igy intéznek bátor lépteket Faluvégtol falu végeig. Ily hos népet mi sem rettegtet... Csak a szél! ezt megsüvegelik. S okosan! mert e kaján elem Mértéken túl emberségtelen. Néha rájok a midon akad: Súg fülökbe olyan dolgokat, Hogy lábszárok is remeg bele, Mintha volna nyárfa levele. De ha szél úr könnyü szekeren Gyors lovakkal más vidékre hajt: Régi kedvök ismét ott terem, S fumigálnak minden földi bajt. (Pest.) Betegségemben. Megmondtam úgy-e? térj eszedre! S te nem fogadtad szavamat; Tovább üzéd eszeveszetten Az ostobáskodásokat. Most szépen vagy, szépen... de úgy kell Az ilyen szeleverdinek! Hanem mit prédikálok? késo Eso után a köpönyeg. A mint van, úgy van; most a dolgon Már változtatni nem lehet, És legjobb, a mit tehetek, ha Eloveszem türelmemet. Ah, türelem! reád lelkemnek Valóban nagy szüksége van; Itten heverni a kórágyon, Kínok között, magányosan! Lám, irtózám a házasságtól, Mondám, hogy nem kell feleség; Pedig egy szép, egy hu menyecském, Ha volna most, mi jól esnék! Hozzám hajolna, édes ajka Elcsókolná fájdalmamat, És ölelése enyhet adna, Minot az orvosság nem ad. - S tán eddig is azért ejték csak No elleni beszédeket, Mivelhogy senki, senki nem volt, Nem volt, ki engem szeretett. S ha lenne... oh, ha lenne! érzem: Szeretni tudnék végtelen! - Megérem-e, hogy nekem is lesz Szép csendes házi életem? (Pest.) Szerelem- és pipadal. Szeretlek én téged, pipám! És a dohányt, mely benned ég; Hogy is ne? füstöd fellege, Miként galambom szeme, kék. Szeretem én galambomat, Miként szeretem a dohányt; Hogy is ne? pipa és leány Érettem égnek egyaránt. S miként a lyányszem s mint a füst, Nem kék-e a menny födele? S miként ezek, a mennyfödél - Csillagtüzben - nem lángol-e? Hasonmásául alkotá Az ég e kettot én nekem, Hogy látva oket, lássam azt, Kitol boldogságom nyerem. (Pest.) Egy estém otthon. Borozgatánk apámmal; Ivott a jó öreg, S a kedvemért ez egyszer - Az isten áldja meg! Soká nem voltam otthonn, Oly rég nem láta már, Úgy megvénült azóta - Hja, az ido lejár. Beszéltünk errol, arról, A mint nyelvünkre jött; Még a szinészetrol is Sok más egyéb között. Szemében »mesterségem« Most is nagy szálka még; Eloitéletét az Évek nem szünteték. »No csak hitvány egy élet Az a komédia!« Fülemnek ily dicsérést Kellett hallgatnia. »Tudom, sokat koplaltál, Mutatja is szined. Szeretném látni egyszer, Mint hánysz bukfenczeket.« Én muérto beszédit Mosolygva hallgatám; De o makacs fej! föl nem Világosíthatám. Továbbá elszavaltam Egy bordalom neki; S nagyon-nagyon örültem, Hogy megnevetteti. De o nem tartja nagyra, Hogy költo fia van; Elotte minden ilyes Dolog haszontalan. Nem is lehet csodálni! Csak húsvágáshoz ért; Nem sok hajszála hullt ki A tudományokért. Utóbb, midon a bornak Edénye kiürult, Én írogatni kezdtem, O meg nyugodni dult. De ekkor száz kérdéssel Állott elo anyám; Felelnem kelle - hát az Irást abban hagyám. És vége-hossza nem lett Kérdezgetésinek; De nekem e kérdések Olyan jól estenek: Mert mindenik tükör volt, A honnan láthatám: Hogy a földön nekem van Legszeretobb anyám! (Duna-Vecse.) Ebéd után. Ugy jól laktam, hogy még!... Egyet nyujtózom, és Aztán tied vagyok, Imádott heverés! Oh kedves pamlagom, Be áldott puha vagy! Ki téged föltalált, Az volt ám még az agy. - Kölyök, pipát ide... Siess, a nagyapád! Nincs rútabb valami, Mint az a lomhaság. Add errébb hát, ökör! Én nyuljak érte tán? Nem elég tolem, hogy Föltátom rá a szám? Istentelen legye! Ingerkedik velem... Kergesd el... a kutya Ott ül a fülemen. Az ember élete Méreggel van tele; Csodák csodája, hogy Meg nem pukkad bele. Húzd a függönyt odább Azon az ablakon, Hadd lám, az épités Ott kinn meddig vagyon? Á, szépecskén halad, Munkálnak mindenütt... De tedd b' az ablakot, A nap szemembe süt. Disznó forró ido!... No semmi; legalább Ki ott kinn dolgozik, Nem huti meg magát. (Duna-Vecse.) Zsuzsikához. Ne hozd, ne hozd azt a bort, kis leány! Hisz már a nélkül is részeg vagyok - Megrészegített kellemed, Fölfordította eszemet, Nem ihatom... nem kell... sok, a mi sok. Vagy a borban szerelmet hozsz talán? Azt, angyalom?... szerelmedet?... nekem?... Úgy addsza azt a poharat, Iszom, mig egy csepp sem marad, Legyen bár méreg, addsza, lenyelem! (Duna-Vecse.) Magány. Messze, messze a világ zajátul E kis faluban, Itt kivánok élni én ezentul, Csendben, boldogan. Boldogan! mert hajh a nagy világban Boldog nem valék; Üldözött az utczán és szobámban A föld és az ég. Nem volt biztos sem napom, sem éjem; Vad hiúz-szemek Támadásra, elfogásra készen Egyre lestenek. Összeszedtem végre sátorfámat, S szépen megszökém, S itt vagyok, hol a nap újra támad Éltem bús egén. Szent magány! hegylánczaid tetoin Át, nem látnak ok, Szívtelen, rémarczu üldözoim ... A hitelezok. (Duna-Vecse.) Álmodom-e? Álmodom-e? Vagy látok igazán? S a kit látok, Tündér-e vagy leány? Akár leány, Akár tündér lenne, Mit bánom én, Csak belém szeretne! (Duna-Vecse.) Éjjel. Kinézek én, benéz a hold Szobámnak ablakán; Sugárait szerelmesen Mosolygva hinti rám. Szegény bohó! mit kandikálsz Olyan szerelmesen? Avvagy talán azt gondolod, Hogy képedet lesem? Eszem ágába' sincs biz a, Hogy téged nézzelek. Isten hirével elmehetsz - Mit gondolok veled! Ott általellenben lakik Az én kedves babám; Azt várom én, ha valahogy Még megpillantanám. (Duna-Vecse.) Ivás közben. Hányadik már a pohár?... csak Ötödik? Teremt' ugyse! becsülettel Muködik. Máskor megfe-felelek kétannyinak, S lábaim most már öttol is inganak. Ing a lábam, a nyelvem meg Elakad - Torkom a therpomyléi Szorulat, Ledionas a bor, mely csepege, Gondolatim Sex... Rex... Xerxes serege. Sehogy se t'om kifejezni Magamat - Azt hiszitek, hogy talán a Bor miatt? Ne higyétek, édes atyámfiai, Nekem a bor nem szokott megártani. Nekem a bor hogymikép is Ártana? Hát hiába voltam volna Katona? Úgy biz, a ki fölmarkolta, katona - Még pedig bakancsos voltam valaha. Zöld hajtókás, sárga pitykés Közlegény... Egész a közlegénységig Fölvivém! Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám; Még idovel degradáltak volna tán. Tyhu, látjátok, ott az könnyen Megesik, Mert a katonai pálya Fene sik; Legkivált az olyfélének, mint magam, Kinek kissé akaratos feje van. Útmutatást nekem ne is Adjatok, Szent Dávid hárfájára sem Hallgatok! Orrnál fogva senki engem nem czibál, - Azt cselekszem, a mi tetszik... tudja Pál, Mit kaszál. ... Eh, de én itt egyre-másra, Mint malom, Csak darálok, csak darálok, S szomjazom. Adjatok bort! a malom jól nem megyen: Hogyha nincs nedv, a mi hajtsa, boviben. Hadd igyam hát! hogy forogjon Kerekem - Meg sem állok, csak a kancsó- Feneken, Bárha mingyárt - a mint Falstaff szólana - Bárha, mondom, egy mérföldig tartana. Hol is hagytam?... tudja gólya... Úgy, igaz! A malom volt az utósó... Vagy nem az? Mit is mondtam a malomról... én bizon Hogyha présbe csavarítnak sem tudom. Annyi szent: a szemem héja Oly nehéz, Mint malomko... tán az álom Környekez. Elég is ma a tivornya, ágyba hát! Álmodozzuk folytatását... jó 'jszakát! (Debreczen.) Füstbe ment terv. Egész uton - haza felé - Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd eloször is Kedvest, szépet neki? Midon, mely bölcsom ringatá, A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat, Mig állni látszék az ido, Bár a szekér szaladt. S a kis szobába toppanék... Röpult felém anyám... S én csüggtem ajkán... szótlanúl... Mint a gyümölcs a fán. (Duna-Vecse.) Vizen. Beszélgetnek sajkámmal A fecsego habok; Feszítem a lapátot, Hogy szinte izzadok. Anyám, ha mostan látnál, Tudom, hogy mondanád: »Az istenért!... ha feldolsz... Nem féled a halált?« Apám, ha mostan látnál, Tudom, hogy mondanád: »Az ördög hurczol arra, Szaggatni a ruhád.« (Duna-Vecse.) Boldogtalan voltam... Boldogtalan voltam, Teljes életemben; Csak az vigasztal, hogy Meg nem érdemeltem. Boldogtalan leszek Koporsóm zártáig; Csak az vigasztal, hogy Nincs messze odáig. Hiába biztattok, Hiába beszéltek - Tudom azt az egyet, Hogy nem soká élek. (Debreczen.) Gyönge vagyok... Gyönge vagyok, lelkem-testem Fáradt. Vessétek meg nekem azt az Ágyat. Vesd meg, rózsám, hadd fekügyem Bele, Hadd pihenjem ki magamat Benne. Istenem! mi van ezen az Ágyon? Mindenütt nyom, minden felol Fázom. Nem vetette rózsám meleg Keze; Vetette a halál hideg Keze. (Pest.) Mi foly ott a mezon... Mi foly ott a mezon? Patakvíznek gyöngye - Hát szeretom arczán? A búbánat könnye. Hadd folyjon a patak! Habjai mentében, Piros rózsa fejlik A zöld mezoségen. De könnyed ne folyjon, Lelkem kis leánya! Elhervad a könnytol Orczáid rózsája. (Pest.) Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél... Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél? Mi mélyebb a mély Duna vizénél? Dunaviznél mélyebb mély szerelmem, Szentgellértnél nagyobb nagy keservem. Dunaparton fube heveredtem, Halásztak a halászok mellettem, Kihalásztak sok apró kis halat, Hálójokban alig hogy megakadt. Ha azt tudnám, hogy az én hálómba Valami nagyon nagy hal akadna, Akkora, hogy berántana engem: Nekem is volna halászni kedvem. (Pest.) Pusztán születtem... Pusztán születtem, a pusztán lakom. Nincs födeles, kéményes hajlokom; De van cserényem, van jó paripám: Csikós vagyok az alföldi rónán. Szorén szoktam megulni a lovat, Ha ide vagy oda útam akad; Nem szükséges a nyereg a hátán - Csikós vagyok az alföldi rónán. Gyócs a gatyám, patyolat az ingem: Nem vettem, a rózsám varrta ingyen. Hejh, maholnap az én piros rózsám Csikósné lesz az alföldi rónán. (Kún-Szent-Miklós.) A faluban utczahosszat... A faluban utczahosszat Muzsikáltatom magamat; Tele palaczk a kezembe', Tánczolok, mint veszett fene. Huzd rá czigány, siralmasan, Hogy magamat kisírhassam. De majd ott az ablak alatt Húzzatok valami vigat. Ott lakik az én csillagom, Az én bujdosó csillagom, A ki tolem elbujdosott, S világát mással éli most. Hejh czigányok, itt az ablak: Most a leges-legvigabbat! Ne lássa az a csalfa lyány, Hogy búsulok csalfaságán. (Duna-Vecse.) Elvennélek én, csak adnának... Elvennélek én, csak adnának, De hiába szólok anyádnak! Megtagadja tolem kezedet; Nem tudom, az oka mi lehet. Olyan háborodott az elmém! Sokszor sírnék, ha nem szégyelném. Mért nem vagyok felho az égen? Sírnom akkor nem volna szégyen. Miért nem termettem búzának? Aratás van, most levágnának; Nem kellene soká szenvednem Ebben a keserves életben. (Pest.) Nem nézek én, minek néznék? az égre... Nem nézek én, minek néznék? az égre; Bele nézek kedvesem kék szemébe. Kedvesemnek kék szemében van egem, Onnan süt rám tiszta napfény melegen. Nekem ez a világ nem is kellene, Ha nem volna kedvesem két kék szeme; Ez az egy szép, a mi van a világon, Ezen a rút, ezen a csúf világon. Ne nézzetek kedvesemnek szemébe! Ne ejtsetek engemet a kétségbe! Féltve orzöm, féltve orzöm kincsemet, A leggyönyöruségesebb kék szemet. (Pest.) Kerényi Frigyeshez. Szerelmetes barátom, jó napot! (Vagy estét... a mint e firkát kapod) Hát hány hét a világ Eperjesen? Hallom, hogy szenvedtél keservesen. De csak hogy már bajod végén vagyon! Örvendek én ezen, pedig nagyon; Mert, oh barátom, azt elhiheted, Hogy szörnyü mód szeretlek tégedet. Már ismeretlen is szerettelek, Hát még mióta rusztiztam veled! T'od, a Komlóban, persze hogy tudod; Hogy is feledhetnéd azt a napot? Én részemrol csak el nem feledem, Legyen bár Matuzsálem-életem. Nos hát te jól vagy, hál' istennek! Én? Mint gazdag városban szegény legény. Másfél hete, hogy oket elhagyám, Kiknél valék, apám és jó anyám. Apám kibékült; volt is rája ok: Hiszen szinész már többé nem vagyok. Örul o - de olyasmit érzek én, Mint a paradicsomnak küszöbén Almát-evett osünk érezhetett, Midon belole kikergettetett. Ott éltem volna én a színpadon Kín és gyönyör közt... hírben... szabadon... Dicso álom volt. Volt! Már elmula. Borúljon rá felejtés fátyola. Mint mondám, itt vagyok másfél hete, Másod magammal jöttem én ide. Tudod, ki az, ki Pestre elkisért? A bú - egy szép kis szoke gyermekért. Szegényke! titkolá, hogy értem ég. Midon bucsúzni hozzá elmenék, Oly szomorúan pillantott felém: S ösztönszeruleg én megölelém. És csókot érzék, forrót, ajkamon, És könnyet érzék, forrót, arczomon. Én nem tudám, hogy otet szeretem, De a midon megindúlt szekerem, S elgondolám, hogy végkép elhagyom: El kezde fájni a szivem nagyon. Mi egymáséi soha nem leszünk, Egymást feledni lesz talán eszünk. Egyébiránt idom honn jól telék, Vers, pajtikám, hó! vers termett elég. Nem vagyok én verseknek szukiben, Bár pénzem jone olyan könnyeden. A pénz, a pénz! ez ám a bökkeno. Ez életünkben a szekérkeno. Nélkule a kerék lassan forog, S forgása közben szörnyen nyikorog. Azonban érte nem töröm magam; Jelenleg is - a mennyi, annyi - van. Naponként jön, mibol eszem s iszom; A holnapról én nem gondolkozom, S ha a jövobe vetem is szemem: Vagyon dolgában bizonyára nem; Azt kérdezem magamban legfölebb: Mikor mulathatok megint veled? Veled s a többiekkel, a kiket, Mint téged, oly oszintén szeretek. Ti vagytok nékem minden örömem; Emlékezetben legyetek velem, Mig a boldogság szép órája üt: Hol ismét áldomásozunk együtt! (Pest.) Nem ver meg engem az isten... Nem ver meg engem az isten, Hogy szeretot mást kerestem. Te hagytál el, nem én téged; Délibáb volt a huséged. Iskolába nem járattak, Olvasni nem tanítottak, De szemedbol kiolvastam, Hogy szivedben bánat vagyon. Mért búsulsz? tán megbántad már, Hogy engemet megbántottál? Sohse búsúlj! úgy is késo; A mi elmúlt, vissza nem jo. Találtam már mást magamnak, Találj te is mást magadnak; Éljed világodat vele, Áldjon meg az isten vele. (Debreczen.) Deákpályám. Diligenter frequentáltam Iskoláim egykoron, Secundába ponált még is Sok szamár professorom. A poézisból is ebbe Estem inter alia; Absurdum pedig, de nagy, hogy Ennek kelljen állnia. El sem obliviscálnak, mert Ha occasióm akadt: Kutyáliter infestáltam E jó dominusokat. Egynek pláne... no de minthogy Szerelemhistória, Talán jobb lesz in aeternum Sub rosa maradnia. Csak denique mi közöttünk Sine fine folyt a per, S consilium abeundi Lett a vége breviter. Ergo mentem és vagáltam A hazában szanaszét; Verte tandem a bal czombom Kard... azaz hogy panganét. (Duna-Vecse.) Sírom. Hogyha én majd meghalok, Nem leszen ko síromon; Egy kis fejfa lesz a jel, A hová teszik porom. De ha megkövul a kín, Mely most elhat lelkemig: Alacsony sírom fölött Pyramíd emelkedik. (Duna-Vecse.) Poharamhoz. Különben én becsüllek, oh pohár! Csak egy van benned, a mit restelek; Azt restelem csak benned, oh pohár! Hogy olyan könnyen kihörpentelek. Ha én te néked volnék, oh pohár! Ki nem fogynék a borból sohasem; Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! Innál belolem véges-végtelen. (Duna-Vecse.) Színbirálat. Hogy játszottak? ne is kérdezzétek! Vétek volt ma oket nézni, vétek. Ily kontárkodás mégis gyalázat; Csaknem megszalasztották a házat. Semmi tuz egyben sem, semmi lélek! Mint fajankók, úgy álltak s beszéltek. A darab is rosz, silány végképen, Untató a legnagyobb mértékben. Ásitottam, hányat és minoket! S oly sötét volt, tán világ sem égett. * * * (Hol maradhatott az a kis lyány? hol? Üres volt, a melybe jár, a páholy.) (Pest.) Gazdálkodási nézeteim. Jertek barátim, van egy-két forintom, Hágjunk nyakára, a réz-angyalát! Mit a jövendo! arra semmi gondom; A jó isten majd eztán is csak ád. Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen? Azért szerzem, hogy eligyam s egyem. Mert oh barátim, a terített asztal Dicsobb, mint Ádám-Éva édene; Ez a mi búban engemet vigasztal, Ennél virít a lét kietlene. Szerzem tehát a pénzt, nem hogy legyen, Hanem azért, hogy eligyam s egyem. Emberségemre! nincs szánandóbb pára, Mint kit fukarság nyavalyája bánt; Halmozva kincset kincse halmazára, Küzd, fárad, izzad, s él koldús gyanánt. Nekem nem kell a pénz, csak hogy legyen, Megszerzem én, hogy eligyam s egyem. Azt mondják e rend érdemes vitézi: Ki nem zsugorgat, mig nyujt a jelen, A múltat könnyen búslakodva nézi Öreg korának szük idoiben. S én még sem szerzem a pénzt, hogy legyen: Csupán azért, hogy eligyam s egyem. Megnyugtat egykor, tán ha semmim sem lesz, Hogy a meddig volt, jól éltem vele; De most ha mennék éhen oseimhez, Nem lenne sírom nyugalom helye. Ebbol indulva, nem hogy meglegyen, De szerzek pénzt, hogy eligyam s egyem. Menjünk tehát, és e nehány forinton Élvezzük a jót, mennyiben lehet; Meg sem jövünk, szent Jóllakásra mondom, Mig egy rosz pótra nyomja zsebemet - Mert nem szerzém én e pénzt, hogy legyen: Azért szerzém, hogy eligyam s egyem. (Duna-Vecse.) Vizet iszom. Figyeljetek reám, És oh bámuljatok! Mert nem mindennapi, A mit most hallotok. E dolgon magam is Nagyon csodálkozom, De még is szent igaz; Nem bort... vizet iszom, Vizet bizon. A szoloket tavaly Elverte tán a jég? Vagy a dér csipte meg S bor nem termett elég? Nem volt se jég se dér, Bor terme gazdagon, De mindazáltal én Nem bort... vizet iszom, Vizet bizon. Vagy tán azt vélitek: Hogy szomjas nem vagyok? Dehogy nem! szomjaim Krisztustalan nagyok. S kizárólag pedig A borra szomjazom, De mindazáltal én Nem bort... vizet iszom, Vizet bizon. Hogy rajta senki ne Csigázza az eszét, Megfejtem röviden E találós mesét: Én a bort rendesen Kocsmából hozatom, Most pénzem nincs - vizet, S nem bort, azért iszom, Azért bizon! (Pest.) István öcsémhez. Hát hogymint vagytok otthonn, Pistikám? Gondoltok-e ugy néha-néha rám? Mondjátok-e, ha estebéd után Beszélgetéstek meghitt és vidám, Mondjátok-e az est óráinál: Hát a mi Sándorunk most mit csinál? És máskülönben hogy van dolgotok? Tudom, sokat kell fáradoznotok. Örök törodés naptok, éjetek, Csak hogy szükecskén megélhessetek. Szegény atyánk! ha o ugy nem bizik Az emberekben: jégre nem viszik. Mert o becsuletes lelku, igaz: Azt gondolá, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett, Elveszte mindent, a mit keresett. Szorgalmas élte verítékinek Gyümölcseit most más emészti meg. Mért nem szeret ugy engem istenem? Hogy volna mód, sorsán enyhítenem. Agg napjait a fáradástul én Mily édes-örömest felmenteném. Ez fáj nekem csak, nyúgott éltemet Most egyedul ez keseríti meg. Tégy érte, a mit tenni bír erod; Légy jó fiú, és gyámolítsad ot. Vedd vállaidra félig terheit, S meglásd, öcsém, az isten megsegít. S anyánkat, ezt az édes jó anyát, Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! Mi o nekünk? azt el nem mondhatom; Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítná tolünk ot az ég... E néhány sorral érd be most, öcsém, Én a vidámság hangját keresém, És akaratlan ilyen fekete Lett gondolatjaimnak menete; S ha még tovább fonnám e fonalat, Szivem repedne a nagy kín alatt. Más levelem majd több lesz és vidám, Isten megáldjon, édes Pistikám! (Pest.) Carmen lugubre. Meghalt... ki?... azt mit kérditek! Hisz a név ugy sem teszi meg; Hazánknak... oh nem! a világnak Egy ritka, példás férfia, Kinek szent fogadása tartá: Vizet soha nem innia. O most békével alhatik Sírjában itéletnapig; Mert ama boldog öntudattal Dugá fejét a föld alá: Hogy a vizet ugyan használta (Mosdásra), de meg nem ivá. Nagyon szüken termett tavaly A bornemu dicso ital. És ez lett megölo betuje A szilárd lelkü férfinak: Szomjan halt, a hogy pinczéjébol Minden borok kifogytanak. És engem, nem tagadhatom, Kinos sejtésnek terhe nyom. Ha jövendoben következnek Borban szükölködo napok: Miként e sírba dolt nagy férfi, Még magam is ugy járhatok. (Pest.) Hattyudalféle. Bizony, bizony csehül vagyunk! Mellem szorúl, majd megfulok, S szivem táján valami rág... Beloled én, árnyékvilág, Aligha el nem patkolok. Hányszor kivántam a halált! És most, midon már közeleg, Midon félig rám lehele: Olyanformán vagyok vele, Mint a mesében az öreg. Hiába! bármi a halál, Az élet nála többet ér. Van ottan béke - semmi más; Van itten bú - de vígadás Kéjében is pezsg ám a vér. S én már maholnap elhagyok Örömeket, fájdalmakat. Most gomblyukamban a virág, S ha újra zöldül a világ: Talán sirom halmán fakad. S ti majd, ti jó fiúk, kiket Hozzám barátság láncza köt, Kikkel most annyi éjszakát Fölségesen virasztok át: Gyászoltok a halott fölött. De én azt mondom, társaim, Hogy engem ne gyászoljatok; Természetünktol az elüt - Mert tudjátok, velem együtt, Ti mind víg ficzkók voltatok. Jertek ki hozzám legfölebb, S ha állotok sirom körul: Vigan hangoztassátok itt Holt czimborátok dalait A múlt idok emlékeul! (Duna-Vecse.) Hírös város az aafodön Kecskemét... (Tisza-Duna közti tájbeszéd szerint.) Hírös város az aafodön Kecskemét, Ott születtem, annak öszöm könyerét. A búzáját magyar embör vetötte, Kakastéjjee szép mönyecske sütötte. Nincs én néköm mestörségöm, nem is ko, Van azé jó keresetöm, jobb se ko, Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm, Míg utast lát a pusztába két szömöm. Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem, Szögény legény szép szörivee szöröztem. Csillagos a feje, kese a lába - Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába. Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen, Borjúszájas ingöm lobog szélösen, Süvegöm a jobb szömömön viselöm, Mindön embör elott mög sem emelöm. Be-benézök a bugaczi csárdába, Öszöm, iszom kedvem szörint rovásra; Ölégségös hitelöm van ott néköm, Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm. A vármögye emböreit pej lovam Csak ojan jól mögösmeri, mint magam. Ha érköznek, nagyot nyerít - rá termök; S ha rajt vagyok, gyühetnek má o keemök! (Debreczen.) Az én torkom álló malom... Az én torkom álló malom; Ugy oröl, ha meglocsolom. Árva szívem a molnárja, Bánatot hord garatjára. Az én feleségem torka Valóságos pergo rokka; Hejh az én jó feleségem Pörpatvart fon azon nékem. Zúg, ha oröl, zúg a malom... Csak hadd zúgjon, locsolgatom; Zúgjon, zúgjon - ne halljam meg, Hogy kincsem rokkája pereg. (Duna-Vecse.) De már nem tudom, mit csináljak... De már nem tudom, mit csináljak? Meginnám borát az országnak. S mentül több az, a mit megiszom, Annál iszonyúbban szomjazom. Mért nem tesz az isten most csodát? Változtatná borrá a Tiszát, Hadd lehetnék én meg a Duna: Hogy a Tisza belém omlana! (Tokaj.) Te szivemnek szép gyönyörüsége... Te szivemnek szép gyönyörüsége, Mért van szivednek kokeménysége? Csakugyan meg akarsz, Meg akarsz ölni hát? Vagy mért nem enyhíted Szeretod fájdalmát? Szeretod vagyok én, hu szeretod, Elmondhatom isten, ember elott; De azt is mondhatom, Hogy ez a világ nagy, S a világon te a Legkegyetlenebb vagy. (Duna-Vecse.) Mondom, ne ingerkedjetek velem... Mondom, ne ingerkedjetek velem! Nem ismeritek a természetem. Ha föltámad haragom szélvésze, Nem marad el fejek beverése. Jó a tréfa, jó a maga helyén, De boszant, ha a mértéken túlmén, S ki megboszant, legyen az akárki, Megtanítom keztyube' dudálni. De te, kis lyány, mit huzódol tolem? Hiszen ezt én nem neked beszélem; Gyere mellém, eszem a szépséged, A világért sem bántalak téged! (Pest.) Meredek a pinczegádor... Meredek a pinczegádor, Nehéz teher az a mámor: Haza felé mendegéltem, Terhem alatt összedoltem - Összedoltem! Elnyúltam a föld színére, Megeredt az orrom vére. Ha ott tégla nem lett volna: Orrom vére nem folyt volna - Nem folyt volna! Nem járnék én a pinczébe Jó idobe', rosz idobe'... De tehetek is én arról, Hogy oly igen jó az a bor - Jó az a bor! (Duna-Vecse.) Kis menyecske, szép kis menyecske... Kis menyecske, szép kis menyecske! Hejh, miért vagy te már menyecske? Ha te még nem volnál menyecske: Nem volnék én kétségbe esve. Nem választottál meg uradnak, Mert nem vagyok se szép se gazdag. Van most urad, módos, takaros - Módos, takaros, de haragos. Nem tudom, szereted-e otet? De tudom, nem szeret o téged. Nem csak hogy szerelmet nem ismer, Szegény menyecske, még meg is ver. Ha megunod ezt az életet, Tedd a kezembe a kezedet, Menjünk ki a Duna partjára, Ugorjunk együtt a Dunába! (Pest.) Hejh Büngözsdi Bandi... Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány! Mért sikkasztottad el az én jó paripám? Te bitangolsz mostan drága szép lovamon - Hóhér kössön hurkot átkozott nyakadon! Hejh Büngözsdi Bandi, istentelen zsivány! Mért csábítottad el az én kedves babám? Te öleled most szép szeretom valahol - Fuljön rosz lelkeddel a mélységes pokol! De mi haszna van az átkozódásoknak... Imádkozzál, Bandi, hogy meg ne kapjalak; Mert ha megkaphatlak - mennyko üssön beléd! - Megemlegeted a magyarok istenét. (Pest.) Ezrivel terem a fán a megy... Ezrivel terem a fán a Megy... Feleségem van nekem csak Egy; De mikor még ez az egy is Sok! Elobb-utóbb sírba vinni Fog. Furcsa isten teremtése O! Reszketek, ha közelembe Jo. Megteszek mindent, a mit csak Kér, Még is mindig dorgálás a Bér. Már ilyesmit is gondoltam Én: Megverem... bírok vele, hisz Vén. De mikor a szemem közé Néz: Minden bátorságom oda Vész. Három izben volt már félig Holt; Jaj istenem! be jó kedvem Volt. De az ördög soh'sem vitte El; Oly rosz, hogy az ördögnek sem Kell. (Pest.) Katona barátomhoz. Ha elottem a multat kitárja Képzeményim hu panorámája: Katona barátom! Tévelygo szememnek Elfáradt sugára Képeden pihen meg. Oh ez a mult! pusztaság vidéke, Mely felett ho, tikkasztó nap ége. Te a pusztaságban Árnyékos fa voltál, Új erot szereztem Enyhe sátorodnál. Kedvezett a jó szerencse nékem: Túljövék e szomorú vidéken. De itt is nagyobb volt A bú örömemnél: Mit használt, hogy jöttem? Ha te nem jöhettél. S a mióta sors parancsolatja Közös útunk ketté ágaztatta, Évek érkezének, Évek távozának, És még csak hirét sem Hallhatók egymásnak. El vagyok már szívedben feledve? Vagy jutok még néha tán eszedbe? Vagy, miként emlékem Rajzol egyre téged, Szinte rajzol engem Nem muló emléked? (Duna-Vecse.) Ez a világ a milyen nagy... Ez a világ a milyen nagy, Te, galambom, oly kicsiny vagy; De ha téged birhatnálak, A világért nem adnálak! Te vagy a nap, én az éjjel, Teljes teli sötétséggel; Ha szivünk összeolvadna, Rám be szép hajnal hasadna! Ne nézz reám, süsd le szemed - Elégeti a lelkemet! De hisz úgy sem szeretsz engem, Égjen el hát árva lelkem! (Pest.) Kedves vendégek. Oh, ez az ostoba falusi nép! Irják, hogy majd feljonek Pestre. Szép. S meglátogatnak. Még szebb. Jojetek. Hanem meg is szököm eloletek. Pompás mulatság lenne. Képzelem. Bejárnák Tolnát, Baranyát velem. Vezetném oket, mint nyájt a szamár. Jaj, ha tudnák, mint várom oket már. Jeles család is. Annyit mondhatok. Körében borzasztóan mulatok. A táti, ez derék legény. Derék. Az embert mostan is magázza még. S mily érdekes hallgatni, hogyha szól Trágyárul, béresekrol, gyapjuról. És kérdi tolem: hogy kel most a zab?... A búza?... árpa?... széna?... krumpli?... bab?... Költoi dolog mindenek felett, Csak ugy hizik tolök a képzelet. A mámi, ez már muvelt egy személy. Még az irodalomról is beszél. Könyvtára van szobája ablakán. A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám, És a kisasszony, oh be kellemes. Mint a sült rák, olyan szemérmetes. Mindig pirúl. S mi bájjal társalog. »Igen« s »nem« nála az egész dolog. Vigan vagyunk. Valóban. Ha ezek Meglátogatnak, majd lesz élvezet. (Pest.) Ambrus gazda. I. Merre oly nagy széllel, Ambrus gazda? »A kocsmába, ilyen-olyan adta! Megharagitott a feleségem. Haragom most borral szelidítem. S azzal járt csak jól e nyelves asszony, Hogy tovább is nem maradtam otthonn; Mert ha még soká darál elottem, Nem hiszem, hogy nyelvét ki nem tépem.« * * * Hah, rosz asszony roszabb szolgálója! Ambrus gazdáról e pletykát szórja: Otthonn ulne o, de felesége Kivetette ot a ház elébe. II. Ambrus gazda hosleg iddogála, Míg a bakter tízet nem kiálta. Ekkor fölkelt, és haza kotródott, S tudja isten, most miként pusztít ott. Á, de íme, újra visszatére - Ambrus gazda, mi jutott eszébe? »Hát lármázni kezde feleségem; S lármázott, mig végig nem keféltem. Ekkor hátat forditék a háznak. Reggelig most otthonn nem is látnak.« * * * Gaz szolgáló! csak nem nyugszik nyelve. Másnap meg már e hírt terjesztgette: Ambrus gazda honn volt, s visszatére, Mert nem ereszté be felesége. (Pest.) Boldog pestiek. Hiába is dicséritek A szép természetet! Az tart legföljebb veletek, Ki rosz gombát evett. Szegény, szegény falusiak S kisvárosbéliek! Mi élünk csak valódilag, Mi boldog pestiek! Lakásunk fényes palota; Mindent találni benn, Mit a mesterség adhata, Hogy légyen kényelem. Selyem, rugalmas pamlagunk Lágy hintaként remeg; Egész török basák vagyunk Mi boldog pestiek! És minden nap véghez viszünk Nagy epicuri tort, Hol étket és italt nekünk Sok czifra szolga hord; Míg a zenének hangjai Vígan fölzengenek, Lelkünk elandalítani. - Mi boldog pestiek! Hát a színház? a tánczterem És több efféle hely? Kapunk alatt hintó terem, S mint a villám visz el. Igy múlik éjünk és napunk, Nincs híja semminek, Míg végre csodöt nem kapunk Mi boldog pestiek! (Pest.) Bucsú a szinészettol. Adom tudtára mindazoknak, Kiket tán sorsom érdekel, Hogy tiszta látkörét jövomnek Sötét, nehéz köd lepte el. Eddig Thalia papja voltam, Most szerkeszto-segéd leszek. Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! Szép élet a szinészi élet, Ki megpróbálta, tudja jól, Bár ellene a balitélet Vak órjásának nyelve szól. Hogy én lelépek a színpadról, Szívem nagyon, nagyon beteg - Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! Igaz, hogy ottan a rózsának Sokkal nagyobb tövise van, De oly rózsákat, mint ott nonek, Máshol keresni hasztalan. Mindezt szivemben igazolják Két évi emlékezetek. Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! Mert nem lesz már nekem kalandom; Pedig e nélkül a világ Elottem untató, kietlen, Egyalakú, nagy pusztaság. Ki egy országon átfuték, most Egy kis szobában ulhetek - Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! De sorsom egykor még ezt mondja, Ha majd rám megbékulve néz: »Eredj, a honnan számüzélek, Légy a mi voltál, légy szinész!« Hát addig is, mig újra elzárt Mennyországomba léphetek: Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! (Pest.) Az alföld. Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja. Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönébol szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. Felröpulök ekkor gondolatban Túl a földön felhok közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától A Tiszáig nyúló róna képe. Délibábos ég alatt kolompol Kis-Kunságnak száz kövér gulyája; Deleléskor hosszu gémü kútnál Széles vályu kettos ága várja. Méneseknek nyargaló futása Zúg a szélben, körmeik dobognak, S a csikósok kurjantása hallik S pattogása hangos ostoroknak. A tanyáknál szellok lágy ölében Ringatózik a kalászos búza, S a smaragdnak eleven szinével A környéket vígan koszorúzza. Ide járnak szomszéd nádasokból A vadlúdak esti szürkületben, És ijedve kelnek légi útra, Hogyha a nád a széltol meglebben. A tanyákon túl a puszta mélyén Áll magányos, dolt kéményü csárda; Látogatják a szomjas betyárok, Kecskemétre menvén a vásárra. A csárdánál törpe nyárfaerdo Sárgul a királydinnyés homokban; Oda fészkel a visító vércse, Gyermekektol nem háborgatottan. Ott tenyészik a bús árvalyányhaj S kék virága a szamárkenyérnek; Hus tövihez déli nap hevében Megpihenni tarka gyíkok térnek. Messze, hol az ég a földet éri, A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop, Egy-egy város templomának tornya. - Szép vagy alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsom, itt születtem. Itt borúljon rám a szemfödél, itt Domborodjék a sír is fölöttem. (Pest.) Elso szerelmem. Virány a mult, szorgalmatos méh A hu emlékezet; Meghozza méz gyanánt szivembe Elso szerelmemet. Csak hozza is! mert az nekem hajh Mindig mi jól esék; Hiszen e prózai világban Nincs más költoiség. Mint iskolás fiú, gazdámnak Lyányát szerettem én, S boldog valék, mert a lyánykától Viszont szerettetém. Mint szeretett o! az ebédnél Tálalni o szokott. S mindenkor én elémbe tette A legjobb falatot. És uzsonnára kaptam tole Sonkát s más egyebet, Mit szép szerével a kamrából Kihozni lehetett. Ha jött az este, s holdvilág volt: A kertbe illanánk, És ott a kertben, ottan várt csak Az üdvek üdve ránk! Csend volt; méláza a természet Nagy ünnepélyesen, Csak a békák kuruttyolának A szomszéd réteken. Mi e regényes helyezetben Érzelgénk boldogan; Mondók, hogy: ejnye, hogy süt a hold, Be szép egy este van! ... Ah, szép idok! ti elmulátok És mindörökre tán, Már nem terem számomra többé Sem sonka, sem leány. (Pest.) A régi jó Gvadányi. Kegyelmednek már rég pihen a pennája, Kegyelmednek régen megnyilt a sír szája, Hol békességgel a föltámadást várja, De még most is kedves nekem a munkája. Nincs abban sok czifra poétai szépség, De vagyon annál több igaz magyar épség, S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség, Azért is olvasni lelki gyönyöruség. Sok számos poéta vagyon mostanában, Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában A kegyelmetek jó régi világában. Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet? Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német? Magyar constructio végkép elenyészett, S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet. Szomorú dolog ez s valóságos csúfság; Gyötri lelkeiket gyalázatos hivság, Hívságtól üldözve a calamust fogják, S édes anyánk nyelvét szörnyen megrongálják. Illendoképen a ki nem tud beszélni És fundamentomos magyarsággal élni, Ki kellene minden olyant küszöbölni, Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni. Ha kegyelmed mostan sírból föltámadna, S ilyen magyarságot könyvekbol olvasna: Élni, jól tudom, hogy nem igen kivánna, De halottaihoz ujra visszaszállna. Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel! Appetitusomat ha korcs magyarok el- Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével, Könyvének igazi magyar beszédjével. (Pest.) Est. A nap lement. Eljött a csend. Szelloüzött Felhok között Merengve jár A holdsugár, Mint rom felett A képzelet. A városi Nem élvezi; Falun keresd: Mi szép az est. Utczára mén Leány, legény, S dalolni kezd; Hallván a neszt, Dalol vele A fülmile Lágy éneket A lomb megett. A kert alól Furulya szól; A pásztor ott Tüzet rakott: S mig elterul A tuz körul, S megszólal a Bús furulya: Ökre lova Jár tétova, És harmatos Füvet tapos. Akközben a Kert ajtaja Halkan kinyíl; Miként a nyíl Oda suhan Vig-boldogan A pásztor, és Van ölelés, Van csókolás - Ki volna más, Ki eljöve? Mint szép hive. Mulassatok, Ti boldogok!... Mért köztetek Nem lehetek? (Pest.) A csavargó. Önkénytelen az ember, Mindenre születik, Mint a magasb hatalmak Ott fönn elvégezik. Fölöttem is határzott Az égi végzemény: Csavargónak születtem, Csavargó vagyok én. Betérek Debreczenbe Bolond Istók gyanánt, S tovább megyek, ha ittam Bort és öleltem lyányt. Ma itten, holnap ottan, Csak ez az élemény... Csavargónak születtem, Csavargó vagyok én. Igaz, most a czudar sors, Rútul bánik velem: Lekötve hívatalhoz Tengodöm egy helyen. De nem tart ez sokáig, Igy biztat a remény; Mint voltam eddig, újra Csavargó leszek én. (Pest.) Nem tesz föl a lyány magában egyebet... Nem tesz föl a lyány magában egyebet, Csak hogy téged, csalfa legény, elfeled; Addig feled, addig feled, csak feled, Mig a szíve bánatában megreped. (Pest.) Szobámban. Esos ido van; szürke a menny, Mint a bakancsos-köpenyeg. Arról szó sincs, hogy kiderüljön, Sétálni hát már nem megyek. Mit kéne tennem? feleséget A jó isten még nem adott; Ha feleségem volna: véle Majd eltréfálnám a napot. Pipára gyujtok, s az esonek Halk susogását hallgatom, És végig szállok gondolatban A messze fekvo multakon. Sokon mentem már én keresztül, Sok jót értem, de több roszat, S nagy részt magamnak kell köszönnöm, Hogy megvalljam az igazat. Könnyelmüség, könnyelmüség! ez Gyakorta oly lépésre vitt, Melynek késobb vásott fogakkal Ettem fanyar gyümölcseit. De bátran mondom: más hibám nincs A könnyelmuségen kivul, S ez majd a maga idejében Az ifjusággal elröpul. Viszontagságos életemnek Egy hu, igaz barátja van, Egyetlen o, ki nem hagyott el Balsorsom háborúiban. Velem volt o, mig a hazában Bujdosva jártam, mint a vad, És ittam a forrás vizébol, S alvám a szabad ég alatt; Velem volt o, mig a hazán túl Naponta négy krajczár díjért Hiven fogyasztám a katonák Sületlen, sótlan kenyerét; Velem volt o, mig a könyukkel Sózott szinészi kenyeret Megpaprikázták bosszusággal Ármánykodó gazemberek. Ez egy barátom a költészet. O volt mindenkor én velem, Verseltem én minden bajom közt A színpadon s az orhelyen. Leend-e haszna verseimnek? Túlélik-e majd apjokat? Ragyognak-e holdként fölöttem, Ha sírom éje befogad?... De már derul! szivárvány támad Amott a rákosi mezon, Sétára hát!... csak el ne csipjen Valamelyik hitelezom. (Pest.) Egy telem Debreczenben. Hejh Debreczen, Ha rád emlékezem!... Sokat szenvedtem én te benned, És mind a mellett Oly jól esik nekem, Ha rád emlékezem. - Pápista nem vagyok, És még is voltak böjtjeim, pedig nagyok. Jó, hogy az embernek csont foga van, Ezt bölcsen rendelék az istenek, Mert hogyha vas lett volna a fogam, A rozsda ette volna meg. Aztán a télnek kello közepében Kifogya szépen A futoszalmám, S hideg szobában alvám. Ha fölvevém kopott gubám, Elmondhatám, Mint a czigány, ki a hálóból néze ki: »Juj, be hideg van oda ki'!« S az volt derék, Ha verselék! Ujjam megdermedt a hidegben, És ekkor mire vetemedtem? Hát mit tehettem egyebet? Égo pipám Szorítgatám, Míg a fagy végre engedett. Ez inségben csak az vigasztala, Hogy ennél már nagyobb inségem is vala. (Pest.) Egressy Gáborhoz. Megénekellek!... de te lészsz oka, Ha énekem tán szabadon nem szárnyal: Lerészegítéd szomjas lelkemet Muvészetednek édes italával. Megénekellek... ámbár vakmeroség Igy fölhangolni kis nádsípomat. Legyen mentségem, hogy a milyen gyönge Oly szívbül-ömlo tiszta hangot ad. Gyakran nem érti emberét a kor; Nagyot teremt nagy lelke erejébül, És ez bukása! népét fölviszi Olyan magasra, honnan az leszédül. Még jó ha költot ér e balszerencse, Az ész holt fénye egykor föllobog, S feltámadását fogják ünnepelni Világosabban látó századok. Egészen más a színész végzete. Lekötve csügg o egy rövid bilincsen - Ez a jelen; csak erre számolhat, Mert a jövohöz semmi köze nincsen. Ha a jelennek biztos fövenyébe Le nem bocsátá híre horgonyát: Elmegy nevével az ido hajója, És menni fog az örökléten át. Vakon mért tartja a sors korodat, Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze; Avvagy - kivéve egy-kettot talán - Méltányolólag, lelkesedve néz-e? Születtél volna boldogabb hazában, Hol érdemeknek kedvezobb az ég: Dicsoségednek fényes ragyogása Egy fél világra elsugárzanék. Eljonek ok, és néznek hidegen, És toled egyre csak nagyot kivánnak; Nem értik azt ok, mily kis száma van A sikerulés remek órájának. A költo ír, csak hogyha kedve tartja, A képiró, ha kedve tartja, fest... És a szinészt befogják az igába, Habár halállal sujtja ot az est. S mit szóljak arról, a ki ellened Viseltetik rút pártos szenvedélylyel? Ki koszorúd, mit néhányan fonánk, Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel? Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van; Hogy is ne volna?... magyarok vagyunk, A párt, a párt és mindörökké csak párt Sok század óta átkos jelszavunk. - S mindekkorig te el nem csüggedél, A zsibbadásnak terhe nem lepett meg, Hogy ily kevés, ily kétes bére van Sok átvirasztott, puszta éjjelednek. De nem, jutalmad nem fog elmaradni! Megtisztuland az érzet és az ész, És eljövend a méltánylás idoje, Midon mindnyájuknak kedvencze lészsz. (Pest.) Éjszakáim. Még ugy csak megjárja, ha az ég Fellegtelen, holdas, tisztakék. Ablakomra rá könyökölök, Hosszu szárból surun füstölök, S elmerengek majdnem reggelig... Nekem ebben nagy kedvem telik. De mikor hold, csillag nem ragyog, Akkor én végkép oda vagyok. A tyukokkal el nem alhatom, Hát galléron csíp az unalom, S összenyaggat irgalmatlanúl... Az idom fut, mint a sánta nyúl. Véghetetlen kínom közepett Mit tehetnék ekkor egyebet? A tintába mártom tollamat, Vagy is: megpendítem lantomat, S kong belole oly szeráfi dal, Hogy, ki hallja, rögtön szörnyet hal. Én azonban folytatom dalom, Míg az álom és az únalom Egymással fölöttem hajba kap, S csakugyan az elso markosabb. - Máskép mulnak éjeim bezeg, Majd ha feleségre szert teszek. (Pest.) Élet, halál. Boldog, kinek fejére Az ég oly sorsot mért, Hogy bor- s leányért éljen És haljon a honért. (Pest.) Az utánzókhoz. Azt gondoljátok: a költés szekér, Mely ballag széles országutakon? Sas a költés; hol nem járt senki sem, O arra indul fennen, szabadon. S az élhetetlen nyomorú csoport Azt lesi gyáván: merre nyílik ut? S ha nyílik aztán, mint éhes kutya A koncz után, a kezdett utra fut. Fogj tollat és írj, hogyha van erod Haladni, merre más még nem haladt; Ha nincs: ragadj ekét vagy kaptafát, S vágd a földhöz silány dorombodat! (Pest.) Tompa Mihályhoz. Hát, fiú, olvastam azt a verset, A melyet te én hozzám csináltál Valahol a bártfai forrásnál, S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett. Sok szépet elmondtál e levélben, (Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem,) De legjobban az gyönyörködtetett, Hogy a bort, öcsém, te is szereted. Ejh, be derék gyerek vagy te, Miska! Mért nem ölelhetlek össze-vissza?... Látszik: deák vagy és kálomista, A ki a vizet nagy kínnal iszsza. Ember a lelked is, atyámfia! Imádkozzunk a bor istenéhez, S hagyjuk a világot papolnia, Hogy, ki a bort szereti, ez és ez. Haszontalan világ ez a mai; Egyátaljában nem tetszik nékem. Jojünk csak mi össze!... fenn az égben Örömkönnyeket sír Csokonai. Egyébiránt ne gondold, barátom, Hogy én valami vad ficzkó vagyok, Mihelyest a bor szinét meglátom; Nem én! csak ugy csendesen vígadok. S ha bizalmas ember van mellettem, Mosolyogva a bús múlt idoket Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem, Mint majd egyszer elbeszélem néked. Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte, Hogy huszonkét éves ember ennyi Bajon magát keresztül törhette S nem birta ot a baj sírba tenni. Az igaz, most jobb az állapotom, Bár a legjobbnak ezt sem mondhatom; Hanem ugy csak állok, hogy ha véled Találkoznám, megvendégelnélek. De miért is nem jösz egyszer hozzánk? Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk! Messze vagy, de én baka koromban Hetvenhétszer annyit gyalogoltam. Siess hát, mert ha sokáig késel, Élted napjáig megemlegeted; Én rontok hozzád, s akkor jaj neked: Agyonszorítlak egy öleléssel! (Pest.) Furfangos borivó. Megiszom én a bort, mert szeretem, De néha megy belém nagy nehezen; Azonban rajtam nem fog ki soha, Minden dolognak van oka-foka. »A kancsó zsarnokszív« - azt gondolom - »Ki kell belole a vért ontanom!« S e gondolatra kancsom kiürul, Készítették bár feneketlenul. (Pest.) Pinty úrfi. Én nem panaszlok sorsom ellen, Mi ördögért panaszlanék? Lehet-e kegyesebb irántam, Mint a milyen kegyes, az ég? Nekem jutott a nagy szerencse: Pinty úrfit énekelni meg! Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Pinty úrfinak fillére sincsen, Tán a nagyapjának se volt; A mit telt erszénynek neveznek, Távol van tole, mint a hold. Azért magát föl nem akasztja, De még csak nem is kesereg, Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Asztalt számára nem terítnek, S ki hinné? éhen még se vesz; Ha enni kell, a vendéglokbe Bekullog ismerosihez, S egy-egy falatka innen, onnan... Böndojét ekkép tölti meg. Pinty urfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Mikép teszen szert öltözetre? Ez is igen eredeti: Bál- és egyébre a ruhákat Ugy kölcsön elkéregeti; Csakhogy többé ezen ruhákat Nem látják a jó emberek. Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. Hol a szállása? azt nem tudjuk; De o fennen dicsekszi el: Milyen pompás szobái vannak! És a mit o mond, hinni kell. Bár kávéházakban gyakorta Olyan Pintyféle szendereg: Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. És ilyen o tetotül talpig, Tökéletes képmása ez; Magának és kedves honának Roppant becsuletet szerez. Kiáltson föl hát minden ember Tartsák meg ot az istenek! Pinty úrfi a maga nemében Hat puszta falu környékében A legpáratlanabb gyerek. (Pest.) A naphoz. Panaszom van kelmed ellen, Hallja kelmed, nap uram! Mi dolog az, sugarával Bánni olyan fukaran? Elballag kelmed fölöttem Minden istenadta nap, Kis szobám kelmedtol még is Egy sziporka fényt se kap. Oly sötét van benne, mint a... Majd kimondtam, hogy mibe'; Legyen egy kis embersége, S nézzen kelmed néha be. Hiszen azt, hogy versirás a Mesterségem, tudja tán, Azt is tudja, ily esetben Nem lehet pompás szobám; Hogy ne tudná, 'sz' hajdanában Kelmed szinte lantot vert, Még mikor le nem rudalták Az Olympról Jupitert. Szánjon meg tehát kegyelmed, Kedves collega uram, S mátul fogva sugarával Ne bánjék oly fukaran. (Pest.) Takarékosság. Akármiképen csurjük, csavarjuk, Szép, a ki gazdálkodni tud: Ilyennek aztán az adósság Nem köt nyakába háborut; Nem szurkol, ha bizonyos utczán Világos nappal menni kell, Hegykén tekinthet jobbra-balra, Találkozzék akárkivel; Nem mondja, a midon javában Cseng a kocsmában a pohár: »Barátim, megbocsássatok, de Mennem kell, otthonn munka vár«... S a többi! - - szóval, mátul fogva Takarékos fiú leszek, Minden garast úgy megbecsülök, Miként apám, a jó öreg. Hejh, csakhogy én az efféléket Mindig pénz fogytán fogadom; S a mint pénzem jön: akkor ismét Hegyen-völgyön lakodalom. (Pest.) Ha. Ha kalapomnak szore volna, És jobbra-balra nem konyulna: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha már nem volna vagy két éve, Hogy a mellényem meg van véve: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha volna több, mint egy kabátom, Mit hordanom kell télen nyáron: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha a nadrágom alja, térde Nem volna oly nagyon megsértve: Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha a csizmámnak talpa, sarka Nem kérdené, hogy hol a varga? Én volnék a derék legény! Arszlánnak is beilleném. Ha majd e ha, ha, ha, ha meg ha Elpusztul tolem a pokolba: Én leszek a derék legény! Mingyárt arszlánnak illem én. (Pest.) Szemfájásomkor. Teremto isten! szemeimre A vakságot tán csak nem küldöd? Mi lesz belolem, hogyha többé Nem láthatok lyányt s pipafüstöt! (Pest.) Szerelem vándorai. Kél a hold, az éj lovagja, Hold kiséretében, Mint hüséges apród, a kis Esti csillag mégyen. Indulóban vagyok én is, S nem megyek magamban; Holddal esti csillag, vélem Égo szerelem van. Csak eredj, hold, csak eredj a Barna éjszakához; Megyek én is, megyek én is Barna kis leányhoz. (Pest.) A nap házasélete. A nap házas legény, Tudjátok? Hanem szegény Fején Ez épen a nagy átok, Mert a papucskormány terhét nyögi; Rosz felesége annyi bút szerez neki. Természetes hát, hogy a jó öreg A bort nem veti meg, A bort, mely minden bajnak orvoslója, A bort, mely a szívbol a bút kiszórja. De otthonn inni nem merészel, Mert ekkor kész a pör a feleséggel. Azonban tud magán segíteni. Midon az égen a szokott utat teszi: Csak arra vár, Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár, Ekkor nem félve, Hogy ot meglátja felesége, Bebaktat egy közeleso Kocsmába, S iszik, mint a kefeköto, Bujába'! - Ha jön az est, S a felleg oszlani kezd, Látjátok otet, a mint mámorosan Piros pofával az égrol lezuhan. (Pest.) Mi lelt? Nem tudom, mi lelt ma engem? Jó kedvemben nincs határ; Dalolhatnék, fütyölhetnék, Egyikhez sem értek bár. Összeverem a bokámat, Noha nem szól muzsika; A szobám világos, ámbár Nap nem süt belé soha. Még a füst is rózsaszínu, Melyet rosz cserép pipám Legroszabb kapadohányból Küld keresztül a szobán. A szivem ver, mintha benne Háborogna szerelem; Pedig egy leány sem váltott Csak egy jó szót is velem. S annál megfoghatlanabb ez, Mert zsebemnek zord egén Pénzfogyatkozásnak éje Ul sötéten, feketén. Szóval: a világ elottem Egy szép tulipán-bokor... Kár, hogy addig lesz csak az, mig Kimegy fejembol a bor! (Pest.) Halálom. A halál két neme áll elottem, Nem tudom, hogy melyiké leszek; Nem tudom, pedig szeretném tudni: Éhen vagy szomjan halok-e meg? (Pest.) Igyunk! A kinek nincs szeretoje, Bort igyék, S hinni fogja, hogy minden lyány Érte ég. És igyék bort az, a kinek Pénze nincs, S az övé lesz a világon Minden kincs. És igyék bort az, a kinek Búja van, S a bú tole nyakra-fore Elrohan. Sem szeretom, sem pénzem, Csak bánatom; Másnál háromszorta többet Ihatom. (Pest.) Hozzá. Szent borzalommal nyujtom ím feléd Nem földi kéjtol reszketo kezem, S enyém vagy-e? valóban az enyém? Nem álmodom-e? félve kérdezem. Oh nem, nem álom! hallom hangjaid, Az andalító édes hangokat, És arczaidnak látom líljomát, És itt pihensz, hol hév szivem dagad. Mennyit nem küzde a balsors velem, Mig valahára még is engedett, Mig a dicso perczet megérhetém, Hol sajátomnak mondlak tégedet. Sajátom vagy! s e boldogságomat Kinek, vajon kinek köszönhetem? Isten megáldja kedves verseim! Ok, ok szereztek meg téged nekem. Engedd, hogy még egyszer nézzek reád, S szorítsanak szivemhez e kezek! És most... és most... jer a zsebembe pénz, S menjünk, eloször is csizmát veszek. (Pest.) Sovány osz. Megköszönöm az ilyen oszt, Alázatosan köszönöm! Egész világ örul, vigad, Csak én nekem nincs örömöm, Iszik boldog, boldogtalan, Szüret van úton, útfelen, És én isten kegyelmibol A száraz kortyokat nyelem. Búsan Budára kullogok, Megállok a vár tetején; Nagyszálnak borszülo hegye Távolból kékellik felém. Nagyszálnak borszülo hegye Sok jó napot szerzett nekem; Hanem mi haszna? hogyha most A száraz kortyokat nyelem. Mint holmi falusi biró, Leteszem a két könyököm, Remélve, hogy tán valahogy Majd búmat versben kínyögöm. Hiába minden fejtörés! Nem boldogúl a vers velem, Hogy is verselhetnék? midon A száraz kortyokat nyelem. Nagy bosszusan, nagy álmosan Az ágyba vágom magamat, S hejh a szüret! ezt mormogom Fülig a takaró alatt. És a szüretrol álmodom S a borról minden éjjelen; Másnap megint, mint azelott, A száraz kortyokat nyelem. Csak menne már el a szüret, Csak menne a pokolba már! Hozná meg isten a telet, Hideg házban huzzam ki bár. Vagy meglövöm magam, vagy a Duna leszen fekvo helyem, Ha a jövo szüretkor is A száraz kortyokat nyelem. (Buda.) Verseim. A költészet fája életem, Minden versem egy levelke rajt. Fa, levél el fog hervadni majd, A felejtés szele rá sóhajt. És mivelhogy elhervadni fog, Ne is ápolgassam én e fát? Más hasznot ha nem hajt: legalább, A mig élek, hus árnyékot ád. (Pest.) Csokonai. Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jó barátai. Kilódul egyszer Debreczenbol S a jó barát elott megáll, S: ihatnám pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály. »No ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol, Ha máshol nem, tehát pinczémben; Ottan nem egy hordó bor áll«, Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály. »Ihol ni, ucczu!« fölkiált a pap, A mint egy hordóból dugaszt kikap; »Szaladj csapért! ott fönn felejtém; Szaladj, öcsém, de meg ne állj!« És fölrohan ló halálában Csokonai Vitéz Mihály. A likra tette tenyerét a pap; Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap, S a csap nem jött, és a pap morgott: »De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba marad az a Csokonai Vitéz Mihály?« Tovább nem gyozte várni a csapot, Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,) Fölmén a pinczébol a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késo este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll? És így csapért szomszédba mégyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzi volt. Elébe hoztak ételt és italt; És ím az étel és bor mellett És a zenének hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. (Pest.) Dáridó után. Ez volt aztán az éjszaka! Bort többé soh'se lássak, Ha életemben párja volt Ennek az áldomásnak. Egész mohácsi ütközet Ment végbe ott közöttünk; Igaz, hogy a török a bor, És a magyar mi lettünk. Hanem még az is igaz ám, Hogy harczoltunk vitézül, Kivált mikor már a király, Az ész, kidolt nyergébül. A gyozelmes poharakat Dühhel nyakon ragadtuk, S függtünk letéphetetlenul, Mint a piócza, rajtuk. Ha oly hosszú lesz életünk, Mint kortyaink valának, Megérjük boldogabb korát A bús magyar hazának. (Pest.) Szerelmem zúgó tenger... Szerelmem zúgó tenger, De most zúgása nem ver Órjási hánykódás közt földet és eget; Elszenderult, miképen A gyermek bölcsejében, Ha hosszan jajgatott és hosszan könnyezett. A síma habtükörben Evez föl és le lelkem Szelíd merengésnek hintázó csónakán; Partjáról a jövonek Csattog felém lágy ének... Te énekelsz, remény, te kedves csalogány! (Pest.) Volnék bár... Volnék bár sivatag bús szigete A tenger közepének, Hová ember, madár nem lépne be - Csak tégedet ne ismernélek. Volnék megdermedt jégsziklája bár A messze föld végének, Mit nem melenget lanyha napsugár - Csak tégedet ne ismernélek. Volnék bár a földöv homokja, hol A nyári nap tüzének Örök sugára égeto pokol - Csak tégedet ne ismernélek. Volnék bár hallgató éjféleken Átokvert kósza lélek, Ki még koporsójában sem pihen - Csak tégedet ne ismernélek. Nem volna mérve oly nagy terhe rám A kínnak, szenvedésnek, Létem keresztjét jobban hordanám - Csak tégedet ne ismernélek. S még is, még is... nem volna életem, Az örök üdvességnek Magas helye sem tetszenék nekem, Ha tégedet nem ismernélek. (Pest.) Az én szerelmem... Az én szerelmem nem a csalogány, Kit fölkeltett a hajnalszürkület, Hogy édes ének szóljon ajakán A nap csókjától rózsás föld felett. Az én szerelmem nem kies liget, Hol csendes tóban hattyúk ringanak, Fehér nyakok mig bókot integet A vízbe nézo hold sugárinak. Az én szerelmem nem nyugalmas ház, Mit kert gyanánt körul a béke vett, Hol a boldogság anyaként tanyáz, S tündér leányt szul: a szép örömet. Az én szerelmem rengeteg vadon; A féltés benne mint haramja áll, Kezében tor: kétségb'esés vagyon, Minden döfése százszoros halál. (Pest.) Szemek, mindenható szemek! Szemek, mindenható szemek! Ne nézzetek, ne nézzetek Reám oly hidegen, oly hidegen; Megöltök, ez halál nekem, Halál nekem! Vagy, oh mindenható szemek! Csak öljetek meg, öljetek; Aztán mosolygjatok, mosolygjatok, S én újolag föltámadok, Föltámadok! (Pest.) Élet, halál! nekem már mindegy! Élet, halál... nekem már mindegy! Ez a kétség irtóztató; Igy nem mehet tovább, a mint megy, És »a ki mer, nyer« példaszó. Hozzá megyek, hozzá kell mennem, Elotte szívem fölnyitom, Hadd lássa meg, mi kín van bennem, S hogy azt mind érte hordozom. S ha szenvedésem látni fogja, S a halvány színt, melyben vagyok; Talán meglágyul indulatja, Talán majd szánakozni fog. És hátha könyvébol szemének E drága sort olvashatom: Hisz én már téged rég kisérlek, Van érted titkos bánatom. És hátha csókja szent kulcsával Nyitand számomra majd eget... Vagy, mint orültet, szolga által Szobájából majd kilöket. (Pest.) A külföld magyarjaihoz. Ti fekélyek a hazának testén, Mit mondjak feloletek? Hogyha volnék tuz: kiégetnélek, Égetném rosz véretek. Nem vagyok tuz, nincs emészto lángom; De van éles hangu szóm, Mely reátok átkait kiáltja, Átkait irtóztatón. Annyi kincse van hát e hazának, Hogy nem is fér benne meg? Hiszen e hon, e boldogtalan hon Oly szegény és oly beteg. És ti rablók! a mit orvosságra Izzad kínnal e haza: Elhordjátok idegen bálványtok, A külföld oltárira. E hazán, mely porban esd kenyérért, Nem esik meg szívetek; Míg o vért sír, poharaitokba Kinn ti a bort töltitek. És csak akkor tértek vissza, már ha Koldusbot van nálatok: Kit koldussá tettetek, hogy tole Ismét koldulhassatok. A miként ti e szegény hazából Magatok számuzitek: Vesse úgy ki csontotokat a sír S a mennyország lelketek! (Pest.) Mért nem születtem ezer év elott? Mért nem születtem ezer év elott? Midon születtek Árpád daliái, S ragadva kardot, a vérkedvelot, A nagy világgal mentek szembeszállni. Beh mondtam volna csataéneket, Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek, Melynek zugási mennydörgéseket Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek. Beh fölvetettem volna magamat Hadvész után nyeríto paripára, Keresni a sírt vagy babéromat Hazát teremto harczok viharába'. Beh énekeltem volna diadalt, Vitézeimnek, párduczborre dolve, Midon az ütközetmoraj kihalt S az áldomás csengése jött helyébe. Vagyok henyélo század gyermeke, Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen; S ha volna is, mi lenne sikere? Sínlodik a nyelv terhes rabbilincsen. (Pest.) A borhoz. Oh bor! te voltál eddig egy barátom; De látom, Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége, S frigyünknek vége, vége. Ha eddig hozzád folyamodtam Bús állapotban, Keresztelo lett... a búbánatot Vidámsággá kereszteléd. Mért járulok hiába most eléd? Varázserodet mért nem mutatod? Fejem nehéz, És reszket már e kéz, Mely a teli Pohárt ajkamhoz emeli; Ezt befolyásod eszközölte, De nem hatál be a kebelbe: A lélek ép, Nem részegulhet semmifélekép. A multnak fekete Emlékzete - Mint Dejaníraköntös - rajta van Letéphetetlenul, minduntalan. Oh bor! Ki annyiszor Voltál bajomnak orvossága, Légy most is az, bár utójára: Feledtesd el velem a gúnymosolyt, Mely lángszerelmem jégjutalma volt! (Pest.) Katona vagyok én... Katona vagyok én, kiszolgált katona, Csak káplár sem voltam, mindig közkatona. A katonasághoz ifjuságot vittem, Ott maradt az, haza öregséggel jöttem. Nagy volt pontosságom, nagy volt a huségem, Nem volt reám mérve csak egy büntetés sem. Mi lett a jutalmam, mikor kiszolgáltam? A generális megveregette vállam. (Pest.) Szivem, te árva rabmadár! Szivem, te árva rabmadár! Kit szuk, szoros kalitka zár, Légy csendesebben odabenn, Ne hánykolódjál oly igen; Ugy meg találod sérteni Magad, hogy vér fog ömleni... Vagy üsd meg magadat tehát, Jojön halálos seb reád; Véreddel majd megírhatom Szerelmem és hattyúdalom. (Pest.) Gyere lovam... Gyere, lovam, hadd tegyem rád nyergem! Galambomnál kell még ma teremnem. A kengyelbe most teszem bal lábam, De lelkem már a galambomnál van. Száll a madár, tán párjához siet; Sebesen száll, el is hagyott minket. Érjük utol szaporán, jó lovam, A párját o sem szereti jobban. (Pest.) A leánykákhoz. Ne haragudjatok rám, Leánykák, lelkeim! Hogy oly sokszor beszélnek A borról verseim. Ti nem gondolhatjátok, Mily bús az életem, Hogy gyakran a keservek Keservét szenvedem. Mig olvassátok tolem A tréfás dalokat, Nem sejtitek, hogy néha Szivem majd megszakad. S lássátok, szépeim! ha A bú nekem rohan, Mint felboszült oroszlán, Emészto-szilajan; Ha a világ elottem Éjjé sötétedik, S a sötétséges éjben Vihar kerekedik, És a vihar szivemben Dúl irgalmatlanúl: Csak a bor, a mitol ez Ismét lecsillapúl. Lecsillapúl lassanként, Elzúg a fergeteg, S én újólag vidám, kék Eget szemlélhetek; S a fölvidámult égen A régi fényben jár A jó kedv holdja, a szép Örömcsillagsugár. Ily jótevo orvosság A szolonedv nekem; Nem egyszer menté meg már Megúnt, bús életem. Mert gyakran voltam úgy, hogy Csak még egy pillanat... S most pókháló födözné Versíró tollamat, Mig én magam fekünném A sírban hidegen, S a föld hideg porával Vegyulne tetemem - - - Ne haragudjatok hát, Leánykák, lelkeim! Hogy oly sokszor beszélnek A borról verseim. (Pest.) Szüloimhez. Hejh édes szüloimék, Gazdagodjam meg csak! Akkor, hiszem istenem, Nem panaszolkodnak. Minden teljesülni fog, A mit csak kivánnak; Megelozöm vágyait Éd's apám s anyámnak. Lesz csinos ház, a miben Megvonúlnak szépen; Pincze lesz a ház alatt, Jó bor a pinczében. Meghihatja éd's apám Minden jó barátját; Borozás közt lelköket A jó kedvbe mártják. Szép kocsit csináltatok Éd's anyám számára; Nem kell, hogy a templomot Gyalogosan járja. Lesz arany szegélyzetu Imádságos könyve, Krisztus urunk képe lesz Szépen metszve benne. Pistinak meg majd veszek Drága paripákat, Rajtok jó Istók öcsém Vásárokra járhat. Végesvégül lesz nekem Dúsgazdag könyvtárom; Akkor majd a verseket Nem pénzért csinálom. Ingyen osztom azokat Szét az ujságokba; Minden szerkeszto, tudom, Szivesen fogadja. S hogyha szép lyányt kaphatok: - De magyar lelkut ám! - Éd's apám tánczolni fog Fia lakodalmán. Igy élünk majd boldogan A mulatságoknak, Igy biz, édes szüleim... Gazdagodjam meg csak! (Pest.) Boldog éjjel... Boldog éjjel! együtt vagyok rózsámmal, A kis kertben mulatozunk egymással; Csendesség van, csak az ebek csaholnak, Fenn az égen Tündérszépen Ragyog a hold, a csillag. Nem jó csillag lett volna én belolem; Tudja isten, nem maradnék az égen, Nem kellene én nekem a mennyország, Lejárnék én Minden estén, Kedves rózsám, tehozzád. (Pest.) Fényes csillag... Fényes csillag, mondd meg nekem. Mért nem maradtál odafenn? Mondd meg: arra mi ok szolgál, Hogy az égrol lefutottál? »Csak az az ok szolgál arra, Mert rá néztem galambodra; Sugaramnál szebb a szeme, Bosszankodás kergetett le.« (Pest.) A természet vadvirága. Mit ugattok, mit haraptok Engemet, hitvány ebek! Torkotokba, hogy megfúltok, Oly kemény konczot vetek. Nyirbáljatok üvegházak Satnya sarjadékain: A korláttalan természet Vadvirága vagyok én. Nem verték belém tanítók Bottal a költészetet, Iskolai szabályoknak Lelkem soh'sem engedett. Támaszkodjék szabályokra, Ki szabadban félve mén. A korláttalan természet Vadvirága vagyok én. Nem virítok számotokra, Árva finnyás kóficzok! Kiknek gyönge, kényes, romlott Gyomra mingyárt háborog; Van azért, ki ép izléssel Üdvezelve jön elém. A korláttalan természet Vadvirága vagyok én. Hát azért nekem örökre Szépen békét hagyjatok; Ugy sem sok gyümölcsü munka: Falra borsót hánynotok. S kedvetek ha jön kötodni, Ugy kapkodjatok felém: A természetnek tövises Vadvirága vagyok én. (Pest.) Esik, esik, esik... Esik, esik, esik, Csókeso esik; Az én ajakamnak Nagyon jól esik. Az eso, az eso Villámlással jár; A szemed, galambom, Villámló sugár. Mennydörög, mennydörög A hátunk megett; Szaladok, galambom, Jön az öreged. (Pest.) Levél egy szinész barátomhoz. Jut még eszedbe a fiú? kivel Együtt czepelted a vándorbotot, Mely koldusbotnak is beillenék, Midon a sorsnak fényes kedve nincs; És ez nem épen olyan ritkaság Szinészre nézve, mint boldogtalan Magyar hazánkban a hu honfigond. - Lásd, én reátok még emlékezem, És elfeledni nem fogom soha A jót s roszat, mely ott közöttetek Mult napjaimnak osztályrésze volt. Elottem áll a délután, midon A színészetbe béavattatám. Barangolék föl és le czéltalan A nagy hazának minden tájain. Tarisznyámban, mit hátamon vivék, Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher, De a nyomor, mint ólom, megnyomott. Könnyíte rajt a víg könnyelmuség, Mely útaimban hu társam vala. Ekkép juték egy nyári délután Egy kis városba; fáradt lábaim A fogadóban megpihentenek. - Vendégszobája egyik oldalán Helyet szerényen színpad foglala. Mire való is már a fényüzés?... Azon tünodtem épen: kérjek-e Ebédet vagy se? hát ha majd sovány Zsebem bicskája szépen bentörik? Az ajtót ekkor megnyitá egy ur; Volt bennem annyi emberismeret, Rá foghatnom, hogy nem más mint szinész. Fején kalapja nagybecsu vala, Mert Elizéus prófétával az Rokonságban volt... tudnillik: kopasz. Kabátja új, a nadrág régi rongy, És lábát csizma helytt czipo födé, Alkalmasint a melyben szerepelt. »Thalia papja?« kérdém. »Az vagyok; Talán ön is?« - »Még eddig nem.« - »Tehát Jövoben? fölség...« - »Azt sem mondhatom«, Vágtam szavába; ámde o rohant, S vezette gyorsan az igazgatót. Fehér köpenyben az igazgató Jött üdvezelni engem nyájasan: »Isten hozá önt, tisztelt honfitárs! Lesz hát szerencsénk önhöz, édes ur? Imádja úgy-e a muvészetet? Ah, jó barátom, isteni is az! S önnek szemébol olvasom ki, hogy Szinészetünknek egykor hose lesz, És kürtölendik bámult nagy nevét A két hazának minden ajkai... Ebédelt már ön? itt az ételek Fölötte drágák, s a mi több: roszak. Az ispán urtól ozczombot kapánk, A káposztából is van maradék - Ha meghivásom nem méltóztatik Elútasítni: jó ebédje lesz.« Igy ostromolt a jó igazgató, Forgatva nyelve könnyü kerekét. Én nem rosz kedvvel engedék neki. Menék ebédre, és ebéd után Beiktatának ünnepélyesen A társaságba - nem kutatva: mi Valék, deák-e vagy csizmadia? Másnap fölléptem a Peleskei Notáriusban. Hosleg muködém Három szerepben, minthogy összesen A társaságnak csak hat tagja volt. - Egy ideig csak elvalék velök; Faluzgatánk jó s bal szerencse közt. De a barátság végre megszakadt, Mert én utáltam a nyegléskedést, A sok »utószor«-t, a görögtüzet, S tudj' a manó, mily csábitásokat. A társaság is végre szétoszolt Egymást éro bel- s külviszály miatt; S én ujra jártam széles e hazát, Mignem keblébe vett más társaság. Mit ottan, itt is azt tapasztalám, S tapasztalásom nem volt olyatén, Mely kedvre hozta volna lelkemet. Kenyért keresni színészek leszünk, Nem a muvészet szent szerelmibol, S haladni nincsen semmi ösztönünk. »Pártolj, közönség, és majd haladunk«, Mond a szinész; és az meg így felel: »Haladjatok, majd aztán pártolunk;« És végre mind a ketto elmarad. Nem is hiszem, hogy a szinészetet Becsülni fogják, míg az befogad Minden bitangot, gaz sehonnait, Kik a világnak söpredékei, S itten keresnek biztos menhelyet. Barátom, ez fájt én nekem s neked, Ez keseríte minket annyira. Az isten adja, hogy minél elobb Akképen álljon szinmuvészetünk, A mint valóban kéne állnia. (Pest.) Az öreg úr. Az öreg urnak élete Szánandó gyötrelem, Veséig gyötri a szegényt, Féltékeny szerelem. Unokaöcscse oly gonosz, S szép, ifju a neje; Unokaöcscse ver szöget Megoszült fejibe. Míg notlen volt: terhére nem Esett a hivatal, Nyugottan, híven végezé; De most majd belehal. Míg notlen volt: barátinál El-elkártyázgatott; De mostan éjszakázni fél... Keserves állapot! Míg notlen volt: álom között Folyának éjei; De most az öreg úr szemét Behúnyni sem meri. Pedig, pedig, szegény öreg, Féltés hiába bánt; Öcséd nodet nem szereti... Hanem a szobalyányt. (Pest.) Szerelem, szerelem... Szerelem, szerelem, Keseru szerelem! Miért bántál olyan Kegyetlenul velem? Te voltál szivemben Elso és utósó, Nem sokára készül Számomra koporsó. Elmegyek az ácshoz, Fejfát csináltatok, Egyszeru fejfámra Csak egy sort iratok; Fekete betukkel Ez lesz írva rája: »Itt hervad a huség Eltépett rózsája.« (Pest.) János gazda. János gazda derék gazda, Nincsen párja hat faluba'; Csak egy a bibéje, Hogy soha sincs pénze. Széles, hosszú szántóföldje, Sok gabona terem benne, Vásárra jár véle, Még sincs soha pénze. Nem kóborol a kocsmába, Kocsmárosra nem kiáltja: Hejh, bort az icczébe! Még sincs soha pénze. Felesége szép, takaros, Legényekre nem haragos, Kivált béresére... Hát azért nincs pénze. (Pest.) A tintás-üveg. Vándorszinész korába Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?) Körmölgeté, mint más, a színlapot. Kapott Ezért Egyszer vagy öt forintnyi bért, A mint mondom, vagy öt forintnyi bért. Eloször is hát tintáért megyen, Ha ismét írni kell, hogy majd legyen. A tintás-üveget pedig hová Dugá? Bele Kabátja hátsó zsebibe, A mint mondom, kabátja zsebibe. S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri vig, S haza felé menvén, ugrándozik. Hiába inti ot Szentpéteri: »Kari, Vigyázz! Kedved majd követendi gyász, A mint mondom, majd követendi gyász.« Ugy lett. A sok ugrándozás alatt Kifolyt a tinta; foltja megmaradt. Megyeri elbusúlt - kedvét szegi Neki A folt, Mivel csak egy kabátja volt, A mint mondom, csak egy kabátja volt, Mi több: kabátja épen sárga volt, És igy annál jobban látszott a folt. »Eldobnám - szólt - de mással nem birok;« Ez ok Miatt Hordá, mig széjjel nem szakadt, A mint mondom, mig széjjel nem szakadt. (Pest.) Mit szól a bölcs? Hm, bizony csak sok nem úgy halad, A mint kéne, itt a nap alatt. Szikrát sem törodve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Tenger a pénz, melyben elsülyed Sok hajó: elv, jellem, becsület. Szikrát sem törodve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Korpafot diszít selyem kalap, S az okos fo teng darócz alatt. Szikrát sem törodve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! A lét könyvibol e szót »barát« Az idok régen kivakarák. Szikrát sem törodve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Egyenesség, nyilt oszinteség Rókaságnak zsákmányúl esék. Szikrát sem törodve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Feleséghuség járatlan ut, Rajta már csak az együgyü fut. Szikrát sem törodve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Igazmondás elhajított ko, Hajító fejére visszajo. Szikrát sem törodve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Megterem sok prédikáczió, Nem igen hallgatják, bármi jó. Szikrát sem törodve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! (Pest.) Pál mester. Pál mester ilyformán okoskodott, És félre csapta Szilajhegykén a kalapot: »Eh, a ki adta! Mire való a feleség nekem? Nélkule szabadabb lesz életem; Elkergetem... az lesz belole.« És ugy tett, a miként beszéle. Pál mester késobb így okoskodott, Csak hogy nem csapta O félre most a kalapot: »Hejh, a ki adta! Még is csak kár volt elkergetnem ot; Kezében gazdaságom egyre nott, S most elpusztúl... az lesz belole.« És ugy lett, a miként beszéle. Pál mester ekkor így okoskodott, És félre csapta Ismét hegykén a kalapot: »Eh, a ki adta! Mi haszna minden búm és bánatom? Ugy sincs sokam; azt is tovább adom, Tovább adom... az lesz belole.« És ugy tett, a miként beszéle. Pál mester végre így okoskodott, S szemére csapta Keservesen a kalapot: »Hejh, a ki adta! Most már minden, de minden oda van; Mi tévo légyek? felkössem magam? Fel, felkötöm... az lesz belole.« És ugy tett, a miként beszéle. (Pest.) Részegség a hazáért. Fiuk, az isten áldjon meg, Én is iszom, igyatok! Én nem nézhetek vidámon Végig elhagyott hazámon, Csak mikor részeg vagyok! Ekkor úgy látom hazámat, A mint kéne lennie; Mindenik pohár, a melynek Habjai belém ömölnek, Egy sebét hegeszti be. S ha mig részeg vagyok: boldog Volna a hon csakugyan, Bár örökké kéne élnem, Fiuk, nem láthatna éngem Soha senki józanan. (Pest.) Szerelem és bor. Azt mondom, a mit mindig mondok: Ne háborgassanak a gondok, Ne háborgassanak bennünket! Legyen vidámság, tréfa, nesz; Ifjak vagyunk, és ifjuságunk Ido jártával oda lesz. Járjunk a szerelem kertében, Virág ott nyílik minden lépten; Ha meg talál tüskéje szúrni: Illatja gyógyulást szerez. Szeressünk! mert eronk, szeretni, Ido jártával oda lesz. Midon a szerelem kertében, A nap tikkasztón süt az égen: Térjünk hüs árnyékú lugasba A borgyümölcs tokéihez. Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk Ido jártával oda lesz. E kép a legszebb élet képe; Adjunk érette bút cserébe. Mint fellegekre a szivárvány, Reánk mosolyogni fog ez, Ha majd derengo ifjuságunk Ido jártával oda lesz. (Pest.) Etelkéhez. Láttad-e, angyalom, a Dunát S a szigetet közepén? Ide szivembe képedet Akként foglalom én. A szigetrol zöld fa-lomb Mártja a vízbe magát; Ha te szivembe igy a remény Zöldjét mártanád! (Buda.) Rabhazának fia. Menjünk, menjünk a földbe, Beteg szivem! Hiszen Megtetted, a mit kelle, Megtetted, a mit lehetett: Viselted honfisebedet. Hideg van a siréjben; Másnak lehet... Meleg, Forró lesz a sir nékem: Mit életemben viselék, A honfisebb még ott is ég. De az itélet napja Eljön talán, S hazám Bilincseit lerontja. Akkor sebem begyógyuland, S hüvösben nyugszom ott alant. (Pest.) Lant és Kard. Felhos az ég hazámon, Aligha nem lesz vész; Csak hadd legyen, nem bánom, Lelkem reája kész. Lantom nagyon szeretne Hallgatva állani, Régóta van kezembe', Már kopnak húrjai. S amott a zugban kardom Folyvást panaszkodik: Hiába meddig tartom, Az ítéletnapig?... (Pest.) Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe. Ha e sötét betuk, a miket itt leírok, Lennének a balsors, a mely tán téged ér: Elvetném tollamat, nem írnék, bárha lenne Minden vonásomért egy-egy ország a bér. (Pest.) V. S.-né emlékkönyvébe. Tudom: mint boldogítod férjedet; De szinte kivánnám, hogy azt ne tedd, Ne olyan nagy mértékben legalább. A fájdalomnak csalogánya o, S mióta boldog, hangja ritkán jo... Gyötörd, hogy halljuk édesbús dalát. (Pest.) Bucsú 1844-tol. Egy esztendo a másik sírját ássa, Gyilkolják egymást, mint az emberek. Ido, szárnyadnak még egy csattanása, S a jelen év is sírban szendereg. Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak Lélekzetével életmécsedet, Nem foglak oda írni tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Magas tervektol izzadó fejembe Te oly sok eszme magvait vetéd, S én a gyümölcsöt boven megteremve Láthatván, rajta büszkén nézek szét. Jutalmaúl nem rest munkálatomnak A hír csillagja rám sugárt vetett, S én még sem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Szivem sokáig a sors bal kezében A fájdalom meggyúlt világa volt; Te, megvénult év, szóltál, hogy ne égjen, És szózatodra a vad láng kiholt. Elhamvadt üszke van csak bánatomnak A romba dolt s már fél-ép szív felett; S én még sem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Oh haldokló év! sírod mellett engem Lágy bölcsejében ringat a remény, S hahogy szabad, a mit jövendöl, hinnem: A mennyországnak állok küszöbén. Szomszédságában ilyen boldog kornak Mondom, tüno év, a bucsút neked, S én még sem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. Reád függeszté hévvel esdekelve Bágyadt szemét sóhajtó nemzetem, S te sóhajára semmit nem figyelve, Ekkép feleltél mennydörögve: nem! Te koszorúját eltépted honomnak, Ifjú reménye mit fejére tett; Ezért nem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. (Pest.) 1845. * * Két testvér. Van én nekem egy kedves czimborám, Talpig derék, becsuletes fiú: Midon szomoruságnak szele fú, Vidámság köpenyét akasztja rám. Ha nemzetem sorsára gondolok, S szivem szorítja fojtó sejtelem: Az én kedves pajtásom ott terem És szól, hogy ez nem férfias dolog; Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit, Hogy majd idovel másformán leszen, Az ég kegyébe ismét fölveszen, És, minket árva népet, megsegít. Ha szerelem bújában epedek, És a lemondás már-már fobe ver, Az én kedves pajtásom nem hever, Hanem jön és szól: ne legyek gyerek. Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat; Ámbátor az most rám nem is figyel, Ki szerelmem tokéjét vette fel, Majd megkerul még toke és kamat. S ha eszmetársulatnál fogva itt Eszembe jutt borzasztó pénzügyem: Biztat, hogy a szerencse, elhigyem, Számomra is megnyitja markait; Azt mondja, hogy még megjön az ido, Hol futetlen szobában nem lakom, Ha szuk udvarra nyíló ablakom Tábláin a tél dérvirága no. - Az én kedves pajtásom így beszél Kimondhatatlan barátságosan, S lelkemnek oly széles jó kedve van Bút, bajt felejteto meséinél. E jó fiúnak egy rosz bátya van, Igen komor, goromba férfi o; Ez a rosz bátya mindig közbejo, És fölpofozza öcscsét csúfosan. S tolem kegyetlenul elkergeti. Levert kedélylyel ballag tolem el, De ujra jo, vigasztal és ölel A jó fiú, ha szerit ejtheti. Tudjátok tán, s fölösleges a szó: Ily jó barátomúl kit bírok én?... Vigasztaló pajtásom a remény, S komor, goromba bátyja a való. (Pest.) Hull a levél a virágról... Hull a levél a virágról, Elválok én a babámtól. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám! Sárgul a hold az ég alján, Mind a kettonk oly halovány. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám! Harmat hull a száraz ágra, Könnyek hullanak orczánkra, Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám! Lesz még virág a rózsafán, Egymást még mi is látjuk tán. Isten hozzád, édes, Isten hozzád, kedves Galambocskám! (Pest.) Apám mestersége s az enyém. Mindig biztattál, jó apám: Kövessem mesterségedet, Mondtad, hogy mészáros legyek. Fiad azonban író lett. Te a taglóval ökröt ütsz, Tollammal én embert ütök - - Egyébiránt az egyre megy, Különbözo csak a nevök. (Pest.) Elmondom, mit eddig... Elmondom, mit eddig Rejtve tartogattam, Mint gyöngyét a tenger Legmélyebb habokban. Halld meg, drága gyöngyöm, Szép, szelíd galambom! A mit érezék és Szenvedék, elmondom. Éreztem szerelmet, S szenvedtem miatta, És nagy volt szerelmem, Nagy szivem bánatja. Bánatom s szerelmem, Ez ikertestvérek Engemet gyötörni Általad levének. Szigorú körülmény Ajkamat lezárta, Hogy ne jojön titkom Senkinek tudtára. Oh, mino teher volt Azt eddig viselnem! Hányszor volt alatta Roskadóban lelkem! Mint a napfény elvesz Felhok fátyolában, Képedet szivemben Eltemetni vágytam. Könnyü szél pusztitást Tészen a felhoben, S felsüt a nap akkor Annál égetobben. Sot hazudtam többször Másokért szerelmet; E hazugság által Csak nagyobb kinom lett. - S most tudsz mindent, a mit Éreztem, szenvedtem; Fogsz-e vígasztalni Nyájas feleletben? Szólj, üdvességemnek Megváltó keresztje! Nem nyilik meg ajkad! Semmit sem felelsz-e? - - Oh, mikép felelnél, Hiszen néma nyelvvel... Kiterítve... holtan... Koporsóban fekszel! (Pest.) Mit nem tettem volna érted... Mit nem tettem volna érted, Szép kis szoke gyermekem! De szerelmem bemutatni Megtiltotta végzetem. Az egész, mit életemben Érted tennem lehetett, Annyi, hogy a koporsóba Én tevém be tetemed. (Pest.) Hová levél... Hová levél? te szebb reményeimnek Korán kiégett hajnalcsillaga! Keresni foglak; - hasztalan kereslek Vagy még meglátjuk egymást valaha, Ha majd az éjnek hallgatag felében Halvány sugárt a hold a földre vet: A temetonek küszöbét átlépem, S fejem lehajtom sírhalmod felett. Fölébredendsz-e akkor álmaidból, És elhagyod mély, huvös nyoszolyád? Hogy meghallgasd, a mit majd ajakam szól: A szerelemnek epedo szavát. Fölébredendsz-e ekkor álmaidból, És elhagyod mély, huvös nyoszolyád? Hogy letöröljed lankadt pilláimról Az érted omló könnyek záporát. Fölébredendsz-e ekkor álmaidból, És elhagyod mély, huvös nyoszolyád? Hogy szellemed majd égo csókjaimtól S keblem tüzétol meleguljön át. Vagy holtjokat a sírok ki nem adják? S csak a mennyben találkozol velem?... Vagy többé sem az éj sem a mennyország Meg nem mutat már tégedet nekem?! (Pest.) Zárjátok be már azt a koporsót. Zárjátok be már azt a koporsót, És vigyétek ki a temetobe! Hisz elég rég nézem már, hogy bennem Megmaradjon mindörökre képe, Vagy hogy szívem, lelkem összetépje! (Pest.) Jaj, be bús ez a harangszó! Jaj, be bús ez a harangszó! Neked harangoznak, Kedves, hervadt rózsaszála Tizenöt tavasznak! A templomnál van koporsód Koporsód van itten! Hova veled volegényként Egykor joni hittem. Védangyala kedvesemnek Odafönn a mennyben! Szánj, és vedd el eszemet, vagy Vigasztalj meg engem. Vagy talán te is meghaltál? Tán megölt a bánat? Hogy hervadni hagytad ezt a Legszebb rózsaszálat. (Pest.) Ha ébren meg nem látogatsz... Ha ébren meg nem látogatsz, Joj hozzám álmaimban, Joj hozzám, meghalt életem! Sok mondani valóm van. Hisz egymással mi ekkorig Oly keveset beszéltünk; Csak egy-két gyorsan illanó Tekintet volt beszédünk. Tudod, ha hozzátok menék, Te mindig úgy futottál; De más szobából titkosan Rám gyakran pillantottál. S öröm volt, látnom téged ott Félig nyilt ajtó mellett, Mikéntha láttam volna az Egészen megnyilt mennyet. Ha távozám: az ablakból Tekintettél utánam; Vélted, hogy észre nem veszem? Oh, én mindent jól láttam. De láttam temetésed is... Csak ezt ne láttam volna! Az a gödör, mely sírod lett, Az lett szivemnek pokla. Egyszerre lelkemet ezer Mennyko csapása érte... Ekkor hullott alá a föld Koporsód födelére. Ott vagy te most, szent angyalom! Eljosz-e hozzám vajjon? Mindenkor tárva lesz karom, Ha josz, hogy átkaroljon. Csak érintsen lehellete Közelgo szellemednek: A mennybe föl, vagy sírba le, Mindenhová követlek! (Pest.) Te voltál egyetlen virágom... Te voltál egyetlen virágom: Hervadt vagy: puszta életem. Te voltál fényes napvilágom Lementél: éj van körülem. Te voltál képzeményim szárnya; Megtörve vagy: nem szállhatok. Te voltál vérem forrósága; Meghultél: oh, majd megfagyok. (Pest.) Amott fönn egy csillag ragyog... Amott fönn egy csillag ragyog A tiszta ég legtetején; De oly gyönyöruen ragyog! Egy csillagon sincs annyi fény. És bennem így szól valami: »Nézd, nézd, Etelkéd e sugár! Hagyd itt a földi életet, Menj föl hozzá, o téged vár.« Fölmennék édesörömest, De vágyam hasztalan hevit, Mert, a mi fölsegítene, Eltörve lajtorjám, a hit. (Pest.) Én vagyok itt... Én vagyok itt, emészto gyönyöröm! Én sírhalmodnak hu zarándoka; Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál A föld alatt az elso éjszaka? Oh én nagyon borzasztót álmodám: A földet a nap uzé, kergeté, Kétségbeesve vágtatott a föld A mélybe le s a csillagok fölé Utána a nap fáradatlanúl... A végtelent keresztülnyargalák, És végre elkezdett rohanni az Egész rendvesztett, megbomlott világ. És e zavarba egyre kergeté A földet a nap, s vad haragja közt, Hogy kergeté hiába, megragadt Szilaj kezével egy nagy üstököst. S rá dobta...épen szívemen talált. Képzelheto, mint fájt e seb nekem; De úgy még sem fájt, mint az, a mit vert Bennem halálod, legszebb örömem! (Pest.) Nem háborítom-e nyugalmad... Nem háborítom-e nyugalmad, Elásott kincse életemnek! Ha szívem árva gyermekével, A halvány arczu szenvedéssel, Hozzád gyakorta kijövendek? Nem fog zajt ütni érkezésem, Sírhalmod mellé halkan lépek: Csak csókomat teszem fejfádra, - Azt is lemossa könnyem árja, - És ekkor ismét haza térek. (Pest.) Természet! még te is gúnyolódol? Természet! még te is gúnyolódol?... A mióta ot eltemetok: Tél havának kello közepette Olyan tavasziak az idok. Semmi jég a síma Dunavízen, Semmi hó a Szentgellérthegyen... Csak hogy testem és lelkem szemében Mentül sértobb ellentét legyen. Mért nem keltek boszült háborúra? Mit alusztok? lusta elemek? Éjszak vésze, te prédát üzo sas, Szárnyaid mért nem süvítenek? Mért nem hajtod a felhot az égen? Mint vadász a sebzett madarat; Hadd hullatná szét hópillangóit, Mint ama madár a tollakat. Ezt szeretném, kedvem ebben telnék. Ugy láthatni a természetet, Mint szivem van, mely szép Persiából Vad Szibériává vetkezett. - Oh, de hátha e meleg verofény A természetnek nem gúnyja? nem! Sot részvéte: csak azért nincsen tél, Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem. (Pest.) Miért tekintesz be szobámba? Miért tekintesz be szobámba? Kiváncsi hold! Nem ugy foly már itt a világ, mint Hajdanta folyt. Egykor ha pillantásod hozzám Betévedett: Látád a szívben meg nem féro Lángéletet. Bú, kedv között élet-halálra Látál csatát, De gyozedelmeskedni a bút Nem láthatád. Ez akkor volt, - ha megtekinted Most arczomat, Azt vélheted: tükörben látod Tenmagadat. Hideg vagyok és szótalan, mint, - A honnan jo E hidegségem, szótlanságom, - A temeto. (Pest.) Láttam két hosszu nap... Láttam két hosszu nap Hideg tetemidet, A szótlan ajakat, A becsukott szemet; Csókoltam homlokod Letarlott édenét, - Ez elso csókom volt, S te ezt sem érezéd! Csókoltam, romba dolt Oltárom, homlokod; És e csókban hideg Lelkem reá fagyott; Csókoltam szemfedod, E dönthetlen határt, Min túl nem léphetek, Mely mennyembol kizárt. Láttam koporsódnál A fáklyák lángjait, És a gyászszekeret, Mely temetobe vitt; Ott voltam magam is, Hallám, a mint a hant Az ásók élirol Tompán reád zuhant... Mindent, mindent tudok! És még sem hihetem; Mindez nem álom-e? Kétkedve kérdezem. És hozzátok megyek, S tekintek szerteszét: Nem látom-e szemed Tündökletes egét? Nem látom, mindenütt Hiába keresem, És haza térek, és Sírok keservesen. (Pest.) Hol vagy te, régi kedvem? Hol vagy te, régi kedvem? Te pajkos, vad fiú! Fölválta lyánytestvéred, A szótlan, méla bú. Játékszered volt szívem, Hová nem hordozád! Nyilként rohanva, vitted A nagy világon át, Mig végre megbotlottál Egy sírhalom fölött, S estedben a játékszer, Szivem, kettétörött. (Pest.) Le az égrol hull a csillag... Le az égrol hull a csillag; Szemeimbol könnyek hullnak. Nem tudom, mért hull a csillag? Könnyeim halottért hullnak. Csak hull, csak hull könny és csillag; Egyre hullnak, még sem fogynak. (Pest.) Mi volna különös azon... Mi volna különös azon, Ha néha elmosolyodom Vidám, tréfás beszéd felett? Felhos ég is mutat derüt... Csakhogy, midon a nap kisüt, A felho keble megreped. (Pest.) O, a kedves drága kis leány... O, a kedves drága kis leány, O s az élet lakták szívemet; Mint repkény a fákat, a remény Átszövé e tündérteremet. Kis leánykám elment... elvivék... Most alant a mély házban lakik, Melynek egyszer elzárt ajtaja Meg nem nyíl az ítéletnapig. S a leánynyal elment életem... Kikisérte... odakinn maradt, S elfoglalni régi lakhelyét Nincsen benne semmi akarat. Igy lett szívem csöndes és üres, Egy elpusztult ház, bús, lakatlan; Rajt az árva repkény, a remény, Leng sohajtásim fuvalmiban; S mert a földön ápolója nincs, Feltörekszik, fel az ég felé... Oh, csak a rontó kételkedés Sarját mindig el ne metszené! - S ki lesz új lakó szivemben, mely Nem sokára végkép romban áll? Legfölebb is egy vén remete, És ez a remete a halál. (Pest.) Álltam sírhalma mellett... Álltam sírhalma mellett Keresztbe font kezekkel... Mozdúlatlan szoborként... A dombra szögzött szemmel. Áll a hajós a parton S a tengeren tekint szét, Mely koldussá tevé, mely Elvette minden kincsét. (Pest.) Hazugság, a mit... Hazugság, a mit annyiszor hallottam, Hogy ölni képes a nagy fájdalom, Különben már rég nem volnál magadban, Veled fekünném, édes angyalom! A fájdalom nem éles fejsze, melynek Csapásától az élet fája dol... A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, De nem fáradva, folyvást rág belol. (Pest.) Barátim, csak vigasztalással... Barátim, csak vigasztalással Ne szomorítanátok engem! A bú egyetlen kincs, a melyet A szerelemtol örököltem; S e kincset híven orzi szívem, (Mert a sziv üresen nem állhat, Kell, hogy legyen mindig lakója, Akár öröm, akár búbánat;) E kincset el nem tékozolnám A föld minden gyönyöreért sem, Minden darabja dallá olvad Lelkemnek titkos muhelyében. S minden dal ko egy épülethez, Mely a felhoket érni fogja; E büszke, fényes épület lesz Kedves halottam Pantheonja. (Pest.) Joj, tavasz, joj!... »Joj, tavasz, joj!« - gondolám az oszszel, - »Várlak, mert boldogságommal josz el; Kinn falun lesz ifju, szép galambom, És szabad lesz ot meglátogatnom, S hogyha tole száz mérföldre lennék, Száz mérföldrol is hozzája mennék. Ha jön a nap hajnal-ölelésre, Ha megy a nap éj-fölébresztésre, És a hold, a zultán, ha belépe Csillaglyányos gazdag háremébe: Én galambom hu árnyéka lészek, Követoje minden lépésének, Mig szerelme, mint tavasz! virágod Melegulo keblén kicsirázott, És a míg o e virágot szuzi Pirulással én szivemre tuzi; S mért nem tuzné? s lehetetlenség-e? Hogy menyasszonycsók leend a vége. Joj, tavasznak illatos füzére! Tegyelek föl jegyesem fejére.«... * * * Joj, tavasznak illatos füzére! Tegyelek föl sírja keresztjére. (Pest.) Be szomorú az élet én nekem... Be szomorú az élet én nekem, Mióta eltemették kedvesem! Csak úgy lézengek, mint az osz virága, Mely minden szello érkezésivel Egy-egy megszáradt szirmot hullat el, S mely csüggedt fovel kimulását várja. A fájdalom gyakorta megrohan, Mint éhezo vad, mérges szilajan, S éles körmét szivembe vágja mélyen. Kiáltok a sors ellen átkokat, A mely az embernek mennyet mutat, Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen. Legtöbbször csendes, néma bánatom; Élek? nem élek? szinte nem tudom. Jön és megszólít egy-két jó barátom; Beszédeikre ritkán felelek. Örültem egykor, hogyha jöttenek, Most, hogyha mennek, szívesebben látom. Gyakran bolyongok föl s le czéltalan, Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? - A drága kis lyány sirhalmához érek. Édes remény tart ottan engemet; Remélem, hogy majd szívem megreped. Mért csalnak mindig, mindig a remények! (Pest.) Panaszkodám hát?... Panaszkodám hát? elpanaszolám Szivem baját, búját az embereknek? Miként, ha ujját megmetszé a gyermek Panaszkodik... szégyen, szégyen reám! S volt a panasz végtére is miért? Hisz a keservét mutató kebelnek Vagy szánalommal vagy gúnynyal fizetnek, S egyik sem kell... egyik, mint másik sért. Vagy elmondhattam szóval sorsomat? Elmondhatám? mi az: midon a lélek, Sírhalma mellett porló kedvesének, Egy kínba fúló életet sirat. És én még is, még is panaszkodám Kislelküen, gyáván az embereknek, Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek Panaszkodik... szégyen, szégyen reám. De többé, többé nem panaszkodom, Büvös szigetté fog változni keblem, Honnan ki nem fog út vezetni, melyben Elátkozottan él a fájdalom. (Pest.) Hatalmas orvos az ido... Hatalmas orvos az ido; elobb-utóbb Minden sebet befog. Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd Én is meggyógyulok. A bú, mely most sötét felhok villámtüze, Lesz nyájas hold sugára, Mely tündökölni száll szelíd emlékzetem Morajtalan tavára. És fon talán a sors nem fáradó keze Egy rózsás kötelet, Mely összefuzi majd az életvágyat és Fölépült szívemet. Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók Mi keseruk lehetnek, Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond Remény- vagy élvezetnek. Azért szeretném most, midon hult kebelem Vágy- s kívánságtalan, Azért szeretném most, ha elmennék oda. A hol Etelke van. Öleld fel, oh halál, kifáradt éltemet, És tedd a temetobe, Mint keblén elszunyadt magzatját a szülo Letészi bölcsejébe. És hogyha meghalok, ohajtásom csak egy, Barátim, toletek: Hogy engem a mellé a kedves kis leány Mellé temessetek. Mik voltak álmaink, majd minden éjfelen Elmondjuk ott egymásnak, S egyszerre indulunk, ha ébreszto szava Zeng a föltámadásnak. (Pest.) Játszik öreg földünk... Játszik öreg földünk Fiatal sugarával a napnak; Pajkos enyelgés közt Egymásnak csókokat adnak. A Duna hullámin, Bérczén, völgyén a vidéknek, Tornyokon, ablakokon, Mindenhol csókjaik égnek. Oly jó kedvü a nap Jöttén, jó kedvü lementén, Mintha nem is látná Sírhalmodat, édes Etelkém! (Pest.) Kéket mutatnak még... Kéket mutatnak még a távol erdo Virító fáin a zöld levelek? Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén? Ha vakmero harczosként rajt teremvén, Kergetni kezdi ot a fergeteg. Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal? Ha volegényét várja, a napot; S harmatkönnyuket sír még a bús özvegy, Az éj? midon a csillagokhoz fölmegy, És látja a sok árva magzatot. Megmérhetetlen látköröm volt egykor, Hanem most már nem látom ezeket: Az a kis domb, mely kedvesem takarja, Rám nézve kél átláthatlan magasra, S elrejt elolem földet és eget. (Pest.) Ha életében... Ha életében nem szerettem volna A szoke fürtök kedves gyermekét: Övé leendett életem, szerelmem, Midon halotti ágyon feküvék. Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon! Mint hajnalban ha fényes hattyu száll, Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: Lengett fölötte a fehér halál. (Pest.) E szobában küzködött... E szobában küzködött az Élet és halál fölötte, Míg az élet Ot, a szépet, Ot, a kedvest, elvesztette. E szobában siratám ot Könnyeimnek tengerével; - Szenvedésem Avvagy létem E tenger mért nem nyelé el! - E szobában lesz lakásom; Édes kín lesz laknom itten, Itten laknom, Ot láthatnom Mindig éber emlékimben. Egy kivánatom leszen, ha E szobából el kell menni; Az, hogy engem Akkor innen Szent Mihály lova vigyen ki. (Pest.) Mi buvös-bájos hang... Mi buvös-bájos hang? Völgyben csendült meg ünnep-est harangja? Mely a buzgó falut Imádkozásra szentegyházba vonja; Vagy lelkem álmiban Cseng édesbús emléke a lyánykának? Ki szép és ifju volt S kinek sírjára könnyeim folyának. (Eperjes.) A hó, a holt föld téli szemfedoje... A hó, a holt föld téli szemfedoje, Az éjen át A temetore Leszállt. A nap Hideg sugára Néz komoran Le a halottak puszta országára. Nem enged a hó a nagy temetoben, Csak egyedul Etelke sírja Körul; De itt Sem a napfénytol, Hanem szemem, Síró szememnek szakadó könnyétol. (Pest.) Midon nagyon bánt... Midon nagyon bánt a vad fájdalom, A várost, a világot elhagyom, S oda megyek ki, hol az emberek Napestig mélyen alva fekszenek, De ha az óra éj felére jár, S felhok közt búsong sárga holdsugár: A szendergoknek álma megszakad, S elhagyják mély, sötét tanyájokat, S fehér ruhában járnak tétova, Mig hajnalt hirdet a kakas szava. Ide megyek, a temetobe, én Fájdalmaimnak vészes éjjelén, S ha itten, drága sírhalmom felett Könnyuimnek forrása megered, És e könnyukhöz sóhajom vegyul: Fájdalmam lassacskán lecsendesul. * * * Akkor leszek ám még majd csendesen, Ha melléd fekszem, édes kedvesem! (Pest.) Tizenkettot ütött az óra... Tizenkettot ütött az óra, Fölébredék a harangszóra, És ím sötét szobámban egy Fejér alak Föl- és lemegy... Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak, Te vagy, boldogságom fájának Ido elott lehullt gyümölcse! Jer, karjaim kitárva állnak, S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse, Jer, elröpult kedves galambom!... De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon: »Megállj, megállj! elobb megkeresem Elvesztett életem; Lásd, élet nélkül ott a sírban Fekünni olyan szomorú dolog: Ott oly sötét és oly hideg van... Én újra élni akarok; Megkeresem Elvesztett életem. Nincs nálad? Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad.« - Oh nincs az nálam, Meg nem találtam, Meg nem találtam drága életed! De hogyha az enyém kell: íme vedd!... S átadni akarám Tulajdon éltem, De már a látomány Eltunt az éjben. (Pest.) Anyám, anyám... Anyám, anyám, oh Legjobb s legboldogtalanabb anya! Nincs hát reményed, Mit a fösvény való beváltana? Kiküldözéd, mint Galambját Nóé, a reményeket; De teljesulés Zöld ágával meg egy sem érkezett. Végso reményed: Ha majd halálod meg fog huteni, Fölmelegítnek Még egyszer gyermeked ho könnyei. Szegény anyám te! Ez a vigasztalás sem jut neked; Elsírta könnyeit Szerelmesének sírján gyermeked. (Pest.) Hiába várlak hát... Hiába várlak hát ezentúl? Megsiratott szép gyermekem! Meg nem jelensz többé nekem? Mint eddig gyakran megjelentél Szobámban csöndes éjeken. Eljo az éj, eljo az éjfél; Mi haszna jo? nem jo veled. Nem látom lengo szellemed, S reményem eltörött szárnyával Födöm be bágyadt szememet. Hová levél? miért maradsz el? Örökre kedves szép leány! Hervadt orczám ijeszt talán? Ne félj, ne félj hervadt orczámtól: Érted levék oly halovány. Oh joj fel egyszer még sirodból, Mindennél drágább árnyalak! Csak hogy még egyszer lássalak; Aztán mondd, hogy terhedre van búm, S többé nem háborítalak. (Pest.) Függ már a lant... Függ már a lant megérintetlenul, Melylyel keservemet elénekeltem, Keservem, érted, a sír börtönének Örök rabjává záratott szerelmem. Ott függ a lant megérintetlenul, S ha megpendul a méla nyugalomban: Az nem az összes hangszernek zenéje, Egy-egy húr hangja csak, mely ketté pattan. (Pest.) Messze vándoroltam... Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem, De mindig, mindenütt, a hol jártam-keltem, Bánatos emléked, mind egy sötét fátyol Huzódott utánam sirodnak halmától. Visszajöttem hozzád. Csókot nem adhattam Nyájas üdvözletül; mélyen vagy alattam. Lehajtom fejemet árvafuz módjára, Nem lágy kebeledre, de kemény fejfádra. Játszanak ujjaim, nem szoke hajaddal, Tán már hamvaidból sarjadt fuszálakkal; És hallok suttogást, nem kedves ajkadét, Hallom csak suttogni a temeto szelét. Ekképen merengek sírod csendes halmán, A lefolyt idore nyugottan gondolván. Nyugott már kebelem. Fájdalmam szélvésze Kitombolt, elzúgott, megszunt, elenyésze. Alvó tenger a mult. Halálod a koszirt, A melyen reményim sajkája kettétört, Ez a durva koszirt most már olyan szépen Áll a látkör végén a kék messzeségben; És állani fog az szemem elott váltig. Szívemen lesz képed, Etelkém, halálig! Függni fog szívemen képed, mind domború Sirodnak fejfáján e hervadt koszorú. (Pest.) Így is jó. Megkopott a mentém préme, A sarkantyúm rozsdás, görbe, Nincs a kucsmám félrecsapva, Nincs a bajszom kipödörve. Így is jó ily bús legénynek, A kit elhagyott rózsája, És lement a földbe mélyen, Hogy ne is nézhessek rája. (Pest.) Vahot Sándorhoz. Szent a költo lantja, A föld muködését Csillagtáborából Orszemekkel nézo Isten adománya; O beszél a rezgo Húrok énekében, Majd vigasztalólag, Majd pedig fenyítve, Mint a nép erénye Elvetett magvából Vagy konkolyt arat, vagy Tántorodva lép a Nemesebb törekvés Tiszta ösvényérol A lealjasúlás Iszapos gödrébe. Szent a költo lantja, És nekem nagyon fájt Látnom, hogy van olyan És hogy nem kevés van, A ki e szentséghez Nem fél vakmeroen Nyúlni szennyes ujjal, S hogy csak fényes álarcz Sok költo beszéde, Mely sötét szivének Foltjait takarja. Szebb örömeimnek Napja volt azon nap, Melyben a te kebled Rejtekébe láttam, S láthatám, hogy benned Egy a költo s ember, Hogy dalod s dalodnak Kútforrása, szíved, Tiszta egyaránt, mint A nap és sugára. Bizalommal adtam Kezemet baráti Szoritásra, és te Vissza nem taszítád; S ha Etelka meghult, Szíve ott alant nem Porlanék a sírnak Hold- és csillagtalan Éjjelében: ah, ugy Tán nem csak barátod Lettem volna egykor. Megtörtént!... a multat A jelen keserve, A jelen siralma Vissza nem teremti. Enyhítsd legalább te, Enyhítsd a barátság Balzsamolajával Veszteségem sebjét, És ne bánd, ha olykor Elmerengve csüggök Bámuló szemekkel Hitvesednek arczán, Oh ne bánd, barátom! Hamvadó testvére, A szegény Etelke Elvesztett vonásit Keresem csak ottan; S ha lelek közulök Bármino kevést is: A remények eldolt Tündércsarnokából Szent ereklyeképen Tartom emlékimnek Drága kincstárában S orzöm a felejtés Eltörlo kezétol, Mint a megfagyástól Orzi a világot A meleg verofény. (Pest.) Elfojtott könnyek. Ugy sírhatnék!... megbántott valami, Nagyon megbántott, mondhatatlanul. És a felhovel a lélek rokon: Megkönnyebbul, midon esoje hull. De én nem sírok, nem szivelhetem, Megfogadám, hogy többé nem sirok. El, könnyek!... szívem úgy is oly üres, Megfértek benne, oda folyjatok. (Pest.) Hir. Mi hát az a hír, a költonek híre? Hogy annyi a bolondja és irígye? Van-e, van-e, ki nem sovárg utána? Van-e, van-e, kinek az nem bálványa? S méltán! a hír fönséges terebély fa, Királyi széknél pompásabb árnyéka, Zöld ágait ki századokra nyujtja, Rontó enyészet vésze nem fog rajta, S hozzá magzatjai a késo világnak Zarándokolni áhitattal járnak. Oh szép, oh szép a hír borostyánfája Nem is csoda, ha hervadás nem bántja, Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság Kiontott vére és könyui mossák. (Pest.) A toronyban delet harangoznak. A toronyban delet harangoznak, A fejem tetejére süt a nap. Hejh, ha olyan közel volna sírom, Mint a milyen rövid az árnyékom. Kihozta az ebédet a gyerek; A mint látom, egy kis bort is küldtek. Beh savanyu!... de csak kiürítem, Hiszen még savanyúbb az életem. Élet, élet, áldástalan élet! Számadásod velem mikor végzed? Mikor mondod: menj isten hirével, Porladozzál, porló szeretoddel! (Pest.) A világ és én. Megvetésem és utálatomnak Hitvány tárgya, ember a neved! A természet söpredéke vagy te, S nem király a természet felett. A teremtés legutósó napján Alkotott az isten tégedet. Elfáradt már ekkor a munkában, S így jelessé nem teremthetett. Szeretélek téged egykor, s szívem Veled hu szövetséget köte, Megvetésem és utálatom lett E szövetség kettos gyermeke; Jól ismerlek, te nem érdemelsz mást, Nem, mint megvetést s utálatot... Szolgazsarnok! vagy nyalod más talpát, Avvagy talpad mással nyalatod. S azt hiszed tán, te nyomoru pára! Mint te, én is olyan rab vagyok? Azt hiszed, hogy én dicséretedre Vagy gyalázatodra hallgatok? Azt hiszed, hogy tettben és irásban Engem aggódásnak férge rág, És szorongva kérdezem magamban: Mit fog erre szólni a világ? Hidd, ha jónak látod; ámde tud meg: Én nem függök toled semmiben, A mily útat választott magának Lelkem, rajta egyenest megyen. És ha tetszik engem fölemelned, Ám emelj föl, mint bálványodat; Ha fölültetsz fejed tetejére, Majd kirúgom szolgafogadat! (Pest.) Mulatság közben. Most már mulassatok, kedves barátim, Az én mulatságomnak vége van; A tréfaságok, az elmés beszédek, Az ének, a bor, mind haszontalan. Az embernek mért is van gondolatja? Lássátok, én oly bolond vagyok: Mikor legvígabb a jelen, jövobe Ragadnak rögtön a gondolatok. Az a jövo! az a kegyetlen szélvész, Mely szétzilál bennünket, szerteszét; S lesz-e azontúl még találkozásunk? Vagy halljuk-e csak egymásnak hirét? Igen, halljuk! majd elbeszéli a hír: Ez és ez és ez nyugszik... oda lenn... Haszontalan história az élet! Miért is van, vagy mért nem végtelen? (Pest.) Szerelemvágy. Szeretnék már szeretni újolag... Mit ér a kert, ha rózsát nem terem? Ha szerelemmel nem diszeskedik, Mit ér az élet, ifjuság nekem? Szerettem én, s csak búját érezém A szerelemnek mind ez ideig, S e bú mindennél édesebb vala, Mire szívem csak emlékezhetik. Oh istenem, ha gyötrelmében is Ily boldogító már a szerelem: Hát akkor még mino lehet, ha a Szívben szelíd mosolygással pihen! Lelkem bolyongó, hontalan madár, Keresve száll: fészkét hol rakja meg? Hol a leányszív a mely megnyilik Tanyát óhajtó érzeményinek? De bár szeretni vágyok újólag, A holt leánykát nem feledtem el... A hegyteton még ul a téli hó, Midon tövében már virág fesel. (Pest.) Költo lenni vagy nem lenni. Légy átkozott, te átkos pillanat, Melyben fogantatám, S te, melyben kínnal a kín emberének, Költonek szult anyám! Oh költészet, te a Gyanútalan szív csalfa pókhálója, És azután foglyodnak Oly irgalomtalan fojtogatója! Vérembol már te oly sokat szivál, Mérges fulánku pók! De szálaid bármilyetén kuszáltak, Még elszaggathatók. Letépem azokat, Bármint keresztülszotték-fonták szívem, S ha összenottenek már: Ugy vélök együtt szívem is kitépem! De vérembol e gyilkos férget én Többé nem hizlalom, Ugy is mi lenne a kiszívott, elfolyt Vérért a jutalom, Dicsoség legfölebb, Ez a szem fényét elvakító semmi; És még az is nagy kérdés: E semmi is fog-e jutalmam lenni? Széles folyódon úszom ezután, Oh mindennapiság! Ballagsz velem majd, és csendes folyásod Sziklák közé nem vág. Nem lesz hirem, nevem, Tán a boldogság karjai sem várnak, De lesz még is nyugalmam, S a nyúgalom fele a boldogságnak. - - És elnémuljak mindörökre hát? Egy hangszer életem; E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat, A szögre föltegyem? Hallgasson örömem? Ne légyen hangja többé fájdalmamnak? Hallgathat-e a tenger, Midon hullámin szélvészek rohannak? Nem, költészet, nem hagylak el soha, Mert nem hagyhatlak el! Táplálni foglak a gyötört kebelnek Legforróbb vérivel. Nem bánom: tépj, emészsz, Másoktól meghallgattatást sem várok, Azért éneklek, költök, Mig végso csep vérem ki nem szivárog! (Pest.) Piroslik a kecskerágó... Piroslik a kecskerágó Szolo árka mellett. Az árokban tehéncsordás Kutyája megellett. Tehéncsordás, vízbe ne hányd A kutyakölyköket! Tudod-e, hogy sok legénynek Tetszik feleséged? Alattomban környékezik Házad a legények; Uszítsd rájok a kutyákat, Majd mikor felnonek. (Pest.) Kicsapott a folyó... Kicsapott a folyó, Vízben úszik a táj, Túl a vizen lakol, Édes rózsám, ne várj. Elvitte az árviz A töltést, a hidat; Amott megy a hidból Az utósó darab. Magam egy halomról Nézek át a vizen; A vizen keresztül Galamb száll sebesen. Nem is tudom ugyan: Galamb-e igazán, A mi ott száll... vagy az Én sóhajtásom tán? (Pest.) A sorshoz. Egyet mondok, sors, ketto lesz belole: Nekem csak egy leány szerelmit add, S érette én átengedem cserébe Minden, de minden... adósságomat. (Pest.) Pest. Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan! S én Pestnek mindig jó barátja voltam, És a hol csak kell, hát pártját fogom, Volt itt nekem sok kellemes napom. Kivált h' az utczán kóborolhatok: Az angyaloknál boldogabb vagyok. Egy óriáskigyó bámészkodásom, Végighuzódik a népsokaságon. S aztán itt minden olyan érdekes, A sziv örömében csak ugy repes. A vargainasok pofozkodása, A bérkocsiknak embergázolása, A zsebmetszok, a pörölo kofák Az embert mind igen mulattatják. S azt kell még látni, hogyha szép idoben Sétára kél a tarka-barka nonem; Mi szépek ok, mi szépek, teringette, Elol kifestve és hátul kitömve. Hát a hol a dicso arszlánok járnak! Azt nevezem aztán baromvásárnak. (Pest.) Gyors a madár, gyors a szélvész... Gyors a villám; Hanem az alföldi betyár Még gyorsabb ám! Ma o kelme csikót szerez Kecskeméten, Szentmártonnál az nap át is Megy a réven. Holnap a csikót eladja Fejérváron, Eladja, még újat is lop E vásáron. Holnapután már valahol Becskereken Lovagol egy karcsu fakón: A deresen. (Pest.) Orbán. Komor, mogorva férfiú Volt Orbán, Bár oly vidám hajnal pirult Az orrán. De hisz mogorva ép azért Volt Orbán, Mert oly vidám hajnal pirult Az orrán. Oka egyébiránt maga Volt Orbán, Hogy oly vidám hajnal pirult Az orrán. Temérdek borfélét ivott Meg Orbán, Vidám hajnal azért pirult Az orrán. (Pest.) Rosz verseimrol. Tán én nem tudnék irni Mindig jó verseket? De szívem foerénye Az emberszeretet. Valóban!... már pedig ha Mindig csak jót irok, Mivé lennének úgy a Szegény kritikusok? Idonként valamicske Ezeknek is csak kell, S ok minden hulladékot Gyönyörrel falnak fel. Rágódjanak szegények, Csak élosködjenek! Hiszen, ha nem csalódom, Tán ok is emberek. (Pest.) Egy szép hölgy emléke. Ládámat tolvajtól nem féltem én, Mert oly üres, mint sok tudós feje. Szivemben hordom kincseim... szivem Sok szép emlék kincsével van tele. Ah, mon dieu, ha végig gondolom Egy gozhajói útazásomat: Mino boldogság!... útitársamúl Egy gyönyöruséges szép hölgy akadt. Hölgyek körul én szégyenlos vagyok, Elobb tehát csak némán bámulám; Elszántam végre magamat, mivel Oly nyájasan pillantgatott reám. Kitudtam a beszélgetés között, Hogy o német szinészno s Pestre mén... Hohó, szinészno, már kész a kaland! Háborgó szívvel ezt gondoltam én. S ebédre mentünk. Az ebédnél a Szép hölgy bevágott vagy két itcze bort. Hanem dicséretére mondhatom: Nem is látszott meg rajta, hogy ivott. (Pest.) A nap. Mi az a nap? mi az a nap? Nem is nap az tulajdonkép. Ugyan mi hát?... hát semmi más, Mint egy nagy szappanbuborék. Valami óriásfiú Kifúja reggel keleten, S szétpattan este nyúgaton. - És ez minden nap így megyen. (Pest.) Mi kék az ég! Mi kék Az ég! Mi zöld A föld! Zöld föld felett, kék ég alatt a Hangos pacsírta fütyörész; Dalával a napot kicsalta, A nap rá gyönyörködve néz. Mi kék Az ég! Mi zöld A föld! Zöld a föld, kék az ég, tavasz van... És én oly sült bolond vagyok, Hogy idebenn a szuk szobában Kadencziákat faragok! (Eperjes.) Téli világ. Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút idot. Fuj a szél, tánczol a tányér A borbélymuhelyek elott. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. A napszámos, napszámosné Tuskót fürészel és hasít; Darócz pólyában gyermekök A szélvészszel versenyt visít. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Jár nagy léptekkel föl s alá A katona az orhelyen, És számlálgatja lépteit; Kínjában mást mit is tegyen? Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. A hosszu lábu drótostót Kopott gubáját czepeli; Az orra érett paprika, S hidegtol folynak könnyei. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Barangol a vándorszinész Egy falutól a másikig; Meleg ruhája nincs ugyan, De mindazáltal éhezik. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Hát a czigány?... vaczog foga A rongyos sátorok alatt; Kopogtat a szél, és bemegy, Bár a czigány nem szól: szabad! Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút idot, Fuj a szél, tánczol a tányér A borbélymuhelyek elott. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. (Pest.) P...y Vilma kisasszonyhoz. Ifjú szivecskéd legeloször játsza A szerelemnek szép játékait. Gyönyör nekem e játék láthatása, Nem én vagyok bár, a kit boldogit. Ki is ne volna lelkesült nézo ott, Hol a sziv elso mozdulásra kél? Nem olyan-é ez, mint ha rózsabokrot, Virító rózsabokrot ráz a szél? Az égo szív, ez a rózsának bokra, Lengo fuvalmak érzeményei, S hull a bokorról a halvány arczokra Piros levél, ha a szél lengeti. Ha szép orczádat ekkép égni látom, Oh lyányka, szived érzeményitül: Derul kissé az én sötét világom, Mit szerelemnek napja elkerül. Költokebelnek nem szolgál szerencse; Tudod szerelmem bús történetét: Volt életemnek egy királyi kincse, Koldus vagyok, mert azt eltemeték. Szempilláidnak fekete virágán A részvét könnyharmatja reszketett, Midon elotted szívemet kitárám És elbeszélém e történetet. Ekkor, leányka, jó leányka, téged Édes testvéremul fogadtalak. Kössük meg ezt a drága szövetséget Egy csókkal, Vilmám, és én áldalak. Különben is te voltál, a ki mondád, Hogy megcsókolni a költot szabad; Szép állitásod, lyányka, teljesítsd hát: Tedd ajkaimra testvércsókodat! (Losoncz.) Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz. Hah, börtönöm ajtaja megnyilt, - Nem börtön-e a hivatal? - Csókolgat a drága szabadság Édes tüzes ajkaival. De lelkem hová lett?... merre, ó lélek, Szárnyad suhogási merre vivének? Mi messze, mi messze röpülsz már, Végetlen elotted az ut; Hiába suhanna utánad A fecske, nyomodba se jut. El lelkem után a messze világba!... De vissza mi tart? szív, monddsza, mi bánta? Távozni! e gondolat úgy fáj, Úgy fáj nekem... és mi okért? Volt itt szeretom, hanem az már A sírhalom éjibe tért. És nem vagyok én már senki barátja. E puszta üres szót lelkem utálja. Pajtásaim! értetek a bú; Elhagyni, fiúk, titeket, Ez fáj nekem, ez szomorít el, Ez ver kebelembe sebet... De nem! mi vigadtunk minden idoben Igy hát szomorú a bucsú se legyen. Föl, czimboraság, vigalomra, S pogány legyen a vigalom: A bút kiürült poharakkal Kegyetlenül üssük agyon, Hogy, majd ha jön a sor kézszoritásra, Ot könnyre fakadni senki ne lássa! (Pest.) Az erdei lak. (Költoi verseny Kerényi és Tompával.) Mint a szív az elso szerelemnek titkát, Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja; Meg nem árt erotlen szalmafödelének, Ha dühét a szélvész e vidékre fúja. Szalmafödelét beárnyékozza husen Susogó erdoség rezgo lombozatja, Min magát a vígan fütyölo rigófaj És a búsan búgó vadgalamb ringatja. Mint a kergetett oz, fut le gyors futással Kis patak magasról a völgy mélységébe; Két felol virágok, mint kaczér leánykák, Kandikálnak a víz fényes tükörébe. S a viráglyánykákhoz jonek az imádók, Égo szenvedélylyel jonek a vadméhek, S élveznek szerelmet. Hejh, de sok megjárja! Vízbehullás vége részeg örömének. A nap és a szello szánakozva nézi; Levelet hajít le a szello, számára, És ha fennul már ez életmento sajkán, Megszárítja szárnyát a jó nap sugára. A hegyek tetoin duzzadó emlokkel Jár az anyakecske gödölyéi mellett. Kikerult ettol s a vadméhektol mindig, Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett. S búgó vadgalamb és fütyülo rigófaj Nem félnek, hogy oket csalják lépvesszore... Önmagáról tudja e lak népe, milyen Édes a szabadság tiszta levegoje. Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény, Mely parancsolatját mennydörögve adja; Csak az égiháborúnak zeng koronként Istentiszteletre buzditó szózatja. És az isten jó, o nem soká haragszik; A dorgáló felhok torkait bezárván, Újolag mosolyg... a megengesztelodött Isten mosolygása: tündöklo szivárvány. (Eperjes.) Ki a szabadba! Ki a szabadba, látni a tavaszt, Meglátni a természet szinpadát! Az operákban ki gyönyörködik? Majd hallhat ott kinn kedves operát. A természetnek pompás szinpadán A primadonna a kis fülmile; Ki volna, énekesnok! köztetek Merész: versenyre kelni o vele? Megannyi páholy mindenik bokor, A melyben ulnek ifju ibolyák, Miként figyelmes hölgyek... hallgatván A primadonna csattogó dalát. És minden hallgat, és minden figyel, És minden a legforróbb érzelem... A kosziklák, e vén kritikusok, Maradnak csak kopáran, hidegen. (Eperjes.) A varróleány. Varróleány a szeretom, Azaz hogy én ot szeretem, Oly fennhangon kiáltja ezt Vadúl ugrándozó szivem, Hogy semmi kétség benne. - Bolondos egy história talán; De már egyéb nincs hátra: Szeress te is, te szép varróleány! Szép vagy, de szép orczáidat Az ember addig nézi csak, A míg nem látja sugarát Lelked dicso villáminak. Minden szavad egy villám, Mely szem fényét ölo szikrákat hány; Nem ismerem még párod Az elmésségben, szép varróleány! S azonkivul hogy tündökölsz Az elmésség sugáriban: Ki oly könnyen megbukhatál, Erényednek közhíre van. Elmés vagy, mint az ördög, S jó, mint az angyal... hogy ne hajtanám Meg térdeim elotted, Te szép, elmés, te jó varróleány! Meghajtom íme térdemet, Emelj föl engem szívedig; Ennél följebb nem vágyok én, Hisz ott a menny, a hetedik. Itt várok térdepelve, Ruházd a »szereto« czimet reám, Vagy varrd meg szemfedomet, Ha nem szeretsz, te szép varróleány! (Losoncz.) Paripámnak az o színe fakó... Paripámnak az o színe fakó, Szore, mint a vert arany, ragyogó; Paripámnak az o neve csillag, Gyors a lába, mint a hullócsillag. Hejh szép lovam, hejh jó lovam, fakó! Hol az egyik lábadról a patkó? Hadd vigyelek, lovam, a kovácshoz, Azután majd vígy el a rózsámhoz. Hejh, tüzes a kovácsnak a szene, De tüzesebb rózsámnak a szeme. Hejh, lágy a vas a kovács szenétol, Lágyabb szivem a rózsám szemétol. (Igló.) Van a nagy alföldön csárda sok... Van a nagy alföldön csárda sok. Azok között, kiket én tudok, Legkülönösebb a Betekints - Ennek széles földön párja nincs. Menni akar, de csak duledez, Mint ivója, kiben sok a szesz! Födele is félre van csapva, Mint a részeg ember kalapja. (Késmárk.) Egy fiatal iróhoz. Üdvezellek ifju pályatárs, Pályatársam s szeretett barátom! Egykor én te rólad jósolék, S jóslatom most teljesedni látom. Láttam egykor egy kis felleget, S megmondtam, hogy ebbol fergeteg lesz. E kicsiny felhocske te valál, És most villámterhesen közelgesz. Joj és ontsd lelked villámait, S lángjaikkal gyújtsd föl a világot; Rendüljön meg a föld, a midon Mennydörgo jelszódat elkiáltod. Hogyha majd villámlasz s mennydörögsz, Jonek ellened zudúló hangok; Mert ha nagy az égiháború, Félre szokták verni a harangot. De azért dúl a vihar tovább Minden félrevert harang daczára. Igy, barátom, te se hajts ama Jajveszéklo emberek szavára. Ekkép kellett volna nekem is Tenni sokszor ostromolt pályámon. Én e tehetetlen hangokat Figyelemre méltatám. Sajnálom. Eh, megtörtént, mit sajnálkozom? Hadd szorítsam jobbod, ifju bajnok, Én, ki ilyen rokonszellemu Pályatárs után már rég sohajtok. Fölléptél. Ez engem megujít, Hogy a sorompók közt ketten állunk. Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen Gyozedelmünk vagy vitéz halálunk! (Pest.) Piroslik már a fákon a levél... Piroslik már a fákon a levél, Süvölt köztök, süvölt az oszi szél, Homályos a nap, a mezo deres; Pásztor, betyár meleg tanyát keres. Meleg tanyát a pásztor csak talál, Vár ott reá kulacs bor, tele tál. Ha kifogy a kulacs bor s tele tál, Lágy párnán felesége vele hál. Betyár embernek jó tanyája nincs, Minden felol csörög rá rabbilincs. Száraz bokorban huzza meg magát, Átkozza a hus oszi éjszakát. (Dömsöd.) Holdvilágos éj. A hold az égen egy ezüst lant, Megannyi húr a sugarak; A hold ezüst lantján a szellok Szellemkezekkel játszanak. Egy faluhoz közelg a vándor, Egyúttal költo is talán? Mert úgy elandalodva csügg a Holdon s elömlo sugarán. Megy, megy tovább a méla vándor, S eléri végre a falut; A faluban csend, néma csend van, Népsége régen elalutt. A kántor háza kapujánál Szép hajadon leány zokog; Az este hus... o pongyolában... Reszketnek a gyöngéd tagok. A vándor arra ballag és szól: »Mi lelt, mi lelt, szép hajadon? Felelj, legszebbik holdsugár te, Segíthetek-e bajodon? Huségtelen kedvest siratsz tán? Ha én lehetnék kedvesed, Olyan lennék, hogy a világ még Nem láta oly huségeset. Légy holdvilágom, szép leányka! S nem bánom: a sors bármit ad; Legyen örök éj létem... csakhogy Örökké lássam holdamat!« Igy szólt a vándor lelkesedve, De a leányka nem felel; Csak áll és némán nehezíti Kis kendejét könyuivel. A hold a kántor szobájába Sugárait most beveti; A kántor, a lyány részeg apja, Benn feleségét döngeti. (Hatvan.) Fekete kenyér. Miért aggódol, lelkem jó anyám, Hogy kenyeretek barna, e miatt? Hisz meglehet: ha nincs idehaza, Tán fejérebb kenyérrel él fiad. De semmi az! csak add elém, anyám, Bármilyen barna is az a kenyér. Itthonn sokkal jobb ízü én nekem A fekete, mint máshol a fejér. (Szalk-Szent-Márton.) Rég veri már a magyart a teremto... Rég veri már a magyart a teremto, Azt sem tudja: milyen lesz a jövendo? Lesz-e még ezen a földön jó napja? Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja. De ha isten bút adott e nemzetnek, Azt is adott, mivel a bút ölje meg. Hol terem több jó bor és több szép leány, Mint itt belül Magyarország határán? Leányt ide, leányt az én ölembe! Hadd szorítsam két kezemmel szivemre, Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal, Vessek számot sok keseru bajommal. Hát az a bor? hejh, a borral ide már; Sírja belém piros könnyét a pohár! Piros könnye tüzes, mint istennyila, A kialutt életet is meggyujtja. Te meg, czigány, húzd rá, majd kifizetem; De úgy húzd, hogy megrepedjen a szivem, Repedjen meg örömébe', bujába'... Igy vigad a magyar ember, hiába! (Pest.) Fresco-ritornell. Mihelyt megpillantottalak, menyecske, Bordám alatt ez a kis húsdarab Ugrálni kezdett, mint sziklán a kecske. Azóta mellem folyton égo katlan, S a láng mindig tovább, tovább harap... Csak te ne volnál oly meggyujthatatlan! Kebled fejérlo, mint az alabastrom, De búm sötét, mint holmi ócska klastrom, S csak a halál lesz dúlt szivemre flastrom. (Igló.) Líliom Peti... Líliom Peti volt ám csak A derék legény! Alig akadt volna párja A föld kerekén. Emberül megult o minden Paripa hátán; Le nem vetette volna a Hétfeju sárkány. A mennyi bor öt más embert Döntött volna meg: Annyi még jó formán meg se Kottyant Petinek. S a hol vele elvágtatott Gyors paripája, Majd megveszett a falusi Lyányság utána. De nyakravalója lett a Hóhér kötele... Mért? azért, mert Angyal Bandi Lelke bújt bele. (Igló.) Magyarország. Te sem termettél ám szakácsnak, Magyarország, édes hazám! A sult egy részét nyersen hagynád, S elégetnéd más oldalán. Mig egy felol boldog lakóid Megfúlnak a boség miatt: Hát más felol meg éhhalállal Megy sírba sok szegény fiad. (Eperjes.) Gyalázatos világ... Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki még? Hogy szívemet sebezd... De mért panaszlanék? Hisz a mi megtörtént: mind, mind várhattam ezt. Az én pályám nem mindennapi pálya, S ki új utat tör: gaz és tüske várja. Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok; De megyek egyaránt, Bár fájdalmas dolog, Ha sziszego kigyók mérges fulánkja bánt. (Az én utamba sok a kígyófészek, S hogy eltiporjam, én beléje lépek!) Jó, hogy sebemre az ég orvosságot ad. Keblem varázsfüve A büszke öntudat, Mely tolem már oly sok fájdalmat elveve. Ha ez nem volna, a kígyók marása Eddig szivemnek közepébe ásna. Mardossatok csak hát, ti kígyófajzatok! Eltiprom köztetek, Kit eltiporhatok, S a kit nem: azt majd az ido gyilkolja meg; Mert az ido a jobb lelkek segéde, Kiáll ezeknek védelmezésére. Ido, hu gyámolóm! benned megbízhatom, Ha úton-útfelen Sárral dobáltatom... Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem; A melyet a szennyes világ dobott rám, Megtisztitod te majd a sártul orczám! (Pest.) Egy hajfürthöz. Barna lyányka szép fejérol Kaptam e hajfürtöt én. Én s e fürt együtt pihentünk A leányka kebelén. A bucsúnak órájában Adta emlékül nekem; A bucsú órája óta Mindig itt volt szívemen. Oh ha nézem e hajfürtöt: Minden percz eszembe jut, Melyben a boldogság szárnyán Mennybe nyílt elottem ut; A letunt szerelmi órák Körülöttem lengenek, Mint vidám csillagsugáros Túlvilági szellemek. Nézlek, nézlek, drága hajfürt, Hosszan nézlek tégedet, A ki üdvem holt idojét A sírból kivezeted. Hosszan függenek te rajtad, Oh szép hajfürt, e szemek, Hosszan... hosszan... és... utószor... Minthogy már... mást szeretek. (Pest.) Falun. Király vagyok most minden alkonyon: A nap pirosló fényt lövel reám, A nap pirosló búcsusúgara Biborra festi egyszeru ruhám. Gyönyörrel járom estenként a tájt, Kilépvén a kis házfödél alól; Porfellegekben a nagy ég alatt A haza téro nyáj kolompja szól. Elandalodva hallom e zenét, Elandalodva szemlélek körul; És messze látok, mert mindenfelé Megmérhetetlen rónaság terul. A rónaságnak messze tengerén Imitt-amott áll egy fa, mint sziget, S hová imát küld a mohamedán: Kelet felé ez hosszu árnyat vet. Miként csatában a sebzett vitéz, Elvérzik a nap végre, s elesik; S mint a dicsoség a vitéz halált, A napot csillagok s hold követik. Körulem éj van, fényes éjszaka; A csillagfényes éjben méla csend, Oly csend, hogy szinte vélem hallani, Mit a holdban szent Dávid lantja zeng. A szomszéd tóból a vadlúdakat Látom csapatban messzeszállani; Szivembol is föl- és elszállanak A nagyravágyás, hír vad álmai. Feledni kezdem Pestet és zaját, S jövendom minden büszke terveit; Jobb lenne élnem, így gondolkodom, Jobb lenne élnem elfeledve itt. A fölmagasztalt nagy nevek között Ne hangoztassa senki nevemet, Csak szolom és szántóföldem legyen, Termok piros bort s fejér kenyeret. S midon szolombol s szántóföldemrol Házamba térek este: hozza be Majd a piros bort s fejér kenyeret Piros menyecskének fejér keze. S ha a késo halálnak ujjai A férj és no szemét majd befogák: Tegyék _egy_ sírba a két aggastyánt Nem tettetésbol síró unokák. (Szalk-Szent-Márton.) Képzetem. Még mit nem mondanak! Hogy az én képzetem Alant jár, magasra Föl nem röpíthetem. Lent jár a föld szinén, Ha ugy tartja kedve, Sot a föld alá is Van gyakran sülyedve; Mint buvár, sülyed a Mélységek mélyére, A legmélyebb tenger: A szív fenekére. De ha mondom neki: »Szállj a magasra fel!« Felszáll s a légben, mint Pacsírta, énekel! S ha ekkor biztatom: »Még följebb, képzetem!« Vele a sasokat Rendre megkergetem. A sas mind elfárad, De nem fárad o el, Egy utat kezd a leg- Magasabb felhovel. És a felhoknek sem Társa o sokáig, Egyenest fölfelé Tör az ég boltjáig, És ha ekkor épen Napfogyatkozás van: Az elsötétedett Nap mellett elsuhan, Elsuhan mellette, Egyet pillant rája, S megkerul a napnak Elveszett pompája. És az én képzetem Még ekkor sem pihen, Hanem a legfelso Csillagzaton terem, S ott, hol már megszunik Az isten világa, Uj világot alkot Mindenhatósága. - - (Pest.) Búcsu Kun-Szentmiklóstól. Szól a kakas innen-onnan Viradóra. Kivígadtunk, takarodjunk Nyugovóra. Hejh, ennek a mai napnak Nagy az ára... T'om: sokáig fáj belé a - Fáj belé a kezem szára. Fáj az én jobb kezem szára Véghetetlen, Mert nagyon sok telt palaczkot Emelgettem. De ha fáj is a karom, tán Utójára Fölbirom még e palaczkot - E palaczkot... bucsuzásra. Ki veled, bor, ki veled, bor, Az üvegbol! Tele sírom könnyeimmel Két szemembol; De magam sem tudom én, hogy Majd az benne Fájdalomnak vagy örömnek - Vagy örömnek lesz-e könnye? Mostanában a keblemnek Megtelése Fájdalomnak és örömnek Vegyülése. Az örömem onnan ered, Mert itt voltam; El kell mennem: innen ered - Innen ered a fájdalmam. Kiskunsági Szentmiklósnak Ifju népe! Benyitottál a szivemnek Közepébe; Hejh, pedig e szívközép, ez Szentek szente, Nem sok ember fordult meg még - Fordult meg még eddig benne. De kinek meg helyet adtam Egyszer itt benn, Az ugyan ki soha többé Nem megy innen. Ezután ugy nézzetek hát A szemembe: Rabok vagytok mindörökre - Mindörökre a szivembe'! Hát közöttetek, ha újra Visszatérek, Lesz emléke a barátság Ünnepének? Ünnep volt ez, a barátság Szép ünnepje, Nem is hiszem, hogy valaki - Hogy valaki elfeledje. Mostanáig itt vígadtunk Tennap déltül, Nem csoda hát, ha kissé a Fejem szédül... De azért jól tudom ám, hogy Mit miveltünk? Ettünk, ittunk, tánczot jártunk - Tánczot jártunk, énekeltünk. Ilyen a magyar mulatság. Már hiába! Ha iszik, hát jár a nyelve, Jár a lába. Hejh, csak oly gyors lenne honja Haladása, Mint lábának, hogyha tánczol - Hogyha tánczol, a mozgása! Hanem hiszen száz szónak is Egy a vége: Legyen rajtatok, barátim, Áldás, béke. Legyen oly vig mind halálig A pályátok, A mily vígak valamennyin - Valamennyin ma valátok! ... Hejh, ha volna osz: elszállna Már a gólya; Mennék én is már, ha még egy Szóm nem vóna. Kimondjam-e, vagy ne mondjam? Eh, kimondom; Mit szóltok rá, mit nem szóltok - Mit nem szóltok, semmi gondom. Amott virít Szentmiklósnak Egy rózsája... Hejh csak soha ne is néztem Volna rája! Vagy ha már megbuvölt édes Arczulatja: Hadd lennék én, a ki otet - A ki otet leszakasztja! (Kun-Szentmiklós.) Három szív története. I. Volt egy lovag, kinek nem volt hazája, Mert rajt ütének ellenséges népek, És pusztulás lett, mit hozának rája Komor fényében a csaták tüzének. Komor fényében a csaták tüzének Piroslott a lovag hos arcza szinte S piroslott vére, melyet boven önte Megmentésére a hon életének. De hasztalan folyt a lovagnak vére; O megmaradt és honja véget ére. S a hontalan lett fának eltört ága, Mit a fáról a fergeteg törött le, S mit ez most kerget a széles világba. Midon a felho ott szállott fölötte, A hol volt a ledöntött hon határa, Megállott és letérdepelt hantjára, Hogy könnyeit végso cseppig kisírja A földre, mely holt nemzetének sírja; Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet Elvesztett mindenébol még megtarta: S ezt tékozolni másra nem akarta. - Megindult és ment tompa búja mellett, Mely árnyképében ot folyvást kisérte. Midon kifáradt már a bujdosásban: Csöndes vidékbe megpihenni tére Egy idegen nép távol országában. És gondolá azt is, hogy ot halála, Ha egy helyen lesz, hamarabb találja; S ha rá hull a halál fehér virága, Beteljesulve minden kivánsága. Ezt várta o a csendes zárt vidéken, Hová fáradtan megpihenni tére, S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen, Hogy a vidéknek vált bámult diszére. De o a lyányka szépségét nem látta, Semmit sem látott, csak romját honának; Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka Tekintetének csillagos világa, S tekintetei mi lángolók valának! Igy a leányka napjai folyának, S arczára halvány liljomot föstének Gyötrelmei a szólni nem merésnek; Mert mit mondhatna a fényes lovagnak, Mit mondhat o, ki, bár eléggé gazdag, De pórszüloknek egyszeru magzatja? - És a vidéket még egy ifju lakja; Szegény fiú, a legszegényebb szolga, Tengodve éli nyomorú világát, Kit tán megölne sok fárasztó dolga, Ha nem láthatná néha a leánykát; A titkon bámult lyányka láthatása Fogyó eroje meghozó varázsa. Fél rá gondolni, hogy kérjen szerelmet A pór, de gazdag szülok gyermekétol, O, a kinek ha jut száraz kenyérbol Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet. S o mégis boldog, és azzal beéri, Hogy a leánykát messzirol kiséri. II. És a lovagnak kondult a nagy óra, Mely e világból ot egy másba vitte, A hol bitor kény mennykövit nem szórja Az ártatlanság népének fölötte. Letették ot az anyaföld ölébe; Követ nem tettek a halom fölébe, Mely pajzsa lett az élet búja ellen... Miért is volna ko? a lyányka szíve, Halála által, ko lett, érzéketlen; S ha nincsen érzés a szív birtokában, Az ember mit keressen a világban? Nem volt a lyányka sem sokáig földi: Lefekvék, honnan senki fel nem költi. És a szegény, az árva, árva szolga, Tüntén egyetlen gyönyöruségének, Az élet terhét hogy viselte volna? Végét vetette terhes életének. III. Az éjszakának sírnyitó felében Fölkél a szolga, és a helyre mégyen, Hová temették a kedves leánykát; Akarja látni élte szép bálványát. De a leánynyal nincs találkozása, Mert a leány a sírból szinte eljár, Hogy a lovagnak szellemét meglássa, S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár, Mert a lovag száll messze, messze tájra, Elszáll megnézni: rab-e még hazája? (Pest.) A jó öreg kocsmáros. Itt, a honnan messze kell utazni, míg az Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön, Itten élek én most megelégedéssel, Mert idom vidáman, boldogságban töltöm. Falu kocsmájában van az én lakásom; Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel, Egy jó öreg ember benne a kocsmáros... Áldja meg az isten mind a két kezével! Van szállásom itten s ennem-innom ingyen, Soha sem volt ennél jobb gondviselésem. Az ebédre nem kell senkit is megvárnom, És mindnyájan várnak én rám, hogyha késem. Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros Összekocczan néha jó feleségével; No de a mint összekocczan, meg is békül... Áldja meg az isten mind a két kezével! Elbeszélünk néha a letünt idokrol. Hejh, régibb idoi boldogak valának! Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt, Alig tudta számát ökrének, lovának. Pénzét a hitetlen emberek csalása, Házát a Dunának habjai vitték el; Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros... Áldja meg az isten mind a két kezével! Alkonyúló félben van már élte napja, S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt, S o reá, szegényre, a szerencsétlenség, O reá mostan mért legtöbb gondot és bajt. Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen, Mindig késon fekszik, mindig idején kel; Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost... Áldja meg az isten mind a két kezével! Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa; O fejét csóválja, nem hisz a szavamnak. »Úgy van, úgy«, szól késobb: »jóra fordul sorsom, Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.« Én elszomorodva borulok nyakába, S megfürösztöm arczát szemeim könnyével, Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros... Áldja meg az isten mind a két kezével! (Szalk-Szent-Márton.) Az utósó ember. Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt? Igen, sírbolt, a melyben a föld, Ez óriás koporsó fekszik. És ott fejem fölött az a fény A nap? vagy a sírbolti lámpa? Igen, sírbolti lámpa, melynek Bágyadtan pislogó sugára Sötétségét a síri éjnek Halvány piros-sárgára festi. S mily hallgatás!... de, hah, mi zendül A némaságnak közepette? Madárszó vagy leánydal? Oh nem! A férgek rágják a koporsó Behunyt szemü, hideg lakóit. Igen, behunyvák a szemek mind, Melyekben egykor szerelemnek S gyülölségnek szikrája lángolt, S a melyekbol oly undorítón Nézett ki, mint a kéjleányok A bordélyházak ablakából, A gog, irigység, elbizottság, A megvetés, alázatosság. Behunyvák a szemek, s hideg már A szív, e kis pokol, a mely száz Meg száz ördögnek volt tanyája, Hol a bünök máglyája égett Kihamvadatlan lángolással. Hanem már mindeneknek vége, Alszik már a becsületorzás, Barát- s honárulás, s egyéb szörny, S a mely oket nyomban követte, A lelkiösmeret marása... De ez nagyon régen halt már meg, Az újabb kornak nemzedéke Ismerte ezt csupán hirébol. - Mindennek vége. Minden alszik. Becsukva a szem. Hülve a szív. Csak én magam vagyok még élo A sírbolt roppant üregében, S tünodöm, egy vendégre várván, A késedelmezo halálra. Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy Megbirkozom veled s legyozlek? Ne félj, nem az vagyok, ki voltam, Ki egykor vakmero kebellel Daczoltam sorssal és világgal. Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak. Hagyom magam. Erotelen hang Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el. (Pest.) Ifjuság. Mondják hidegnyugalmasan Az öregek: Szilaj, bolond fiú vagyok, Csendesb legyek. Vénség az életnek visszhangja csak, E tompa hangok meg nem bántanak. Szilaj vagyok, igaz; s bolond? Az is lehet. Az észt tanácsra nem hivom, Csak a szivet. No de fejemnek is hasznát veszem: Reá bokrétás kalpagom teszem. S a szív nem rossz tanácsadó, Higyétek el. Az észnél gyakran messzebb lát Sejtelmivel. Az ifjú szíve lánglobogva ég; Világit ez, midon sötét az ég. S szolgál a szív nem csak vezér- Szövétnekul. Balsors telében életünk Gyakorta hul. S az ész miatt akár megfagyhatnánk, De szívünkben fölmelegit a láng. És ne higyétek, csendes öregek, Hogy tán megárt, Ha túllobogja is a fiatal Tuz a határt; Föl szoktak gyújtani egész mezot, S lesz égés által ez gyümölcsözobb. (Pest.) Imádságom. Elkárhozástól félt szegény anyám, S talán féltése nem alaptalan. Tart tole - s ebben igazsága van - Hogy már régóta nem imádkozám. Imádkozom hát; íme két kezem Szent áhitattal összekulcsolom. Hallgass meg engem, égi hatalom, Hallgass meg engem, édes istenem! Adj én nekem... hó, elso a haza. Hatalmas isten, népem istene!... De kérni vajon mit is kellene Hazámért, melynek annyi a baja? Ezért csak egy, csak egy a kérelem: Mely így, mint van, már nem sok évet lát, Teremtsd egészen ujjá e hazát, Hallgass meg engem, édes istenem! És magamért? mit kérjek magamért? Adj hát nekem szépséges szeretot, S a melyen majd meglátogassam ot, Gyors paripát; aztán sok, sok babért... Nem hogy fejemet ékesítse, nem, De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom, Csikóm legyen mivel jól tartanom... Hallgass meg engem, édes istenem! (Szalk-Szent-Márton.) A szeretom nyalka gyerek... A szeretom nyalka gyerek, Alája termett a nyereg. Ha viszi a paripája, Gyönyöruség nézni rája. Gyakran látogat meg engem, Most is amott jön a lelkem; Ugy megvágtat paripája, A négy körmét majd elhányja. Öregbiró lyánya, szivem, Mit kukucsálsz olyan igen? Mit lesed a szeretomet? Ugy sem szeret ám o téged. - Szállj le kincsem a nyeregbol, Vedd ki lábad a kengyelbol, Ereszd meg a terhelodet, Öleld meg a szeretodet. Istenem, be ver a szived, Mert itt van az enyim mellett. Szived az én kincses ládám, Három faluért sem adnám. Mulattató, nevetteto, Ha összejön két szereto; Elbeszélnek végtelenül, Magok sem tudják, hogy mirül. Jaj de mi zaj van odakint? Hát biz ott a lovad nyerit. Hogy elfeledkeztünk róla! Isten bunünkul ne rója. Jól tartottad a lovadat, De már föl is kantároztad. Még egy csókot, itt az orczám, Isten hozzád, kedves rózsám! Kedves rózsám, isten hozzád, Adjon isten arany zablát, Arany zablát a lovadnak, Aranyos kedvet magadnak! (Duna-Földvár.) Ismerjetek meg! Ismerjetek meg végre: ki vagyok? Álarcz alatt volt mostanáig képem, De már meguntam én álarczomat, És azt most ünnepélyesen letépem. Olvastátok vidám dalaimat? Azt gondoljátok, hogy lelkembül írom? Oh, dalaimban a kedv, nevetés, Csak olyan ez, mint a virág a síron. Kivül a síron nyilik a virág, S belül a sírban féreg és halott van; Igy írtam én enyelgo dalokat, Míg lelkem haldokolt a fájdalomban. De többé nem leszek komédiás, Ki víg pofákat vág a közönségnek, És odabenn a színfalak között Arczán kínszenvedés könyui égnek! - Oh nem, ez még sem szép határozat!... Muljék oly gyorsan, a mily gyorsan támadt. Szenvedjen bár szivem: a víg dalok Ne szunjenek meg... hátha általok Kissé vidítom szomorú hazámat. (Pest.) Felho és csillag. Mikor isten a férfit teremté, Homlokára szállt sötét ború, Nem tudom mért? csak hogy e borúból Lett a felho s égiháború. Mikor isten a hölgyet teremté, Örömében sírva fakadott. Most is látni ez örömkönnyeknek Cseppjeit, a sok szép csillagot. (Czinkota.) A hutelen barátokhoz. Derék fiúk, mint hagyogatnak el!... Eredjetek csak isten hírivel; Hagyjátok itt a fát, ti levelek, A fát, e szívet, melyen függtetek. Az oszi szél, mely titeket lefú, Majd elmulik, nem lesz örökkorú; S ha eljövend ismét a kikelet, Fog kapni a fa új leveleket. De tudjátok: többé ki nem virul Az a levél, mely fájáról lehull. Én és a nap. Bámúlja sok oly epedoleg a holdat, Ezt a megtestesült sohajt. Miattam akár kimaradjon örökre, Nem csüggök én merengve rajt. Megtestesülése te érzeteimnek, Magas, fényes, ho napsugár! Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége, Érted szemem, lelkem sovár. Egymás szeretoi vagyunk mi a nappal; Mi huséges két szereto! Ki mondja meg: én melegulök-e tole? Vagy szívemtol melegszik o? És hogyha siromba leuzni fog a sors, Csak azt az egyet fájlalom, Hogy majd szeretomet a földnek alatta, A szép napot, nem láthatom. De szabad a holtnak egy óra naponként, S én arra kérem istenem: Éjfél idején legyen zárva koporsóm, S nyiljon meg az délben nekem! (Pest.) Búm és örömem. Nincsen oly bú, Mint az én búm. Oh, ha én busúlok! Keblem egy oroszlánbarlang, S szívem benne bárány; Szaggatják az éhes oroszlánok Fogaikkal, körmeikkel. Vérét iszszák, Csontját rágják És velojét szíják E szegény báránynak az Éhes oroszlánok. - - Olyan öröm sincs, Milyen az én örömem. Oh, mikor én örülök! Keblem egy édeni kert, S rózsa e kertbe' szivem. Napsugarakkal, Tarka lepékkel Játszik e rózsa, S zeng körülötte A csalogány. És jön egy angyal, És leszakítja e rózsát, S illeti csókkal, S keblire tuzi, S véle az égbe röpul. (Pest.) Egy asszonyi állathoz. Megláttuk egymást és a szerelem Mindkettonk szívében lobbot vetett. Fölösleges volt minden vallomás, Értok a kölcsönös tekintetet. Alig múlt egy nap, már csókoltalak, S te visszacsókolál és ölelél. Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél. Miként folyammá no a kis patak, S miként tengerbe vész el a folyam: Szerelmem akkép napról-napra nott, S lett végre tenger, mély, határtalan. Láttam piruló arczod hajnalán, Hogy boldogságom napja ujra kél. Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél. Boldogságomnak napja ujra kelt, Boldogság napja volt égo szived. A mely szemedbe szállt, s onnan reám Elolvasztó sugárokat vetett. Mino boldogság volt, ha háborgó, Fölindult kebleden pihentetél! Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél. Együttlétünknek végso napja jött, Tán mindörökre válandók valánk; De gondolám, nyugtatva magamat: Vár még egy este boldogsága ránk. Az este eljött. Épen bál vala, Te bálba mentél, hozzám nem jövél. Te is leány vagy, édes angyalom, Egy szikrával sem jobb a többinél. (Igló.) Felsülés. Ebédre híttak. Elfogadtam A meghivást nagy szívesen, Nem az ebédre nézve, Hanem mert vettem észre, Hogy köztünk szép lyány is leszen. S volt szép lyány, még pedig milyen szép! Könnyu lehellet termete, Fejér egén szemének Sötétkék napok égtek... De ez nem tartozik ide. Csakhogy szép lyányka volt, nagyon szép, S én ot tüstént megszeretém. »Kigyúlt indúlatommal Ebéd után azonnal Kirontok!« így elmélkedém. Ebéd alatt erosen szítam A szíverosito italt, Hogy a nagy pillanatban Majd annál biztosabban Vívhassam ki a diadalt. De hah, a szíverosito úgy Megerosíté szívemet, Hogy, az erobol aztán Lábamban nem maradván, Kirontanom nem lehetett. (Eperjes.) Gyermekkori barátnémhoz. Te vagy? valóban te vagy az? Vagy e látmány csak képzelet? Csak képzetemnek tündér délibábja, A melyben lelkem újra látja Szép arczod s boldog gyermekségemet? Te vagy valóban! ennyire Csalódás nem megy, nem mehet; Ismérem én jól e szemek sugárát, A melylyel glóriába zárád Hajdanta boldog gyermekségemet. A kis leányból hajadon, A kis fiuból ifju lett; Jött az ido, mely soha meg nem állott, S miként a szélvész a virágot, Elvitte boldog gyermekségemet. Azóta tiszta látköröm Oly gyakran elsötétedett, S az éjszakában, mely sírként fedett el, Csak egy csillag volt, a könny, melylyel Sirattam boldog gyermekségemet. Viszontlátásunk ünnepén Ölelj meg, lyánykám, engemet; Hagyd elfeledni kínos ifjuságom, Hagyd karjaidban újra látnom Ragyogni boldog gyermekségemet! (Borjád.) A négy ökrös szekér. Nem Pesten történt, a mit hallotok, Ott ily regényes dolgok nem történnek. A társaságnak úri tagjai Szekérre ültek és azon menének. Szekéren mentek, de ökörszekéren. Két pár ökör tevé a fogatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a megszakadt felhokben. Miként a bús hölgy, a ki férjinek Sírhalmát keresi a temetoben. Kalmár szello járt a szomszéd mezokön, S vett a füvektol édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. A társaságban én is ott valék, S valék szomszédja épen Erzsikének, A társaságnak többi tagjai Beszélgetének s énekelgetének Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: »Ne válaszszunk magunknak csillagot?« Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. »Ne válaszszunk magunknak csillagot?« Szólék én ábrándozva Erzsikéhez, »A csillag vissza fog vezetni majd A mult idoknek boldog emlékéhez, Ha elszakaszt a sors egymástól minket.« S választottunk magunknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. (Borjád.) Sírba tették... Sírba tették elso szeretomet, Búm e síréj holdvilága volt. Uj szerelmem, mint nap, jött ez éjre. Fölkelt a nap... halványúl a hold. (Pest.) A magyar nemes. Oseimnek véres kardja Fogason függ, rozsda marja, Rozsda marja, nem ragyog. Én magyar nemes vagyok! Munkátlanság csak az élet. Van életem, mert henyélek. A paraszté a dolog. Én magyar nemes vagyok! Jól készítsd paraszt az útat, Mert hisz a te lovad vontat. Csak nem járhatok gyalog. Én magyar nemes vagyok! Tán a tudománynak éljek? A tudósok mind szegények. Nem irok, nem olvasok. Én magyar nemes vagyok! Van, igaz, egy tudományom, Ebben párom ritkán látom: Enni, inni jól tudok. Én magyar nemes vagyok! Milyen jó, hogy nem adózok, Gazdaságom van, de nem sok. S van adósságom, de sok. Én magyar nemes vagyok! Mit törodöm a hazával? A hazának száz bajával, Majd elmúlnak a bajok. Én magyar nemes vagyok! Osi joggal, osi házban Éltemet, ha elpipáztam: Mennybe visznek angyalok. Én magyar nemes vagyok! (Borjád.) Alku. Juhász legény, szegény juhász legény! Tele pénzzel ez a kövér erszény; Megveszem a szegénységet toled, De rá'dásul add a szeretodet. »Ha ez a pénz volna csak foglaló, S még száz ennyi lenne borravaló, S id'adnák a világot rá'dásnak, Szeretomet még sem adnám másnak!« (Szalk-Szent-Márton.) S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe. Méhek s virágok kertednek lakói, Méhes, virágos kert legyen szived: Ha nyílik benne szerelem virága, A barátságnak méhét is bevedd; Mert jól tudod: szép a virág; azonban Tavaszszal él csak, és ez oly rövid, Míg a szerény méh munkálódásából Megédesíted téli napjaid. Ha e tanácsom nem lesz sikeretlen: Engedd, hogy én is méh legyek szivedben. (Borjád.) A. B. emlékkönyvébe. Kalmáridoket élünk mostanában, Egy pénzdarabnak nézik a világot, S ha a világ pénz: a költo mi rajta? A költo - mondják - hasztalan penész csak. Pedig a költo a királyi kép a Világ tallérján... nem, királyi kép sem! O a tallérnak csengo, tiszta hangja, Szép szellemrésze a hitvány anyagnak. - Légy büszke rá, hogy költonek születtél. (Vár-Gedo.) M. E. kisasszony emlékkönyvébe. Legboldogabb percz életünkben az (Még nem próbáltam, ámde úgy hiszem), Ha kedvesünkkel oltárhoz megyünk. S neked maholnap e sorsod leszen. Megállítnám, ha volnék Józsue, Megállítnám itt a napot, idot, Hogy mindörökké oly boldog lehess, Mino ekkor lészsz az oltár elott. (Pest.) S. K. emlékkönyvébe. Vén épület már a világ, Le, alacsonyra sülyedett. Ha egyenest jársz: beütöd A gerendában fejedet. Hajolj meg, ha a fejtöro Gerenda ellenedre van... Én inkább betöröm fejem, Semhogy meghajtsam derekam! (Borjád.) Virágos kert a költo szíve... Virágos kert a költo szíve, De másnak termi a virágokat; Mig ezeket szétosztogatja, Önnön magának csak tövis marad. És pillangó a költo lelke; Szegény pillangó! neki megesett: Addig bolyong a puszta kertben, Mig összetépik ot a tövisek. S a puszta kert s tépett pillangó Eszébe sem jut senkinek talán, Midon élvezettel mereng a Szegény költo martírkoszoruján. (Pest.) A zsiványság vége. Hej zsiványság, derék szép zsiványság! A te véged hatalmas mulatság; Lesz beloled, ugy hord a szerencse, Száraz fának száradó gyümölcse. Hogy kimúlj, szikrát sem fáradsz magad: Kitekeri a hóhér a nyakad. Hogy pedig ne láthasd szégyenedet, Kivájják a varjak szemeidet. És mig tested a tánczot úgy járja, A mint szól a szemek muzsikája: Mélységében a sátán házának Lelkeddel az ördögök labdáznak. (Pest.) Hegyen ulök... Hegyen ulök, búsan nézek le róla, Mint a boglya tetejérol a gólya. Lenn a völgyben lassú patak tévedez, Az én fáradt életemnek képe ez. Elfárasztott engemet a szenvedés, Be sok búm volt, örömem meg be kevés. Bánatomból egy nagy árvíz lehetne, Örömem kis sziget lenne csak benne. Fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél, Közelget az idojárás osz felé; Oszszel szép csak a természet én nekem, A haldokló természetet szeretem. Tarka madár nem fütyörész az ágon, Sárgapiros levél csörög a fákon, Innen-onnan lehúll a fák levele... Bár csak én is lehullanék o vele! Holtom után vajon mi lesz belolem? Vadfa lenni szeretnék az erdoben; Ott lenne az én számomra jó tanya, Egész világ engem ott nem bántana. Szeretném, ha vadfa lennék erdoben, Még inkább: ha tuzvész lenne belolem; Elégetném ezt az egész világot, Mely engemet mindörökké csak bántott. (Pest.) Forrás és folyam. Szelid a forrás habja, s dalai Beillenének csengetyu szavának. Ilyen szelídek és csengok valának Ifjúságomnak elso hangjai. Akkor kedélyem a forrás vala, Mosolygó tükre a szép mennyországnak, Nap, csillagok s hold beleláthatának. Szivem volt a forrás víg, fris hala. De a kis forrás most már nagy folyam, Csengo szavát s nyugalmát elvesztette. Vészek kergetnek vészeket fölötte, S belé a mennynek nézni hasztalan. Ne nézz beléje, oh menny, hasztalan! Magad most benne ugy sem láthatod meg, Mert az csatáitól a fergetegnek Mind fenekiglen fölforgatva van. És mit jelent e vérfolt a vizen, E vérfolt a haboknak közepette?... Horgát a vad világ beléd ütötte, Te vérzel, árva hal, szegény szivem! (Pest.) Örök ölelkezés. A téren kettos sírhalom van, Fölöttök egy-egy zöld bokor; Egymásra hajlanak, miként ha Két szereto szív összeforr. Igen, két szereto szív szálla Pihenni e két domb alá, Midon a háborgó életnek Kemény harczát kiharczolá. Egymás mellé temetteték a Hu szeretok itt magokat, Hogy egyesulve legyenek, mint A földön, úgy a föld alatt. És egyesulve maradának, Mely a sírhalmokon növe, A két ölelkezo bokorfa A két szerelmes szelleme. (Pest.) A hazáról. Lement a nap. De csillagok Nem jöttenek. Sötét az ég. Közel s távolban semmi fény nincs, Csak mécsvilágom s honszerelmem ég. Szép csillag a honszeretet, Gyönyörüségesen ragyog. Szegény hazám, szegény hazám te, Neked kevés van ilyen csillagod. Mécsemnek lángja mint lobog! Mitol lobog? mi lengeti? Éjfélt ütött. Ti lengtek itten Mécsem körül, ti népem osei! Mintha nap volna mindenik, Oly tündöklok e szellemek, Tündöklok, mert hisz a dicsoség Sugármezébe öltözködtenek. Ne nézz osidre, oh magyar, Ki most sötétségben vagy itt, Ne nézz osidre, e napokra... Szemeid gyöngék... a napfény megvakit. Hazám dicso nagy osei, Ti földetrázó viharok! Ti egykoron a porba omlott Európa homlokán tomboltatok. Oh nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka; Magyar tenger vizében húnyt el Éjszak, kelet s dél hullócsillaga. Csak hogy rég volt, midon magyar Fejekre termett a babér; A képzelet sebes szárnyú sas, Elfárad mégis, mire oda ér. Oly rég elhervadt a babér A magyaroknak homlokán, Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy Nagyságod híre csak mese talán. Már rég nem sírtam, s íme most Pillámon egy könny rengedez. Magyar nép, vajon hajnalodnak Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez? Magyar dicsoség, mi valál? Hullócsillag? mely tündökölt, Aztán lehullott a magasból És mindörökre elnyelé a föld. Vagy üstökös vagy, oh magyar Dicsoség! mely jött s távozék, Hogy századok multával ujra Lássák fényét a népek s rettegjék? (Pest.) A költo s a szolovesszo. Semmi vágyam, semmi kedvem A borostyánkoszorúhoz! Magyarország szép leányi, Szolovesszo-koszorúval Koszorúzzatok meg engem, Mert a szolovesszo és a Költo sorsa oly hasonló. Költo és a szolovesszo A világnak adja lelkét. Szolovesszo lelke a bor, A költonek lelke a dal. Lelkünket ha általadtuk Borban, dalban a világnak: Elhervadunk, elenyészünk. És midon már elenyésztünk: Lelkeink, a bor s dal mellett Vigad a világ! - - - - (Borjád.) A jegygyüru. »Isméred e gyürut? Aranymives barátom!« - 'Ismérem jól, uram, E gyurut én csináltam; Azt is tudom: kinek Számára készíttetted? Az szép leányka volt, És aztán hitvesed lett.' - »Igen, szép lyányka volt, És aztán hitvesem lett. De megszegé hitét S mással kötött szerelmet. E gyurü rosz helyen Volt ujján; visszavettem. Legdrágább kincsem ez, Jobb helyre kell hát tennem. Ezennel önts golyót E gyurübol, barátom!... ... Fegyverbe töltöm azt, S szivem, beléd bocsátom.« (Pest.) Szép vidéknek szépséges leánya... Szép vidéknek szépséges leánya! Eszem azt a gyönyörü szemed - Gyönyöru? nem! csak azért sem az, mert Hazugságban hagytál engemet. Hányszor mondtam, hányszor irtam én meg, Hogy már láttam tiszta kék eget! S ez hazugság, mert nem láttam addig, Mig nem láttam a te szemedet. Vetted észre? mily hosszan merengtem S milyen áhitattal szemeden? Áhitattal függtem rajta, mint a Haldokló szent a feszuleten. S te valóban megváltóm lehetnél, Mindazáltal nem halnál te meg: Holt, hideg fán nem függnél... ölelned Kéne élo, égo keblemet... Mit beszélek? mit mondtam?... szerelmet Toled én nem, oh, nem várhatok! Szerelemmel a szegény költore Áldást hozni melyik lyányka fog? Mert szegénynek alkotá az isten A költot, s tán rendén is van ez: Tarka, pompás toll nem ékesíti A madárt sem, a mely zengedez. Igy a költo egyszeruségében Képes-e lyányt meghódítani? Tündökölni vágynak a leányok S méltán... ok a föld csillagjai. Te, leányka, az én csillagom vagy, S tolem senki nem tilthatja meg: Ha keblemre nem tuzhetlek is, hogy Szemeimmel ne kisérjelek. Fog kisérni szemeim világa, Fog kisérni vándorútamon. A távolból ha nem melegítesz: Legalább nézz rám, szép csillagom! (Pest.) Megteremtéd lelkem új világát... Megteremtéd lelkem új világát, Szerelem dicso világa ez! Hálából e szív, örök tüzével, Istenséged szent oltára lesz. Oh leányka, ha te nem szeretsz is, Engedd meg, hogy szerethesselek, Mert különben köztem s a világ közt Megszakadnak minden kötelek. Vad, sötét föld keblem birodalma, Fejedelme gyulölo harag, Harczban állok a nagy mindenséggel - Szeretetre csak képed marad. Képed a fény, az egyetlen egy fény, Mely keblemnek éjjelébe jár, Mint a rabhoz, földalatti börtön Kisded ablakán, a napsugár. Én szeretlek! bár tudom: mily rém a Nem viszonzott szerelem baja; De kit annyi rém gyötör, szivemnek Könnyü lesz ezt is megszoknia. Nem viszonzott szerelem keserve! Türelemmel hordom terhedet, Mint az istenember a keresztfát, Melyen aztán megfeszíttetett. (Pest.) Éj van... Éj van, csend és nyugalomnak éje, A magas menny holdas, csillagos; Szoke gyermek, kék szemu kökényfa, Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most? Engem édes álmak környekeznek, De nem alszom, ébren álmodom. Minden álmam egy fényes királyság, S koronája te vagy angyalom! Beh szeretném most, ha lopni tudnék, A lopás bármily rút lelki folt! Meglopnám az álmak kincstárát, hogy Gazdagitsam a szegény valót. (Pest.) Félre mostan... Félre mostan, hagyjatok magamra, Hagyjatok, ti régi czimborák! Nem látjátok, hogy mi lett belolem? Czímerem most rózsa s nem borág. Szerelemnek katonája lettem... A lant, a dal töltött fegyverem, Töltés benne forró érzeményem, Boldog én! ha a csatát nyerem. Oh, ha nyernék, istenem, ha nyernék... Tündérország, mely elottem áll; Sikerüljön ezt bevennem: akkor Én leendek a tündérkirály! (Pest.) Ablakodból hogyha... Ablakodból hogyha kitekintesz: Kertet látsz csak, kertet és eget. (Adja isten, hogy legyen hasonló E látványhoz teljes életed!) Képzelem: mily boldog vagy, leányka, Hogy köruled ilyen kert virit. Jaj, de e kert sokkal boldogabb még, Mert beléje néznek szemeid. (Gödöllo.) Nála voltam... Nála voltam, a kedves leánynál, Nála voltam, ismét eljövék. Honn vagyok... honn? nem tudom. Szédülök. Kereng velem a föld és az ég. Oh, mi szép, mi jó vagy te, leányka, Szép és jó s oly lelkes honleány! Te hazám leglelkesebb leánya, Te hazám nemtoje vagy talán. Lyányka, neked költot kell szeretned, Más nem méltó birni tégedet, Nem méltó más erre, mert hazát ugy, Mint a költo, senki nem szeret. Mit tegyek? szólj, üdvem gyöngyvirága, Mit tegyek? hogy megnyerhesselek. Kész vagyok, kész mindent elkövetni, Mindent, hogy megérdemeljelek. De ha semmit nem tennék is, lyányka, Érdemetlen nem vagyok reád: Szerelemért csupán szerelem kell, S én szeretlek, mint te a hazát! (Pest.) Vasárnap volt... Vasárnap volt. Nem felejtem én el E napot. Lenn a kertben valánk. Néztelek... te bokrétát kötöttél. A nap jó kedvvel mosolyga ránk. És midon elkészült a bokréta, Általadtad, - oh, meglepetés! - Általadtad azt nekem, leányka... E gyönyörre minden szó kevés! Általadtad nekem a bokrétát, Most is itt van az szivem felett; S ha fölhajtod egykor szemfedomet, Akkor is még szivemen leled. Higy nekem, hogy szívem és bokrétád Egy idoben, együtt hamvad el... Milyen édesen fog majd pihenni O alatta e fáradt kebel! S a mig élek, addig paizsom lesz. Oly szükséges nekem a paizs! Most merészen állok ki, ha mingyárt Az egész föld ostromolna is. Rágalom, gúny, ármány, balszerencse Szórhatnak rám millió nyilat: Szánakozva nézem ellenségim E tündér virágpaizs alatt. (Buda.) Drága orvos úr... »Drága orvos úr!« szólék eszemhez, »Látogassa meg csak szívemet; Látogassa meg, kérem... roszul van... És gyógyitsa ki, ha még lehet. Nagy bizalma van szivemnek önben, Mert ön már többször segíte rajt. De siessen, kérem, csak siessen, Még talán eluzheti a bajt.« És az ész, ez a jó háziorvos, Nem késett, hanem lesietett; És megrémült és fejét csóválta, Meglátván a vérzo beteget; S igy kiálta föl: »Fiatal ember, Mit cselekszik ön, az istenért? Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál - Mért is nem vigyáz magára, mért? De legyünk csak egy kis türelemmel, Még talán... talán segithetek.« Szóla, és a sebet megvizsgálván, Abba balzsamot csepegtetett. »Ah!« felelt a szív, »ön a reménynek Balzsamát használja?... hagyjon föl... Kínom szörnyü... gyógyuljak, vagy haljak!... A reménység sem gyógyit, sem öl.« (Pest.) Hol van oly nagy pusztaság... Hol van oly nagy pusztaság, mint keblem? Oh, e puszta oly határtalan! Jobbra, balra terméketlen föld, csak Közepében egy élofa van. S hol van olyan nagy élofa, mint ez? Árnyat az egész világra vet! Tudjátok: mi e roppant fa keblem Pusztájában?... ez a gyulölet. El fog dolni e világborító Fa, ha majd egy órjás megjelen. E világborító fát eldönto Óriás a boldog szerelem. (Pest.) No szerelmem... No szerelmem, egyre no, pedig már Végtelen tengerré árada. És a mint no: szaporodik benne A szörnyeknek rémes tábora. És ha benne a rémek mozognak, És ha rajta szélvész vágtatott: Föl az égre csap szilaj hulláma, S lemos onnan minden csillagot. És mi kelti e vihart?... az eszme: Ha te, lyányka, nem lennél enyém! Iszonyú ez éj és e sötétség S villám benne égo agyvelom. Oh, az ily percz helyett egy öröklét A pokolban áldás volna rám!... - Múl a vész, a tenger csendesül, ha Ezt az eszmét elzavarhatám. Csendesul a tenger és lesímul, És a tengerpartra lépek én, S ott remények erdejében járok; Oh, mi szép zöld erdo a remény! A remények szép zöld erdejében Két galamb ül s búg egy ág felett, S én, lyánykám, azt gondolom: jövoben E galambpár én leszek veled! (Pest.) Meg ne ítélj... Meg ne ítélj a találkozásról, Mely közöttünk a legelso volt! Mint magát ekkor viselte nyelvem: Az nem mindig olyan néma, holt. Ajkaimról hallhatják gyakorta A beszéd megáradt folyamát, S közbe-közbe tréfa úszik árján, Mint enyelgo csónakos-család. De midon te véled összejöttem, Ajkamon szó, hang meg nem jelent. Fergeteg ha van keletkezoben: Megelozi temetoi csend. Fergeteg volt itt keletkezoben, Fergetegre készült kebelem, S az kitört már... ontja villámlását, Mennydörgését a vad szerelem. Zúg, süvölt és szaggat és ront és bont Bennem a föllázadt fergeteg... De turöm; tán egykor, mint szivárványt, Látom majd viszonszerelmedet. (Pest.) Voltak sokkal jelesebbek... Voltak sokkal jelesebbek, mint én, Hírök még is elfelejtve már. Hát ti rátok, dalaim, ti rátok A jövendoben vajon mi vár? Éltek-e ti még akkor, midon már Én fölöttem fuvek lengenek? Ugy, miként a lantnak húrja, mely, ha Elszakad, még aztán is zeneg. Nem bánom, ha, a mit eddig irtam, Nem bánom, ha mind az elenyész; Csak a mit te hozzád írok, lyányka, Ezt ne bántsa elmulási vész. S én hiszem, hogy ezt ido nem bántja: Szent lesz minden hozzád írt dalom, Mert hisz azok a mennybol erednek, Kék szemedbol, szoke angyalom! (Pest.) Vadonerdo a világ... Vadonerdo a világ körulem, Oly sötét, oly éktelen vadon! Benne járok én, elfáradt vándor; Éj van és az útat nem tudom. Egy kicsiny fény rezg amott elottem Ágak-bogak gyér nyilásin át; Te vagy az, te szeretett leányka, Követem fényednek sugarát. Vajon e fény mécsvilág-e - a hol Nyughatom majd - egy csöndes tanyán? Vagy csalóka bolygótuz csak, a mely Temetobe... sírba visz talán? (Pest.) Nincs jogom, hogy... Nincs jogom, hogy féltselek, leányka, Mert hiszen nem is vagy még enyém; Néha még is szerelemféltés, e Legborzasztóbb mennyko üt belém. Elsötétül a világ ilyenkor... Elsötétül? nem, sot meggyulad... Végitélet van... az alkotó az Angyalokkal trombitát fuvat. Harsog az arkangyal trombitája... Agyvelom reng... szerteszét szakad... Mert reám igy dörg le az itélet: A te sorsod örök kárhozat! (Szalk-Szent-Márton.) Száz alakba... Száz alakba öltözik szerelmem, Száz alakban képzel tégedet. Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem Mint szilaj folyam fut körüled. Máskor ismét, édes kedvesem, hogy Szentegyház vagy, én azt gondolom, És szerelmem mint repkény huzódik Fölfelé a szentegyház-falon. Néha gazdag útas vagy s szerelmem Mint az útonálló megrohan, Néha meg mint jámbor alamizsnás Lép elédbe alázatosan. Majd a Kárpát vagy, s én ott a felho, S mennydörgéssel ostromlom szived. Majd meg rózsalomb vagy, s én köruled Csalogányként zengek éneket. Im, szerelmem ekkép változik, de Soha meg nem szunik, mindig él, S nem gyöngül, ha néha szelidebb is... Gyakran csendes a folyó, de mély! (Szalk-Szent-Márton.) Megvallom, hogy... Megvallom, hogy én az iskolában Rest tanúló voltam, szörnyü rest. Légy tanítóm, jó leányka, toled Majd tanúlok édesörömest. S okvetetlen toled kell tanulnom, A mit mostan tudni akarok. Nem tanulják azt az iskolában, Nem tudják azt a professorok. Nos, leányka, lészsz-e hát tanítóm? Kell-e tolem a professorság? Azt szeretném én csak megtanulni: Mit tesz az a szó, hogy »boldogság«? Nem kerul ám sok fáradságodba, Ne gondold; csak egy kis perczig vársz... Szólnod sem kell... minek?... egy tekintet Mindent oly szépen megmagyaráz. (Szalk-Szent-Márton.) Álmaimban gyakran... Álmaimban gyakran látogatsz meg, Életemnek legszebb álma te! Onnan van, mert rajzolásit elmém Minden este véled végzi be. Te vagy elmém végso gondolatja, Mielott bezárkozik szemem. Igy az égen, mielott az éj jön, A szép alkony mindig ott terem. Hejh, leányka, akarod-e tudni: Álmaimnak foglalatja mi? Rövid az, de oly szép!... látlak téged Szerelemmel rám mosolygani. Ha ez igy van, mint álmodni szoktam, Ha szeretsz tán engem, oh leány! Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen Boldogságom álomkép csupán. De ha nincs igy, oh, ha nem szeretsz, s tán Kebled értem soha nem hevül: Akkor... akkor legjobb lesz alunnom És álmodnom véghetetlenül. Kérem istent, hogy ne ébreszszen föl Az itéletkor se engemet; Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak, Mint a mennyben lennem nélküled! (Szalk-Szent-Márton.) Szerelemnek lobogója... Szerelemnek lobogója szívem, Érte két szellem viaskodik; Rémes a harcz és mindennap eltart Kora regtol késo alkonyig. Egyik szellem, hófehér ruhába Öltözködve, a vidám remény; Másik szellem a mogorva kétség, Öltözködve hollófeketén. Egyre vínak, és nem tudhatom még: Gyozedelmes melyikök lehet? Attól tartok, hogy kettészakítják E szerelmi zászlót, szívemet! (Szalk-Szent-Márton.) Alacsony kis ház... Alacsony kis ház az én lakásom: A tiéd magas, nagy palota Jaj nekem, jaj én nekem, leányka, Nem emelkedhetem én oda... De miért ne egyesülhetnénk mi? Én hozzám le mért ne hajlanál? Le a völgybe tér a hegy patakja, S az égrol a nap a földre száll. Igy, mint a nap földre száll az égrol, És a völgybe hegyrol a patak: Palotádból, lelkem szép galambja, Szállj le hozzám, hogy birhassalak! Én hiszem, hogy boldogabb lennél te Itt lenn nálam, mintsem odafenn. A magasban huvös levego van, A tavasz legszebb a völgyeken. Szép tavasz vár, ha lejösz, leányka, Szerelemnek ékes tavasza; Nem mulandó e tavasz viránya, Mint az, melyet a május hoza. A mezokre jo az osz és hervaszt, A hol látja a virágokat. Titkos, rejtett kert szivem szerelme, A hervasztó osz rá nem akad. Kell-e e kert, lyányka, és lejosz-e Hajlékomba?... szuk s kicsinke bár: Oh azért megférünk benne ketten, Mint fészkében a páros madár. Joj le, lyányka, nem törodöm azzal, Ha ott hagyod minden ékszered... Mért is volna rajtad ékszer? úgy is Elhomályosítja azt szived. (Szalk-Szent-Márton.) Mihelyest megláttalak... Mihelyest megláttalak, leányka, Én azonnal megszerettelek. Látásodkor ugy jártam, mint a fa, A melyet a villám gyujta meg. Fa valék én, egy kiszáradott fa, Melynek lombja szertehulla rég. Most örulök rajta, hogy az voltam, Mert a száraz fa legjobban ég. (Szalk-Szent-Márton.) Lyányka, mikor... Lyányka, mikor úgy együtt sétáltunk, Én nem szóltam és te hallgatál. Hejh! ha tudnám, be sokért nem adnám, Hogy te ekkor min gondolkozál? Én csak ilyenféléket gondoltam, Hogy... izé... bizony már nem tudom: Mit gondoltam? - csak hogy volt temérdek Gyönyöruséges gondolatom. Minden eszmém tündércsengetyu volt, Mely bubájosan csilingele, Bájosan... de némely'k olyan búsan, Hogy szivem majd megrepedt bele! (Pest.) A világtól elvonulva... A világtól elvonulva élni Egy csöndes kis házfödél alatt, Elvonulva, lyányka, véled élni... Oh mily szép, mily édes gondolat! Itt szeretném hagyni a világot, Mely ugy sem más, mint egy csatatér. Harczolunk s mi harczaink jutalma? Legfölebb is tán egy kis babér. És ezért küzködjem én örökké? S megvagdalni hagyjam lelkemet? A babér csak elfödi sebünket, Elfödi, de nem gyógyítja meg. Tedd kezembe kezedet, leányka, S a hová vezetsz: megyek veled; Oh de messze menjünk, hogy ne lássam Távolról se a csatahelyet. Messze menjünk és sebes léptekkel, Hogy minket ne érjen majd utol Mult idom emléke, e madár, mely Harczaimról oly búsan dalol. (Pest.) A mióta szerelembe... A mióta szerelembe estem, Igazán, hogy féleszu vagyok. Szemkötosdit játszanak fejemben S falnak mennek a gondolatok. Nem csoda, ha olyasmit teszek, mit Józanon tolem nem láttatok, A mit szinte szégyenlek kivallni: A tükörbe is pillantgatok. Reggel sokszor jó estét kivánok, És jó reggelt, hogyha este van. Isten hozott! mondom a menonek, S annak, a ki jo: élj boldogan! Tollam gyakran a porzóba mártom, A tintát meg porzónak veszem. S mindez hagyján! de mikor szájamba A szivar tüzes végét teszem... Erre aztán elmondhatni ám, hogy Valóságos szerelem sebe. Te miattad kaptam, lyányka... illo Volna, hogy csókod gyógyítsa be! (Szalk-Szent-Márton.) Soha sem volt az szerelmes... Soha sem volt az szerelmes, a ki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád o, és nem rabbilincset, Szárnyat ád o... azt adott nekem. S a madárnak nincsen olyan szárnya, Mint minot a szerelem növeszt. El sem kezdem oly parányisággal, Mint a föld, hogy átröpüljem ezt. Szállok én az angyalok kertébe, Föl az égre, pillantás alatt, S koszorúba fuzöm ott e kertnek Lángrózsáit, a csillagokat. Majd ez égi fény borít el, majd az Alvilágnak éjszakája föd... Szállok és egy pillanatban látok Istent s mennyet, poklot s ördögöt. Nincsen itt tér, nincsen itt idoköz, Hogyha szárnyam fölkerekedik; A világnak megteremtésétol Szállok a végso itéletig. S így ha mennyet és poklot bejárok: A pokolban a mi gyötrelem És a mennyben a mi üdvösség van, Egy perczben mindazt átérezem. (Szalk-Szent-Márton.) A bokrétát, melyet... A bokrétát, melyet nekem adtál, Háromszin szalaggal kötted át, Szereted a hazának színeit, Lyányka, mert szereted a hazát. Adok én is három színt cserébe: A zöld színnek vedd reményimet, A fehérnek halovány orczámat, A pirosnak vérzo szívemet. (Szalk-Szent-Márton.) Fa leszek, ha... Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy... Csak hogy lényink egyesüljenek. Ha, leányka, te vagy a mennyország, Akkor én csillaggá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom. (Szalk-Szent-Márton.) Oszi reggel járok... Oszi reggel járok a szabadban, De hiába nézek szerteszét; Surü ködnek fátyolában a táj, A toronynak látni csak hegyét. A természet elhagyott szentegyház; Nincsen benne buzgó népe már: A virágok... s hallgat orgonája, Hallgat a sok énekes madár. A természet néma szentegyháza Fölzajlik még egyszer az idén - A tavasznak mintegy viszhangjául - A szüretnek megjövetelén. A szüret víg, kellemes mulatság. Gyakran ekkép sóhajtott szivem: Be szeretnék én is szüretelni, Mért nincs nekem is szolohegyem?... Most beérném egyetlen gerezddel, Egy egész szolohegy nem epeszt; Hejh, beérném én veled, leányka, Te legszebb, legédesebb gerezd! (Szalk-Szent-Márton.) Háborúval álmodám... Háborúval álmodám az éjjel, Háborúba hítták a magyart; Fölhivó jelül, mint hajdanában, Országszerte járt a véres kard. S fölriadt a véres kard láttára, A kinek csak egy csepp vére volt. A szabadság drága koszorúja, Nem hitvány pénz volt a harczi zsold. Épen e nap volt menyegzonk napja, Az enyém, leányka, s a tiéd; S én, hogy haljak a honért, elhagytam Házasságunk elso éjjelét. Úgy-e, lyányka, a menyegzo napján Menni és meghalni, szörnyü vég? És mégis, ha rá kerülne a sor, Ugy tennék, mint álmomban tevék. (Szalk-Szent-Márton.) Életem most... Életem most egyetlen kivánság: Megnyerhetni, lyányka, szívedet! Néha mégis csaknem azt ohajtom: Vajha ne szeretnél engemet. Azt hiszem, hogy sorsom a tiéddel Összekötni vétek volna tán; Az enyém oly boldogtalan, oly bús, A tiéd oly boldog, oly vidám! Berekeszszem a szelíd galambot Vérszomjas vadállatok közé? Tengerekre, vészes tengerekre A kicsiny sajkát vezessem-é? Nem járnál-e ugy mellettem, lyányka, Mint ott a galamb s a sajka jár? Megbirnád-e a balsorsot? melyet Én megbírok, mert megszoktam már... Csak szeress te engemet, leányka, Szenvedésim tudni sem fogod. Nem borúl el soha én miattam, Nem borúl el fényes homlokod. Megkiméllek bánatomtól téged, Mint a föld a napot, kedvesét. Víg, derült o, s ha lenyugszik a nap: Akkor lesz csak szomorú, sötét. (Szalk-Szent-Márton.) A letarlott... A letarlott, megsárgult vidéken Szomorúan ul az oszi köd... Mult idomnek szomorú emléke Oszi ködként ült szívem fölött. Feljön a nap fényes arczulatja És eloszlik a szomoru köd... Fényes arczod megláttam, leányka, S világosság lett szívem fölött. Oh de, lyányka, ugy ne tégy, mint a nap, Mely azért veré el a ködöt, Csak azért, hogy tisztán lássék: milyen Hervadás van a világ fölött. (Szalk-Szent-Márton.) Elnémult a fergeteg... Elnémult a fergeteg süvölto Hárfájának zordon éneke. Nyúgott a táj, mint az arcz, mely küzdött A halállal s már kiszenvede. Oly szelid, szép oszi délután van! Itt-ott látni csak kis felleget; A viharból ugy maradt meg ez, mint Bús idokbol az emlékezet. A faluknak bádog tornyait a Nap sugári megaranyozák; Délibábok távol tengerében Mint hajók lebegnek a tanyák. Áttekintek a nagy láthatáron, Rónaság ez, völgy- és hegytelen. Szívem is most ily végetlen róna... Nincsen benne más, csak szerelem. Szívem olyan tele szerelemmel, Hogy terhétol csaknem elesik. Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága Alig birja dús gyümölcseit. Szívem így, megtelve szerelemmel, Egy pohár, a mely csordultig áll... Drága bor!... s ha a lyány porba önti? Kár lesz... inkább idd ki te, halál! (Szalk-Szent-Márton.) Arczképemmel... Arczképemmel, lelkem arczképével Ajándékozlak meg tégedet. Nem bánom, ha senkinek sem tetszik, Csak neked tessék, lyánykám, neked! Lelkem egy könyv, a mely mindig nyitva, Olvashatja, ki mellette jár. Olvassák is - a sok forgatásban Össze is van az szaggatva már. Lelkem gyurü, egy aczélgyurü; de Láthatsz benne drágaköveket. Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt Egy gyémánt, a tiszta becsület. Lelkem oszlop, egy kosziklaoszlop, Mely soha meg nem rendíttetett, Nem reszket... csak egy, csak egy esetben: Hogyha rá száll szép tekinteted. Lelkem felho, egy haragvó felho, Gyakran ontja a villámokat; De, leányka, te ne félj! - a villám Tölgyeket sujt, nem virágokat. Lelkem Illés próféta, a mennybe Száll a dicsoség lángszekerén... Híj öledbe, lyányka, s lángszekérrol És mennyországról lemondok én! (Szalk-Szent-Márton.) Ha az isten... Ha az isten ekkép szólna hozzám: »Fiam, én neked megengedem, Hogy ugy halj meg, mint magadnak tetszik«, Erre kérnem akkor istenem: Legyen osz, de szép, szelíd, derült osz, Sárga lombon fényes napsugár; Sárga lomb közt zengje végdalát egy A tavasztól elmaradt madár. S valamint az oszi természetre A halál jön észrevétlenül: Én reám is igy jojön... csak akkor Vegyem észre, ha mellettem ül. Ekkor, mint a lombon a madárka, Zengjem én is el végdalomat Buvös hangon, mely le a sziveknek Fenekére s föl az égbe hat. És ha vége a varázséneknek: Ajkaimat egy csók zárja be, A te csókod, szoke szép leány, te Földi lények legdicsobbike! - De ha ezt nem engedné az isten, Kérném akkor, hogy tavasz legyen, Harcz tavasza, hol rózsák teremnek, Véres rózsák, férfikebleken. S lelkesítve zengjenek a harczok Csalogányai, a trombiták. Ott legyek, s az én szivembol szinte Nojön egy halálos vérvirág. S ha ledolök ekkor paripámról: Ajkaimat egy csók zárja be, A te csókod, te szép szabadság, te Égi lények legdicsobbike! (Szalk-Szent-Márton.) Avvagy én már soha... Avvagy én már soha meg nem nyugszom? Mindörökké tart e lelki harcz? Oh leányka, e véget nem éro Kínozással, mondd, hogy mit akarsz? Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem, Pedig én meg nem bántottalak; Vagy talán az megbántás elotted, Hogy szeretlek, hogy imádalak? És ezért kell oly sokat szenvednem, Oly sokat, a mennyit csak lehet! Szívemet megvesztegetted, lyányka, Hogy örökké verjen engemet. S ezelott még, ha reggeltül estig Gyötörtettem is a kinpadon: Az enyém volt a pihenteto éj; Most sem éjem többé, sem napom! Mint galamb száll én felém az álom, De reám nem édesgethetem: A galamb félénk madár... tovább száll... Elriasztja dobogó szivem. Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek, Csendesítsd le e vad pártütot, Nehogy egyszer a kétségbesésnek Óráján keresztüllojem ot! (Szalk-Szent-Márton.) Azt hivém, hogy... Azt hivém, hogy csak az emberek közt Van irigység és kajánkodás. Csalatkoztam! mert a milyen a föld, Ott fenn az ég egy cseppel se más. Földön, égen nincs valódi béke; Örökös harcz, örökös zavar. Mint a földön, éppen úgy az égen Minden csak uralkodni akar. A nap és éj háborút viselnek, Hol az egyik, hol a másik nyér. Mi a hajnal és az alkony?... a nap S éj közötti harczban elfolyt vér. És mi a hold? egy zsarnok király o, És jobbágyai a csillagok. És a jobbágy, ki nagyon tündöklik? Jaj neki, mert számüzetni fog. Hány jobbágyát számüzé e zsarnok! Minden éjjel hull alá néhány... Tán te is így fényedért az égbol Számüzött csillag vagy, szép leány? (Szalk-Szent-Márton.) Messze estem... Messze estem, oh lyánykám, beszédes Szemeidnek szép sugáritól... (Szemeidbol jóság és vidámság E kedves két égi gyermek szól.) Messze estem toled, oh te szép lyány, Te aranyba foglalt drágako! De a nap, hol majd elédbe állok, Ez a nagy nap nem sokára jo. Nagy lesz e nap, sorsomat határzó, Mint Waterloo Napoleonét. Még király vagyok... kevélyen hordom Koronámat, a fényes reményt. Oh, de mi lesz éltem, ha fejemrol Porba hull e drága korona? Mi lesz akkor éltem?... fájdalomnak Oczeánján a Szentilona. (Szalk-Szent-Márton.) Milyen furcsa álmam... Milyen furcsa álmam volt az éjjel! Lyányka, te megszúrtad szívemet, És belole minden vér kifolyt; de Minden csepp vérbol egy rózsa lett. Mit jelenthet ez az álom?... semmit, Csak azt, hogy ilyen a szerelem; A szegény szivet halálra gyötri, S olyan édes ez a gyötrelem! (Szalk-Szent-Márton.) Félre mostan... Félre mostan, félre a fejemrol, Bú, te fekete, nehéz sisak!... Jer, jókedv, te könnyü tarka csákó, Melyen pajkos tollak inganak. Félre, bú, te lándzsa, mely szögezve Vagy tulajdon gazdád keblinek... Jer, jókedv, te szép virágbokréta, Mit keblemre bátran tuzhetek. Félre bú, te alvilági kínpad, A melyen a szív martírkodik... Jer, jókedv, te hattyutollas párna, Melyen a szív mennyrol álmodik. Jöszte, jókedv! jöszte, víg barátom, Csapjunk egy hatalmas ünnepet, Oly hatalmast, a mino közöttünk Még soha nem ünnepeltetett. Jöszte, jókedv! fényes szivárványod Vond keresztül a nagy ég-iven; Jöszte, kezdd el szép szellemzenédet, Hadd tánczoljon lelkem és szivem! Kérdezed, jókedv barátom, hogy mért, Mért tartunk ilyen nagy ünnepet? Csak azért, mert megtudom: a lyányka Szeret-e hát avvagy nem szeret? Hogyha visszatérünk a leánytól, És szerelmet tole nem hozunk: Messze utra küldelek, barátom, S többé tán nem is találkozunk. Megvallom, hogy eddig én reszkettem Az idotol, mely most joni fog; De kihamvadt bátorságom lángja Most, hogy épen kell, megint lobog. Gyalázat a gyáva katonára; Ki a síkra búsfélénken áll - Vigalomra hát - vigan rohanjunk A csatába - élet vagy halál! - - (Szalk-Szent-Márton.) Megpendítem... Megpendítem hónapok multával Még egyszer szerelmi lantomat; Még ez egyszer, egyszer és utószor, Mert ezentúl hangot o nem ad. Nem pazarlom én többé leányra Dalaimat, érzeményimet. Érzéketlen bábok a leányok, Szívet és dalt nem érdemlenek. Nem beszél vak indulat belolem; Csendes elmém higgadt szózata. Megszunt már a vész, mely nem viszonzott Szerelmem kinjából támada. Tiszta szemmel nézek a jövobe, Nem lebeg rajt szenvedély köde, Mely elolem annyi szép virányt, de Annyi puszta tájt is elföde. Tiszta szemmel nézek a jövobe, Jaj de mit lát, mit lát ott szemem? Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom... Nincs barátság, nincs ott szerelem! Egyedul, e roppant nagy világtól Elhagyatva, szeretetlenul, Máriusként, a ki számüzötten Egy országnak omladékin ul. Nem lehet, hogy én még ne szeressek, És hogy engem ne szeressenek! Bármily hideg a világ: szívem még Nem fagyott meg, szívem még meleg. Lesz leány még, kell leánynak lenni, A ki éreztesse majd velem, Hogy áldás az átkos élet, melyben Van egy percznyi boldog szerelem! (Pest.) A csárda romjai. Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája, Lelkem legkedvesebb mulatótanyája. Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell, De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél, Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél, A melyet egyszerre általolvashatok; S vannak beléd irva szép, nagy gondolatok. Mint sajnálom én, hogy egész életemet Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet! Itt szeretnék élni a puszták közepin, Mint Arábiában a szabad beduin. Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, És, szabadság, te vagy lelkem istensége! Szabadság, istenem, még csak azért élek, Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg, S síromnál, ha érted onthatom véremet, Meg fogom áldani átkos életemet. De mi ez?... sír... halál... hova nem vetodtem! Nem csoda különben, mert rom van elottem. Nem váromladék ez. Csárdának romjai. Hanem hiszen azt az ido nem keresi: Mely'k milyen épület? vár-e avvagy csárda? Ennek is, annak is reá lép falára; S hova az ido lép, omlik, ha ko, ha vas, És neki semmi nem alacsony, nem magas. - Hogy van, hogy e csárda kövekbol épüle? Holott kotermésnek nyoma sincs körüle. Itt régente falu avvagy város állott, Míg nem nyögte hazánk a török rabságot; (Szegény Magyarország, szegény édes honom, Be sokféle bilincs volt már lábaidon!) E hajdani várost földúlta az ozmán, Ko kövön nem maradt, csak az isten házán. A templom maradt meg - de ez is betegen - Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen. És gyászolt a templom több hosszú századot, Mig végre bujában össze nem roskadott. Hogy haszna ne veszszen széthullott kövének, Belole e helyen csárdát épitének. Az isten házából csárda!... és miért ne? Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére. És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek? Egyenlon kedveznünk kell mind a kettonek. Az isten házából csárda!... és miért ne? Itt és ott élhetünk az isten kedvére; S láttam én csárdákban tisztább szíveket már, Mint kit naponként lát térdelni az oltár. - Csárda, eldolt csárda, még mikor te benned Útasok vigadtak, útasok pihentek! Fölépít tégedet ujra képzeletem, S vendégidet színrol színre szemlélhetem: Itt görcsös botjával egy vándorlólegény, Ott zsíros subában egy pár szegénylegény, Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó, Amott egy drótostót s több ilyen borozó. Hát a szép csaplárné fiatalságával? Mostan ölelkezik egy hamis deákkal, Kinek a bor kissé megzavarta fejét, De a szép menyecske még jobban a szivét. S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan? Kinn a kazal végén álmodik nyúgottan... Kazal végén akkor, most már lenn a sírban, És a szép fiatal menyecske is ott van, És a hamis deák s mind, kik itt boroztak, Ok valamennyien már rég porladoznak. A csárda is vénült, vénült és roskadott, Leüté fejérol a szél a kalapot, A födelet... ekkép áll hajadon fovel, Mintha urával beszélne, az idovel, S kérné alázattal, hogy kissé kimélje; Hanem sikeretlen esdeklo beszédje. Duledez, duledez; félig ismerni csak: Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak. Még áll s emelkedik az éghez kéménye, Mint a haldoklónak utósó reménye. Pinczéje beomlott, a kút is mellette, Honnan az ostorfát valaki elvitte; Csak az ágas és a gém van meg épségben, Egy mogorva sas ul a gém tetejében. Legmagasabb hely a pusztán e gém vége, Azért ült föl a sas ennek tetejébe. Fönn ul és meroen maga elé bámul, Mintha gondolkodnék a mulandóságrul. Fölötte lángol a nap, az égnek ifja, Lángol, mert kebelét a szerelem vívja; Szeretoje, a ki epedve néz rája, Délibáb, a puszták szép tündérleánya. (Szalk-Szent-Márton.) Jókai Mórhoz. Miért szeretsz te engemet, Kit annyian gyülölnek? S én, a ki annyit gyulölök, Téged miért szeretlek? Szeretlek téged, oh barátom... Nem, nem barátom!... megbocsáss, Hogy e gúnynévvel illetélek; Mert a jelenkor gyermekének E szó »barát« csak gúnyolás. Perczenként jobban-jobban el- Sötétül láthatárom; De én éltemnek éjjelét Nem rettegem, sot várom... Hisz annál fényesebb a csillag, Minél sötétb az éjszaka. Tudom, mert a szív mondja nékem: Te lészsz sötét, kietlen éjem Hamvadhatatlan csillaga. Nem hiszek én már senkinek, Nincs senkiben bizalmam, Mert életemben sokszor, ah, Oly sokszor megcsalattam. Bizalmam várát fölgyujtották, Ledöntötték az emberek; Romjai között egy ép oszlop van: Te állasz ott... csak te... magadban... Téged le nem dönthettenek. Szentül hiszem, ha a világ Elfordul is szivemtül, Ha a világnak ajakán Rám átkok átka zendül: A te ajkadról akkor is még Reám csak áldás lebben el... Ha az egész világ egy kéz lesz, Mely eltaszít, miként dögvészest: Kezed még akkor is ölel. Tudom, hogy így tesz a világ, Hogy így fog tenni vélem. Fejemre köveket hajít, Míg éltemet leélem. S hóhéraim, ha halva fekszem, Agyonveretve, egykoron: Koporsómhoz majd oda lépnek, S melyet elébb megkövezének, Babérral födik homlokom. Oh e babér, a melylyel a Világ magát gunyolja, Ez a babér, ez a babér Velom égetni fogja. De nem soká tart égetése... Te, lelkem megmaradt fele, Hozzám te szinte eljövendesz, És koszorúmra könnyet ejtesz, S eloltod lángjait vele. (Pest.) Remény. Mi a remény?... förtelmes kéjleány, Ki minden embert egyaránt ölel. Ha rá pazarlod legszebb kincsedet, Az ifjuságot: akkor elhagy, el! (Pest.) Változás. Nem úgy van, a mint volt. A földön Minden mindegyre változik. Multam s jelenkorom két testvér, S egymást tán meg sem ismerik. A tenyeremben hordtam egykor Szivem, barátsággal tele; Nem volt szükség, hogy kérjék tolem: Magam kínáltam mást vele. Mostan ha kérik, szívemet sem Adom, nem adom senkinek. Azt hazudom, ha jonek hozzám: »Nincsen szivem, eredjetek!« Egykor ha szerelemre gyúltam: Plátói szerelem vala, Oly szentül hittem, hogy minden lyány A mennyországnak angyala. Azt hittem!... most tudom, hogy inkább Ördög, mint angyal, a leány; S nem sírok, ha nem kellek egynek, Akad helyette akárhány. A hazaszeretet napom volt, Mely melegíté lelkemet; S mi mostan? holdvilág, mely sárga Hideg sugárt arczomra vet. Egykor ha a világ megbántott, Kivánkozám a sírba le; Most, épen mert bánt, élni vágyok, Daczolni van kedvem vele. Agyag voltam, hig, engedékeny, Egy ujjal is átszurható; Márvány vagyok... ki rám lo: rólam Rá visszapattan a golyó. Fejér bor, szoke lyány, fényes nap Hatottak egykor lelkemig; Vörös bor, barna lyány, sötét éj, Kedvem most bennetek telik! (Szalk-Szent-Márton.) Hogy van, hogy azt a sok gazembert... Hogy van, hogy azt a sok gazembert Egytol-egyig föl nem kötik?... Tán csak azért, mert annyi fája Nincs a világnak, hogy reája Akasztathatnék mindenik. Oh mennyi, mennyi a gazember E földön!... én megesküszöm: Ha mind esocseppé változnék, Negyven nap, negyven éjjel esnék, Támadna egy új vízözön. (Pest.) A sivatag koronája. Olyan mint vén királynak Feje, a sivatag; Hajszálai, a fuvek, Csak gyéren inganak. E vén királyi fon egy Nagy tölgy a korona. Ha megszólamlanék, sok Századról szólana. Megszólamlott végtére. Kóbor felho jöve; Elfáradott, s leszálla Pihenni fölibe. Ez kérte, mondaná el Élettörténetét, És a felhonek a tölgy Következot beszélt. * * * »Távol világ regényes bérczein Virágozának boldog oseim. Anyám - közel hozzá az égi bolt - A vadonerdo legszebb fája volt. A fergeteg beléje szeretett, S mivel szerelme czélt nem érhetett: Anyámra - oh mi aljaslelküség! - Szegény anyámra bosszut esküvék. És teljesíté. Ottan függtem én Testvéreimmel szülonk kebelén; Letépe minket és szétkergetett A bosszujában rémes fergeteg. Idáig uzött engem haraga, E sivatag magába fogada, Felnottem itten, és sok századot Láttam már, a mint jött és távozott, Ah, mily unalmas hosszu életem! Csak szomorúság széttekintenem; Bármerre nézek: látnom nem lehet Szegény anyámat és testvérimet. Koronként jonek hozzám emberek, Javokra vagyok, a mint lehetek. Ki nyáron jo, midon nap égeti, Szolgálok huvös sátorúl neki; Ha jonek erre tél-ido alatt, Adok tüzelni száraz ágakat, S a kit kétségbe ejte a világ, Jön s fölakasztja én reám magát. - S ezzel végeztem. Eddig terjede Hosszú éltem rövid története. Éltemnek is bár vége volna már! A fergeteg, mely ide-ide jár, A fergeteg, e régi ellenem, Nem gyozhetett meg, nem bírt én velem. S a host, ki annyi századéven át Oly bátran, olyan rendületlen állt, E host mi fogja most eldönteni? Önnön keblének hitvány férgei! Oh isten, isten, a ki alkotál, Hát nincs számomra nemesebb halál?« * * * Im ezt beszélte a tölgy. Fönn ult a tölgyteton A felleg, s a beszédet Hallgatta részvevon. Részvétbol, szánalomból Villámot vett elé, Az árva tölgyre sujtá S azt porrá égeté. (Pest.) Álmaim. Irtóztatók koronként álmaim. Az éjjel is szörnyuket álmodám. Alig hogy eltünt egyik álomképem, Másik mereszte vad szemet reám. Láttam biborban a bun hoseit, Tiprott erény volt lábuk zsámolya. Fejérpirosra volt e zsámoly festve: Szemébol könny, szivébol vér folya. Láttam kiszáradt sárga arczokat, Sárgák valának, mint az éji hold, Igen bizony, mert minden arcz az éhség Éjének egy-egy holdvilága volt. Láttam mellettök fényes arczokat, Miken a jóllét napja ragyoga; Bokáikon arany sarkantyú... sárga, Mint amaz éhezok arczúlata. Láttam halotti ágyon férfiút, Szivének táján mély seb tátogott. Saját magzatja ölte meg. De noje Siratja tán a bús áldozatot? Mit? noje? noje nem siratja ot! Mig egy szobában a férj álmodik Halotti ágyon: más szobában a no Uj szeretojével bujálkodik. S midon sirban volt már a férfiú, Eljöttek éjjel az atyafiak, Feltörték sírja ajtaját, s halotti Ruhája kincsén megosztoztanak. Láttam veszendo, dúlt országokat, Hol kész halál volt a polgárerény, Hol éj közelge... már pirúlt az alkony Hóhérok honfivéres fegyverén. Láttam ledöntött, rab országokat, Hol nem hallatszott a rabok jaja, Mert jajgatásukat fölülhaladta A zsarnokhatalom gúnykaczaja. Im, ilyek éji látományaim. De nem csodálkozom, hogy ilyenek; Mert, a miket szemlélek álmaimban, Történnek egyre és történtenek. Meddig tart még ez iszonyú világ? Miért nem jösz, te rontó égitest, Te üstökös, mely arra rendeltettél, Hogy tengelyébol a földet kivesd! (Pest.) Pusztai találkozás. Sík a puszta, mint a piheno tó. Közepén megy gazdag úri hintó. Megy a hintó, még pedig vágtatva, Mintha villám volna bele fogva. Van beléje fogva négy paripa. Az út olyan, mint a pallós szoba. De a jó út s jó lovak daczára Most a hintó hirtelen megálla. Elvágták-e a négy hámistrángot? Vagy a kerék mély kátyúba vágott? Sem az egyik, sem a másik biz a! Hanem ott termett a puszták fia, Ottan termett a puszták királya, A haramja: egy nagyot kiálta, S pisztolyt vett ki a nyeregkápábul. Azért áll a hintó és nem mozdul. A haramja gyönge sikoltást hall, Azt gondolja, hogy talán madárdal, És körulnéz és be a hintóba, Hát ott van a madár, a ki szóla; Szép kis madár, gyönyöru menyecske. Talán nem is él, csak ugy van festve. »Könyörulj!« szól, s tovább esdekelne, De elvette hangját ijedelme. A haramja lelkesen néz rája, S ilyen nyájas szókra nyílik szája: »Ne rettegjen, tekintetes asszony! Nem gátolom, hogy tovább utazzon. De mielott innen odább menne, Kérem szépen, nézzen a szemembe!« És az asszony félénk bátorsággal Farkasszemet néz a haramjával, Ki közelebb lépett, és megint kért: »Tegyen meg még egyet a kedvemért; Engedje megfognom szép kacsóját... Megengedi? megengedi tehát? Oh köszönöm, köszönöm!... de hátha Volna még egy esdeklésem hátra? Egyetlen egy... azután utazzon... Csókoljon meg, tekintetes asszony! - Arcza pirul... harag ez vagy szégyen? Oh akármi, csak harag ne légyen; Ne váljunk el haragban egymástól, Inkább lemondok e kivánságról. A csók úgy is, ha erotetve jo, Olyan, mint a korán szedett szolo. Teens asszony, isten áldja meg hát! Felejtse el a szegény haramját, A ki, a ki...« itt megszakadt szava, De érezte sarkantyúját lova, Egyet ugrott és vágtatni kezdett, Meg sem állott, a mig este nem lett. (Pest.) Téli éj. Vad téli éj. Süru hópelyhek esnek. Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek? Talán egy orült gondolatjai? Vagy összetépett lelkem rongyai. Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom. Akkor kisértet látogat meg, három; Szent háromság, mely egykor vezetett: A hit, a remény és a szeretet. Nem élnek többé. Meggyilkoltatának, De éjfelenként sírjokból kiszállnak, S felém lebegnek halvány képeik, S a régi szép idot emlegetik. - Szétszaggatá a felleget a szélvész, Tekintetem a csillagok közé vész. Olyan sötétpiroslók fényeik, Mikéntha vércsepp volna mindegyik. S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag? Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak, Ábelszivek fölfeccsent vére ez, Mit a zsivány föld csillagnak nevez. - Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz, A fellegekbe és hajamba markolsz; Ki akarod tán tépni fürtimet? Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet. Hogy dobog e szív! - szinte félek tole, - Ugy, mint a ko, mely várromokról dol le, Vagy mint a koporsónak födele, Ha a halottat szögezik bele. Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem, A melybe szívem élve eltemettem. Oh szív, te élo eltemettetett! Ki irhatná le gyötrelmeidet? Megszünt a vész, a hold is fönn az égen, Már béke és fény lebeg a vidéken. Haza mehetek hát s lefekhetem, Mert béke és fény nem való nekem. (Szalk-Szent-Márton.) Szemere Pálhoz. Sok van, miben büszkélkednem lehet, De büszkeségem mindenek felett, Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél, Bár korra nézve nagyapám lehetnél. Tiszteltelek; mint tisztelod menék Hozzád. Te szóltál, hogy: ez nem elég, Engem ne tisztelj, engemet szeress! Mostan szeretlek és tisztellek téged; Mind a kettore vagy te érdemes. Mig tiszteletre indit öregséged, Szeretnem kell ifjúi szívedet... Mert nyom nélkül haladt el e felett Esztendeidnek terhe, sokasága, Hervadhatatlan kebled e virága. Öreg barátom fiatal sziveddel! Fa vagy te, melynek elhullt levele, A melyet már a téli hó lepett el, De rajta vígan zeng a czinege. S bár késo este van már életedben, Szemed még most is tisztán s messze lát: Megismeréd a felhok madarát, Kit fényes nappal sem láttak meg többen. Magamról szólok. - Hah, mig annyian Vetnek reám lenézo szemeket, Kezedben a borostyán lombja van, Megkoszorúzni véle fejemet. Tedd föl fejemre, tedd e koszorút! Ha most nem érdemelném is, talán Megérdemelni fogom ezután. Elottem még olyan hosszú az út, S a boldogságról már végkép lemondék, Ugy sem találnám meg, hát életem Keresésére nem vesztegetem; Szivemnek csak egy óhajtása van még... Erre törekszem, ez a mit kivánok: Büszkén nevezzen a haza fiának! - Elérem-e e nagy czélt? féluton Nem roskadok-e össze? nem tudom. Tán egy bevégezetlen épület Lesz életem munkája, meglehet, A mely ha készen volna, bele szállna A hír, a feledés örök királya, Mig így elkezdve, félig-meddig készen Csak rövid emlék szuk tanyája lészen. De ha erom vágyamnál nem kisebb, Ha ezt a hosszu pályát megfutandom, S egy nemzet fogja megtapsolni lantom: Nem lesz elottem e taps kedvesebb, Mint az volt, melylyel pályám kezdetén Egy magad által üdvözöltetém, És mint szivednek dobbanása volt, Midon szivemre eloször hajolt. (Szalk-Szent-Márton.) 1846. * * Isten csodája. A meddig a történet csillaga Röpíti a multakba sugarát: A szem saját kezünkben mindenütt Saját szívünkre czélzó gyilkot lát, S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!... Isten csodája, hogy még áll hazánk. Igy hordozunk sok százados sebet, Keblünk soha be nem gyógyúlhatott; Mérget kellett mindenkor innia, Ki sebeinkre önte balzsamot. Valami rossz szellemtol származánk! Isten csodája, hogy még áll hazánk. S mig egymást martuk szennyes konczokért, Mint a szeméten a silány ebek, Azt vettük észre csak, hogy ezalatt Az oroszlánok itt termettenek; Jött a tatár, jött a török reánk, Isten csodája, hogy még áll hazánk. Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog, Mint ember, a ki görcsben haldokol; Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá Az óriási nadály, a mogol, S holttesteinket fölfalá a láng! Isten csodája, hogy még áll hazánk. S ott van Mohács... ott nyomta a királyt Sárkoporsóba pánczéla s lova, S készült számunkra a ledolt király Kardjából a rettento zabola, Melytol még most is ég és vérzik szánk!... Isten csodája, hogy még áll hazánk. Mi lesz belolünk?... ezt én kérdezem, De mily kevesen gondolnak vele. Oh nemzetem, magyar nép! éltedet Mindig csak a jó sorsra bízod-e? Ne csak istenben bizzunk, mint bizánk; Emberségünkbol álljon fönn hazánk! (Szalk-Szent-Márton.) Az orült. - - - - Mit háborgattok? Takarodjatok innen! Nagy munkába' vagyok. Sietek. Ostort fonok, lángostort, napsugarakból; Megkorbácsolom a világot! Jajgatnak majd, s én kaczagok, Mint ok kaczagtak, a mikor én jajgattam. Hahaha! Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kaczagunk, De a halál azt mondja: csitt! Egyszer már én is meghalék. Mérget töltöttek azok vizembe, A kik megitták boromat. S mit tettek gyilkosaim, Hogy gaztettöket elleplezzék? Midon kiterítve feküdtem: Reám borúltak s könnyezének. Szerettem volna fölugrani, Hogy orraikat leharapjam. De nem harapom le! gondolám, Legyen orrok és szagolják, Ha rothadok, s fúladjanak meg. Hahaha! És hol temettek el? Afrikában. Az volt szerencsém, Mert egy hiéna kiása siromból, Ez az állat volt egyetlen jóltevom, De ezt is megcsaltam. O czombom akarta megenni; Én szívemet adtam oda, S ez oly keseru volt, hogy megdöglött tole. Hahaha! De hiába, csak így jár, Ki emberrel tesz jót. Mi az ember? Mondják: virágnak gyökere, A mely fönn a mennyben virúl. De ez nem igaz. Virág az ember, melynek gyökere Ott lenn van a pokolban. Egy bölcs tanított engemet erre, Ki nagy bolond volt, mert éhen hala. Mért nem lopott, mért nem rabolt? Hahaha! De mit kaczagok? mint a bolond; Hisz sírnom kellene, Siratni, hogy oly gonosz a világ. Az isten is felho-szemével Gyakran siratja, hogy megalkotá. De mit használ az ég könyuje is? A földre húll, a ronda földre, Hol az emberek lábbal tiporják, S mi lesz belole, Az ég könnyébol?... sár. Hahaha! Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona, Érdempénz melleden a nap, S ruhád, rongyos ruhád a felho. Hm, így eresztik el a vén katonát, A hosszú szolgálat jutalma Egy érdempénz és rongyos öltözet. Hahaha! S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven, Midon a fürj azt mondja: pitypalatty? Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt! Az asszony vonzza magához a férfiakat, Mint a folyókat a tenger; Miért? Hogy elnyelhesse. Szép állat az asszonyi állat, Szép és veszedelmes; Arany pohárban méregital, Én ittalak, oh szerelem! Egy harmatcseppnyi beloled édesebb, Mint egy mézzé vált tenger; De egy harmatcseppnyi beloled gyilkosabb, Mint egy méreggé vált tenger. Láttátok-e már a tengert, Midon a fergeteg szánt rajta És vet beléje halálmagot? Láttátok a fergeteget, E barna parasztot, Kezében villám-ösztökével? Hahaha! Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról. Érett gyümölcs vagy föld, lehullanod kell. Még várok holnapig; Ha holnap sem lesz a végitélet: Beások a föld közepéig, Loport viszek le, És a világot a Levegobe röpítem... hahaha! (Szalk-Szent-Márton.) Minden virágnak... Jut a napból, ha több nem, egy sugár. Oh szerelem, te szívek napja, szívem Egy sugárt toled csak hiába vár? Nincsen leány, ki engemet szeretne, Nincsen leány, ki mondaná nekem: Hideg világ van, lelkedet meghuté, Jer, melegedj föl forró keblemen! Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy, Bocsásd vállamra bágyadt fejedet! Nincsen leány, ki véremet lemosná E homlokról, mely megköveztetett!... Magam vagyok, mint a szolo karója, Melyrol leszáradt a zöld venyige; Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes Sötét eszméim hollóserege. Igy foly le majd az ifjuság, az élet, Igy foly le tolem árván, egyedül, Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem A halál hideg ölelésitül. S ha meghalok, ha megfagyok: szememre Megkönnyezetlen szemfedo borúl, S ültetni nem fog senki egy virágot A sírra, a mely rajtam domborúl. Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál, Kopott fejfánál, puszta domb alatt; No ott a kóró, mert meg nem tapossa, Nem jo megnézni senki síromat. Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd Testvéri búdat, éji fergeteg, Testvéri búdat, mert hiszen testvére Voltál te lelkem érzeményinek! (Pest.) Nem sírok én... Nem sírok én és nem panaszkodom; Nem mondom én el másnak: mi bajom? De nézzetek szinetlen arczaimra, Ott föl van irva; És nézzetek szemembe, mely kiégett, S belole kiolvashatjátok, Hogy rajtam átok fekszik, átok, Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet! (Szalk-Szent-Márton.) Elvándorol a madár... Elvándorol a madár, Ha oszre jár Az ido. (Tavaszszal azonban ismét visszajo.) Száll... száll... száll... viszi szárnya; Azon veszed észre magad, hogy már a Távolság kék levegoit iszsza. Olyan sebesen száll, Hogy eltüno álomnak véled. - A madárnál Mi száll tova még sebesebben?... az élet! De, mint a madár, ez nem tér többé vissza. (Szalk-Szent-Márton.) Vajda Péter halálára. Oh természet, midon alunni mentél, Alunni a múlt osznek végivel: Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtol, Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól, O tole?... és ha elbúcsuztatok: Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? - Alszod, természet, téli álmadat... Alszol... vajon megálmodád-e már, Megálmodád-e azt a bánatot, Mely ébredésed reggelén megüt? Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz, S a csalogány mond legszebb éneket Föltámadásod hangos ünnepén; Pedig volt egykor, a ki érkezésed A csalogánynál szebben üdvezelte. Te széttekintesz, s kérdeni fogod: Hol van legelso dalnokom? hol o?... Egy sírhalom lesz rá a felelet. Oh, természet, viseld gondját e sírnak, Melynek lakója leghivebb fiad, Viseld gondját... ültesd áldás gyanánt Virágaid legszebbjeit reá; Ugy sincs e honnak, nincs hálás keze, Hogy megtegye, ha elmulasztanád. Oh e hazában olyan sok jeles Sírján ingatja vándor fuvalom A feledésnek tüskebokrait! - Vagy mondd, hazám, hogy multad illeti, Csak multadat s nem a jelent, e vád; Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye Maradni-méltó emlékezetének. Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza Szivében hordja annak emlékét, Ki a hazát szivében hordozá?... Emlékezést, emlékezést neki! S ha sírhalmához mentek: ejtsetek Reá egy könnyet, mert megérdemel Egy könnyet az, ki annyit szárított föl Meleg lelkének ho sugárival! - - És míg ti benne dalnokot sirattok: Az én könnyuim hadd omoljanak A függetlenség bajnok férfiáért, Ki e hajlongó, görnyedo idokben Meg nem tanúla térdet hajtani, Ki sokkal inkább hajtá le fejét a Szabad szegénység koszikláira, Semmint a függés bársony pamlagára. - Sirassa benned, elhunyt férfiú, A természet leghívebb gyermekét, Sirassa benned dalnokát a hon... Legkeserubb az én könyum, ki benned A függetlenség hosét siratom! (Pest.) Mögöttem a múlt... Mögöttem a múlt szép kék erdosége, Elottem a jövo szép zöld vetése; Az mindig messze, és még sem hagy el, Ezt el nem érem, bár mindig közel. Ekkép vándorlok az országuton, Mely puszta, vadon, Vándorlok csüggedetten Az örökké tartó jelenben. (Szalk-Szent-Márton.) Mért vagyok én még a világon... Mért vagyok én még a világon, ha már Átéltem minden szenvedéseket? Végeztem pályám, mert hiszen az ember Hogy szenvedjen, csak azért született. Mért vagyok én még a világon, hisz már Láttam mindent, mi látható van itt; Látám a jónak örökös bukását S a rossznak örök diadalmait. Hallottam már az éhezok nyögését S dorbézolási kurjantásokat, Hallottam már a csalogányt dalolni És csörömpölni a rablánczokat. Tudom, hogy így volt ezredév elott s hogy Ezred multán is ekkép lenni fog... Mindent tudok, mindent hallottam, láttam, Hát mért élek még? mért meg nem halok? Vagy tán valólag a világ nem ilyen? Ily szomorúnak én látom csupán? Én látom így csak, keresztül nézvén a Kétségbesésnek sötét fátyolán? Mindegy... elég, hogy én kétségbeestem, Elég, hogy én elkárhozott vagyok, Hogy engem éles, égo körmeikkel Tépnek, szaggatnak a rosz angyalok! Szakadj meg szívem! hagyj el engem, élet! Fogadj öledbe, mély öledbe, föld! Borúlj reám, sír! és te fergeteg, joj, Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd! Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom, S szórd el csontommal hírem-nevemet... Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen Megátkozott teremtmény létezett! (Pest.) A szökevények. (_Shelley_ után angolból.) I. A jégeso szakad, Fejérek a habok, A tajték tánczol, és A villámlás ragyog - El, el! A mennydörgés ropog, A forgószél kereng, Harangok zúgnak és Az erdok rengenek - El, el! Mint tenger, mozg a föld, Rajt minden romba dol, Ember, állat, madár Elbújt a vész elol - El, el! II. »Egy vitorlánk van... a Kormányos halovány; Ki merne szállani Most csónakunk után?« Az ifjú szólt. A lyány felelt: »Evezz, Taszítsd a csónakot!« S jégzápor és golyók Boríták utjokat A tengeren. A kék ortuz lobog; Némán villámlanak Az elsult fegyverek; Elnyelte hangjokat A fergeteg. III. »És látsz-e? s hallasz-e? S nem retteg-e szived? S nem szállunk szabadon A vad tenger felett, Én és te?« Egy tengerészköpeny Fölöttök a fedél; Együtt ver kebelök, És suttognak kevély Örömben. Mozgó hegyekbül áll A vészes óczeán, Kelnek s enyésznek a Habok egymásután Köröskörül. IV. A várudvarban a Kapusnéhoz közel, Áll, mint megvert kutya, És szégyen marja fel A volegényt. Rémes kisértetként A zsarnok osz apa Áll a toronyteton... Hangjához képest a Vihar szelíd; S hallatlan átkokban Kivánja a halált Lyányának, ki legjobb És legszebb s a család Végtagja volt. (Szalk-Szent-Márton.) Voltak barátim... Voltak barátim, jó embereim... Oh mért meg nem halának! Sírhalmaikra mostan könnyeim Folynának, S virágokat termesztene Fölöttök könnyeim özöne. - Meg fognak halni majd, De egyik régi barát Sem nyer tolem könyuket, csak sohajt, Csalódás kínos sohaját; S ha ez leng rájok: Sírhalmukon elszáradnak a virágok. (Szalk-Szent-Márton.) Annyit sem ér az élet... Annyit sem ér az élet, Mint egy eltört fazék, mit a konyhából Kidobtak, s melynek oldaláról Vén koldús nyalja a rá száradt ételt! (Szalk-Szent-Márton.) Szállnak reményink... Szállnak reményink, e szép madarak... Midon legjobban szállanak, S szíják a mennyei tiszta léget, Hol már sas nem tanyáz: Jön a való, e zord vadász, S lelövöldözi oket. (Szalk-Szent-Márton.) Emlékezet... Emlékezet! Te összetört hajónk egy deszkaszála, Mit a hullám s a szél viszálya A tengerpartra vet... - - (Szalk-Szent-Márton.) Viseld egyformán... »Viseld egyformán jó s bal sorsodat!« Igy szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez. Az én jelszóm nem ez; Én örömimet és fájdalmimat Érezni akarom... kettosen érezem. Lelkem nem a folyó leszen, A mely egykedvüleg Ragadja magával a rózsalevelet, Melyet tavaszszal szép lyány vet bele, S a száraz fuveket, Miket Árjára sodort az osz szele. (Szalk-Szent-Márton.) Mi szebb, mint... Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orczája? Ki azt álmodja, hogy ifját öleli, Az ifjut, a kivel ébren nem meri Sejtetni sem, hogy ot imádja! (Szalk-Szent-Márton.) Amott a távol kék ködében... Amott a távol kék ködében Emelkedik egy falu tornya sötéten; Van egy fehér ház e faluban, Hol egy fekete szemü lyányka van. E lyányka, e lyányka, E fekete szem, Ez bánatom és örömem Százszinu szivárványa. (Szalk-Szent-Márton.) Hajamnak egy fürtjét levágom... Hajamnak egy fürtjét levágom, Melynek most minden szála szög; S ha majd elmúlik ifjuságom, Ha majd megoszülök: A falra függesztem tükör helyett E barna fürtöt; így csalom meg szememet, Hitetve, hogy még fiatal vagyok... De vajon nem árul-e el A szív ütése, mely Majd mindig halkabban dobog? (Szalk-Szent-Márton.) Elváltam a lyánykától... Elváltam a lyánykától, Ki kedvesem vala; Ugy fájt leszakadnom ajakáról, Mely csókola. - Rég volt ez; azóta már Sok esztendo lejárt. Az elválás keseruségét Többé nem érezem, De a csók édességét Még most is érezem. (Szalk-Szent-Márton.) Szeretném itt hagyni... Szeretném itt hagyni a fényes világot, A melyen oly sok sötét foltot látok. Szeretnék rengetegbe menni, A hol nem lenne senki, senki! Ott hallgatnám a lombok suttogását, Ott hallgatnám a patakok zugását És a madárnak énekét, S nézném a felhok vándorseregét, Nézném a nap jöttét s lementét... Mig végre magam is lemennék. (Szalk-Szent-Márton.) Itt állok a rónaközépen... Itt állok a rónaközépen, Mint a szobor, meroen. A pusztát síri csend födé el, Mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagy messze tolem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszöruli a kaszát... Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom: mint mozg a kéz. És most ide néz, Engem bámul, de én szemem sem mozdítom... Mit gondolhat, hogy én mirol gondolkodom? (Szalk-Szent-Márton.) Ha jone oly nagy fergeteg... Ha jone oly nagy fergeteg, Mely meghasítná az eget, És e hasítékon át A földgolyót behajítaná! (Szalk-Szent-Márton.) A bánat? egy nagy oczeán... A bánat? egy nagy oczeán. S az öröm? Az óczeán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm. (Szalk-Szent-Márton.) Mintha a nagy, nehéz... Mintha a nagy, nehéz világot tartanám Leányka, hogy az ne szakadjon rám, Ugy reszketek, Ha megfogom könnyu, kis kezedet. (Szalk-Szent-Márton.) Oh lyány, szemed... Oh lyány, szemed Milyen sötét, S mégis ragyog; Kivált midon Reám tekintesz, Ugy tündököl, Mint zordon éjben Villám tüzénél A hóhérpallos! (Szalk-Szent-Márton.) Mi a dicsoség?... Mi a dicsoség?... tündöklo szivárvány, A napnak könnyekben megtört sugára. (Szalk-Szent-Márton.) Mit ettél, föld... Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol? Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol? (Szalk-Szent-Márton.) Mely'k a legvígabb temeto? Mely'k a legvígabb temeto? A bú temetoje!... »S ez hol lelheto?« Azt kérditek, úgy-e bár? - A bú temetoje a boros-asztal, Közepén a kereszttel, a nagy palaczkkal, E mellett sírhalom minden pohár. - Járjunk e víg temetobe Ily szomorú idobe'! (Szalk-Szent-Márton.) Egy bölcs hajdan... Egy bölcs hajdan szamáron útazott. - Azóta az ido megváltozott, Nagyon megváltozott már, Most a szamarak Lovagolnak, A bölcs pedig gyalog jár. (Szalk-Szent-Márton.) Daczos leány! Daczos leány! Hagyd megcsókolni magad, Hagyd átölelnem derekad. Nap megy nap után, S ha napjaid elhaladnak, Maradsz magadnak. Száraz derekad Majd senki meg nem öleli, Csak a koporsónak deszkája, S halvány ajakad Más nem csókolja, csak a sír férgei... Gondolj reája. - Mit érzesz, Nem rendül meg szived? Nem érezed, Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz? (Szalk-Szent-Márton.) Gyertyám homályosan... Gyertyám homályosan lobog... Magam vagyok... Sétálok föl s alá szobámban... Szájamban füstölo pipám van... Multam jelenési lengenek körulem... Sétálok, sétálok, s szemlélem A füst árnyékát a falon, És a barátságról gondolkodom. (Szalk-Szent-Márton.) Mondják, hogy mindenikünk... Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal. S az, a kié lehull az égrol, meghal. És így fogy az ember, így fogy a csillag; Mindegyre omolnak... A csillag az égrül a földre, Az ember a földrül a sírgödörbe. Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen, S a földön és az égen Csak egy ember s egy csillag bujdosik... S ha végre ez is leesik!... (Szalk-Szent-Márton.) Sok embert ismerek... Sok embert ismerek, Ki önmagát legjobban szereti; De másnak ismét vannak kedvesi, Kiket magánál forróbban szeret, S ezeket sokszor még is bántja. Aztán megbánja, Hogy könnyeket facsart szemébol, Kinek egy vidám pillantatáért, Kinek egy mosolyáért A legszebb részt od'adná életébol. Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem? Mik a keservek? És kéri szivét: repedj meg, oh szivem! S ez - büntetésül - nem reped meg. (Szalk-Szent-Márton.) Ha a sírban... Ha a sírban megszáradt szíveket Mind egy halomra hordanák, S meggyujtanák, Ki mondja meg: Hány színu lenne majd e láng? (Szalk-Szent-Márton.) Mosolygjatok rám... Ti szép leánykák szemei! S én el fogom felejteni, Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. - Véljük, hogy a lyányok szíve az ég, Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak. A lyányi szív csalárd folyó csak, A melybe sugáraikat veték Az égi csillagok... Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok. (Szalk-Szent-Márton.) Hová lesz a kaczaj... Hová lesz a kaczaj, Hová lesz a sóhaj, Ha hangja elenyész? S hová lesz az ész, Midon már nem gondolkodik? S a szeretet S a gyulölet, Ha a szívbol kiköltözik? (Szalk-Szent-Márton.) Elmém ezen sokat gondolkodik... Elmém ezen sokat gondolkodik: Ha valaha A világrendszer fölbomlana S mint most az eso és hó esik, Esnének akkor csillagok, S folynának a csillagpatakok! (Szalk-Szent-Márton.) Nem csak mi vénülünk... Nem csak mi vénülünk, mi emberek... Mi volna, a mi nem vénülne meg? Nézzétek a napot, ha jön a deczember: Nem valóságos öreg ember? Késon ébred, s alig Hogy fölkapaszkodhatik Az égre, oly erotelen; Mogorván néz a világra s hidegen, S olyan korán ledol megint ágyára. Majd végesvégül Azt is megérjük, hogy megoszül, És ekkor... ekkor fejér lesz sugára. (Szalk-Szent-Márton.) Földét a földmives... Földét a földmives felszántja, Aztán beboronálja. Képünket az ido felszántja, De be nem boronálja. (Szalk-Szent-Márton.) Hány csepp van... Hány csepp van az óczeánban? Hány csillag az égen? Az emberiség fejin hány hajszál van? S hány gonoszság szivében? (Szalk-Szent-Márton.) Barátim vagytok... Barátim vagytok, azt mondjátok. Talán nem mondtok hazugságot, Ez meglehet; De azért nem adom nektek hitemet, Nem adhatom; most jó dolgom van, Jertek hozzám, ha majd napom lejár, Mert a barátság nappal láthatatlan, Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár. (Szalk-Szent-Márton.) Futó folyam hullámai... Futó folyam hullámai Az ember miljom vágya; Percz hozza oket, percz ragadja el. A sors azért nem szokta teljesíteni, Azért nem hallgat rája; Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti, Az ember már régen mást esdekel, S hogy kérte amazt, el is felejti. (Szalk-Szent-Márton.) Nem sulyed az emberiség... Nem sulyed az emberiség! Ilyen gonosz vala rég, Ilyen gonosz már kezdet óta... Hisz különben nem kellett vóna Százféle mesét, Eget, isteneket, Pokolt és ördögöket Gondolni ki, hogy zaboláztassék. (Szalk-Szent-Márton.) Kik a föld alacsony porából... Kik a föld alacsony porából, Mit minden féreg gázol, A naphoz emelkedtek, Ti szárnyas, óriási lelkek! Hogy van, hogy titeket a törpe világ Mindig kicsinyeknek kiált?... Természetes! hiszen a tölgy a bérczeken Kisebbnek tetszik, mint a fuzfa ide lenn. (Szalk-Szent-Márton.) Te ifjúság... Te ifjúság, te forgószél! Ki szép virágfuzért Sodorsz magaddal... e virágokat Futtodban homlokunkra keríted... Egy percz alatt Ismét leröpíted, S gyorsan tovább futasz. Mi búsan álmélkodva állunk S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk Valál? talán nem is igaz! (Szalk-Szent-Márton.) Mivé lesz a föld?... Mivé lesz a föld?... megfagy-e, elég-e? Én ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre, Megfagyasztják a jéghideg szivek, A melyek benne s bele fekszenek. (Szalk-Szent-Márton.) Az én szivem... Az én szivem egy földalatti lak, Sötét, sötét! Az öröm egy-egy fényes sugarat Csak néha vét Mélyébe e földalatti háznak. Ez a fény is csak azért pillant bele, Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak, Mikkel tele van, tele! (Szalk-Szent-Márton.) Ki fogja vajon megfejteni... Ki fogja vajon megfejteni E rejtélyt: Az emberiségnek könnyei Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét? (Szalk-Szent-Márton.) Az ember ugyan hova lesz?... Az ember ugyan hova lesz?... Sokrates, Ki a mérget megitta, S hóhéra, ki a mérget neki adta, Egy helyre mentek mind a ketten? Oh lehetetlen! És hátha... hátha... Mért nem láthatni a más világba! (Szalk-Szent-Márton.) Oda nézzetek! Oda nézzetek! Csatára iramlik a fergeteg; Paripája a szél, a nyargaló, Kezében a felleg a lobogó, A melynek villám a nyele. Vágtat vele, vágtat vele Csatára, csatára... Mint harsog trombitája, A mennydörgés! .................. Oh fergeteg, Ki a tornyokat Eldöntögeted, Kinek kezébe kiszakad A tölgy a bércz kebelébül, Hol századok óta vénül, Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod Az emberi szívbül a bánatot. - - (Szalk-Szent-Márton.) Szeretoje-e vajon... Szeretoje-e vajon a testnek a lélek? S mint szeretokhöz illik, együtt enyésznek? Vagy a lélek a testnek csak barátja? S ugy tesz, mint rendesen a barát: Elhordja magát, Midon amazt pusztulni látja? (Szalk-Szent-Márton.) Hideg ellen a tél... Hideg ellen a tél a folyókat jéggel, A földet hóval leplezé el. Csupán némely embernek Kell öltözetlenul bujdosnia... Tehát a természetnek Az ember a legmostohább fia? (Szalk-Szent-Márton.) Már sokszor énekeltem... Már sokszor énekeltem rólatok, Még többször is éneklek, szép csillagok. Én úgy szeretlek titeket! Egy szebb világgal hiteget Sugárotok; S ti egyre mosolygotok, S oly jól esik nekem, Oda tekintenem, Hol egy kis vidámság van E szomorú világban. (Szalk-Szent-Márton.) Fönséges éj! Fönséges éj! Az égen tündökölve ballag A nagy hold s a kis esti csillag. Fönséges éj! A harmat csillog a gyep bársonyán, Bokor sátrában zeng a csalogány. Fönséges éj! Az ifju mostan megy szeretoje után... S most megy gyilkolni a zsivány. Fönséges éj! (Szalk-Szent-Márton.) Szép kedvesem... Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett Dobog felém szerelmes kebled!... S ha majd körulünk apró gyermekek Mosolyganak, enyelgenek!... S ha majd fölénk a szemfedo borúl, S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!... S ha majd hozzánk az unokák kijonek Szép alkonyán a sárga, csendes osznek, S merengve nézik ákáczlombjainkat, Miket fejfánknál a lég halkan ingat... (Szalk-Szent-Márton.) Barátaim megölelének... Barátaim megölelének, Szivökhöz nyomták szívemet; Bennem mi boldog volt a lélek!... Késobb tudám meg: mért öleltenek? - Azt tapogatták, míg öleltek: Hol van legfájóbb része e kebelnek? Hogy gyilkukat majd oda döfjék... És oda döfték! (Szalk-Szent-Márton.) Oh szerelem... Oh szerelem, te óriási láng! Ki a világot gyujtod ránk, Aztán ellobbansz... tán egy percz alatt, S örök sötétség és hideg hamvad marad. (Szalk-Szent-Márton.) Vajon mi ér? Vajon mi ér? vajon mi történik velem? Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettento Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem, Miként a porban a levágott emberfo. (Szalk-Szent-Márton.) A férj haza jo betegen... A férj haza jo betegen. Hu noje orvosért Megy hirtelen. Miként siet, az istenért! Az orvostól mindent remél, Azért rohan érte, mint a szél, Oly gyorsan azért keresi föl... Jól tudja: az orvos gyakran öl. (Szalk-Szent-Márton.) Miért hogy láthatatlanok... Miért hogy láthatatlanok Az ördögök s az angyalok? Ismerni szeretném oket A végett, Hogy tudjam, a mit nem tudok: Mi van ebben s mi van abban? S az ember melyikhez hasonlít jobban? (Szalk-Szent-Márton.) Mulandóság... Mulandóság a királyok királya. Ez a világ az o nagy palotája. Sétál föl és le benne, S nincs hely, hová ne menne, S hová lelép, a mire hág, Minden pusztúl... körule fekszenek Szétszórva: eltört koronák, Hervadt virágok, megrepedt szivek, (Szalk-Szent-Márton.) Igazság! alszol? Igazság! alszol? vagy meg is halál? E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról Aranyláncz függjön; s íme a helyett O függ, o függ... a hóhér kötelén, S ennek nyakában aranyláncz van, pedig Hóhérkötélen kéne függnie. - Igazság! alszol? vagy meg is halál? (Szalk-Szent-Márton.) Az álom... Az álom A természetnek legszebb adománya. Megnyílik ekkor vágyink tartománya, Mit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény Nem fázik és nem éhezik, Bibor ruhába öltözik, S jár szép szobák lágy szonyegén. Álmában a király Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál... Nyugalmat élvez. Álmában az ifju elmegy kedveséhez, Kiért epeszti tiltott szerelem, S ott olvad égo kebelén. - Álmamban én Rabnemzetek bilincsét tördelem! (Szalk-Szent-Márton.) Az özvegy... Az özvegy gyászba öltözék; Kedves férjét eltemeték. O gyászruhát ölt a meghalt után! - Jó asszony, ez egyet föl se vedd, Vagy végy föl többet... hisz ez egy ruhán Keresztülcsillog titkos örömed. (Szalk-Szent-Márton.) Mint lót-fut a boldogság... Mint lót-fut a boldogság után Az ember, a dore, Az egyik hátra, a másik elore, Mikéntha már ott volna nyomán. Hiába igyekeznetek! Elottetek, mögöttetek Nincs a boldogság... ott alattatok van A sírhalomban. (Szalk-Szent-Márton.) Voltak fejedelmek... Voltak fejedelmek, A kiknek emlékoszlopot emeltek Magast és fényeset, Mely hirdeté nagyságukat, Mely hirdeté jóságukat. És hol van az oszlop?... elesett! El kellett esnie, Mert hazugsággal volt tele. Az ido igaz, S eldönti, a mi nem az. Ott áll a sír most emléktelenül, Az eltörött helyett mást nem tevének... De nem! hisz örök átka nemzetének Sötét oszlopként rajta nehezul. (Szalk-Szent-Márton.) Kereszt... Kereszt jutalma a fáradságoknak, Mindenfelé keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tuznek a fejedelmek Jobbágyaik mellére; a földmivesnek Oszt a természet búzakereszteket... Fakereszt illet, megváltók, titeket! (Szalk-Szent-Márton.) E gazdag úr... E gazdag úr miként Gogösködik, mint nézi le a szegényt! Ne gogösködjél, jó barát, Azért, hogy most oly jó dolgod van; Majd e szegény magasabbról néz le rád, Ha o a mennyben lesz s te a pokolban. (Szalk-Szent-Márton.) Midon a földön... Midon a földön még csak pár ember vala, Már meghalt egyik a másiknak általa. Ábelt megölte Kain. Ha a világ végén majd újolag Két ember lesz a föld határain, Ok is bizonynyal így egymásra rontanak, S az, a ki megmarad ott, Noül fog venni egy vadállatot. Talán e vadállatnak méhibül A réginél szelídebb emberfaj kerül. (Szalk-Szent-Márton.) Fövényszem... harmatcsepp... Fövényszem... harmatcsepp... a szikla, melyet Ezer villám meg nem rengethet... Az örökké rengo tenger... A tiszta napfény és a szennyes ember És minden, minden a világon Csak álom, tünedékeny álom. Ez álma mind a természetnek, Kit miljom év elott szender lepett meg, S ki álmodik Talán még miljom s miljom évekig. De fölébred végre, Egyszerre fölriad, Fölkeltik egyre-rémesb álmai. És ekkor a borzalom miatt A semmiség feneketlen tengerébe Fog ugrani. (Szalk-Szent-Márton.) Kivágom én... Kivágom én keblembol szívemet, Ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket, Kivágom és a földbe ültetem... Talán kikél babérfa képiben, S koszorúja lesz a bajnokoknak, Kik a szabadságért harczolnak! (Szalk-Szent-Márton.) Átok és áldás. Legyen átok a földön, Hol ama fa termett, A melybol én nekem Bölcso készítteték; Legyen átkozott a kéz, Mely e fát ülteté, És átkozott az eso s a napsugár, Mely e fát felnövelte!... - De áldás légyen a földön, Hol ama fa termett, Melybol nekem majd Koporsó készul; Áldott legyen a kéz, Mely a fát ülteté, Áldott az eso s a napsugár, Mely e fát felnövelte! (Szalk-Szent-Márton.) Fejemben éj van... Fejemben éj van, éjek éjjele, S ez éj kisértetekkel van tele; Agyamban egymást szulik a gondolatok, S egymást tépik szét, mint vadállatok. Lázzal vero szivemnek vére forr, Mint boszorkány üstjében a buvös viz. Gyúlt képzeletem mint meteor Fut át a világon és magával visz. Laktársam a kétségbeesés, Szomszédom a megorülés. (Szalk-Szent-Márton.) A szerelmes tenger. Ült a lyányka boldogan tünodve Sziklaparton a tenger fölött, És a kit várt, a kirol tünodék, Kedvesének koszorút kötött. Átellenben kelt az esti csillag, De a tenger nem gondolt vele; A leányra nézett kék szemével, S így sohajta hullámkebele: »Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek! Joj le, ha van benned irgalom, Joj s fürödjél bennem... üdvezulök, Hogyha kebled megcsókolhatom. Joj le hozzám, szépségek leánya, Joj le, és szeress, légy hitvesem; Földiszítlek, mint menyasszonyát még Nem diszíté egy királyfi sem. Fürteidre fölhozom dúsgazdag Mélységemnek minden gyöngyeit; S elveszíti ragyogásaiktól Szeme fényét, a ki rád tekint. Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki! Messze viszlek innen téged el Napkeletre egy szigetbe, a mely Telve a föld gyönyöreivel. Ottan minden patak egy szivárvány, S híg gyémánt a tiszta levego, S a mezonek minden órán új s a Régieknél szebb virága no. Ottan szebb az éj, mint itten a nap, S szebb a tél, mint itt a kikelet, S madarak a hópelyhek... mig esnek, Zengedeznek tündéréneket. Joj keblemre, szépségek leánya, Joj le, és szeress, légy hitvesem; Napkeletre szigetembe viszlek, Ott élünk örök-szerelmesen. Itt a sajka, ulj beléje, lyányka, Ringatom majd oly szelídeden, Hogy elalszol; és mire fölébredsz, Ott leendesz a szép szigeten.« Esdekelve így beszélt a tenger; A leány nem érté meg szavát, Nem fejté meg a rengo haboknak Suttogó, egyhangu moraját. És akközben kész lett koszorúja, S a kit várt, az ifju megjöve, És látá az érkezot a tenger, S hah miként fölháborult szive! Hátha még a többit látta volna... Eltünének surü fák mögé, S oket a sötétzöld lombozat s az Éj sötét kárpitja elfödé. Más nap reggel vitorlás hajón a Boldog ifju a tengerre szállt; És a tenger jó kedvvel, nyugottan Vitte ot a messzeségen át. »Menj, menj, ifju«, gondolá magában, »Sok szerencsét vándorlásodon; De halálod lesz az óra, mely e Lyányhoz téged ismét visszavon. Kedvezek most, sebesen röpítlek, Mert a lyánytól messze távozol; De ha vissza, a leány felé josz, Minden vészemmel találkozol.« A leányka ott állt nem sokára, A hol tennap koszorút kötött; Koszorúja összetépve fekvék Széteresztett fürtei között. Ottan állt, a tenger s ég közötti Végtelenben járt tekintete, Mint elfáradott galamb, a melyet A sas helyrol helyre kergete. »Itt volt. Elment, elment mindörökre, Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott. Itt hagyott, oh, engemet... kettonket: Engemet és a gyalázatot!« Igy panaszlá a leány keservét, És a tenger meghallotta azt, És egyszerre nagy birodalmában Minden alvó habot fölriaszt; És utána küldé a hajónak, Mely a csábitó ifjút vivé, S a hullámok a hajót s az ifjut Egy csapással zúzták semmivé. S szólt a tenger: »Te szegény teremtés, Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz? Megcsalt téged az, a kit szerettél, Én szeretlek s engem nem szeretsz! És mit ér az élet már te néked? Karjaimba vesd le magadat, Hadd legyek koporsód... eltemetlek, Tégedet és gyalázatodat.« A mit egykor nem értett a lyányka, Most megérté a tenger szavát; Leugrott a szikláról, s a tenger Eltemette ot s gyalázatát. (Szalk-Szent-Márton.) Elhagytam én a várost... Elhagytam én a várost, Azt a holt életet. Hol a halál is élet: Jó sorsom a természet Vidám ölébe tett. Vidám vagy, oh természet! El is csodálkozál, Midon körödbe léptem, Hogy oly mogorva képem, Hogy rajta oly köd áll. De ép azért jövék, hogy Eluzzem a ködöt, A mely már olyan régen Borong komor-sötéten Halvány arczom fölött. Azért jövék, hogy szívem Mit a bú s a harag Oly feketére feste, E gyászruhát levesse, S mosolygjon újolag. Gyógyúlj meg, én szivem, ha Még gyógyulnod lehet!... Szép harmatos füvekkel, Lágy rózsalevelekkel Kötöm be sebedet. (Szalk-Szent-Márton.) Erdoben. Sötétzöld sátoros Erdoben járok. Kevély tölgyfák alatt Szerény virágok. A fákon madarak, Virágon méhek. Ott fönn csattognak, itt Lenn döngicsélnek. Nem rengedez sem a Virág, sem a fa; Hallgatják a zenét Elandalodva. Vagy alszanak talán? Elszenderedtek?... Megálltam én is és Mélán merengek. Merengve nézek a Patak habjára. Melynek nyílsebesen Rohan le árja; Fut, mintha kergetné A felleg árnyát, A fellegét, a mely Fölötte száll át. Ekként kergettelek, Ifjúi vágyak! Árnyak valátok, el Nem foghatálak - - Menj, menj, emlékezet! El is feledtem, Hogy e magányba én Feledni jöttem. (Szalk-Szent-Márton.) Mint felhok a nyári égen... Mint felhok a nyári égen, Érzeményim jonek, mennek, Majd fejéren, majd sötéten; S egy sem áll, egy sem pihen meg. Hova mennek? honnan jonek? Nem tudom, nem sejtheto; Hozza és elfúja oket Az öreg szél, az ido. A szerelem fellegébol Hulltanak reám villámok; A barátság fellegébol Záporesok szakadának. Zápor és villám multával Csendes tiszta lett az ég, S a másik percz fuvalmával Ujra felho érkezék. S a felhok, habár fejérek, Árnyat akkor is csak vetnek. Majd ha én oly idot érek, Hogy felhoim megrepednek! S széleikre rózsaszínben Száll az égo napsugár, S ok úgy állanak fölöttem, Mint megannyi tündérvár! Oh ez ido el fog joni, A midon majd szerelmemnek S barátságomnak felhoi Rózsaszínben tündökölnek; Hanem akkor már indulhat Temetésemre a pap, Mert ha a felhok kigyulnak, Lemenoben van a nap. (Pest.) Gyermekkori emlékek. (_Béranger_ után francziából.) Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után, Megifjodunk a gyermek-emlékektol, Mint a tavasznak langy fuvallatán. Köszöntelek, ti kis korom baráti! Köszöntelek, ti áldott rokonok! Ti itten a vész idejében nékem Szegény madárnak fészket raktatok. Megnézek mindent, még a szuk börtönt is, Hol húgával, ki kedves szép vala, Uralkodott a vén tanitó s büszkén Tanítá, s mit maga sem tuda. Több mesterségbe kaptam itt... a restség Nagy befolyással volt mindig reám; S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van, Midon Franklin mesterségét tudám. E korban támad a barátság, e föld, A mely virágzik reggel gazdagon, S hol egy fa no, a melynek ága gyakran Támasz-botunk az életalkonyon. Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektol, Mint a tavasznak langy fuvallatán. Gyászos napokban e falak közt volt, hogy Hallám az ellenségnek ágyuit; S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom A haza nevét itt rebegte, itt. Galambszárnyú, ábrándos lelkem itten Fa-saruimnak terhét feledé. Itten csapott le rám az ég villáma, És megszokám a fejedelmekét. E kis házban készült el a balsorsra Elmém, s már itten volt megvetni kész A dicsoséget, e tünékeny füstöt, Mely szemeinkbe könnyet is idéz. Rokon- s barátok, hajnalom tanúi! Kiket mindegyre jobban tisztelék, Igen, még most is szépnek tetszik bölcsom, Ámbár a dajka elenyésze rég. Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektol, Mint a tavasznak langy fuvallatán. (Szalk-Szent-Márton.) Barna menyecskének... Barna menyecskének szeme közé néztem, Az én szemem fénye elveszett egészen. Én teremtom, ugyan hogy is teremhet már Olyan sötét szemben olyan fényes sugár! Elveszett, elveszett az én szemem fénye, Hejh pedig talán már indulnom is kéne! Hogy induljak? hova menjek, ha nem látok? Nyakamat szegheti valamelyik árok. De még is indulok... állj elém, menyecske, Ha már el kell esnem: essem az öledbe; Egyszer ölellek meg, s karomat levágom, Ne öleljek többé senkit a világon! Nem kellek, ugy-e bár, nem kellek én neked? Van már kit te ölelsz, ki téged ölelget; Megyek hát, megyek... ha árokba esem is, Habár az árokban nyakamat szegem is! (Péczel.) F. L. kisasszony emlékkönyvébe. Miért mondjam, hogy nem feledlek el? Miért mondjam, hogy rólad e kebel, Oh lyány, örökre megemlékezik? Hitelt szavamnak szíved úgy sem ad!... Mert mi poéták hazudunk sokat, S aztán ha szívbol szólunk, sem hiszik. (Pest.) Sors, nyiss nekem tért... Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélkül e Nemes láng, a mely ugy hevit. Láng van szivemben, égbül-eredt láng, Fölforraló minden csepp vért; Minden sziv-ütésem egy imádság A világ boldogságaért. Oh vajha nem csak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Uj Golgotán egy új kereszt! Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál. Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül... s én elkészitem Saját kezemmel azon keresztfát, A melyre fölfeszíttetem. (Pest.) Zöld leveles, fejér... Zöld leveles, fejér Virágos ákáczfa, Kék ruhában szoke Kis lyány van alatta; Megeredt az eso, Annak végét várja, A pitarajtóból Kacsintgatok rája. Gyere be, galambom, Gyere a szobánkba! Mig eláll az eso, Ülj föl a ládánkra; Ha magas a láda, Rája felültetlek; Ha kemény az ülés, Az ölembe veszlek. (Szalk-Szent-Márton.) Száll a felho... Száll a felho magasan, magasan. Az én rózsám messze van, messze van. Száll a felho nyugatra, nyugatra, A napnak is arra van az utja. Szállj, felho, szállj a rózsám fölébe, Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te, Szállj te is, nap, a rózsám fölébe, Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te. (Berencze.) Rég elhuzták az esteli harangot... Rég elhuzták az esteli Harangot. Ki az, a ki még mostan is Barangol? Csak én járok a faluban Egyedül. Keresem az álmot, de az Elkerül. Fönn van a hold, fönn vannak a Csillagok; Mint megannyi szép leányszem, Ugy ragyog. Sötét árnyat vetnek a fák, A házak, Unalmokban egyebet sem Csinálnak. Amott egy ház, a tetején Két gólya, Alant egy pár ember a kis Ajtóba'... Legény, leány - amaz szoke, Ez barna, Legény a lyányt subájába Takarja. Mellettök mentem el, észre Sem vettek. Én istenem, be boldogok Lehetnek! Nem irigylem, de még is jobb Szeretném, Ha azt a kis barna lyányt én Ölelném! (Szalk-Szent-Márton.) Világgyulölet. Mennybéli isten, ördög és pokol! Mivé lett a föld, s még mivé lehet? Minden bokorban egy világfaló, Minden bokorban embergyulölet. Gyulölnek ok, és átkaik kövét Dobálják szerte irgalmatlanul, Ugy dol belolök az átok, miként Rothadt szag a sirok nyilásibul. Szerettetek-e, ficzkók, valaha, Hogy most gyulöltök? s imádkoztatok Az emberiség boldogságaért, Hogy most lehessen átkozódnotok? Elkérték kebletekbol a szivet S aztán széttépték azt az emberek? Nem, a világnak ti nem adtatok Szívet soha, mert nincsen szívetek! Nincs bennetek szív, nincs! csak zsebetek És gyomrotok van, s mert ez nincs tele, Azért rút a világ elottetek, Azért keltek ki rútul ellene. Én is gyülöltem... volt okom reá; De a mióta e bitangokat Láttam, mint vágnak Byronképeket, Azóta gyulölségem megszakadt. Mióta ok a földi életet Oly feketére mázolják: nekem Sokkal, de sokkal jobban tetszik az, Több fénypontot vesz észre rajt szemem. Valóban szép, igen szép a világ, Van minden évben rajta kikelet, S van szép leánya minden falunak, S ha itt egy ember sír, ott más nevet. Mily tréfás még maga a bánat is! Sziv s fejre mily külömbözoleg hat: Sötétre festi a fejér szivet, S fejérre festi a sötét hajat. (Eperjes.) Most kezdem én csak még ismerni... Most kezdem én csak még ismerni Az én derék jó szívemet! Ennél a szívnél a világon Jobb, derekabb szív sem lehet. Mint aggódtam, hogy már ezentul Nem lesz nekem több víg napom! És im bokámat ujra össze- S kalapomat félrecsapom. Szivem még ép virág, a melynek Féreg nem bántja gyökerit; Elhervad minden oszszel, ámde Minden tavaszszal kivirit. (Pest.) A jó aggastyán. (_Béranger_ után francziából.) Vidám fiúk, kik bornál egyesültök, Közétek bájol engem dalotok. Öreg vagyok, de bárha reszket hangom, Fogadjatok be, én is danolok. A múlt idokrol újakat beszélek; A vén Panarddal én együtt ivám. Bor és dicsoség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. Mi ez? mind vágytok engem ünnepelni? Nemes bor ömlik egészségemért. E fogadásra büszke szívem, mely fél, Mely attól tart, hogy mást csak szomorít. Csak hadd födözzön a vidámság szárnya, Idovel úgy is máskép lesztek ám! Bor és dicsoség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. Miként ti most, én is szerelmeskedtem; Szólhatnak errol nagyanyáitok. Házam, barátim, kedvesim valának, Ezek közül már semmit sem birok. Emlékeim maradtak meg csak; olykor Sohajtok is, ha más nem néz reám. Bor és dicsoség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. Volt vészeinkben több hajótörésem, De Frankhon szép egét nem hagytam el. Azt a kevés bort, melyet megmentettem, Sértett kevélység nem zavarja fel. Sot énekeltem az új szüretekben Egykor tulajdon hegyem oldalán. Bor és dicsoség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. Egy elmult kornak régi katonája, Mint Nestor nektek nem beszélek én. Egész idom, hol fénylett bátorságom, Egy harczotokkal fölcseréleném. Sot halhatatlan hosiségtek által Egy új zászló mellé csatoltatám. Bor és dicsoség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. Milyen jövendot biztosít erénytek! Éltessük, ifjak, végszerelmemet. Szabadságában a világ megújul, Jobb napok járnak majd sirom felett. Kedves fecskéi ti egy szép tavasznak, Hogy lássalak, azért nem távozám. Bor és dicsoség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán. (Pest.) Rabság. (Töredék.) Milyen vig a világ! folyvást miként vigad! Örök énekszóval s zenével van tele! E tombolók között a legzajosbikat Kérdezzétek meg csak: ha vajon boldog-e? Én nem hiszem, hogy az; dehogy boldog, dehogy! Csak a kétségb'esés, mi bennünket vidít, Azért kelünk csak e rivalgó zajra, hogy Ne halljuk lánczaink csörömpöléseit. Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs... Az volna lelkén is, hanem már lelke nincs - - (Pest.) Szeretek én... Szeretek én, miként még ember Sohasem szeretett talán. Szeretek én szent szerelemmel, De kedvesem nem földi lyány. Szeretek én egy istenasszonyt, Egy számkiuzött istennot: A szabadságot. Fájdalom, hogy Csak álmaimban látom ot. De álmaimban igen gyakran, Majd minden éjjel megjelen. Mult éjszakán is egy virágos Mezoben együtt volt velem. Letérdepeltem s elmondék egy Égo szerelmi vallomást, S földhöz hajoltam, hogy virágot Szakítsak, s néki adjam át. Ekkor hátam mögött termett a Hóhér s lesujtá fejemet... Épen kezembe hulla, és én Azt adtam át virág helyett. (Pest.) Képzelt utazás. (_Béranger_ után francziából.) Az osz sietve jo és nedves szárnyán Az én számomra uj fájdalmat hoz. Mindegyre szenvedek, szegény félénk én, És jó kedvem virága hervadoz. Ragadjatok ki Párizsnak sarából, Megújulok, ha szép tájt láthatok. Mint ifju már Hellasról álmodoztam, Ottan szeretnék én meghalni, ott! Értem Homért, igen, hisz görög voltam. Pythagorasnak igazsága van. Athén szült engem, Perikles korában, Láttam Sokratest rablánczaiban. Megtömjéneztem Phidias csodáit, Láttam Ilissust, mint virágozott, S Hymett hegyén a méheket fölkeltém, Ottan szeretnék én meghalni, ott! Oh ég, csak egyszer éledhetne szívem E szemderíto nap sugáritul! A szabadság, kit távolból köszöntök, Rám igy kiált: jer gyozött Thrasybul! Menjünk, induljunk, készen áll a sajka, Tenger, ne nyeljen engem el habod, Hagyd múzsámat Pyréumnál kikötni, Ottan szeretnék én meghalni, ott! Szép Olaszország ege, de azurját Rabszolgaság homályosítja el. Evezz, kormányos, távolabb evezz le, Hol a nap olyan tiszta fényben kel. Milyen hullám ez? hogy híják e sziklát? Milyen virító a vidék amott! A zsarnokság haldoklik ama parton, Ottan szeretnék én meghalni, ott! Athén szuzei, fogadjatok a révbe, És bátorítsatok föl engemet. Oly földet hagytam el, hol a királyok Rabszolgává teszik a szellemet. Védjétek lantom, melyet üldöznek; s ha Dalom sziveitek meglágyítaná, Tegyétek hamvam Tirteus hamvához, Meghalni jöttem e szép ég alá! (Pest.) A nép. Egyik kezében eke szarva, Másik kezében kard, Igy látni a szegény jó népet, Igy ont majd vért, majd verítéket, A míg csak élte tart. Miért hullatja verítékét? A mennyit o kiván Az eledelbül és ruhábul: Hisz azt az anyaföld magátul Megtermené talán. S ha jo az ellen, vért miért ont? Kardot miért foga? Hogy védje a hazát?... valóban!... Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga. (Pest.) A hevesi rónán. Hátrább vonúl mindegyre És halványúl a Mátra, Az esti nap piros fényt Lövel kék homlokára. Olyan ez a piros fény, Mely a kék Mátrán lángol, Mint kék szemu lyány arczán A rózsaszínu fátyol. Zörg a szekér, az ostor Koronként egyet pattan... Ezen kivul a róna Oly néma, oly zajatlan. Leszálla a nap; vége A piros alkonyatnak. A messze látkör szélén Pásztortüzek pislognak. De pásztortuz-e az, vagy Tán csillag, mely lelépett Egy síró furulyának Meghallgatása végett? Emelkedik föl a hold; Olyan szép s olyan halvány, Mint a meghalt menyasszony Bús volegénye karján. S talán a hold valóban Egy holt menyasszony árnya, Kit a koporsóból visz Az égbe szellemszárnya. Oly szomorú ez a hold És még is rája nézek, Nem nézhetek le róla, Sugári megigéztek. Oly mondhatatlanul bús Ez a hold, hogy láttára Eszembe jut éltemnek Legkínosabb órája. Magam sem tudom én, hogy Mi történt ekkor rajtam? De sírnom kell, zokognom, Miként akkor zokogtam. (Pest.) Megfagy a szív, ha nem szeret... Megyfagy a szív, ha nem szeret; És ha szeret, megég. Ez és az baj. E két baj közt Melyik jobb... tudj' az ég! (Pest.) Nagy-Károlyban. Sept. 7. 1846. Hát e falak közt hangozának Nagy szavaid, oh Kölcsey?... Ti emberek, nem féltek: épen E szent helyet ily nagy mértékben Megszentségteleníteni? Nem féltek-e, hogy sírgödrébol Kikél a megbántott halott? Hogy sírgödrébol ide jo el, S - hogy hallgassatok - csontkezével Szorítja össze torkotok? Nem, o a sírt el nem hagyandja; De lenn, sírjában, nem hiszem, Hogy könnyei ne omlanának Éretted, te az aljasságnak Sarába sulyedt nemzetem! Mily szolgaság, milyen hizelgés! S mindig tovább mennek, tovább, S ki legszebben hizelg, az boldog. - Ha már kutyákká aljasodtok: Miért nem jártok négykézláb? Isten, küldd e helóta népre Földed legszörnyubb zsarnokát, Hadd kapjon érdeme dijába' Kezére bilincset, nyakába Jármot, hátára kancsukát! Csalogányok és pacsirták. Ugyan még meddig zengitek, Ti holdvilágos emberek, A régi kort, Mit elsodort Hullámival már az enyészet? Mikor rontjátok le a fészket, Mit várromokban raktatok, Hogy ott versenyt huhogjatok Vércsékkel és bagolyfiakkal? Milyen kisértetes ez a dal! - S dalolnak egyre még, És szemeikben ég A lelkesulés lángja Vagy a bánat könnyárja. Ál lelkesulés, gyáva könnyek! Miket nekik meg nem köszönnek. Tudjátok-e, mik vagytok, Kik a multról daloltok? Halottrablók! Halottrablók! Sírjából fölássátok A holt idot, Hogy ot Babérokért árulhassátok. Én nem irígylem koszorútokat: Penész van rajta és halotti szag! Sínlodik az emberiség, A föld egy nagy betegház, Mindegyre pusztít a láz, S már egy egész ország esék Áldozatául, És több elájul; S ki mondja meg: Hol ébrednek föl majd e nemzetek, Ezen-e, vagy a más világon, Muló-e vagy örök az álom? - De ím e bajnak közepette Fiait az ég el nem feledte, Megszána minket nagy fájdalmainkban, Orvost küld hozzánk, és ez utban is van, És már maholnap meg is érkezik, Midon hóhérink észre sem veszik. - Tiéd minden dal, minden hang, Melyet kezemben ád a lant, Te lelkesítesz engemet, Te néked ontom én könyuimet, Én tégedet köszöntelek, Te, a beteg Emberiségnek orvosa, jövendo! .................. És ti, elkésett dalnokok, Hallgassatok! Hallgassatok! Bár lenne oly szívszaggató S egyszersmind oly szívgyógyitó, Mint csalogányé, szavatok. A csalogány az alkony madara, Már vége felé jár az éjszaka, A hajnal közeleg; Most a világnak Nem csalogányok, Hanem pacsirták kellenek. (Szatmár.) A bilincs. Szabadságért küzdött az ifju, S börtönbe dobták, ottan ul, És meg-megrázza és átkozza Bilincsét nagy kegyetlenul. Bilincse ekkép szóla hozzá: »Csörgess, de oh ne átkozzál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll. Ugy-e nem ismersz? a szabadság Csatáiban kard voltam én, S épen talán a te kezedben Villogtam a vér mezején. Szerencsétlen te, szerencsétlen Kardoddal hol találkozál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll. Bilincset vertenek belolem, Belolem, a ki kard valék, S ki vélem vítt a szabadságért, Most azt szorítom... szörnyüség! Szégyennek és haragnak pírja A rozsda, a mely rajtam áll! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.« (Nagy-Károly.) Nehéz, nehéz a szivem... Nehéz, nehéz a szivem, Rajta csügg a szerelem, A szerelem bánata, Roskadozok alatta. Sem éjem sem nappalom, Egyre csak gondolkodom, Csak arról gondolkodom, Gondolsz-e rám, angyalom? Hogyha neked nem kellek, Ne kelljek én senkinek; Ha te nem szeretsz engem, Az isten se szeressen! (Szatmár.) Szerelmes vagyok én... Szerelmes vagyok én, Vagy tán tuzbe estem? Nem tudom, de igaz, Hogy ég lelkem, testem. Látjátok pirulni Halovány orczámat? Hajnal-e vagy alkony, A mi ottan támad? Hajnal is, alkony is: Örömim hajnala, Örömim hajnala, Bánatim alkonya. Megvallom: nem elso Bennem e szerelem, De hogy az utósó, Arra esküdhetem. Szerelmem sasmadár; Vagy égbe száll velem, Vagy széjjelszaggatja Körmeivel szivem. (Nagy-Bánya.) Szerelmes vagyok én... Szerelmes vagyok én; Megmondjam-e kibe? Egy barna kis leány Hófejér lelkibe! Hófejér a lelke Ennek a kis lyánynak; Liliomszála o Az ártatlanságnak. Fejér, mint a galamb, A melynek képibe' Isten a szent lelket Az égbol küldte le. Szállj rám, fejér galamb, Galambomnak lelke, Hadd legyek megáldva, Legyek megszentelve. Hogyha már hallottam Szárnyad csattogását, Hadd halljam egyúttal Szíved dobogását! (Nagy-Bánya.) Szerelemnek rózsákkal... Szerelemnek rózsákkal Hintett nyoszolyája! Megint lefektettem a Lelkemet reája. Szerelem rózsáiból Tövis-e vagy illat, Mely szívemig, életem Gyökeréig elhat? Akár tövis jut nekem, Akár az illatja, Mindegy! fekügy rá lelkem, S álmodozzál rajta; Álmodd meg azt a nagy szót, A mely nincsen még meg, A mely kifejezze majd: Milyen forrón érzek! (Nagy-Bánya.) Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe. Senki sem szól így a fellegekhez: »Napkeletre vándoroljatok, mert Napkelet e szép hajnal hazája, Ki rózsákat mosolyog reátok, Lángrózsákat sötét arczotokra.« Senki sem szól így a fellegekhez, És ok mégis napkeletre mennek, Napkeletre vonja oket egy mély Titkos sejtés lágy szellemkezekkel. Mennek, mennek, és ha oda értek, Megfürödnek a piros tengerben, A hajnalnak sugártengerében, És ha egyszer megfürödhetének, Nem törodnek aztán életökkel, Nem bánják, ha mingyárt elenyésznek, Vagy ha hosszu pálya vár reájok, Hosszu pályán vihar és sötétség. Akkor is, ha szétszaggatta oket A vihar s ok este haldokolnak: Fölgyulad még egyszer arczulatjok. S e pirúlás, végso órájokban, Ifjuságuk visszaálmodása, A dicso, az édes ifjuságé, Midon rájok a hajnal mosolygott. - Mint a felhok, titkos sejtelembol, Napkeletre vándoroltam én is... - (Szatmár.) Borús, ködös oszi ido. Borús, ködös oszi ido; A nap nem is pillant elo. Hidegen jár a nap Sötét felhok megett; A kandalló tüze Ád egy kis meleget. Ajtóm, ablakom bezárva, Üldögélek a szobába'. Bánatosan nézek Kandallóm tüzére, Gondolván életem Elmult idejére. A mult ido nagy mezein Hervadt lombok emlékeim; Összeszedem oket. Kötöm egy csomóba, Ugy vetem bele az Égo kandallóba. Mint füstölnek, mint füstölnek! De nem csoda, mert nedvesek; Nedvesek, de nem az Osznek esojétol, Hanem szemeimnek Sokszor folyt könnyétol. Egy könny most is pillámon áll... Barna lyányka, ha itt volnál. Letörlenéd-e ezt Egy selyemkendovel, Édes mosolygásod Selyemkendojével? (Cseke.) Ereszkedik le a felho... Ereszkedik le a felho, Hull a fára oszi eso, Hull a fának a levele, Még is szól a fülemile. Az óra jó késore jár, Barna kis lyány, alszol-e már? Hallod-e a fülemilét, Fülemile bús énekét? Záporeso csak ugy szakad, Fülemile csak dalolgat. A ki bús dalát hallgatja, Megesik a szíve rajta. Barna kis lyány, ha nem alszol, Hallgasd, mit e madár dalol; E madár az én szerelmem, Az én elsóhajtott lelkem! (Cseke.) Az én képzeletem nem... Az én képzeletem nem a por mozgatja, Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja, Csecsemo korában sárkánytejet szopott, Ifiú korában oroszlánvért ivott. Nem is birtam vele, vad képzeletemmel, Országról országra vándorolni ment el, Tenger zúgásával összekeveredett, Ugy barangolta be a földet és eget. Mint üstökös, nyargalt sivatag pusztákra, Zöld vadonerdokbe, kék hegyek ormára; A vadonerdokben tölgyeket szaggatott, A hegyek tetején sziklákat ingatott. Hol most e vad fiú?... egy kis virág mellett, Melletted, barna lyány, mindig csak melletted, Ott eped, suttog, mint a beteg esti szél... Szilaj képzeletem, be megszelidültél! (Cseke.) Te a tavaszt szereted... Te a tavaszt szereted, Én az oszt szeretem. Tavasz a te életed, Osz az én életem. Piros arczod a tavasz Virító rózsája, Bágyadt szemem az osznek Lankadt napsugára. Egy lépést kell tennem még, Egy lépést elore, S akkor rá jutok a tél Fagyos küszöbére. Lépnél egyet elore, Lépnék egyet hátra, S benne volnánk közösen A szép meleg nyárba'. (Szatmár.) Kinn a kertben voltunk... Kinn a kertben voltunk, Egymás mellett ültünk, Az úr isten tudja, Mi történt körültünk? Azt sem tudtam, mi van, Osz-e vagy kikelet? Csak egyet tudtam, hogy Veled vagyok, veled! Mélyen bele néztem Fekete szemedbe, S fejér kezecskédet Tartottam kezembe'. Hogy úgy egymást néztük, Ily szókat ejtettem: Ha mi most itt kové Válnánk mind a ketten? Azt mondtad: nem bánnád; Vajon miért mondtad? Azért-e, hogy már az Életed meguntad? Oh vagy tán azért, hogy Boldogság lenne rád, Ha együtt maradnánk Örök idokön át? (Erdod.) Te vagy, te vagy, barna kis lyány... Te vagy, te vagy, barna kis lyány, Szemem s lelkem fénye! Te vagy mind a két életem Egyetlen reménye! Ha ez az egy reményem is Elmulandó álom, Nem leszek boldog sem ezen Sem a más világon! Álldogálok a tó partján Szomorúfuz mellett. Nekem való hely; engem ily Bús szomszédság illet. Nézem lecsüggo ágait Szomorúfuzfának, Mintha azok csüggedt lelkem Szárnyai volnának. Elszállott már a madár a Hervadt oszi tájról, Hejh ha én is kiszállhatnék Búmnak országából! Nem szállhatok, mert búm oly nagy, Oly nagy, mint szerelmem, És szerelmem... és szerelmem... Oh ez véghetetlen! (Erdod.) Mi vagy keblem?... Mi vagy keblem? nem más, mint egy szoba, E szobának szívem az asztala, Ez asztalon nagy ezüst pohárba' Pezsgett, habzott a vidámság árja, S gondtalanság volt a ház lakója, S a pohárnak szomjas fölhajtója, Ki, midon a poharat kiitta, Szívemet, az asztalt tele írta, Tele írta fényes arany tollal, Pávatollnál tarkább gondolattal. Nem lakik már itt a gondtalanság, E jó fiút messze elzavarták, Elzavarta egy hatalmas szellem, A szerelem. Ez lakik most bennem, Ez lakik most keblem szobájában Halvány arczczal és sötét ruhában. Az asztalhoz ment, és leult mellé, A pohárból az italt kiönté. Letörölte a szép arany írást Az asztalról, és helyébe írt mást; S oh szerelem, az, a mit te irtál, Feketébb a halálnál s a sírnál! (Szatmár.) Ha szavaid megfontolom... Ha szavaid megfontolom, Szeretsz engem, azt gondolom. Mért nem mondod meg, ha szeretsz? Ha nem szeretsz, mért hitegetsz? Nem hiszed, hogy én szeretlek? Az isten is ugy áldjon meg, Ugy áldjon az isten engem, A mily igaz a szerelmem. Megszerettem szépségedet, De még inkább szép lelkedet, Szeretlek én oly igazán, Mint engem az édes anyám. Nem ohajtok én egy tavaszt, Hogy véled átmulassam azt, Sem egy tavaszt, sem egy telet, Hanem egész életemet! Egy napja van csak az égnek, Egy holdja van csak az éjnek, Egy isten van a világon, Egy, csak egy a kivánságom. Azt várom én, azt az órát, Mikor így szólhatok hozzád Ölelésem szent hevében: »Édes kedves feleségem!« (Cseke.) Költoi ábránd volt, mit eddig érzék... Költoi ábránd volt, mit eddig érzék, Költoi ábránd és nem szerelem, Mert meggyógyúlt e szív, a mely ugy vérzék, És nem maradt a sebnek helye sem. Ha szerelem lett volna keblem hullámzása, Idoknek multával sem nyúgott volna el. Vad ár e szenvedély; a merre medrét ássa, Sodor magával s végre bele halni kell. Most értem én csak e szilaj folyóra. Mint von magával, mint von, mint ragad! Kiáltsatok rá a harangozóra, Hogy verje félre a harangokat; Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jonek... De nem! hisz félrevert harang lázas szivem, Hallá zaját a lyány és nem jött megmentonek, És hogyha o nem jött, ne jojön senki sem! Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz, Nem olvasám sejtésim könyvibol! Azért vontál csak oly közel magadhoz, Hogy megvakuljak lelked fényitol? Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett, Midon fogyatkozás még nem szennyezte meg; De a mily hideg lesz a nap, ha minden élet Kifogy, kihal keblébol, kebled oly hideg. Mondád - és nem is reszketett beszéded - Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz. Nem féled a boszúló istenséget, Hogy szent czéljával ellenkezni mersz? Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi, Ki megérdemlené a te szerelmedet? Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli, És aztán vissza többé nem szerezheted? Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál, Ám, nem szeretni, oknak ez kevés; A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál, Hidd, többet ér az élo szenvedés. És csak azért nem fogsz-e építtetni házat, Mert hátha egykor azt a tuz emészti fel? S ezért türöd, midon a nyár esoje áztat, S midon a tél hideg karjával átölel? De láttam én jól, hogy ajkad sohajta, S innen hiszem: van szíved, lángoló, Csakhogy az észnek jégpánczélja rajta, Miként a volkán tetején a hó. Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel, Mindaddig várok, mig nem mondod, hogy elég, Várok békével, mig az óra nem jövend el, Midon birod huségem nem csaló jelét. Hosszú ido, egy örökkévalóság, Lesz várásomnak minden napja majd. Nézem magam, mint tengerek hajósát, Kit a szél a part közelébe hajt, De itt megfordul a szél, s látja bár a révet A küzködo hajós: nem közeledhetik. Kinos-keserves lesz ez örökszomju élet, Hanem éretted még e kín is jól esik! Nem fájhat úgy a betegek testének, Ha éles vas jár át sebeiken, Nem fájna ugy, ha tüzzel égetnének, Mint e sovárgó vágy fáj én nekem. Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére, Egy cseppet a remény kútjából, oh leány, Hogy évek mulva bár, de meg fog joni bére Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán. - Nem, nem, ne biztass a jövovel engem, Ne alamizsnát: üdvösséget adj! Hazudtam én, hogy várok türelemben, Türelmem már is messze, messze hagy; Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve, S pályája mindig surübb rengetegbe vész, A hol talán majd egy vadállat tépi össze, Tudod, melyik vadállat?... a megorülés! Adj vissza, lyány, adj vissza en magamnak, Adj a világnak vissza engemet... Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak, Tiéd éltem, te el nem vetheted. Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad! E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad; Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat Mint sirba dolni a gyönyör terhe alatt! - - S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél? Mindegy! hozzád van nove szellemem, Mint a levél a fához... eljön a tél, S akkor lehull, de már élettelen. Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet, Kerülj bár, mind hiába, engem el nem hagysz. A soha el nem váló sötétség melletted, Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az. (Szatmár.) Álmodtam szépet, gyönyörut... Álmodtam szépet, gyönyörut, Álmodtam és fölébredék. Mért keltettél föl oly korán? Mért nem hagyál álmodni még? Mit a való nem küld reám, A boldogságról álmodám. Miért bántottad álmamat?... Oh istenem, oh istenem! Hát a boldogságról nekem Még csak álmodni sem szabad? Mondád többször, hogy nem szeretsz, De nem hivém, nem hihetém. Ne mondd, ne mondd már! mostan, ha Nem mondod is, elhiszem én. S midon tudom, hogy szíveden Fölirva nincs az én nevem: Maradjak-e, elmenjek-e?... Marasztasz... és miért?... talán Mulatni vágysz lelkem baján, Melyet te hoztál rája, te! Oh lyány, ez nagy kegyetlenség. Bocsáss, bocsáss, hadd menjek el. Nekünk egymástól válni, és... És mindörökre válni kell. Futnék toled, miként a por, Mit a forgószél elsodor Ember-nem-járta földekig; De csak alig hogy léphetek, Mert a bú, melyet elviszek, Nagyon reám nehezedik. Isten veled hát... jaj nekem, Hogy e szót ki kell mondanom; Miért nem válik rögtöni Halállá e hang ajkamon? Isten veled... nem, nem lehet! Hagyd még megfogni kezedet, Mely üdvemet szétszaggatá, Mely jövomet gyilkolta meg... Add kezed, hadd ömöljenek Könyuim s csókjaim reá! Könyuim-e vagy csókjaim, Mi égeti jobban kezed? Csók és könyu, mind a ketto Nagyon, nagyon forró lehet, Mert szerelmemmel egy helyen, A szív mélységes mélyiben, E tuzhegyben termettenek... Mint ájtatos zarándokok Jövének fel, s ok boldogok, Hogy kezeden halhatnak meg. Egyet kérek... ne félj, ne félj, Nem kérem már szerelmedet, Csak azt a kis vigasztalást, Hogy nem feledsz el engemet. Az emlékezet fonalát Jövodön meddig nyujtod át? Ha rám addig emlékezel, Mig olyat lelsz, ki tégedet, Mint én, olyan forrón szeret: Ugy soha sem felejtesz el! De nem kivánom, hogy ne lelj Oly hu szivet, mint az enyém. Nem szeretnélek oly nagyon, Ha ezt a vágyat érzeném. Ohajtom én: élj boldogul, Szedj bármi fának ágirul, Csak szedj te zöld leveleket, S aztán vesd el, mint elvirúlt Elszáradt régi koszorút, Az én emlékezetemet! (Szatmár.) Volt egy szegény fiú... Volt egy szegény fiú, Ki mindig éhezék; Nem volt egy megevo falatja, Nem szánta ot sem föld sem ég. Hosszú, nagyon hosszú inség után Igy szóla hozzá egy sötét alak: »Én téged minden földi bajtól Megszabadítalak.« Az éh-halál volt, a kinek Szavai ekkép hangozának; És a fiú, hogy mentül hamarabb Pihenjen, ment sírt ásni önmagának. S a mint így sírján dolgozék, A földben egy edényt talál, A mely aranynyal, drágakovel Csordultig áll. A koldusból nagyúr lett, Él fejedelmileg, Körule pompa, fény És drága ételek. Mért a fiú ezen dúsgazdagságban Csak féligmeddig és csak néha vig? Mert fél szegény, fél a fölébredéstol, Azt véli, hogy csak álmodik. - Én vagyok e szegény fiú, S te a talált kincs, édes angyalom! Nem merem hinni, hogy szeretsz; Ugy félek, félek, hogy csak álmodom!... (Nagy-Károly.) Egy pár rövid nap... Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem! Tükörbe nézni szinte nem merek, Attól félek, hogy már hajam megoszult... Ez a szív itten, oh ez oly öreg. Az éjszakákat keresztülvirasztom. Az álmot már nem is keresem én, Ugy sem találnám. Nem tudok alunni, Mióta bennem alszik a remény. A kínok is már mind elfáradának, Elfáradának engem bántani; Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint Holttestöket keblünkben hordani. Én hordom oket, és azt gondolom, hogy Egy század óta hordom oket már. Olyan nehéz és oly hideg halottak! Fagy tolök vérem, csak alig hogy jár. Erotlen szemmel nézek szerteszéjjel, Mint a ki kohöz vágta homlokát, Aztán föleszmél félig, s két alakban Lát mindent, s tisztán még semmit se lát. Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem, Kétségeim azt messze zavarák. Ugy hull reám egy szebb ido emléke, Mint sírhalomra a tépett virág. (Szatmár.) Nem csoda, ha ujra élek... Nem csoda, ha ujra élek Mert hisz ujra láttam ot! Visszaszállt belém a lélek, Eszmélek, mint azelott. Kín s reménység kebelemben Ujra fáklyát gyujtanak, És e fénynél e teremben Kergetoznek, játszanak. - Tudni most csak azt szeretném: Mi volt e találkozás? Csak azon tünodik elmém: Véletlen vagy számitás? Oh e lyányka oly rejtélyes, Szíve olyan mély folyam, Hogy szemem, bár milyen éles, Néz beléje hasztalan! Rejtély vagy te, lyányka, nékem, S állsz megfejthetetlenul; Kárhozatom? üdvösségem? Egyik a ketto közul. Oh de melyik?... törhetetlen Láncz körulem e titok; Vonna már el sorsom innen, És nem szabadulhatok. Bontsd ki, lyányka, e titoknak Fátyolából homlokod, Mert én addig el nem hagylak, Míg le nem hull fátyolod... Jaj de kell, kell mennem, bárha Bizonytalanság kisér; Úr a sors, hajlok szavára, O parancsol és nem kér. Elmegyek, de nem örökre, Majd ha fris virágokat Hint a tavasz fürteidre, Dalnokod meglátogat. Én leszek az elso fecske, Mely ti hozzátok röpul, S minden reggel, minden este Cseveg ablakod körul. Le a kertbe, a mezore Együtt járunk, úgy-e bár? S nézzük, lyányka, a föld vére, A patak, mi pezsgve jár. Nézzük majd a sok virágot, A mint nyílnak kelyheik, S ha ezeket nyílni látod, Szíved is tán megnyilik. (Nagy-Károly.) Erdélyben. Barangol és zúg, zúg az oszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs. Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én! Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nosirást az égiháború. Egy nemzet és két ország hallja meg, Mi bennem eddig titkon forra csak, S a mit keblembol mostan kiröpítek, Mint a volkán az égo köveket. Az forra bennem, az fájt én nekem, Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy E két-országos nemzet a magyar! Ez tette lelkem pusztává, a bánat Pusztájává, hol egy tigris lakik: A vérszemu, a lángszemu harag. Oh e vadállat hányszor verte el Magányos éjim csendét, a midon Besüvöltötte puszta lelkemet! - Mely ördög sugta, hogy kettészakadjunk, Hogy szétrepeszszük a szent levelet, Mit diadalmas oseink irának, Szivök vérébe mártván kardjokat? Kettészakadtunk, és a szép levélbol Rongyok levének, miket elsodort És sárba dobott a századok viharja. Lábbal tiportak bennünket. Könyuket És jajkiáltást küldöttünk az égbe, De panaszunkat az be nem fogadta, A rabszolgákat nem hallgatja az meg, Mert a ki jármot hágy nyakába tenni, Méltó reá, hogy azt hurczolja is, Míg össze nem dol a korbács alatt. Tartottunk volna össze: a világ most Tudná hirünket, nem volnánk kizárva A templomból, hol a nagy nemzeteknek A tisztelet tömjénét égetik. Tartottunk volna össze, nem törölnénk Szemünkbol annyi fájdalmas könyut, Midon forgatjuk reszketo kezünkkel Történetünknek sötét lapjait. A porszemet, mely csak magában áll, Elfúja egy kis szello, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összeno, ha A porszemekbol szikla alakúl: A fergeteg sem ingathatja meg! Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, A mit mondtam, nem új, de szent igaz. Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön; De ha föltámad a szél, mielott Egygyé olvadnánk: el-szétszór örökre A nagy világnak minden részibe, És soha többé meg nem leljük egymást. Iparkodjunk. A század viselos, Születni fognak nagyszeru napok, Élet-halálnak vészes napjai. Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen Az eljövendo óriásokat. Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem! Ki legeloször nyujtja ki kezét, Azé legyen a hála s a dicsoség; S ki elfogadni azt vonakodik? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sirunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink, Kiket örökre megnyomoritánk! (Koltó.) Szeretsz tehát... Szeretsz tehát, kedves szép angyalom? Szeretsz valóban, én nem álmodom! De mért hagyád a végso pillanatnak: Megfejtését e drága szent titoknak? Egy pillanat hozá meg üdvemet És elválási gyötrelmeimet; Ugy jártam, mint ki palotát építtet, S midon fölépül, számkiuzik otet. Sovár szívemre föl nem tuzhetéd Az ölelésnek tündér gyurüjét; Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul Egy csókvirágot édes útitársul. Távol te toled oly bús életem! De egy eszmével meg-megszépitem: Egykor mi mélyen, mélyen szállok én be A viszontlátás gyönyörtengerébe! (Koltó.) Rövidre fogtam a kantárszárat... Rövidre fogtam a kantárszárat, Régóta fut a lovam, kifáradt, Szájában tajtékos a zabola, Sarkantyúmtól véres az oldala. Egy gondolat kergetett engemet, Ha galambom az enyim nem lehet, Mint hegyes nyílvesszo a madarat, Úgy uzött engem ez a gondolat. Lassan, lassan, jó lovam, lassan járj, Ez a rosz gondolat elmaradt már, Egy kökényfa bokrában megakadt, A bokor tüskéi közt szétszakadt. Kökényszemeket szerettem hajdan, De szerencsés ezekkel nem voltam. Most fekete szem torébe estem, Ennél tán majd megsegít az isten. (Koltó.) Véres napokról álmodom... Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ó világnak romjain Az új világot megteremtik. Csak szólna már, csak szólna már A harczok harsány trombitája! A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem alig várja! Örömmel vágom én magam Föl paripámra a nyeregbe! A bajnokok sorában én Szilaj jókedvvel nyargalok be! Ha megvagdalják mellemet, Fog lenni, a ki bekötözze, Fog lenni, a ki sebemet Csókbalzsammal forrasztja össze. Ha rabbá tesznek, lesz, a ki Homályos börtönömbe jo el, S föl fogja azt deríteni Fényes hajnalcsillag-szemével. Ha meghalok, ha meghalok A vérpadon, vagy csatatéren, Lesz, a ki majd holttestemrol Könyuivel lemossa vérem! (Berkesz.) Mi van innen távol... Mi van innen távol? a Tisza... Mi van a Tiszán túl? Hortobágy... Hortobágyon túl? egy szép leány, Kihez lelkem visszavágy! Szép leány, szép barna kis leány, Toled oh be messze estem el!... Csak azt tudhatnám, hogy legalább Néha rám emlékezel! Engemet sokszor meglátogat A jó angyal, az emlékezet, És karon fog, s öntudatlanúl, Kedvesem, hozzád vezet. Az os vár, melynek tündére vagy, Mely a dombról a rónára lát, Hol a kék Szamosban tölti a Holdvilág az éjszakát, És a kert a vári domb alatt, És a kertben a tó partinál A gyászfuzek néma lombjai - Mind ez, mind elottem áll. Oh e kertben kert volt életünk, Minden óránk benne egy virág; Mult- s jövonket a gazdag jelen Koszorúi takarák. - Lyányka, hogyha visszagondolod E dicso kort: dobog-e szived? Költ-e benned, mint én bennem, oly Édes érzeményeket? Várod-e ugy, mint én a napot, Mely kettonket összehoz megint? Én hiszem, hogy e szép kor felé Szép szemed gyakran tekint! (Pest.) Mikor a láncz lehull... Mikor a láncz lehull A rab lábairul, Még sokáig ugy jár, Mintha rajta volna, A szomorú terhet Annyira megszokta. Te is, hogy megszoktad, Szívem, a fájdalmat, Most, mikor jó sorsom Rólad azt lerázta, Nem tudsz még örülni Isten igazába'. Örülj, örülj, szivem! Ki örül, ha te nem? Kinek van, mint neked, Ilyen boldogsága? Kinek van a földön Ilyen mennyországa? (Koltó.) Busúlnak a virágok... Busúlnak a virágok, Szegénykék betegek. Nincs messze már halálok, Mert a tél közeleg. Miként az aggastyánnak Megoszült fürtei, Ugy hullanak a fáknak Sárgult levelei. Hiába a vidéken Körültekintenem, Nincs a nagy messzeségben Egy zöld bokrocska sem. Van egy! majd elfeledtem... Lelkem, te vagy, te vagy A zöld bokor, a melyben Az osz nyomot nem hagy; Rajtad folyvást teremnek S fognak virítani A boldog szerelemnek Örökzöld lombjai. (Koltó.) Kellemetlen oszi reggel... Kellemetlen Oszi reggel. Kedvetlen, borús ido. Hulldogál az Elvirított Oszi tájra az eso. A szobában Ketten ülünk Együtt: én s az unalom. Terhes vendég! Mint malomko Csügg rajtam. De megcsalom. Szépen titkon A szobából Kiröpítem lelkemet. Szállj, lelkem, szállj Messze, messze... Útad napnyugatra vedd. Napnyugatra Vannak, a kik Én elottem kedvesek: Agg szülok és Ifju lyányka, S mind, a kiket szeretek. Járd be oket, Járd be sorra, S joj meg késo est felé, Édességgel Megterhelve, Mint virágokról a méh. (Koltó.) Karácsonkor. Én hozzám is benézett a karácson, Tán csak azért, hogy bús orczát is lásson És rajta egy pár reszketo könyut. Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes-egyedul vagyok. Meleg szobám e gondolattól elhül. Miként a jégcsap függ a házereszrül, Ugy függ szivemrol ez a gondolat. Hejh be nem igy volt, nem igy néhanapján! Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám Apám, anyám és testvérem között! Oh a ki együtt látta e családot, Nem mindennapi boldogságot látott! Mi boldogok valánk, mert jók valánk. Embert szerettünk és istent imádtunk, Akármikor jött a szegény, mi nálunk Vigasztalást és kenyeret kapott. Mi lett a díj! rövid jólét multával Hosszú nagy inség... tenger, melyen által Majd a halálnak révéhez jutunk. De a szegénység én nekem nem fájna, Ha jó családom régi lombos fája Ugy állna még, mint álla hajdanán. Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta; Egy ág keletre, a másik nyugatra, S éjszakra a törzs, az öreg szülok. Lelkem szüloim, édes jó testvérem, Ha én azt a kort újolag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz ul?... Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz... Isten veled, te szép családi élet! Ki van rám mondva a kemény itélet, Hogy vágyam uzzön és ne érjen el. Nem nap vagyok én, föld és hold körében; Mint vészt jelento üstökös az égen, Magányos pályán búsan bújdosom. (Pest.) Világos kék a csillagos éjszaka... Világoskék a csillagos éjszaka. Tárva-nyitva szobámnak az ablaka, Az ablakból tekintetem az égen, Lelkem pedig angyalomnak ölében. A csillagos ég és az én angyalom Mindennél szebb, a mi csak szép, mondhatom, Én legalább a világot bejártam, De ezeknél szebbet sehol nem láttam. Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé A megé a messze kéklo hegy megé. A fogyó hold talán az én bánatom, Oly halvány, hogy már csak alig láthatom. Magasan áll a fiastyúk az égen, Szólanak a kakasok a vidéken, Hajnalodik, hüvös csipos szél támad, Hüvös szárnya legyintgeti orczámat. Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek Lefekünni és álmodni; de minek? Álmodni ugy sem tudnék én oly szépet, Mint a mily szép most elottem az élet. (Koltó.) E. R. kisasszony emlékkönyvébe. Tavaszszal menj ki a szabadba, Hol fris patak suttog szaladva, Kergetvén az est szellejét, Mely a virágok illatával És a csalogányok dalával Fut a mezoben szerteszét, Míg mosolyogva néz le rája A csillagok s a hold sugára. - S ha patakzajjal, madarak dalával, Virágillattal, csillag- s holdsugárral Ifjúi lelked, lyányka, megtelik, Eredj haza, s aludjál reggelig, És a mit ekkor álmodol jót, szépet, Adja meg mindazt a jövendo néked! (Debreczen.) K. J. kisasszony emlékkönyvébe. Szived bölcsoben fekvo csecsemo; Ott fekszik és még mélyen alszik o, De majd fölébred és keservesen sír... Akkor, szép gyermekem, Legyen szelíden ringató dajkája A nyájas szerelem. (Debreczen.) Halhatlan a lélek... Halhatlan a lélek, hiszem, De más világba nem megy át, Csak itt lenn a földön marad, A földön él és vándorol. Többek közt én, emlékezem, Rómában Cassius valék, Helvécziában Tell Vilmos, Párizsban Desmoulins Kamill... Itt is leszek tán valami. (Pest.) Nem ért engem a világ... Nem ért engem a világ! Nem fér a fejébe, Egy embernek éneke Hogy lehet kétféle? Hogy dalolhat az jelenleg Szívrepeszto bánatot, Ki elébb egy pillanattal Úgy örult, úgy vigadott? Ember és polgár vagyok. Mint ember mi boldog! És mint polgár, lelkemen Mily keservet hordok! Az örömnek könnyét sírom, Ha lyánykámra gondolok; Fájdalomnak könnyét sírom, Ha hazámhoz fordulok. Keblemen a szerelem Virágbokrétája, Fejemen honszeretet Töviskoronája; Igy lantomra majd megsebzett Homlokom vércseppje hull, Majd egy illatos levelke Bokrétám virágibul. (Pest.) Reszket a bokor, mert... Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a nagy világnak Legnagyobb gyémántja! Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szivemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád anyád nálam Jobban nem szerethet. Mikor együtt voltunk, Tudom hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg! (Pest.) A magyar nemzet. Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? - Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!... aranysárgán Ringatozik rónaságán A kalászok óczeánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások daczára Ez a nemzet mégis árva, Még is rongyos, még is éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mind ezek maradnak ott lenn, Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni oket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az inség zivatarja Oket messze elsodorja, Messze tolünk a világba, Idegen nép kincstárába. És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsoséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyrol annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, A mi szégyenünkre válik!... Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jone most halála, A jövendo mit találna, Mi neki arról beszélne. Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve! Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj mi nékünk, Ezt olvasnák csak felolünk: »Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán, gyáván.« - Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre? (Pest.) Egy gondolat bánt engemet... Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, A melyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál. Mely elhagyott üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj én nekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek koszirt, mit a hegyrol a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... - Ha majd minden rabszolga nép Jármát megunva síkra lép, Pirosló arczczal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: »Világszabadság!« S ezt elharsogják, Elharsogják kelettol nyúgatig, S a zsarnokság velük megütközik: Ott essem el én, A harcz mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli vég szava zendül, Hadd nyelje el azt az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. - Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével És fátyolos zászlók kiséretével A hosöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság! (Pest.) 1847. * * Dalaim. Elmerengek gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van, Átröpulök hosszában hazámon, Át a földön, az egész világon! - Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Holdsugári ábrándos lelkemnek. A helyett, hogy ábrándoknak élek, Tán jobb volna élnem a jövonek, S gondoskodnom... eh, mért gondoskodnám? Jó az isten, majd gondot visel rám. - Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Pillangói könnyelmu lelkemnek. Ha szép lyánynyal van találkozásom, Gondomat még mélyebb sírba ásom, S mélyen nézek a szép lyány szemébe, Mint a csillag csendes tó vizébe. - Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Vadrózsái szerelmes lelkemnek. Szeret a lyány? iszom örömemben; Nem szeret? kell inni keservemben. S hol pohár és a pohárban bor van, Tarka jókedv születik meg ottan. - Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Szivárványi mámoros lelkemnek. Oh de míg a pohár van kezemben, Nemzeteknek keze van bilincsen; S a milyen víg a pohár csengése, Olyan bús a rabbilincs csörgése! - Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Fellegei bánatos lelkemnek. De mit tur a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy isten kegyelmébol Azt a rozsda rágja le kezérol? - Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Villámlási haragos lelkemnek! (Pest.) Tedd le, bojtár, a subádat... Tedd le, bojtár, a subádat, Mennyko szántsa meg a hátad, Látod már a patak is letette, Vele a langy tavasz letétette. Falu végén foly a patak, Fejér keble csak ugy dagad, Dagad, dagad széles jó kedvében, Hogy az ég lenéz megint rá kéken. Hová szállott a czinege? Honnan jöttél fülemile? Akárhonnan, semmi gondom rája, Csak te dalolj, bokrok furulyája. Kizöldült a kis kert fája, Mintha toll nott volna rája; El ne röpulj, megtollasodott fa, Hadd uljek rózsámmal árnyékodba. Minek mégy a boltba kis lyány, Pántlikát akarsz venni tán? Nézd, a mezo szebb pántlikát árul, Szebbet, ingyen, sok ezer virágbul. (Pest.) Egy barátom az ifjuság... Egy barátom az ifjuság, Maholnap már ez is itt hágy, S másra, tudom, helyébe nem Akadok, Jaj istenem, be magamra Maradok. Attól tartok, hogy ezután Nem szeret már engem leány, Vagy ha szeret, én nem tudom Szeretni, Kacsintanak, de hiába, Szemei. Attól tartok, hogy ezután Nem gyulölök már igazán; Tán magam nem leszek rosz, de Mi haszna? Ha hidegen vállat rántok A roszra. Ha már ifjuságom elmegy, Csak e ketto maradjon meg: Legyek képes, a ki hogyan Érdemli, Teljes szívbol szeretni és Gyulölni! (Pest.) Kutyakaparó. Kivül-belül szomorú csárda ez A Kutyakaparó, Éhen-szomjan szokott itt maradni A jámbor útazó, Mert eledelt nem kap, és hogyha csak Rá pillant borára, Megátkozza Nóét, hogy szolot is Vett be a bárkába. A kis szobán hosszu vékony asztal Nyujtózkodik végig. Feldoléstül erotlen lábai Már csak alig védik, A mily hosszu az asztal, mellette Olyan hosszu a pad, Közepe, nem a sok ulés, hanem Vénség miatt horpad. Áttellenben az ágy. Réges-régen Lehetett megvetve, Lefeküdni beléje, nem támad Senkinek is kedve. Fejét egyik vállára bocsátá A pufók kemencze, Redok gyanánt tisztes agg homloka Meg van repedezve. Mogorva vén ember itt a csaplár, Szavát sem hallani, Szájat o csak azért tart, hogy legyen Mivel ásítani. Ilyen a csaplár, a vén Dömötör; Hát a felesége? Ez takaros menyecske lehetett Annak idejébe'. De az ido a szegény jó asszonyt Megviselte rútul, Noha ötven, ötvenöt esztendon Még nem igen van túl. Boglyas fakó haja beillenék Repcze-petrenczének, És melléje mingyárt szörnyü képe Madárijesztonek. O sem igen beszél; s ha szól, száját Szidalomra nyitja, Hogy a vármegye a betyárokat Már mind kipusztítja: Még mikor a világ ezeké volt, Ha nem csordult, cseppent, De ezek híjával a kereset Egészen megcsökkent. - Odabenn a Kutyakaparóban Igy forog a világ, Ily szomorún, s az ember vidámabb Dolgot kivul se lát. Ablaka csak egy van, és annak is Üveg csak a fele, Fele pedig ó kalendáriom Kitépett levele. Pendelyes gyerek voltam még, mikor Az az eso esett, Mely falának két-harmadrészérol Levitte a meszet, S a mi rajta imitt-amott maradt, Az egészen sárga, S korommal írt furcsa figurákkal Van tele firkálva. Pózna végén abroncs a czégére, Ha véle összevesz A szello, mint az akasztott ember, Oly búsan lengedez. Jószágból a csaplárnak nem jutott Egyéb egy kuvasznál; A ház végén szundikál naphosszat, Nem árt, nem is használ. És a milyen maga ez a csárda, Olyan a vidéke, Körülötte a homokbuczkáknak Se hossza se vége. A meztelen homokban alig teng Egy-két gyalogbodza, Mely fekete gyümölcsét nyaranként Kedvetlenül hozza. A harangszó a távol falukból Meghalni jár ide, S az eltévedt madár körülnéz csak S odább megy ízibe. Még a nap sem süt itt ugy, mint máshol; Bágyadtabb sugára, Mintha szánakozva tekintene Ez árva csárdára. A csárdától vagy száz lépésnyire, Kopár dombteton fent, Senki által meg nem látogatva, Áll egy régi koszent; Ennek is valaki egy kopott tarisznyát Akasztott nyakába, Mintha mondta volna: menj isten hirével, Mit állsz itt hiába! (Pest.) Ha férfi vagy, légy férfi... Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány, gyönge báb, Mit kény és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembe szállanak vele... Azért ne hagyd magad! Ha férfi vagy, légy férfi, S ne szád hirdesse ezt, Minden Demosthenesnél Szebben beszél a tett. Építs vagy ronts, mint a vihar, S hallgass, ha muved kész, Mint a vihar, ha megtevé Munkáját, elenyész. Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mingyárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd veszszen el az élet, ha A becsület marad. Ha férfi vagy, légy férfi, Függetlenségedet A nagy világ kincséért Áruba ne ereszd. Vesd meg, kik egy jobb falatért Eladják magokat, »Koldúsbot és függetlenség!« Ez légyen jelszavad. Ha férfi vagy, légy férfi, Eros, bátor, szilárd; Akkor, hidd, hogy sem ember Sem sors könnyen nem árt. Légy tölgyfa, mit a fergeteg Ki képes dönteni, De méltóságos derekát Meg nem görbítheti. (Pest.) Szomorú éj. Éjfél lesz, és én még sem alhatom, Mert gondomat el nem altathatom, Mi fog történni vélem s a hazával? E kettos kérdés tépi lelkemet. Ah, nem érem be a magam bajával, Még te is gyötresz, hazaszeretet! Ez hát a költo sorsa, mindig ez, Hogy örök vészu tengeren evez? S mit ér, ha ot a haragos habokból Mento sajkával partra is tevék, Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból, Kik ott maradtak a hajóba' még? Apám, apám, mért is taníttatál, Miért az eke mellett nem hagyál? A könyvet szép, de csalfa tündér lakja; Ha fölnyitod, megkapja szívedet, És fölvisz a legragyogóbb csillagra, De le nem hoz... a magasból levet. Inkább a napba, mint a könyvbe nézz. A napvilágtól szemed fénye vész. Nem így a könyvvel; oly világ van ebben, Mely erosíti még szemeidet, S közel hoz mindent... s minden vajmi szebben Tünik föl, hogyha távol nézheted. Miért tanultam? mért nem maradék Földmívelo, a minek szánt az ég? Nem tölteném most kínos virasztással A végtelenbe nyúló éjszakát; Lelkem fölött az álom víg dallással Madár módjára ringatná magát. Volnék földmíves, vagy volnék juhász! Ki messze, kint a pusztákon tanyáz, S mig ellegelget kolompolva nyája, O hus bokorba vészi bé magát, S nem hallja senki sem, ugy fujdogálja Saját kedvéért a kis furulyát. Vasárnap tisztát venni haza jár, Hol a szerelmes lyányka várja már. A lyányka jó, fris, szereti a dolgot, S oly szép, mint a megszületett tavasz; Csókot kap és ád a juhász, s o boldog, Hiszi tehát, hogy a világ is az. (Pest.) Palota és kunyhó. Miért vagy oly kevély, te palota? Uradnak fényében kevélykedel?... Azért van rajta gyémánt, hogy szive Mezítelenségét takarja el. Szakítsd le a czafrangokat, Mit rá szolgája aggatott, S nem ismersz isten munkájára, Oly nyomorúság marad ott. S hol vette gazdád ama kincseket, Mik semmibol ot mindenné teszik? Ott, hol a héja a kis madarat, Mit szétszakít, melynek vérén hizik. A héja vígan lakomáz, S szomszéd bokornak fészkiben Madárfiúk zokognak, várván Anyjokra, mely meg nem jelen. Fitogtasd csak, te gogös palota, Az orzott kincsek ragyogásait, Ragyogj csak, ugy sem ragyogsz már soká, Meg vannak már számlálva napjaid. S kivánom, hogy minél elébb Láthassam omladékokat, S hitvány lakóid összezúzott Csontját az omladék alatt! - - S te kis kunyhó a magas palota Szomszédságában, mért szerénykedel? Miért bújtál a lombos fák mögé, Azért-e, hogy inséged födjed el? Fogadj be, kis sötét szoba; Nekem nem kell szép öltözet, De szép szív... s a sötét szobákban Találni fényes szíveket. Szent a küszöb, melyen beléptem én, Oh szent a szalmakunyhók küszöbe! Mert itt születnek a nagyok, az ég A megváltókat ide küldi be. Kunyhóból jo mind, a ki a Világnak szenteli magát, S a nép még is minden felol csak Megvetést és inséget lát. Ne féljetek, szegény jó emberek, Jön rátok is még boldogabb ido; Ha mult s jelen nem a tiétek is, Tiétek lesz a végtelen jövo. - A földre hajtom térdemet E szuk, de szent födél alatt: Adjátok rám áldástokat, s én Rátok adom áldásomat! (Pest.) A XIX. század költoi. Ne fogjon senki könnyelmuen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózses bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb idokben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költoket, hogy ok vezessék A népet Kánaán felé. Elore hát mind, a ki költo, A néppel tuzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezébol a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen o árnyék alatt! Vannak hamis proféták, a kik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az igéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók czáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a boség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küzködni kell. - Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe. (Pest.) Egressy Etelke. Ez a te lyányod, Gábor? én nem hihetem. Barátom, ember lyánya ilyen nem lehet. Csupán a képzelet s az is ritkán teremt Ily kedves kis leányt, ily tündér gyermeket. Shakspeare, kit ugy szeretsz, Shakspeare képzelete Teremté e leányt egy boldog percziben, S megtestesíté a múzsa, ki téged ugy Szeret, s ajándokúl hagyá ott kebleden. Gyönyörrel nézem én e szép kis alakot, De ot illetni kézzel szinte nem merem, Még csak melléje is aggódva lépek én, Félvén, hogy ot elfúja majd lehelletem. Oly szellemi e lyány, oly tisztán szellemi! Eszembe is jut róla a mesés világ; Ily lényekkel lehettek az Olymp körül Megnépesítve a források és a fák. S ha o reám tekint... barátom, mondd neki, Mondd meg leányodnak: ne nézzen én reám! Ki gondolná, milyen fájó emlékezet! Kél bennem e szelíd szemeknek sugarán? Ha o reám tekint: elottem feltünik Az elso, gyermeki ártatlanság kora. A mit már elveszték, még minden megjöhet; Ez egy, mi nem jön el többé soha, soha! - Boldog vagy, férfiú, és boldog vagy te, no, Kik azt mondjátok e lyánykának: gyermekem, Hanem ti nálatok még boldogabb lesz az, Ki ekkép fogja majd szólítni: kedvesem! Ot bírni, mily öröm, mily boldogság leszen. Midon e lyányka a világra született, Az isten levevé a legszebb csillagot Az égrol, és szívnek tevé keblébe ezt. (Pest.) Ide, kis lyány... Ide, kis lyány, ide hozzám, egy szóra, Vagy ha tán jobb neven veszed: egy csókra, Azt sem bánom, ha ketto lesz belole, De még ez is, ha ugy tetszik, pengobe'. Jer ide már, jer ide már, ha mondom, Ne légy olyan akaratos, galambom! Eszem azt a képmutató szivedet, Ugy is tudom, hogy a csókot szereted. Mit beszélsz, hogy nem értesz te hozzája? Kopasz mentség! megtanítlak én rája, Megtanítlak amugy hirtelenében, Mert nekem ez már régi mesterségem. Mestere voltam már gyerek koromba', Lesbe álltam amott a kis ajtóba, Ha jöttek az iskolából a lyányok, Kiugrottam, csókkal estem utánok. Add ide hát azt a piros kis szádat, Most láttam az ólba menni anyádat, Tudod, soká szedi össze a tojást, Addig akár agyon csókoljuk egymást! (Pest.) A kutyák dala. Süvölt a zivatar A felhos ég alatt, A tél iker fia, Eso és hó szakad. Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete, Kegyelmes jó urunk Helyheztetett ide. S gondunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék. Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása fáj, No de: ebcsont beforr. S harag multán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait! (Pest.) A farkasok dala. Süvölt a zivatar, A felhos ég alatt, A tél iker fia, Eso és hó szakad. Kietlen pusztaság Ez, a melyben lakunk; Nincs egy bokor se, hol Meghúzhatnók magunk. Itt kívül a hideg, Az éhség ott belül, E kettos üldözonk Kinoz kegyetlenül; S amott a harmadik: A töltött fegyverek. A fehér hóra le Piros vérünk csepeg. Fázunk és éhezünk S átlove oldalunk, Részünk minden nyomor... De szabadok vagyunk! (Pest.) Szent sír. Messze, messze, messze, Honnan a madár jo Tavasz kezdetével, Messze, messze, messze, Hova a madár megy Huvös, ködös oszszel, Messze tengerparton Áll a szent sír, a zöld Tenger sárga partján; Vadbokor fölötte, Rá sötét fátyolként Árnyékot boritván. E vadbokron kívül Nem gyászolja senki A dicso halottat, Ki a zajos élet Lejártával itt most Század óta hallgat. Végso volt honában, Ki a szabadságért Hosi kardot ránta. Hogy lett volna híve A sors, ha hazája Sem volt hu iránta? Számüzé magát, hogy Gyáva nemzetét ne Lássa; mert ha látná: Megátkozná, míg a Messzeségbol néma Fájdalommal néz rá. Itten nézte a hos A szüloföldérol Ballagó felhoket, Melyeken az estfény (Vagy talán honának Szégyenpírja?) égett. Itten ult a parton, S hallgatá a csendes Tenger mormogását, S gondolá, hogy hallja Fölriadt népének Távoli zugását. S várta, várta, várta, Mikor jön már a hír, Hogy szabad hazája? S addig várt, addig várt, Míg a halál jött e Hír helyett hozzája. S otthonn már nevét is Alig ismerik; csak Egy emlékszik rája, Egyedul csak egy... a Költo, a szabadság Ez örök-lámpája. (Pest.) Csuklyában jár a barát... Csuklyában jár a barát, Szentnek kell lennie, Menyecskéknél, lyányoknál Nincs o neki helye. Kabátban jár a deák, Ha mozog is szive, Menyecskékhez, lyányokhoz Korán még mennie. Mentében jár a huszár, Trombita megharsan, Menyecskéktol, lyányoktól Káplárhoz fut gyorsan. Subában jár a juhász, Kutya baja néki, Menyecskékkel, lyányokkal Szép világát éli! (Pest.) Arany Jánoshoz. TOLDI irójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!... Olvastam, költotárs, olvastam muvedet, S nagy az én szivemnek o gyönyörusége. Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni: Nem tehetek róla... te gyujtottad ugy fel! Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénynyel? Ki és mi vagy? hogy így tuzokádó gyanánt Tenger mélységébol egyszerre bukkansz ki. Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni. Ki volt tanítód? hol jártál iskolába? Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted. Az iskolákban nem tanulni, hiába, Ilyet... a természet tanított tégedet. Dalod, mint a puszták harangja, egyszeru, De oly tiszta is, mint a puszták harangja, Melynek csengése a rónákon keresztül Vándorol, s a világ zaja nem zavarja. S ez az igaz költo, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját. A szegény nép! olyan felhos láthatára, S felhok közt kék eget csak néhanapján lát. Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, Enyhítsük mi költok, daloljunk számára, Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, Egy édes álom a kemény nyoszolyára! - Ezen gondolatok elmém környékezték, Midon a költoi szent hegyre jövék fel; Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, Folytasd te, barátom, teljes dicsoséggel! (Pest.) Három fiú. Szólt az édes apa legelso fiához, A mint ez paripát nyergel és kantároz: »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat, Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!« De felelt a fiú: »apám, el kell mennem, Háború zajában hirt-nevet szereznem!« S fölugrott a lóra, kengyelben két lába, Sebes vágtatva ment háború zajába. Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge, Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve. Hová lett gazdája? ellenség leszúrta, Fejét lenyiszálta és karóra húzta. - Szólt az édes apa középso fiához, A mint ez paripát nyergel és kantároz: »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat, Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!« De felelt a fiú: »apám, el kell mennem, Minden úton-módon kincseket szereznem!« S fölugrott a lóra, kengyelben két lába, Sebes vágtatva ment erdok vadonába. Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge, Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve. Hova lett gazdája? rabla, fosztogata, A nemes vármegye végre megsokalta. Egyszer borozgatott fényes jó kedvébe', Elfogták, s bevitték tömlöcz-sötétségbe. Nedves tömlöcz-falról sok víz csorga rája, Kivitték száradni az akasztófára. - Szólt az édes apa legkisebb fiához: »Eredj, fiam, te is, nyergelj és kantározz; Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat, Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!« De felelt a fiú: »apám, én nem megyek, Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet. Gondolatom sem száll falu határán tul; Ásó-kapa választ el minket egymástul.« Állott is szavának, szent volt fogadása. Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága, S apjával fogadta ot be egy sírverem, Rajta zöld pázsit és tarka virág terem. (Pest.) A Tisza. Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére. A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába'. Sima tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) tánczot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése. A hol álltam, sárga föveny-szonyeg Volt terítve, s tartott a mezonek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek. Túl a réten néma méltóságban Magas erdo; benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére. Más felol, a Tisza tulsó partján, Mogyoró s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát. Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhok usztak át az égen. Legmesszebbrol rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bérczek. Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be. Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt mint szunyog dongása. Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig tele merítette, Rám nézett át; aztán ment sietve. Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül. Oh természet, oh dicso természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. - Késo éjjel értem a tanyára, Fris gyümölcsbol készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk, Lobogott a rozse-láng mellettünk. Többek között szóltam én hozzájok: »Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S o a föld legjámborabb folyója.« Pár nap mulva fél szendergésembol Félrevert harang zugása vert föl. »Jön az árviz! jön az árviz!« hangzék, S tengert láttam, a hogy kitekinték. Mint az orült, ki letépte lánczát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bogve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot! (Pest.) Magyar vagyok. Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy teruletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, A hány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bércz, a mely tekintetet vét A kaszpi tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze messze nyúl. Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegeduink elso hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arczom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok. Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, a hol szemem Egekbe nyúló kosziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa szinpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek. Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsoség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét. S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét. Magyar vagyok. S arczom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok Itt mi nálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szüloföldemet, Mert szeretem, hon szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet! (Pest.) Keseru élet, édes szerelem. Másnak szívem mindig jót kivánt, S engem még is minden ember bánt. Szétszaggatják rajtam takarómat S tüskékkel tömik meg vánkosom; Reggelenként aztán kinevetnek, A miért rémekkel álmodom. Cseppenj bé keserü életem Poharába, édes szerelem! Meghasadt lant keblem; húrjain Vad kezekkel nyargal át a kín, S olyan a dal, melyet rajta penget, Mint a szélbe zúgó tuzharang. Néha téved a harmóniátlan Hangzavarba egy-két tiszta hang. Cseppenj bé keseru életem Poharába, édes szerelem! Ez az egy, mi tépett lelkemet Összeolvaszthatná némileg; Ez az egy fa, mit kétségbesésem Vízözönje még el nem lepett, Melynek ágán bujdosó reményem Még lel egy kis menedékhelyet. Cseppenj bé keseru életem Poharába, édes szerelem! Lyányka, toled egy tekintetet, Milyet a nap oszi tájra vet, Melynek nincs már élteto eroje, S mégis olyan kedves, olyan szép! Mert meghozza boldogabb napoknak, A tavasznak emlékezetét. Cseppenj bé keseru életem Poharába, édes szerelem! (Pest.) A felhok. Ha én madár volnék: örökké A felhok közt szállonganék. Ha festo volnék: egyebet sem, Csupán felhoket festenék. Ugy kedvelem én a felhoket! Megüdvözlöm mindegyiket Érkeztekor, s elmondom néki Távoztakor: isten veled. Oh nékem olyan jó barátim E tarka égi vándorok. Ugy ismernek már, hogy talán még Azt is tudják, mit gondolok. Oly sokszor néztem én oket, ha Szép halkan szenderegtenek A hajnal és az alkony keblén, Mint ártatlan kis gyermekek. És néztem oket, hogyha jöttek Mint haragos vad férfiak, Hogy a viharral, e zsarnokkal Élet-halálra vívjanak. És néztem, hogyha virasztott a Beteg ifjú, a holdvilág, S ok halvány arczczal ezt, miként hu Lyánytestvérek, körulfogák. Láttam már minden változásban, Melyen csak általmentenek; S akármikor s akárhogy látom, Mindég egyformán tetszenek. Miért vonzódom úgy hozzájok? Mert ok lelkemnek rokoni, Mely mindig új és új alakot vált S még is folyvást az egykori. Lehet még másban szinte hozzám A felhot hasonlítani: Vannak neki, miként szememnek, Könyui és villámai. (Pest.) A magyar ifjakhoz. Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avvagy virág vagy te, hazám ifjusága?... Jaj az olyan kertnek, Jaj még annak is, mert megverte az isten, A hol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen Virágok teremnek! Felho alakjába lelkem átöltözik, Ugy száll a hon fölött nyugattól keletig Sötéten, csendesen; Ha volna mennyköve, mint van a felhonek, Csapásitól, ifjak, sokan hevernétek A port, élettelen. Mert ti az életet meg nem érdemlitek, Egész nagy csillagok voltak oseitek, És ti csak parányok! Ne adja a balsors, hogy e szegény haza Bajában reátok szorúljon valaha... Ti meg nem ónátok. Szivetek mindig nyilt ajtajú palota: Tódulnak, tódulnak seregestül oda Víg, zajos vendégek; Garázda népséggel telik meg a terem, S ezek között helye nincs az örömtelen Honfiérzeménynek. Sziveteknek alig marad egy szöglete, A hol titkon magát pók gyanánt szövi be A hazaszeretet, S ez is csak addig van, míg jön az önérdek És azt javasolja, hogy lesöpörjétek, Mint hitvány szemetet. Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának Fénye nem ér annyit, mint a hiuságnak Mulandó csilláma. Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok, Nyomorú kis lámpa. Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam? Hogy dicso képedet híven lerajzoljam, Oly híven, oly szépen, Hogy megbuvöld, ki rád szemét fogja vetni, Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi Magyar kebelében. Ti bálványimádók, hiúság rabjai! Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani, Hadd feccsenjen vére Szét fejeitekre... tán sikere leszen, Tán megtértek tole... jertek hozzám ezen Uj keresztelésre. (Pest.) A szél. Ma lágyan suttogó, szelid szello vagyok, Zöldelo mezokön föl s alá sétálok, Csókot lehelek a bimbók ajakára, Édes meleg csókom hu szerelmi zálog. »Nyíljatok, nyíljatok, tavasz szép leányi«, Ezt sugom fülökbe »nyíljatok, nyíljatok!« És ok szemérmesen levetik leplöket, S én szép keblökön a kéjtol elájulok. Holnap süvölto hang, vad fuvalom leszek, Reszket elottem a bokor, mert fél tolem, Látja, hogy kezemben kés van, köszörult kés, S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem. A virágoknak ezt sziszegem fülébe: »Balga, könnyenhivo lyányok, hervadjatok!« Ok hervadtan hullnak az osz kebelére, S én rajtok hidegen, gúnyosan kaczagok. Ma lágy szello vagyok, csendes folyó gyanánt Úszom át a léget néma nyúgalomban, Létezésemet csak a kis méhe tudja, Mely haza felé tart a rétrol fáradtan; Ha fáradtan száll a kis méh a tehertol, Melyet oldalán visz, melybol mézet készít, Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat, Úgy segítem elo lankadt röpülésit. Holnap vihar leszek, zúgó bogo vihar, Szilaj paripámon a tengert bejárom, S mint a tanító a csintalan gyermeknek, Sötétzöld üstökét haragosan rázom. Bejárom a tengert, s ha hajót találok: Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem, S árboczával írom a habokba sorsát, Hogy nem fog pihenni többé kikötoben! (Pest.) Ujonnan visszajött a régi baj... Ujonnan visszajött a régi baj, A mely a más világnak követe, S hozzám így szól: szedd össze magadat, El fogsz utazni a föld mélyibe. - Erom fut, mint a gyáva hadsereg, Itt hágy magamra, gyöngén, egyedul. És vérem, a vég-búcsuzásra tán, Elhagyván arczomat, szivembe gyul. Mit tétovázol úgy, halál, miért Meg nem halok, vagy mért vagyok beteg? Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr? Vagy csak ijesztesz?... meg nem ijedek. Ki az élettel, mint én szembeszállt, Az bátoran néz a halál szemébe! Az élet rövid béke s hosszu harcz, És a halál rövid harcz, hosszu béke. De még kár lenne érettem talán, Oh keblemben még annyi dal szunyad, Egész egy erdo magva, mely ha felno, Sok fáradt útasnak hus árnyat ad. S eddig csak írtam, hol van még a tett? Piros betuk az ünnep napjai, S igy életemnek nincs még ünnepe, Hogy az legyen, vérem kell ontani! Megérem-e ezt én? vagy mielott Rivalgó zaj közt harczi paripára Pattanhatnék föl: tán szép csendesen Rá fektetnek majd szent Mihály lovára? Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg, Joj el sietve, kedves kikelet, Joj el hamar, hogy láss még egyszer engem, Hogy lássalak még egyszer tégedet. Kettoztesd meg lépésid, szép tavasz, A déli tájról gyorsan joj elo: Ha már az élet oly borús vala, Legyen halálom napján jó ido. Joj, drága vendég, s hozz virágokat, - A föld most olyan rideg puszta rom - Ha már virágtalan volt életem, Legyen virágos legalább sirom! (Pest.) Elso esküm. Fiú valék még, iskolás fiú, Tizenöt éves; és az iskolázás Rám nézve nyug volt, nagy, nehéz nyüg, a mely Rajtam napestig szomorún csörömpölt, S még álmaimból is föl-fölriasztott. Lerázni vágytam e nyügöt magamról, Lerázni vágytam minden áron azt, Már akkor, akkor ugy szerettelek, Olyan világ-fölgyujtó szenvedélylyel, Mint most szeretlek, drága szent szabadság! - Gondolkodám a mód felol: miként Szakíthatnám le rólam a bilincset?... Szinészek jöttek, s elhatározám Közéjök állni és elmenni vélök, El, habár a földhöz-ragadt nyomor Mind két kezével átölelne is, Habár apámnak átka és anyámnak Könyui lesznek útitársaim, Csak hogy szabad, hogy független legyek. S elmentem volna, ámde megtudá E lázadó szándékomat tanítóm, S az indulásnak napján elfogott, És rám csuká szobámnak ajtaját, S rab voltam, míg a színésztársaság Határunkon túl messze, messze járt. Sirás, könyörgés, lárma, mind hiába!... Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész, De hogy maradni kényszerítenek. A kényszerítés égett lelkemen, Mint a görögtuz, olthatatlanúl. Itt tettem elso esküvésemet, Nagy és szent esküt mondék börtönömben Hogy életemnek egy foczélja lesz, S ez: a zsarnokság ellen küzdeni. S ez eskü most is olyan szent elottem, A milyen volt az elso pillanatban, S verjen meg engem a hatalmas isten, Verjen meg még a más világon is, Ha valaha ez esküt elfelejtem! (Pest.) Két sohaj. Kecskemét városa Siralomházában Két ifjú legény ul Nagy szomoruságban. Hadd üldögéljenek! Ugy sem ülnek hónap, Hónap ilyen tájon Levegoben lógnak. Elottük étel, bor, De nem kell nekiek, Hisz ok éhen-szomjan Már ugy sem halnak meg. Elottök van a tál, Elottök az üveg... Az étel meghult, s a Bor megmelegedett. Csak ugy uldögélnek Hallgatag kedvökben; Nagyot sohajtanak Egyszer mind a ketten. »Ki után sohajtasz Édes jó pajtásom? - »Szeretomhöz röpült Az én sohajtásom. Szeretomhöz küldöm Haldokló lelkemet, Az egyetlen egyhez, Ki engemet szeret. Széles e világon Senki meg se látott, De kipótolta o Az egész világot. Alig vettem észre, Hogy meghalt az anyám, Szegény jó leányzó Ugy gondot viselt rám. Áldom a jó lelkét, Áldja meg az isten, Soha életében Egy könnyet se ejtsen! Hát te, czimborám, te Kiért sóhajtottál?« - »Az én sohajom is Ott jár galambomnál. Galamb?... Majd mit mondok! Kigyó, mérges kigyó. O volt engemet a Rosz utra csábitó. Miatta elhagytam Jó öreg anyámat, Aztán cserbe hagyott, Szépen odább állott. Átkozom - rosz lelkét Verje meg az isten, Holtig sírjon-ríjon, Mást ne is tehessen. Váljék pokolkové Mindenik könnycseppje, S szivét elevenen Hamuvá égesse!« (Pest.) Kit feledni vágytam... Kit feledni vágytam S már-már elfeledtem, Oh leány, mért tünsz föl Ujra képzetemben? Miért tünsz föl ujra Piros orczáiddal, Fekete szemeddel, Fekete hajaddal? Miért jut eszembe Dús lelked kincstára, Mely hét színbe játszik Szivárvány módjára, Melynek ellenállni Hasztalan törekvés, Mert buvös háló az, Honnan nincs menekvés. Miért jut eszembe A boldogság képe, Mely, míg nálad voltam, Szállt szivem fölébe, Mint vándor madár, hogy Ottan megpihenjen, S megpihenvén, róla Ismét elröppenjen. Szép, de nem jó csillag Vitt engem te hozzád! E csillag vezérli A hajósok sorsát, Kik egy ismeretlen Hang után eveznek, A mely vonja oket, Míg örvénybe vesznek. Mit használt, mit használt, Tégedet találnom, Ha megint eltunél, Mint az éji álom, S most reményem is, e Vakmero kalandor, Addig megy csak, hogy tán Még meglátlak egykor, De hogy összeforraszt Véled ölelésem, Oh ezt nem igéri Még a reménység sem. - Uzött a lemondás A bú vadonába, S hogy ennek határát Keresém hiába, Könnyelmuség szárnyát Vállaimra vettem, És a csapodárság Pillangója lettem. Átröpultem már nagy Hosszu messzeséget, A midon egyszerre Utolért emléked, S szárnyamat kitépte, S átadott ujonnan Régi bánatomnak, Mely gyötör most jobban Mint a börtön-or a Foglyot, a ki tole Elszökött és a ki Ujra megkerule. Csörög lelkemen a Fájdalom bilincse; Lesz-e kéz, a mely ezt Róla lefeszítse? Nyujtsd kezed, leányka, Mondd ki, hogy szerettél, És hogy ott vagy még a Régi érzelemnél, Mondd ki, hadd hulljon le Fájdalmam bilincse, A szép szabadságot Lelkem hadd köszöntse! És ha szeretél s ha Még szeretsz: mi gátol, Elszakadnod értem Az egész világtól? Én leszek világod, És te istenem lészsz... Oh jer karjaimba... Vagy még többet remélsz?... Vagy ha szembeszállni Nincs erod a vészszel, Melyet egyesulo Szerelmünk idéz fel, Mondd, hogy a boldogság Senki mástól nem kell, S bárha tolem örök Elválás rekeszt el, Hidd, hogy lelkeink e Kínos állapotját Még a boldogok is Irigyelni fogják! (Pest.) Hozzám jösz-e? Csillagnak születél Magasban, fényesen, Beloled itt alant Kis mécsvilág leszen, Mely csak szuk házamat Világosítja meg; Leány, hozzám jösz-e? - »Ifjú, hozzád megyek!« Hallod, miket beszél Felolem a világ? Hallod, mikép reám Kigyót-békát kiált? Ha igaz a hir: én Nagyon rosz lehetek; Leány, hozzám jösz-e? - »Ifjú, hozzád megyek!« Apád egyetlen egy Örömsugára vagy, Eljöttöd kebliben Rideg, vad éjet hagy, S haragja, búja, mint Két rém, velünk lebeg; Leány, hozzám jösz-e? - »Ifjú, hozzád megyek!« (Pest.) Katona-élet. Nehéz nekem már a bocskor, Könnyü nekem már az ostor, Csizmát húzok a lábomra, Kardot fogok a markomba. Muzsika szól, verbuválnak, Fölcsapok én katonának, hahaha!« Ezt az egyet bölcsen teszed; Látom, már megjo az eszed. Arany élet, bizony isten! Megpróbáltam, párja sincsen. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha! Katonának kutya-baja, Van mit enni és innia, Hogy ne volna? öt napra jár Tizenhat garas két krajczár. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha! Csak minden harmadnap strázsálsz, Akkor is csak nyolcz órát állsz, Ha hideg van is, meg nem fagysz, Ott a körmöd, bele fujhatsz. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha! Tisztogatás sem igen kell, Minek is bajlódnál ezzel? Ne félj; ha poros nadrágod, Kiporozza a káplárod. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha! És az embert hogy szeretik! Visszaviszik, ha elszökik, És az alatt, míg vesszozik, Sétál vagy fut, a hogy tetszik. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha! Ha pedig az ido lejárt, Obsitot kapsz, de mekkorát S tudod, mért kapsz ilyen nagyot? Hogy legyen itthonn paplanod. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha! (Pest.) A szerelem. Uljetek föl képzetemnek Csónakára s úszszatok, Úszszatok szivem taván át, Szép leányok s asszonyok, Mindnyájan, kiket szerettem, A mióta szeretek, Uljetek föl képzetemnek Csónakára; jertek, jertek, Hadd mulassak veletek. És elojött valamennyi, S istenemre, szép sereg! És közöttök olyan is van, Kit már alig ismerek, Pedig oket mind egyenlon, Mind egy hévvel szeretém, De hiába, a szerelmet, Még mint kicsi gyönge gyermek Régen, régen kezdtem én. S ez mutatja bölcseségem! Már mint gyermek bölcs valék, Tudtam akkor már, a mit más Vén korában sem tud még, Tudtam azt, hogy a világra Csak egy nap süt melegen, S ez a nap nem fönn az égen, Hanem lenn a szív mélyében Van, s e nap a szerelem. Higyetek nekem ti, a kik Fáradoztok kincsekér': A föld minden gyémántjánál Egy pár szép szem többet ér; S higyetek ti, kiknek lelke Hír- dicsoségért a vér Vagy virasztás ösvényén megy: Egész babérerdonél egy Rózsabimbó többet ér. A fukar hadd számítgassa A gyülo aranyokat, Mást számítok én... a kedves Hölgyektol nyert csókokat. S nékem a sors csak virággal Ékesítse kalapom, Nem kérek babért ujabban, Sot a mit már eddig kaptam, Ha kell, azt is vissza'dom. (Székes-Fejérvár.) Az erdonek madara van... Az erdonek madara van, És a kertnek virága van, És az égnek csillaga van, S a legénynek kedvese van. Virítsz virág, dalolsz, madár, És te ragyogsz, csillagsugár, S a lyány virít, dalol, ragyog... Erdo, kert, ég, legény boldog. Hejh elhervad a virágszál, Csillag lehull, madár elszáll, De a leány, az megmarad, A legény a legboldogabb. (Pest.) Mi volt nekem a szerelem? Mi volt nekem A szerelem? Számos ízben könny patakja, Gyönge sajka úszott rajta, Benne lelkem volt a sajkás, Hajtó szellom a sohajtás. Mi volt nekem A szerelem? Aggodalmak erdosége, Hangzott surü közepébe' Farkasoknak ordítása, Denevérek vijjogása. Mi volt nekem A szerelem? Oktalan kis balga gyermek, A ki pillangókat kerget, Kergeti lélek-szakadva, Mig bebotlik egy árokba. Mi volt nekem A szerelem? Holt remények szemfedoje, Sötét búbánatból szove, Vagy piros szekér, a melyen Vesztohelyre vittek engem. Mi most nekem A szerelem? Rózsafán kis madárfészek, Melyben vígan fütyörészek, S ha földulja a fergeteg, Odább szállok, mást épitek. (Pest.) Édes öröm ittalak már... Édes öröm ittalak már, És hova lett az a pohár, A melybol ittalak téged? Összetörött, cseréppé lett. Keseru bú, ittalak már, És hova lett az a pohár, A melybol ittalak téged? Összetörött, cseréppé lett. Fényes nap a szív öröme, Sötét felho takarja be. Sötét felho a szív búja, Szello jön és odább fújja. Olyan vagyok, mint az árnyék, Mintha temetobe járnék. Elmult ido, elmult ido, Te vagy, te vagy a temeto. A temeto éjjelében Bolygótuz az én vezérem. Mult napjaim sírja felett Bolygótuz az emlékezet. Mozdúlni kezd a levego, Halk, de huvös fuvalom jo, És tolem suttogva kérdi: Nem legjobb-e soh'sem élni? (Pest.) A nép nevében. Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyu a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vas trónon ot elégetétek, De szellemét a tuz nem égeté meg, Mert az maga tuz; ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! S a nép hajdan csak eledelt kivánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rá süti: Isten kezét el nem kerülheti. S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán ti nálatok? Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, A míg föltunik az arany ere... S e kéznek nincsen semmi érdeme? S ti, kik valljátok olyan gogösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?... De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem gyori vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hos lábnak, mely ott úgy futott? Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében, egyszersmind, a mely Eldol, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét! Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyu a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vas trónon ot elégetétek, De szellemét a tuz nem égeté meg, Mert az maga tuz... ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! (Pest.) De mért is gondolok rá?... De mért is gondolok rá? Mért gyötrodöm?... hiszen Még csak hirét sem hallom, Még csak nem is izen. Hát ily hamar felejt, ily Hamar felejthetett? Az még valószinubb, hogy Soha sem szeretett. Azt tartják: nem a nyelv, de A szem mond igazat. Én hittem ezt, s hitemnek Gyümölcse kárhozat. Hittem szemének, a mely Azt mondá, hogy szeret... Szégyeld magad, szégyeld, te Könnyenhivo gyerek! Most már egyéb nincs hátra, Mint ot felejteni. Ki innen, ki szivembol, Emlékem kincsei! Hajós vagyok, ki vészkor Mindent tengerbe vét, Hogy az üres hajóban Megmentse életét. (Pest.) Háború volt... Háború volt mindig éltem Legszebb gondolatja, Háború, hol vérét a szív Szabadságért ontja! Egy szentség van a világon, Melyért fegyverünkkel Sírunkat megásni méltó, Melyért vérzenünk kell; Ez a szentség a szabadság! Orültek valának Mindazok, kik más egyébért Éltet áldozának. Békét, békét a világnak, De ne zsarnok kénytol, Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezébol. Majd ha így lesz a világon Általános béke, Vessük akkor fegyverünket Tenger fenekére. De míg így nincs: addig fegyvert, Fegyvert mind halálig! Tartson bár a háború az Itélet napjáig! (Pest.) Világosságot! Sötét a bánya, De égnek benne mécsek. Sötét az éj, De égnek benne csillagok, Sötét az ember kebele, S nincs benne mécs, nincs benne csillag, Csak egy kis hamvadó sugár sincs. Nyomoru ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts A más világnak fátyolán, A szemfedon. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok S miért vagyok?... Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ? Vagy o csak egy gyüruje Az óriási láncznak, Melynek neve emberiség? Éljünk-e önnön öröminknek, Vagy sírjunk a síró világgal? - Hány volt, ki más szivébol Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szivébol, S nem lett jutalma! De mindegy; a ki áldozatnak Od'adja életét, Ezt nem dijért teszi, De hogy használjon társinak. S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a »lenni vagy nem lenni?« Használ-e a világnak, a ki érte Föláldozá magát? Eljo-e a kor, Melyet gátolnak a roszak S a melyre a jók törekednek, Az átalános boldogság kora? S tulajdonképen Mi a boldogság? Hisz minden ember ezt másban leli, Vagy senki sem találta még meg? Talán a mit Mi boldogságnak nevezünk, A miljom érdek, Ez mind egyes sugára csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. Bár volna így! Bár volna czélja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e czél felé, A míg elobb-utóbb elérné! De hátha ugy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirit, Mint a hullám, a mely dagad, Aztán lesimúl, Mint a ko, melyet fölhajítnak, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetot elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá... Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha. Nem tudja még: mi a hideg? E gondolathoz képest Meleg napsúgár a kigyó, Mely keblünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végigcsuszik, Aztán nyakunkra tekerozik, S torkunkba fojtja a lélekzetet - - - (Pest.) Szoke asszony, szoke asszony... Szoke asszony, szoke asszony, Fejér hattyu, fejér hattyu! Sorsod olyan fekete, Mint a holló, mint a holló. Mért adá neked az isten E szépséget? vagyis inkább Ezt a férjet mért adá, Ki nem tudja, hogy mi a szép? Kebeledbe mért tevé az Isten ezt a gazdag szívet? Ezt a tündér zongorát, Mit nem tud pengetni férjed. Oh ha én birnám e hangszert!... Pillanatra érintém csak, És dalától reszketett Örömében a teremtés. Vége, vége már e dalnak, Elváltunk, és nem tudom, hogy Nézek-e még valaha Szép szemed kék csillagára? Be-benéztem elmerengve Gyönyöru kék szemeidbe, Mint a tenger mélyibe Néz a sajkás holdas éjben. De fölöttünk sötét felho Támadott, mely elborítá A holdfényes éjszakát... Férjed jött sötét orczával. Szörnyü ember! van hatalma, Toled mindent megtagadni, És a mellett van joga, Toled mindent követelni. Meggyülöltem ot, meg; mert él Hatalmával és jogával: Toled mindent követel És nem enged semmit, semmit. Volnál képes ot szeretni? És lehetnél véle boldog? Soha, soha sem hiszem, Noha mindig oly vidám vagy. Mért mosolygál én elottem? Engem el nem ámitottál; Jól tudom, hogy a mosoly Gyakran könnyek álorczája. Jól tudom, hogy éjjelenként, Hogyha férjed mélyen alszik, Te virasztasz, mert szobád És a város bármi csendes: De szived rémek tanyája, Melyek csengo poharakba Töltik és iszszák megölt Örömidnek omló vérét. Mit tevo légy? mit tevo légy? Legalább átkozd meg oket, Átkozd meg, kik tégedet Ily nyomoruságba löktek; Mondj megsemmisíto átkot Hajlékukra, ha még élnek, És ha már meghaltanak, Mondj átkot koporsójokra!... Szegény asszony, hogy tennéd ezt? Nem szabad megátkoznod, sot Tisztelned s szeretned kell, Mert hiszen ezek szüloid. - Szoke asszony, szoke asszony, Fejér hattyu, fejér hattyu! Sorsod olyan fekete, Mint a holló, mint a holló. (Pest.) Fölszedtem sátorfám... Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. - Homályos sejtések munkálódtak bennem, Hogy, ha elindulok, találok valamit, Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit? Még azt se mondta, hogy mely táj felé menjek? Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek. Én e benso szónak engedelmeskedtem, S az apai ház ugy elmaradt mögöttem, Mint az álom a fölébredt ember mögött, Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se jött. Apám s anyám pedig búbánatba esék, De a jó szomszédok oket fölkeresék, S vigasztalásukra voltak ilyenformán: »Soh'se búsuljanak Sándor fiok sorsán! Ilyen istentol elrugaszkodott gyerek Az aggódást ingyen sem érdemeli meg. Viszi, mig viheti, végre pedétiglen Fölakasztják, a mit adjon is az isten, Mert nem vagyok mai legény a világban, De kicsiny mását sem láttam gonoszságban.« Öreg szüloimet ekkép vigasztalák, Szegény jó anyámmal fölfordult a világ, Rá borúlt fejjel az ágy szélére, s ottan Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan. Édes apám csak egy-két könnyet hullatott, De azután annál többet káromkodott, Kiczifrázta, mint a szucs a remek-bundát, S kegyetlen haraggal ime szókat mondá: »Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon! Ha föl nem akasztják, én lövöm ot agyon.« Híre ment e szónak, hozzám is elére, Nem is tettem lábam apám küszöbére, Mert nagyon jól voltam én annak tudója, Hogy igéreteit o híven lerója. Kedvem kerekedett beszólni sok ízben Öregeimhez, de biz én be se néztem, Csak akkor, hogy már megleltem a valamit, Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit. Tudni való dolog, hogy nem lott meg apám, Mikor azután az ajtót rájok nyitám; Olyat örult, hogy a szíve is fájt bele, Soha sem volt szívvel igy teli kebele, S bezeg nem mondja most, mint egykoron tevé Bezeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét, Hát a jó szomszédok? ok most ezt beszélik: »Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig, Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul, Derék ember válik abbul a Sándorbul!« (Pest.) Zöld Marczi. Négy ágú épület, a mely be sincs fedve, Mely akasztófának vagyon keresztelve, Akasztófa mellett hollók károgása, Nem volt Zöld Marczinak hét országban mása. Pej csikó szájában fényes aczélzabla, Hányta a szikrát, ha a csikó harapta. Rajta, Zöld Marczi, te futottál, röpültél, Mint a lobogó láng, kit elkapott a szél. Ugyan csak megteszi!... Marczi, hol vehetted, Lobogó gatyádat lobogó ingedet? Szép menyecskék varrták fejér patyolatból, Csók lett érte díjok piros ajakadról. Szép legény volt Marczi, szerették a lyányok. Ha én utánam is annyian volnának!... A merre Marczi járt, volt harang szólása, Sok szerelmes szívnek hangos dobogása. Minek volt sarkantyú kordován csizmáján? A szép szó is fogott sörény paripáján. Nem is a ló, hanem hát a táncz számára Verette a csengot csizmája sarkára. Rá termett a tánczra Marczi, nem tanulta; De o tole sokan tanulhattak volna. Betért a csárdába, ha szólt a muzsika, S szilaj kedvvel amugy magyarán megrakta. Nem kivánkozott o Bakony erdeibe, Oda csak a félénk tolvaj rejtezik be, Bokrok közé búvik, onnan ugrik elo, Ugy ragadja torkon, a ki arra meno. Marczinak Hortobágy volt rendes tanyája, Hortobágy, a puszták óriás királya, Kiállt az országút síkjára, s az utas Száz lépésrol látta, hogy majd lesz ne-mulass. Ha gazdag útas jött, Marczi így kiáltott: »Ide az erszénynyel, ha nem kell halálod!« Ha szegény utas jött, ezt mondta szívesen: »Nesze az erszényem, s áldjon meg az isten!« Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta Szegény jó Zöld Marczi halálát okozta, Négy ágú épület volt halálos ágya S temetési dala varjak károgása. (Pest.) Az árva lyány. I. Csak egy lénynyel van kevesebb, Mint tennap volt, S nekem ugy tetszik: az egész Világ kiholt. Meghalt anyám, le is tevék A sírba ot; Lelkembol varrtam én reá A szemfedot. Anyám, miért nem vitted el Életemet, Ha már belole elvivéd Az örömet? Te nap valál, én sugarad. Itt mért hagyál? Hisz sugarát elviszi a Nap, ha leszáll. Beszélek hozzád, hallod-e A bús panaszt? Hiába van szóm, te, anyám, Nem hallod azt. Itt állok, a hol rajtad a Sír halma kél, S messzebb vagy még is a világ Legvéginél. Midon koporsód szögezék, Ezt rebegém: »Ébredj föl, kedves jó anyám, Édes szülém!« Fölkelt-e a föltámadás Majd tégedet, Kit gyermeked siralma sem Ébreszthetett?! II. Virasztánk kínosan Anyám, te s én; Kis mécsünk reszketett, Haldokló éltedet Jelképezvén. Magam valék anyám Fájdalminál; De nem soká' közénk Egy vendég érkezék... Jött a halál. Anyácskám, édesem, Jó szivedet Keze megérinté, S verése szunt belé S hidegedett. Midon közel vala A szörnyu vég, Mint hervadt fára le Az osz esos köde, Rád borulék. Beléd akartam én Én éltemet Csókolni... s oh szülém, Te csókolád belém A tiedet! III. Virágot ültettem Anyám sírhalmára, Harmat nem is kell, mert Könnyem csorog rája. Még holta után is Kedvét keresem én, Ezen virágokat Csak azért ültetém. Kedveloje volt a Virágoknak anyám, Szép intését mintha Még most is hallanám: »Szeresd a virágot És ne féltsd szívedet, Mert, ki ezt szereti, Rosz ember nem lehet; A virág s az erény Két atyafi-gyermek, Egy szívben egymással Nem ellenkezhetnek. Tudod, mi a virág? A földnek jósága; Tudod, mi a jóság? A lélek virága.« - Virágot ültettem Anyám sirhalmára. Le az égbol, anyám, Tekintesz-e rája? Látod-e az égbol Viruló sírodat, S viruló sírodnál Hervadt leányodat? (Pest.) Mily szép a világ! Én hittem-e egykor Átoknak az éltet? Én bolygtam a földön, Mint éji kisértet? Elégeti arczom A szégyeni láng! - Mily édes az élet, Mily szép a világ! Vad ifjukoromnak Szélvésze kitombolt, Kék, tiszta szemével Mosolyg le a mennybolt, Mint gyermekeikre Az édes anyák - Mily édes az élet, Mily szép a világ! Minden napom egy bút Gyomlál ki szivembül, Kert újólag e szív, Mely széltire zöldül, És benne virít a Sok tarka virág... Mily édes az élet, Mily szép a világ! A bizodalom, kit Oly rútul elüzék, Két karral ujonnan Lelkemre füzodék, Mint távoli utról Jött régi barát... Mily édes az élet, Mily szép a világ! Jertek közelembe, Jó régi barátok, Nem néz a gyanúnak Kancsal szeme rátok, Elvertem az ördög Ez atyjafiát... Mily édes az élet, Mily szép a világ! Hát még ha eszembe Jut ifju virágom, A barna leány, e Szép hajnali álom, Kit én ugy imádok S ki engem imád - Mily édes az élet, Mily szép a világ! (Szalonta.) Te az enyim, én a tied... Te az enyim, én a tied, Nekünk áll a világ! Magas a nap fejünk fölött, Messze földet belát, De a meddig szeme elhat, Nem lát nálunk boldogabbat. Kicsiny leány az én rózsám, Elfér az ölembe', Kicsiny leány az én rózsám, De nagy ám a lelke, Rózsám lelke egész ország, Még pedig a Tündérország. Ha Juliskám eszembe jut, Sötétben is látok, Fényes szeme, fényes lelke Hint reám világot; Ha elottem e két fáklya, Belátok a mennyországba. - Tudod-e még, édes anyám, Mikor gyerek voltam? Kinn az utczán házunk elott Játszottam a porban, Már ott az járt a fejembe'; Ha belolem király lenne! Kinevettél akkor, anyám, Jó izut nevettél, Hogy fiad fejében ilyen Balga gondolat kél. De az isten meghallgatott, Megsegített, király vagyok. Király vagyok én, mióta Bírom Juliskámat, Nem fejemen, de szívemen Hordom koronámat, Eszemadta Juliskája, Szívem arany koronája! (Nagy-Várad.) Tuz. Nem akarok elrohadni, Mint a fuzfa a mocsárban; El akarok égni, mint a Tölgy a fellegek lángjában. Tuz kell nékem; víz maradjon A békának és a halnak És a rosz poétáknak, kik Béka módra kuruttyolnak. Te vagy az én elemem, tuz!... Sokat fáztam életemben, Szegény testem sokat fázott, De meleg volt mindig lelkem. - Jer, szeretlek, szép leányka, Jer, szeretlek szenvedélylyel: De tüzes légy! más különben Elmehetsz isten hirével. Hejh, korcsmáros, bort! ihatnám. Tiszta bort! mert ha vizes lesz: Megköszönhet'd, ha kancsód a Falhoz vágom, nem fejedhez. - Csak igy élet ez az élet, Tüzes lyánynyal, tüzes borral... És - a mit majd elfeledtem - Nem maradhat még el a dal. Mondjatok dalt, de tüzes dalt, Mert szakadjon ki a nyelve, Ki ugy dalol, hogy dalától Nincsen a szív feltüzelve. Nem akarok elrohadni, Mint a fuzfa a mocsárban; El akarok égni, mint a Tölgy a fellegek lángjában! (Pest.) F. A. emlékkönyvébe. Olvastad úgy-e bár a bibliába' Az olajos-korsó történetét? Az van megírva róla, hogy hiába Ömlött, mert ujra mindig megtelék. Ez olajos-korsó az élet kéje; Azért kaczagom a bolondokat, Kik alig mártják nyelvöket beléje Eszélytelen gazdálkodás miatt. A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja E korsó édes nedvét untalan! Mért gazdálkodnék? a midon jól tudja, Hogy minden perczben ismét tele van. (Pest.) A majtényi síkon. Mióta elváltam édes szeretomtül, Velem volt emléke, szuntelenul velem; Valamint a három napkeleti királyt A csillag, úgy kísért engem a szerelem. Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom, Nem neked való hely ez, a hova értem; Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád, Hogy szembekötve joj át a csatatéren. Csatatér ez a sík, szent csatának tére, Mert a szabadságért harczolának rajta, Oh árva szabadság, haldokló kezedbol Undok árulás a fegyvert kicsavarta. És a hosök, kik itt a hazáért vívtak, Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek, És a latrok, kik a hazát elárulták, Urak lonek... oh szív, szívem, ne repedj meg! - Tavaszi délután, verofényes ido, Az égen kis fejér felhok uszdogálnak; Hattyusereg tán e felhocsoport? vagy a Hosök szellemei, kik itt elhalának? Csend van körülöttem, tünodöm, tünodöm... De mit állok még itt? mért odább nem megyek? Végzém, a mit kelle: elmondtam legszörnyubb Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet. Sári néni. A küszöbön guggol Sári néni, Guggol s nem áll; nem akar már noni. Van nyergelve pápaszemmel orra, Varrogat... tán szemfedojét varrja. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték! A mi eddig ott lenn volt ruháján, Odafönn van most a ráncz orczáján; Csak ugy líg-lóg derekán ruhája, Mintha rá villával volna hányva. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték! Haja tél, - ha látom, szinte fázom - Fejér, mint a fejérített vászon, S borzasan ul feje tetejében, Mint a gólyafészek a kéményen, Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték! Befelé vette az utját szeme Rá únt régi születohelyire, Ott benn pislog, szomorún, nem vígan, Mint a lámpa a beroskadt sírban. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték! Keble róna, puszta s csendes róna, Mintha már alatta szív se vóna; Ott van még a szív, de mozdulatlan, Csak nagy néha, csak elvétve dobban. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték! Vad, tékozló fiú az ifjúság, Két marokkal szórja gazdaságát, De jön apja, a zsugori vénség, S visszaszedi elpazarlott kincsét. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték! (Szalonta.) Ha én kedvesemrol gondolkodom... Ha én kedvesemrol gondolkodom, Egy-egy virág minden gondolatom, Gondolkodom rólad, szép kedvesem, Ezt teszem napestig, egyebet sem. Foly a lemeno nap arany vére Violaszín hegyek tetejére. Még messzebb van tolem, kit szeretek, Mint azok a violaszín hegyek. Mért jár a nap keletrol nyugatra? Ha nap volnék, nem járnék én arra, Nyugatról járnék én kelet felé, Mert a legszebb lyány ott keleten él. Feljött az égre az esti csillag, Ma megint oly különösen csillog, Felöltözött ünnepi ruhába, Tán azért, mert kedvesemet látta. Mikor látlak, mikor látlak, rózsám? Mikor leszesz megint közel hozzám? Vajon mikor nézek már szemedbe. Szép szemedbe, hetedik egembe? (Pest.) Mi lárma ez megént? Mi lárma ez megént fülem körül? Ki háborítja nyugtomat megént? Hallgasson el, ki jó sorsán örül! Majd megtanítok egy pár kócz legényt. Ismét fölkelt a kritikus-csapat, Ismét veszettül zúgnak ellenem. Hagyjátok el kiabálástokat, Mig engem el nem hágy a türelem. Vagy feledétek már a múlt idot? Nem ég, nem viszket többé hátatok?... Nem árt meggondolni, hogy ezelott Mi történt? s húzzátok meg magatok. Tudjátok: durván bánom veletek. - Hiába ez már az én modorom: Ha férfi bánt, majd karddal felelek, De a kutyákat csak korbácsolom. (Pest.) Röpül az úti por... Röpül az úti por, dobog a föld, nyargal A boszült paripa egy szegény lovaggal. Kihányta nyergébol a ló a lovagot, De hajh a kengyelbe akadt egyik lába... Talppal az ég felé, iszonyú állapot, Fejével pedig ott lenn a föld porába', A fakó port söpri fekete fürtével, S köveket pirosít homloka vérével. Csak ugy vagyok, mint e szerencsétlen lovag, Kit szilaj paripa hurczol maga után, Hurczol engemet az eszeveszett harag, Még agyvelomet is széjjelloccsantja tán. Bár csak szétszakadna boldogtalan fejem, Ugy is kopár föld az, nem süt a nap rája, Csak sötét gondolat, a mi benne terem, Sötét gondolatok tövise, dudvája. Szeretem rózsámat, mint az isten maga, Ki ot teremtette leányok gyöngyének. Az o nekem, a mi a csillag az éjnek, Szeretom a huség tündöklo csillaga. Köd ereszkedett rád, csillagom világa, Köd ereszkedett rád, be halovány lettél! Kértelek apádtól, kértelek hiába, Nem kaptam egyebet hideg feleletnél. Eluztek toled, szép paradicsomkertem, De nem angyal, a ki ott ort áll elotted; Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted Még többet is merek, ha már annyit mertem. Elvittelek volna, mint nap a harmatot, Mint az esti szello a rózsalevelet, De most, mint a nyílvesszovel a zaklatott Megsebzett oroszlán, ugy megyek el veled! (Erdod.) Bányában. Ezer ölre vagyok idelenn a Föld ölében, Hol az osi örök éj tanyázik Vadsötéten. A kis lámpa reszketo sugára Félve néz a zordon éj arczára, Mint a sasra a galamb. Ezer ölre a virágoktól s a Napvilágtól, Ezer ölre! tán már a pokol sincs Innen távol; Vagy már benn is vagyok a pokolban? Benne, mert a sátán háza ott van, A hol az arany terem. Bányaszellem, sátán, kincs királya, Mit adsz értem? Mennyit adsz, ha szívemet te néked Eligérem? Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem, Most ez egyszer volt lejoni kedvem, Vagy látsz többé vagy soha. - Vártam, vártam, és hiába, mert a Kincs királya Benn maradt a sziklák tömegében Ki nem álla. S mért nem állt ki? miért nem jelent meg? Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek, Hogy szivem nem eladó. Nem, szivem nem eladó, e szívnek Nincsen ára, Nem megy az be a hatalmasoknak Kincstárába... Széjjelosztom én a szegénységnek, Kik kunyhóban és útfélen élnek, Köztök ingyen osztom szét. (Nagy-Bánya.) Rongyos vitézek. Föl tudnám én is öltöztetni Szép rím- s mértékbe versemet, A mint illo meglátogatni A társasági termeket. De eszméim nem henye ifjak, Kik élnek, hogy mulassanak, Hogy felfürtözve, kesztyus kézzel Látogatóba járjanak. Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú, A rozsda-álom lepte meg; De tart a harcz... a kard s az ágyú Helyett most eszmék küzdenek. Ott állok én is a csatában Katonáid közt, századom! Csatázok verseimmel... egy-egy Harczos legény minden dalom. Rongyos legények, de vitézek, Mind bátran harczol, bátran vág, S a katonának bátorsága Teszi díszét, nem a ruhák. S nem kérdem én, hogy költeményim Tulélnek-e majd engemet? Ha el kell esniök, talán e Csatában: ám hadd essenek. Még akkor is szent lesz a könyv, hol Meghalt eszméim nyugszanak, Mert hosök temetoje az, kik A szabadságért haltanak. (Pest.) Hol a leány, ki lelkem röpülését... Hol a leány, ki lelkem röpülését Követni bírná te kivuled? És hol a férfi, a ki én kivulem Szived mélyére lemerulhet? Egymáshoz illünk; a teremtés napján Egymásnak voltunk már rendelve mi... Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani. Mint törnek ok s hadd törjenek reánk az Önérdek rozsdás fegyverével; Elhárítjuk mi könnyen a csapást a Szerelem varázsvesszejével. A szerelem a legnagyobb hos, ennek Valának legtöbb diadalmai... Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani. Szeretjük egymást égo szerelemmel. Te tiszta, szent vagy, oh leányka, S az én szivemnek, hogyha volt is foltja, Leégeté szerelmem lángja. Mért oltanátok el keblünk tüzét? mely Oltár fölött is méltó állani... Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani. Tiéd vagyok, szép angyalom, tiéd, és Te az enyém vagy mindörökre! Együtt lépünk az élet határáig Rózsákra, tövisekre, S ha átörültük, átbusúltuk éltünk, Együtt fogunk a sírban porlani... Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani. (Erdod.) A türelemrol. Türelem, te a birkák s a Szamarak dicso erénye, Tégedet tanuljalak meg? Menj a pokol fenekére! Hogyha mint koldús járod be A földet s kérsz menedéket: Kérj akárhol, csak ne tolem, Szívem nem fogad be téged; S ha bejárod, mint hódító, Diadallal a világot: Lesz egy szikla, s ez szivem lesz, Melyre nevedet nem vágod. Türelem, kicsépelt szalma, Melyet a bárgyú világnak Telt kalászokként árulnak, Kik magodból jóllakának; Te üres fazék, melybol a Macska a tejfölt kiette, S a szakácsné most szájtátva, Fejcsóválva áll mellette. Türelem, te... nem tudom, mi? Mint gyülöllek, mint utállak! Mert ahol van kezdeted, ott Vége van a boldogságnak. Oh a föld boldog lehetne, Hogyha rajta te nem volnál, S míg te rajta lészsz, mindaddig Megmaradunk a nyomornál. El veled, te élet átka, El veled, le a pokolba! Nyeljen el, ki rút pofádat Erre a szép földre tolta! (Pest.) Múzsám és menyasszonyom. Kopogtatának. Kérdém: ki van ott? »Leány«, felelt kinn, a ki kopogott. 'Leány? ah, úgy bocsánatot, Ajtómat meg nem nyithatom; Mit szólna majd menyasszonyom, Ha megtudná idovel, Hogy hölgyet fogadék el, Mint volegény is... mert házasodom.' »Épen azért jövék«, felelt megint Szomoru hangon a lyány odakint, »Épen azért jövék; Nyiss ajtót, áldjon meg az ég, Számomra csak kinyithatod, Én régi szeretod vagyok.« 'Mit? régi szeretom? ugy annál Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál. Aztán nekem nincs régi szeretom; Rútul hazudtam, a midon Leánynak azt mondám, hogy szeretem... Az csak költoi szalmaláng vala, Mely született s ellobbana. Ez bennem a legelso szerelem, Büntessen isten engemet, ha nem!' »Senkit sem szeretél? az nem lehet, Egyet szerettél, egyet, engemet; Ereszsz be, én múzsád vagyok, Vagy még most is hiába kopogok, Midon megmondám nevemet?« 'Te vagy, galambom, kedves múzsám? Miért nem szóltál? jer be hozzám, Jer, nyitva ajtóm és karom, Ölelj meg, édes angyalom! Igen, te voltál az egyetlen, A kit szerettem eddig életemben, S szeretni foglak síromig, Te drága szép leány, a kit Mellém a jó sors rendele, Hogy légyen egy lény, melynek kebele Hiven ver értem akkor is még, Midon a mondhatatlan inség Korában elhagy az egész világ. S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák Baráti, ismerosei. Te nem tudád csak ot felejteni, Te voltál hu vigasztalója, társa, Mig tartott hosszu, kínos bujdosása. És mostan téged én feledjelek, Kihez csatolnak oly szent kötelek? Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben, Ez a sziv nagy, megfértek benne ketten, S hiszem, tudom, Hogy egymás mellett békességben éltek, Mert hisz te és menyasszonyom Testvérek vagytok ti, édes testvérek: Együtt születtetek az égben, A csillagok legszebbikében, S onnan le együtt szálltatok Szivárványból szott szárnyakon Egy szép tavaszi hajnalon, Hogy engem boldogítsatok!' (Pest.) Arany Laczinak. Laczi te, Hallod-e? Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom, Ülj meg itten az ölemben, De ne mocczanj, mert különben Meg talállak csípni, Igy ni! Ugy-e fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, S nyisd ki füledet, Nyisd ki ezt a kis kaput; Majd meglátod, hogy mi fut Rajta át fejedbe... Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, Szállj be Laczi fejibe. Volt egy ember, nagy bajúszos. Mit csinált? elment a kúthoz. De nem volt víz a vederbe', Kapta magát tele merte. És vajon minek Meritette meg Azt a vedret? Tán a kertet Kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?... nem biz' a. Telt vederrel a kezében A mezore ballag szépen, Ott megállt és körülnézett; Ejnye vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott... Vagy a szomszéd falu tornyát? Hisz azon meg nem sokat lát... Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert Áztatóba hordja? Arra sincsen gondja. Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett Nézi át a mezoséget, A vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: Ott az ürge, Hu, mi fürge, Mint szalad! Pillanat, S odabenn van, Benn a lyukban. A mi emberünk se rest, Oda nyargal egyenest A lyuk mellé, S bele önté A veder vizet; Torkig tele lett. A szegény kis ürge Egy darabig türte, Hanem aztán csak kimászott. Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, Nyakon csipték, haza vitték, S mostan... Itt van... Karjaimban, Mert e fürge, Pajkos ürge, Te vagy, Laczi, te bizony! (Szalonta.) Utazás az alföldön. Pompás kis útazás, valóban! Alig van egy arasznyira Fölöttem a felho, oly terhes. Szakad nyakamba zápora. Bundám dohányzacskómra adtam, Hogy az maradjon szárazon. Csuron víz vagyok. Még megérem, Hogy végre hallá változom. Mino az út!... De vajon út ez? Vagy fekete kovász talán? Mely ha kisul, leszen belole Kenyér az ördög asztalán. Ne dögönyözze kend csikóit, Ne dögönyözze kend, kocsis, Fölérünk Pestre, ott leszünk tán Már az itéletnapon is. - Hejh, alföld, alföld, nem reméltem, Hogy így fizess szerelmemért! Vagy tán e zápor és ez a sár Épen szerelmemért a bér? Csakugyan az lesz... a záporban Bucsúkönyuid ömlenek, S karod a sár, a mely helyettem A kereket öleli meg. Szép toled, kedves alföldem, szép, Hogy engem ennyire szeretsz, Hogy távozásom így megindit, Hogy ilyen bánatot szerez; Örulök rajta, hogy irántam Ily érzékeny szived vagyon; De, szó a mi szó, jobb szeretném, Ha nem szeretnél ily nagyon. (Mezo-Túr.) A csonka torony. Vén torony áll a rónaság felett... Letunt századba visz a képzelet. Kevélyen néztek hajdan e falak, Mert ormukon szent jelt tartottanak. A szabadság zászlója volt e szent jel! Csak játszott a viaskodó szelekkel. Piros szárnyát hivólag lengeté, S kiben vér volt, elszántan jött elé. Gyült a toronyba a sok ifju bajnok, Harcz-öltözetnek csillogása rajtok, De fegyveröknél sokkal fényesebben Sugárzott a hos bátorság szemökben. »Markunkban a kard, s benne lesz, a mig Szemfényünk vagy rablánczunk megtörik!« Ezt harsogák, s mely ekkor kinn zugott, A mennydörgés e zaj viszhangja volt. - A sírba dolt egy századév ezóta, Nincs a toronynak többé lobogója. A szabadsági zászló lebukott, Ti is alusztok, dicso bajnokok. Kik szabadon inkább elestetek, Semhogy rabszolgaságban éljetek. A torony áll még egyes-egyedul, Ez is maholnap már halomra dul. Idétlen rom, mogorva, puszta váz, Falai között senki sem tanyáz. Csak a holt század fekszik odabent, Szemfödele a hosszu, méla csend. (Szalonta.) Bírom végre Juliskámat... Bírom végre Juliskámat, Mindörökre bírom ot, Az enyémnek vallhatom már Isten és világ elott. Megjött már jókedvem, és még Nem hagyott el bánatom; Sírjak-e vagy mosolyogjak Örömömben? nem tudom. Én vagyok hát az az ember, A ki annyit szenvedék? A kinek szivén a hány nap, Annyi átok feküvék. Én vagyok hát az az ember, Ki most a legboldogabb? Ki, mig a világ világ lesz, Boldogságban párt nem kap. Bár csak már lehullanának A virágok s levelek! Most az osz lesz tavaszom, mert Akkor volegény leszek... De nem nézek a jövobe, Bele néznem nem lehet, Mert az olyan fényes nap, hogy Megvakítná szememet. Rád tekintek, holdvilágom, Rád tekintek, mult ido, Szinte oly szép, de szelídebb Sugaraddal joj elo. Drága nap, mit nála tölték, Kedvesemnél, drága nap! Üdvességben egy öröklét S futtában egy pillanat. Oda vontam ot magamhoz, Halkan vontam ot felém; Mint égett, midon legelso Csókomat rá lehelém! Mint égett arczátul ajkam! Most is érzem melegét, Mintha bennem egy elolvadt Nap tuz-árja folyna szét. Sot a sírtól sem félek már, Hogy meghut majd engemet, Mert e láng még ott is fogja Melegítni szívemet. (Szatmár.) Lennék én folyóviz... Lennék én folyóviz, Hegyi folyam árja, Ki darabos utját Sziklák között járja... De csak ugy, ha szeretom Kis halacska volna, Habjaimban úszna föl s le Vígan lubiczkolva. Lennék vad erdo a Folyó két oldalán, Fergetegekkel a Harczot kiállanám... De csak ugy, ha szeretom Kis madárka volna, Bennem ütne fészket és ott Ágamon dalolna. Lennék váromladék A hegy legtetején, Bús pusztulásomat Venném csak könnyedén... De csak ugy, ha szeretom Ott a repkény volna, Elnyuló zöld karjaival Homlokomra folyna. Lennék kicsiny kunyhó A rejtett völgybe' lenn, Eso-vágta sebbel Szalmafödelemen... De csak ugy, ha szeretom Bennem a tuz volna, Tuzhelyemen lassacskán, de Nyájasan lobogna. Lennék felhodarab, Összetépett zászló, A vadontáj fölött Fáradtan megálló... De csak ugy, ha szeretom Az alkonyat volna, Búshalovány arczom körül Pirosan ragyogna. (Szalonta.) Puszta föld ez, a hol most járok... Puszta föld ez, a hol most járok, Istenért sem látni virágot, Rajta bokor sincsen, a hol a Fülemile-madár szólana. Az este is felhos, fekete, Nincs a csillagoknak híre se... Hogy jutottál mégis eszembe, Barna kis lyány, szívem szerelme? Eszembe jutottál, édesem, És most már ugy tetszik én nekem, Mintha itten a szomszédomba' Fülemile-madár szólana, S mintha virágok közt ballagnék, S csupamero csillag voln' az ég! (Körös-Ladány.) Kérdezd: szeretlek-e? Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy Szeretlek, mert ezt mondhatom; De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek? Mert én azt magam sem tudom! Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem, De milyen mély? nem tudja senki sem. Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt, Az ég felé tartván kezem, Hogy szívem minden dobbanása érted És egyedül érted leszen, Hogy örök lámpa benne a huség, Mely még ott lenn a föld alatt is ég. S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot, Mely, mint a villám, érjen el, S égesse, tépje lelkemet legmélyebb Pokolba mártott körmivel, Ha elfeledlek téged kedvesem, Sot ha rólad csak megfeledkezem. Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak, Jaj, a kit ez tart vissza csak. Én eskü s átok nélkül is örökre Lelkem lelkében tartalak, Ott fogsz te állni magas-fényesen Mint a tejut a legmagasb egen. S örök huségem, oh ez a huség is Még a te érdemed csupán; Hogy szerethetne mást többé, a kit te Megszeretél, dicso leány? Ki egyszer már a mennybe szállt vala, Nem látja azt a föld többé soha! (Pest.) Bucsú-pohár. Hadd támadjon föl még egyszer a mult, Hol szivünk és poharunk kicsordult, Kedv s bor bennök meg nem férve már. Koszorúnk egy levelét veszíti, A szél épen engemet röpít ki... Czimborák, ez a bucsú-pohár! A miért a sorshoz úgy esengtem, Bár sokára, de megadta: engem Házasélet boldogsága vár. Hányt-vetett a vad hullámos élet, S végre, végre meglelém a révet... Czimborák, ez a bucsú-pohár! Nem veszem már a bort gyógyszeremnek, Ha a kígyók lelkemen teremnek, Melyeket a bú szivembe zár; Barna kis lyány ajka mézet árul, Mézzel élek édes ajakárul... Czimborák, ez a bucsú-pohár! Még ez este vagyok a tiétek, Töltsétek meg poharam, töltsétek! Kocczantgassunk, míg e nap lejár; Holnap messze járok, más vidéken, Üresen fog itten állni székem... Czimborák, ez a bucsú-pohár! S mert szeretlek bennetek, kivánom: Nyiljon ily út nektek is utánam. Feleség, föld s ég közt a határ. Adja isten azt az áldást rátok, Hogy egyenként ezt kiálthassátok: Czimborák, ez a bucsú-pohár! (Pest.) Az itélet. A történeteket lapozám s végére jutottam. És mi az emberiség története? vérfolyam, a mely Ködbe veszo szikláibul a hajdannak ered ki, És egy hosszában szakadatlan foly le korunkig. Azt ne higyétek, hogy megszünt már. Nincs pihenése A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében. Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója. Rettenetes napokat látok közeledni, minoket Eddig nem látott a világ; s a mostani béke Ez csak ama sírcsend, a mely villámnak utána A földrendíto mennydörgést szokta elozni. Látom fátyolodat, te sötét mély titku jövendo, És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e Fátyolon átlátok, s attól, a mi ott van alatta, Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derulök És örülök szilajan. A háboru istene újra Fölveszi pánczélját s kardját markába szorítván Lóra ül és végigszáguld a messze világon, És a népeket, eldönto viadalra, kihíja. Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni: A jók s a gonoszok. Mely eddig veszte örökké, Gyozni fog itt a jó. De legelso nagy diadalma Vértengerbe kerul. Mindegy. Ez lesz az itélet, Melyet igért isten, próféták ajkai által. Ez lesz az ítélet, s ez után kezdodik az élet, Az örök üdvösség; s érette a mennybe röpulnünk Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni. (Pest.) Az idohöz. Nem a terhes szekér Alföld fertoiben, Nem a vitorlátlan Hajó a tengeren, Nem e jo lassan, nem e jo: Te jösz lassan, te vén ido. Ah, hogy megvénülél! Alig birod magad, El is töréd azon Fölül még lábadat. Mint béna koldús, csúszsz elé, Ki mankóját elveszité. Öledben ásitó Fiaid, a napok; Ásitni általuk Én is kedvet kapok, Ásítok olyan nagyokat, Hogy majd elnyelem magamat. Förtelmes vén ido, Rosz lelku hatalom, Mint fogsz te futni majd, Ha én nem akarom, Mint fogsz te futni majd, midon Velem lesz édes szeretom. Akkor megifjodol, Vén boröd leveted, S öltesz sasszárnyakat Köszvényes láb helyett, És messze, gyorsan szállasz el Az élet örömeivel. Mostan röpülj, ido, Mig távol kedvesem; Midon együtt leszünk, Midon ot ölelem: Nem bánom én, ha mindenik Órád eltart egy századig! (Pest.) Hires szépség. Róla és csak róla szól Az új világ krónikája; Tótágast áll az esze, Ki csak egyszer néz is rája. Oda hagyja aranyát A fukar s boltját a kalmár S a poéta rímjeit, Hogy kövessék ot, a hol jár. Ha látná ot a király, Elfeledné trónját érte; Árnya lenne a nap, és Nem kivánkoznék az égre. A halálos beteget Meggyógyítja szemsugára, És az éhes jóllakik Egy futó pillantatára. - Igy irák le ot nekem, Igy beszéle róla minden. Mit csináljak? gondolám; Már, mondok, csak megtekintem. S megtekintém. Eh, bolond A világ s az lesz örökre; Mi a szép? úgy tudja csak, Mint apám bármelyik ökre. Szó sincs, szó sincs róla, hogy Szép e lyány. Uram kegyelmezz, Hogy lehetne szép? hiszen Nem hasonlít kedvesemhez. (Pest.) Válasz, kedvesem levelére. Megjött, megjött az óhajtott levél! Elolvasám, az isten tudja hányszor, S még számtalanszor olvasandom el, Mindaddig, a míg mindenik betuje, Minden vonási válhatatlanúl Szivemhez nonek csillagok gyanánt; Legyen számatlan ragyogó világot Magában tartó mindenség szivem!... Most is kezemben e levél, s remegve Érinti ajkam, félvén hogy talán Szentségtelenség megcsókolnom azt. Elottem olyan szentek e sorok!... Oh lyány, ki vagy te s nem tudod magad sem; Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy. Midon feljöttem gyermekéveim Szuk völgyébol az ifjuság hegyére, S láttam körulem a roppant világot, Mely szépségekben olyan gazdag, és Gazdagságában olyan szép, hogy a szem Egy élten át elgyönyörködhetik Csak egy parányi részén is... midon Ezt a világot láttam, fölkiálték; »Dicso, dicso a munka! hol keressem A nagy mestert, ki mind ezt alkotá? Oh hol vagy, isten? hadd keresselek föl, Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!« S utána küldém elmémet; bejárta Minden vidékét a bölcselkedésnek, Röpült gyorsabban, mint az üstökös, Röpült, a merre más elméje járt S a merre nem járt, megfutá nagy útját, S esztendok mulva búsan tért haza, Búsan, fáradtan. Hasztalan bolyongott. Ekkor veled volt szép találkozásom, Veled, szép lyányka, s megszerettelek, Te megnyitád elottem kebledet, Mely eddig még nem nyílt meg senkinek, S ott láttam én, hogy a kit úgy kerestem, A jó s nagy isten kebledben lakik, Igen, te vagy az isten lakhelye! Hol volt elotted és hol lesz utánad? Azt nem tudom, de most benned lakik. Hogy érdemeltem én, meglátni ot? e Boldogság épen engemet hogy ért! Vagy oh igen, megérdemeltem én, Hogy színrol-színre lássam, mert hiszen Ugy, mint én, látni senki nem kivánta. De netalán ha méltatlan _valék_: Méltatlan, oh lyány, nem _leszek_ reá, Hogy nékem ád az isten tégedet, hogy Benned nekem megmutatá magát. Tiéd szerelmem, osztatlan tiéd. S e szerelem nagy! egykor a világot Borítá el gyülölség képiben; Most téged illet, téged egyedul E szerelemmé vált nagy gyulölet, E felhoktol megvált mennyboltozat. Tiéd jövendom, parancsolj vele. Lemondok érted minden vágyaimról, Reményeimrol... ez még mind kevés, De a mi több, de a mi sok, mi minden: Ha úgy kivánod, elveimrül is Lemondok érted; hordom fejemen, Mig élek, s ha meghaltam, síromon A megvetés s gyalázat bélyegét! - ... De ezt kivánni tolem nem fogod, Tudom, hogy nem; mert a kit te szeretsz, Annak nevén szégyenfolt nem lehet. Sot ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak, A mint megkezdém pályázásomat. S én úgy halok meg, a mint születém, Meg nem fordulva, hajthatatlanul. E névnek, melyet én magam teremték, Elpusztitója nem leszek magam. A név, a melyet örököl utódom, Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz... Lehetne tán, lehetne tán nagy is, Ha hozzá adnád lelked fénysugárit, Ha vélem együtt síkra szállanál. Oh mert bölcsodbe téged is, szerelmem, A múzsa tett, a múzsa ringatott. De te erod nem ismered, s ki bizzék A harczosban, ha maga sem bizik? Jobb, jobb, maradj el a csaták terérol, Hol úgy is a sors többnyire azért Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott Boldogságunknak szemfedoje légyen. Maradj, maradj el a csaták terérol; Nem lészsz kevésbbé kedves én elottem Árnyas magányodnak homályiban, Mint lennél kinn, bár bámultatva, a Nyilvánosság napfényes ormain; Sot kedvesebbé tészen a tudat, Hogy a ki mély és nagy tenger lehetnél, Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz A szerénységnek rózsalevelén. (Szatmár.) Koronázás. (_Heine_ után németbol.) Föl, föl, dalaim, jó dalaim! Föl, fegyverkezzetek! Hangoztassátok a harsonákat, S emeljétek paizsra Ez ifju leányt, Ki mátul egész szivemet Birandja mint királyné! Üdvöz légy, ifju királyné! Ott fönn lerántom a napról A piros sugáru aranyat, S belole fölszentelt fejedre Koronát fonok. Az égboriték lobogó kék selymibol, A melyen az égi gyémántok ragyognak, Egy drága darabot lemetszek, S koronázási köpenyként Királyi vállaidra akasztom. Kiséretul adok neked Fölczifrázott sonetteket, kevély Terzínákat s udvarias stanzákat; Elmésségem leszen kengyelfutód, Bohóczod képzeletem, Heroldod húmorom, Neveto könyukkel a czímerem. Magam pedig, királyné, Letérdelek elotted S hódolva, pirosbársony párnán Átnyujtom a kis darab észt, A melyet elodöd Még irgalomból meghagyott. (Szatmár.) Alkony. Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosolylyal hullnak róla szét. Néma, csendes a világ körulem, Távol szól csak egy kis estharang, Távol s szépen, mintha égbül jönne Vagy egy édes álomból e hang. Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez Ábrándos hang jól esik nekem. Tudj' isten, mit érzek, mit nem érzek, Tudja isten, hol jár az eszem. (Diós-Gyor.) A gólya. Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt Leginkább kedveli, Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka Tolla kedvelteti. Kit én választottam, a dal-mesterséghez Nem ért az a madár, S egyszeru, mint magam... félig feketében, Félig fejérben jár. Nekem valamennyi között legkedvesebb Madaram a gólya, Édes szüloföldem, a drága szép alföld Huséges lakója. Tán azért szeretem annyira, mert vele Együtt növekedtem; Még mikor bölcsomben sírtam, o már akkor Kerepölt fölöttem. Vele töltöttem a gyermekesztendoket. Komoly fiú valék. Míg társim a haza-téro tehéncsordát Estenként kergeték: Én udvarunkon a nádkúp oldalánál Húztam meg magamat, S némán szemléltem a szárnyokat próbáló Kis gólyafiakat. És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran Fordult meg fejembe': Miért, hogy az ember nincs úgy, mint a madár, Szárnyakkal teremtve? Csak a messzeséget járhatni meg lábbal S nem a magasságot; Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én A magasba vágyok. Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem Sorsáért a napot, A föld fejére o tesz világosságból Szott arany kalapot. De fájt, hogy estenként megszúrják... mert hiszen Foly keblébül a vér; Gondolám, hát így van? hát a ki világít, Ilyen jutalmat nyér? - - Kivánt idoszak az osz a gyermekeknek, Mint anya jön elé, A ki fiainak számára kosarát Gyümölcscsel terhelé. Én ellenségemul néztem az oszt, s szólék, Ha gyümölcsöt hozott: Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram, A gólyát elcsalod. Szomorodott szívvel láttam gyülekezni, Midon távozának; Miként most eltüno ifjuságom után, Ugy néztem utánok, S milyen bús látvány volt a házak tetején A sok üres fészek, Szello lehelt reám, sejtés halk szelloje, Hogy jövombe nézek. Mikor tél multával fejér hó-subáját A föld levetette, S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát Ölté föl helyette: Akkor az én lelkem is felöltözék új Ünnepi ruhába, S gólya-várni néha elballagtam egész A szomszéd határba. - Késobb, hogy a szikra lángra lobbant, a hogy Ifju lett a gyermek: Talpam alatt égett a föld, neki esem, És paripán termek, S megeresztett kantár-szárral vágtaték ki A puszták terére... Még a szél is ugyan neki gyürkozött, hogy Lovamat elérje. Szeretem a pusztát! ott érzem magamat Igazán szabadnak, Szemeim ott járnak, a hol nekik tetszik, Nem korlátoztatnak, Nem állnak körulem mogorva sziklák, mint Fenyegeto rémek, A csörgo patakot hányva-vetve, mintha Lánczot csörgetnének. És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép! Vannak szépségei, De azokat, mint a szemérmes lyány arczát, Süru fátyol fedi; Jó ismerosei, barátai elott Leteszi fátyolát, S rajta vesz meroen a megbuvölt szem, mert Tündér kisasszonyt lát. Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam Tüzes paripámon, S midon már ott jártam, a hol fizetésért Sincs emberi lábnyom: Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem. Egy futó pillanat A tóra mellettem, s benne kit látok meg? Gólya barátomat. Oda is elkisért. Együtt ábrándoztunk A puszta legmélyén, O a víz fenekét, én a délibábot Hosszasan szemlélvén. Igy töltöttem vele gyermekségemet és Ifjuságom javát, Azért kedvelem, bár se tolla nem ragyog, Se szép hangot nem ád. Mostan is kedvelem és ugy tekintem én A gólyamadarat, Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott Szebb korból fönnmaradt. Megérkezésedet még mostan is minden Esztendoben várom, S kivánok szerencsés útat, ha távozol, Legrégibb barátom! (Szalonta.) Panyó Panni. Panyó Panni hires nevem, Pirulva kén említenem, De lekopott rólam régen Piros kendom, a szemérem. Ilyen magam fajtájának Se országa, se hazája, Vagyok a csárdák lakosa, Keblem betyárok vánkosa. Tolvajnéppel czimborálok, Én vagyok az orgazdájok, Lopott jószág csengo ára Hever a ládám fiába. Tolvajoknak én danolok, Tolvajoknak én tánczolok. Mulassatok, jó betyárok, Van muzsika: varju károg. Hejh sok derék ifju legény, Ki nyakamon függött szegény, Ott függ most az akasztófán, Ördög négy ágú villáján. Hát magam mi véget érek? Valahol megesz a féreg; Ha már senkinek sem kellek, A sövény alatt halok meg. A sövény alatt dulök el, A czigányok temetnek el Valami vén czigány lök be Dögkutyával egy gödörbe. Jaj nekem, de neked, anyám, Te neked még inkább jaj ám! Téged számoltat meg isten, Mert miattad lettem ilyen. Szép, jó legény kért meg engem, Ki szeretett, kit szerettem. Az anyám lebeszélt róla, Ez volt a siralmas óra! (Szerencs.) Amott az a hegy... Amott az a hegy tolem Mi messze, messze még! Kék színe csak kevéssel Sötétebb, mint az ég. Egészen e hegyig kell Még zarándoklanom, Vándorsarúimat le Csak ottan oldhatom. Ott vár reám, ott vár a Végczél, a jutalom, Az én szerelmes édes Kedves kis angyalom. Tudom, tudom nagyon jól, Hogy örömet hozok, Hogy az örömtül szíve, Lelke repdesni fog; Csak azt szeretném tudni, Vajon most sejti-e, Hogy holnap ilyentájban Oly nagy lesz öröme. (Nagy-Peleske.) Látom kelet leggazdagabb virányit... Látom kelet leggazdagabb virányit, A természetnek virág-háremét, S a napnak rózsaszínu szempilláit: Hasadt felho mosolygó peremét; Látok homályos pálmaligetet, Hol a szello rejtélyesen susog, És énekel fényes madársereg... Madarak? vagy tán zengo csillagok? - - Látok nagy hegyrol egy kék szigetet A tenger és a messzeség ölében; Körulem osz van, amott kikelet, Vándorló darvak úsznak át az égen Az oszbül a tavaszba, és utánok Elküldi a szív minden vágyait, S e vágy talán még jobban boldogít, Mint ha ott volnék, a hol lenni vágyok. - - Látok mesés, holdfényes éjszakát, Az élet alszik, a halál viraszt: A légen szellemek suhannak át, Ruháiktól megrezzen a haraszt; Nem alvilági rémes szellemek: Boldog halottak, kik lejöttenek A holdsugárok arany fonalán Csillagjaidból, mennyei magasság, Hogy kedveseiket meglátogassák, S hogy ajkaikra csókolják talán Az édes álmat, melyben lelkeik Az ég üdvét elore érezik. Látok mindent, mi soha sem a szemnek, Csak a sejtésnek látható az éjben... S mind ezt két szemben látom: kedvesemnek Sötét világú, ábrándos szemében. (Szatmár.) Tompa Mihálynál. Igy vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül, Mit bámulsz ugy? ne szurj szemeddel keresztül. Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz, Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok; S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez... Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog. Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset: Vajon ki az ördög háborítja csended? Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem, De azt is tudom, hogy jött volna akárki, Nem fogadnál senkit nálam szívesebben, S nem fognád forróbban karjaidba zárni. Édes barátom!... de szólj már te is egyet, Bennem a gondolat gondolatot kerget, Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott Asztalhoz vetodik, - ugy vagyok valóban - S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok, Hejh pedig olyan sok mondani valóm van. Uj hivatalodban hogy éled világod? Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod? Szépecskén benott az udvarod; semmi a, Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova. Megfér-e együtt a lant és a biblia? Nem vesz össze rajtad Apollo s Jehova? S te, ki annyinak vagy megnyugtatására, Száll-e megnyugovás lelked hullámára? Vesd ki, jó barátom, vesd ki azt a férget, Mely titkon, de folyvást emészt téged belül; Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül? S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk, Csak akaratos ne legyen természetünk. Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más Pohárból inni, mint a melyre kedve jött. A bölcs - mert nem jogunk a sok válogatás - A honnan jut, onnan issza az örömöt. Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam... De im harangoznak: tiszteletes uram, Vegye hóna alá imádságos könyvét, S végezze illendon a szent szolgálatot; Én majd addig itt a kis kertben nézek szét, S isteníge gyanánt szívom az illatot. Mert az én templomom a nyílt, nagy természet... Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed, Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam Homér-Arany Jánost, hazánk uj csillagát, S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam, S oltár elott áldást reánk melyik pap ád. Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom... De ideje végre a szót ketté vágnom, Eredj, mert a harang immár elhallgatott, Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet, S vigyázz: örömedben egyik bordalomat Ne mondd el valahogy a mi-atyánk helyett. (Beje.) Széphalmon. Te a nemzet-hálátlanság Égbekiáltó némasága, A nemzet-szégyen Káin-bélyege, Oh Széphalom! Azért kellett-e csak Hozzád zarándokolnom, Hogy egy hajtásra olyan hosszút igyam A keseruség poharából, A milyet eddig még talán nem ittam?... Ez volt tehát A múzsák egykori tanyája, Hol most haszonbérlo zsidó lakik? Azon szobában, Melyben Kazinczy Ferencz Élt s kilehelte tiszta lelkét, Most piszkos nyávogó porontyok Henteregnek, S a szentek szentébol, nejének Szobájából ím kamra lett, Mely ronda lommal van tele. Ki innen e falak közül! Félek, hogy e ház rám szakad, Mert nagy teher nehezkedik rá: Az isten átka - - Nagy ég, a pompás kert mivé lett Még mostan is mosolyg, mosolyg, De szívet-szaggatólag, Mint a megorült szép leány. Elvadulának a gyümölcsfák, S alattok fu terem buján, Sürun és magasan; Tán el akarja rejteni A pusztulásnak szellemét, Mely itt két kézzel dolgozik, Vagy az utat akarja Elfödni, mely sír mellé vezet, Hogy a halottnak nyúgodalmát Ne háborítsa senki, Mert nyúgalomra nagy szüksége van, Kit hetven évig üldözött az élet. Itt nyugszik o Vad fák és vad füvek körében Fölötte hófejér szobor... Miért fejér? miért nem fekete? Vegyétek fel s tuzzétek föl helyébe Sötét sorsának zászlaját! Oly bántó e fejér hazugság. - És ezt is özvegye Állíttatá, ez oszlopot; De könnyen telt ki tole, Mert nem maradt több, Csupán hét árva gyermeke. S miért tett volna oszlopot Sírjához a haza? Hiszen mit tett o a hazáért? Miatta hét esztendeig szivá csak A börtönök dögvészes levegojét, És csak fél századig Tartá vállán, mint Atlas az eget A nemzetiségnek ügyét. Magyar nemzet, most nem volnál magyar, O akkor volt az, midon senki sem volt, Midon magyarnak lenni Szégyen vala. És te, hazám, te így fizetted ot! Mig élt: fázott és éhezett, S most sírja olyan elhagyott, Mint számüzötté Ki idegen földön vesz el. - Hálás haza, A szent halott nevében Vedd forró köszönetemet! Ha gyermekem lesz, Ki arra készül, Hogy néked éljen: Ide fogom majd ot vezetni E sírhalomhoz... buzditásul. (Széphalom.) Meleg dél van... Meleg dél van itt kinn a mezoben, Rakja a nap a tüzet erosen. Meleg dél van, meglippen a madár, A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár. Két lyány gyüjti ott a széna rendét, Két siheder hordja a petrenczét, Hejh de nem telik nagy kedvök benne, Mert ilyenkor súlyos a petrencze. Legjobb dolga van most a királynak, Vagy ott annak a gulyásbojtárnak; Király pihen aranyos karszéken, Gulyásbojtár kedvese ölében. (Beregszász.) Kard és láncz. Földre szállt a legszebb angyal Isten engedelmivel, hogy Fölkeresse, megtekintse A legszebbik szép leányt. Megtalálta. Megszerette. És ezentúl rája nézve Szebb volt a föld, mint a menny, És azért is minden éjjel Le-lejárt a szép leányhoz. Csillagról csillagra lépett, És midon elérte már A legalsó csillagot, Ottan egy hattyúra ult, Egy fejér hattyúra, és ez Hozta ot a lyányka mellé, A ki ot kertébe várta, S szuz mosolylyal fogadá, Melytol a bimbók kinyíltak És az elhervadt virágok Újolag föléledének. Ottan ultek és beszéltek, Míg a hajnal nem hasadt, És beszédök mindenrol folyt, A mi szép és a mi szent. A leányka szemlesütve Hallgatá a fényes angyalt S a hogy egyszer föltekintett, Annyi bubáj volt szemében, Hogy az angyal térdre omlott, És egy csókot kére tole, És a lyány meg nem tagadta. Milyen csók volt ez!... midon Összeért az angyal ajka És a lyányé, az egész föld Megrezzent a kéj miatt, Mintha az csak egy szív volna; S odafönn az égen minden Csillag egy-egy csengetyu lett, Mely varázshangon csilingelt, S e még nem hallott zenére A virágok, mint megannyi Tündérek, tánczolni kezdtek, És a hold - mivel talán az Elpirult lyány bele nézett - Elpirúla szinte, s tole Rózsaszínu lett az éj. És az angyal csókja szépen Megfogamzott: a leányka Anya lett; oly gyermeket szult Oly dicsoet, a mino csak Akkoron születhetik, ha Föld és ég ölelkezék. Kardot szult a lyányka, kardot, És ez a kard... a szabadság. * * * Feljött a legrútabb ördög, Sátán engedelmivel, Fel a földre, hogy meglelje A legocsmányabb boszorkányt. Megtalálta. Megszerette. És ezentúl jobban tetszett Néki a föld a pokolnál, És azért is minden éjjel Föl-följárt a boszorkányhoz. Tuzokádó hegy torkában Jöttek össze éjfelenként. Béka-fejü, kigyó-farkú, Láng-sörényu, sárkány-lábú Vad fekete paripa Hozta föl az ördögöt, S a boszorkány, denevérek És baglyok kiséretében, Hórihorgas sepronyélen Lovagolva jött elé a Tuzokádó hegy torkába. Ottan ultek és beszéltek Míg megszólalt a kakas, És beszédök mindenrol folyt, A mi rút s szentségtelen. S szólt az ördög: »Fázni kezdek, Jöszte beljebb, jöszte beljebb, Le a hegy legfenekére, A tüzeknek oshonába... Hah, még itt is fázom, fázom, Szinte csattog a fogam... Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!« S ölelkeztek, csókolóztak. Milyen csók volt ez!... midon Összeértek ajkaik, A boszorkány s ördög ajka: Összeborzadott a föld, S dörgött, morgott, mintha vészes Felhoket nyelt volna el, S el kezdett okádni a hegy, És okádta ég felé a Tuzesot, tuzköveket, És egy láng lett a világ, Csak a csillagok s a hold Vontak fátyolt arczaikra, Surü fátyolt, feketét, Hogy semmit ne lássanak. S megfogant az ördög csókja, Anya lett s szult a boszorkány, Szult oly förtelmet, mino csak Akkoron születhetik, ha Föld s pokol ölelkezék. Láncznak híják a boszorkány Undok kölykét, láncznak híják, És e láncz... a szolgaság. * * * És a mennynek s a pokolnak Két szülötte, a szabadság S szolgaság, a kard s a láncz, Harczot uz élet-halálra, Hosszu harczot, hosszu harczot, Elfáradva, nem pihenve. Tompa, csorba már a kard, De a láncz is szakadoz. Várjunk, várjunk egy kicsit, Megtudjuk már nem sokára: Melyik lészen úr a földön? Melyiké lesz a világ? (Szatmár.) Jó ideje lement a nap... Jó ideje lement a nap, Le is szállott már a harmat, Már a hold is magasan van, Éjfél is lesz innen-onnan. Mit csinál mostan Juliskám? Összetette kis kezit tán S imát mond; ha imádkozik: Tudom, értem imádkozik. Mit csinál mostan Juliskám? Már régen el is alutt tán; Ha elalutt és álmodik: Tudom, felolem álmodik. S ha Juliskám se nem alszik, Se pedig nem imádkozik, Hanem csak ugy gondolkodik; Tudom, rólam gondolkodik. Gondolkozzál, gondolkozzál, Gyönyöruséges virágszál! Gondolataid olyanok, Mint azok a szép csillagok. És vajon a csillagokat Juliskám, nem te gondoltad? Te gondoltad ki ezeket, Mikor szerelmed született. (Szatmár.) Az elhagyott zászló. Megtépve, megcsufolva, Sivatag közepén, Magában áll a zászló, Melyet szolgálok én. Nagy és hosszú vihar volt, Mely rajta ennyit tépe, De, bármint meg van rontva, Még most is látszik csonka Szárnyán az isten képe. És e szent jelnek egyre Gyérülnek hívei, Bálvány elébe mennek Térdet, fot hajtani. Hadd menjenek! nem méltók Egy sorban állni vélünk. Ha a fecskék ledérek S éghajlatot cserélnek, Mi sasok nem cserélünk. Mily varázshatalmú e Diszetlen csonka jel! A legdicsobbek érte S alatta haltak el. Mutatja ez, mutatja, Hogy az igazság itt van, S ez isten oltáránál, Bár a világ odább áll, Megállok a siriglan! (Szatmár.) Már, galambom, engedj meg... Már, galambom, engedj meg, de Ki kell mondanom: Legyen vége a tréfának, Mert nagyon unom. Eddigi szeszélyedet csak Megbocsátom még; Más ennyit sem turne, régen Mondta voln': elég. Vinné el az ördög ezt az Én jó szívemet! Boldogságom ennek mindig Áldozatja lett. Kifog rajtam minden gyermek És minden leány... De fogadom, hogy máskép lesz, Máskép ezután. Azért vége a tréfának, Szedd össze magad, És hallgasd meg ünnepélyes Komoly szavamat: A mit eddig még nem tettél, Bármint kértelek, Tedd, ezennel, tedd, ha mondom, Rögtön csókolj meg! (Szatmár.) A munkácsi várban. Itt tüzé föl piros zászlaját a Szabadságnak Zrínyi Ilona? A szabadság hosinek tanyája Íme, íme most rabok hona. Semmi más, mint dönthetetlen kofal, Semmi más, mint lánczcsörömpölések - Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön... ettül félek. Föl s alá jár magas büszke fovel Ott a sánczon egy ifjú fogoly; Messze-szállott lángtekintetével Vajon hol jár gondolatja, hol? Lépte gyors még; uj vendég bizonynyal Erejét az éj s láncz nem töré meg - Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön... ettül félek. Ott a másik sánczon egy öreg rab, Nem tekint sem ide sem oda, Lassan hordja könnyü, száradt testét... Nehezebb már láncza mint maga. Tört szemébol holt sugár buvik ki, Mint a sírból a kisérto lélek - Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön... ettül félek. Ifju rab, nézd, mint virít az erdo, Akkor is, ha kijösz, zöld lesz az, Oh de téged, téged akkorára A nyomor s bú régen behavaz. És te vén rab, toled már talán csak Itt vesz búcsut a láncz és az élet - Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön... ettül félek. Föld alól föl halk nyögés jön; mint a Köszörült kés, metszi szívemet. El, el innen! fönn vagyok, és még is Környekez már-már az orület. Hátha még lenn volnék, hogyha ott lenn Híznék rajtam lelki-testi féreg! - Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön... ettül félek. (Munkács.) Ismét könny! Azt hittem, hogy szemembül a sors Örökre számüze, S ismét pillámon vagy, sötét Fájdalmak fényes követe! Alig vidultam a boldogság Nyájas napsúgarán, Ismét felho takarta el, Mely önti záporát reám. De nem, nem zápor ez; csak egy könny. Egy könnycseppecske csak, És még is kínosabb talán, Mint volna egy egész patak. Oh sírtam én már, sokat sírtam Miattad, szerelem, És siratálak tégedet, Szegény pusztúló nemzetem; De ennél keserubb könyut még Nem ejtettem soha, Sem érted, égo szerelem, Sem érted, hamvadó haza. E könny, mint a tüzes vas, mint a Pokolnak lángja süt... Irtóztatón, irtóztatón Orromba ment a pipafüst! (Szatmár.) Levél Arany Jánoshoz. Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lelt?... híred sem hallja az ember. Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír: Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, Feddo kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben? Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj' Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal. S ha feledél engem? ha barátod volna feledve? Dejsz ugy öcsém, veszsz meg, kívánom tiszta szivembül. Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába aczéllal Vágtál életen át múlás nélküli betuket; Hát én? én nevemet karczoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hó szelloje is elfúj? Megköszönöm, ha netán így van... no de elhiszem inkább, Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél. Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni. Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, Lásd, nekem úgy illik (s oly jól esik!), úgy-e lemondasz Róla, ha én kérlek? - Hah, már is látlak ugorni, Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök... Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen Irtózom tolök; tán mert én nem tudok olyat Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van, Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra És mindenfélére, mi csak szent s kedves elottem. - Drága komámasszony, kegyedet kérem meg aláz'san, Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha Még eztán sem fog nekem írni az ilyen-amolyan. Irjon mindenrol hosszan, de kivált ha kegyedrol Ir röviden, haragudni fogok majd hosszu haraggal. El ne feledje a barna Laczit s a szoke Julist, e Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, a melynek Rózsáin szemeim sokszor függének, a míg a Messzeröpult lélek hívemhez vitte szerelmét? És a csonka torony, mely a harczoknak utána Most szomorún hallgat gyér fu-koszorúzta fejével, S várja jövendojét, mely lábát rá teszi, s akkor Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezébol A mankót a halál... áll még a gólya fölötte, Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? Mindenrol akarok, mi nekem kedves vala, tudni. Jártam azóta dicso szép tájakon, ámde tiétek Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni: A veletek töltött kor tette szivemben örökké. S jártam azóta magas fényes paloták körül, a hol Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak... Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! - Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? Most veszem észre, hohó! mind, a mit mondtam, hazugság, Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni A nótáros urat, hogy... hogy... hogy majd beszerezzen Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép Hívatalok valamelyike meg fog ürulni idovel. Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom, Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta Századik édes apám eladá vagy meg se szerezte. S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell. Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok, Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)... hah, lesz a kutyának, Nem pedig én nékem! pusztán a gondolat is már Lángfelhoket idéz véres szemeimnek elébe, És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha A pányvás kötelet legeloször dobja nyakába A pásztor, hogy a ménesbol kocsirúdho' vezesse. Nem a tehertol fél, a melyet húznia kell majd, Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását. És a mit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel S a hiu fény! megelégszik o a pusztai gyeppel, Bármi sovány, s a záporesok szabad égnek alatta Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét. Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit - - Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél Képzeletem százrétü vitorlájába belé fújt, Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part, S ringat habkarján a látkör nélküli tenger, És mig az orkán zúg, s a felhok dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tuzzel zengi el ajkam Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság! (Szatmár.) Jó költonek tartanak... Jó költonek tartanak, s hogy Az vagyok, én is hiszem, De azért te ne magasztald Verseimet, kedvesem. Te elotted elpirúlok, Hogyha dícsérsz engemet, Oh mert érzem, hozzád képest Érzem kicsinységemet. A legkisebb gondolatban, Mely fejedben tündököl, A legkisebb érzeményben, Mely kebled dagasztja föl, Szemed egy pillantásában, Mely titkon felém röpül, Egy hangodban, mely futólag Csengi lelkemet körül, Egy mosolygásodban is több Költészet van, kedvesem, Mint az ötszáz-ötven versben, Melyet írtam összesen. (Szatmár.) Megbántott a rózsám... Megbántott a rózsám nagyon, Haraguttam érte nagyon, Haraguttam, búslakodtam, Mint az effélékért szoktam. Azt gondoltam, hogy sebemet A sirásó gyógyítja meg, Hogy akkor zárul be sebem, Ha megnyílik a sír nekem. S meddig tartott ez a bajom? Míg megcsókolt az angyalom, Mihelyt megcsókolt angyalom, Mingyárt nem lett semmi bajom. Éles, hegyes tor a szava, S édes balzsam az ajaka. Ilyen az a leányféle! Mit tegyen az ember véle? (Szatmár.) Augusztus 5-dikén. Itt a gyurü, itt a gyurü, Itt van végre ujjamon! Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon! Oh mi édes, oh mi édes A csók piros ajakán! A kerek világnak minden Édessége itt van tán. Csókolj, csókolj... senki sem lát... Szíjad, szíjad ajkamat! S ha látnak is? jegyeseknek Csókolózni már szabad. Addsza ajkad, addsza orczád, Homlokod, szemeidet, Elborítom csókjaimmal, Mint a hajnal az eget. Szédülök... fogj meg karoddal, Lágy karoddal, szép leány! Csók-e ez vagy bor? biz én már Nem is tudom igazán. Bor lesz ez, bor! ilyet ittak Az olympi istenek, S én, az ember, nem birom meg, Fölforgatja eszemet. Mámor szállt nehéz fejemre, Oh de milyen mámor ez! Égbe vitt... a föld alattam Végtelen mélységbe vesz. Túl jutottam már a felhok Tarka vándor táborán, Csillagok között röpulök, Mindenik egy csalogány. Mint dalolnak, mint dalolnak! Ilyet nem hallott fülem. S milyen fény! százezer villám Nyargalózik körülem. Hát a szívem, hát a szívem? Ott van, ott van még a baj... Fiu, ugy vigyázz magadra: Örömödben meg ne halj! (Erdod.) Falu végén kurta kocsma... Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra, Meg is látná magát benne, Ha az éj nem közelegne. Az éjszaka közeledik, A világ lecsendesedik, Pihen a komp, kikötötték, Benne hallgat a sötétség. De a kocsma bezeg hangos! Munkálódik a czimbalmos, A legények kurjogatnak, Szinte reng belé az ablak. »Kocsmárosné, arany virág, Ide a legjobbik borát, Vén legyen, mint a nagyapám, És tüzes, mint ifju babám! Húzd rá czigány, huzzad jobban, Tánczolni való kedvem van, Eltánczolom a pénzemet, Kitánczolom a lelkemet!« Bekopognak az ablakon: »Ne zugjatok olyan nagyon, Azt üzeni az uraság, Mert lefekütt, alunni vágy.« »Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba!... Húzd rá czigány, csak azért is, Ha mindjárt az ingemért is!« Megint jonek, kopogtatnak: »Csendesebben vigadjanak, Isten áldja meg kendteket, Szegény édes anyám beteg.« Feleletet egyik sem ad, Kihörpentik boraikat, Végét vetik a zenének S haza mennek a legények. (Szatmár.) A költészet. Oh szent költészet, mint le vagy alázva, Miként tiporják méltóságodat Az ostobák, s ép akkor, a midon Törekszenek, hogy fölemeljenek. Azt hirdetik föl nem kent papjaid, Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy, Nagyúri, díszes, tündöklo terem, Hová csupán csak fénymázas czipokben Lehet bejárni illedelmesen. Hallgassatok, ti ál, hamis proféták, Hallgassatok, egy szótok sem igaz. A költészet nem társalgó terem, Hová fecsegni jár a czifra nép, A társaság szemenszedett paréja; Több a költészet! olyan épület, Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, Mindenkinek, ki imádkozni vágy, Szóval: szentegyház, a hová belépni Bocskorban sot mezítláb is szabad. (Szatmár.) Az én Pegazusom. Nem angol ló az én Pegazusom, Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal, Nem is német teherhordó állat, Széles háttal, medve-topogással. Magyar csikó az én Pegazusom, Eredeti derék magyar fajta, Világospej, síma selyem szorrel, A napsugár hanyatt esik rajta. Nem nevelték benn az istálóban, Nem is igen járt az iskolába; Kinn született, ott kinn fogtam el a Kis-kunsági szép nagy pusztaságba'. Nem bosszantom a hátát nyereggel, Egy kis csótár van csak rá terítve, Ugy ülök rajt, és sebesvágtatva Ragad, mert o a villám testvére. A pusztákra visz legörömestebb, Mert a puszta születési helye. Hejh, ha arra fordítom a kantárt, Ugy megugrik, alig bírok vele. A falukban megállok egy szóra, Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll; A legszebbtol egy virágot kérek, Akkor aztán, akkor ujra haj-rá! Visz csikóm, s csak szavamba kerulne, Hogy kivigyen ebbol a világból; Ha szakad a tajték róla: ez a Sok tuztol van, nem a fáradságtól. Pegazusom sohasem fáradt el, Hamarjában még el sem is fárad, Biz ezt ne is tegye, mert még messze Vagyon útam, vágyaim határa. Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam, Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át, S lábad alá ha ellenség botlik, Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát! (Szatmár.) Ne bántson az meg... Ne bántson az meg, fényes napvilágom, Ha arczom néha elsötétedik; Nem lehetek én, bármiként kivánom, Még elotted sem folyton-folyva vig. Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe A bánatot nem te hozád vala... Hogyan szereznél bánatot nekem te, A földnek, égnek legjobb angyala? Egészen más az, a mért engem néha Kisértetes halványság színe fed: Én egy szellemnek vagyok martaléka, Mely meg-meglátogatni nem feled. Hiába kérem, hasztalan esengek, Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már; Kérlelhetetlen, siket o! nem enged, Talán örökké vissza-visszajár. Sokszor, midon a kéj legédesb nedve Érinti már-már szomjas ajkamat, Megjelenik... kezem megáll ijedve És földre ejti a telt poharat. E szellem a mult! mult idom emléke, A legvadabb, legborzasztóbb alak, Mit egy pokoli bor hevétül égve A sors viszályi kigondoltanak. Ezen szellemnek vagyok oda vetve; Fel-feltör hozzám sirja mélyibül, S mig súgja rémes ígéit fülembe, Lelkem lelketlen sziklává kövül. Ne szólíts ekkor, úgy sem értenélek, Édes hangod sem hatna szívemig; Várd el békében, míg a jelenésnek Irtóztató órája eltelik. Körule milyen álom fon hideg kart, S miatta még is mennyi a kinom! Álom csupán... de mit használ? a mig tart, Eszembe nem jut, hogy csak álmodom. (Szatmár.) Tarka élet. Szolgáltam én Mars uramnál És Thalia kisasszonynál, Még pedig nagy tiszteletben... Ott elcsaptak, itt elszöktem. Gyalogoltam kutyamódon, S jártam négy lovas hintókon. Tisztítottam más csizmáját, S tisztitá az enyimet más. Kujtorogtam szomjan-éhen, Egy helyen száraz kenyéren Rágicsáltam, más helyen meg Tejbe-vajba fürösztöttek. Volt már ágyam a mezetlen Föld, kietlen rengetegben; Háltam ismét czifra ágyon Finom patyolat-párnákon. Megemeltem a sipkámat Szolgabíró hajdujának, S én elottem hajtogatták Magokat a szolgabírák. Szobalyány is szégyelt volna Velem joni karonfogva, Máskor ismét úri hölgyek Pillantásomért epedtek. Drága, ékes uj ruhám volt, S volt ruhámon folt hátán folt, Zöldre raktam sárgát, kéket... Szent atyám, be tarka élet! (Szatmár.) Homér és Oszián. Hol vannak a hellenek és hol a czelták? Eltuntenek ok, valamint Két város, a melyet A tengerek árja benyel, Csak tornyaik orma maradt ki a vizbol... E két torony orma: Homér s Oszián. Koldús vala az, Királyfi emez. Mi különbség! De egybe' hasonlatosak: Mind ketteje vak volt. Szemfényeiket tán Lelkök lobogó tüze, önnön Dicsoségök ragyogása vevé el? Nagy szellemek ok! ha varázskezeik Érintik a lant idegét, Mint isten igéje, világot Alkotnak az ember elé, Mely bámulatos szép És bámulatos nagy. - Halljátok Homért? Dalában a mennyei bolt Egy csöndes örömnek örök mosolya, A honnan a hajnali bíbor S a déli sugár aranya Oly nyájasan ömlik alá A tengeri szoke habokra, És bennök a zöld szigetekre, Hol istenek uzik az emberi nemmel Boldog vegyülésben Játékidat, oh gyönyöru szerelem! S látjátok amott Osziánt? Az éjszaki tenger örök ködü földén Vad szikla fölött viharokkal együtt Harsogja dalát az alaktalan éjben, És feljön a hold, Mint a lemeno nap, Oly vérvörösen, S zord fénybe borítja a rengeteget, hol Bolygnak seregestül A harcz mezején elesett daliák Bús szellemei. Minden mi világos, Minden mi virágzó Dalodban, oh koldusok ose, Homér! Minden mi sötét, Minden mi sivár Dalodba', királyi utód, Oszián! Csak rajta, daloljatok egyre, Verjétek a lantot, az isteni lantot, Homér s Oszián! Eljonek az évek, Századjai s ezredei; letipornak Mindent könyöretlenül, oh de Ti szentek vagytok elottök; Mindenre a sárga halált lehelik, Csak osz fejetek koszorúja marad zöld! (Szatmár.) A virágok. Ki a mezore ballagok, Hol fu között virág terem, Virágok, szép virágaim, Be kedvesek vagytok nekem! Ha látom, mintha lyányt látnék, Szivem reszket, keblem dagad. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. Leulök a virág mellé És elbeszélgetek vele, Szerelmet is vallok neki, S megkérdem: engem szeret-e? Nem szól, de ugy hiszem, hogy ért, Hogy érti jól szavaimat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. S ki tudja: az illat vajon Nem a virág beszéde-e? Csak hogy nem értjük, nem hat át Testünkön lelkünk fülibe; Szagolja csak s nem hallja meg A test e szellemhangokat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. Igen, az illat a virág Beszéde, annak dala ez, S ha lényem durvább része a Sírban rólam lefejledez: Nem szagolom többé, hanem Hallom majd e szép dalokat. - Siromra, hogyha meghalok Ültessetek virágokat. Virágillat, virág dala, Te lészsz majd ott bölcsodalom, Melynek lágy zengedelminél Tavaszonként elaluszom, S következendo tavaszig Lelkem szép álmokkal mulat. - Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat. (Pest.) A kisbéres. Nem ül kevélyebben a huszár a lovon. Mint az a kisbéres a vendégoldalon, Behordta a szénát gazda padlására, Üres szekerével ballag a tanyára. Hat czímeres ökör sétál a szekérrel, Legelöl a hajszás nagy csengetyujével, Ritka egy csengetyu, oly hangos a szava: Harangnak illenék holmi kis faluba. Kiált a kisbéres: »Cselo, csákó, cselo!« S a szekérbol a nagy ostort veszi elo, Két öles a nyele, három a kötele, Irgalmatlanúl elkezd pattogni vele. Kati ott gyomlál a kis kertben serényen, Mikor a szekér a házok elott mégyen, Még ki sem pillantott, és már rá ismére Ostora hangjáról a béres legényre. Ugy megörult rajta, hogy nagy örömébe' Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe; Ha már ki van tépve, mit csináljon vele? Nyujtja sövényen át a kisbéres fele. A kisbéres pedig korán sem az, a ki Az ajándékot nem szokta elfogadni, Kivált ha neki azt szép leány kinálja, S legkivált ha az a szép leány babája. Elfogadta, föl is tüzte kalapjára, S fölugrott megint a szekér oldalára, És közéje vágott szép hat tinajának, S most még kevélyebben tartott a tanyának. Mit fejében gondolt s érezett szivében, Mit el nem mondhata ott hirtelenében: Azt utjában olyan szépen elfütyölte, Hogy a pacsirták is tanulhattak tole. (Szatmár.) A vándor legény. Hogyha üres az embernek Zsebje: üres a has is. Zsebem üres, ennél fogva Üres az én hasam is. Tennap ettem utójára, Az igaz, hogy keveset, No de semmi! van elég, ki Én helyettem is evett. S holnap ujra nap lesz, akkor Ehetem majd... ha lesz mit. Addig reménység anyámnak Szívom édes emleit. Hasam üres, de helyette Teli vannak szemeim, Megtöltötték a hidegtol Kiszorított könnyeim. És ez jó, hogy ily hideg van, Legalább sietnem kell, S így a csárdát, mely még messze Szaporábban érem el. Gyi, te fakó, gyi, te szürke, Gyi, két lábam, fussatok!... Milyen áldott két csikó ez, Egyik sem kér abrakot. Egyik fakó, másik szürke, Mert nadrágom két darab, Egyik szárát úgy toldottam A másikhoz a minap. Volt nekem jó új ruhám is, Volt nekem szép uj ruhám... De kimélni kell az újat... Hogy ne kopjék, eladám. S hogy kijátszam a haramját, Ki megállit, meglehet: A legelso korcsmárosnak Általadtam pénzemet. Most a mely'k zsivány nálam csak Egy fillérre is akad, Díjul annak én azonnal Fizetek száz aranyat. Nincs zsivány, de a helyett a Szél kutatja zsebemet. Szél barátom, ne kutyálkodj', Megütöm a kezedet. Tréfa, a mi tréfa, de ez Kriminális egy ido, Összeeskütt ellenem ma Szél, hidegség, hó, eso. Az az egyetlen szerencsém, Hogy mezítláb útazom; Teli menne vízzel sárral A csizmám e rosz uton. Gúnykaczaj gyanánt süvöltöz Fölöttem a fergeteg. Hadd gunyoljon! rajta egykor Én is jókat nevetek. Ád az isten egy kis muhelyt, Ád az isten majd nekem, Benne lesz meleg kandallóm, Feleségem, gyermekem... Ott ha a szél, e czudar szél Ablakomnál megjelen: Olyat kaczagok szemébe, Hogy megpukkad mérgiben! (Szatmár.) O. B. kisasszonyhoz. Szép mulatság téged néznem, Szoke kis lyány, Te kis bimbó az ifjúság Rózsafáján! Elnézném én szemed s ajkad Untalan; Ajkadon szived s szemedben Lelked van. Szived, lelked, mind meglátom, Ha rád nézek; Csendes még az, mint a téli Madárfészek. Várj csak, várj, ha majd eljo a Kikelet, Mily zajos néppel telik meg Kebeled. És az szép, legszebb idoje Életünknek, A midon a szív eloször Népesül meg, A midon kiséretével Benn terem A hatalmas nagy király, a Szerelem. Kiséroi: öröm, bánat, Könny, mosolygás, Kétség, remény, és ki tudja: Mi minden más? E sok vendég ugy megtölti A szivet, Hogy ez, szegény, szinte-szinte Megreped. És ez a nép egyre lót-fut, Föl s le nyargal, Nem nyugosznak, dörömböznek Éjjel-nappal. És nekünk e zaj, mely soha Nem szünik, Oly nagyon fáj és oly nagyon Jól esik!... Mit mosolygasz, mit mosolygasz, Csintalan lyány? A mit itten magyaráztam, Már tudod tán? Oh nem, ezt még nem teszem föl Feluled! De ha így van?... annál jobban Becsullek. (Szatmár.) Valahogy. Várom, várom lakodalmam Nehezen, No de hiszen ma-holnap már Itt leszen. Nem a világ ez az egy hét, Lemorzsolom apródonként Valahogy. Szegény ember fia vagyok, Az apám Egy kunyhót sem, egy garast sem Hagy reám; Baj, baj! de nem olyan nagy baj, Azért mi csak elélünk maj' Valahogy. Menyasszonyom akaratos Kis leány, Én sem hajtok fejet minden Szó után, Tüzes patak a mi vérünk, Hanem azért csak megférünk Valahogy. Ma o enged, holnap meg én Engedek, Igy elejét álljuk szépen A pörnek, És ha nappal összeveszünk, Este majd csak kibékülünk Valahogy. (Szatmár.) A sivatag lakói. Ott a zerge a kosziklán S legelészi a mohot, Ott van a sas, fenn-röptében Közelíti a napot, Ott a liget fái közt zeng Az apró madársereg, Ott a fák alatt a kígyó Csúszik-mászik és sziszeg, Ott van a strucz, a homokba Dugta ostoba fejit, Ott a krokodíl a sásban Sírja sátán-könnyeit, Ottan ássa a hiéna A halottak lakhelyét, Ott a tigris, üvöltözve Vérszemmel néz szerteszét... Egy hiányzik: az oroszlán; Hol vagyon o? hova lett? Tán megölték? tán eltévedt, Járván messze földeket? Messze járt, de el nem tévedt, És vadásztak bár reá, Meg nem ölték, nem ölhették, Mert magát o nem hagyá. De csatája hosszu, nagy volt S megviselte erejét, S hogy ezt ismét összeszedje, Csendes helyre rejtezék. Nyugszik a fáradt oroszlán Pálmafának ernyején... Nyugszom én fáradt oroszlán Feleségem kebelén. (Koltó.) Csak ugy omlanak most hozzám... Csak ugy omlanak most hozzám A szebbnél szebb levelek! Minap egygyel kedvesem majd Szívem repesztette meg, Most meg arra figyelmeztet Egy nem ismert jó barátom, Hogy »vigyázzak s fussak innen, Mert közel van a halálom, Fussak innen! orgyilkos kéz Fenyegeti éltemet.« Tréfa-e ez vagy valóság? Egyik s másik is lehet. Jó barátom, hogyha tréfálsz, Fordulnál más emberekhez, Mert az ily kis tréfácskával Engemet meg nem ijesztesz. S ha nem tréfa? ha valóban Tör valaki ellenem? Úgy is jól van, majd bevárom És megnézem emberem. Tán valami rosz poéta, Kinek Pegazusom lába Rá hágott a tyukszemére Helikonra-ballagtába'? Vagy valami táblabiró? Kinek úri fejirül Leütöttem a parókát S a feje is leröpült? Vagy valami vetélytársam, Ki miattam kosarat hord, Kit lehánytam a nyeregbol És szemébe rúgtam a port? Hah, vagy talán mind a három Összeeskütt ellenem? No ha ezek megtámadnak, Mit csináljak, istenem! A poéta álkapczáját Leszakítom fegyveremnek, S ellenségimet, mint Sámson, E szamárcsonttal verem meg! (Szatmár.) Osz elején. Üres már a fecskefészek Itt az eszterhéj alatt, Üres már a gólyafészek Tetejében a kéménynek... Vándor népe ott halad, Ott a messzeség homályin, Ott az égnek magasán. Látom még, mint kis felhoket, Vagy már nem is látom oket? Csak ugy képzelem talán. Elröpulnek, elröpultek, Tavasz s nyár vendégei, És oket már nem sokára A kertek s mezok virága S a fák lombja követi. Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt Majd borul, majd kiderul. Ajka még mosolyg, s szemébe Könny tolúl... ennek sincs vége, S ajkán ujra mosoly ul. Bús mosolygás és vidám könny! Csodálatos keverék. Észrevétlen karon fogja És egy más világba vonja A merengés emberét. Órahosszat elmerengek, És ha egy elejtett tárgy Vagy harang, a mely megkondul, Fölriasztott álmaimbul: Elmém, nem tudom, hol járt? (Szatmár.) A csillagos ég. Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szonyegén, És merengve nézem a sötétkék eget; Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény És koszorú gyanánt övezi fejemet. Megfürösztém lelkem e sugárözönben, Lemosott magáról minden földi szennyet, S most ujjá születve a magasba röppen S keresi a mennyet. Alszik az egész föld; mély és csendes álma, Egyetlen halk dongás érinti fülemet, Tán mellém valami kis bogárka szálla, Vagy távoli folyam harsogása lehet, Vagy még távoliabb felhok mennydörgése, Mely, mig hozzám ér, ily parányivá törpül, Vagy talán lelkemnek hymnus-éneklése Le a csillagkörbül. Szállj, lelkem, oh szállj az égi testek között, És pillants keresztül rejtelmök fátyolán, Melyet az istenség titkos ujja szövött... Bölcseségbol-e vagy csak szeszélybol talán? Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon, És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett, Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon, Hadd beszéljek veled. Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet? S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi? Áll-e az a kemény, szigorú itélet, A mely jutalmat oszt és bosszúját tölti?... De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én, Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem: Vannak-e ott szívek, és a szívek mélyén Lángol-e szerelem? Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda, S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok, De ha a szerelem föl nem kísér oda, Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok! Ugy szebb a föld minden búbánata mellett, S enyészszem el, ha a sírba fognak tenni!... A szerelem mindent pótol, s a szerelmet Nem pótolja semmi. (Szatmár.) Az ember. Nincs nevetségesebb az embernél, Oly kevélységben, olyan gogben él! A világot fitymálják ajkai, S minth' az eget akarná szántani Orrával, oly magasra tartja fel. Kevély ember, miben kevélykedel? Egy szempillantásnál mi rövidebb! Ember barátom, a te életed. Rohanva jo az ido s elrohan, Egy kezében bölcsod pólyája van, S másikba koporsódra szemfödel. Kevély ember, miben kevélykedel? S mit végezhetsz egy pillantás alatt? Hódítál népeket, országokat? Hódítani csak gyávákat lehet, S az uralkodás ilyenek felett Dicsoség? ezt csak szégyenelned kell. Kevély ember, miben kevélykedel? S ha dicsoséget szerzél, nagy nevet? Veled hal meg s a föld alá viszed, Vagy, mint hu eb, kísér ki sírodig, S ott orzi azt egy pár kis századig, S elobb-utóbb éhen-szomjan vesz el. Kevély ember, miben kevélykedel? Dicsoséged, neved maradjon! hol? A nép is elvesz, melyhez tartozol. Az ország, melyben most él nemzeted, Tenger volt egykor, s ujra az lehet, S e föld is semmiségbe oszlik el. Kevély ember, miben kevélykedel? (Koltó.) Azokon a szép kék hegyeken túl... Azokon a szép kék hegyeken túl Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl, Ott fogsz élni boldog férjed mellett, Kit boldoggá egyedul szived tett; Napkeletrol messzebb napkeletre Jösz velem, hogy mulathass kedvedre, Oda viszlek, szép Erdélyországba, Láposvölgyi regényes magányba. Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk, Mert ott csak a természet lesz vélünk, A dicso, az örökszép természet, Kinek arczát oly gyönyörrel nézed, Mert tudod, hogy leghivebb barátom, Kit soha sem kaptam hazugságon, Ki eluzi a lélek kigyóit, Ki soha sem sebesít, de gyógyit. Ottan élünk a világtól távol, Semmi sem jut el hozzánk zajából, Csak az a halk, tengerféle morgás, Mely a zajnak csak viszhangja, nem más, S mely meg nem zavarja álmainkat, Sot még költoibb álmakba ringat. Oda viszlek, egyetlen virágom A nagy földön, e nagy pusztaságon, Ott gyakorlom én be ezt a régen Óhajtott szót: kedves feleségem! (Szatmár.) A szájhosök. Meddig tart ez orült hangzavar még? Meddig bogtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szivében! Mit használtok kofanyelvetekkel? Évrül évre folyvást tart a zaj, És nem ott-e, a hol volt, a nemzet? Nincs-e még meg minden régi baj? Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval Az idot így elharácsoljátok; Várva néz rég s oly hiába néz az Isten napja s a világ reátok. Nyujtsátok ki tettre a kezet már S áldozatra zsebeiteket, Tápláljátok végre a hazát, ki Oly sokáig táplált titeket. Áldozat s tett, ez a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja, De ti gyáva s önzo szívek vagytok, Tettre gyávák s önzok áldozatra. Hiszem én, hogy, mint a fák tavaszszal, Megifjodnak a vén nemzetek, De ti, hernyók, új lombot nem adtok, Sot a régit is leeszitek. S oh mi vakság! fölemelte még a Népszeruség oket paizsára, Az elámult sokaság, miképen Megváltóit, karjaikba zárja. Megváltók? ok a hon eladói, Elveszünk ez ordítók miatt... Rólok tudja ellenünk, hogy félünk, Mert a félénk eb mindég ugat. Én ugyan nem állok a sereghez, Mely kiséri oket ujjongatva, És ha egykor közibök vetodöm, Nem egyébért lépek e csapatba, Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez Ál nagyok gyozelmi szekerét, S haragomnak ostorával vágjam Arczaikra a bitó jelét! (Szatmár.) Bucsú a notlenségtol. Toled válok, legrégibb barátom, Notelenség, toled válok el; Majd huszonöt évi bajtársam vagy, Búcsu nélkül nem hagyhatlak el. Ne neheztelj, hogy, ki oly hived volt, Rajtad most ily hirtelen kiad. Megosztottam véled ifjuságom, Hagyd magamnak férfikoromat. Szeretélek, mint tán senki más nem, Hogyha intél, én szót fogadék, Mentem én, a regényes kalandok Zászlaját a merre lengetéd. Messze vittél, sokfelé ragadtál, Elfáradtam, megpihenni kell... Nyoszolyám lesz kedvesem két karja, S fejér párnám a puha kebel. Mosolyognak ifju czimboráim, Gúnymosoly, mely ajkról ajkra jár, S szánakozva mennek el mellettem... Savanyú a szolo, ugy-e bár? Én valóban szánalomra méltó, Szánalomra oly méltó vagyok! Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba Esténként nem barangolhatok. Nem szabad már, csak egyet szeretnem, És ez is csak engemet szeret, Nem ugy, mint az o jó szeretoik, Kik szeretnek százat, ezeret. - Isten hozzád, notlenség barátom! Haragszol vagy nem haragszol rám: Már ezentúl hátamat látod csak, Örömiddel végkép jóllakám. Isten hozzád, vidd el tarka zászlód Másfelé, hogy új hivet szerezz, Fejér zászló kell nekem már, és az Feleségem fejkötoje lesz. (Szatmár.) Beszél a fákkal a bús oszi szél... Beszél a fákkal a bús oszi szél, Halkan beszélget, nem hallhatni meg; Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejöket. Dél s est között van az ido, nyujtózom A pamlagon végig kényelmesen... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Egyik kezemben édes szendergom Szelídeden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története! Minden betuje üstököscsillagként Nyargal keresztül magas lelkemen... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Arany csal s ostor kerget tégedet A zsarnokért megvíni, szolganép, És a szabadság? egyet mosolyog, S mind, a ki híve, a harcztérre lép, S érette, mint a szép lyánytól virágot, Sebet, halált oly jó kedvvel veszen... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Hány drága élet hullt már érted el, Oh szent szabadság! és mi haszna van? De lesz, ha nincs; tiéd a diadal Majd a csatáknak utósóiban, S halottaidért bosszut is fogsz állni, S a bosszuállás rettento leszen!... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Vérpanoráma leng elottem el, A jövendo kor jelenései, Saját vérök tavába fúlnak bé A szabadságnak ellenségei!... Egy kis mennydörgés szívem dobogása, S villámok futnak által fejemen, S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. (Koltó.) A mióta én megházasodtam... A mióta én megházasodtam, Valóságos fejdelem vagyok, Trónusom a karszék, és pipámnak Hosszu szára a királyi bot. Ekkép ulök szörnyü méltósággal, S elfogadom kegyelmesen itt - A kik jonek audientiára - Országomnak jobbágy népeit. Ott egy lyányka rózsaszín ruhában... Mert lyány vagy s még szép is a felett, Legeloször is veled beszélek, Jer, hugám, az elsoség tied. Kis hamis lyány! mért kerültél eddig? Csak nevedrol ismerhettelek, Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak, Kergetélek, s el nem értelek. Ámde végre birtokomba estél, Meghódítám tündér szárnyadat, Kertészem vagy, te növelsz naponként Homlokomra fris virágokat. Szép virágok színre és illatra, Milyeket csak tündérkéz növel, És közöttök a tövis csiklandja Csak fejemet s nem karczolja fel. - Lépj elo, te hosszu száraz ember, Mély szemu és sápadt arczu Gond. Vagy maradj csak, ajkad mindig olyan Prózai históriákat mond; Balgatag, ki ily dicso napokban Kenyeret és ruhát emleget, Hordd el magad! bár rövid az élet, Beszélgethetünk még eleget. - S te is itt vagy, te is megjelentél? Dúlt arczoddal, sötét Fájdalom? Nem remeg kend, örök ellenségem, Hogy ezennel fölakasztatom? Mély sebeket hasítál szivembe, Melyek néha most is vérzenek; Mit csináljak most veled?... ne búsulj, Kegyelmesen megkegyelmezek. Egymás ellen hosszu harczot vívtunk, A diadal hozzám esküvék; Nagylelku leszek, mert a gyozonek Dicsosége a nagylelküség - - Mily zaj ez kinn?... Pegazusom tombol, Tán megrúgta valamely szamár, Vagy tán azért nyugtalankodik, mert Engem olyan rég nem láta már. Várj, lovacskám, majd tiporhatod még A felhoket jó gazdád alatt, Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan Fejedelmi nyugodalmamat. (Koltó.) September végén. Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak elott, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérczi tetot. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam oszbe vegyul már, A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet... Ulj, hitvesem, ulj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha elobb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rá bírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyuimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is örökre szeret! (Koltó.) Elértem, a mit ember érhet el... Elértem, a mit ember érhet el: Boldogsággal csordultig e kebel! Ölemben kedves ifju feleség, Milyenrol lelkem annyit álmodék, Midon virágaid közt, képzelet, Mint mámoros pillangó repkedett; Ölemben egy oly asszony, a kinek Tündérek adják a testvér nevet, Ölemben a legdrágább földi kincs... Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs! Miért is volna nékem a remény? A nem-továbbat már elértem én. Mi volna könnyebb? mint lemondanom Mostan te rólad, honfi-aggalom, Te rólad, kínos haza-szeretet, Ki mindörökké téped a szivet, S magamnak szedni, mit az óra ád, Istenre bízván más búját, baját... - De el nem hagylak, hazám, tégedet, Múltat, jövendot mindent eltemet Boldogságomnak tenger-özöne, Csak szent oltárodat nem önti le. Veled sohajtok, hazám, mint elébb, A kedvezobb, a szebb ido felé, Mely töviskoronádat leveszi, S helyébe a dicskoszorút teszi, Veled sirok, ha fájnak sebeid, Miket rajtad haramják keze nyit, Veled sirok, hogy fázol, éhezel, S nincs részvevod sem távol, sem közel, Veled sirok, hogy korcsok fiaid, S hivom le rájok isten átkait, S veled szégyenlem, hogy a nagy világ Téged, szegény hazám te, meg se lát, Hogy, a ki rajta egykor úr valál, És reszketett parancsod hanginál, Most rája nézve nem is létezel... S érted teszek majd, hogyha tenni kell! (Koltó.) Egykor és most! Egykor és most! egykor és most!... Ép ilyen volt az ido, Mint most, ily hideg, zimankós, Igy szakadt le az eso. Nagyon jól jut az eszembe, Még a napját is tudom: Ballagott egy ifjú kinn a Pocsétás országuton. Bús arczczal, kopott ruhában A hogy ottan ballaga, Olyan volt, mint egy vándorló Leveletlen oszi fa. Csak ment, csak ment, s ha elotte Két felé tért el az ut. Nem kérdezte senkitol sem: Ezen s ezen hova jut? Mindegy volt o rája nézve, Ha jobbra, ha balra ment; Sehol sem várt rá meleg ház És meleg szív odabent. Megmondjam-e, feleségem, Hogy ez ifjuból mi lett? Ne sajnáld ot, éli már o A mennyei életet. Hanem ebbol azt ne hidd, hogy Elment az élok közul; Annyiban van csak, hogy o már Itt a földön üdvezult. Itt van e meleg szobában, S ajka forró ajkadon, Kedves drága feleségem, Édes szép kis angyalom. (Koltó.) Csendes élet. És vége a komédiának, A fütty s a taps elhallgatott, A nagy függöny szépen legördült, S én ott hagyám a színpadot. S most itt vagyok... oly messze, messze, Száz mérföld tolem a világ, Ki egykor azt becsavarogtam, Mint a garabonczás diák. Itt ulök feleségem mellett Ebb' a csendes kis faluba'. Egykor szuk volt a föld, s imé most Elég tág e kicsiny szoba. Itt nézem a hajnalt s az alkonyt És feleségem mosolyát, S szemem nem kíván többet látni, Bármily kevés az, a mit lát. Ki tette volna föl felolem, Hogy ilyen furcsán járok még?... De mikor olyan furcsa, furcsa Portéka az a feleség! (Koltó.) Az utósó virágok. Oszi ido a javából, A természet homlokáról Minden szépet leragad. Nincsen a mezokön semmi, Még a kertben is keresni Kell már a virágokat. Kis Juliskám összeszedte És bokrétává kötötte A maradék szálakat. Jól tevéd, kis feleségem, Kedvet szerzesz evvel nékem, S tán velök sem tészsz roszat. Már ha úgy is halniok kell, Haljanak hát legalább el Itt, hol látják szemeink; Könnyebb lesz talán halálok, Hogyha azok néznek rájok, A kik oket szeretik. (Koltó.) Tiz pár csókot egy végbül... Tiz pár csókot egy végbül A legédesebbjébül! Rádást is, Feleség, Nekem ennyi Nem elég. Csak ugy virág, ha tarka, Csak ugy asszony, ha barna. Barna kis Feleség! Szíved, szemed, Ajkad ég! Ölelj, ölelj, angyalom, Ha ölelsz, azt gondolom, Hogy én még Igy élve Felröpülök Az égbe. Oltsuk el már a gyertyát, Mert azt ingyen nem adják. A gyertya Derága, Minek ég itt Hiába. Házasodjunk, hajahaj, Házasélet kutyabaj, Mindig szép, Mindig a, Reggel, délben, Éjszaka! (Koltó.) Szivem. Isten, alkotál-e Több ily szívet is már Mint az én szivem? Volt-e másban is már Ily sokféle és ily Forró érzelem? Hu tanya ez a szív, Nemesebb barátság Hu tanyája ez, Elhagyott, elaggott Szüleim egyetlen Lágy párnája ez. Kert e szív, a hol leg- Illatosb virágid Nyílnak, szerelem! Bánya ez, a mely a Szabadság számára Kardvasat terem. És mi szép, mi jó van A kerek világon, Melyet nem ölel, Melyhez imádása Ne hajolna le vagy Nem röpülne fel?... S egykor ez a szív is Megszünik dobogni, Mint a többiek; Egykor ez a szív is Megszünik dobogni... Néma lesz s hideg. Lenn a föld porában Össze fog vegyulni Majd a többivel, S tán olyannal épen, Kit magasb indúlat Soh' sem gyujta fel. Oh nem! szívemet ne Bírja másokéval Ugyanaz a hely... Vegyétek ki, hogyha Meghalok, barátim, S égessétek el. (Szatmár.) Ilyen óriást, mint... Ilyen óriást, mint Én vagyok, ki látott? Ölembe tartom az Egész mennyországot! Borúlj rám, borúlj rám, Édes mennyországom, Felhotlen szép egem, Fényes napvilágom! Istenem, istenem, Miért is teremted Olyan parányinak Az emberi keblet? Boldogságom nem fér Igy egészen belé, El kell tékozolnom, El kell sírnom felét. Megjövendöltem én, Hogy boldog leszek még, Hogy a bú nálam csak Átutazó vendég. Elmentél, messze is Jársz immár, búbánat, Csak eredj! képpel sem Fordulok utánad. Nézd, kedvesem, nézd, a Nap még le sem mene, Még is már javában Szól a fülemile. De hiszen ez nem is Madár danolása, Hanem csókjaidnak El-elcsattanása. Mint szelíd tavaszi Eso a rónára, Ugy hulldogál csókod Ajkamra, orczámra, Mindenik cseppjébol Egy-egy virág terem... Csókzáporos tavasz! Virágos szerelem! (Szatmár.) Az volt a nagy, nagy munka... Az volt a nagy, nagy munka, Kicsiny kis feleség, Mig megszereztelek, mig Veled eljöheték. Ha ilyen drága volna Minden háznál a lyány, Be kevés pap híznék meg Az esketés diján. Igaz, hogy ily leány nem Minden bokorban no, S uram fia: poéta, Rongyos poéta-vo! Meg is téve dicsoen A hat-vágást apád, Hogy ily isten-csapástól Menekjék a család. És a midon hiába Volt minden izzadás, S ég, föld daczára meglett Az asszony-elhozás: Eltört ugyan az útban Kocsinknak kereke, De nem hiszem, hogy a nagy Áldás-súly törte le. Azon áldásnak súlya, A melylyel engemet Ipam s napam magoktól Eleresztettenek. Azon az egyen most is Csodálkozom nagyon, Hogy az ajtón jövék ki És nem az ablakon. Mért is nem dobtak itt ki? Turném a többivel; A sok közt e kis tréfa Nem is tunt volna fel. (Koltó.) Hintón és gyalog. Rég eltemette a nyarat Az osz, s ez is haldoklik már, Az erdo még is milyen hangos! Hogy fütyöl benne a madár! E füttyre fölriadtak az Álmos merengésbol a fák, S a meglepo, nem-várt örömtol Megrezzen rajtok minden ág. Még ott fönn a nap is, a ki Ködcsuklyájába bújt vala, Gondolva, hogy a tavaszig már Ugy sem leszen mit látnia. Még fönn az égen a nap is Kiváncsian pillant elé, Hogy lássa ezt a madarat, mely A bús csendet szétkergeté. Keres, keres szemeivel, Megnéz az erdon minden fát, De mind hiába, mind hiába, Madárfélét sehol se lát. Jó nap barátom, ne keresd A fákon e víg madarat, Ott ballag a mi füttyösünk a Gyaloguton a fák alatt. Egy ágról szakadt siheder, Kit a balsors meghordoza, Keblén kenyere, hátán háza, S szivében jó kedv tavasza. Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl, Hogy harsog az erdo bele. S ím fényes úri hintón nyargal S szemben találkozik vele. A fényes hintóban belül Sötét ur ül nagy csendesen; Ah, milyen napfogyatkozás van E gazdag úr szemeiben! Meglátja ot a siheder, És sajnálkozva távozik... Ti szegény gazdagok, kiken ily Rongyházi is sajnálkozik! (Koltó.) Mi a szerelem? Süldo poéták, bikficzek, Ugyan ne csiripeljetek A szerelemrol! kérlek szépen Az emberiség szent nevében, Melyet kínpadra vonni vétek, Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek. Tudjátok melyik fán terem, Milyen madár a szerelem? A kotyvaszték, mit fejetek Rosz bögréjében foztetek, A sóhajtások galuskája Pityergések levébe hányva, Epedéssel megsáfrányozva Vagy kakasdühhel megborsozva, Oh én szerelmes istenem, Ez még korán sem szerelem! Még várjatok, kis bikficzek, Kissé nagyobbat nojetek, Hogy a szerelmet ismerjétek És azt megénekelhessétek. - Viselni hosszu éven át A szívben a kétség nyilát, Teremteni legmelegebb Vérünkbol szép reményeket. Csak azért, hogy meghaljanak Hogy minden istenadta nap Legyen egy-egy kedves halottunk, Kit kínosan kell megsiratnunk; A rágalomnak óriási Kigyófarkával szembeszállni, Elturni oly bántalmakat, Mit megtorolni nem szabad, Mert kedvesünk azé, ki bánt, S aztán elvenni a leányt, Eldobni érte szabadságunk, Mely legimádottabb sajátunk, S fölvenni a könnyu szabadság Helyett az élet súlyos gondját, Dolgozni napok s éjeken, Hogy ételünk s ruhánk legyen; S ha feleségünk tán szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Hogy már ha kell örömtelennek Lenni egyik vagy más életnek, Mienk legyen örömtelen... Lássátok, ez a szerelem! (Koltó.) Ez már aztán az élet... Ez már aztán az élet! Az egész éven át Föl és alá kószálom A két magyar hazát. Vándorlok Magyarország Dicso térségein S testvére, a szép Erdély Regényes bérczein. Rónákról nézek távol Hegyek tetoire. És hegytetokrol nézek Távol rónákra le. Füvetlen fátlan puszta S vad erdos rengeteg Szép panorámaképen Elottem ellebeg. Ott városok harangja, Itt mezei kolomp, Amaz drámákat és ez Tündérregéket mond. Itt egy sötét nagy kastély Taszít magátul el, Ott egy fejér kis kunyhó Barátként üdvezel. Elore, csak elore, Nagy messze még a czél; Tovább, tovább mindegyre, Gyorsan miként a szél. Mi kéj, így kóborolni Hegyen és völgyön túl, Mi kéj! mint dagad keblem! S erszényem mint lapúl! (Dézs.) El innét, el a városból... El innét, el a városból, Fogjatok be hamarjába, Hadd rohanjak, hadd röpuljek Más vidékre, más országba! Mint kivánkozám e helyre, Lelkemet mint vonta a vágy! S ugyanez az érzelem most Von tovább, maradni nem hágy. Nevezetes ez a város, Tekintetem szerteszéjjel Mint az üstökös kalandoz S nem telik be nézésével. Összevissza tarkabarkán Állnak új és régi házak, Mintha képviselve volna Itten minden eltünt század. S történetkönyv ez a város, A történetek nagy könyve, Minden utcza és minden ko Nagy dolgokról beszél benne. S a magyar szó árad itten Mindenütt, a merre járok, Édes hangok, kedves hangok, Illatoznak, mint virágok. S még is mindezek daczára El innét, sot ép ezért el, Hogy a megszokás utol ne Érjen prózai kezével. S szemeimrol azt a fényes Rózsafátyolt le ne tépje, Melyen át e várost nézem, Elmerülve tündérkéjbe. Igy maradj meg, szép Kolozsvár, Igy maradj te emlékimben, Ily kedvesen, ily dicsoen... El tehát, el gyorsan innen! (Kolozsvár.) A szerelem országa. Álmodtam a minap... Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva? Csak azt tudom, hogy álmodám. Ah, milyen szép álom vala! Most, a midon leírom, Kezem még most is reszket... a gyönyörtol! Ballagva mentem hosszu úton, Azaz, hogy nem ballagva, Sot inkább sebesen, Mert puszta volt a táj, a merre jártam, Oly puszta, olyan prózai, E tájnak csak lakói voltak Még prózaibbak... Oly szenvedélytelen, nyugott pofák! Siettem el, siettem el, Hogy mentül hamarabb Mögöttem hagyjam e Boszantó tájt s boszantóbb arczokat. Elvégre értem egy magas kerítést, A melynek gyémánt kapujára Ez volt fölírva szivárvány-betukkel: »A szerelem országa«. Vágy-szomjasan Kaptam meg a kilincset És benyiték, S mit láttam! égi látomány! Elottem állt a legdicsobb vidék, Minot a festok és a költok Muvészi mámorukban Teremteni csak képesek, A milyen tán csak a paradicsom volt. Virító széles hosszu völgy Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal, A mekkorák másutt a tölgyek. Középütt sétált egy folyó, És vissza-visszafordult A helyre, melyet egyszer elhagyott már, Mikéntha fájna nékie Végképen elszakadni tole. A láthatár szegélye Regényes kosziklák valának, Melyek fején Arany felhok lebegtek Fürtök gyanánt. Elálmélkodva néztem e vidéket, Feledve még az ajtót is betenni, Midon beléptem. Sokáig álltam a küszöbnél, Mig végre szinte öntudatlanúl Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa. Eloször is virágos réteken Mentem keresztül. Ifju emberek Jártak körulem, mindegyik Lehajtott fovel, mintha tut keresne. Kiváncsi lettem és megkérdezém, Hogy mit keresnek olyan gondosan? S felelt egy, hogy mérges füvet. Mérges füvet? s mi végre? »Hogy kifacsarjam s megigyam levét.« Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam, S fáradva értem Az elso rózsafához, S alája ültem, hogy ott megpihenjek, De a midon letelepedtem, Oh borzalom! fejem fölött Egy ifju lógott fölakasztva. Elrohanék a másik fához S a harmadikhoz és a negyedikhez És igy tovább, mindig tovább, De nem pihenheték sehol, Mert mindenik fán Függött egy ember. Túl a folyón, túl a folyón! Gondoltam, ott a boldog szerelem. S szaladtam a folyó felé, Csónakba ultem, s gyorsan evezék, De húnyt szemekkel, Mert a habokban egy-egy holt tetem Ütötte föl magát, S a partról, mint a megriasztott békák, Ugráltanak be ifjak és leányok. Átértem a vizen, S ah itt is mindenütt A régi látomány! Méregpohár, akasztott emberek, Mindenhol ez, mindig csak ez, S hátúl a sziklák ormiról Veték le mások magokat, S alant a völgynek éles kövein Kifeccsent szívökbol a vér S fejökbol a velo. Kétségbeesve nyargalék Minden felé, minden felé, De mindenütt a régi látomány: Dúlt arczok és öngyilkolás!... Csupán csak a táj és az ég mosolygott. (Koltó.) Kazinczy Gáborhoz. Miljók nevében emelem szavam, Miljók nevében mondom el neked A köszönet, a hála szavait, Hos pályatársam, lelkem rokona: A nép nevében! melynek híve vagy, Melyért csatázol bátran és vitézül. Szentebb, mint a keresztes-háborúk, Szentebb a harcz, a melyet vív e század, Melynek te, mint én katonája vagy. Ott fekszik, mint egy új Prometheus, Évezred óta a bilincsre-vert nép, És rágja máját a saskeselyu, És vérzi lábát és kezét a láncz. Le fogjuk rázni róla a vasat, S eluzzük tole a saskeselyut! Mienk, mienk lesz majd a gyozelem, Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket, Mert a jó ügynek végre gyozni kell. Az ellenségé még a hatalom, Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de A kik vagyunk, mind elszánt férfiak, S ha ott a többség, itten az ero, Mert a mi fegyverünk az élesebb, Mert az igazság a mi fegyverünk. S nem volna messze már a diadal, Ha minden harczos olyan volna, mint te, Szavával olyan fél-mindenható! Föl, föl, barátom, hangoztasd szavad, Áraszd ki lelked e lángözönét, Hogy föllobbantsd a rokon szívekét, S hogy szétégesd az ellenség hadát! Dörögd a gognek és a butaságnak A rá jövendo végítéletet. Föl, föl, barátom, csüggedetlenul S nem tántorogva egy pillanatig sem! A díj a melyet egykor aratunk, Küzdelmeinkhez méltó díj leszen... De mit beszélek? mért említem ezt? Nem fáradunk mi jutalom-reménynyel, Mint a hazugság aljas zsoldosi, De önzés nélkül, isten-ihletésbol, Mint hajdanában az apostolok! (Koltó.) Menny és föld. Isten hozzád, gyönyöru hazugság, Eszményképek, ábrándok világa! Már kezemben tartom ajtód kulcsát, Még egy percz, s örökre zárva lészsz. Túl az éjnek fejér szivárványán, A tejúton túl röpultem egykor, S ott az égi magasokban járván Épitélek, szép tündér világ. Ott töltöttem ébren álmodozva A csapongó ifjuság idoit, Álmaimnak nem volt vége-hossza, S szebbnél szebbek voltak álmaim. De az álom bármi szép, csak álom, S hogyha ma nem, holnap elmulandó; Elment, elment pajkos ifjuságom, Fölkeltett a komoly férfikor. Isten hozzád ábrándok világa! Miért várjak, a mig összeomlasz S romjaidnak eltemess alája? Jobb, leszállnom innen idején. Le a mennybol, le tehát a földre! Vígy le, vígy le képzeményim szárnya, Mielott lebuknám összetörve, Mint lebukott egykor Phaëton. Hogy jön e könny szemem pillájára? Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek! Hisz a föld az emberek hazája, Embereknek csak a föld való; S ha nem is oly szép ez, mint szeretnok! Nem is oly rút, mint az ifju véli... Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög, S ha van itt tél, van kikelet is. (Koltó.) A koldus sírja. Mint vadállat, mely halálát sejti, A vén koldús puszták közepébe Bujdosott, és élte maradékát Ott a puszták közepén tevé le. Holttestéhez a szegény legények Elvetodtek, néki gödröt ástak, Felköték botjára tarisznyáját, S így tuzék le a botot fejfának. Ott a fa s bokor nélkuli rónán Áll a kis domb egyszeru jelével, S te természet, elhagyottak gyáma, Vad virágok- s fuvekkel födéd el. Ilyen a sors! egykor, életében Szennyes rongyok lengedeztek rajta, S íme sírját napkeletnek minden Szonyegénél szebb szonyeg takarja. De az mindegy; o rá nézve a fo, Hogy elérte végre nyugodalmát... Ki gondolná? mily zajos, mi vészes Volt a pálya, melyen o futott át. Oh ez a kéz, a mely vénségében Ezt a száraz, görcsös ágat fogta, Ifjusága teljes erejében Harczok fényes kardját villogtatta. Ott forgott o a csaták tüzében, Ott adá vérébol áldozatját Az uraknak birtoka- s jogáért, Kik ot késobb éhenhalni hagyták. Csak hogy elhalt! most feledve minden, Nyomorúság és a harczi lárma. Csendes néma a világ körule, Zavaratlan földalatti álma. Néha száll csak egy-egy kis madárka Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott... Mit dalolhat a madárka fejfán, Olyan fejfán, amely koldúsbot volt? (Koltó.) T. M. kisasszonyhoz. Hogyan vagy, kedves jó leányka? Alig hogy hallom híredet, Pedig nagyon szeretném tudni Vidám-e vagy bús életed? Ha jól van dolgod, hadd örülnék, Mert a boldogság úgy egész, Sot kétszerezve lesz az által, Ha más is nyer belole részt. S ha bánatod van, hadd busúlnék Veled, hadd venném át felét, Másik felével a harczot csak Könnyebben végigküzdenéd. Elmondanád, mi bántja lelked, Mi mérte rája a csapást? S ha gyógyszert nem tudnék is adni, Adhatnék tán vigasztalást. Mint szeretném én, mint szeretném, Ha el lehetne mondani: Mily boldog vagyok, meddig mennek Boldogságom határai... Sot nincs is annak, nincs határa, Ugy nyúlik által lelkemen, Miként a föld felett az ég, mely Jelen van, mindenütt jelen. S e nagy kéjtengert, melynek minden Cseppjében egy gyöngy, egy öröm, - Nem csak magam: másod magammal - Nemes szivednek köszönöm. Tudd ezt, leányka, és ha sorsod Nehéz: enyhíti e tudat; Mert a boldogságnak testvére: Boldoggá tenni másokat. (Szatmár.) A rab. »Te éretted harczolék, szabadság, S lánczra verve lábam és karom... Világosság, téged szomjazálak, S mint vakandok, föld alatt lakom... Mikor üt a megváltás órája, Mikor üt a boldog óra már, Melyben ujra szabad léget szívok, S újra rám sütsz, fényes napsugár?« Lenn az élok nagy koporsajában, A börtönben, így sóhajt a rab, S már, az isten tudná, hányadikszor, Hiszen olyan régi, régi rab! Vagy tán még csak egy pár kurta napja, Hogy a sírnak testvérébe bujt? Nagy müvész a fogság szenvedése, Minden órát századokra nyújt. Nem napok, nem! évek folytak el már, A mióta ide vettetett, Hosszu kínos évek, mik fölvésték Homlokára sötét nevöket. És fejét már régen a szegény rab Bilincsével zúzta volna szét, De egyetlen társa, a reménység, Megragadta fölemelt kezét... A reménység, hogy o még szabad lesz! Múljék itt bár éltének fele, Hátralévo megmaradt felét az Édes szabadságban tölti le. És ezért várt, és ezért nem zúzta Bilincsével szerteszét fejét, Várva várt, s a lomha évek száma Feje fölött meggyülekezék. S jön a végén e hollóseregnek, Végre jött egy szép fejér galamb, Jött a drága hírnek meghozója, Hogy utószor van ma ott alant. Nyílik, nyílik ím a börtönajtó, Leveszik kezérol a vasat... Fölsikolt és összerogy... örökre... Örömében szíve meghasadt. (Koltó.) Bölcselkedés és bölcseség. »Teremtve van-e a világ, Vagy örök idok óta áll? S fog-e örökké állani, Vagy egykor semmiségbe száll? Megírta évmiljók elott A sors, mi fog történni majd? Vagy a történet gálya, mit A véletlen fuvalma hajt? Egy-e a lélek és a test? Honnan jövénk, hová megyünk? Elalszik-e a sírba', vagy Uj lángra lobban életünk?« Gunnyaszt a bölcs magánosan, S ezen kérdések lengenek Virasztó szemei elott, Miként rejtelmes szellemek. Vizsgálja oket gondosan, Vizsgálja fáradatlanúl, Vizsgálja hosszu évekig, S mi haszna benne? mit tanúl? E szellemeknek arczain Csak egy vonást sem fejte meg, Midon feléje a halál, A végso szellem, közeleg. S te balgatag világ, te az Ily dorét bölcsnek nevezéd, Ki kincset kiván szerzeni S eltékozolja életét. Elég hogy élsz! mi gondod rá: Mi volt és mi következik? Legbölcsebb, sot csak az a bölcs, Ki soha sem bölcselkedik. (Koltó.) Szép napkeletnek... Szép napkeletnek Viránya lelkem, Örök tavasznap mosolyog le rá; Mit csak a földre Ejtett az isten, Megterem rajta minden szép virág. Csak egy hiányzott, A hit virága, A sírontúli életnek hite, S ez is kikelt már, Ez is virít már, És ezt szerelmed ülteté ide. Mirol a büszke, Az elbizott ész Egy hangot sem bírt mondani nekem: Megmagyarázta, S mi könnyedén, azt Édes szerelmed, kedves hitvesem! Nem sötét a sír: Szemünk vakúl el, Ha rá tekintünk, fényességitol, Mely oly szokatlan Varázsözönnel A más világból arczainkra dol. Nem az enyészet Rideg tanyája A koporsó; de vidám sajka ez, A mely velünk e Szép életbol egy Még szebb élet partjára átevez. Csak azt az egyet Szeretném tudni: Hol, merre terjed ez a más világ? És mily alakban Jutunk majd innen Ez ismeretlen más világba át? Mint ágrul ágra A csalogánypár, Csillagrul csillagra szállunk, te s én? Vagy mint két hattyu Ringunk szelíden Az örökkévalóság tengerén? (Pest.) Oh ne bántsd a költot... (_Moore_ után angolból.) Oh ne bántsd a költot, ha magányba fut, hol Fekszik a gyönyör, a hírrel nem törodve; Nagyra született o, s lelke lángolási Szentebbek volnának boldogabb idokbe'. A húr, mely most lantján tágan lankad, tudna Harczi dárda ellen íjt feszíteni, És ajkán, a mely most vágyakat lehel csak, Honfiszívnek árja ömledezne ki. De jaj hazájának!... elmult büszkesége, S mely volt hajthatatlan, megtört szelleme; Romján csak titokban sóhajt népe, mert ot Árulás szeretni s halál védnie. Csak az árulónak van becse, csak annak, A ki szégyenloje osei nevének; Az a fáklya vezet méltósághoz, a mely A hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg. Hát ne bántsd a költot, ha, mit nem gyógyíthat, Kéjek közt akarja elfelejteni; Oh csak egy reményt adj, csak egy fény ragyogjon Honja éjén, s meglásd, mit fog érezni! És azonnal szíve minden szenvedélyt, mit Táplált, s mindent, a mi kedves, messze hajt, S a babér, mely fejét hasztalan övedzi: Mint Harmodiusnak, kardját födi majd. De bár dicsoséged eltunt s a remény is, Neved, drága Erin, élni fog dalába', Még az órában is, melyben legvidámabb, Emlékezni fog rád s sorsod viszályára. Panaszod meghallj' az idegen, rónáin, Tengeren túl küldi a lant sóhajod, Maga zsarnokod is, mig lánczod szorítja, Rabja dalán megáll majd és sírni fog. (Pest.) Bíró, bíró, hivatalod... Bíró, bíró, hivatalod Nem játék, nem tréfadolog, Jól meggondold, jól meggondold, Ha a »halál« szót kimondod. Hallga, hallga, nyílik szája... Szól... kimondja: »halál rája!« Elindulnak az ifjúér', Pallost köszörul a hóhér. Nap az égre emelkedik, Ifju feje földre esik, Nyaka vére fölfelé fut... Milyen szép piros szökokut! Holdvilágos sárga éjfél, Sírjából az ifju fölkél, Halomtalan sírgödrébol, Az akasztófa tövébol. Fejét veszi jobb kezébe, Kapaszkodván üstökébe, Ugy ballag a városba bé, Birájának háza felé. »Ártatlanúl ölettél meg!« A biró ily szókra ébred, És fölpattan az ajtaja, Véres fej röpul be rajta. És ezután minden éjjel A birót e hang költé fel, Jött az ifju éjfelenként, És bedobta véres fejét. (Pest.) A hold elégiája. Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem, Hogy a legnyomorúbb lénynyé tettél engem? Inkább volnék a föld utósó szolgája, Mint az égen az éj ragyogó királya, Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában, Mint itt járok ezüst sarkantyús csizmában, Inkább színám lenn a csapszékek borszagát, Mint itt fönn a csillagvirágok illatát. Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat? Minden kutya, minden poéta megugat! S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok, Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog, Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok, Rokonérzelembol hogy velök busúlok. Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul, Hanem a méregtol, a mely torkomon dul. Hogy ekkép komáznak én velem e ficzkók, Mintha együtt vernénk a csürhére disznót. Néha-néha jön egy az igazijából, Egy kipattant szikra isten homlokából, Egy valódi költo, s dala hallatára Keblemet megtölti a gyönyörnek árja; Csak hogy, csak hogy a mig jön egy ilyen dalnok, Addig hány keserves nyávogást nem hallok! Efféle mákvirág minden bokorban no, Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendo. Minden este félve kezdem útazásom: Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson? Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik, Hogy meghányja-veti parasztlocs kezeit, Mintha el akarná messze hajítani, Talán mert markába nincs mit szorítani, S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott czigány, Az erek is csak ugy dagadnak a nyakán. S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez S kér, hogy tekintsek be a szeretojéhez. Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka Épen most buvik be a kemenczelyukba, Sült kolompért szed ki, pofázza befelé, Megégette száját, mert hirtelen nyelé. Jaj be gyönyöruen rántja félre arczát! Ez a bájos orcza épen méltó hozzád. - Megmondtam, a minek nem-tudása gyötrött, Most menj a pokolba, vigyen el az ördög! (Koltó.) Pató Pál úr. Mint elátkozott királyfi Túl az Óperenczián, Él magában falujában Pató Pál úr mogorván. Be más lenne itt az élet, Ha egy ifjú feleség... Közbe vágott Pató Pál ur: »Ejh, rá érünk arra még!« Roskadó félben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj' isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég... Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!« Puszta a kert, e helyett a Szántóföld szépen virít, Termi boven a pipacsnak Mindenféle nemeit. Mit henyél az a sok béres? Mit henyélnek az ekék?... Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!« Hát a mente, hát a nadrág, Ugy megritkult, olyan ó, Hogy szunyoghálónak is már Csak szükségbol volna jó; Híni kell csak a szabót, a Posztó meg van véve rég... Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!« Életét így tengi által; Bár apái nékie Mindent oly boven hagyának, Soha sincsen semmije. De ez nem az o hibája; O magyarnak születék, S hazájában osi jelszó: »Ejh, rá érünk arra még!« (Pest.) Nézek, nézek kifelé... Nézek, nézek kifelé az Ablakon, Ott merengnek szemeim a Silbakon, Jár a faköpönyeg mellett Föl s alá, Méltósággal, mint valami Kiskirály. Sétifikáltam igy én is Valaha, Mert hogy voltam, voltam én is Katona, Fekete-sárgára festett Fák elott Villogtattam a hatalmas Gyíklesot. Izzadtam a dicso borju- Bor alatt, Bájos bakancs ékesíté Lábamat, Szájam szörnyü halberdókat Kiabált, És söpörtem a kaszárnya Udvarát. Hosi pálya, hosi pálya, Gyöngy élet, Szégyen rám, hogy számot veték Te véled, Hogy letettem cserkoszorúd Fejemrol, Elhajíték puskát, seprot Kezembol. Hejh de meg is vert az isten Engemet, Hogy elhagytam a vitézi Életet, Poéta lett belolem, csak Poéta... Ott talán már káplár volnék Azóta. (Nagy-Várad.) Dicsérsz, kedves... Dicsérsz, kedves, hogy olyan jó vagyok! És meglehet, hogy az vagyok valóban, De ne köszönd ezt én nekem... szived Annak forrása, bennem a mi jó van. Avvagy talán a földnek érdeme, Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot? Teremne-e csak egy fuszálat is, Ha nem sütnének rá a napsugárok? (Nagy-Várad.) Arany Jánosnál. Csendes magányból a mézeshetek után Ujra belépek a nagy világ zajába, Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután Kedélyemnek fejér köntösére hága. Mielott ott lennék a nagy kohalomban, A fovárosban, hol oly husen fuj a szél, Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban, Leülök, barátom, meleg tuzhelyednél. Üdvezlégy másodszor!... a tavasz tarkállott, A midon eloször látogattalak meg, Most bús egyformaság födi a világot, Bús egyformasága a mogorva osznek; De a ború, ámbár eddig egyetérzék A természettel, most nem sérti kedvemet, Hisz magammal hordom a tavasz egy részét, És a legszebbik részt, kis feleségemet. Ime feleségem... hejh be szép az élet, Mikor az ember így másod-magával van, Akármit huhognak, akármint itélnek A magányos baglyok, szomorú odvokban. Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, Be vagyok kerítve egy kis karikába, De mért kivánkoznám ki e karikából, Mikor minden gyönyör ide van bezárva? Én azonban vizet hordok a Dunába Beszélvén ilyetén dolgokat te néked; Föl van írva szintén sorsod csillagába Ragyogó betukkel: boldog házasélet... Itt hitvesed, amott két virgoncz gyermeked! Gyuljünk össze s uljünk itt körbe mindnyájan, S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket, Hogy hallgatni még az ido is megálljon. Igy csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem Hejh maholnap megint a dologra kerget... Egykor a hírvágyat hátamra ültettem, S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget. Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz, Hogy munkába öljek napot és éjszakát! Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz, A ki a sátánnak elalkudta magát. Tudom, a feledés, mint az éhes kánya A megölt madárral, elröpul nevemmel, Tudom, hogy siket a magyarok hazája, S mégis énekelek, mert énekelnem kell. El fogják feledni nevem s bár felednék Hamar! ugy szeretném túlélni híremet; Akkor aztán ismét a magamé lennék, Rózsáim volnának a borostyán helyett. Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem Veletek, barátom, nem-zavart magányban, Míg nem emlékezném már saját magam sem Arra, hogy divatban voltam hajdanában. Akkor a dicsoség hozzád el-eljövén, Egyszer itt találna s tán reám ismervén, Mint régi barátját üdvözölne, de én Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?... Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki, Nevetek, magamat kinevetem érte; Az isten a magányt nem nekem teremti, Oda való vagyok én a csatatérre. Dobják le testemmel együtt majd nevemet A sírba, de addig ne bántsa senki sem, Véglehelletemig nem hagyom a helyet, Ott esem el bármily sárosan, véresen! (Szalonta.) Oszi éj. Látod, látod... vagy hiszen mit látnál? Késo éj van, s ez még nem elég: Éj a földön és felhok az éjen; Kétszeres gyászt vett föl a vidék. És a szél, ez a hazátlan szellem, Kit be nem fogad se ég se föld, Ég és föld közt elkárhozva bujdos... Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt. Könnyü nékünk, feleségem, könnyü, Pamlagon te és karszékben én, Idebenn a kényelmes szobában A meleg kemencze közelén. Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak A viharban szabad ég alatt, Fürteiket megczibálja a szél, A midon mellettök elszalad. Ablakokból itt-ott oly hivólag Kandikál ki egy-egy mécsvilág, De ok tovább mennek... csavargónak Ki nyitná ki háza ajtaját? Hejh pedig ki tudja, hogy mi volt az Ilyen, vagy mi lesz belole még? Hogy tovább ne menjünk: egykor én is, Én is ily földönfutó valék. Míg kifáradt, gyöngült lábaimmal Gázolám az országúti sárt: Lelkem addig csüggedetlen szárnyán Magasan fönn az egekben járt. Igy ballagtam, ábrándozva: egykor A hazának mily kincset hagyok. S a ki láta, mit gondolt felolem? Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok. (Pest.) Rózsabokor a domboldalon... Rózsabokor a domboldalon, Borúlj a vállamra angyalom, Súgjad a fülembe, hogy szeretsz, Hejh, milyen jól esik nekem ez! Lenn a Dunában a nap képe, Reszket a folyó örömébe', Ringatja a napot csendesen, Épen mint én téged, kedvesem. Mit nem fognak rám a gonoszok, Hogy én istentagadó vagyok! Pedig mostan is imádkozom... Szíved dobogását hallgatom. (Pest.) Meddig alszol még, hazám? Meddig alszol még, hazám? A kakas rég felkelt. Kukorékolása rég Hirdeté a reggelt. Meddig alszol még, hazám? A nap is föllépett, Beözönlo sugara Nem boszantja képed? Meddig alszol még, hazám? A veréb is fenn van, Telhetetlen bendejét Tömi asztagodban. Meddig alszol még, hazám? A macska is fenn jár, S tejes köcsögöd körul Kotnyeleskedik már. Meddig alszol még, hazám? Kaszálód füvére Csaptak a bitang lovak, S legelnek széltére. Meddig alszol még, hazám? Ime vinczelléred Muveli, nem szolodet, Hanem a pinczédet. Meddig alszol még, hazám? Szántanak szomszédid, S a magokéhoz oda Szántják földed szélit. Meddig alszol még, hazám? Míg rád nem gyul a ház, Mindig, míg a félrevert Harang föl nem lármáz? Meddig alszol még, hazám? Szép Magyarországom? Föl sem ébredsz már talán, Csak a más világon. (Koltó.) Állj meg, feleségem... Állj meg, feleségem, Mondok valamit, Játszuk el a multnak Jelenéseit, Mert illik dologhoz Fogni végre már, Isten drága napját Egyre lopni kár. Eddig csak henyéltünk, Ennek vége lesz, Mert ez a léleknek Fásulást szerez. Munka, tett az élet, Tegyünk valamit, Játszuk el a multnak Jelenéseit. Képzeld, hogy leány vagy, Az a lyányka még, Kivel ott a csendes Kertben mulaték. Itt a kályha lesz a Nagy fa, mely alatt Elmondám szerelmi Vallomásomat. Támaszkodjál hozzá, S addsza kezedet, És figyelj, elmondom Szép beszédemet: - »Nagysám, én nagysádat Sze... sze... szeretem! Nagysádé szerelmem, Lelkem, életem! Oh feleljen nagysám, Hogy viszont szeret!« »»Szeretlek, Sándorkám, Bírod szívemet...«« Persze, hát hogy is ne, Mondtad is te ezt! Mily anachronismus! Mondd, hogy nem szeretsz, Mint akkor mondád. »»Én Nem szeretem önt.«« Nem szeretsz galambom? Szépen köszönöm. Pár hónapja csak, hogy Feleségem lett, S ím nyiltan bevallja Már, hogy nem szeret. Hah! - vagy úgy... ni most meg Én feledtem el, Hogy csak játszunk, hogy a Multat játszuk el. Mennyi galibával Jár ez a dolog! Hagyjuk abba, jobb lesz, Már fáradt vagyok. Elfáradtam. Most már Csak pihenhetek. Ülj le itten, majd én Melléd heverek, S rád hajlok fejemmel, Igy, kis angyalom... Munka után milyen Jó a nyugalom! (Pest.) Csendes tenger rónaságán... Csendes tenger rónaságán Szeliden reng csónakom, Mint tavaszszal esti szello Kebelén a rózsafa. Nem vagyok rá érdemetlen, Jó lélekkel mondhatom. A folyó, melyen jövék Ide, a hol most vagyok, Hosszu és vészes folyó volt: Villám futkosott fölöttem, Jobbra-balra éles sziklák Fenyegettek és alattam Örvényeknek torka nyílt... Evezom minden csapása, Szívem minden dobbanása Az utósó lehetett vón. Én eveztem, csak eveztem, S a mi a legfo: akkor is még, A midon vezértüzem A remény is kialutt, Még akkor sem csüggedék. Csüggedetlené a díj! - Díjam oly szép, olyan édes: Ringatózni véghetetlen, Nyúgodalmas tengeren, Boldogságos házasélet Nyúgodalmas tengeren. Félretettem evezomet, Mért is volna az kezemben? Hisz mindegy, akárhová visz Vitorlámnak játszótársa, A kis gyermek-fuvalom; Mindegy az, mert mindenütt az Ég vesz engemet körul, a Fellegetlen, tiszta ég... Úgy ereszkedik le ez A sík tengernek szinére, Engem úgy kerít be, mint egy Kék virágokból füzött Óriási koszorú. Mendegélek, mendegélek, Ringatózom, ringatózom. Gondtalan nyujtózkodom; Fejem édesen pihen Hitvesemnek lágy ölében; Szemeim szemébe néznek, E szemekbe, mik sötétek, S még is ragyogóbbak, mint a Mennyország arany lakói; És kezemben a lant, rajta Ábrándos dalt pengetek, Nem szabályos, nem kigondolt Mesterkélt dalt... ujjaimra Bízom, hogy mit verjenek, S futnak ezek a húrok közt Föl s le öntudatlanúl, Mintha kedvesem hajával Játszanának. És a dal Még is szép, mert hallatára A mennybol leszállnak a Csillagok, hogy közelebb Légyenek, s a hold kilép A tengerbül és figyelmez. - Igy lantolva, énekelve Vándorlok kis sajkámon, mint A delfínen Árion... Néha száll csak árboczomra Egy-egy síró vészmadár: Egy-egy fájó aggalom Jövendod miatt, hazám; De minél beljebb jutok A tenger végetlenébe, Annál ritkábban jön ilyen Vészt jövendölo madár. (Pest.) Az éj. Fekügyetek Már le, Emberek! Vagy ha jártok Halkan Lépjetek. Lábujjhegyen Lassan Járjatok, S durva zajt ne Üssön Ajkatok. Tisztelni kell A gyászt, Mert az szent... Éj, a gyászos Ifju, Megjelent. Kedvese volt, És az Meghala; Azért gyászol, Szegény Éjszaka. Csendesen a Földre Leborúl, Hull a fure Könnye Szomorún. Most egyszerre - Vajon Mi dolog? - Búsan bár, de Még is Mosolyog. Ím, sírjából A hold Feljöve: Holt kedvese Halvány Szelleme. Találkoznak Édes Keservvel, Ölelkeznek Kínos Gyönyörrel. És beszélnek... De ki Tudja, mit? A mit senki Nem sejt, Nem gyanit. Nem is volna Ezt jó Tudnotok, Mert e beszéd Örök Nagy titok. Csak az orült Hallja, A midon Rá a lázas, Rémes Óra jön; S a haldokló, Ha már Csak egy-két Pókhálószál Tartja Életét; Még egy hallja, Még egy Harmadik: A költo, ha Ébren Álmodik. A merengo Költo Érti még Ama szellem- Hangok Rejtelmét. De nem szólhat Róla, Ne kérdezd... Elfelejti, Mire Fölébred. (Pest.) A haraghoz. Kiapadsz-e, harag, Te zuhatagos Vad bérczi patak, Mely zúgva rohantál A mélybe, s vetettél Szilaj habokat... Kiapadsz-e, harag, Szivembül örökre? Hát csendes házimadár Lesz az erdei sasból, Mely körmeit egykor A bosz zivatar Hátába ütötte, És rajta lovagla Kevély diadallal? Hát vállatrántó És fejbillento És hálósapkás Jó békés polgár Lesz a tüzes ifju? Ki néha magával Nem bírt, kinek ez Volt a neve egykor Mindenkinek ajkán: Haragos Petofi! Mily aggalom ez, mily Hiábavaló! Nem hagyhat el engem Nemes indulatom, Az ifju-harag; Nem apadt ki szivembül E zuhatagos Vad bérczi patak, S nem fog kiapadni. Csak csendesedett Most némileg árja, Mert róna mezokön Megy útja keresztül, Mezoiden hegy s völgy Nélkuli jelen. De ott a jövendo Sziklás vadona, Mélységeivel... Ha majd oda ér Haragom pataka! Megnove folyammá Ugy fog lezuhanni Elleneidre, hazám, Mint a feneketlen Örvénybe a féktelen Niagara! (Pest.) Egy apához. Mindent tevél, a mit szabad És a mit nem szabad, Hogy visszatartsad ellened Szegult leányodat; Bekeriték ot apai Tekintélyednek falai, S úgy volt ármányaid között Mint hálóban a hal, És fenyegetted haragod Gyilkos villámival... És még is elment gyermeked Az ifiúval, kit szeret. Mi volt forrása tetteid Sötét folyóinak? Tán a szüloi aggalom A jövendo miatt? Ez volt a szép palást, a mely Rút önzésed takarta el. Árúnak tartád gyermeked, S rá alkuvál is már... Szeretném tudni: mennyiért Kérték s mi volt az ár?... Vásárra vitted, tehetéd, Mert hisz te adtad életét. Te legalább ezt gondolod. Hah, milyen lázitó, Mily iszonyú tett volna ez, Ha nem voln' olyan ó, Ha minden istenadta nap Meg nem történnék újolag. Van embervásár, szinte van Ott túl a tengeren, De az adó-vevo fehér S az áru szerecsen, Míg itt mi nálunk az apák Magzatjaikat árulják. Igy cselekvél te is... vagy mondd Hazugnak szavamat, Tégy tanuságot róla, hogy Szeretted lyányodat, Beszélj!... egy hangod sem lehet, Mely megczáfolna engemet. Midon ármányod szétszakadt, S leomlott minden gát, S az ifju végre elvivé Magával a leányt. Annyit se mondál nékiek: Vajon lesz-e mit ennetek? Levontad rólok kezedet, Ugy távozának el, Bár meggyozodésed vala, Hogy elso, a kivel Találkoznak, a nyomor lesz, S majd el sem hagyja oket ez. De szép hited, tisztelt apa, Tudd meg, nem teljesult, S ha tán a szükség egykoron Reájok nehezul, Te lészsz utósó, a kinek Segélyeért könyörgenek. S ok boldogok, (érdemlik is Sok szenvedésökért!) Oly véghetetlen boldogok, Hogy hozzájok se fér A gyulölség és a harag, Hogy néked megbocsátanak; S kivánják: légy boldog te is!... De bár kivánjanak Neked minden jót, hasztalan; Mert ki elhagyja csak Egy pillanatra gyermekét, Örökre elhagyj' azt az ég. (Pest.) Okatootáia. Van egy ország, úgy híják, hogy Okatootáia; Második szomszédja Chína, Az elso Ausztrália. És ez, hogy Ausztráliának Toszomszédja, vajmi jó! Nem lopózhatik be hozzá A civilisatio. Oh a tántoríthatatlan, A dicso Ausztrália! O magát e gonosztól nem Hagyja elcsábítania. O, noha már Chína is kezd Mendegélni csendesen, O még most is, mint a szikla, Áll erosen egy helyen. Áldd a sorsot, áldd az istent, Okatootáia, Hogy Chínán is túl vagy még, hogy Szomszédod Ausztrália. Boldog ország! mert bár érzi A szükség sok nemeit: Legalább egy, és a fo, a Lelki szükség nincsen itt. Szerény állat itt a lélek, Nem kér szénát, abrakot; Mint szamár a gazt: zabálja A kalendáriomot. A minek következtében Nem nagy számmal lelhetok A költok, müvészek és más Kapa-kaszakerülok. Az pedig, ki bolond fovel Arra szánja el magát, Csináltasson egy szép szekrényt S zárja bele a fogát, Minthogy ezen mesterségnél Fölösleges itt a fog; Harapnia nem leszen mit, Legfölebb csak nyelni fog. Megvan itten az a szép is, Hogy különvált s nem vegyes A bagarja s a kutyabor, A paraszt és a nemes. Kutyabor! ez itt a fo-fo, Becsben párja nincs neki, És ezért sok úri ember Saját testén viseli. De habár rangjával kissé Nagyra van az úri rend, Nem mondhatni, hogy nem gondol A köznéppel odalent; »Nyisd ki markod, mind a kettot«, A paraszthoz ígyen szól, »Nyisd ki markod, jó barátom, Nesze semmi, fogd meg jól.« Azzal vagdalkoznak némely Nem t'om milyen emberek, Hogy ez országban nyilvános Épületek nincsenek. Mit? nyilvános épület nincs? Hát az akasztófa mi? S ezt bizony majd minden falu Határában láthatni. Oh e nemzet büszke nemzet, Épen erre tart sokat, S ebben talán fölül is múl Minden más országokat. Virágozzál, dicso ország. Nagyra termett natio, S még soká ne háborgasson A civilisatio! (Pest.) Mosolyogj rám... Mosolyogj rám, édes feleségem! Nincs virág a földön és az égen Csillag, a mely képviselhetné a Kedvességben mosolygásodat. Már ha rajta arczodon a felho, S fúvalom, mely elröpítse, nem jo: Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek, Mosolyodnak hajnalával azt. - Puszta télben a kert puszta fája Milyen vágygyal, mily ohajtva várja A tavaszt, mely néki majd virító Lombot ád és zengo madarat! A vándor, ki messze földön jára, S éjjel ér be falva határára, Várja, várja: mikor csillog rá már Házából a nyájas mécsvilág? S a beteg, ki bús ágyán az éji Sötétséget hosszan, hosszan nézi S egyedül: mint várja epedon a Támadó nap elso sugarát! S a halottak, koporsóba zárva, Miként várnak a föltámadásra!... Oh de hát én, én még mindezeknél Jobban várom mosolygásodat. Mosolyogj hát, én kérlek, hu férjed, A kinek ha szíve könyvét érted, Tudhatod, hogy benne mindenik sor Egy élet, mely érted halni kész. Tudhatod, hogy arczod tükre lelkem, És pedig nagyító tükre, melyben Hosszu és mély tordöfés az, a mi Kis redo csak homlokod fölött. Mosolyogj hát, üdvem alkotója!... Ajkad, kezed, térded csókolója, Álmaid hiven-virasztó ore, Életednek árnya, férjed, kér. (Pest.) Honvágy. (_Béranger_ után francziából.) Mondátok: »Jer Párizsba, ifju pásztor, Használni magas tehetségedet. Pénzünk, gondunk, a tanulás, a színház Feledtetik majd a mezot veled.« Én eljövék, de milyen arczom! a sok Tuznél tavaszomat leégetém. Adjátok vissza, vissza falumat És a hegyet, hol születém! Bús és hideg láz fut rajtam keresztül, Beteljesítvén kivánságtokat. E szép bálokban, a hol királynék a Hölgyek, haldoklom a honvágy miatt. Nyelvem hiába csínosítám, és a Müvészet fénye hasztalan vakit. Adjátok vissza, vissza falumat És vídám vasárnapjait! Estéinket s a vén meséket s durva Danáinkat méltán lenézitek. Büvészeinken túltesz Operátok, Mely a tündér hont közelíti meg, A szentek szentének hódolva, a menny Hangversenytektol vészi hangjait. Adjátok vissza, vissza falumat És estenkénti dalait! Sötét kunyhóink s dulo templomunkat Magam is kezdtem én csekélyleni. Itt megragadnak a sok emlékszobrok, Kivált e Louvre s díszes kertjei. Pompás kastélyok, mint légtunemények, Miket beszínez a napalkonyat. Adjátok vissza, vissza falumat S harangját s a kis házakat! Téritsétek meg a bálványimádót; Haldokló félben istenéhez tér. Kutyám ott lenn vár engem a tuzhelynél, S anyám, bucsúnkra emlékezve, sír. Százszor látám a hófuvást, vihart, s ha Vadállatok nyájunkra törtenek. Adjátok vissza, vissza falumat S botom s a barna kenyeret! Mit hallok, ég, mily nyugtalanná lettem! Mondják: »menj, indulj holnap, ha virad. Szülofölded letörli könnyedet, s majd Éledni fogsz hazád ege alatt.« Isten veled szép ragyogó hely, Párizs, Hol elbájolva áll a jövevény. Ah újra látom, látom falumat És a hegyet, hol születém! (Pest.) A magyar politikusokhoz. Lenézik a szegény költoket Ez elbizott, kevély urak, Kik a megyék s ország gyülésén Fényes szerepet játszanak. Pusztulj az utból, jó fiú, ki Kopottan ballagsz ott gyalog, Mert eltiportat ezen úr, ki Hintón melletted elrobog. Azért vannak tán olyan nagyra, Hogy oket paripák viszik, S mig a költo tengodik éhen, Az o szolgájok is hizik? Vagy, a mi még szebb, azt gondolják Talán, hogy fontosabbak ok Az emberiség mérlegén, mint E haszontalan verselok? Ti, kik ugy fölfuvalkodátok, Tudjátok-e, mik vagytok ti? Az apró napi események Mulandó pásztortüzei. Éjenként lát a vándor, a mint Föl-föllobogtok magasan, S reggel felé a nagy tüzeknek Már csak hideg, holt hamva van. Hozzátok képest, mikor égtek, A költok kicsiny csillagok, E messze csillámló szikráknál Százszor nagyobbak lángitok; De hamvatokat is midon már A szellok régen elvivék, A távolságban a kis csillag Még akkoron is egyre ég. Tanuljátok meg, mi a költo, És bánjatok szépen vele, Tanuljátok meg, hogy a költo Az istenség szent levele, Melyet leküld magas kegyében Hozzátok, gyarló emberek, A melybe örök igazságit Saját kezével irta meg. S habár más nemzet föl se venné A költoket, ti magyarok, Költoitek elott, ti nektek Illo, hogy fejet hajtsatok. Oh, a magyar költoknek vajmi Nagy honfi-érdemök vagyon... Szégyen, ha elfelejtettétek! Még nincsen túl fél századon. Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet Apáink örökségibol El nem rabolt még az enyészet, Az ellenünk eskütt ido, Nyelvünk is veszendoben volt már, Hozzája közel volt a vég, Az országútra kitaszítva Halálos bajban feküvék. Kevély urak, e szent betegnek Milyen segélyt nyujtottatok? Ha hozzá léptetek, azért volt, Hogy rajta egyet rugjatok! Költok valának ápolói, E rongyos, éhes emberek, Ok ápolák s menték meg... és ti Oket még is lenézitek! (Pest.) Czakó temetésén. ([LATIN CROSS] öngyilkosság által deczember 14. 1847.) Könnyez a részvét... oh még a Gyulölség is, ha itt vóna. Ejtene egy drága-gyöngyöt, Egy könyut e koporsóra. Magasan röpulo szellem Sulyedt a mély semmiségbe, Tavasz dol, az ifjuságnak Tavasza, a sír telébe. Keresett-e rokon lelket, S nem talált egy jó barátot? Vagy ki oda lépe hozzá, Eltaszítá ot magától? Nagy a világ, nagy a világ, Benne miljom embertárs van, S o e nagy világban, o e Milliók közt állt magában. Végre lelt egy jó barátot, Jó barátja a fegyver lett, Mely szivérol lesegíté Az életet, e nagy terhet. Könnyez a részvét... oh még a Gyulölség is, ha itt vóna, Ejtene egy drága-gyöngyöt, Egy könyut e koporsóra. (Pest.) Még alig volt reggel... Még alig volt reggel, már megint este van. Még alig volt tavasz, már megint itt a tél. Még alig, Juliskám, hogy megismerkedtünk, S már feleségem vagy, már rég azzá lettél. Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett... Csak annyi az élet, mint futó felhonek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet. (Pest.) Kinn a ménes, kinn a pusztán... Kinn a ménes, kinn a pusztán, A betyárok országutján. Benn a csikós a csárdában, Iszik isten igazában. Hadd igyék, ha kedve tartja, Ha kiszáradott a torka, Nem is csoda ily melegben, Süt a nap esze-veszetten. De ha beballag kend, bátya, Iszogatni a csárdába, Legyen gondja a ménesre, Bizza kelmed jó kezekre. Ott kinn hagyott három bojtárt, Egy sem ér egy hajító fát, Mind a három azzal mulat, Hogy alszik a kalap alatt. Hevernek a földön hanyatt, Orczájok a kalap alatt, Egyebökkel nem gondolnak, Ha megpörköli is a nap. Hát amott Kecskemét felol A homoktorlatok megol Ki lépegett szép lassacskán Egy szép sötétpej paripán? Szép, tuzes ló, de még rajta A legény tüzesebb fajta, Bátorság van a szemében, Karikás-ostor kezében. Csak jön, csak jön, halk lépést tart, Egyszer a méneshez ugrat, Kiszakít egy jó nagy falkát... Kis-Kunság, most isten hozzád! Fárad a nap, már alant jár, Egyre nyargal még a betyár És elotte a paripák, Csattog-pattog a karikás. Jön a csikós a csárdából Gyógyulóban mámorából, A bojtárok ébredeznek, Nagy híja van a ménesnek. El az egész kerületbe Ló-keresni szedtevette!... De hiszen kereshetik mán Kit Szabadkán, kit Kikindán. (Pest.) Vas-uton. Tenger-kéj veszen körul, Közepében lelkem fürdik... A madár röpult csak eddig, Most az ember is röpul! Nyílsebes gondolatunk, Késon indulánk utánad, De sarkantyúzd paripádat, Mert elérünk, elhagyunk! Hegy, fa, ház, ember, patak És ki tudja, még mi minden? Tünedez föl szemeimben S oszlik el, mint köd-alak. A nap is velünk szalad, Mint egy orült, a ki véli, Hogy ot, össze-visszatépni, Uzi egy ördögcsapat. Futott, futott, s hasztalan! Elmaradt... fáradva dol le A nyugati hegytetore, Arczán szégyen lángja van. S még mi egyre röpülünk, Egy sziporkát sem fáradva; Ez a gép tán egyenest a Más világba megy velünk! - Száz vas-útat, ezeret! Csináljátok, csináljátok! Hadd fussák be a világot, Mint a testet az erek. Ezek a föld erei, Bennök árad a muveltség, Ezek által ömlenek szét Az életnek nedvei. Miért nem csináltatok Eddig is már... vas hiányzott? Törjetek szét minden lánczot, Majd lesz elég vasatok! (Pest.) Feleségem nevenapján. Kis Juliskám, feleségem Neve napja vagyon most! Adjatok rám ócska mentét, Rókaprémest, zsinorost. És le most e bugyogóval, Magyar nadrágot nekem! És el bajuszpödroért a Patikába hirtelen! Mielott elébe lépek, Igy csipem ki magamat, Legyen újra föltámasztva A hajdankori divat, Az a régi ido, melyben Még roszúl öltöztenek, De a mellett jót kivántak Egymásnak az emberek. - Jót kivánok én is néked, Ez természetes dolog, Csak hogy a jó annyiféle, Hogy alig választhatok. Hogy lehetne valamennyit Egy szóban kimondani? Ne legyenek életednek Bánatai, bajai? Eh, ez nem is jó kivánság! Bánat és baj kellenek; A hol árnyék nincsen, ott a Fényt sem igen látni meg. Ifjuság! ez a minden jó, Éld le ifjuságodat... Ez rövid, s aztán meghalni? Nem nagyon víg gondolat. Érd el (persze én velem) az Osz hajak késo korát, Hanem ez ne légyen más, mint Álarczban az ifjuság. (Pest.) Szilveszter éje 1847-ben. I. Hejh, vannak ma számadások! Házi asszony, házi gazda, Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja. Vizsgálják a pénzes erszényt, Mennyi volt benn s mennyi van még, S törlik le a verítéket, Melylyel azt a pénzt szerezték. Feleségem, lásd, milyen jó, Hogy minékünk nincsen pénzünk: Nem piszkoljuk be kezünket, S nem csorog a verítékünk. Amazoknak a ládáik, Mi nekünk szíveink telvék... Az milyen szegény gazdagság! Ez milyen gazdag szegénység! II. Még csak egy magam valék Tavaly ilyen tájban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában. Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén: Esztendore hármacskán, Azután négyecskén. III. De félre, félre a tréfával Hisz beteg mellett állunk! Beteg, haldoklik az esztendo, Ez a mi drága kedves jó barátunk... Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. O adta össze kezeinket, Válhatlanúl örökre, O szállitá föl lelkeinket Nem ismert és nem sejtett örömekre... Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Az a kevés bú, mit koronként Szivünkre rá cseppente, Nem keseríté boldogságunk, Sot azt még sokkal édesebbé tette... Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Haldoklik o, már csak néhány halk Szívdobbanás van hátra, S az örök éj borúl e szemre, Mely boldogságunk hajnalfényét látta... Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. IV. Az esztendonek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkozik, magába száll. S nem hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát, És ez valóban nagyszeru, szép; De én is így tegyek-e hát? Csak a zsarnok s a szolgalélek, E ketto az én ellenem, S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássak meg?... nem, soha sem! Az isten ítéloszékénél, Még ott sem mondok egyebet: »Hogysem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárhozott legyek!« (Pest.) 1848. * * A téli esték. Hova lett a tarka szivárvány az égrol? Hova lett a tarka virág a mezokrol? Hol van a patakzaj, hol van a madárdal, S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak? Oda van mind! csak az emlékezet által Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak. Egyebet nem látni, hónál és fellegnél; Koldussá lett a föld, kirabolta a tél. Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban, Vállain fejér, de foltos takaró van, Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még, Sok helyen kilátszik mezítelen teste, Ugy áll a hidegben s didereg... az inség Vastagon van bágyadt alakjára festve. Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban? Mostan ott benn szép az élet a szobában. Áldja istenét, kit istene megáldott, Adván néki meleg hajlékot s családot. Milyen boldogság most a jó meleg szoba, S meleg szobában a barátságos család! Most minden kis kunyhó egy tündérpalota, Ha van honnan rakni a kandallóra fát, S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe Röpul tán, most beszáll a szív közepébe. Legkivált az esték ilyenkor mi szépek! El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek. A családfo ott fenn ul a nagy asztalnál Bizalmas beszédben szomszéddal s komával. Szájokban a pipa, elottök palaczk áll Megtelve a pincze legrégibb borával; A palaczk fenekét nem lelik, akárhogy Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy. Kínálgatja oket a jó háziasszony, Ne félj, hogy tisztjébol valamit mulaszszon, Hejh, mert o nagyon jól tudja, mit mikép kell, A kötelességét o jól megtanulta, Nem bánik könnyen a ház becsületével, Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta. Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan: »Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!« Azok megköszönik, s egyet hörpentenek, S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek, És mint a pipafüst csavarog a légben, Akkép csavarognak szanaszét elméik, És a mi már régen elmult, nagyon régen, Összeszedegetik, sorra elregélik. A kitol nincs messze az élet határa, Nem elore szeret nézni, hanem hátra. A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka, Fiatal pár, nem is a mult idot hányja. Mit is törodnének a multtal? az élet Elottök vagyon még, nem a hátok megett; Lelkök a jövendo látkörébe tévedt, Merengve nézik a rózsafelhos eget. Lopva mosolyognak, s nem sok hangot adnak, Tudja a jó isten, még is jól mulatnak. Amott hátul pedig a kemencze körul Az apró-cseproség zúgva, zsibongva ul, Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol... Uzi pillangóit a boldog jelennek, Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. - Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen Itt van egy szobában mult, jövo és jelen! Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a Szolgáló s dalolgat, behallik nótája. Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron. Lovait itatj' a kocsis éjszakára. Húzzák a czigányok valami víg toron, Távolról hangzik a bogo mormogása. S e különféle zaj ott ben a szobába' Összefoly egy csendes lágy harmoniába. Esik a hó, mégis fekete az utcza, Nagy vastag sötétség egészen behúzta, Járó-kelo ember nem is igen akad, Egy-egy látogató megy csak haza felé, Lámpája megvillan az ablakok alatt, S fényét a sötétség hirtelen elnyelé, Eltünik a lámpa, a bennlevok pedig Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt? (Pest.) Adorján Boldizsárhoz. Mélységes völgyben, olyan mélyben, Hogy, a mik állnak közelében, A mozdulatlan gránitbérczek, Ezen vasnál vasabb falak, Még ok is, a mint ott lenéznek, Szédulni látszanak... E mély völgynek legmélyebb fenekén, Hová a napvilág fél-feketén Jut el csak a sok bujkálás miatt, S hol a hold, ez a szép fonóleány Olyan kisérteties szálakat Ereszt éjenként ezüst guzsalyán, Mikéntha fonna szemfedot magának... A völgyben ott, egy nagy szomorfüzfának Tövén, nyílt egy kicsiny virág. Homály és lombok takarák, Nem volt körule semmi, semmi fény, Csak egy fagyott nagy harmat reszketett - Egy örökkévaló könny - levelén, Mint a gyémánt a vérzos seb felett. Mert a virág piros volt... nem csoda, Egy összetépett szívbol támada. Kevés vándor fordult meg itt e tájon, Kevés szem akadott meg e virágon, De a ki látta ot, Hamarjában nem mehetett el, Ott állt csodálkozó szemekkel, E bu-növény elott, És nézte, nézte, s érzett kínokat, Miktol a lélek szerteszét szakad, De míg igy ölte ot az, a mit láta, Szivott bódítón-édes illatot... Barátom, ez a fájdalom virága, Ez a virág lantod zenéje volt. - Miért tiprád el ezt a szép virágot? Mért hallgatott el így kezedben a lant? Nem fájt, nem fájt, midon a földhöz vágtad, S mintegy zokogva húrja ketté pattant? Nem kiáltott rád a lelk'ismeret, Midon rá tetted gyilkos kezedet? Mert gyilkos vagy, megölted Nem testedet, De ennél sokkal többet, Jobb részedet; A lant a lelke a költonek, S te, hah, te lelkedet öléd meg!... Egy költo-lelket semmisítni meg! Nem ismeréd tán küldetésedet? Szent és nagy ez valóban, A mely föld pusztulóban, Haldokló-félben van, a melynek már Nem használ sem eso, sem napsugár: Az a költo könnyhullatásitul S mosolygásától ujra fölvirul. Mivel felelsz majd, hogyha egykoron Az, a ki küldött, számadásra von? Ha mondja majd: »Nézz arra lefelé; A merre tetted útadat, Jól látszik, hosszú sivatag... A rád bizott földet nem míveléd!« Föl, föl, barátom, drága minden percz, A föld futócsillagjai vagyunk, Csak addig élünk, míg leszaladunk; Maholnap a biró elott lehetsz. Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod, Leheld beléje búbánatodat, Hisz a költo, ha a legfájóbb hangot Sohajtja, akkor a legboldogabb. Dalold el mind, mivel szived teli, S minden hang, a mely ajkadon kijo, Lelked darabja légyen... Oly dicso Kín és gyönyör között elvérzeni! (Pest.) Van-e egy marok föld... Van-e egy marok föld a magyar hazában, A melyet magyar vér meg nem áztatott? Hajh, de már nem látszik a nagy osök vére, Fiaik befesték ujra feketére A földet, rá kenték a gyalázatot! S így hazugság itt az örök-igazság is, Hogy az oroszlán nem szulhet nyúlfiat, Ti dicso apák, ti bajnok oroszlánok, Ha ti a halálból most föltámadnátok, És látnátok satnya maradéktokat! S ez a faj dicsekszik ose érdemével, Híres hajdanával úgy hetvenkedik... Hát majd a jövendo fog-e dicsekedni Mi velünk? vajon nem fogja emlegetni Orczapirulással e kor gyermekit? Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat, Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk, Messze elmaradtunk a világ sorától, Kitöröltek a nagy nemzetek sorából, Élni nem tudunk és halni nem merünk. Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak Számadó könyvében a legelso szám, S most leghátul állunk, semmit nem jelentve... Kik lábunk ölelték egykor térdepelve, Most arczul csapkodnak... szégyen rád, hazám! S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülom ellen kell Kart emelnem, hogy megostorozzam ot, Gyermek a szülojét... engem jobban éget A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek, Jól tudom, az ily tett ég és föld elott. S én ezek daczára sem fogok pihenni, Érezzek bár százszor több fájdalmakat, S verjen meg bár engem a nagy isten érte... Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre Földobog szived, vagy szívem megszakad! (Pest.) A rab oroszlán. A végtelen birodalom helyett Adának néki egy kis ketreczet! Vas-rostélyos kicsiny ketreczben áll Az oroszlán, a sivatag-király. Hagyjátok ot békében állani, Szentségtelenség háborítani. Ha elrablák a szabadságot tole, Hadd gondolkozzék legalább felole; Ha el nem éri a fa sudarát, Hadd lépjen árnyékára legalább. Ott áll meroen, méltóságosan, Még mostan is mily méltósága van! Elvették szabadságát, mindenét, De nem vehették hos tekintetét. Meroen áll, miként a pyramíd, a mely Sokszor nézett reá komor köveivel. Ott járnak kósza gondolatjai, Magát szüloföldére képzeli, A melynek sivatagjait vele Együtt zugá be a szamum szele. Ez a szép föld, ez volt a szép ido!... De tömlöczének ore jo, S merengésének eltünik világa, Mert vesszejével ot ez fobe vágta. Vesszo s egy ily ficzkó parancsol néki, Oh minden égnek minden istenségi! Ilyen mélyen hajolt magas feje, Ilyen gyalázatot kell turnie! S a bámuló otromba néptömeg Gyalázatán még egy nagyot röhög. Hogy mersz pisszenni, léha söpredék? Ha szét találja törni tömlöczét, Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat, Hogy lelked sem marad meg a pokolnak! (Pest.) Szeretlek én, szeretlek téged... Szeretlek én, szeretlek téged, Kedves kis angyalom, Csak az fáj, hogy szerelmemet be Nem bizonyíthatom. Igy egyszeruen a szavamra, Ha tetszik, nem hiszed, És én mikép oszlassam el, ha Vannak, kétségidet? Születtem volna gazdag úrnak, Bizonyság-tételért Egy-egy gyémántkövet dobnék el Minden kis szavadért. Ha királynak születtem volna, Letenném koronám Egy kis virágkoszorúért, mit Kezecskéd fuzne rám. Volnék szivárvány: kérnélek, hogy Színeimet elfogadd, És festess bennök szallagot, mely Övezze derekad. Ha volnék a világlátó nap: Ott hagynám az eget, S a nagy világ helyett nem néznék Mást, mint szemeidet! (Pest.) Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? A ruhámat foltozgatod? Rongyosan is jó az nékem... Varrj inkább egy zászlót, feleségem! Sejtek, sejtek én valamit, A jó isten tudja, hogy mit, De elég, hogy szól sejtésem... Varrd meg azt a zászlót, feleségem! Nem maradhat igy sokáig, Mi hogyan lesz, majd elválik, Elválik a csatatéren... Varrd meg azt a zászlót, feleségem! Drága áru a szabadság, Nem ingyen, de pénzen adják, Drága pénzen, piros véren... Varrd meg azt a zászlót, feleségem! Ha ilyen szép kéz varrja meg, A gyozelem belé szeret, S mindig ott lesz közelében... Varrd meg azt a zászlót, feleségem! (Pest.) A puszta, télen. Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az osz olyan gondatlan rosz gazda, A mit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelmuen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hult helyét leli. Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergo sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fu közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül. Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öreg korától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. Üres most a halászkunyhó és a csoszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják este felé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbodül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul, S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rá tölt és lomhán szipákol, S oda-oda néz: nem üres-e a jászol? De még a csárdák is ugyan csak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pincze kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat. Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tuzko, A harmadik velök birkozni szembe jo. Alkonyat felé ha fáradtan elulnek, A rónára halvány ködök telepulnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló. Mint kiuzött király országa szélérol, Visszapillant a nap a föld peremérol, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér szeme a tulsó határra, Leesik fejérol véres koronája. (Pest.) Minek nevezzelek?... Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák eloször... E csillagot, A melynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly - Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, A melynek minden tolla A békesség egy olajága, S a melynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcso vánkosánál - Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha megzendülnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának, Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az o régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány - Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltun elolem a világ, Eltun elolem az ido, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság - Minek nevezzelek? Minek nevezzelek, Boldogságomnak édes anyja, Egy égbe rontott képzelet Tündér leánya, Legvakmerobb reményimet Megszégyeníto ragyogó valóság, Lelkemnek egyeduli, De egy világnál többet éro kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek? (Pest.) Olaszország. Megunták végre a földöncsuszást, Egymás után mind talpon termenek, A sóhajokból égiháború Lett, s láncz helyett most kardok csörgenek, S halvány narancs helyett a déli fák Piros vérrózsákkal lesznek tele - A te dicso szent katonáid ok, Segítsd oket, szabadság istene! Nos, elbizott hatalmas zsarnokok, Orczáitokrul a vér hova lett? Orczátok olyan kisértetfejér, Mikéntha látnátok kisértetet; Azt láttatok, valóban megjelent Elottetek Brutusnak szelleme - A te dicso szent katonáid ok, Segítsd oket, szabadság istene! Alutt Brutus, de már fölébrede, S a táborokban lelkesítve jár, Mondván: »ez a föld, honnan elfutott Tarquin s a melyre halva hullt Caesár; Elottünk meghajolt ez óriás, S ti a törpéknek meghajoltok-e?« - A te dicso szent katonáid ok, Segítsd oket, szabadság istene! Eljo, eljo az a nagy szép ido, A mely felé reményim szállanak, Mint oszszel a derultebb ég alá Hosszú sorban a vándormadarak; A zsarnokság ki fog pusztulni, és Megint virító lesz a föld szine - A te dicso szent katonáid ok, Segítsd oket, szabadság istene! (Pest.) Egy könyvárus emlékkönyvébe. Az életczél boldogság, de elébb Fáradni kell, hogy ezt a czélt elérd, Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el, Ahhoz nagyon sok mindenféle kell: A becsülettol soha el ne térj Sem indulatból, sem pedig dijért, Szeresd hiven felebarátidat, Ne vond föl közted s más közt a hidat, A hon nevét, a drága szent hazát Szivednek legtisztább helyére zárd, S imádd az istent, s mindenek felett Áruld erosen költeményimet. (Pest.) A jó tanitó. Van biz ott a sok rosz között, Van jó tanító is; Volt nekem sok rosz tanítóm, Volt nekem egy jó is. Meg is maradt a fejemben, Úgy emlékszem rája, Mintha vén kopasz fejével Most is itten járna. Kopasz volt az istenadta, Nem tehetek róla; Vén legény volt, ifjusága Régen elvirúla. Elhervadtak virágai, Egy maradt meg épen, Egy nagy bazsarózsa nyílott Az orra hegyében. Talán minden reggel ujra Kivirult az orra, De nem csoda, mert gondosan Táplálgatta borral. Már hiába, ha ez olyan Különös plánta volt, Hogy nem szivelt egyebet, mint Pinczei harmatot. Ez alatt az orr alatt egy Nagy bajúsz ácsorga, Egyik rúdja égbe készült, Másik le a porba. A bajúsz alatt szája volt, Szájában pipája, Lapátnak is beillett vón Köpczös szopókája. Zrínyijét még valamikor Árpád idejében Készitették, semmi szín sem Volt már a szinében. Gombok voltak akkorák rajt, Mint egy-egy pogányfej, Használták is tán a török Hadban buzogány helytt. Mindenféle zsinórral úgy Ki volt kanyargatva, Hogy a mennydörgos mennyko is Eltévedett rajta. A szabó jó szukecskére Szabta a nadrágot, De azért egy kicsit még is Pötyögosen állott. - Hosszan bajlódtam tán vele, De megérdemelte, Mert szörnyen jó ember volt az Istenteremtette. Olyan jó tanító volt o, A milyen csak kellett, Esztendon át asztal alatt Hevertek a könyvek. Ha leczkémbol fél betut sem Tudtam felmondáskor, Azzal vigasztalt, hogy se baj, Megtanulom máskor. Ki is mutattam iránta Jószivuségemet, Vittem neki ajándékot, Mikor csak lehetett. Lelopkodtam sonkát, kolbászt Saját kéményébül, Ez volt ajándékom, s o még Meg is hítt vendégül! (Pest.) Szerelemnek rózsafája... Szerelemnek rózsafája... Árnyékában heverek, Hulldogálnak homlokomra Illatozó levelek. Szerelemnek fülmiléje Csattog a fejem fölött, Képzetemben minden hangja Egy-egy isten-álmat költ. Szerelemnek poharában Ajkamat fürösztgetem, Nem oly édes másból a méz, Mint ebbol a gyötrelem. Szerelem fejér felhoi Erre felé lengenek, Mintha engem látogatni Jone egy angyalsereg. Szerelemnek holdvilága Rám arany palástot vet, Eltakarja, felejteti Vélem szegénységemet. (Pest.) Hideg, hideg van ott kinn... Hideg, hideg van ott kinn, Arról nem tehetek, Nem is törodöm véle, Szobám elég meleg. Egykor... de mi közöm most A múlthoz én nekem? Nem, nem leszek hálátlan Irántad, jelenem. Te foglald egyedul el Egészen lelkemet! Számuzve a jövo s mult, Remény s emlékezet. Mi is az a jövo s mult? Ha zordon vagy ha szép, Az mindegy, így is úgy is Tolvajnál nem egyéb. Két tolvaj a jövo s mult, Incselkednek veled, Hogy szép szerén magokra Vonják figyelmedet, S míg jobbra balra nézesz Ellopják hirtelen A szép virágot, melyet Eléd tett a jelen. Nem fogtok most ki rajtam, Zsebmetszo czimborák, Pusztuljatok szemembül, Lóduljatok tovább. Te állj, te állj elottem, Barátságos jelen, Jó ízüen merengek Mosolygó képeden. Nem vagy merész kalandor, Regényes vad legény, Kinek fél vállán mente, Sastoll a süvegén. Fejeden házisapka, Rajtad hálóruha, Kezedben egy pohár bor, Szádban török pipa. Hadd rázzam meg, kedélyes Barátom, kezedet, Egy nagy karszékben töltöm Estém szemközt veled. Füstöljünk, iddogáljunk... Vidáman ránk ragyog A lámpa, feleségem Szeme s a csillagok. (Pest.) Rózsavölgyi halálára. Vén muzsikus, mit vétettem én neked, Hogy mindig csak szomorítasz engemet? Keseregtem, mikor szólt a hegedud, Hejh nem szól már, s ez nekem még keserubb, Ez nekem még keserubb! Régi sorsa magyaroknak a bánat, E nélkül már tán élni sem tudnának, Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom, Hadd busuljunk legalább a nótádon, Hadd busúljunk nótádon! Czudar nemzet biz a magyar, hiába, Nem igen néz se elore se hátra, Elfeledte, a mi történt ezelott, A jövo meg? bánja is ez a jövot, Bánja is ez a jövot! Egyszer ember csak a magyar, mikor a Fülét szivét megtölti a muzsika, Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor, Eszébe jut a siralmas hajdankor, A siralmas hajdankor. Sirathatjuk is a multat, Mohácsot, Kiket ott a török fegyver levágott; Ha oket eltemették vón rendesen, Húsz ezer sír állna ottan egy helyen, Húsz ezer sír egy helyen! És mikor már kibusúltuk magunkat, Megfeszítjük lelkünket és karunkat, És ha akkor ott volna az ellenség, Ha még annyi volna is mind elesnék, Mind egy szálig elesnék! Akkor aztán bízni kezdünk magunkba', Hogy telik még mi tolünk is nagy munka, Hogy kivirít még a magyar nép fája, S lombjait majd isten, ember csodálja, Isten, ember csodálja! - Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom, Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon, Olyan isten igazában tudtad te, Hogy hol fekszik a magyarnak a szive, A magyarnak a szive. Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk, Pedig veled ötven évet mulattunk, Gyere vissza, áldom azt az istened, Kezd el ujra, kezd el azt az ötvenet, Kezd el azt az ötvenet! - - Addig híttam, hogy sírjából megjelent, Megjelent, de csak addig volt idefent, Míg kezével hajlékára mutatott... Mi van benne? hegedu és koldusbot, Hegedu és koldusbot! (Pest.) Egy emlék a kórházban. (_Moreau_ után francziából.[1]) E durva ágyon végvonaglásomban Még szánakozó könnyeket lelek, Mert a dicsoség és lángész illatja Árasztja el e fájdalom-helyet. Itt énekelt o, itt imádkozott és Halt meg, reményeinek özvegye, S én ismétlem, számlálva szenvedésim: Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! »Bátorság, költo!« így beszéltek hozzám, »Gondunk leszen lantodra és reád.« Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak Az irgalom nyitá meg ajtaját. Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül, S ha meghalok, rajtad lesz bélyege... Ah, kiesik az irótoll kezembül; Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! Ha hosszu sóhajtásaim után egy Vigasztaló szó hangzanék nekem, Ha volna itten egy baráti kéz, mely Megmelegítné reszketo kezem! De a barátok nem hallják keservem, Estéjök lakomában foly ma le, S nem veszik észre társok távollétét... Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! Megátkozom én születésem napját; De a természet olyan gyönyöru, De minden este erdok illatával Lebeg a szello ablakom körul. Sétálni párosan virágos fuben, Bent a fák közt merengve ulni le: Oh mily boldogság, milyen szép az élet!... Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede! (Pest.) A völgy s a hegy. Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy) Ha én hegy volnék! milyen isteni A csillagok szomszédságábul A nagy világra letekinteni. Az a boldog hegy, ott uralkodik Királyi széke dicso magasán, Körulövedzi hódolattal Fejét a felho tömjénfüst gyanánt. A kelo nap, elso sugáriból, Tesz homlokára arany koronát, S a lemeno palástul adja Rá végsugárainak bíborát. Ha én hegy volnék! Itt elbújva kell Áttengenem homályos éltemet, A szomszédig sem láthatok, s a Szomszédból sem láthatnak engemet. - Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy) Ha én völgy volnék! oh milyen rideg Ez a magasság, e dicsoség A melyet tolem úgy irígylenek. Engem talál az elso napsugár És az utósó is rajtam ragyog, És még is mindig olyan puszta És még is mindig oly hideg vagyok. Pillangó, harmat, csalogány, virág... Hiába hívom, egyik sem szeret, S mi oda lenn enyelgo szello, Az ide fönn csatázó fergeteg. Ha én völgy volnék! élnék ott alant A nagy világtól mélyen rejtve el, S cserélgetném a boldogságot A szép tavasz kedves szülöttivel! (Pest.) Feleségek felesége, Feleségek felesége, Lelkemadta kicsikéje! Jer ide már az ölembe, Mulassak veled kedvemre. Szerettelek lyánykorodban, Szeretlek most százszor jobban, Nem százszor, de ezerszerte, Ha meg nem haragszol érte Nem is tudja a notelen, Mi az igazi szerelem; Hogy' tudná az istenadta? Még csak akkor tanulgatja. Notelen ember szerelme Csak virág a kalap mellett; S most a szerelem én nékem Lélekzetem, szívverésem. De boldogok is vagyunk ám, Ugy-e, lelkem kis Juliskám? Meg se várjuk a halálunk, Elevenen égbe szállunk! (Pest.) Ne feledd a tért... (_Moore_ után angolból.) Ne feledd a tért, hol ok elestek, Az utósó s a legjobb vitézek; Mind elmentek és kedves reményink Velök mentek, egy sírban enyésznek. Oh, ha visszanyernok a haláltól A sziveket, mik elobb dobogtak, Ujra víni a szabadság harczát Színe elott a magas mennyboltnak! Pillanatra ha lehullna lánczunk, Melyet ott ránk a zsarnok szoríta: Nincsen ember, nincsen isten, a ki Minket ujra megkötözni bírna! Vége van... de bár a történetben Ottan áll a gyozo-név ragyogva, Átkozott az a dicsoség, a mely A szabadok szíveit tapodja. Sokkal drágább a sír és a börtön, Melyet honfi-névnek fénye tölt meg, Mint a gyozedelmi oszlop, a mit A szabadság romjain emeltek. (Pest.) Az országgyüléshez. Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebbül a hon még nem él meg, Mert nincs rendében eljárásotok, Ti a dolgok végébe kaptatok, És így tevétek már rég óta mindig; Látják, kik a multat végigtekintik. Ki képzel olyan templom-építot, Ki a tornyot csinálja meg elobb? És azt a levegobe tolja, hogy Ott fönn maradjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat, S legeslegvégul jone az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek! Ezért ad a hon nektek kenyeret, Ezért fizet szivének vérivel! Jobbat tesz, a ki semmit sem mivel. Idot, erot eltékozoltok, és ha Sükert mutattok is föl néha-néha, Csak olyan az, mint hogyha engemet A szomjuság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt, Mitol szomjuságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény: Elmémet a bölcsoben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd, Ha meg nem fogjátok az elejét, Ha a kezdetnél el nem kezditek... Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten »legyen«-je, A melylyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó boségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebébül aranyat marokkal szór: Azon nemzetnek még sincs semmije, Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengodik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végetlenul, Mert a jövendot bírja örökul. Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére lánczba szoriták, S lánczát harapva tördeli fogát, A melylyel védni tudná a hazát... A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak! (Pest.) Anyám tyúkja. Ejh mi a ko! tyúk anyó, kend A szobában lakik itt bent? Lám, csak jó az isten, jót ád! Hogy fölvitte a kend dolgát! Itt szaladgál föl és alá, Még a ládára is fölszáll, Eszébe jut, kotkodákol, S nem verik ki a szobábol. Dehogy verik, dehogy verik! Mint a galambot etetik, Válogat a kendermagban, A kiskirály sem él jobban. Ezért aztán, tyúk anyó, hát Jól megbecsulje kend magát, Iparkodjék, ne legyen ám Tojás szukében az anyám. - Morzsa kutyánk, hegyezd füled, Hadd beszélek mostan veled, Régi cseléd vagy a háznál, Mindig emberul szolgáltál. Ezután is jó légy, Morzsa, Kedvet ne kapj a tyúkhusra, Élj a tyúkkal barátságba'... Anyám egyetlen jószága. (Pest.) A tél halála. Durva zsarnok, jégszivu tél, Készülj... készülj, a halálra! Jármodat megunta a föld, És ledobja valahára; Szabadság lesz, ím, az ég is Ide szegodött a földhöz, Fegyvertárából, a napbul, Tuznyilakkal rád lövöldöz. Meg fogsz halni, vad, bitor tél! Addig él csak minden zsarnok, Míg magok alattvalói Szabadságot nem akarnak; Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, Összeomlik börtön és láncz, S elenyészik híre, hamva. Harczolj, harczolj, föld, a téllel, Ne félj, megbirod, levágod, S szabadságodat kivívod, Tavasz a te szabadságod. Eljön, eljön a szép tavasz, S hoz virágokat kebledre, És szivárványt diadalmi Koszorúnak a fejedre! Nézd, a melynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét, Dúlt arczán megtört szemébül Surü könnyek omlanak szét. Hah, ki eddig csupa jég volt, Most hogy olvad, mily gyáván hal!... Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal. (Pest.) Beaurepaire. Hogy kitelt a francziáknál A király becsülete: (Mint ezernyolczszázharminczban S most valami két hete) Fölberzenkedett a német, S esküvék, hogy bosszut áll, Megöli a szabadságot És megmenti a királyt. S vitte zsoldos seregét és Longwy már meghódola, Megy tovább, Verdunön a sor, Elkezdodik ostroma. Verdun gyáva népe reszket, S reszketo félelmiben Térd- s fejethajtást határoz, Hogy bántása ne legyen. De az orség kapitánya Beaurepaire mást beszél: »Hódolásról nem lehet szó, Még nem oly nagy a veszély. Ha az ellen fegyverünkbe Szerelmes, jól van, tehát Hadd vegye ki kezeinkbol, Mi magunk ne adjuk át.« A ki gyáva, siket is, nem Hallgatott rá a tanács, Tollat nyujtanak neki, hogy Irj' alá a hódolást. Beaurepaire elhajítja A tollat, s fegyvert ragad, S lelkesulten és elszántan Mondja ki e szavakat: »Éljétek túl hát a szégyent, A gyalázatot, de én Az ellennek csak holttestet Adni át megesküvém. Bátraink elott halálom Majd mint vonzó példa áll... Én betöltöm esküvésem... Végszavam: szabad halál.« Neki szegzé kebelének S elsütötte fegyverét, S ez szivébül kiszakítá Életének gyökerét. (Pest.) Megint beszélünk s csak beszélünk... Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hos legyen. Dicsoségünknek kardja! csak most Készültél s már a rozsda esz, Meglássátok, maholnap minden Az ó kerékvágásba' lesz. Úgy állok itt, mint a tüzes ló, Mely föl vagyon nyergelve már, S prüsszögve és tombolva ott benn Fecsego gazdájára vár. Nem a tettek terén fogok hát Mint egy csillag lehullani? Megfojtanak majd a tétlenség Lomhán ölelo karjai? S nem lenne baj, ha magam volnék, Hisz egy ember nem a világ, De ezer és ezer van, a ki A zablán tépelodve rág. Óh ifjaink, óh én barátim, Ti megkötött szárnyú sasok, Láng a fejem, jég a szívem, ha Végig tekintek rajtatok!... Föl, föl hazám, elore gyorsan, Megállni fél uton kivánsz? Csupán meg van tágítva rajtad, De nincs eltörve még a láncz! (Pest.) Nemzeti dal. Talpra magyar, hí a haza! Itt az ido, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válaszszatok! - A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak os apáink, Kik szabadon éltek haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncznál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi még is lánczot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rá kentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak. És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! (Pest.) 15-ik márczius 1848. Magyar történet múzsája, Vésod soká nyúgodott, Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani. Szálljatok szét a hazában, Melyet eddig lánczotok Égeto karikájában Kínosan sirattatok. Szabad sajtó!... már ezentul Nem féltelek, nemzetem, Szívedben a vér megindul, S éled a félholt tetem. Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjuság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát. Míg az országgyulés ott fenn, Mint szokása régóta, Csak beszélt nagy sikeretlen: Itt megkondult az óra! Tettre, ifjak, tettre végre, Verjük le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre, Istentelen kéz rakott. És ha jo a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszen; Inkább szurony a szivekben, Mint bilincs a kezeken! Föl a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai!... S lelkesülés szent dühében Rohantunk hódítani. És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valánk, S minden arczon, minden szemben Rettenetes volt a láng. Egy kiáltás, egy mennydörgés Volt az ezerek hangja, Oda tört a sajtóhoz és Zárját lepattantotta. Nem elég... most föl Budára, Ott egy író fogva van, Mert nemzetének javára Czélozott munkáiban. S fölmenénk az os Budába, Fölrepültünk, mint sasok, Terhünktol a vén hegy lába Majdnem összeroskadott. A rab írót oly örömmel S diadallal hoztuk el, A minot ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt! - Magyar történet múzsája, Vésd ezeket kövedre, Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre. S te, szivem, ha hozzád férne Hogy kevély légy, lehetnél! E hos ifjuság vezére Voltam e nagy tetteknél. Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet... Napoleon dicsosége, Te veled sem cserélek! (Pest.) Rákóczi. Hazánk szentje, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk, Oh Rákóczi, kinek emlékére Lángolunk és sírva fakadunk! Az ügy, melynek katonája voltál, Nem sokára diadalmat ul, De te nem léssz itt a diadalnál, Nem jöhetsz el a sír mélyibul. Hamvaidnak elhozása végett Elzarándokolnánk szívesen, De hol tettek le a földbe téged, Hol sírod? nem tudja senki sem! Számkiuzték nemzeted körébül, Számkiuzve volt még neved is, S bedolt sírod a század terhétül, Mely fölötte fekszik, mint paizs. Oh de lelked, lelked nem veszett el, Ilyen lélek el nem veszhetett; Szállj le hozzánk hosi szellemeddel, Ha kezdodik majd az ütközet. Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe, S vidd elottünk, mint hajdan vivéd, S másvilági hangon lelkesitve Erosítsd meg seregünk szivét! S rohanunk az ellenség elébe, S ha utánunk nyúl száz drága kéz, S lesz elottünk száz halálnak képe: Nem lesz köztünk, a ki visszanéz. S majd ha eljön gyozedelmünk napja, A szabadság dicso ünnepe, Igy kiált fel millióknak ajka: A ki kezdte: az végezte be. (Pest.) Kemény szél fúj... Kemény szél fúj, lángra kap a szikra, Vigyázzatok a házaitokra, Hátha mire a nap lehanyatlik, Tuzben állunk már tetotül talpig. Édes hazám, régi magyar nemzet, Alszik-e csak a vitézség benned, Vagy apáink halálával elhalt? Illik-e még oldaladra a kard? Magyar nemzet, ha rád kerül a sor, Lészsz-e megint, a mi voltál egykor? Oly hatalmas harczos, ki szemével Jobban ölt, mint más a fegyverével! A világot védtük hajdanában A tatár és a török világban; Vajon most, ha eljön a nagy munka, Meg bírjuk-e védni min magunkat? Oh magyarok istene, add jelit, Ha a kenyértörés elközelit, Hogy az égben uralkodol még te A magad s néped dicsoségére! (Pest.) A királyokhoz. Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok, Ti királyok, nyilt oszinte szót, A hogy tetszik, köszönjétek meg, vagy Büntessétek a fölszólalót; Áll még Munkács, áll az akasztófa, De szivemben félelem nem áll... Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé _szeretett_ király! Szeretet... hah, ezt a szép virágot Tövestol kitéptétek ti rég, S kidobtátok azt az országutra, S ott átment rajt a szekérkerék, A mely megtört esküvésitekkel Megterhelten világszerte jár... Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé _szeretett_ király! Csak turnek már titeket a népek, Csak turnek, mint szükséges roszat, S nem szeretnek... odafönn az égben Megszámlálták napjaitokat. Majd halljátok a nagy itéletszót Attól, a ki mindenkit birál... Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé _szeretett_ király! Föllázítsam a kerek világot, Föllázítsam-e ellenetek, Hogy a dühnek Sámson-erejével Milliónként nektek essenek? Megkondítsam a halálharangot, Hogy borzadjatok hangjainál?... Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé _szeretett_ király! Nem lázítok, mert nincs erre szükség; Mért ráznám meg eroszakosan Azt a fát, a melynek a gyümölcse Már túlérve, rothadásba' van. Ha megérik a gyümölcs, fájárul Magától a földre hull alá... Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé _szeretett_ király! (Pest.) Föltámadott a tenger... Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget földet, Szilaj hullámokat vet Rémíto ereje. Látjátok ezt a tánczot? Halljátok e zenét? A kik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép. Reng és üvölt e tenger, Hánykódnak a hajók, Sülyednek a pokolra, Az árbocz és vitorla Megtörve, tépve lóg. Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Boszült tajtékodat; Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölul a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr! (Pest.) Van-e mostan olyan legény... Van-e mostan olyan legény, A ki fél, Ha a mennyko jár is ott a Fejénél? Takarodjék el közülünk A gyáva, Bújjék bele a kemencze Lyukába! Testvéreim a szabadság Nevében, Álljuk meg a helyet amúgy Keményen, Mutassuk meg, hogy mik vagyunk: Olyanok, A kiken a veszedelem Ki nem fog! A legelso jeladásra Kiállunk, Ha elesünk, új sor áll föl Utánunk; Ha két magyar marad is a Világon: (Csak e ketto szabad legyen) Nem bánom! Háromszinu magyar zászló, Dicso jel! Védelmezünk megfeszített Erovel, Kiemeltük a porból szent Szárnyadat, Röpülj elottünk a magas Ég alatt! Háromszinu magyar zászló Vezérelj, Egyikünk sem fösvénykedik Vérével! Ellenséged elobb meg nem Taposhat, Míg vérünkkel be nem festett Pirosra! (Pest.) Készülj, hazám! Készülj, hazám, Készülj, boldog haza! Oly ünnep vár reád, a milyet Még nem pipázott magyar ember, A mely majd hét országra szól, Mint a locsei kalendáriom. Készülj, hazám! A bécsi német Egytol egyig mind megveszett, Istentül elrugaszkodott az, Ördögnek adta lelkét, És mostan e bélpoklosok Ezt kurjogatják: »Mi nékünk a szabadság Árnyéka nem kell, Maga a szabadság kell mi nékünk, Teljes szabadság minden áron!« Igy kurjogatnak E sátán czimborái, S mi lesz a vége e historiának? Az lesz a vége, hogy császárjokat, Kegyelmes jó császárjokat Elkergetik, Családostul elkergetik, Isten Jehova ugyse' Elkergetik! De ez lesz a magyarra nézve a Szerencse napja, A boldogságnak égi ünnepe! Közénk fog joni A császár és családja, A fölséges család! Igy fognak hozzánk szólani: »Hu magyarok, Mi mindig bíztunk bennetek, Mindig szerettünk titeket, Legjobban, legatyaiabban Szerettünk népeink között; Im kebletekre borulunk, Öleljetek meg, Kedves hu fiaink!« És kell-e több mi nékünk, Nékünk hu magyaroknak? Letérdelünk elottök, Vándor sarúikról a port Lenyalják csókjaink S a hála és öröm könyui, Melyek majd, mint egy második Duna, Fognak keresztülfolyni a hazán És egy kiáltás lesz a nemzet: (Egy olyan óriás kiáltás, Melytol a csillagok potyognak) »Vitam et sangvinem Pro rege nostro!« Mint hajdanában Bogtek dicso apáink. - S ha lesz közöttünk olyan vakmero, Kinek eszébe jut, Hogy három század óta úr Hazánkon a Habsburg-család, S azóta a hazának Nem volt egy gondolatja, Nem volt egy érzeménye, Mely édesebb a kárhozatnál, Az ilyen vakmerot, Az ilyen szemtelent, Az ilyen háládatlant Honárulónak declaráljuk És nyársra húzzuk! Készülj, hazám, ez ünnepélyre, Készülj és örvendj, oh boldog haza! S ti elcsapott királyok Itt Európában valamennyien, Jertek mi hozzánk, A jó magyar nép szívesen lát, Dicsoségének tartja, ha Hízlalhat bennetek, Jertek mi hozzánk! Kosztot, kvártélyt adunk, S az elvesztett királyi czímek Kárpótlása végett Majd táblabírákká teszünk! (Pest.) Bordal. Egyik kezemben a fegyverem, A másikat sem hevertetem, Jobb kezemben tartom kardomat, Bal kezembe veszek poharat. A ki mostan nem tart én velem, Verje meg azt az én istenem, Vigyék el a körmös angyalok... A hazáért iszom, igyatok! Igyunk, jó barátim, mostanság, Bor a megtestesült bátorság, Pedig nekünk ez kell, nem egyéb, Öntsük hát magunkba hevenyén. Ki tudja, hogy mit hoz a holnap? Mire virad, tán már dobolnak, Akkor aztán ki a csatára Édes magyar hazánk javára! Koszorús a haza homloka! Szabadságból fontuk azt oda, Ott is marad örök mindétig, Azt ugyan le róla nem tépik. Egyszer volt csak rabnép a magyar, Többé lenni nem fog, nem akar, Most már meg van vetve a lába, S az úristen sem hajt igába. Szabadságunk, a ki hozzád nyúl, Elbucsúzhatik a világtul, Szivében vér s élet nem marad, Kiürítjük, mint e poharat! (Pest.) A király és a hóhér. Ül a király nagy kevélyen A fényes királyi széken, Magas urak (aljas szolgák!) Körülveszik, kezét nyalják. De a trónus inogni kezd... Földindulás okozza ezt? Földindulás: néplázadás! Gyarapodik szemlátomást. Mint a folyóviz a gátot, Eltépte a nép a lánczot, S békójának töredéke Fegyver mostan a kezébe! Ing a trónus egyre jobban, Sompolyognak alattomban, Sompolyognak el az urak, A királynál csak egy marad. Tudjátok-e ki ez az egy, A ki maradt, a ki nem megy? Orczája hó, ruhája vér, Keze halál, neve hóhér. Szól a király: »mind elhagyott! Csak másod magammal vagyok. Te vagy tehát, te vagy nekem Egyetlen egy hu emberem!« »Azért, hogy én itt maradok, Híved, király, én sem vagyok«, Szólt a hóhér elolépve, »Királyoknak nincsen híve. Kik a trónus körül járnak, Nem egyebek ok, mint árnyak, Tart az árnyék, mig süt a nap, Ha ez elmegy, vége annak. Itt maradtam én te veled, Mert nekem te adsz kenyeret, Együtt lenni kell mi nekünk, Egymás nélkül nem élhetünk.« (Pest.) A szabadsághoz. Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád epedve, Annyi éjen által, mint kisértet, Bolygott lelkünk a világban érted. Kerestünk mi égen, földön téged Egyetlenegy igaz istenséget, Te vagy örök, a többi mind bálvány, Mely leroskad, egy ideig állván. S még is s még is számkivetve voltál, Mint a gyilkos Kain bujdokoltál, Szent nevedet bitóra szögezték, Érkezésedet hóhérok lesték. Megszünt végre hosszú bujdosásod, Sírba esett, ki neked sírt ásott, Bevezettünk, s uralkodás végett Elfoglaltad a királyi széket. Te vagy a mi törvényes királyunk, Trónusodnál ünnepelve állunk, Körülötted miljom s miljom fáklya Meggyúlt szíveink lobogó lángja. Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy élteto pillantást, Hogy eronk, mely fogy az örömláztól, Szaporodjék szemed sugarától. De, szabadság, mért halvány az orczád? Szenvedésid emléke szállt hozzád? Vagy nem tettünk még eleget érted? Koronádat a jövotül félted? Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót, Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód, S lesz sereged ezer és ezernyi, Kész meghalni, vagy diadalt nyerni! S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, Feljövünk a sirbul éjféltájban, S gyoztes ellenségednek megint kell Küzdeni... kisérto lelkeinkkel! (Pest.) A magyarok istene. Félre, kislelkuek, a kik mostan is még Kételkedni tudtok a jövo felett, Kik nem hiszitek, hogy egy eros istenség Orzi gondosan a magyar nemzetet! Él az a magyarok istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze; Midon minket annyi ellenséges század Ostromolt vad dühhel: o védelmeze. Az idok, a népek éktelen viharja Elfujt volna minket, mint egy porszemet, De o szent palástja szárnyát ránk takarta, S tombolt a vihar, de csak fejünk felett. Nézzetek belé a történet könyvébe, Mindenütt meglátni vezérnyomdokát, Mint a folyóvízen által a nap képe, Áthuzódik rajta arany híd gyanánt. Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet; Ezer évig azért tartott volna meg, Hogy most, a midon már elértük a révet, Az utósó habok eltemessenek? Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk otet, Mert káromlás, tole ilyet tenni fel, Nem hogy egy isten, de még ember sem uzhet Ily gunyos játékot gyermekeivel! A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke, S büntetéseit már átszenvedte o; De erénye is volt, és jutalmat érte Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövo. Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsoség És boldogság lészen a te életed... Véget ér már a hétköznapi veszodség, Várd örömmel a szép derült ünnepet! (Pest.) A ledolt szobor. Állt egy szobor magas hegy tetején. Olyan magas volt e hegy, hogy neki A fellegek szolgáltak öv gyanánt, S vállán pihent meg nyári délben a nap. E hegyteton állott az érczszobor, Egy méltóságos óriás-alak, Egyik kezében háborúi kard, Másik kezében gyozedelmi zászló. Mikép jutott e hegyre e szobor? A földrül vitték ot oda, vagy az Égbol esett le?... így szentebb, de úgy Magasztosabb, ha emberkéz emelte. Az ég s a föld közös munkája volt. Isten segített, ember fáradott; Sok száz esztendo mult el, mialatt Sok miljom kéz bevégezé a munkát. De végre meglett. Fönn állt a szobor. Európa látta s nézte, s mindenik Térd meghajolt, lenyomta oket a Fél tisztelet, fél rettegés elotte. Áll még a hegy, de orma bús rideg. Hol a szobor, mely koronája volt? Tán megirigylé a földtol e diszt Az ég, s magához fölragadta?... oh nem! Földindulás jött, mely lerombolá, Megingatá alapján ot e vész, A magasból a mélybe dolt alá, S alant a völgyben elnyelé a posvány. Hazám, hazám, te szent dicso szobor, E posványban kellett fetrengened, Ott henteregtél három századig A sárrá rothadt zöld hullámok alján. S fejed, mit egykor koszorú gyanánt Öveztek fönn a szomszéd csillagok, Az ingoványnak undok férgei Borították el ronda testeikkel. Oh én hazám, oh én szegény hazám! Minek nevezzem azt az érzeményt, Mely mint egy sötét felhoszakadás Omlik szivembül multad emlékére? De félre, bú, de félre, gyász, el, el! Nincs a mocsárban már a szent szobor, Ferto-ágyábul kiemeltük ot, Kihoztuk ot a tiszta levegore. Oh jertek, jertek, mossuk tagjait, Legyen, mint volt, olyan szeplotelen, Jojön, segítsen mosni mindenik, Az asszony könynyel és a férfi vérrel. Ha régi fényében ragyogni fog, Akkor menjünk pihenni, társaim... Akkor se még, nem! még azon kivul Uj kötelesség fáradalma vár ránk. Föl kell emelnünk a szobrot megint A hegyre, melyen egykor tündökölt, A melyrül olyan méltóságosan Nézett alá a bámuló világra. Föl, nemzetemnek apraja, nagyja, Szégyen reá, ki lomhán vesztegel, Dicsoség arra, a ki dolgozik... Válaszszatok most: szégyen vagy dicsoség! (Pest.) Már mi nékünk ellenségünk... Már mi nékünk ellenségünk Egész világ, látom én; Szegény magyar, beh magad vagy Ezen a föld kerekén! A kivel mi megosztottuk Asztalunknak ételét, Ruháinkat, hajlékunkat: Éhenkórász volt elég. A ki hozzánk jone mostan, Bajainkat osztani, A ki velünk kezet fogna: Nincs barát, nincs atyafi. No de semmi, jó az isten, Ugy lesz, a hogy lenni kell; Hagyjanak el! csak magunkat Mi magunk ne hagyjuk el. És mi nem hagyjuk magunkat, Mig lesz egy kéz és egy kard; Fogadom azt, hogy megbánja, A ki bántja a magyart! Hosszu a mi türelmünk, de Ha egyszer kifakadunk, Akkor aztán hosszu ám és Rettento a haragunk. Tudhatják az ellenségink, Mint viselünk háborut, Ha pedig már elfeledték, Jól van, majd eszökbe jut. Ugy elütjük-verjük oket, Ha türelmünk megszakad, Hogy magunk is megsajnáljuk Szegény nyomorultakat! (Pest.) Ilyen asszony való nékem... Ilyen asszony való nékem, Mint az én kis feleségem, Eszemadta kis barnája, Te vagy a világ rózsája. Nem vagyok az, a ki voltam, A ki annyit szomorkodtam; Csillagos ég az életem, Ezt is neked köszönhetem. Édes szemed mosolygása Örömömnek kutforrása, Többet ér egy tekinteted, Mint a tavasz, mikor legszebb. Meg is érem minélelobb, Megérem én azt az idot, Hogy a hová lépsz, kedvesem, Lábad nyomán virág terem. Ha dicsérni akarnálak, Sokfélének mondhatnálak, Nem mondalak én egyébnek, Csak az isten remekének! (Pest.) Kis fiú halálára. Alig hogy kivettek a bölcsobül, Kis fiúcska, koporsóba tettek; Volt-e méltó a világra jonöd? Mi haszna volt rövid életednek? Balga kérdés! te eleget éltél, Bármi hamar végezéd be pályád; Hány nem érte meg, a mit te? ámbár Késo vénség görbitette vállát. Te megérted kurta életedben A magyar nemzet föltámadását, Te hallottad e szent zajt, s magad is Kiáltottad: éljen a szabadság! (Pest.) Bánk bán. Ügyefogyott király volt az A második Endre, Papucs alatt szuszogott az Isten-teremtette; Felesége tartotta az Ország gyeploszárát, Ogyelgett is ám a szekér Majd tüled majd hozzád. Gyönge kéz az asszony keze, Nem való kormányra, Hátha még a gyöngeségnek Gonoszság a párja! Endre király, gonosz asszony A te feleséged, Szive gonosz, neve Gertrúd, Születése német. Gertrúd a jó magyarokat Kutyába se vette, Hivatalrul, méltóságrul Le-letevegette, A helyökbe meg a maga Perepútyát rakta, Maradtak vón, vesztek vóna Ott a hazájokba! Ilyen sértést szenvedtenek A nagy uraságok, A szegény nép meg szenvedett Húzzavonjaságot, Szenvedett az istenadta Árva magyar népe, Mint a Krisztus a keresztfán, Olyan volt a képe; Ugy fizette a sok adót, Hogy a szeme duledt, Nem volt irgalom számára, Nem volt könyörulet. A királyi udvarból ily Nyájas szavak jöttek: »Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess, Azután dögölj meg!« Néhányan az efféléket Megsokalták végre, Szövetkeztek rettenetes Összeesküvésre, Azt mondották: »Söpörjük ki A királyi házat, Annyi benne a szemét, hogy Igazán gyalázat!« Csak Bánk bán, a nádorispán, Tartóztatta oket, Nem remélt-e sikert? vagy tán Remélt jobb idoket? De mikor a feleségét... Iszonyú történet!... Hogyan kezdjem? hogy végezzem?... No jaj neked, német! Bánk bánnak a feleségét A királyné öcscse Eroszakos lator móddal Megszeplosítette. Szép az asszony, ifju és szép, Asszonyok virága! S eltiporva, bele dobva Fertozet sarába! »Föl, barátim!« ordit a férj Kínja nagy voltában, »Lelkemen a bosszuállás, Kardomon halál van; Föl, barátim, egyenesen A királyi házba... Királyi ház? bordélyház és Zsiványok tanyája!« És bementek egy csoportban A királyi lakba, Ott a német urak épen Dozsöltek kaczagva, Akkor is, míg a magyarnak Borát, étkét falták, A szegény magyar nemzetet Veszettül csufolták. Megálltak ám a magyarok A ház közepében, Mendegyiknek egy-egy mennyko Villogott szemében; Meg is hökkent a németség Egy keveset ekkor, A ki ivott, gégéjében Eczetté vált a bor. Kezdte pedig a beszédet Mag' a nádor, Bánk bán, Királynénak s udvarának Jó estét kivánván: »Jó estét, jó mulatságot, Fölséges személyek!...« A királyné: »Mit akartok, Hivatlan vendégek?« »Azt azonnal tudni fogod, Nem soká váratlak«, Felelt Bánk bán, »elbeszélem Neked s ez uraknak. Tiszteletet parancsolok! Mert nemzet áll itten, Egy megbántott nemzet és a Bosszuálló isten. Mi vagyunk a vendégek itt? És nem ti lennétek? Ti vagytok itt a hivatlan S hálátlan vendégek! Befogadtunk titeket s ti Kivertetek minket, És eszitek és iszszátok Testünket, vérünket. De csak ettétek... mert ez az Utósó falattok, A mi most van szájatokban Ettül megfuladtok! Eloször is te halsz meg, te Gertrúd, német szajha! Te királyné s kerítoné Egy személyben!... rajta!« Bánk bán kardja a királynét Át meg átaljárta, S magyarság a németséget Hányta mind kardjára. A ki bírta, megszökéssel Életét elorzá; Meghalt, a ki nem szökhetett... Kitisztult az ország! (Pest.) Ausztria. Miként elpusztult Jeruzsálem, El fogsz pusztulni Ausztria, S mint Jeruzsálemnek lakói, Földönfutók lesznek császárjaid, Földönfutók és üldözöttek! Készüljetek, Ti fölfuvalkodott félistenek, Az óra kondul s futnotok kell, Hogy el ne zúzzanak Az omló trónus romjai... Ott veszni nem szabad ti nektek, Ti nektek élni, hosszan élni kell a Bukás után Nyomorban, végetlen nyomorban! Hiába mossátok kezeiteket Ti Pontius Pilatusok, Ámíthatjátok a világot, De lát az isten s ismer bennetek, S nincs számotokra többé kegyelem; Vagy érdemeltek-e Csak annyit is az ég kegyébol, A mennyitol egy hajszál meghajol? Nem! - Birodalmatok A szabadság kalváriája, Uralkodás volt minden vágyatok, Ezért emeltetek Munkácsokat, Hogy a szellem világát, melegét, A rabbilincsek e fölolvasztóját Elrejtsétek mélységes föld alá, S fölötte a sötétségben buján Tenyészhessék a zsarnokok virága, A test s lélekzsibbasztó butaság... Elrablottátok a népek jogát, És elloptátok kincseit, Ti bíboros haramják, Ti koronázott tolvajok! De a lopott vagyont El ne viszitek magatokkal; Félmeztelen Fognak kiverni titeket A fölemelkedett alattvalók, Mint a tuzkardos angyal Ádámot-Évát a paradicsombul. Kolduljatok, miként Koldultak milliók miattatok! Koldulni fogtok és Nem nyertek alamizsnát, Mert a kihez fordultok, az mind Gazságitoknak áldozatja volt, Rátok köp, elrúg bennetek, És undorodva fordul el! S ha ekkép éhen vesztetek, Dögtestetekre hollók szállanak, Mert nem lesz és ne légyen ember az Utálat miatt, a ki eltemessen; A hollók gyomra lesz majd sírotok, És szemfedotök a népeknek átka! (Pest.) A tavaszhoz. Ifju lánya a vén télnek, Kedves kikelet, Hol maradsz? mért nem jelensz meg A világ felett? Jöszte, jöszte, várnak régi Jó barátaid; Vond föl a kék ég alatt a Fák zöld sátrait. Gyógyítsd meg a beteg hajnalt, Beteg most szegény, Oly halványan üldögél ott A föld küszöbén; Áldást hoz majd a mezore, Ha meggyógyitod: Édes örömkönnyeket sír, Édes harmatot. Hozd magaddal a pacsirtát, Nagy mesteremet, A ki szép, szabad dalokra Tanít engemet. S ne feledd el a virágot, S ne feledd el ezt, Hozz belole, a mennyit csak Elbír két kezed. Nagyobbodtak a halálnak Tartományai, S bennök sokan a szabadság Szent halottai; Ne legyenek szemfedotlen Puszta sír alatt: Hintsd reájok szemfedoül A virágokat! (Pest.) Föl! Elég soká voltunk fajankók, Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák! Elol pofoznak, hátul rugnak, Hazám, tovább is tursz-e még? Nem lobbansz föl, míg mennykövével Föl nem gyujt a haragos ég? Oh nemzetem, hát bírnak téged Örökké féken tartani A nagyfejuek s kisszivuek (A táblabírák) szavai? Vagy úgy van, a mint ok beszélik, Hogy elfajult már a magyar, Hogy gyöngeségbol, gyávaságból Harczolni nem bír, nem akar? Hazugság, szennyes gaz hazugság S mint a nyelvetek, akkora; Nem pezsg, nem habzik a magyar nép, Csendes, de tüzes, mint bora. Csak volna harcz, csak öntenék már Vérünket, bár csak öntenék! Majd meglátjátok, holtrészeg lesz Minden csepptol egy ellenség. Siess, hazám, napfényre hozni Világraszóló híredet, Mit német járom, német ármány Elrablott és eltemetett. Jojön ki kardod a hüvelybol, Mint fellegek közul a nap, Vakúljanak meg s megvakúlnak, A kik reá pillantanak. Elég soká voltunk fajankók. Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák! (Pest.) Uton vagyok, s nem vagy velem... Uton vagyok, s nem vagy velem, Jó angyalom, szép kedvesem, De jól tudom, lépésimet Hiven kiséri szellemed. Csak azt tudhatnám, édesem, Mino alakban jársz velem? Tán e szello vagy, mely illattal Röpul hozzám s játszik hajammal? Az alkony pírja vagy talán Amott az ég boltozatán? Vagy tán az esti csillag, mely Reám ezüst sugárt lövel? Vagy a madárka vagy, ki ottan Ugy megdalolgat a bokorban? Vagy a kicsiny virág vagy itt, Ki úgy veti rám szemeit, Mikéntha mondaná: oh törj le, És vígy magaddal, tégy szivedre!... Mondd meg nekem, súgd meg nekem Melyik vagy, édes kedvesem? (Nagy-Korös.) A király esküje. Megeskütt a király Hunyadi Lászlónak: »Esküszöm az égre, Az ég istenére, Bántani nem foglak.« Készül föl Budára Jó Hunyadi László. Ne menj fel, ne menj fel, Ne légy életeddel Könnyelmuen játszó! Vermed lesz Budavár, Bele esel, ha mégysz, Maradj lenn Belgrádban, Vagy bujdoss hazátlan, Szép fiatal vitéz. Kora még te néked Sírba fekünnöd le, Éktelen halotti Szemfedot boritni Ékes szemeidre. Hazám szép vitéze, Ne menj föl Budára! Látod mi villog ott? Nem a te csillagod... Hóhérbárd sugára! »Balga aggódástok Nem ijeszt el engem; Köszönöm tanácstok, De reá nem állok, Megyek, föl kell mennem. Vén Budavárban van Ifju menyasszonyom; Érted száz halálba Mennék meg sem állva, Szerelmes angyalom! De halálrul ottan Szó sincs, nem is lehet, Megesküttél nekem Királyom, s én hiszem Szent esküvésedet.« Nemes bizalommal László Budán termett. Ássák a zsiványok, Ássátok, ássátok Alája a vermet! Menyasszonya keblén Meg sem pihenhetett, Szerelme egébül Mély pokolba szédül: Tömlöczbe vettetett. »Miért dobtok engem Fekete tömlöczbe?« »Mert királyod ellen Van szándék szivedben; Huséged megszegve.« »Én királyom ellen! Én huséget szego! Emelj szót ellenem, Lelkiismeretem, Légy bíróm, lépj elo. Ez hallgat, ez alszik, Mint csecsemo gyermek Anyja lágy ölében, S engemet, oh szégyen! Itt bilincsre vernek. Vegyétek le rólam Ezt a rozsdás vasat, S adjátok helyébe Hazám védelmére Tündöklo kardomat!« Beszélhetsz jó vitéz, Senki sem hallgat rád, Tömlöczöd becsukták, Halld fordulni kulcsát, Csikorogni a zárt. Nem sokáig hagyták Hogy magát emészsze Nagy Magyarországnak Legszebbik virága, Legnagyobb vitéze. »Kelj föl és jöszte ki!« »Szabad vagyok tehát?« »Szabad lészsz, oly szabad, Hogy egy óra alatt Ott vagy, a hol apád.« »Mit, megöltök engem, Apám szent nevére, Ez orült merészség!... Ki sem hallgatva még, És már elitélve. Hunyadi Jánosnak Vagyok én gyermeke: Velem így tennetek Nem rettent bennetek E félisten neve? De volnék akárki, Én ártatlan vagyok, S a király végtére Esküvel igérte, Hogy bántani nem fog! Halld meg, egész világ, Te hozzád kiáltok: Igy add rá hitedet, Ha esküvéseket Tesznek a királyok!« Szép vitéz Hunyadit Föl Szent-György terére Hurczolták a latrok... Többet is akartok Tudni? kifolyt vére! Háromszor csapott a Hóhér a fejéhez, S László vitéz még él, Él, s halljátok, beszél, Ekkép szól a néphez: »Én ártatlan vagyok; Ha volna is vétkem, Bünhödtem már érte S törvény értelmébe' Szabad már személyem!« S föláll László vitéz, De megbotlik lába, S estében negyedszer Sujt hozzá a mester És fejét levágja. Lemenoben volt a Nap, piros volt arcza, Vad haraggal vetett Végso tekintetet A véres piaczra. Azért volt a nap oly Haragos kedvében, Hogy a nép csak állt ott, S meron szájat tátott Tehetetlenségben. Mért nem éltem akkor! Mért nem voltam ottan! Kiáltottam vón a Gyáva bámulókra Veszett fájdalmamban: »Föl, ha istened van, Föl magyar nép, és e Gaz királyt legottan Fojtsuk az ártatlan Áldozat vérébe!« (Pest.) Feleségem és kardom. Galamb van a házon, Csillag van az égen, Az én ölemben van Kedves feleségem; Ugy tartják szeliden Ringató karjaim, Mint a harmatot a Rezgo fa lombjai. Ha már megöleltem, Mért meg ne csókolnám? Csókokban nem szegény, Nem is fösvény a szám. Beszélgetünk is, de Az csak félig beszéd, A másik fele már Csókokba olvad szét. Nagy a mi örömünk, Nagy a mulatságunk, Gyöngynek is beillik Fényes boldogságunk! De az én kardomnak Ez sehogy sem tetszik, Ránk szemét a falról Mogorván mereszti. Mit nézesz, öreg kard, Olyan mérgesen ránk? Vén golyhó, talán a Szerelemféltés bánt? Hagyd el ezt te, bajtárs, Nem való ez néked, Ha férfi vagy, ne uzz Asszonymesterséget. De meg nincs is okod Engemet féltened, Hiszen ismerhetnéd Már feleségemet, Ismerheted lelkét, Ezt a ritka lelket, A minot az isten Nem sokat teremtett. Ha szüksége van a Hazának karomra, Téged saját keze Köt fel oldalamra, Oldalomra köt, és Búcsuját így veszi: Menjetek, legyetek Egymásnak hívei! (Pest.) Fekete-piros dal. Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt, Lejárt az ideje! Más szín illeti most a magyar nemzetet: Piros és fekete. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Kicsiny sziget vagyunk tenger közepében, Eros vihar támad, Minden felol jonek és megostromolják A habok hazámat. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Készül az ellenség; és mi készülünk-e? Mit csinál a kormány? A helytt, hogy orködnék, mélyen, mélyen alszik Fönn a haza tornyán. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Fönn a kormány alszik, mi pedig itt alant Vígadunk, dozsölünk, Mintha mind a három isten nem gondolna Mással, csak mi velünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor! Akkor is így tettünk, Teritett asztalnál telt poharak körül Bút és bajt feledtünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Mohács, Mohács!... tarka lepke, gondatlanság Röpködött elottünk, Azt uztük, pedig már a török oroszlán Elbodült mögöttünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Hol lesz az uj Mohács? hol megint húszezer Magyar vitéz vész el, Mérföldekre nyúló rónát borítva el Kiomló vérével. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. Hol lesz az uj Mohács? a hol megint lemegy Majd a haza napja, S háromszáz évig vagy talán soha többé Arczát nem mutatja! Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa. (Pest.) Mit nem beszél az a német... Mit nem beszél az a német, Az isten nyila ütné meg! Azt követeli a svábság: Fizessük az adósságát. Ha csináltad, fizesd is ki, Ha a nyelved öltöd is ki. Ha meggebedsz is beléje, Ebugatta himpellére!... Ha pediglen nem fizetünk, Aszondja, hogy jaj mi nekünk, Háborút küld a magyarra, Országunkat elfoglalja. Foglalod a kurvanyádat, De nem ám a mi hazánkat!... Hadat nekünk ok izennek, Kik egy nyúlra heten mennek. Lassan német, húzd meg magad, Könnyen emberedre akadsz; Ha el nem férsz a borödbe, Majd kihúzunk mi belole! Itt voltatok csókolózni? Mostan jöttök hadakozni? Jól van hát, jól van, jojetek, Majd elválik, ki bánja meg. Azt a jó tanácsot adom, Jojetek nagy falábakon, Hogy hosszúkat léphessetek, Mert megkergetünk bennetek. Fegyverre nem is méltatunk, Mint a kutyát kibotozunk, Ugy kiverünk, jobban se kell, Még a pipánk sem alszik el! (Pest.) Miért kisérsz... Miért kisérsz minden lépten-nyomon, Te munkás hazaszeretet? Éjjel nappal mért mutatod nekem Gonddal borított képedet? Örökké itt vagy, itt vagy én velem, Úgy is látlak, ha behunyom szemem. Tudom, kevés, mit a honért tevék, De megtevém, a mennyi telt; Van, a kinek nagyobb az ereje, S mégis kevesebbet mivelt; Kérlek, fordítsd el tolem képedet Csak egy idore, hazaszeretet! Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! Itt a tavasz, virít a föld, Virágillat s a zengo madarak Dala eget földet betölt, Arany felhok, e nyájas szellemek, Fejem fölött vidáman lengenek. Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! A költészetnek istene Olyan kegyes hozzám; iránta én Hálátlanságba essem-e? Ott vesztegelni hagyjam lantomat, Mig a bútól majd húrja szétszakad? Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! Van ifjuságom s kedvesem, Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál Az ifjuság s a szerelem, És minden óra, mit el nem vevék, Egy elpazarlott örök üdvösség. Hah, mennyi tündér együtt: ifjuság, Tavasz, költészet, szerelem! El hagyjam oket tolem szállani? Utánok vágyva nyúl kezem... Jertek hozzám... nyujtsátok karotok... Öleljetek meg, tietek vagyok! (Pest.) Szüloföldemen. Itt születtem én ezen a tájon Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: »Cserebogár, sárga cserebogár!« Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember úgy jöttem meg. Hejh azóta húsz esztendo telt el Megrakodva búval és örömmel... Húsz esztendo... az ido hogy lejár! »Cserebogár, sárga cserebogár.« Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már... »Cserebogár, sárga cserebogár.« Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül helyre röpköd gondolatom, Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár... »Cserebogár, sárga cserebogár!« Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra, Lovagolok fuzfasípot fújva, Lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár... »Cserebogár, sárga cserebogár!« Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Haza megyek, ölébe vesz dajkám, Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom, s fél álomban vagyok már... »Cserebogár, sárga cserebogár«... - - (Félegyháza.) Két ország ölelkezése. És az ido eljött, bár nem hamar, De nem is késon még, midon A szent imádság meghallgatva lon, Midon egygyé lett mind a két magyar!... Ki eddig a porban hevertél, Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély! Oh nemzetemnek drága szép testvére, Simúlj, simúlj testvéred kebelére, A melyben a szív, most oly édesen ver... Légy üdvözölve százszor, százezerszer! Mi jól esik ölelkezésünk, S még is milyen sokáig késtünk!... De mindegy, mindegy, feljött végre A gyozedelmes nap az égre, Mely összesímult arczainkra süt. S örömkönyuket szárit mindenütt. Oh nap, ne bántsd e könnyeket, Melyek most pilláinkon rengenek, A melyeket Öröm csepegtetett; Hagyd a világnak végeiglen Ottan ragyogni szemeinkben, Hagyd ott ragyogni mindég!... Magyar szemében ez oly ritka vendég. Együtt vagyunk és együtt maradunk Nincs isten és nincs ördög, a ki Ismét széjjel birná szakítni Ölelkezo karunk. Egy volt a bölcsonk, koporsónk is egy lesz, Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez... De én nem félek többé a haláltul; Viselje bármilyen csalárdul A változékony sors magát, Sebet kapunk talán, de nem halált. Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar, Nem rettegjük már haragod, Két ország egygyé olvadott, Két élü kard lett a magyar, Mely jobbra is vág, balra is vág, És jobbra-balra majd érzik csapását! S te, lelkem, szállj a Királyhágón által Érzelmeimnek tündérvilágával, És szórd el ott e kincseket, Ajándékozz meg ifjat, öreget, Hadd gazdagodjék mindenik meg, De legszebb részét add a székelyeknek! Csókold meg a székely fegyvereket, Azok csókodtul tündököljenek, S azoktól nyerj te hos-erot, Mely ugy tündöklik a világ elott! S ha bejárád a völgyeket, Röpulj föl s állj meg bérczeik felett, S hogy megismerjék a rónák fiát, Játszál szemökkel, mint a délibáb. (Pest.) Kis-Kúnság. Hova szívem, lelkem Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, Ujra láttam végre születésem földét, A szép Kis-Kunságot! Bejártam a rónát, Melyet átölel a Tisza-Duna karja, S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét Az anya, ugy tartja. Itt vagyok megint a Nagyvárosi élet örökös zajában, Oh de képzeletem most is oda lenn az Alföld rónáján van; Testi szemeimet Behunyom, és lelkem szemeivel nézek, S elottem lebegnek szépen gyönyörun az Alföldi vidékek. Forró nyárközép van, Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára Mint a lángeso oly égeto özönnel Ömlik a pusztára... Puszta van körulem, Széles hosszu puszta, el is látok messze, Egész odáig, hol a lehajló ég a Földdel olvad össze. Gazdag legelokön Visz az út keresztül; ott hever a goböly, Rekkeno a hoség, azért nem fogyaszt most A kövér mezobol. Cserény oldalánál Szundikál a gulyás leterített subán, Kutyái is lomhák, nem is pillantanak Az utazó után. Itten a lapályon Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul habja, Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár Szárnyával megcsapja; Szép fövény az alja, Egészen lelátni sárga fenekére, A lusta pióczák s a futó bogarak Tarka seregére. Szélén a sötétzöld Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja, Közbe hosszu orrát üti víz alá a Gólyafiak anyja, Nagyot nyel, és aztán Fölemeli fejét s körülnéz kényesen, A vízparton pedig töméntelen bíbicz Jajgat keservesen. Amott egy nagy ágas Áll szomorún, egykor kútágas lehetett, Mellette a gödör, hanem már beomlott, Be is gyepesedett; Elmerengve nézi Ez a kútágas a távol délibábot, Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét Már eleget látott. Ott van a délibáb A láthatár szélén... nem kapott egyebet, Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt Tartja a föld felett. Emerre meg gyérül A legelo, végre a nyoma is elvész, Sárga homokdombok emelkednek, miket Épít s dönt a szélvész. Nagy sokára egy-egy Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok, Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva Komondor csavarog. Tenger szántóföldek Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza, Lefelé hajlanak, kalászaikat a Nehéz mag lehúzza. A zöld búza között Piros pipacsok és kék virágok nyilnak, Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa, Mint egy vérzo csillag. Közeleg az este, Megaranyosodnak a fejér fellegek, Szép felhok! mindenik ugy megy el fölöttünk Mint egy tündérrege. Végre ott a város, Közepén a templom, nagy komoly tornyával, Szanaszét a város végén a szélmalmok Széles vitorlákkal. Ugy szeretek állni A szélmalmok elott! elnézem ezeket, A mint vitorlájok hányja, egyre hányja A czigánykereket. (Pest.) A nemzetgyüléshez. Ott álltok a teremnek küszöbén, Melybol a nemzet sorsa jön ki majd, Megálljatok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki into szózatom... Egy ember szól, de milliók nevében! Az a hon, melyet oseink szereztek Verítékökkel s szívök vérivel, Az a hon többé nincs meg, csak neve Bolyong közöttünk, mint a temetobül Éjféli órán visszajött kisértet... Az a hon többé nincs meg, falait Elmorzsolák a mult kor férgei, S az uj vihar szétfújta födelét, S lakói most az ég alatt tanyáznak, Mint a vadállat és mint a madár. Mit oseink egy ezredév elott Tevének, azt kell tenni most ti nektek Bármily erovel, bármily áldozattal, Bár mind egy szálig elvesztek belé, Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is, kell alkotnotok, Egy új hazát, ahol ne légyenek Kiváltságok kevély nagy tornyai, Sötét barlangok, denevértanyák, Egy új hazát, hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levego, Hogy minden ember lásson s ép legyen. Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, s a mely porhatag már, Vessétek azt el kérlelhetlenul, Bármily szent emlék van csatolva hozzá, Mert jaj a háznak, mely alapba' gyönge, Mert fáradástok akkor hasztalan lesz, Egy percz jöhet, s az épület ledol, S rosz gazda, a ki mindig ujra épit, S ma vagy holnap, de végre tönkre jut. Számot vetett-e mindenik magával, Mino dologra szánta el magát? Nagy a dicsoség, melyet mindegyik Szerezhet itten, de tudjátok-e, Csak nagy munkáért jár ez a dicsoség! A kit nem égo honfiérzelem És tiszta szándék vezetett ide, Kit a hiúság vagy silány önérdek Csábít e helyre, az szentségtelen Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre, Mert hogyha egyszer átlép és kijo majd, Átok s gyalázat lesz kisérete, Melylyel haza s késobb a sírba megy. - Ti, kik szivébül bálványistenek Ki nem szoriták az igaz nagy istent, Kiknek szivében a honszeretet Mint szentegyházi oltárlámpa ég, Eredjetek be és munkáljatok, Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés, Hogy bámultában, majd ha látni fogják, Megálljon rajta a világ szeme, A bennlakókat vallja boldogoknak És istenítse a kik épitették! (Pest.) Miért zárjátok el az útamat? Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok! Elore vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok. Veszélyben a hon, s tettre híja föl Minden fiát, S reményeim szikláin állok én, Lelkemre százszoros viszhang kiált. Szilárd reményem, mint a sziklako, Mely nem remeg, Hogy helyemen majd becsület marad, Hogy a hazáért sokat tehetek. A tettek vágya, tettek ereje, Mint vad patak, Foly rajtam át, a melynek habjai Szilaj morajjal mélybe omlanak. Fölnézek a nyárdéli napba és Nem fáj szemem. Lenézek örvény fenekére és Lenézek bátran, nem szédül fejem. Közönséges napokban csak megáll Más is helyén, De majd ha minden ember tántorog, Ottan leszek majd, s nem tántorgok én! És joni fognak rettento napok, A milyeket Csak álmodik most holdas éjeken Az orülésig rémült képzelet. Nem várok én dicsoséget s dijat Munkáimért... Kötelességet ingyen tenni kell, S kötelesség munkálni a honért; És a dicsoség? isten hírivel Tovább mehet, Nem kell nekem kaczér leány, midon Ölelhetem hu feleségemet. Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok; Elore vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok. (Pest.) A gyáva faj, a törpe lelkek... A gyáva faj, a törpe lelkek, Kik nem szégyenlik magokat Sápadni, ha kezemben a lant Egy-egy merészebb hangot ad, Ha a közelgeto viharnak Megérint hírmondó szele, S dalom, mint elkapott madár, a Földrol magasra száll vele. A vész csak készüloben van még, És nem szakít le egyebet, Mint ajkamról egy-egy hangos szót, A fákról egy-egy levelet; Hah, majd ha minden erejével Fog dúlni és üvölteni, S szivem mélyét forgatja föl s a Fát gyökerestül tépi ki! Mit mondotok, mit tesztek akkor, Ha a világnak sarkai Földindulástul, mennydörgéstül Tobol meg fognak ingani, Ha összevesz, mint négy vadállat, És pusztít mind a négy elem S én vérbe mártott lantomat majd Véres kezekkel pengetem! (Pest.) A márcziusi ifjak. Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsok, kik Tenni mertünk a honért! Mi emeltük föl eloször A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát! A földet, mely koporsó volt S benn egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott. Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem »lelkesülés«, A szó »szabadság« vala. Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák. És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hirünknek Vége lett nagy hirtelen. Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttenek, S elszedék a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek. E sereg, mely, míg a harcz folyt El volt bujva vagy alutt, Igy zugott a diadalnál: Mi viseltünk háborút! Legyen tehát a tiétek A dicsoség és a bér, Isten neki... nem küzdénk mi Sem dicsoség, sem dijért. És ha újra tenni kell majd, Akkor ujra ott leszünk, És magunknak bajt s tinektek Koszorúkat szerezünk. Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekrol Leszaggatni azokat. Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsoség, A hazáé a haszon! (Pest.) Ismét magyar lett a magyar... Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt a, Hogy is lett volna? szolga volt, S nem magyar, a ki szolga! Ismét magyar lett a magyar, Bilincsét összetörte, Mint oszszel a száraz levél, Csörögve hull a földre! Ismét magyar lett a magyar, Kardot ragad kezébe, Kardján a napsugár ragyog S a bátorság szemébe'! Ismét magyar lett a magyar, Lángol, piroslik arcza, Kituzött zászló mindenik, A mely jelt ád a harczra! Ismét magyar lett a magyar, Egy szív miljók keblében, És dobbanása rémület Az ellenség fülében! Ismét magyar lett a magyar, A síkra állt vitézül, És a világ, a nagy világ, Csodákat látni készül! Ismét magyar lett a magyar, S világ végéig az lesz, Vagy iszonyúan és dicson Mind, mind egy szálig elvesz! (Pest.) Dobzse László. Dobzse László o felsége Magyarok királya Nem hiába hogy cseh volt, de Hejh csehül is álla. Parancsolni nem szeretett, Nem is értett hozzá, S hogyha értett vón is, szavát Nem fogadt' az ország. Üres volt a feje néki, Üresebb a zsebje, Egy keserves polturáért Könyökig vájt benne. Ruháján a moly s az ido Megrágta a prémet, Mely szinu volt? nem lehetett Tudni, csak ugy rémlett. Parasztfolttal csapta pofon Csizmáját a varga, Rozsdás volt a sarkantyúja, Ferde volt a sarka. Kamrájában az egerek Semmi kárt sem tettek, Mert biz ott a legjobb szándék Mellett sem tehettek. Pinczéjében oly boséggel Állott a sok jó bor, Hogy egy gyüszunyi sem telt a Legnagyobb hordóbol. Ha éhezni méltóztatott Király o felsége, Egyik másik alattvaló Hítta meg ebédre. De nem bánta ám meg, a ki Meghivá ebédre, O felsége kegyelmesen Gróffá tette érte. Szegény király, szegény király... De vigasztalódjál, Még szegényebb királyok is Lesznek, mint te voltál. - Dobzse László o felsége Magyarok királya Nem hiába hogy cseh volt, de Hejh csehul is álla! (Pest.) A magyar nép. Szabad a magyar nép, szabad valahára, Kinek lánczot vertek kezére lábára, S görbedt derekával a rabigát vonta, Mintha csak állat és nem ember lett volna. Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja, Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja, S mely elobb mint bilincs otet szorította, A vasat mint kardot o szorítja mostan. Szabad a magyar nép... lejárt napod, német! Nem tánczoltatod te többé ezt a népet, S piócza módjára nem szivod a vérét, Megfizette isten gonoszságod bérét. E földön legyen úr a tót vagy a német? E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett! Magyar vér szerezte ezt a dicso hazát, És magyar vér ezer évig oltalmazá! Nincs itt urasága csak az egy magyarnak, S kik a mi fejünkre állani akarnak, Azoknak mi állunk feje tetejére, S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe! Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy, Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség? Ha eljön, ugy jojön, hogy készen találjon, Még a félhalott se maradjon az ágyon! Haza és szabadság, ez a két szó, melyet Eloször tanuljon dajkától a gyermek, És ha a csatában a halál eléri, Utószor e két szót mondja ki a férfi! (Pest.) Kun László krónikája. Fene gyerek volt az a Kun László, Magyarország egykori királya! Kun Lászlónak azért híták ot, mert A kunokkal volt czimboraságba'. Az igaz, hogy torkára forrt az a Kun barátság, benntörött bicskája... De ez már a vége; kezdjük elol, Ne hágjunk rá a szép rend nyakára. A mit mondtam, ujra csak azt mondom: Fene gyerek volt biz o kegyelme; Az ördög se tudja, hogy mi volt több, Emberség-e vagy kutyaság benne? A koronát még kölyök korában Nyomintották a fejére néki, S már csatázott siheder korában, És vala nagy az o vitézségi. Ottokárral, híres cseh királylyal, Keveredett kemény háborúba, És pediglen Ottokár alól e Háborúban a gyékényt kihúzta. A cseheknek nagy királya ott a Csatatéren a fube harapott, Lászlót pedig nem tekinték máskép, Hanem csak úgy, mint egy új csillagot. Haza ment ám, hanem otthonn bezeg Fenekestül fölfordult az ország, Olyan volt, mint a Csáki szalmája, És e bajt a nagy urak okozták. Természetes, hogy mikor a macska Nincs otthonn, az egerek tánczolnak... A nagyurak kapták magokat hát, Egymással mind rútul hajba kaptak. László király, szerelmetes öcsénk, Már most aztán fogj erosen hozzá... Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb Gondja is nagyobb volt, mint az ország. Neki lódul, becsap a kunokhoz, S haza gondját eltemeti szépen Kun legények telt kupái mellett, Kun menyecskék dagadó ölében. És a midon hites felesége Szót emelne e miatt elotte, Egy szikrát sem teketóriázott, Azon módon elkergette otet. S melege lett pap uraiméknak Kegyetlenül szorult a kapczájok, László király a pogány kunokat Fosztogatni uszitotta rájok. Meghallja ezt a szentséges pápa, S haragjában adtateremtettéz, És meghagyja egyik püspökének: »Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!« És el is jött azonnal a püspök, S oda vitte jó móddal a dolgot, Ugy szivére beszélt a királynak, Hogy elméje javuláson forgott. Meg is javult, istenes szándékból Megtéríté papok veszteségét, A kunoknak sátorát elhagyta, S visszavette elvert feleségét. De egyszerre más jutott eszébe... Gyuléseztek a papok Budában... Megunta a locsogást fecsegést, S szétzavarta oket hamarjában. Fenyegeti a pápa követe, A püspök, hogy majd átkot vet rája... Bánja is o! galléron csípeti, A szent embert és tömlöczbe zárja. És a régi tivornyázó élet Alvó zaját ujra fölkeltette, Fölkereste a kún czimborákat, S ott virított rózsaszínu kedve. Megcsóválta fejét a nemzet, és Szólt: »A mi sok, az csak sok, hiába! Ha ez így tart, belénk üt a mennyko.« S László komát betették fogságba. Nem sokáig üldögélt a husön, Kinyitották tömlöczét és szóltak: »Lángban, vérben áll a haza, király, Jer és gyozd le a kún lázadókat!« »Rajta tehát!« fölkiálta László, »El, utánam élet és halálra! Rég vagy, kardom, a homályban... mostan Vess homályt a nap koronájára!« És vezette hadát a kunokra, S ránczba szedte oket nagy csunyául, Kit levert a harczmezon közulök, Kit pedig kiuzött a hazábul. S megragadta a kormányt erosen, Megmutatta, hogy o milyen férfi, Hogy o nem csak a korhelykedést, de A nemzetnek ügyeit is érti. A gonoszok meghunyászkodának S a királyra reszketéssel néztek, A jók szivét pedig seregestül Szállták meg a mosolygó remények. De alig hogy elmosolyodott a Nemzet, ujra lebigyedt a szája, Mert azt vette észre, hogy istentol Ujra elrugaszkodott királya. El bizony, de mennyire! naponként Veszettebbül sulyedt a piszokba... De még egyszer fölemelte fejét, Fölgyúlt szíve, és égett lobogva. A berontott kúnok és tatárok Meggörnyedtek karja erejétül, Még egy cserfa-koszorút hozott az Ifju király a harcz mezejérül, Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs! Bele mászott nyakig a mocsárba, És valódi szent volt ekkoráig Ahhoz képest, a hogy mostan járta. Egy tivornya a másikat érte, Sátor alatt élt, mint a czigányok, Véle régi korhely czimborái S véle a kún és tatár leányok. Hanem egyszer ilyen szókat hallott: »Laczi pajtás, meghalálozik kend!« S három ember úgy oldalba szúrta O felségét, hogy még meg se nyekkent. (Pest.) Respublica. Respublica, szabadság gyermeke S szabadság anyja, világ jótevoje, Ki bujdosol, mint a Rákócziak, Köszöntelek a távolból elore! Most hódolok, midon még messze vagy, Midon még rémes átkozott neved van, Midon még, a ki megfeszíteni Kész tégedet, azt becsülik legjobban. Most hódolok, most üdvözöllek én, Hisz akkor úgy is hódolód elég lesz, Ha a magasból ellenidre majd A véres porba diadallal nézesz. Mert gyozni fogsz, dicso respublica, Bár vessen ég és föld elédbe gátot, Miként egy új, de Szent Napóleon, Elfoglalod majd a kerek világot. Kit meg nem térít szép szelíd szemed, Hol a szeretet oltárlángja csillog, Majd megtéríti azt szilaj kezed, Melyben halálos vésznek kardja villog. Te lészsz a gyozo, a diadal-ív Ha elkészul, a te számodra lészen, Akár virágos tarka pázsiton, Akár a vérnek vörös tengerében! Szeretném tudni, ott leszek-e én A gyozedelmi fényes ünnepélyen? Vagy akkorára már tán elvisz az Enyészet s ott lenn tart a sírba' mélyen? - Ha meg nem érem e nagy ünnepet, Barátim, emlékezzetek meg rólam... Republicanus vagyok s az leszek A föld alatt is ott a koporsóban! Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok Siromnál éljent a respublicára, Meghallom én azt, s akkor béke száll Ez üldözött, e fájó szív porára. (Pest.) Lenkei százada. Koszorút kötöttem Cserfa-levelükbül, Harmat csillog rajta Örömkönnyeimbül... Kinek adnám én ezt, Kinek adnám másnak, Mint vitéz Lenkei Huszárszázadának? Ez ám csak a század, Ezek a legények! Osapáink mellé Oda illenének, Romlatlan bennök a Régi jó magyar vér... Bár adhatnék nekik E dalnál nagyobb bért! Dicso fiak ok! s ha Én nekem nem hisztek, Ám nézzetek oda, Hogy mit cselekesznek. Én elhallgatok, az O tettök beszéljen... Százszor kiáltjátok Majd rájok az éljent. A Dniester vizén Túl Mariampolban, Lengyelország földén Egy huszárezred van. Szép magyar huszárok, Fiatal legények, Kutya bajuk... vígan Miért ne lennének? Vigan vannak, össze- Verik bokáikat; De van ott egy század, A melyik nem vigad. Míg világát éli A vidám ezered, Közulök egy század, Búbánatnak ered. Miért búslakodtok, Jó magyar huszárok? Némelyik szemébol Könny miért szivárog? »Hogy ne búslakodnánk, Hogy ne búslakodnánk, Mikor veszélyben van Édes magyar hazánk? Rútul feni fogát Rája tót, rácz, német, Hogy az istennyila Oket ott ütné meg! S minket, kik a hazát Védeni szeretnénk, Itt idegen földön Tart a kötelesség.« Igy emészti oket A bú és a méreg... Összesúgnak-búgnak... Vajon mit beszélnek? Hangjaik suttogók, Arczuk titokteljes... Egy nagy szándékjok van, Nagy és veszedelmes. Milyen gonoszságot Forralnak magokban, Hogy nem beszélnek fönn- Szóval, csak titokban? Mily istentelenség Forog elméjökben, Hogy alattomban kell Eljárniok ebben? Nem istentelenség, A mit ok akarnak: Segítséget vinni A bántott magyarnak, Segítségül menni Hazájok földére, Melyre immár foly a Gazda-nemzet vére. Ez a jó huszárok Szívbeli szándoka, És hogy ezt titkolják, Van annak nagy oka... Oda jutottunk már, Hogy csak titkon lehet Tégedet érezni, Szent hazaszeretet! Éjnek éjszakáján Kiállott a század Od' a partra, melyet A Dniester áztat... E folyónál pihent Egykor vitéz Árpád Mielott bevette Attila országát. E szent helyen álltak A derék huszárok, Itten nyílt ama szent Esküvésre szájok, Hogy meg fogja oket Látni Magyarország, Hogy Magyarországot Védelmezni fogják! És midon az esküt Elmondották vóna, Belé ugrattak a Dniester folyóba, S jó paripáik az Éji sötétségben Általusztak velök Szépen szerencsésen. S jöttek haza felé, Jöttek, jövögettek, Hát egyszer mögöttök Kit pillantanak meg? Lenkei kapitány, Az o kapitányok, Ez iparkodott nagy Sebesen utánok: »Álljatok, legények, Forduljatok vissza, A generális küld, Hogy híjalak vissza!« Hanem a huszárok Nem fordultak vissza, Sot a kapitánynak Igy feleltek vissza: »Kapitány uram, mi Engedelmeskedünk Ugy, ha elore megy, És nem hátra velünk. Vitéz kapitány úr, Legyen a vezérünk, Ilyen ember kell, mint Kapitány úr, nékünk! Annyi szent, hogy minket Vissza nem visz innen Sem a generális Sem pedig az isten. Kötelességünkrol Ne beszéljen nékünk, Szentebb a haza, mint A kötelességünk!« Torol vágott magyar Ember a kapitány, Nem igen téríté Seregét ezután, Ment velök, nem hátra, De szépen elore, És elértek édes Hazájok földére. Itt a haza földén, Hová vont szívetek, Forró öleléssel Üdvözlünk titeket, Vitéz jó testvérek, Üdvözlünk ezerszer... Beszéljen akármit A hadügyminister! (Pest.) Ma egy éve... Ma egy éve... ma egy éve... Akkor lettél jegyesem, Ma egy éve, hogy eloször Csókoltál meg kedvesem. Édes volt a csók, a mely ott Ajkaidról rám esett, De ki hinné, de ki hinné? Csókod most még édesebb. Száll az ido, mint a pille, Melyet a szél ragad el, Szemlátomást fogy az élet, Szemlátomást hervad el. Ám hervadjon, isten néki, Érte nem is búsulok; Nem vesz kárba, mit az élet Fájáról lehullatok. A mi elhal életembül, Föltámad mint szerelem... Oly mértékben no szerelmem, A milyben fogy életem! (Pest.) Forradalom. Haloványul a gyáva szavamra... dalom Viharodnak elojele, forradalom! Szomorúk az idok, a napok feketék, Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép! Csak azért szakitád le bilincseidet, Hogy ujabb nehezebb vas emészsze kezed. Födi még beteg arczod az egykori por, S ime sorsod ujonnan a porba tipor. Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid Akaratja, mi újra lealacsonyit. Ez a vétek, a mily czudar és iszonyú, Iszonyúbb legyen érte az égi boszú! Lealázod-e, oh haza, szent fejedet? Piszok ulje a hír koszorúja helyett? Mielott az eroszak igába fogat, Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad. Tegye lánczra a zsarnok a holttetemet, Diadalma legyen temetoi menet, Hol elásnak, a domb neki trónja legyen S gyakoroljon erot siri férgeiden! De te, oh haza, nem hagyod el magadat, Haragod tüze arczaidon kigyuladt, Kezed ott van a kardon, a markolaton... Ki fog élni, ha nem te, dicson, szabadon? Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat, S te fiú, szaporán ide a poharat! Mire elfogy a bor, mire csattan a csók, Jeladásra emelhetik a lobogót. Haloványul a gyáva szavamra... dalom Viharodnak elojele, forradalom! (Pest.) Három madár. Három madár van, a kit szeretek, Három madárról mondok éneket. Ha oly szép lenne rólok énekem, A mily nagyon én oket szeretem, A mennyi boldogságot, örömet Ezen madarak nékem szerzenek! Az elso madár egy kis czinege, Nem sérti ot a télnek hidege, Nem háborítja ot meg semmi vész, Télben, viharban vígan fütyörész, Vígan ugrál a száraz ágakon, Mint a pillangó a virágokon, Ugrál, miként a gyermek, gondtalan, Jön és megyen, máshol van untalan, Alig képes kisérni ot a szem. - Kedélyed e czinege, kedvesem! A második madár egy csalogány, Elrejtve él a lombok alkonyán, Nem látja más ottan s mást o se lát, Kis fészke néki az egész világ, Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd, Elfojt az alkony mindennémü neszt, Hogy meg ne háborítsa énekét, Hogy gyönyörködjék a föld és az ég, Gyönyörködjék e dalban, a mino Hozzánk csak legszebb álmainkba jo, A melynek minden hangja eltemet Egy bánatot és szul egy örömet, Mert mindenik hang egy szent szerelem - Ez a csalogány szíved, kedvesem! A harmadik madár egy ifju sas, Szárnyának röpte merész és magas, A villámokkal egy tanyán lakik S tekintetét fölküldi a napig. Nyugott idoben alszik, elvonúl, De ha vihar jön és üvölt vadúl, Fölébred a sas szendergésibol, És a viharnak karjaiba dol. És vinni hagyja magát általa, Mint viszi a lovast a paripa Rémíto bátran, szörnyü sebesen. - Ez a sas a te lelked, kedvesem! Kedélyed gyermek, szíved asszony és A lelked férfi, te csodás, mesés Teremtmény! s én valóban nem tudom, Mi több: szerelmem vagy csodálatom? (Pest.) A nemzethez. Konduljanak meg a vészharangok! Nekem is egy kötelet kezembe! Reszketek, de nem a félelemtol; Fájdalom és düh hangzik szivembe'! Fájdalom, mert düledék hazámra Uj viharnak közeledtét látom, És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert Nem szakad le szemünkrol az álom. Pillanatra fölriadt e nemzet, S szétnézett, mi zaj van a világban? És a másik oldalára fordult, S mostan ujra aluszik javában. Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, A ki ott az elsok közt lehetnél, S kárhozatos lomhaságod által Mindig hátul és alant hevertél! Ébredj, hazám! mert ha most nem ébredsz, Soha többé nem lesz ébredésed, S ha ébredsz is, annyi idod lesz csak, Míg nevedet sírkövedre vésed! Föl, hazám, föl! százados mulasztást Visszapótol egy hatalmas óra, »Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!« Ezt írjuk föl ezer lobogóra. Oly sokáig tengodtünk mi úgy, hogy Volt is nem is a mienk az ország; Valahára mutassuk meg már, hogy Senkinek sincs semmi köze hozzánk. Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk, Irtsanak ki hát ezen világból!... A haláltól, nem tagadom, félek, De csupán a becstelen haláltól. Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk, Haljunk meg oly szépen, oly vitézül, Hogy azok is megsirassanak, kik Eltörölnek a földnek szinérül! Legyen olyan minden ember, mintha Zrínyi Miklós unokája volna, Harczoljon ugy minden ember, mintha Egyedul rá támaszkodnék honja! Oh de akkor, akkor nem veszünk el, Akkor élet és dicsoség vár ránk, Akkor saját örök birtokunk lesz, A mi után eddig csak sovárgánk. Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! Lépj a síkra gyorsan és egyszerre, Mint a villám, oly váratlanúl és Oly erovel törj ellenségedre. Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd, Mindenütt van, a hová tekintesz, S legnagyobb és legveszélyesebb az, Ki mint testvér símul kebleinkhez. Köztünk van a legnagyobb ellenség, A czudar, az áruló testvérek! S egy közulök százakat ront el, mint A pohár bort az egy cseppnyi méreg. A halálos itéletet rájok! Százezerszer sujtson bár a hóhér, Bár a házak ablakán foly is be Az utczáról a kiáradó vér! Könnyü bánni külso elleninkkel, Ha kivesznek e belso bitangok... Félre most, lant... futok a toronyba. Megkondítom azt a vészharangot! (Pest.) Hány hét a világ? Pesten járt kend, bátya, ugyan mondja meg, Mit csinálnak odafönn a követek? Mondja el a sok szép jó hírt felolök, Hadd buzdúljon a szívem, hadd örulök. »Nem örülsz a pesti hírek hallatán, Ríva fakadsz, kedves öcsém, mint a lyány. Ríva fakadsz, hogyha magyar a hited, Ha hazádat s szabadságod szereted. Jertek ide, jertek ide, legények, Elbeszélem azt az uj hírt ti néktek, Nem akar az országgyülés egyebet, Csak az egyet, hogy katonák legyetek.« Ejnye bátya, eb a lelki, mi lelte, Hogy ezt olyan gonosz hírnek képzelte? Melyikünket tartja olyan gyávának, Hogy ne menne szívesen katonának? Egytül egyig mind ott leszünk, a hol kell, Mind kiállunk bátor, elszánt lélekkel, Alig várjuk, hogy azt mondják: ide hát Védelmezni bajában a szent hazát! »A szavamba vágtatok, jó legények, Nem ottan van ám vége a beszédnek, Az a vége, hogy katonák legyetek, És pedig nem magyarok, de németek. Belebújtok majd a német ruhába, Német szóval vezetnek a csatába, Német zászló, az a feketesárga, Avval mentek szegény Olaszországra!« Huh még azt is a ki áldja, teremti! De már abból csakugyan nem lesz semmi. Ilyenek hát követeink, ilyenek? Isten oket érdem szerint áldja meg. Olaszország minket soha nem bántott, Egyet akar velünk: a szabadságot. Ezért minket oda vinni nyakára? Soh' se lépünk mi arra a határra. Itt maradunk mi a magyar hazában, Ezt megvédjük mind halálig mindnyájan, De magyar ruhában és magyar szóval És a magyar háromszinu zászlóval. Katonának valamennyin fölcsapunk, De a magyar hazát védi csak hadunk, Magyar hazánk pedig ott van valóban, Hol a háromszinu magyar zászló van! (Pest.) Itt benn vagyok a férfikor nyarában... Itt benn vagyok a férfikor nyarában, Az ifjuságnak eltunt tavasza, Magával vitte a sok szép virágot, A sok szép álmot, a melyet hoza, Magával vitte a zengo pacsirtát, Mely fel-felköltött piros hajnalon... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Elszállt az égrol a piros sugár és Elszállt a földrol a dalos madár, Üres fészkébe énekelni a bús Szello vagy a haragos vihar jár; Ábrándaimnak száraz erdejében Csörög, csörög már s nem susog a lomb... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Az ég arany hajnalcsillagja s a föld Ezüst harmatja mind, mind elvesze, Letörlé oket kérlelhetlenul a Rideg valóság szigorú keze; Felhok borongnak, s rekkeno meleg van, A gondok fojtó levegoje nyom... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Regényes bérczek kosziklái közt folyt Csengo morajjal egy tündér patak, Dicsvágy patakja! ajkaim belole Sok boldogító mámort ittanak. Foly még ma is, de más igyék vizébol, Én nem iszom, többé nem szomjazom... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Ha elfordúlok en magamtul és mint Polgár végigtekintem a hazát, Szemem megromlott satnya ivadékot, Egy pusztulásnak indult népet lát. Karom feszul, szivem tombol! mi haszna? Mást nem tehetek, csak sirathatom... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom! Szeress, szeress, mint én szeretlek téged, Oly lángolón, oly véghetetlenul, Áraszd reám a fényt s a melegséget, Mely isten arczáról szivedbe gyul; Az a te szíved egyetlen világom, Nappal napom és éjjel csillagom... Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes csillagom! (Pest.) Vérmezo. Magas hegy tetején régi Buda vára, Meron állva néz a ballagó Dunára, Talán azért néz, hogy leszédüljön végre, És a mélybe essék, a víz fenekére. Jobb is lenne már o néki ott a mélyben, Sok gyászdolgot látott, hosszu életében, Sok gyászdolgot látott, megirtózott tole, Azért várja, várja, hogy már mikor dol le? Látta gonosz Zsigmond király idejében Kont levágott fejét a hóhér kezében, Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét, S véle egyetemben sok jó társaiét. Látta a hitszego László király alatt, Vérpadra idosebb Hunyadi mint haladt, Szép Hunyadi László, fiatal levente, Öt pallos-suhintás fejét leütötte. Martinovicsot is látta négy társával Összeölelkezni a véres halállal, Látta nyakaiknak fölfeccseno vérét S lemetszett fejeik rémes fejérségét. Hát ezután kit lát?... elgondolom olykor: Ki tudja, hát ha most én rajtam van a sor? Talán engem is, mint oket, lefejeznek - Ha meghalok, hazám, te érted halok meg. Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel, Mert találkoztok a megöltek lelkével, Hónok alatt tartják levágott fejöket, Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztohelyet. Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piaczán Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát, Martinovics pedig társaival együtt Éjféli tanyát ott lenn a vérmezon üt. Vérmezo, vérmezo! nagyon megszomjaztál, Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál, A sok jó igazi magyar vért megivád, S német csaplár adta neked az áldomást. Vendégül fogadtuk hozzánk a németet, Hanem a vendégbol csakhamar gazda lett, S hejh be roszul, hejh be csúful gazdálkodott, Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot. Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai, Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai, Ezek és több mások összeszövetkeznek, Széttörni rablánczát a magyar nemzetnek: Összeszövetkeztek élet és halálra, Szabadságot hozni a magyar hazára, A magyar hazának elnyomott népére, Az elnyomott népnek sohajtó lelkére. »Tovább is csak sohajts, szép magyar nemzetem? Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem! Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet, Legeslegkevésbbé pedig a németet. Szabadítóidat mi bennünk tekintsed, Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset, S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el, Lemossuk a zsarnók tulajdon vérével!« Az összeesküdtek így beszéltek bátran, S haladtak naponként a titkos munkában, Jaj de mielott a gyümölcs megért volna, Egy istentelen kéz azt leszakította. Elárulta oket egy rosz, egy gaz czudar, Elfogdosták oket egymásután hamar, S börtönbe vetették nehéz vasba verve. Dugába dolt a nagy hazamentés terve. Csakhamar kihítták a börtönbül oket, Bírák elé vitték kihallgatás végett. És szólt a bíró: »nem maradtok életben, Összeesküdtetek a szent haza ellen.« És ok így feleltek nagy rendíthetetlen: »Nem a haza ellen, csak a király ellen! Ha a király s haza egy uton nem járnak, Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!« Nagy és szent igazság! de ez igazságot Még most is egészen ki nem mondhatjátok. Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni, Különben az ember vele magát sérti; Annál kevesebbé volt még akkor szabad, Tisztán és kereken mondani igazat... Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik, Már azért magáért a nyakukat szegik. A nyakukat szegték. A vérmezon Budán Mind az öt elvérzett egy nap egymásután A szegény magyarok leverve zokogtak, A németek pedig gogösen kaczagtak. Ok, az elitéltek bátran léptek oda A hóhér elébe, a szörnyu vérpadra... Május hónapja volt, hajnal volt az egen, Rózsa a kertekben, vér a vesztohelyen. Szabadságért elhullt dicso áldozatok, Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok? Hová temettek el? szent hamvaitokat Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat? Olyan sokáig volt átkozott nevetek, Megemlíteni sem volt szabad bennetek, De már annak vége... megadhatjuk a bért, Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért! (Pest.) A székelyekhez. Köröskörül sötét felho az égen, Egy magányos csillag ragyog középen. Az a csillag ott a magyar nép képe, Kit idegen népek vettek középre. Nagy a világ, és testvérünk nincs benne, Nincsen, a ki bajainkban részt venne. Dehogy testvér a magyarhoz a világ! Ellensége minden ember, a kit lát. Ha a magyar is elhagyja a magyart, Nem lesz akkor olyan, a ki vele tart, Ugy eltunik, mint az égrol a csillag, Ha a sötét felhok reá borulnak. Föl, székely, föl, közös az ellenségünk, Ti nektek is az árt, a ki mi nékünk, Az vert vasra titeket, a ki minket, Együtt törjük szét a közös bilincset! Mert végtére szabadokká kell lennünk; Hadd legyen az egész világ ellenünk! Bennünket az még kétségbe ne ejtsen, Hisz velünk van az igazság s az isten. Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi, Mint a gyertya, mit el lehet oltani! A magyarnak élnie kell örökké, És nem szabad rabnak lennie többé! Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel; Ki néz vele szembe, ha nem a székely? Hisz a székely osapja volt Attila, Kit ugy híttak, hogy az isten ostora! Hiába, Bécs, hiába van gazságod, Küldheted ránk a ráczot, a horvátot; Állani fog, állani fog Magyarhon, Élni fogunk, élni fogunk szabadon! (Pest.) Hallod-e szív, szívem! Hallod-e szív, szívem, hallod e beszédet? Gyávaság vádjával kit illetnek? téged! Te reád merik azt mondani, hogy »gyáva« Te reád, hogy nem mersz menni a csatába. Tudom, hogy kik vagytok, ti nyomoru férgek, Kik a hátam mögött vakmeron beszéltek; Egy idoben szemközt állottam veletek, És pillantásomtól akkor reszkettetek. De miért tolem e figyelem irántok?... Nyujtogassátok rám a kigyófulánkot, Marjátok, marjátok, ti csúszók, sarkamat, Hátra sem fordulok, hogy eltiporjalak! Csendesedjél, szivem, minek ez indulat? Miért pazarolnod nemes haragodat? Ha épen kedved van lázas indulatra, Válaszsz érdemesebb tárgyat haragodra. Csendesedjél, szivem, parancsolj vérednek, Melyet fölzaklatott viharok kergetnek, Mutasd meg azzal is a te nagyságodat, Hogy békén turöd a czudar rágalmakat. Czudar gaz rágalom! bebizonyítom ezt. Csak azt restelem, ha bebizonyítva lesz, Azok is, kik most ugy ócsárolnak engem, Éljenezni fognak gyozo-ünnepemben. Ily hitvány az ember, ily hitvány valóban! Csak miljomad része, a mi közte jó van. Menjetek!... kivánom, hogy boldoguljatok, Küzdök is érte, de nem kell jutalmatok. (Pest.) Mit daloltok még, ti jámbor költok? »Mit daloltok még ti jámbor költok, Ily idokben minek az a dal? Ugy sem hallgat a világ reátok, Hangotok csaták zajába hal. Félre mostan, jó fiúk, a lanttal, Szép zenétek hasznot nem hozó, Tudhatnátok azt, hogy elenyészik Mennydörgésben a pacsírtaszó.« Meglehet. De a madár nem nézi, Hallgatják-e otet odalent? A pacsírta fönn a kék magasban Istenének és magának zeng. Ön magától száll a dal szivünkbol, Ha bú vagy kedv érintette meg, Száll a dal, mint szállanak a szélben A letépett rózsalevelek. Énekeljünk, társak, sot legyen most Hangosabb, mint eddig volt, a lant, Hadd vegyuljön e zavaros földi Zajba egy két tiszta égi hang! Romba dolt a fél világ... kietlen Látomány, mely szemet s szívet bánt! Hadd boruljon a rideg romokra Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt. (Pest.) A hegyek közt. Ott alant, alant, a mélyben, A kék messzeség ködében, Ott a város... csak ugy rémlik, Mint a múlt, a melyet félig Átadott immár a lélek A felejtés éjjelének. Kinn vagyok a természetben, Fönn magasra nott hegyekben; Magas e hely, itt pihen meg Koronként a vándor felleg, S ha itt volnék éjjelenként, Csillagokkal beszélgetnék. Lenn a völgyben, lenn a mélyben, A kék messzeség ködében, A város távol zajában Hagytam gondod, hazám s házam! Ott lenn hagytam minden gondot, Mely szívem fölött borongott, Melynek sötét árnyékában Mint rideg koszikla álltam. Ne bántsatok, ne bántsatok, Ha egy rövid napot lopok A magam mulatságának, Hisz eleget élek másnak!... Minden lenn marad, a mi bánt, Nem hoztam föl magammal mást, Csak a mi boldogságot ad, Kedvesemet és lantomat. Kedvesem, ki egy személyben Asszony s gyermek, örömében Jön és megyen, pillangót uz, Virágot szed, koszorút fuz, Majd eltunik, majd elojön; Ugy lebeg a hegytetokön, Mint egy álom tüneménye, Mint e rengeteg tündére. Én merengve, oh természet, Örök szépségidre nézek, S szemeimnek bámultában Néma, de szent imádság van. Mint felém repeso szívek Rezgenek a falevelek, S ábrándos suttogásukban Mennyi kedves, szép titok van! Fáktól vagyok körülvéve, S mint édes fia fejére Áldó keze az atyának, Ugy hajolnak rám az ágak. Istenem, beh boldog vagyok: Majd hogy sírva nem fakadok. (Zugliget.) Hideg ido, hus oszi éj... Hideg ido, hus oszi éj, Ott kandallómon ég a tuz, De hasztalan, nem melegít, Mert, kedvesem, te mellettem nem ulsz. Itten didergek egyedul, Várom, hogy elálmosodom, Mint várja mélaszomorún Leroskadását a magányos rom. Még gondolkodni sem tudok, Lelkemnek szárnya összefagy, Mert te, virágos tavaszom, Te ho nyaram, te messze messze vagy. Csak már ne volna ily borús, Ilyen sötétfelhos az ég; Hajolva ablakom fölé Talán egy kissé elmerengenék. Ha már szemed nem láthatom, Ha már nem lehetek veled: Hadd látnék egy szép csillagot, A mely pótolna téged némileg! (Debreczen.) Tudod, midon eloször ültünk... Tudod, midon eloször ültünk E tó fölött, e fák alatt? Röpul a gyors ido fölöttünk, Azóta két év elhaladt. Ily osz volt akkor is, ilyen szép Mosolygó oszi délután, Szelíd fuvalmak így rezgették A sárga lombokat a fán. Igy tükrözé vissza a tónak Vize a tiszta kék eget, Igy ringatózott ama csónak Ábrándosan a víz felett. De akkor még csak gondolatban Élveztem mennyországomat, Mert akkor még nem csókolhattam, Mint mostan, édes ajkadat. Két éve annak... sokat elvitt Az ido tolem azalatt, De nem panaszlok, mert a mennyit Elvitt, sokkal többet hozott. Téged hozott meg nékem, téged, Reményim fényes gyöngysora, Kiért az örök üdvességet Ezerszer adnám én oda. Maradjunk még itt, légy mellettem, Hol úgy busúltam egykoron, Hagyj engem itt most elmerengnem Végetlen boldogságomon! (Erdod.) A bokor a viharhoz. Lassabban, haragos lelkek testvére, vihar, hogy Lombjaim árnyékát szét ne zilálja dühöd! Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár, És ezen oltárnak papja a kis csalogány. Hadd dícsérje, ne bántsd, éneklésével az istent, A természetet, a szent közös édes anyát. (Zugliget.) Joj el végre valahára... Joj el végre, valahára, Te határzó, te nagy óra, Melyben e hon sorsa fordul Akár rosszra, akár jóra. Folyamodjunk ahhoz, a mi Hozzánk illik, merészséghez, Dobjuk el már azt a koczkát, Ha fekete, ha fehér lesz! Várjatok. Még csak néhány percz, És koczkánk eldobva lészen, S vagy olajág vagy pedig kard Lesz a magyar nép kezében. Kardot és nem olajágat, Kardot a nemzet kezébe! Legyen szabadság eloször, És azután legyen béke. Eljött végre az ido, hol Megmutatjuk a világnak: Hogy méltók vagyunk-e élni Vagy megértünk a halálnak? Ha életrevalók vagyunk, Nem fog a vész birni vélünk, És ha élhetetlenek, nem Érdemeljük, hogy megéljünk. Vedd elo és köszörüld ki, Magyar nemzet, régi kardod, Melyet eddig a zsarnokság Veled együtt fogva tartott; Vedd elo, és mosd le róla A szennyet hír-dicsoséggel, Mosd le róla hevenyén a Vörös rozsdát vörös vérrel! De mielott síkra szállunk, Mondjunk el egy imádságot, És mi légyen az imádság? Egy nagy átok, egy vad átok! Átkozzuk ki oseinket A nyugtató föld ölébol, Miért hagytak fiaiknak Szolgaságot örökségül! (Pest.) Béranger legujabb dala.[2] Oh Manuel, fölkelt im Francziaország! Szabadságának nincs többé ellensége. Ilyennek álmodtuk, ilyennek mi otet! Ez az óriás nép nem hagy semmit félbe. Mért nem hagyott téged közöttünk az isten, Ha már elérhetjük a megígért földet, Mit vétettél, hogy ugy haltál meg, mint Mózes?... Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek! A magasztos harcznak gyozedelmes végén Kicsiny kis kunyhómról megemlékeznél te. Az ilyen nagyszeru láznak napjaiban Van egynek a másra leginkább szüksége. Sokáig hallgatnánk hosszan ölelkezve, Aztán lecsókolnók árját könnyeinknek, És elkiáltanánk: »Vive la République!«... Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek! Tudjátok, tudjátok? a Jeu-de-Paume óta, Hol az új korszak nyílt, melyben a gyoztes nép Ide befolyatta a mi szép hazánkba Az egész világot, mint a szívbe a vért, A magasztos és bölcs, véres aranykönyvben, A melyet minden év uj fénynyel töltött meg, A Negyvennyolczadik év a legdicsobb lap!... Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek! Soványnyá tette a királyság a hazát, S leveté horgonyát e futó homokba, Jött a villám és fölfordította a trónt, S kerestem ezt, de nincs se híre se hamva; Helyette találok termékeny országot, Melyet majd a nemes vér termékenyit meg, Dicsoséges föld, mely egy világot táplál!... Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek! A respublica nagy és állandó marad, Betelvék vágyaink... de én szeretélek, Emlékszem keserves fölkiáltásodra: »A holtak örökké alusznak, szegények!« Alunni, midon fölkél Francziaország, Midon, hogy kivívja a nagy gyozedelmet, Szüksége van neki szellemre és kardra!... Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek! Dicsoség reád, nép, e gyors sikeredre! Jobban szeretlek én, ha o eszemben van. Az én nyílt karjaim nem lesznek üresen: A ki csak franczia, mind testvér az mostan. Ti fegyvert fogtatok, s görnyedt aggastyánnak, Nekem, mint halottnak, itt pihennem kellett! Hideg a vérem és forrók a könnyeim. Oh franczia nép, hogy meg nem ölelhetlek! (Pest.) Milyen lárma, milyen vígadalom! Milyen lárma, milyen vígadalom! Mi légyen ez? talán lakodalom? Nem a biz a; fiatal vitézek Látogatták meg ezt a csapszéket. »Kocsmárosné maga nem jót forral, Minek késik oly soká a borral? Tudja, hogy nincs pénzem? majd lesz nekem A harcz után, akkor megfizetem.« »Kocsmárosné, szép leánya, rózsám, Jojön ide, jojön ide hozzám! Csókoljon meg, kérem igen szépen, A harcz után feleségül vészem.« S iddogálnak, csókolóznak nagyba, Minden, a mi gond, oda van hagyva, Mintha nem is várnának csatára, Mintha még vagy száz év volna hátra. »El azért a nagyobbik kancsóért!« Ma piros bor, holnap majd piros vér... »Eszem azt a szádat, beh csókra áll!« Ma meleg csók, holnap hideg halál... (Debreczen.) Hogy volna kedvem... Hogy volna kedvem, örömem nekem, Midon távol vagy, édes kedvesem! Hiszen sötét van, ha a nap lemén. De emléked velem jött és marad, Az vet reám bús halvány sugarat; Emléked a hold, sorsom éjjelén. Nyílik körulem itt-ott egy virág, Nézek busúlva, szívszakadva rá, Mert harmat reszket mindenik felett, Nézek busúlva, szívszakadva rá, Azt gondolván: a harmatos virág Felém tekinto könnyezo szemed. Tudom, tudom, hogy sokszor megsiratsz, Könnyektül ázik az a kedves arcz, A melyet annyiszor csókoltam én. Most víz van ott, hol egykor tuz vala! Igy áll a záporfelhok fátyola Az elenyészett csillagok helyén. Sirass, sirass, egy kis vigasztalás A bús sziveknek a könnyhullatás, Sírj, s könnyeid megkönnyebbítsenek. Miért ne sírnál? férfi vagyok én, S véres csatáknak állok küszöbén, És még is néha én is könnyezek. Miért szégyelném én megvallani, Hogy folynak olykor könnyem árjai, Ha bennem elválásunk kínja dúl; Azért, hiszem, megállok a csatán! Az oroszlán legrettentobb talán, Midon elvesztett párjáért busúl. (Debreczen.) A vén zászlótartó. Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, Seregének seregünk nyomába', Megrémülve fut a magyar hadtól; Magyar hadban egy vén zászlótartó. Ki az a vén zászlótartó ottan Olyan tüzes lelki állapotban? Szemem rajta kevélyen mereng el: Az én apám az az öreg ember! Az én apám e vén zászlótartó. »Vészben a hon!« elhatott a nagy szó, Elhatott kórágyához, fülébe, S mankó helyett zászlót vett kezébe. Vállait egy kínos élet gondja, Betegség és ötvennyolcz év nyomja, S o feledve minden baját, búját, Ifjak közé hadi bajtársúl állt. S kit eddig az asztaltól az ágyba Alig alig birt elvinni lába, Ellenséget uz mostan serényen Ifjusága régi erejében. Mi vitte ot háború zajába? Hiszen neki nincsen gazdagsága, Mit féltene, mit védnie kéne, Hogy ne jusson ellenség kezére. Annyi földet sem mondhat övének, Melyben egykor koporsója fér meg, S még is, még is viszi lobogóját Azok elott, kik a hazát óják. Ép azért ment, mert semmivel sem bír; Küzd a gazdag, de nem a hazáér', Védi az a maga gazdaságát... Csak a szegény szereti hazáját. Édes apám, én voltam te néked Ekkoráig a te büszkeséged; Fordult a sors, megfordult végképen, Te vagy mostan az én büszkeségem. Érdemes vagy a cserkoszorúra! Alig várom, hogy lássalak újra, S megcsókoljam örömtol reszketve Kezedet, mely a szent zászlót vitte. És ha többé nem látnálak téged? Látni fogom fényes dicsoséged; Könnyem leszen sírodnak harmatja, S híred a nap, mely azt fölszárítja! (Erdod.) Élet vagy halál! A Kárpátoktul le az al-Dunáig Egy bosz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar. Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén. Szegény, szegény nép, árva nemzetem te, Mit vétettél, hogy így elhagytanak, Hogy isten, ördög, minden ellened van, És életed fáján pusztítanak? S dühös kezekkel kik tépik leginkább Gazúl, orülten a zöld ágakat? Azok, kik eddig e fa árnyékában Pihentek hosszu századok alatt. Te rácz, te horvát, német, tót, oláhság, Mit marjátok mindnyájan a magyart? Török s tatártól mely titeket védett, Magyar kezekben villogott a kard. Megosztottuk ti véletek hiven, ha A jó szerencse nékünk jót adott, S felét átvettük mindig a tehernek, Mit vállatokra a balsors rakott. S ez most a hála!... vétkes vakmerénynyel Reánk uszít a hutelen király, S mohó étvágygyal megrohantok minket, Miként a holló a holttestre száll. Hollók vagytok ti, undok éhes hollók, De a magyar még nem halotti test, Nem, istenemre nem! s hajnalt magának Az égre a ti véretekkel fest. Legyen tehát ugy, mint ti akartátok, Élet-halálra ki a síkra hát, Ne légyen béke, míg a magyar földön A napvilág egy ellenséget lát, Ne légyen béke, míg rossz szívetekbol A vér utósó cseppje nem csorog... Ha nem kellettünk nektek mint barátok, Most mint birókat, akként lássatok. Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen, Mely birtokodra s életedre tör, Föl egy hatalmas, egy szent háborúra, Föl az utósó ítéletre, föl! A századok hiába birkozának Velünk, és mostan egy év ölne meg? Oroszlánokkal vívtunk hajdanában, És most e tetvek egyenek-e meg? Föl nemzetem, föl! jussanak eszedbe Világhódító híres oseid. Egy ezredév néz ránk itélo szemmel Attilától egész Rákócziig. Hah, milyen múlt! ha csak félakkorák is Leszünk, mint voltak e nagy osapák, El fogja lepni árnyékunk a sárba És vérbe fúlt ellenség táborát! (Erdod.) Ti ákáczfák e kertben... Ti ákáczfák e kertben, Ti szép emlékü fák, A melyeken szivemnek Oly drága minden ág, Kedves fák, üdvezelve És áldva legyetek, Áldom még azt is, a ki Titeket ültetett. Harmatnak s napsugárnak Áldása rajtatok, Vidám dalosmadártól Reszkessen ágatok, Örök tavasz lakozzék Zöld fürteiteken, Hogy éltetek, miként az Enyém, oly szép legyen. Itt láttam én eloször Kedves galambomat, Itt láttam ot eloször Ez ákáczfák alatt. Itt ult e lombok alján, Itt ult szemközt vélem, Itten röpült szemébol Szivembe szerelem. Tudom még, hogy ne tudnám? Habár régen vala, Az órát, hol kigyúladt Szerelmem hajnala. Ez volt a hajnal! ilyen Nem ékesíte még Téged, te véghetetlen, Te rég teremtett ég. Letunt immár e hajnal, Megértem a delet, S ez tán nem oly regényes De sokkal melegebb. Mikor jön majd az alkony, Szerelmem alkonya? Ettol ne félj, szivemnek Imádott asszonya! Eljo ez is, de késon; Azért jo majd, ha jo, Hogy légyen arczainkon Szép arany szemfedo. S a földbe ha letesznek, Majd csillag képiben Ragyog le zöld sirunkra Sötétkék éjeken. (Nagy-Károly.) Bucsú. Alig viradt, már ujra alkonyúl, Alig, jövék, s megint elmégyek, el, Még csak alig hogy üdvezeltelek, És már bucsúzni, már elválni kell. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Kardot fogék kezembe lant helyett, Költo valék és katona vagyok; Arany csillag vezérelt eddig, s most Utamra piros éjszakfény ragyog. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Nem a dicsvágy von engem toled el... Fejemre nem is férne a babér A boldogság teljes rózsáitól, És én le nem hajítom ezt azér'. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Nem a dicsvágy von engem toled el, Tudod: belolem az régen kihalt, Hazámért ontom véremet, ha kell, Hazámért vívok véres viadalt. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Ha senki nem védné is a hazát, Magamnak otet védni kellene; S mostan, midon mindenki síkra szállt, Magamban én itthonn maradjak-e? Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Nem mondom én: gondolj férjedre, míg O a honért s érted harczolni fog; Ismerlek én, nagyon tudom, hogy egy Gondolatod van, és az én vagyok. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! Tán megcsonkítva térek vissza majd, De akkor is szeretsz te engemet, Mert istenemre, a mint elviszem, Épen hozom meg hu szerelmemet. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem! (Erdod.) Itt alszik a költo... (_Moore_ után angolból.) Itt alszik a költo, a kinek kezében Appolónak lantja zenge olyan szépen, Kinek dala omlott, mint vad folyam árja, Vagy elhalt távoli kis patak módjára. Aludj', néma költo... most észrevétlenül Jár vihar és szello holt homlokod körül, Vihar, mely harsog, mint harczdalod harsogott, És szello, mely elhal, mint szerelmi dalod. (Debreczen.) Tiszteljétek a közkatonákat! Tiszt vagyok... ha lát a közlegénység, Tisztelkedve megyen el mellettem; Én pirúlok, gondolván magamban: Nincs igazság, nincs igazság ebben. Nekünk kéne köszönteni oket, Mert mi nálunk sokkal többet érnek. - Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ok, mint a hadvezérek. Velök állunk a csaták tüzében, De mi tudjuk, hogy miért csatázunk, Mert van, a mi gyozelemre buzdít, Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk, S von elore csábitó varázsa A dicsoség ragyogó szemének. - Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ok, mint a hadvezérek. Ok az elvet hírbol sem ismérik, És a haza? kemény mostohájok, Izzadásuk díjában nekik csak Kenyeret vet s rongyokat dob rájok, S zászlajához hogyha oda állnak, Nyomorért csak új nyomort cserélnek. - Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ok, mint a hadvezérek. S mit tudják ok, mi az a dicsoség? S ha tudnák is, mi hasznuk van benne? Nincsen lap a történet könyvében, A hol nevök följegyezve lenne, Ki is gyozné mind fölírni, a kik Tömegestül el-elvérezének? - Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ok, mint a hadvezérek. Ha megtérnek csonkán a csatákból, Koldusbotot ád a haza nékik, S ha elesnek, a felejtés árja Foly sírjukon s neveiken végig. És ok még is neki mennek bátran Az ellenség kardjának, tüzének! - Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ok, mint a hadvezérek. (Debreczen.) 1848. Ezernyolczszáznegyvennyolcz, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga!... Megviradt, fölébredett a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arczczal Jött e hajnal, Piros arcza vad sugára Komor fényt vet a világra; E pirúlás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében. Szégyeneljük szolgaságunk éjét, Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Álmainkban Alattomban Megcsapolták szíveinket, Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére Annyi, a mi fölkiált az égre. Áll a tenger nagy elbámultában, Áll a tenger és a föld mozog, Emelkednek a száraz hullámok, Emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya... Vitorlája Iszaposan összetépve, A kormányos szíve képe, A ki eszét vesztve áll magában, Beburkolva rongyos bíborában. Csatatér a nagy világ. A hány kéz, Annyi fegyver, annyi katona. Mik ezek itt lábaim alatt?... hah, Eltépett láncz s eltört korona. Tuzbe véle!... No de még se, Régiségek közé zárjuk, De nevöket írjuk rájuk, Különben majd a késon-születtek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek. Nagy idok. Beteljesult az Írás Jósolatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! A ki mást vall, rettenton lakol. Régi szentek Mind elestek, Földúlt szobraik kövébül Uj dicso szentegyház épül, A kék eget veszszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap. (Debreczen.) Itt van az osz, itt van ujra... Itt van az osz, itt van ujra, S szép, mint mindig, én nekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetore, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szereto anya. És valóban oszszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szemébol is látszik, hogy csak Álmos o, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet. Alugyál hát, szép természet, Csak alugyál reggelig, S álmodj' olyakat, a mikben Legnagyobb kedved telik. Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpenditem, Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. - Kedvesem, te ulj le mellém, Ulj itt addig szótlanúl, Míg dalom, mint tó fölött a Suttogó szél, elvonúl. Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergo természetet. (Erdod.) Csatadal. Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg. Elore! Süvít a golyó, cseng a kard, Ez lelkesíti a magyart. Elore! Föl a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa. Elore! Hadd lássák és hadd olvassák, Rajta szent szó van: szabadság. Elore! A ki magyar, a ki vitéz, Az ellenséggel szembenéz. Elore! Mingyárt vitéz, mihelyt magyar, O s az isten egyet akar. Elore! Véres a föld lábam alatt, Lelotték a pajtásomat, Elore! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba. Elore! Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan itt veszünk is, Elore! Hogyha el kell veszni, nosza, Mi veszszünk el, ne a haza, Elore! (Debreczen.) Elpusztuló kert ott a vár alatt... Elpusztuló kert ott a vár alatt, Elpusztuló vár ott a kert felett... Rajtok borong homályos-szomorún Az oszi köd és az emlékezet. Eszembe jut rólok, mit a haza Veszített egykor s a mit szívem nyert; Elhúnyt vitézek sírja az a vár, S élo szerelmem bölcseje a kert. Itt lenn ringattam én ölemben ot, Itt lenn öleltem én galambomat, S ott fönn tanyáztak hajdan a sasok, Ott fönn tanyáztak a Rákócziak. Dicso vitézség! édes szerelem! Bejárom egyszer még e helyeket, Ma itt vagyok még s holnap távozom, S tán vissza többé nem is jöhetek. Lesz-é ezentul, oh kert, a ki majd, Édes gyönyörrel jár e fák alatt? Lesz-é ezentul, oh vár, a ki majd Szent tisztelettel nézi tornyodat? (Erdod.) Akaszszátok föl a királyokat! Lamberg szivében kés, Latour nyakán Kötél, s utánok több is jön talán, Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat - Akaszszátok föl a királyokat! Kaszálhatd a fut világ végeig, Holnap kino az, ha ma lenyesik; Tördelheted le a fa lombjait, Ido jártával ujra kivirit; Tövestül kell kitépni azokat - Akaszszátok föl a királyokat! Vagy nem tanultad még meg, oh világ, Gyülölni méltóképpen a királyt? Oh, hogyha szétönthetném köztetek Azt a szilaj, veszett gyülöletet, Mitol keblem, mint a tenger, dagad! - Akaszszátok föl a királyokat! Szivöknek minden porczikája rosz, Már anyja méhébol gazságot hoz, Vétek, gyalázat, teljes élete, Szemétol a levego fekete, S megromlik a föld, melyben elrohad - Akaszszátok föl a királyokat! Ezer felé bús harczmezo a hon, Arat rajt a halál irtóztatón, Itt egy falu, amott egy város ég, Százezerek jajától zúg a lég; S halál, rablás mind a király miatt - Akaszszátok föl a királyokat! Hiába ömlik, hosök, véretek, Ha a koronát el nem töritek. Fejét a szörny ismét fölemeli, S akkor megint elol kell kezdeni. Hiába lenne ennyi áldozat? - Akaszszátok föl a királyokat! Mindenkinek barátság, kegyelem, Csak a királyoknak nem, soha sem! Lantom s kardom kezembül eldobom, A hóhérságot majd én folytatom, Ha kívülem rá ember nem akad - Akaszszátok föl a királyokat! (Debreczen.) Itt a nyilam! mibe lojjem? Itt a nyilam! mibe lojjem? Királyi szék áll elottem, Bele lövöm bársonyába, Hogy csak ugy porzik kínjába', Éljen, Éljen a köztársaság! A korona nagyon drága, Nem való az a királyra; A királyra! ugyan minek Szamáron a bársony nyereg? Éljen, Éljen a köztársaság! Piros bársony köpenyege, Ide vele, hamar ide, Lesz belole lótakaró, Ugy is épen arravaló. Éljen, Éljen a köztársaság! Arany pálcza a markában, Csavarjuk ki hamarjában; Ásót, kapát a kezébe, Ássa meg a sírját véle! Éljen, Éljen a köztársaság! Ez egyszer csak annyit mondok: Jó soká voltunk bolondok, Legyen egy kis eszünk végre, Mászszunk a király képére. Éljen, Éljen a köztársaság! (Debreczen.) Kont és társai. Édes hazám, Magyarország, Mi a bajod? bús az orczád, Az orczád bús, a könnyed hull, Alig vagy a fájdalomtul. »Mi volna más bajom nékem, Mint hogy a királyi széken Ember helyett vadállat ul, Uralkodik kegyetlenul. Zsigmond király, te vadállat, Ne nyomjad úgy a vállamat, Alig bírja már a lábam, El kell dolnöm itt hosszában. Azért tettelek királynak, Világ elso királyának, Hogy így csúffá tégy engemet, Kiszakítsd az életemet? Én istenem, hová nézzek? Mindenütt csak bús enyészet, Minden tagom zsibbad és fáj, Átkozott légy, Zsigmond király! Lelkem, testem nagyon beteg, Gyermekeim, segítsetek, Hol vagytok ti, jó vitézek, Merre jártok, merre késtek?« Szegény haza, fiaidat Hasztalanul hivogatod; Az egyik rész gaz áruló, A másik rész földönfutó. Bakony erdo sötétsége Zsiványoknak volt a fészke, De most benne uzött vadak Laknak, igaz hazafiak. Közöttök van - hogy ne volna? - Kont István is a vadonba', Feje fölött sötét ágak, Szíve fölött sötét bánat. Gondolkodik jó sokáig, Összehíja czimboráit, Csendesen elore lépett, És így kezdte a beszédet: »Beh összeolvad a számunk! Szegény jó Magyarországunk, Csupán harmincz ember maradt Védeni szabadságodat. Nincs mit tennünk, kicsiny a szám, Isten veled, kedves hazám!... Barátim, csak egy van hátra, Készüljünk el a halálra. Föl Budára a királyhoz, Tegyük kardunkat lábához, Hadd vegye el életünket, Csak ne bántsa gyermekinket.« Egynek sem volt kifogása, Mind készen volt a halálra, Fölnyergeltek, lóra kaptak, Buda felé lovagoltak. Mentek együtt egy csoportban, Mentek némán, mentek lassan, Némán, lassan és sötéten, Mint a felho megy az égen. Budavárba följutának, Király elott megállának, A legbölcsebb közöttök Kont, Királynak ily beszédet mond: »Itt vagyunk, király, elotted, Kiirthat'd a pártütoket, Vedd el a mi életünket, Csak kíméld meg gyermekinket.« S leoldozták kardjaikat, Kezök reszket, keblök dagad; Kardjoktól kell elszakadni! Mintha lelkök szakadna ki. De csak még is leoldozták, Király elott le is rakták, Oda rakták oket sorba, Szegényeket, od' a porba. A hazának képe volt ez, Ottan hevert, mint a holttest A haza is, megalázva, Rajta a gaz király lába. Zsigmond király nagy kevélyen Végignéz a vitézségen, Szemeit félig behúnyja, És így kezdi czudar gúnynyal: »Nos hát, nagy jó uraimék, Elég már a tréfa, elég? Meglapulunk valahára Megkorbácsolt eb módjára. Hát ezek a vad vitézek, A kik a királyi széket S koronámat fenyegeték? Kiktol szinte megijedék. Hisz ezek jámbor koldúsok!... Szegény golyhók, mit busúltok? Jól van; a mért koldulátok, Az életet megkapjátok.« A harmincz vitéz föllobban Irtóztató bosz haragban, Láng a szivök, láng a szemök, Fölfordult a világ velök. Kont a bajuszán egyet ránt, Megereszti vastag hangját, S a beszéd végét se várva Reá dördul a királyra: »Állj meg, a ki istened van! Többet nem szólsz bosszulatlan... Koldús vagy ám te! vagy volnál, Ha más, ha zsivány nem volnál. Gyermekink s nem magunk végett Jöttünk ide kérni téged... Gyermek ide, gyermek oda! Most a koczka el van dobva. Zsivány voltál, vagy és maradsz, És minden ivadékod az, Vér rajtad a piros bársony, Süssenek meg tüzes nyárson! Gyilkoltass meg mindnyájunkat, Ez te hozzád illo munka... De mit álltam szóba véled? Haramjával nem beszélek.« Némán néz a király rája, Habot túr dühében szája, Int kezével, s a vitézek Hóhérkézre kerülének. És a hóhér sujtana már... »Megállj, mester«, szól a király, »Halljátok, a ki letérdel S kegyelmet kér, életet nyer.« Nincs a harmincz között egy se, A ki térdét meggörbítse, Egy se mozdul, egy se térdel, Állnak néma megvetéssel. »Sujts!« ordít a veszett király, »Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!« Sujt az, s hullanak a fejek, Mint oszszel a falevelek. Huszonkilencz fej hever már, Garmadában a vérpadnál, Huszonkilencz ember vére Száradt a piacz kövére. Most Kont István következik, A végso, a harminczadik! O volt akkor a hazába' A szabadság végsugára. Hogy föllépett a vérpadra Megreszketett az alatta; Ott áll bokáig a vérben Társai elfolyt vérében. Összegörnyed Zsigmond király, Az elítélt egyenest áll, Olyan az o tekintete, Mint az isten itélete. Szólna Zsigmond: »végezd mester!« De szólani nem tud, nem mer: Körmét a mellébe vágta, Fogaival ajkát rágta. Iszonyú csend... Kont lehajlott, A kiomlott vérbe markolt, S a piros vért oda vágja Zsigmond fejér orczájára. Ordítozás, dob pergése! De hallik Kont mennydörgése: »Zsigmond király, gyilkos király, Vérünk, átkunk fejedre száll!« A hóhérbárd villan, suhan, Kont feje is a porba' van, Úgy esett le a válláról, Mint a nap az ég boltjáról. (Debreczen.) Vesztett csaták, csufos futások! Vesztett csaták, csufos futások! Bár merre nézek, mást nem látok. Miként a sár, a melybe Követ hajítanak be, Úgy feccsen szét a harczok mezejérül, Oh nemzetem, képedre a gyalázat. S a hit már-már sokak szivébe gyérül, Hogy mindörökre jármodat lerázod. Ki ismer engem csüggedonek? Kislelküséggel engemet ki vádol? De aggodalmak néha rám is jonek Most a jövo rejtélyes távolából, Jonek, miként az éji denevérek S el-elvisítják itten magokat, Hogy rá szivemben hidegséget érzek És lélekzésem szinte elakad. Hazám, hazám, magyar haza, Elátkozott föld vagy hát? Ki volt, ki igy megátkoza? Hogy rajtad a szabadság Örökké csak földönfutó legyen, Ki pillanatra hozzád menekul, De a mint jön, megint megyen, Eluzik kérlelhetlenul! Hányszor kelénk fel három század óta Lerázni hosleg a bilincseket! S kardunk mindig behullt a vérfolyóba, Mely meghasított keblünkbol eredt, S ájulva a mint a földön feküttünk, Kaczagva tombolt a zsarnok fölöttünk. Most talpon állunk ujolag... Azért állottunk volna fel, Hogy újra földhöz sujtsanak? Nem, nem, most gyozni vagy meghalni kell! Csatára, nemzetem, Halál vagy gyozelem! Föl, föl, te jobban nem szeretheted A szép halálnál a csuf életet, Te inkább sírba fekszel, mint mocsárba... De a ki kész a hos halálra, Az diadalmaskodni fog. Induljatok Százezerével, miljomjával A szolgaság Egyiptomábol A szabadsági Kánaánba' Mint Mózes népe hajdanába, Nekik volt, van nekünk is istenünk, O fog vezetni tuzoszlop képében, S az ellenség kiomló vére lészen A vörös tenger, melyen átmegyünk! (Debreczen.) Fiam születésére. Ide, ide fiamat kezembe, Hadd szorítsam a szivemhez ot! Mintha volnék újonnan teremtve, Hogy éltemnek ifju lombja nott! Üdvezellek, lelkem szép kis ága, Üdvezellek, édes magzatom! Sírásodnak bánatos zajába Beleolvadt örvendo dalom. Kis parányom, milyen nagy örömmel Állok itt és nézem képedet! Kell-e még pap? örömkönnyeimmel Keresztellek én meg tégedet. Csillagász lett végre is belolem, Itten állok csillagom elott, Arczvonásit hosszasan szemlélem, S találgatom a távol jövot. A reménynek nagy virágos fája, Mit e csillag fénye fölmutat; Csak ne szálljon kora dér reája, Mely leszedné e virágokat. Oh halál, te nem lészsz oly kegyetlen, Hogy magaddal rántsd ido elott; Nem enyém lesz o - tartsd ezt eszedben - A hazának nevelem fel ot. Úgy-e, úgy-e, kis fiam, ha majdan Én a sorbul kiöregedem, Iparkodni fogsz túltenni rajtam, Vagy betöltöd legalább helyem? Vajha egykor ekkép szólanának Nem-busulva sírom szélinél: »Meghalt! de nincs kára a hazának, Nincs, mert lelke a fiában él.« (Debreczen.) Az év végén. Indulsz, pályavégezett év, Menj... de várj, ne menj magad, Sötét van a más világba', Jó lesz egy kis égo lámpa: Vidd magaddal dalomat. Megpendítem, régi lantom, Megpendítem húrjaid; Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál... megpróbálom, Tudnál-e még valamit? Ha valaha szépen szóltál, Most legyen szép éneked; Légy méltó neved hiréhez, Tedd még ünnepibbekké ez Ünnepélyes perczeket. És ki tudja? tán utósó, Legutósó lesz e dal; Tán ha téged most leteszlek, Többé majd föl sem vehetlek, Hangod, életed kihal. A hadistenhez szegodtem, Annak népéhez megyek; Esztendore hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal Írok költeményeket. Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, a mi benned van, Szólj vadúl, és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten, Szomorúan és vigan. Légy vihar, mely haragában Osi tölgyeket szakít, Légy szello, mely mosolyogva Csendes álomba ringatja A mezok fuszálait. Légy tükör, melybol reám néz, Egész, egész életem, Melynek legszebb két virága A mulandó ifjuság s a Múlhatatlan szerelem. Adj ki minden hangot, lantom, A mi benned még maradt... A nap is midon lemégyen, Pazarolva földön, égen Szétszór minden sugarat. S szólj erosen, lantom, hogyha Már utósó e dalod; Hirtelen ne haljon o meg! Zengjék vissza az idonek Bérczei, a századok. (Debreczen.) 1849. * * Pacsírtaszót hallok megint... Pacsírtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavasznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kis madár. Oh istenem, mi jól esik A harczi zaj után e dal, Mikéntha bérczi hus patak füröszt Égo sebet hullámival. Dalolj, dalolj, kedves madár, Eszembe hozzák e dalok, Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, Egyszersmind költo is vagyok. Eszembe jut dalodrul a Költészet és a szerelem, Az a sok jó, mit e két istenno Tett és még tenni fog velem. Emlékezet s remény, ez a Két rózsafa ismét virit Dalodra, és lehajtja mámoros Lelkem fölé szép lombjait, És álmodom, és álmaim Oly kedvesek, oly édesek... Te rólad álmodom, hív angyalom, Kit olyan híven szeretek, Ki lelkem üdvessége vagy, Kit istentol azért nyerék, Hogy megmutassa, hogy nem odafönn, De lenn a földön van az ég. Dalolj, pacsírta, hangjaid Kikeltik a virágokat! Szivem mily puszta volt, és benne már Milyen sok szép virág fakad. (Bethlen.) Péter bátya. Tíz katona esett a helységre, Nem volt szükség fogdosó kötélre, Húsz legény ment maga jó szántából Zászló alá az eke szarvától. »Hogy ne mennék örömest, mikor kell! A ki nem megy, hitvány, gyáva korhely. Nem királyért hadakozunk mostan, A hazáért fogunk állni sorban. Nem királyért, sot a király ellen, A kit isten mindörökké verjen! Verje meg úgy, a mint o akarta, Hogy igába jussunk mi s nyomorba. Te éretted megyünk a csatába, Nemzetünknek drága szabadsága! Megyünk húszan tíz helyett, és ha kell Utánunk még kétszer annyi jön el.« S összeálltak indulásra készen Az ujonczok falu közepében, Körülöttök fiatalok, vének Gyülekeztek búcsuvétel végett. Az anyák (ez a természet rende, Isten oket már igy teremtette, Ok szegények errol nem tehetnek) Hát az anyák szörnyen keseregtek. Sírtak-rítak, mint az oszi felleg, Fiaiknak hogy elmenni kellett, Elmenniök, és még oda pedig, A hol a halál vendégeskedik. A mint mondom, volt sok sírás-rívás, Hejh hanem úgy csak korán se rítt más, Egynek se volt oly nedves köténye, Mint kelmednek, szegény Panna néne. Hogy ne sírna? három fia vagyon, Mind a három szép szál legény nagyon, S mind a három be vagyon sorozva Katonának s ottan áll a sorba'. »Hagyd el, anyjok, hagyd el már,« szólt kérve Péter bátya, Panna néni férje, »Hagyd el, anyjok, elég ebbül ennyi, Nem is illik ennyit keseregni. Nékem is ugy fiaim, mint néked, Azért még sem siratom ám oket, Sot örülök, hogy nevemmel hárman Lesznek ott a szabadság harczában. Menjetek el, szeretett cselédim; Ha megjöttök a háboru végin, Nagy kedvem lesz... és ha oda vesztek, Fáj a szívem majd, de nem reped meg. Szép halál a szabadságért halni, A hogy én azt el tudom gondolni, Legszebb halál az a csatatéri, A hogy azt az én eszem föléri. Menjetek hát életbe, halálba, Fegyveritek legyenek megáldva, Hogy szabadság ragyogjon majd rajtok, Különben jobb, hogy ha ott maradtok.« Az ujonczok utra kerekedtek, Jó kedve volt a jó gyerekeknek; Ugy mentenek a halál utjára, Mintha mentek volna lakomára. Péter bátya, hát kendet mi lelte? Olyat sóhajt, majd kiszáll a lelke, Néz utána az ujoncz-seregnek, S íme, íme könnyei peregnek. E hát vége a sok czifra szónak? Addig beszélt máshoz biztatólag, Addig köpte a markát, mig aztán Tyúkmadár lett a vitéz oroszlán. Csúfolták az öreget keményen, Hogy hát o csak szóval gyozte légyen, De az öreg, bár nagyon is únja, Egy sziporkát sem felel a gúnyra. A mit szólott azt csak ugy magában Mormogta el haza ballagtában: »Mennek ok és maradni kell nékem! Itthonn maraszt göthös öregségem. Szabadságot vesznek drága áron, S én ne legyek a véres vásáron, Én itthonn csak kész portékát lessek, Ne legyek ott, hogy én is fizessek! Jól esik, hogy megértem ezt a kort, Hol nemzetem láncz helyett fegyvert hord, S még is vesztem vón el eddig inkább, Mint hogy most csak nézzem e szent munkát! Elvágnám a két kezem, két lábam, Ha tudnám, hogy nem vágom hiában, Ha helyette más eros új none, Hogy mehetnék majd a harczmezore!« (Szalonta.) Európa csendes, ujra csendes... Európa csendes, ujra csendes, Elzúgtak forradalmai... Szégyen reá! lecsendesult és Szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egy magára A gyáva népek a magyart; Láncz csörg minden kézen, csupán a Magyar kezébe cseng a kard. De hát kétségbe kell-e esnünk, Hát búsuljunk-e e miatt? Ellenkezoleg, oh hon, inkább Ez légyen a mi lelket ad. Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely a midon a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén. Ha a mi fényünk nem lobogna A véghetetlen éjen át, Azt gondolhatnák fönn az égben, Hogy elenyészett a világ. Tekints reánk, tekints szabadság, Ismerd meg mostan népedet: Midon más könnyet sem mer adni, Mi vérrel áldozunk neked. Vagy kell-e még több, hogy áldásod Ne érdemetlen szálljon ránk? E hutlen korban mi utósó Egyetlen híveid valánk! (Debreczen.) Az erdélyi hadsereg. Mi ne gyoznénk? hisz _Bem_ a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszuálló fénynyel jár elottünk, Osztrolenka véres csillaga. Ott megy o, az osz vezér; szakálla Mint egy fejér zászló lengedez; A kivívott diadal utáni Békességnek a jelképe ez. Ott megy o, a vén vezér, utána A hazának ifjusága mi, Igy kisérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai. Két nemzet van egyesulve bennünk, S mily két nemzet! a lengyel s magyar! Van-e sors, a mely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy czélt akar? Egy a czélunk: a közös bilincset Összetörni, melyet hordozánk, S összetörjük, esküszünk piros, mély Sebeidre, megcsufolt hazánk! Küldd elénk, te koronás haramja, Légionként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestökbül épitsünk hidat. Mi ne gyoznénk? hisz _Bem_ a vezérünk A szabadság régi bajnoka! Bosszuálló fénynyel jár elottünk Osztrolenka véres csillaga. (Bánfi-Hunyad.) Bizony mondom, hogy gyoz most a magyar... Bizony mondom, hogy gyoz most a magyar, Habár ég s föld ellenkezot akar! Azért nem gyozött eddig is e hon, Mert soha sem volt egy akaraton; Most egy a lélek, egy a szív, a kar... Mikor gyoznél, ha most sem, oh magyar? Egy ember a haza, s ez halni kész, S ezért, oh népem, ép ezért megélsz, S dicso lesz élted, boldog és szabad, A milyen senkié a nap alatt! S én bátran állom a csaták tuzét, Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, Tudom, hogy a sors oriz engemet, Hogy engemet megölni nem lehet, Mert én leszek, nekem kell lenni, ki Ha elleninket mind a föld fedi, Megéneklem majd diadalmadat, Szabadság, és a szent halottakat, A kiknek vére volt keresztvized S halálhörgése bölcsoéneked; Meg kell, hogy érjem azt a szép napot, Midon áldásodat reánk adod, S mi annyi átokteljes év után Sirunk, mosolygunk az öröm mián, Midon, mit eltört lánczunk ád, a nesz Egy szabad nemzet imádsága lesz! Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, A melyért lantom s kardom fáradott! (Maros-Vásárhely.) A székelyek. Nem mondom én: elore székelyek! Elore mentek úgy is, hos fiúk; Ottan kiván harczolni mindegyik, Hol a csata legrémesebben zúg. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér. Ugy mennek a halál elébe ok, A mint más ember menyegzore mén; Virágokat tuznek kalapjaik Mellé, s dalolnak a harcz mezején. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér. Ki merne nékik ellenállani? Ily bátorságot szívében ki hord? Mennek, röpulnek, mint a szél, s üzik Az ellenséget, mint a szél a port! Csak nem fajult el még a székely vér, Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér! (Karánsebes.) Vajda-Hunyadon. I. Fogadjatok be, ti dicso falak, Fogadj magadba, híres osi vár! Légy üdvezelve... hol a hos lakott, A költo ottan lelkesedve jár. Mily hos lakott itt, a nagy Hunyadi! Mily lelkesulés éget engemet! Szivemnek hangos dobbanásai, Beszéljetek ti ajkaim helyett. Itten lakott, tán olykor épen itt Gondolkodék e bástya tetején, Innen tekintett a jövobe o, A honnan most a multba nézek én. Itt pihené ki fáradalmait, Midon elzúgtak a kemény csaták, Melyek Konstantinápoly tornyain A büszke félholdat megingaták. Jó piheno hely... csendes szép magány Mélyen lehajló völgynek zöld ölén... Itt len a vár; nem éri a vihar Még a zászlót sem tornya tetején. El van rejtezve a világ elol E szent magány; beléje más nem lát, Csak messzirol fehér fejével a Hegyek nagyapja a vén Retyezát. II. Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel: »Kit látok? oh kit látok? Hunyadit! Megjöttél hát, oh hosök hose, végre, Kit vártalak négy hosszu századig. Én hittem azt, hogy vissza fogsz te joni, Ez a hitem volt, mi erot adott, Hogy el ne doljek, hogy viselni bírjam A négy száz éves gyászt és bánatot. És megjövél... légy hévvel üdvezelve, Hosszan várt vendég, óh hos, oh apám! Csak az fáj most, hogy nem tud sirni a ko... Örömkönyuimet hogy ontanám!« Felelt a vendég: »Sajnállak, szegény vár, Hogy örömedet el kell rontani... Csalatkozol; nem az jött, a kit vártál, Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.« Szólt vissza a vár: »Én azzal törodjem, Mi volt akkor s mi mostan a neved? A név mulandó, változékony; a mi Örök, azt nézem én, a szellemet. Nem a nevedrol, hanem szellemedrül S annak müvérol ismerek reád: Az vagy, ki voltál, négy száz év elott s most Te mentetted meg a magyar hazát!« (Vajda-Hunyad.) Ki gondolná, ki mondaná... Ki gondolná, ki mondaná, Hogy e hely csatatér? Hogy néhány rövid hét elott Itt folyt el annyi vér? Itt harczolánk, itt vett körul Az ellenség hada, Elol halál, hátul halál, Ez rémes nap vala! Akkor, miként a férfigond, Mogorva volt az ég, Most, mint a kis gyermek szeme, Szelíd és tiszta kék. Akkor, mint aggastyán feje, Hófejér volt a föld, Mostan, miként az ifjunak Reménye, olyan zöld. A légben akkor itt zugó Golyók röpultek el, A légben most fejem fölött Pacsírta énekel. Láttunk itt akkor a sikon Véres halottakat, S hol a holtak feküttenek, Most ott virág fakad. Ki gondolná, ki mondaná, Hogy e hely csatatér? Hogy néhány rövid hét elott Itt folyt el annyi vér? (Szászsebes.) Föl a szent háborúra! Itt a próba, az utósó Nagy próba: Jön az orosz, jön az orosz, Itt is van már valóba. Eljött tehát az utósó Itélet, De én attól sem magamért, Sem hazámért nem félek. Miért félnénk az itélet Napjátul? Féljenek ok, kik viselik Magokat oly galádul, Kik rá törtek az ártatlan Magyarra, Most veri meg az úristen Mindenható haragja! Föl hazámnak valamennyi Lakója, Ideje, hogy tartozását Minden ember lerója; Ki a házból, ki a síkra Emberek, Most az egész Magyarország Legyen egy nagy hadsereg! Ki is megyünk, szó sincs róla, Mindnyájan, Meghalni, vagy gyozedelmet Nyerni a szent csatában. Szent a csata, nem harczolunk Királyért: Király ellen szabadságunk Istenünk és hazánkért! Átkos király, érezted hát Vesztedet, Az ördögnek, hogy megmentsen, Eladtad a lelkedet. De hiába volt a vásár Elhihet'd: Kit az isten elhagyott, azt Az ördög nem menti meg. Sok az orosz, nagy a száma, Mi haszna? Több lesz ott a magyar; talán Száz is jut egy oroszra. És ha volnánk kevesebben, Mint azok: Hála isten, minket hí ugy A világ, hogy magyarok! Ne féljetek, gyermekink, ne Féljetek, Nem szúr által dárdájával A vad kozák titeket; Feleségink, kedvesink, ne Sírjatok, Idegenek ölelése Nem tesz csúfot rajtatok. S ti apáink, anyáink, szent Halottak, Sírotokon ellenség ne Tapodjon, nem tapodhat; Inkább veszszen ki nemzetünk Egy szálig, S dagadjon föl kifolyt vérünk Árja az ég boltjáig! Minden, a mi szent elottünk, Koczkán van, Ha a világ támad is meg, Gyoznünk kell e csatákban; Ha miljomnak el kell veszni, Veszszen el! Ki fogna most fukarkodni Életével, vérivel? És te isten, magyarok nagy Istene, Légy népeddel, hu népeddel, Jó népeddel, légy vele! Tedd hatalmad fiaidnak Lelkére, Világdönto haragodat Fegyvereink élére! (Pest.) Szörnyu ido... Szörnyu ido, szörnyu ido! S a szörnyüség mindegyre no. Talán az ég Megesküvék, Hogy a magyart kiirtja. Minden tagunkból vérezünk, Hogy is ne? villog ellenünk A fél világnak kardja. És ott elol a háború Csak a kisebb baj; szomorúbb, Mi hátul áll, A döghalál. Beh kijutott a részed, Isten csapásiból, o hon, Folyvást arat határidon Két kézzel az enyészet. Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírni e Vad fekete Idoket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának? S ha elbeszéli úgy, a mint Megértük ezeket mi mind: Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higyjen, hogy ez történet? És e beszédet nem veszi Egy orült, rémülésteli, Zavart ész meséjének? (Mezo-Berény.) Négy nap dörgött az ágyu... Négy nap dörgött az ágyu Vizakna s Déva közt, Ott minden talpalatnyi Földet vér öntözött! Fehér volt a világ, szép Fejér hó este be, Úgy omlott a piros vér A fejér hóra le. Négy hosszu nap csatáztunk Rettento vad csatát, Minot a messzelátó Nap csak nagynéha lát. Mindent megtettünk, a mit Kivánt a becsület... Tízannyi volt az ellen, Gyoznünk nem lehetett. Szerencse és az isten Tolünk elpártola, Egy pártfogó maradt csak Velünk: ez Bem vala. Oh Bem, vitéz vezérem, Dicso tábornokom! Lelked nagyságát könnyes Szemekkel bámulom. Nincsen szóm elbeszélni Nagy hosiségedet, Csak néma áhitattal Szemléllek tégedet, S ha volna ember, kit mint Istent imádanék, Meghajlanék elotted Térdem, meghajlanék. S nekem jutott a vészes Dicsoség, hogy veled Járjam be, oh vezérem, A csatatéreket. Te melletted lovaglék A harcz veszélyiben, A hol az élet pusztul És a halál terem. Sokan elhagytanak, te Rendíthetetlen agg, De úgy-e téged, úgy-e Én el nem hagytalak? S lépésid mind halálig Követni is fogom, Oh Bem, vitéz vezérem Dicso tábornokom! (Debreczen.) Csatában. A földön is harag, Az égen is harag! Kifolyt piros vér és Piros napsugarak! A lemeno nap oly Vad bíborban ragyog! Elore, katonák, Elore, magyarok! Komoly felhok közül Bámul reánk a nap, Rettento szuronyok Füstben csillámlanak, A surü lomha füst Sötéten gomolyog, Elore, katonák, Elore, magyarok! Ropog, hosszan ropog Csatárok fegyvere, Ágyúk bömbölnek, hogy Reng a világ bele; Te ég, te föld, talán Most összeomlotok! Elore, katonák, Elore magyarok! Szilaj lelkesedés Foly bennem, mint tüzár, A vérszag és a füst Megrészegíte már, Elore rontok én, Ha élek, ha halok! Utánam, katonák, Utánam, magyarok! (Medgyes.) Szeretlek, kedvesem! Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis Könnyü termetedet, Fekete hajadat, Fejér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orczáidat, Azt az édes ajkat, Azt a lágy kis kezet, Melynek érintése Magában élvezet, Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt, Szeretem erényid Tiszta sugárzását, Szeretem hibáid Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, A mint embernek csak Szeretnie lehet. Kivuled rám nézve Nincs élet, nincs világ, Te szövodöl minden Gondolatomon át, Te vagy érzeményem Mind alva, mind ébren, Te hangzol szivemnek Minden verésében, Lemondanék minden Dicsoségrül érted, S megszereznék érted Minden dicsoséget, Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom, Mert a mit te akarsz, Én is azt akarom, Nincs az az áldozat Mely kicsiny ne lenne Éretted, hogyha te Örömet lelsz benne, S nincs csekélység, a mi Gyötrelmesen nem sért, Hogyha te fájlalod Annak veszteségét, Szeretlek kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Soha sem szeretett! Oly nagyon szeretlek, Hogy majd bele halok, Egy személyben minden, De mindened vagyok, A ki csak szerethet, A ki csak él érted: Férjed, fiad, atyád, Szeretod, testvéred, És egy személyben te Vagy mindenem nekem: Lyányom, anyám, húgom, Szeretom, hitvesem! Szeretlek szivemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Orült szerelemmel!... És ha mindezért jár Díj avvagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedul csak téged, A dicséretet és Díjat te érdemled, Mert toled tanultam Én e nagy szerelmet! (Debreczen.) Szüleim halálára. Végre megtörtént a Rég várt viszontlátás! Nincs köszönet benne, Nincsen istenáldás. Láttam jó atyámat... vagy csak koporsóját, Annak sem látszott ki csak az egyik széle, Ezt is akkor láttam kinn a temetoben, Mikor jó anyámat tettük le melléje. Sem atyám, sem anyám Nincs többé, nem is lesz, Kiket szoríthatnék Dobogó keblemhez, A kiknek csókolnám még lábok nyomát is, Mert engemet szivök vérén neveltek fel, Mert körülöveztek, mint a földet a nap Lángoló sugári, szent szeretetökkel! Oh atyám, oh anyám, Miért távozátok? Tudom, hogy áldás a Sír nyugalma rátok, De mi nektek áldás, az átok én nékem, Melytül szegény szivem csakhogy nem reped meg! Ha így bántok velem, ti, kik szerettetek, Mit várjak azoktul, a kik nem szeretnek? Itt hagytak, elmentek, Nem is jonek vissza! Omló könnyeimet Sírjok halma iszsza. Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak, Szivárogj le hideg orczáikra halkan, Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek Elhagyott lelkén mily égo fájdalom van! De nem, de nem, inkább Eltávozom innen, Hogysem könnyem árja Hozzájok lemenjen; Mentsen isten tole... édes jó szüloim Hogyha megéreznék fiuknak keservét, Szereto szivök a sírban sem pihenne, Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét. Isten veletek hát... Csak egyszer még, egyszer Ölelkezem össze Sírkeresztetekkel... Olyan a két ága, mint két ölelo kar, Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját... Tán fölemelkedtek halotti ágyokból, Fiokat még egyszer ölelni akarják! (Pest.) A honvéd. Isten után legszebb és a legszentebb név A honvéd-nevezet! Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni Ezt a szép, nagy nevet? Iparkodom teljes szivembül, oh hazám, Megvédeni téged, Védni, fölemelni téged, s lesujtani A te ellenséged! Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet, Hogy még sok van hátra; Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány, Karunk készen várja. Jojetek, szabadság hóhérlegényei, Nem jöttök egyébért, Csak hogy elvegyétek, a mit érdemeltek, A véres halálbért. Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét Kipusztítottátok, Fekvén rajta három száz esztendeig mint Nehéz istenátok, Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek Ujra termékenynyé: Véreteket iszsza most, mint eddig itta Saját népe könnyét! Jojetek! Ismerjük már egymást; ti futtok, Mi uzünk titeket, Uzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott Rongyos fellegeket. Jojetek, hadd szúrjuk szíveiteket a Szuronyunk hegyére, Emlékezzetek a más világon is a Honvédek nevére! Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom - Mi tagadás benne? - Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája Szökken a szemembe, Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép Gyozo seregébül, Én is segitettem koronát leütni A király fejérül! Hejh te király, hol van régi szép sereged, Hol van régi fényed? Hejh be tönkre tették a szegény honvédek, E rongyos legények. Rongyos vagyok, mint az ágrul szakadt, csakhogy Mezítláb nem járok, De több becsületem van még is, mint nektek, Czifra uraságok. Van bizony én nékem becsületem, de nagy, Ország-világ elott, Még azok elott is, kit szuronyom leszúrt, Kit fegyverem lelott; Még az ellenség is a kit csak magasztal Egy szívvel egy szájjal, Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete, Tulajdon hazája? Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet Megtartsam halálig, Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz, Elvigyem hazáig. Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek Az én enyéimhez, És ide szorítom rendre valamennyit Dobogó szivemhez! Hejh az lesz ám a nap!... és még sem tudom, hogy Mit szeretnék jobban: Haza menni-e majd a harcz végén vagy itt Elesni a hadban? Társaim arczáról, a kik elhullanak, Én arról azt látom: A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon! (Pest.) TOLDALÉK. * * * I. IFJÚKORI KISÉRLETEK. 1838. * * A hutelenhez. Esküszegte lyányka! emlékezzél Arra, a midon: »ah meg ne vessél« - Így imádva téged kértelek, - Légy kegyelmes én irántam, s szíved Add nekem, ki csak te néked híved Voltam és leszek, míg létezek. Akkoron kéro keblemre dulve, Szerelem tüzétol fölhevulve, Ezt rebegték csalfa ajkaid: »Ho szívem tiéd csak, drága lélek; Esküszöm, hogy csak te néked élek; Szünjenek könnyuid, bánatid.« Én ez által istenülve lettem, És keserves sorsom elfeledtem, Emma, gyönge karjaid között. Édenek nyilának én elottem, Nem borúltak fellegek fölöttem, Tolem a bú mind elköltözött. Ámde mily rövid volt boldogságom, Mily korán eltune mennyországom, Én, ah, nem gondoltam volna azt! Estem édenbol nagy pusztaságra, És juték keserves árvaságra, Marja a bú szívem, és hervaszt. Ho imádód s kedvelod elhagytad, Szívedet te ismét másnak adtad, Engem elfeledve, csalfa lény!... Jól van! én lemondok mindenrol már, Engemet kietlen puszta hely vár Éjszak hó-födözte bús ölén. Isten veled hát örökre, édes Tárgya ho szivemnek, ah negédes Csalfa Emma, isten véled hát! Majd ha egykor értem, szinte árva, Eljösz, éjszaknak havát bejárva, Megleled hu múzsafid porát. (Selmecz.) 1839. * * Szeberényi Lajos emlékkönyvébe. Kegytelen a végzet; nem hagy sok idoig örülni Minket együttlétünk édeni napjainak, Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived. (Selmecz.) 1841. * * Lenke sírján. Ádáz koporsó zordon éjjele! Mivé tevél te oly sok örömet? Mivé tevél te annyi szép reményt? Mely zsenge a szüloi szív felett, Mely egy kéjparadicsomot igért, Rózsás jövendo boldog karjain; Kegyetlenul mind elragadtad ezt, Csak romja áll még: a keserv, a kin! Oh a szülok! ha sorsok vészt zudít Keblökbe dúlni és pusztítani: Ki fog miként egy égnek angyala Bút uzve rájok felmosolygani? Nyugodjatok meg, szereto anya! S te bús atyának gyászló kebele! Kedves Lenkétek, ah, nem lészen o Temetve itt e sírnak mélyibe. Hol a teremto széke tündököl Felhok felett a csillagezreden: Tekintsetek fel, egy szelíd sugár Leng onnan rátok csendes éjeken. És e sugár az o szép szelleme! Az angyalok között ott múlat o, Imádva istent, hogy boldog legyen A kor, mely a kedves szülokre jo. S örvend elore a jövo felett: Midon az alkotó székébol int, S a drága magzat s a kedves szülok Egymást vigadva ölelik megint. Erdo szélén. Erdo szélén puszta csárda, Hejh mért sietsz oda, sárga? Fordulj vissza, szép paripám, Nincs benne már kedves babám. Csárda, csárda, gonosz csárda, Sülyedj fenékig a sárba! Befogadtad a rossz legényt, Megölte kincsemet, szegényt! Pórnak esti dala. (_Claudius_ után németbol.) Az ékes nappali csillagzat Pályáját végezé. Jer, és törüld le izzadásom, S teríts fel, drága no. Csak itt a földön is teríthetsz, Gyümölcsfánkhoz közel: Itt jóizu az étel este, S legtágasabb a hely. Aprócska vendéginket is hídd, Mert ugy kiéhezém; A legkisebb is hagyja fészkét, Ha álom nincs szemén. Sokat tálalnak a királynak, O, a mint hírlelik, Mindennap sültet, meg lepényt, meg Pástétomot eszik. S egy ember van mellé rendelve, Más dolga nincs neki, Asztalnemujét rendezi csak, S szolgálatát teszi. Adj' isten o egészségére! Mert mennyi dolga van: Hogy minket békében tarthasson, Éj- s nappal nyugtalan. Ha úri mód nem élhetünk is, Van mégis kenyerünk, Van tiszta, szép, és fris tej és vaj; S hát kell-e több nekünk? Elég ez untig póri népnek, Vedd hálánk érte, ég! S ma estelink szabadban tartjuk, Hol annyi csillag ég. A hold ezüstlo sugarakkal Leszen velünk jelen, És áldást hintve tálainkba Fog tündökölni fen. Nos, gyermekink, együnk vidáman, S a mennyek áldjanak! Oh én irigylendo, szegény és Mégis gazdag vagyok! (Pápa.) Kuruttyó. I. »Hogy fejedre pusztaságot hozzon Isten átka, csalfa, bunös asszony! A ki által oly sötét gyalázat Vonta éjbe a Kuruttyóházat. Hittem asszony esküvo szavának De hiszek már inkább karcsu nádnak, Hogy kerengo forgószél viharja Lenge szálát földre nem csavarja. Szuzeséged a manó elhordta, Nem köllesz már, hutelen rosz borda! Nem köllesz, maradj magadra, s engem - Vagy látsz többé vagy sem életemben.« Dörg Kuruttyó s üllot, kalapácsot És szöget, mit izzadván kovácsolt, Hány a sátor minden szögletébe, S nagy szitokkal ajakán kilépe. Útnak indul, úgy ragadja lába, Hogy fejér ló sem jutna nyomába. Sír az asszony, a szegény ártatlan. Messze a férj bujdos már távolban. II. Barna csapszékben Kuruttyó Ul sötéten, Uzni vágyván szíve kínját, Bor kezében. S korty után korty, hajh, de kínja Végtelen hív, Semmikép sem szabadulhat Tole a szív. S jo toborzó víg legények Czifra serge, S énekelnek sarkantyújok Összeverve: »Jöszte, pajtás, közénk, csapj föl Katonának, Szép szolgálni a királynak És hazának. Életünk vidor, mosolygó Szép halálunk, Ha riadtán trombitának Harczra szállunk. Itt a markunk, csapj belé, jer Katonának, Szép szolgálni a királynak És hazának!« S uzi ének, táncz Kuruttyó Nagy bánatját. A garatra önt néhányszor, S - parolát ád. III. Zajos órák mámora Hogyha széjjellebben, Dúl a régi fájdalom Annál dühösebben. Nyugszik a táncz, hallgat a víg zeneszó, És buvában újra sorvad Kuruttyó. Tarka, foltos fegyvere, Rajt virít a rozsda, S fényesítni oly nehéz Az istenátkozta. »Hejh, jobb volna most koholni vasszeget, Vagy heverve nyujtózkodni zug megett.« Nézd, Kuruttyó, nézd, ki jo Látogatni téged? Isten engem, oly alak, Mint a feleséged. O az, o! az ártatlan férjhagyta no, Karján mosolyg nyájas barna csecsemo. »Ez Kuruttyóivadék!« Mond a kisded apja, És a rajkót és a not Kebelére kapja, S vége nélkül, hossza nélkül pityereg. Jókat kaczag rajt a víg ujonczsereg. (Pápa.) Bucsú. Irígyen a sors boldogságom ellen, Pozsony! körödbol ismét messze hí; Megyek - de dúlva van bucsúzó mellem, Miként váradnak puszta termei. Utánam intesz még Dunád ködébül, S arczomra keseru köny árja gördül. Nem hosszu volt tebenned múlatásom, S az órák mint a nyíl röpultenek, De ily órákat a nagy mennyországon Angyalnak adnak csak az istenek. Édenben éltem üdvözulöttképen Barátaimnak nyájas, hu körében. A messze távol kéklo fátyolába Takarja már szép képedet, Pozsony, Nem lágyul a vad végezet, hiába Nyögel panasz kesergo ajkamon: Mennem kell! - s tán örökre szakadátok Már tolem el, ti szeretett barátok? Vegyétek hát a bujdosó kebelnek A zúgó szélben hangzó végszavát: Szerencse kényei akár emelnek, Akár nyomor s inségbe döntnek át, Mig a koporsó nyugtomat nem adja, Érettetek gyúl szívem indulatja. (Pozsony, január 21.) Elegia. Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü? Meddig nyugöz Amor kínos láncza? Endymionnal Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt? Féktelen érzetnek vad hevu szikrája, lohadj el, Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod. Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak, Fölteszi a sziklát hegy tetejére Sysiph, Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csilapszik: De hidegen marad a lánynak örökre szive. S érette ah boldogtalan én, mindegyre hevulök, Keblem Vestatüzét nincsen eloltni erom. Égj, szivem, hát égj, mint forró Hyperiona nyárnak, Melynek ölo sugarán gyönge virágcsa fonyad. Hervadok én is majd, s hervadván, enyhre találok, Ha tova szállt lelkem Lethe özönébe merul. (Duna-Vecse, junius 22.) Galgapartihoz. Üdvözöllek messze bércztetokrol, Szent helyek! Hol a Galga lassu andalgással Hempelyeg. Hol pályája éden volt a gyermek- Ifjunak, Hol az életüdv örömvirági Nyíltanak. Lángszerelmem szép viszonozója, Barna lány, Emlékezve küldsz-e még sóhajt a Szív után, Melyet annyi kéjnek bölcsejében Ringatál, Melynek elso éneket lantjára Te csalál? Ah, rád vissza bús könyhullatással Néz szemem: Vesztve téged, vésze boldogságom, Mindenem! (Grécz, május 1.) Hazatérés. (_Heine_ után németbol.) Te szép halász leányka, Hajtsd partra csolnakod; Joj, s ülj le oldalamhoz, És nyujtsd nekem karod. Fejecskéd tedd szivemre, S ne félj, ne oly igen, Hisz gondtalan naponként Jársz a vad tengeren. Tengerhez szum hasonló, Van rajt vész, ár, apály; És mélyen fenekében Nem egy szép gyöngy is áll. (Pápa.) Boszú. Kecses tavasz virúla; Vidám tekintete Berkemnek kebelébe Rózsákat ultete. Mosolygtak a tavasznak Bájgyermeki felém, S én a bibor bimbókat Enyelgve tördelém. De látta a leányka Könnyelmü tettemet, S testvéreit boszúlva - Kitépte szívemet. Azóta létem árva, Kietlen pusztaság, Mint, melynek elraboltam Diszét, a rózsaág. Elválás. Vert az óra, Halnak a remények, Kik szivembe Hajnalfényt hintének; Szebb jövendo Tiszta hajnalfényét, Mely keblemnek Éjjelét üzé szét. Vert az óra! A szörnyu itélet: »Elszakadni Mindörökre toled, Lány! szerelmem Nyájas tavaszában!« Zúga hozzám Rémes kongásában. Szum nyugalmát Ismét hol találja, Messze toled Keblem ideálja? Honnan int a Csendes béke réve, Honnan int a Bujdosó elébe? A mosolygva Kedvezo szerencse Pályád édes Örömekkel hintse, Míg én búban A széles világot Átfutom, nem Lelve boldogságot. Vendég. Kerepel a szarka Házam tetején: Vendég jön. Vendégnek Vajh, kit várjak én? Messze föld határán Jár a szereto, Csalfa volt szerelme, Vissza nem jön o. Tán te lész vendégem, Óhajtott halál; Úgy siess, ne késsél, Ajtóm nyitva áll. (Duna-Vecse, jun. 5.) Csal. Völgy homályán, fák hüsében, Kert megett, Zeng a lantos hév szerelmi Éneket. Zeng, ha gyúl a rózsahajnal Keleten, Ha nyugodni bércz megé a Nap megyen. S szép tavaszszal, nyár hevén hüs Oszön át Pengeti a szerelemnek Hév dalát. S édes díja zengzetének, A leány Ha kacsingat által a kert, Ajtaján. Jo a tél, és megnyil a kert És ragad Kebelére a leány - más Boldogot. A csalódott megy kinok bús Éjjelén, S hallgat a dal lantja néma Idegén. (Duna-Vecse, máj. 27.) Álom. Kór valék, fájdalmaimnak Szenvedém nagy kínjait; Jött az éj szelíden végre, S könyörulve békességre Álmaim karába vitt. És láttam ott A szoke lányt, Nem hidegen Már szum iránt; Hozzám voná A szerelem, S eget lele E kebelen, S én piruló Lángajakán, Mézcsókjait Lecsókolván. És ujra csók, S meg annyi csók, S oly édesek! S oly lángolók! Ily álmakat adjatok, isteneim, És marhat a fájdalom, a fene kín; Én turni fogok, valahára talán Majd égi való jön az álmok után. Örök bú. Tódúl a felleg; barna éjbe vonja A látkört, búsul a sötét vidék. Sötét e szív is, hu szerelmem honja, Reá a bú gyászfátyla szöveték. Nem bírva terhét, a felho könyekre Fakadt, s a rózsa gyüjti gyöngyeit. Megtelt e szív is, könyeim peregve Áztatják arczom hervadt díszeit. Színekkel tarkaékesen szivárvány Ragyog keletrol, szép deru jele. Borúm örök, hajh, lánykám nem mosolyg rám Szivárványként, hogy földerítene. (Duna-Vecse, április 24.) Ujság. Figyeljetek, derék história! »Halljuk! Tovább! Na s aztán!« A minap Szent elragadtatás tüzével egy Költo merészen mászta Helikon Bérczét, öröklétu hírkoszorút Tüzendo fürtibe a fényteton. Mármár magos czéljához ért, midon Rémuletes mennydörgés hallatik. »»Védj, szent Apollo!«« Ujra mennydörög. Megborzad a költo, s uramfia! A mélybe henterul. »Hahahaha!« S ugyan mi dörge? »A boszús Olymp.« Nem. »Halljuk! Halljuk!« Hát a Múzsafi Nem legbovebben abrakolt - hasa. (Vadas, május 16.) Vándordalok. I. Távol szeretteimtol S toled, te drága hon! Vándorlom a világot Végetlen útakon. És lábam a nagy úton Fáradva lépdegel, Mert vállaim tetézvék Butornak terhivel. Eldobtam én a terhet, Nincs többé vállamon; És mégis vajh mi csüggeszt? És mégis vajh mi nyom? Boldogtalan fiú te! Mely tégedet lever, Nem válladon... szivedben Az óriás teher. II. Hová, hová az égi úton, Darusereg? Azért hagyjátok-é a tájat, Mert nem meleg? Vándorlok én is, ámde pályám Ellenkezo: A szerelem forró honából Jégsír felé. (Pápa.) Változás. Míg a földet gyász temette, Dúlván förgeteg felette Pusztaságnak vad telén, Mért virúla bájos éden Kebelemnek belsejében? Mert rózsámat ölelém. Most, midon a szép tavasznak Uj virányi illatoznak A mosolygó téreken, Mért vagyon tél kebelemben, Puszta, gyászos, véghetetlen? Mert rózsám nem ölelem. (Vadas, május 23.) Epigrammok. 1. Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát, Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt, Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla, S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott. (Ostfi-Asszonyfa, május 29.) 2. Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem: Nincs szivem. A haza s a lyányka s barátnak adám. (Ostfi-Asszonyfa, junius 4.) 3. Ujra mosolyg a táj aranyos sugarakba fürödve, A hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen. Engemet, hajh, szeretom búcsúzó pillanatával Holdtalan éjfélként bánat homálya takar. (Duna-Vecse, junius 23.) 4. (_Martial_ után.) Pompej magzatjait Ázsia és Európa temette, Ot pedig Afrika; hant ha bizonyára födi. Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz? Hogy birhatott volna a föld egy helye annyi romot? (Duna-Vecse, junius 23.) 5. (_Martial_ után.) Zápor zápor után, a szüret szunetlenul ázik. Bár akarod, nem jo szuz bor iczédbe, csaplár. (Duna-Vecse, junius 23.) 6. Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod Fái között a szél mily keseregve nyögel? Oh nem szél nyögel ott, osid félisteni lelke Sír unokáinak elkorcsosodása fölött! (Rákos, április 30.) 7. A szerelem jelené; multé s jövoé a barátság. (Duna-Vecse, junius 23.) Az orágyhoz. Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme, És legyen elso rang rangom az isten után; S bár csak azért szuljön két India kincset özönnel, Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém! Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtva Szumbol s akkoron is hajlik öledbe fejem; Hisz te az inségnek mikor éje boronga körulem, S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál. Enyhet adál! az ölo vad kínok örömtelen ifja Leggyönyörubb álmit kebleden álmodozá. Zivatar. Mit nekem hab? mit nekem vész? Én nem félem haragát; Kebelemnek pusztaságán Száz sirokkó rohan át? Rajta, gyorsan evezohöz, Talpra reszketo legény, Bár toronynyá no a hullám, A túlpartra szállok én. Köd borong ott, surü ködnek Kétségbarna éjjele, Lány, temetve mindörökre Légyen emléked bele, Mely az égo szerelemmel Enyelegve játszhatál, Mely huséget esküvél, és Ah mely még is megcsalál. Rajta, bajtárs, csüggedetlen! Nincsen messze már a part; Bár izzadva férfiszívvel Mi kiálljuk a vihart. Im, mi kép leng a ködéjben? Bájoló, mint a tavasz, Szoke fürttel - kék szemekkel - Hutelen lány! képed az. Hajh, nélkule nincsen élet! Vissza, izzadó legény, Bár Mátrává no a hullám, Vissza - hozzá - szállok én. (Duna-Vecse, május 8.) Fürge méh... Fürge méh, te bejárod a ligetet, Hogy szedhessed virágokrul mézedet; Az én babám nem jár fure s virágra, Hejh mézednél mégis édesebb csókja. 1842. * * Dalforrás. Költonek lenni isteni, Én is költo leszek! Varázserovel szívemet E vágy szállotta meg. S e vágy nem szuno lángiban Mindegyre égtem én; Ragadtam végre a kobozt Nagy tuzzel, hevenyén. S hogy énekem röpulete Fellengezobb legyen, Telt hordóhoz vevém magam, Pinczének mélyiben. Mig fejtörés között idom Itt lassan mendegelt: A - nem mondhatnám szuk - torok S a csap nem vesztegelt. De bár mint törjem fejemet, S levék borral tele: Hiába! a csigázott ész Egy kukkot sem szüle. Vég pontra szállt a türelem! Még egyszer jót iszom, S manó vigye, ha éneket Úgy sem zeng kobozom. S a csapnak estem nagy mohón, Gondolva ezeket; De oh hallatlan bosszu! a Csap már nem csepegett. Zajló kebellel álltam ott, Bennem harag gyuladt, És megragadtam s vágtam a Hordóhoz lantomat. Felhangozott a kiürult Hordónak kebele, S oh üdv, oh kéj! a fejtöro Titok kulcsot lele. Belolem - végre rá jövék - Költo miként leszen: Im, telve hallgatott, s konog A hordó üresen. Éhezni kell, éhezni hát, Ki költo lenni vágy; Éheztem én is, s folyt a dal S enyém a myrtuság. (Pápa.) Változó izlés. Mint szerettem a cseresznyét Gyermekéveimben én! Csak cseresznye kelle nékem, Nem volt szebb szín, édesebb nem Terme a föld kerekén. Nem kellett cseresznye többé, Gyermekéveim után: Mert az ajak édesebb volt, Mert az ajkon szebb pír lángolt, Melyet nyujta szép leány. És az évek ballagának, És fejembe ért az ész, S jóra jöttem valahára! Most szemem a lyány ajkára Szinte egykedvuleg néz. Mert a rózsanedvhez képest, Mely Ménesnek bérczfokán Omlik kéjes kedvet adva, A lyány édes bájos ajka Keseru és halavány! (Pápa.) Tünodés. Ifjú koromnak ébredése Ah! oly tündéri szép vala, Miként a koszorus tavasznak Varázst mosolygó hajnala. Hu lyányka dule karjaimba Hu lyányka csókja égete, S mennynek röpíté képzeményim Hespertüzu tekintete. S az érzemény, mely lelkesítve Dagasztá e meleg kebelt, Rózsás berek lombsátorában Szelíden ömlo dalra kelt. Lejárt az év, s a fáradatlan Ido uj évet alkota; A kellemgazdag ifjuságnak Elhulla báj virúlata. S nincs már a lyányka karjaimban, És hervadt a phantasia; Az isteníto boldogságnak Ekkép ki kelle halnia! Ti fönn a menny kék tengerében Mosolygva fürdo csillagok, Trónjához a szent végezetnek Olyan közel kik állotok, Melyik ragyog reményt szivembe, Melyik ragyog közuletek? Hogy egykor még örömre kelni Nem lészen tiltva véletek, Akár a lyányka hu ajkáról Szedvén uj édes csókokat, Akár ha szárnya képzetemnek Dicsobb világokhoz ragad. (Pápa.) Ifju a pataknál. (_Schiller_ után.) Forrás mellett ult a gyermek, Koszorúkat kötözött, S látta oket elragadtan Tunni a habtáncz között. Éltem így röpul miként a Forrás fáradatlanul, S mint a koszorúk sietve, Ifjuságom elvirul. Ne kérdjetek, mért busongok Éltem rózsa-idején; Minden örvend és reményel A tavasznak jövetén; Ámde, az uj természetnek Ébredo hangezrede Kebelemnek rejtekében Csak nehéz bút költhete. Nem vidítnak a vigalmak, Melyeket nyujt szép tavasz; Egy köt engem csak: közel van S mégis messze tolem az. A kedvelt árnykép elébe Vágyva nyujtom karomat, Hajh! nem érem el s ez érzet Csillapítatlan marad. Joj le, joj, oh szép leányka! Hagyd kevély lakod falát, Majd virágit a tavasznak Kebeledre hintem át; Ime dal zeng a berekben S tiszta zajjal jár az ér: Egy boldog szerelmi szívpár Kis kunyhóban is megfér. (Pápa.) Szín és való. I. Némúl a hangszerek zenéje, A függöny fölrepul, S az arczokon kiváncsiságnak Csendes figyelme ul. És ékes színpadon a múzsa Kegyelt papnéja áll, Bájlóbb a kikelet kertének Minden viráginál. És oh, midon szavak születnek Az ajkak bíborán! - Nem, így nem énekel tavaszszal Pacsírta s csalogány. S mit benne látsz megtestesülve: Erény és szerelem; S a néptömeg varázslatánál Kéjtengerré leszen. Hódolva a dicso müvészet Magasb hatalminak, Éljen-zaj és örömkiáltás És tapsok hangzanak. De a zajongó nép között áll Az ifju mereven. Ah! érzeményi zavarának Nyelvet, szót hol vegyen? Egy új világ nyilik szivében, Egy új édenvilág, És benne lángoló szerelme Az illatos virág. II. A barna leples éj Nyugalmat osztogat, De ah! az ifjunak Nyugalmat az nem ad. Zajló küzdés szivén, Szerelmi, égeto, Mely tarka gondolat- Füzért tünodve szo. »El, el! meglátni ot, Az égi szép szemet, A melynek e kebel Imádó rabja lett; Meglátni a szelíd Angyalvonásokat, Melyeknek bájain Sziv és ész elakad; S a tündér-termetet, S a hullámzó kebelt, Hol a kecs istene Két rózsatrónt emelt; Meglátni, asszonyok Legszebbje, tégedet, Minot az ég csupán Egyszer teremthetett!« S az ifju elsiet, Szerelme vágyiban, A kedves hely felé, Hol istennoje van. »Ti ablakai fölött Irígy or-kárpitok! Pillantanom reá, Oh kérlek, hagyjatok!« Rejtsétek a szobát Hiven, oh kárpitok! Szivszaggató, miket Az ifju látni fog: Csók és édes szavak, S szerelmi jelenet. Oh bun, oh förtelem! Szerelmet pénzt vehet! III. Szinházba sergesen tódúl a nép, Csodálni a müvészno érdemét; S mig hangja lelkesült szivekbe hat, Uj és uj érdemkoszorút arat. S az ifju?... az ifjú tetszés-zaja Fel-felzeng bájoló játékira; De ah! titkon folyó könyuiben Kihalt a néma kínos szerelem! (Pápa.) Ideál. Küzdo gerjedelmek, fény, homály, csapongó Vágyak és remények tarka serege! Melyek majd borongva, majd derengve kelnek, Indulat-csatáit a zajló kebelnek Ah ki festi le? Mért e láng, e hullám dagadó eremben? Honnan e feszíto érzet keblemen? S szomjazó hevökben a zajongó vágyak Lenge képzeletnek karján merre szállnak, Merre szüntelen? Mely varázseronek buvös ihletése, Ah, mi készti zengo dalra lantomat? És a dal ha fölzeng, ujra vaj' mi némit? Mert a hur beszélni szívem érzeményit Nem lel hangokat. Messze, messze szállnak érzeményim innen, Oh, a puszta föld, ez nem az én hazám; Itt a bús valónak hervatag körében Bájoló alakkal édesen, szelíden Mi mosolygna rám? Fenn, elérhetetlen égmagas tetokön Isten-szép alakkal rózsafényben áll, Mely után epedve küzd a hév indúlat, Mely után e szívnek dobbanása gyúlad. Ott az ideál. Ott lebegsz elottem tündér fátyolodban A hajnal biborszin leplén, szép alak! Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél, S szende félhomályán a merengo éjfél Holdsugárinak. És ha zúg a szélvész romboló csatája, És ha nyögve sír a berki csalogány, És te lengsz elombe, hogyha sújt a bánat, S hogyha keblem éjén kéj koránya támad Kíncsaták után. Lelkesült idegrol száll feléd az ének, Forró érzeményim szállanak vele; Oh, ki élsz ragyogva túl a földhomályon, Halld meg a sóvár szut, égi ideálom Tiszta kebele. Joj le bájaidnak szép gazdagságában, Joj egy pillanatra, túlvilági lény! Joj, ez árva lét hogy elfeledve légyen, Hogy szelíd ölednek enyhe édenében Üdvezuljek én. Hervadok, te érted hullanak virágim, Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt; Légy keserveimnek édes égi bére, Hintsd e sorvadó ajk égeto tüzére Szellemcsókodat! Vagy ha zárva toled e világ határa, Oh ha karjaimba jonöd nem szabad: Ints, ragadj fel hozzád egy varázserovel! Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével! Nélküled hajh éltem kín és kárhozat! (Pápa.) Kolmár József emlékkönyvébe. Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében, Az életkönyv ez, benne két lap a mienk, Az egyiken borongó gyász vonul sötéten, A másik hajnalodva rózsaként dereng. Ohajtom én: legyen hu kedvezod a végzet, Hogy általolvasnod ne kelljen a sötétet. (Pápa.) Tolvaj huszár. I. Ló dobog, por kél az úton, Zeng a harsány trombita. »Kvártélyt, kisbiró! huszárok Szállanak a faluba.« És hogy jöttek, hogy megálltak A vitézi seregek, Aggalom s öröm vegyulve A lakókat szállta meg. Aggalom s öröm szivökben Nem hiába lakozik: A huszárok csínosak, de Kissé hosszuk ujjaik. »Jól vigyázz mindenre, lyányom, - Mondd az aggódó anya - Nehogy ez vagy az házunktól Vélök elvándorlana.« II. Ébred a hajnal sugára, Véle ébred a huszár, Lóra pattan, induló zeng, S messze föld fogadja már. És merengo fájdalommal Néz utánok a leány; Könny pereg le szép szemérol Mély fohász kel ajakán. 'Mért, leányom, e busongás? Szólj, mi történt vaj' veled?' »Jó anyácskám, meglopának, Egy elvitte szívemet.« (Pápa.) Elégia egy várrom felett. (_Matthisson_ után németbol.) Nyugszik esti szürkület fátylában A halk táj, s a berki dal kivesz, Még csak itt, az agg falak körében Egy tücsök busongva zengedez; Csend lebeg le fellegetlen égrol, Lassan mén a csorda mezejérol, És a fáradt földmives halad Megnyugodni os fedél alatt. Itt az erdokoszorús tetokön, Az enyészet töredékiben, Hol reám a multból borzalom száll, Bánat! e dalt néked szentelem. Búval gondolom, hogy mik valának Hajdanán e porló maradványok: E tornyos vár állt fenségesen, A hegyeknek szirttetoiben. Ott, hol oszlopok sötét kövére Bút susogva hajlik a repkény, És a puszta ablak üvegén át Csillog szomorún az esti fény, Az atyának ott talán könyuje Áldva perge bátor gyermekére, Kinek hírsovárgó kebele Vágyva néze harcznak ellene. »Béke véled!« szólt az oszült bajnok, Átövezve hosi karddal ot, »Soha többé, vagy térj gyozve vissza, Érdemeld meg oseid nevét!« És a nemes ifjunak szemébe Rémíto láng szálla, arcza ége, Rózsáknak virító kerteként, Melyre bíbor hajnal hinte fényt. És arszlánszivu Richardként harczba Akkoron röpult a dalia, S mint erdonek a viharban, kellett Ellenének meghajolnia; S mint virágos partu ér szelíden Szállt meg sziklavára teremében, Az örömkönyut siró atyát És ölelve szép menyasszonyát. Ah, gyakorta a szorongó kedves Erkélyérol néz a völgy felé: Vért, pajzs csillog estnek aranyában, A paripa nyargal, híve jo; Hallgatólag jobbját néki nyujtja, S áll majd halványan, majd elpirulva, De mi szende szemeibol szól, Olyat Petrark' s Sappho sem dalol. Hol bagolyfészkek fölött terülnek Durván összebonyolult füvek, Ott a billikom vidáman csenge, Míg a csillagok kiégtenek, Terhesen vítt harczok diadalma És a szent csaták szörnyu kalandja Míg emlékezetben újra kelt, Kedvvel tölté a zord hoskebelt. Ó mi változás! most borzadályos Éj takarja a dicso helyet, S esti szél nyög búsan, hol erosek Vígadának áldomás felett; Ott magányos kórók lengedeznek, Hol lándsát és pajzsot kért a gyermek, Ha riadván a harcztrombita, Csataménre pattant az apa. Elhamvadtak a hatalmas csontok Immár a borongó föld alatt, Félig sülyedt ko alig mutatja, Hol találták vég nyugalmokat. Mennyi lett játéka a szeleknek! Sírjaikkal emlékeik is vesztek, A vitézkor fénytettei felett Feledés uz barna fölleget. Igy enyész az élet dicsosége S hatalomnak álomképzete, Igy merul a gyors ido röptével Égbe minden, a mit föld szüle: Hamvveder, szánt az emlékezetnek, Halhatatlanság-igéro ének, Gyoztes fot koszoruzó babér, S tett, a melyet ércz, márvány dicsér. Minden, a mi bájol s vágygyal tölti Itt a porban a nemes kebelt, Eltunt mint az oszi nap sugára, Hogyha vész a láthatárra kelt. Kik vigan ölelkezének este, A korány arczukra már bút feste, A barátság is, s a szerelem Kéje vész a földrol jegytelen. Édes szerelem, rózsás ösvényed Pusztaság tövisével határ, S te, barátság aetheri világa, Egy rögtön vihar homályba zár. Kábaság a hír, fenség, hatalmak! A koporsók egyaránt takarnak Éjbe büszke föld-uralkodót S reszketeg fejü zarándokot. (Pápa.) A bujdosó. Mit nekem hab! mit nekem vész! Én nem félem haragát, Kebelemnek pusztaságit Száz vihar rohanja át. Rajta! gyorsan evezohöz, Talpra, reszketo legény! Bár toronynyá no a hullám, A túlpartra szállok én. Éj borong ott, surü ködnek Kétségbarna éjjele; Lyány! temetve mindörökre Légyen emléked bele, Ki ez égo szerelemmel Enyelegve játszhatál, Ki huséget esküvél, és Oh! ki még is megcsalál. Messze tunnek már a partok, Messze tun a gyászvidék, Hol szivemnek béke, csönde Romhalomba dönteték. Tunjön is nagy messze tolem, Hogy ne légyen semmi jel, Mely a multat, érzeményim' Háborítni, költse fel. Hah! mi kép leng a ködéjben? Bájoló, mint a tavasz... Szoke fürttel... kék szemekkel... Hutelen lyány, képed az! Nincs tehát a nagy világon, Nincs hely, csalfa szép alak! Hol sebemre ír csepegjen, Hol feledni tudjalak? Ideál és való. Dalra, dalra, néma húrok! Lengj elombe, ideál; Hagyd hevulni képzeményim Égi fényed bájinál. S száll egébol ideálom, És az ott - mely rózsaszál? Ah a lyányka ablakából Ablakomra kandikál. S ideál és szép leányka Engemet hevítenek. Kit tekintsek, kit daloljak? Mondjátok meg, istenek! Képzetem varázsalakja! Tunj egedbe, tunj tova; Való kell a föld fiának, S költo nem a föld fia? (Pápa.) Lehel. A kürtkebelbe fú Lehel, S a kürt riadva énekel Vad éneket csatára; S szilaj szikrát ezer szem hány, És nyúl kifent aczél után Ezer kéz, hallatára. A kürtnek harsogó szava Még egyszer szóla tétova, És összeütközének: Hadur világduló fia S a boszuló Germania, Mind harczszomjas legények. Iszonyterhes lon a csata, Vérnek patakja árada Mezok tiport füvében, És por közé a hadfiak Sürun omolva hulltanak, Mint gabna jégesoben. Még dúl soká az ütközet, S még diadal nem nyujt kezet Sem ennek sem amannak; Még a koromsetét halál Honába, kard csapásinál, Ezren s ezren rohannak. A sors koczkája vetve van, És hajh! serege csúfosan Leverve nyög Lehelnek; S kiket nem ére a halál, Kardok duló csapásinál, Rablánczon vesztegelnek. »Hogy többé ránk ne törjetek, Bitóra tüstént véletek, Rablók gonosz csapatja!« Kihez hajolt a gyozelem, Parancsszavát a fejdelem Ily büszke-durván adja. »Elo, vezér, elo veled! Elsoség illet tégedet, Hadd lássuk szörnyü képed. Olyan magasra emel-e A magyarok nagy istene, Mint én emellek téged?« S a porba tipratott kebel Fojtott dühérzeményivel A hos elobbre lépett, És szóla: »Fejdelem! kegyed, Látom, határtalan; egyet Engedj hát kérni toled. A kürt éltem hu társa volt, O annyi vért és viadalt Karom között szemléle; Ez óra tole elszakaszt: Hagyd még egyszer megfúnom azt, Hagyj elbucsúzni tole!« És zúg dörögve rémiton A kürt ismét Lehel kezén; S hogy harsogtatta szerte, Rá szent hevulet lángja száll, A gyozo fejdelemnek áll És véle ot leverte! »Te fölmagasztalsz - e szavak A hosi ajkon hangzanak - És én a porba váglak.« S megy bátran, míg önérzete Arczára kéjsugárt vete, Elébe a halálnak. (Pápa.) 1843. * * Az elso dal. Kit a dal istene Szent csókjával füröszt, Elso vagyok, hazám, Szinházad népe közt. Zengjen tehát a lant! S legelso énekem, Pályámnak társai, Tinéktek szentelem. Az érzet kútfeje A dagadó kebel; Dalomnak hangjai Onnan szakadtak el. S mint szívnek gyermeki A szívbe vágynak ok; Engedjétek nekik Honokba menniök. - - Ki a muvészet e Szent templomába lép, Az, illo, hogy legyen Fejben, kebelben ép; Az elme éjjele S a megromlott kebel E fának ágain Gyümölcsöt nem nevel. Két csillag sugara Derengje át egünk: Hon és erény legyen E két csillag nekünk. Nem kell a színpadot Tekinteni csak úgy, Mint hol mindennapi Kenyérhez nyílik út; A színpad czélja nagy, A színpad czélja szent: Ez a szív parlagán Erkölcsöt fejt, teremt. Azért érzelmeink' Gyullaszsza tiszta tuz, Mely minden szennyet a Kebelbül számkiuz; Mert várni lehet-e, Hogy romlott föld alatt A mag termo legyen Gazdag kalászokat! Föl hát! és míg a szem Csak egy sugárt lövel, Elole a magas, Szent czél ne veszszen el. S ha ez lesz életünk: Édes jutalmat ad A hon áldó szava S a nyúgott öntudat (Kecskemét.) Népdalok. I. Jön az osz, megy a gólya már, Hideg neki ez a határ; Röpul, röpul más országba, Hol jobban süt a nap rája. Hejh van oka a gólyának, Hogy más hazát néz magának; De, galambom, hogy elhagytál, Nem t'om mi okot találtál. Hív voltam én hozzád mindig, Elejétol utójáig, Nem volt szivemben osz, tavasz, Érted, mint a nyár, égett az. S vajjon a kihez röpultél, Nem lesz-e annak szivén tél? Megeshetik, szép galambom, Noha neked nem kivánom. Mert a gólya, ha visszaszáll, Virító szép tavaszt talál; Hejh de mire te visszaszállsz, Csak puszta sírhalmot találsz. II. Kakasszóra hajnal ébred, Én lányokkal nem beszélek, Mert ha szólok o hozzájok, Hajnal lesz a két orczájok. Igy valaki azt gondolná, Én is kakas vagyok talán; S hejh a kakas hamis madár, Untalan más fészekhez jár. Pedig én kakas nem vagyok, Hanem filemile vagyok, Egy a fészkem, egy a párom, Egyért élek a világon. (Kecskemét.) Könyeim. I. Áldás reátok, ligetemben Odább iramló csermelyek! Utaitokon a szép tavasznak Hímes virági termenek. Ez arcz fölött is két patak foly, Folytok, szerencsétlen könyek; De halvány pályátok körében Virágok ah nem zsengenek! II. Forró sugárokat Lövel a nyári nap; Sugári lánghevén Patak, folyó apad. O forró nyári nap, O lángoló sugár, Könyumnek árjait Apasztanád ki bár! III. Eljött az osz; a part virága Hervadva hull a csermelyár habjába. Eljött a bú; az élet kéje Kihalva ful a könyek özönébe. IV. O télnek dermeszto hidegje! Mely a folyókat lebilincseléd; O télnek dermeszto hidegje, Bilincseld le szememnek csepkönyét! V. Fuss, oh patakcsa, Fuss csüggedetlen; Megnyúgoszol majd A tengerekben. Hullasz könyum, hullj; O a halálban, Számomra is tán Megnyúgovás van. (Kecskemét.) Viz és bor. Le a tenger fenekére Merül a halász, Lent a tenger fenekében Gyöngyöket halász. Nékem a boros pohárnak Öble tengerem, S gyöngy ha van tán dalaimban, Az csak ott terem. Bunnek éje ult a földön. Jött a vízözön, A viz által a bun éje Elseperve lön. Búnak éje ül szivemben; A bú éjjelét - Bennem a viz tehetetlen! - Csak bor mossa szét. Nyári hévben a virágszál Sanyarogva no; A virágot uj életre Kelti langy eso. Csüggedésben, tikkadásban Langy esom a bor; Permetegje enyhe csöpjén Vérem ujra forr. Tettetés-e, vagy belösztön, Vagy akármi más, Csak hogy a halottra könyet Ejteni szokás; Engemet viz ott se érjen, S már ha sirni kell, Sirja hát hideg poromra Könyét borkehely. (Pozsony.) II. A KÖLTO ÁLTAL GYÜJTEMÉNYEIBOL KIHAGYOTT KÖLTEMÉNYEK. 1844. * * Szinházban. Nézz le immár, nézz le, lelkem! Nézz le kissé páholyodból, Nézz reám szép szemeiddel, Egy perczig csak, irgalomból. Ha te tudnád - ah, ha, tudnád - Elbájoltál véghetetlen! Itten állok minden este, Mint bálvány merevedetten. Ma sem volt csak egy forintom, Melyet vacsorára szántam: S jegyet vettem rajta... még sincs, Nincs sympathiád irántam? Még sem nézesz rám?... oh nézz le! Itten állok közeledben, S akkorákat sóhajtok, hogy Még a kárpit is meglebben. Nézd, a bú mint fintorítja Sentimentális pofámat... Úgy de bánod is te mind ezt! 'Sz az malheuröm, hogy nem bánod. (Pest.) Irtóztató csalódás. A lelkem is sirt! és miért? Oh mert roppant bubánat ért! Fogalmatok sincs róla, mi Gyászos költonek hallani, Hogy verse hitvány, verse rosz, S egy kukk dicsoséget se hoz. És én hallottam ezeket, És szívem ketté nem repedt; Mi több: mely verseim felett Mondának ily itéletet? Szép bordalok, jó bordalok! Ti rólatok, ti rólatok Hallottam ezt; pedig hivém, Hogy a hir kakasüllején Anakreon, Vitéz Mihály S Béranger már alattam áll, Alattam áll általatok, Szép bordalok, jó bordalok! S im szép hitem tündérhona A magasból lepottyana. Amen hát!... a mint van, legyen, Meghajtom a sorsnak fejem, És turök töredelmesen; Nem zengem többé sohasem, Nem zengem én a bort, csupán Torkomba öntöm ezután. (Pest.) Szinészdal. Minden müvészetnek Fején a korona; A mi muvészetünk Ellen ki mondana? Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. Csak árny, a mit teremt A költoképzelet! Mi adjuk meg neki A lelket, életet. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy szinészek vagyunk. Miénk a hatalom Az emberszív felett: Idézni egyaránt Mosolyt vagy könnyeket. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. Apostolok vagyunk Az erkölcs mezején, Apostoli szavunk Téged kiált: erény! Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. De a mit szinpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem teszszük azt, A mi föladatunk: Akkor gyalázat ránk, Szinészek nem vagyunk! Igy ni... - - - - - - - Igy ni, látod, ennyi az egész, Mi van ebben?... nemde megy? No de hogy páratlan ne legyen, Nesze hát még ez az egy. Jaj! te kis csík, már elsiklanál? A világért sem szabad! Három a táncz s minden, a mi jó! S igy vedd három csókomat. Ráadásul még a többihez Tedd el a negyediket! Bizony isten örömest adom, Édes örömest neked! Végre - azt mondják - úgy jó a pénz, Hogyha megszámlálva van; Hanem a csók csak nem pénz talán?... Hadd legyen hát számtalan. (Pest.) Zsuzsikához. Kicsinke szoke kis leányka, Az én szerelmem nagy! És tárgya e nagy szerelemnek Kis szoke lány, te vagy. Mit mondasz erre, szoke kis lány?... De ez csak fele még. Azon volnék én, hogy te lennél Én nékem feleség! Eljösz-e hozzám? el?... szépséges Szép fejkötot veszek, S csak azt mondom: kimondhatatlan Hüséges férj leszek. Orzöm szemem fényét, de téged Még jobban orzelek, Hogy drága egészségednek ne Ártson hideg, meleg. Ott fenn lakunk Pest városában, Az élet ott vig ám! De az atyushoz is lejárunk, Kivált pénzfogyatán. Hogy suttogják majd, ha az utczán Végig megyek veled: Petofi felesége... errol Csinál szép verseket. Csinálok ám, teringettét is, Hogy bámulnak bele! Maholnap egész Magyarország Nevemmel lesz tele. Ugy estenként csak neki ulök, Te meg majd azalatt Lefekszel szépen s melegíted Elore ágyamat. S ha elkészul egy-egy dicso vers, Én is levetkezem, Hozzád simúlok és azt mondom: Menj beljebb, gyermekem! Igy éldegélnénk... hát csak ennyit Akartam mondani. Mit szólsz rá szoke kis lány, lesz-e Belole valami? (Duna-Vecse.) Virít a kikirics... Virít a kikirics - Csak viríts, csak viríts... Én ugy is hervadok, Hervadok, száradok, Csak viríts, kikirics! Süt a nap sugára Halovány orczámra; Sütni fog maholnap Alacsony siromnak Kis keresztfájára. Anyám, édes lelkem! Mért zokogsz mellettem? Ki annyit szenvedett, Mint szegény gyermeked, Jobb annak oda lenn. V. Ferdinándhoz. Igaz-e, királyom, A mit mondogatnak? Nálad híre sincs a Szabad akaratnak. Megtennél te mindent A magyar javára; Csakhogy titkos önkény Korlátokba zára. S nem csak közdolgokban Vagy te korlátozva; E gyalázatos kény Elhat ten lakodba. A mi örömednek Volna kútforrása, Elzárják eloled, Hogy szemed se lássa. És kinek, kinek vagy Ilyen szolgarabja? Szolgádnak, királyom, Ki sajátod lopja! - Ha ez így van: sorsod Szívembol sajnálom... Ugy nézz a szemembe Jó öreg királyom. (Pest.) Batthyány és Károlyi grófnék. Nekem nincs semmim, semmim e hazában, De én egészen az övé vagyok; Bánat- s örömkönny forr szememben, a mint Sötétül napja avvagy fölragyog. Örömkönyuim, oh ti gyér vendégek Mi nálunk a hu honfiszem felett! Ha föl nem törtök most a telt kebelbol, Édes terhétol szívem megreped. - Láttátok-é a két tündérvirágot? Borús hazánknak két sarkcsillagát? Evezhetsz bátran, nemzetem hajója! Nem veszthet az czélt, a ki ilyet lát. Én láttam, láttam!... megmutatta oket Szent vágyaimnak a szövétnekfény; Hanem mi volt e fény a lánghoz képest, Mely ekkor égett keblem belsején! Ott álltak ok, mint égi jelenések. Szokatlan köztünk ilyen látomány: Hahogy sokáig néztem volna oket, Szemfényemet vesztettem volna tán. S hallottam édes ajkaik zenéjét; Hallottam oket halkan mondani, Mit tetteik rég fennszóval beszélnek, Hogy ok a honnak hu leányai. Miért nem voltam a lég ajkaiknál? Hogy vittem volna szét e hangokat, Mint napvilágot, mindenegy magyarhoz, Kit éj környékez honfibú miatt. Ragyogjatok ti ébredo hazámban Hajnalsugárral, testvér csillagok! Sugárotokra, Memnon szobraképen, A nemzetáldás zengedezni fog. (Pest.) A királyok ellen.[3] Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek; Midon a népek gyermekek valának, Magoknak czifra, ragyogó játékszert, Bibor karszéket s koronát csináltak. S rá nyomták ezt egy fajankó fejére, S felültették e fajankót a székre. S itt a királyság, ezek a királyok, S ok, a hol ülnek, a hol fejök szédül, Azt gondolják a kábitó magasban, Hogy uralkodnak isten kegyelmébül. Csalatkozásban éltek, jó királyok, Nem uraink, csak bábjaink valátok. De nagykorú lett a világ, s a férfi Nem gondolt többé gyermekjátékával, Le hát a bíborszékekrol, királyok, És fejetekrol le a koronával! Ha nem teszitek azt le fejetekrül, Leütjük, s majd a fej is véle gördül. Igy lesz, s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak Párizs piaczán lecsapott nyakára, Elso villáma volt a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nem sokára; Igen, ma-holnap meglesz érkezése, Nem én vagyok már elso mennydörgése! Egy rengeteg lesz a föld kereksége, S e rengetegben vadak a királyok, Kergetjük oket, és fegyvereinket Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok, S vérökkel fogjuk ezt az égre írni: Hogy nem gyermek már a világ, de férfi. 1845. * * Lehel.[4] Melyik szerelmes nem választ magának A számtalan közul egy csillagot? És melyik költo nem választ magának A számtalan közul egy bajnokot?... Ezt Toldy Miklós, azt Kont lelkesíti; Ki a vitéz, ki engem föltüzel? Ki e vitéz?... a kürtharsogtatással Országokat reszketteto Lehel! Ez volt a hos, ez volt a kürt!... e hosnek Halála egy nagy égzengés vala; Kilencz száz év mult, és ez égzengésre Most kél a viszhang: lantomnak dala. Ti jászok és ti kúnok, hallgassátok, Mert, ugy hiszem, legjobban érdekel Titeket, o, a kürtharsogtatással Országokat reszketteto Lehel. Mi a legjobb köszörüko? a bosszu; Ez fente meg a magyar kardokat, Mi a leggyorsabb fergeteg? a bosszu; Ez hordja mostan a magyarokat. Éles kardokkal, szélvészrohanással A németek földére érnek el; Elol száguld a kürtharsogtatással Országokat reszketteto Lehel. Hiába fented kardodat, magyarság! Felsobb hatalom eskütt ellened. Harczod koporsó, óriás koporsó, A melybe dicsoséged temeted. Nagy lakomája volt ez a halálnak, S kit el nem költe: mint rab vesztegel. Ezek között a kürtharsogtatással Országokat reszketteto Lehel. »Akasztófára!« dörg a német császár, »Akasztófára e zsiványokat! Haha, hittétek-e ti száraz fák, hogy Teremni fogtok még virágokat? Lám, kivirúltok újolag. - Mivelhogy A vezér elsoséget érdemel: Elore hát, te kürtharsogtatással Országokat reszketteto Lehel!« Kilépe a hos: »Isten néki, császár, Függjek koszoruként ez oszlopon. - Német vagy, nem t'om: lesz-e emberséged? Meghallgatod-e végkivánatom? Szeretnék egyszer még kürtömbe fujni, Vén bajtársamtól hadd bucsúzzak el!« Ekkép beszélt a kürtharsogtatással Országokat reszketteto Lehel. Megkapta kürtjét s úgy megfujta a hos, Hogy a császár megsiketült bele, Megsiketult és eldolt... innen-onnan Kilenczszáz éve, s még föl nem kele. Nem is kel o fel többé. - Jászberényben Még megvan a kürt csorba élivel, Mit megcsorbított a császár fején a Gyozötten is még gyozelmes Lehel. Álmos vagyok és még sem alhatom... 1845. vagy 1846. Álmos vagyok és még sem alhatom; Ébren vagyok és mégis álmodom. Gyertyám pislog komorhomályosan, Mint a lidércz, mely temetobe' van; S ki nem merem kezemet nyujtani: Elvenni hamvát vagy eloltani. Ágyamban fekszem mozdulatlanul. Elottem el rém rém után vonul. Hiába húnyom be szemeimet, Látom még akkor is e rémeket. És milyen rémek, milyen alakok! Arczomról hideg izzadás csorog. Ott mély árokban egy koldús halott, Fölkél és rágja a koldúsbotot. Kemény. Beléje törnek fogai, Látom szájából a vért omlani. Itt egy öreg czigány a deresen, Ütik, verik kinoskeservesen. Vernek le róla húsdarabokat; Fájdalmában, mint a kutya, ugat. Hát az mi ott? torony vagy óriás? S mit mível? kútat vagy sirgödröt ás? Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever Mellette a nagy százakós veder; Most leereszti a roppant vedert... Nem víz, de vér, mit a kútból kimert. Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték, Viszi fejét, markolva üstökét, S szólván: »nem én, de te vagy a zsivány!« Bedobja azt a bíró ablakán. Ott akasztófa, rajta csecsemo; A csecsemonek anyja oda jo, Megfogja lábát, s húzza, húzza le, S körultánczolja a bitót vele. Itt egy leány, két béka ul szemén, Nyúzott patkány van orrának helyén, Hosszú férgekbol vannak fürtei, S ot félkigyó-félember öleli. - - Ily szörnyeket lát lázas képzetem. Elkergetném s el nem kergethetem. Mindenki alszik, csak magam vagyok Nem alvó. Csend van, csak fogam vaczog. Távozol hát ifjuságom? Távozol hát ifjuságom? Oh bízvást távozhatol, Nem siratlak. Búcsúm toled: Keseru, hideg mosoly. Nem valánk mi jó barátok. Úr voltál te, én kutyád; Korbácsoltál, uszítottál Egyre tüskén-bokron át. Néha dobtál irgalomból Száraz csontokat nekem; S akkor büszkébb voltam, semhogy Alamizsnád elvegyem. Távozzál hát, ifjuságom, S halld hozzád végszavamat: Vidd magaddal emléked, vagy Vidd magaddal átkomat! Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros... (Nem hiteles szövegü.) Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros, Benne a Sors az örökös kocsmáros, Éjjel, nappal tele van az vendéggel: Öreg, ifjú, gazdaggal és szegénynyel. Ez utósók között vagyok magam is; De a kocsmáros goromba s nagy hamis: Nem tudom mivel keveri italom, Olyan keseru, hogy meg nem ihatom. És ha néha úgy elszánom magamat, Hogy fejéhez vágom a poharamat, Hozzám símul szép leánya: a Remény, Megcsókol és ekkép bíztat: »oh szegény, Jó fiú! csillapítsd le nagy haragod, Csókjaimtól édesül majd italod...« Én ekkor egy jobb jövo reményiben Poharamat fenékig kiüritem! A hegyoldalt venyigesor takarja... A hegyoldalt venyigesor takarja, Megvert engem az úristen haragja, Avval vert meg engemet, Hogy venyigét teremtett, Venyigére gerezdet, gerezdet. Apám után szép vagyonhoz jutottam, Vagyonomat egy fillérig elittam; Most napszámra dolgozom, Ha napszámom kikapom, Kocsmába mék, eliszom, eliszom. Védegyleti dal. Van-e szebb láncz a világon, Mint mely minket összefuz? Buvös karikába gyujte Minket a szent honfituz. Sír volt keblünk, és halottja Volt a hazaszeretet; Nagyszeruen uljük e föl- Támadási innepet!! Nemzetünk, e nagy folyó, mely Mindig száz felé szakadt, Egyesítse innepénél A különvált ágakat. Millió és millió száj És egyetlen hang legyen, Mely kiáltsa lelkesedve A magasztos innepen: »Elfogadjuk, bármi durva, A mit a hon méhe szül; Bármi lágy és bármi pompás, Semmit, semmit e kivül!« És ne szóljon áldozatról, Lemondásról senki sem; Kötelesség! mit az ember Hon jólléteért teszen. S a király, a honnak atyja, Mint valóban jó atyánk, Karjait kiterjesztendi, És az áldást mondja ránk. (Pest.) A magyar nemzet. Oh ne mondjátok nekem, hogy Hajnallik hazám felett! Látom én: az o számára Szo a sors szemfödelet. S kérni istent nem merem, hogy Nemzetem gyógyítsa fel, Mert e nemzet, elhigyétek, Életet nem érdemel. Figyelemmel átforgattam A történet lapjait, S fontolóra vette lelkem, A mit e hon végbe vitt. S mit találtam ott fölírva Századok bötuivel? Azt találtam, hogy e nemzet Életet nem érdemel. Jóra termett nép honában Egy a szív, az akarat. A közérdek mellett minden Különérdek elmarad. Itten oltárt minden ember Ön bálványaért emel - És az ilyen önzo nemzet Életet nem érdemel. Voltak egyesek közöttünk, Tiszta, hu, nagy szellemek, A kik mindent, a mit tettek A hazáért tettenek. Hány volt köztök, kiket a hon, Maga a hon veszte el! És az ily hálátlan nemzet Életet nem érdemel. Más hazában híven orzik Mind azt, a mi nemzeti; Osi kincsét a magyar nép Megveti és elveti, A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenel, És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel. Oh de mért elosorolnom E szegény hon vétkeit? Lesz-e sors, oh lesz-e isten, A ki minket megsegit? A nagy isten szent kegyébol Jo-e megváltási jel? Lesz-e még e nemzet olyan, Hogy halált nem érdemel? (Pest.) Sorshuzás elott. Kétszázezer forint! reá Gondolni is alig merek. Nagy úr leszek, mennyko nagy úr. Föltéve persze: ha nyerek. Vajon hová teszem e pénzt? Mindenh'á, csak ládámba nem! Meg nem penészedik az én Ládámba, hiszem istenem. A mint nyerek: elnyargalok Tóth Gáspárhoz nagy hirtelen, És e jó urnál eddigi Kontóm szépen lekvittelem; Aztán (most már kész pénzemért!) Jó téli öltönyt varratok; Mert közel a tél, s mostani Ruhámban meg is fagyhatok. Mily jól esik majd: ha fogat Vicsorgat én rám a hideg, Hahá! mily jól esik: fügét Mutatni o kegyelminek. Ugy ám, de hátha nem nyerünk? Ha nem nyerünk: isten veled, Jó téli öltöny! - de se baj, Megszoktam már a hideget. (Pest.) Oh, mi szép... Oh mi szép a vándorélet... oh az Irigylendo vándormadarak! Nem tudják ok, nem tudják: mi a tél? Egy tavaszból másba szállanak. Vándorolni... vándorolni, mint a Fecske, mint a gólya, szabadon: Add e sorsot én nekem teremtom, Hajdan ez volt a kivánatom. Oh mi szép a házi élet... oh az Irigylendo házi madarak! Mit törodnek ok téllel, tavaszszal? Fészkeikben olyan boldogak. Házasodni, házasodni... élni, Halni a szerelmi lánczokon: Add e sorsot én nekem teremtom! Mostan ez az én kivánatom. Egy kritikushoz. Nagyságos úr! ismer engem, Tudja azt a rosz szokásom, Hogy az igazságot isten És ember szemébe vágom. Nagyságos úr! ön nem isten, Még nem is nagy ember ám, Önnek hát az igazságot Mért hogy ki nem mondanám? Nagyságos úr! eh, kimondom, Ön nékem már nem árthat, Censurázni nem akarok, S igy nem rejiciálhat. Nagyságos úr! szükséges hogy A költonek lelke légyen, Önnek pedig lélek helyett Spongyia van a szivében. Nagyságos úr! a spongyia Lángot nem vet, szikrát nem ád, Mind hiába ütik-verik; Minek üti-veri tehát? Nagyságos úr! valahányszor Az ön verseit olvasám, Tudja, mi jutott eszembe? Az, hogy: asinus ad lyram. Nagyságos úr! Kecskeméten Az ön atyja csizmadia; Jobb lett volna önnek is e Mesterséget folytatnia. (Pest.) Legenda. »Megint panasz, hát már megint panasz! És a kirol szól, mindig csak pap az. Tart a panasz estétol hajnalig, Az ember még csak nem is alhatik!« Igy szólt az úristen nagy bosszusan. »Már megtekintem, ott alant mi van.« Felkelt az ágyról, gyertyát gyujtatott, Felöltözék és utra kelt legott. A mint elérte volna a kaput, Szent Péter mint a bunda úgy alutt: Mert tennap egy uj vendég érkezék, S ily alkalomkor lakmát tart az ég, Mivel mostanság úgy áll a világ, Hogy új lakó a mennyben ritkaság. Ilyenkor aztán Péter bácsinak Kezében a kancsók jól forganak. »Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?« Igy szólt az úr, a midon oda ment, Hosszan czibálván üstökét, fülét. »Kelj föl, hogy a mennyko üssön beléd!« Fölébredt végre s nyitja a kaput, S az úr egy hulló csillagon lefut, S a földre ép oda ereszkedett, A honnan a panasz fölérkezett. Egy ifju ember mondá a panaszt; S az isten ekkép szólitá meg azt, S megszólitása hangzott nyájasan: »Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?« »Hejh, jó atyám, de nagy az én bajom! Kapaszkodjék csak föl az ablakon, S kit ott a pap ágyában látni fog, A menyecskének férje én vagyok.« Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott, S nagy istentelenséget láthatott: Mert a mint aztán leereszkedék, Igen furcsán csóválá meg fejét, Ily szavakban törvén ki sóhaja: »Biz e, fiam, kurucz história! Segitnék rajta édes örömest; De már késo, mert minden megesett. Hanem vigasztalásul mondhatom, Hogy a papot pokolba juttatom, Bár eddig is már a pokol fele, Sot több felénél, pappal van tele.« Visegrád táján. Ki mondja meg... Visegrád táján A bágyadt alkony Nem Zách Klárának megtört szelleme? Ki mondja meg... Visegrád táján A vad, sötét éj Nem Zách Bódognak bosszus szelleme?... A Honderühöz.[5] Oh Honderü, te Lázárok Lázára, Te csak nevednek két bötuje vagy, Nevednek vagy csak két végso bötuje... Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj. E két bötu elol, hátúl olvasva Egyformán mondja meg mi-létedet. De én becsüllek! mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet. Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy, Mint Kecskemétnek piaczán a légy; Egyébiránt alávalóbb a légynél: Az még röpül, te csuszva, mászva mégy. De minden ember nem néz láb alá, majd Elgázolnak... vigyázz, mondom neked! Javad kivánom! mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet. Oh Honderü, mi aztán a jutalmad E sok jeles tulajdonságidért? Hiába, olyan a világ, mint régen Az érdem becsüléséhez nem ért. Lám annyi útál tégedet, ki a hont Ha nem deríted is, de dorited. Szegény! Sajnállak... mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet. De, Honderü, te vélem összetuztél, Te általad váltig karmoltatom... Mióta van, hogy meri ingerelni A hos oroszlánt a hitvány majom?... ... De megbocsátok, hogy muzsámat mostan Oly irgalmatlanúl becsméreled; Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd Most is (ha adnám) költeményimet. (Pest.) 1846. * * Legszebb versem. (Nem hiteles szövegü.) Sok verset írtam én már össze, S nem mindenik haszontalan; De a mely hírem megszerezze, A legszebb vers még hátra van. Legszebb lesz az, ha majdan Bécscsel Hazám boszúja szembe száll, S én villogó kardom hegyével Száz szívbe ezt irom: halál! (Ér-Mihályfalva.) Kovács Jánosné emlékkönyvébe. Jellemtelenség e kor bélyege; Pedig csak egy, csak egy: a jellem az, A mi az embert emberré teszi. E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak, Vagy legfölebb is állatok vagyunk. Oh hölgy! könyörgök hozzád, a haza S az emberiség kettos szent nevében: Ha gyermekekkel áld meg majd az isten Olts gyermekid szivébe jellemet, Szeplotelent s megtántoríthatatlant. És nem szükség, hogy mást is adj nekik, Mindent adál, ha jellemet adál. (Debreczen.) Emlékversek T. M. kisasszonynak. A szerelemnek asztaláról Nem ittunk mi közös pohárból; Még is, ha egy hosszú öröm lesz életem, Azt én leányka, csak neked köszönhetem. S ha meg fogom siratni a napot, A melyben életem fogantatott, Ha nem lesz a világon többé örömem, Azt is leányka, csak neked köszönhetem. - Csodálkozol? ezt föl nem foghatod? Gondolkozzál csak... kitalálhatod. (Nagy-Károly.) Számuztem magamat. Számuztem magamat az emberek közul, Magányba mentem és mélyen rejteztem el; Magam voltam csak ott és még sem egyedul, Együtt valék a múlt ezer emlékivel. És minden emlék oly gyász dolgokat beszélt Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét, Végig tekintettem tulajdon sorsomon És a világ sorsán. Az és ez oly sötét! S az éjben, mely minket homályával bevon, Nem látjuk már az ég vezérlo jobb kezét; Csak ugy botorkálunk majd ide majd oda. Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda. Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelo, Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet; E gondolat, miként varázsvesszo, elo- Idézi ama mély rejtekbol lelkemet, A melybe zárkozék, midon az emberek Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek. Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!... Minden toled kapott sebem felejtve van; Megbékülo jobbom fogadd el, oh világ, Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan, Boldogtalan vagy, s én sajnállak tégedet, S a kit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet. Juliához. Piros orcza, piros ajkak, Barna fürtök, barna szem, És ez arczon és e szemben Mennyi lélek, istenem! Oh ha birhatnám e lelket, Ezt a lelkes kis leányt!, Szólj, leányka, mondd, hogy téged A szerelem még nem bánt. Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már, Mondd, hogy engemet szeretsz, És ez a szó életemnek Egy új teremtoje lesz. Én szeretlek, és szerelmem, E végetlen áradat, Mint a földet az özönvíz, Eltemette multamat. Nem tudom, mi voltam eddig, Ámde azt sem, mi leszek; Toled függ, hogy sötét árnyék, Vagy fényes sugár legyek. Mit határzasz?... már látásod Megépíté mennyemet; Oh leányka, ezt a mennyet Nem szabad ledöntened! Im letérdelek elotted S esdve nyujtom föl karom; Vonj föl engem kebeledre, Vagy borúlj rám, angyalom! 1847. * * Haza tértem. Haza tértem és letettem A vándorbotot kezembül, S veszem a lantot helyébe, Mely sokáig félre téve Hallgatott, most ujra zendül. Melyik a leglélekrázóbb, A legfájóbb húr e lanton? Azt veszem, hogy ujjaimtól A húr s ennek hangjaitól Bennem a szív megszakadjon. Messze jártam, sokat láttam; Sokat?... oh nem, csupán egyet: Azt, hogy e hon ereje fogy, Hogy meghalni készülünk, hogy Elfajult a magyar nemzet. Alkotmányunk egy vásártér, Melyen lelket adnak-vesznek, Adnak-vesznek olcsó pénzért, Egy kis czímért, egy ebédért... Jó éjszakát ily nemzetnek! Elmegyünk a más világra... Nem a magasból esünk le, Mint madár, melyet lelonek Közelébol a felhonek S onnan hull a mély tengerbe. A pornak vagyunk szülötti, Az alacsony úti pornak, Nincsen emberméltóságunk, Mint a féreg csúszunk-mászunk, Mint a férget eltipornak. Jaj azoknak, jaj azoknak, Kiket magyar anyák szultek, Kik hazájok pusztulását, Nemzetök vég vonaglását Nem nézhetik egykedvuleg! (Pest.) Mint megfogamszott átok... Mint megfogamszott átok, az oszi köd Sötéten ul a puszta világ fölött. Mi sötétebb, mint e ködborulat? Az ifjunak arcza, ki benne halad. Megy a komor ifju, ragadja lova. Száguldó paripán, komor ifju, hova? »Mit tudta, hová megyen osapánk, midon A paradicsomból kiuzve lon? Mit tudja, hová megyen az, ki szerelmet Nem nyerve, a lyánytul örökre bucsút vett?« S így czéltalanúl az ifju halad. Elotte, utána ködborulat. Minden komor, minden sötét, Csak két dolog, a mi kis csillámot vét: Egy sárga tövisfa, a reggeli dértül S az ifju halvány arcza szeme könyétül. S nagy a csend, s a csendben nem hallani mást, Mint egy sohajt és varju-károgást. Oda járok, hova... Oda járok, hova senki nem megyen, Hogy a világ szeme észre se vegyen. Neki adom ott magam a bánatnak, Szemembol a könnyek csak úgy szakadnak. Soha, soha ilyen orült szerelem! Nem tudom én mit fog tenni én velem! Mérföldekre belátom a világot, Szerelmemben egy lépésre sem látok. Örökös bujdosásban van a lelkem, Egyre uzi nyughatatlan szerelmem, Hol lesz, hol lesz az én megpihenésem? Öledben-e, lyány, vagy a sír ölében? Várady Antalhoz. Hát megtörtént a párbaj? élsz-e még? Ha fobe lottek: tudósits felole; Ird meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak, És bosszut álljak éretted, barátom! Szó a mi szó, de nekem igazán Nem tetszik, hogy te minden balgaságért Kész vagy koczkára tenni éltedet. Azt gondolod: lelked-tested szakál? s ha Leborotválnak, újolag kinosz? Csalódol! mert az élet csizmatalp, S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott; Azért kiméld a drága csizmatalpat, A melyet nem szab kétszer senkinek Az ég vargája, a koszívü sors. S azt gondolod tán: annyi a barátom, Mint fönn az égen a csillag? ha egy Lehull közulök, észre sem veszem? Hiszen tudod jól: mily kis számotok van Nektek, kik engem oszintén szerettek, Kik föntartjátok szívem melegét. Mért e kis számot megfogyasztani?... És Ida, Ida, e kedves leány, Ha téged elveszt o, mivé lesz? o, Kinek kivuled nincsen senkije!? Te vagy világa... lennél oly kegyetlen, Reá szakadni hagynád a világot? S van még egy - a hon! Vagy már elfeledted? Feledheto-e, a mirol beszéltünk A lelkesulés lángóráiban? Ki tudja, mit hoz a kétes jövendo, Mely álmainknak legkedvesbike, S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. Látod, barátom, élted mily becses, Azt a világhoz mennyi láncz köti, S te még is könnyelmun koczkáztatod. Ha még nem tértél, térj eszedre már, S ne légy, mint voltál, olyan balgatag, Vagy igazabban: oly kétségbesett. Kétségbe esni! milyen gyávaság! Kinek van erre több s nagyobb oka, Mint én nekem? de én szégyenleném ezt. A szenvedésnek lángjában szivem Szét fog pattanni, mint a porczellán, De, mint a jégcsap, szétolvadni nem! Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek, Majd megtanitlak én kétségbeesni, Hogy unokád is megemlegeti! Vásárra ott benn termek nálatok, S viszek portékát, de nem holmi gyapjút, Vagy bort, vagy posztót s effélét, azért Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete. Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember! A mit kutyákon, kártyán s más egyében Eltékozol, meggazdálkodja könyvön. A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros Nadrágjával s prémes mentéivel volt, Melyet nagyapja s édes apja vett, Az szolgált még az o fiának is. Hazám! még sem vagy oly boldogtalan, Minonek elso pillanatra látszol, A lelki szükség nem bánt tégedet; Minden szükséged van, de lelki nincs, Ettol az egytol megmentett az isten... - - - A mint mondottam: a vásárra majd Meglátsz, barátom; akkor fölmegyek, S te rám sem ismersz, úgy megváltozám; A szép természet megváltoztatott, Beteg kedélyek e hu orvosa; Beteg valék én ott ti nálatok, A pesti utczák holthideg kövén, Hosszú, sötét árnyként vonult utánam A csüggedés, az életunalom. Ujjá születtem! a falusi lég, a Sötét erdoknek zúgó lombjai, Lombok fölött a csattogó madár, A fák alatt a hallgatag virágok Föléleszték elájult lelkemet; Nem gyulölöm, mint eddig, a világot; Már csak haragszom rája, csak haragszom, Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy Meg nem torolja kincse elrablóin Évezredeknek szenvedéseit. De hinni kezdem, hogy dicso napoknak Érjük maholnap fényes hajnalát, Midon a népek mind fölemelik A föld porába gázolt fejüket, S végigmennydörgik a föld kerekén: »Legyünk rabokból ismét emberek!« Ez nagyszeru, de véres kor leszen, És úgy is illik, hogy véres legyen! Már vízözön volt, most egy vérözön kell, Hogy megtisztúljon a világ a szennytol, A mely fölötte meggyülekezék; Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd, A megmosdott föld tiszta, szép leend, És lakni fognak emberek fölötte, Hasonlitók az isten képihez. (Dömsöd.) Erdod, május 17. 1847. Nevezetes a tennapi napom, Furcsa dolgokat kellett hallanom. Szerencséje, hogy az bánt ugy velem, A kinek a leányát szeretem. Mondott volna csak felényit is más, Majd megtudná, mi a bosszuállás, Majd kiálltunk volna a mezore, Zöld mezore folyna piros vére. De még hagyján, hogy én nekem esnek, Hejh van, a mi jobban fáj szivemnek, Az még sokkal jobban fáj én nekem, Hogy téged is bántanak, kedvesem. Sokat szenvedsz, édes lelkem, szenvedsz, És csak azért, mert engemet szeretsz. Turj galambom, turj még egy keveset, Maj' megszakasztom szenvedésedet. Légy csak egyszer az én feleségem, Nem lesz párod a földkerekségen, Nem lesz párod boldogság dolgába, Még csak nem is vágysz a más világra. A gyüldei ifjakhoz. (Nem hiteles szövegü.) A honnak egy igaz zászlója van. Ezt mi álljuk körül. S ti elhagyátok a hon zászlaját, - Elhagyátok, oh ifjak, hutlenül! Szégyen, gyalázat! Hát az oroszlán Rókák fészkébe tér? Silány rongyot hogy cserélhettetek A haza szentséges zászlójaér'? Hol van szabadság, ott van a haza. S ti elválhattatok E két szentségtol, és olyan korán, Mert hisz' fiatalok vagytok, fiatalok! Nem jó idok! A féreg eddig a Vén fákat rágta csak; Ti ifjak vagytok, ifju csemeték, S a férgek már belétek hullanak. Hát a férgest mi várja? Rothadás. S a rothadás halál. Minket levágnak, tuzre tesznek tán; De lelkünk lesz a láng, mely égbe száll. (Pest.) Fölösleges aggalom. Világdönto kaczajra Nyilnék meg ajakam, Ha olyan szörnyüképen Nem szégyelném magam: Mindeddig azt hittem, hogy én Okos emberként ragyogok, Pedig nem volt s nincs s nem leszen Oly tökfilkó, mint én vagyok! Elore-hátra engem Az élet hányt-vetett, Epedve szomjazám már A nyúgott életet; S mit tettem? megházasodám, Hogy kipihenjem magamat... Házasság s nyugalom! van-e Ennél bolondabb gondolat? S barátaim miattam Aggódtak rémesen, Hogy vélem együtt szépen Majd lantom is pihen, Mivel szélnek kell fujnia, Hogy zugjon a fák levele, S szélcsendben ugy hallgat, miként A fák, az ember kebele. Kérlek, kedves barátim, Hogy ne aggódjatok, Mint eddig nem hallgattam, Eztán sem hallgatok, Sot még majd nem is gyozitek Végig hallgatni lantomat... Házasság s nyugalom! van-e Ennél bolondabb gondolat? 1848. * * A mágnásokhoz. (Nem hiteles szövegü.) Dicsoséges nagy urak! hát hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok? Új divatu nyakravaló készül most Számotokra, nem czifra, de jó szoros. Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket? Hogy irántunk emberiek legyetek, Vegyetek be az emberek sorába... Rimánkodott a szegény nép, s hijába! Állatoknak tartottátok a népet: Hátha most mint állat fizet ti néktek? Ha megrohan mint vadállat bennetek. S körmét, fogát véretekkel festi meg? Ki a síkra a kunyhókból, miljomok! Kaszát, ásót, vasvillákat fogjatok! Az alkalom maga magát kinálja, Ütött a nagy bosszuállás órája. Ezer évig híztak rajtunk az urak, Most rajtok a mi kutyáink hízzanak! Vasvillára velok, aztán szemétre, Ott egyék a kutyák oket ebédre! Hanem még se!... atyafiak, megálljunk, Legyünk jobbak, nemesebbek o náluk; Isten után legszentebb a nép neve, Feleljünk meg becsülettel nékie! Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk, Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk; S örömében mindenható kezével Fejeinkre örök áldást tetézzen. Felejtsük az ezer éves kínokat, Ha az úr most testvérének befogad, Ha elveti kevélységét, czímerit S teljes egyenloségünk elismeri. Nemes urak, ha akartok, jojetek! Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek, Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak, Szüksége van mindnyájunkra hazánknak. Nem érünk rá várakozni, szaporán! Ma jókor van, holnap késo lesz talán. Ha bennünket még mostan is megvettek, Az úristen kegyelmezzen ti nektek! Vörösmartyhoz. (Midon a nemzetgyülésben aug. 21-én o a hadügyben a többséggel szavazott.[6]) Hallgassak-e, mivel szeretlek, Miként atyámat szeretem? Hallgassak-e, mert te neked sem Fáj majd ugy a szó, mint nekem?... Hogy is tehetted, a mit tettél, Az isten szent szerelmeért! - Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Azért hagyád el a muzsákat, Azért tevéd le lantodat, Hogy, földre szállván az egekbol, Tüstént besározd magadat. Sarat, sarat kell látnom rajtad! Inkább szeretnék látni vért - Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Ime a sas, ha itt alant van A földön, milyen nagy madár, S olyan kicsiny, hogy alig látszik, Midon a fellegekben jár. Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy; Az ember ily csodát nem ért, - Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Megunta azt a szennyes pályát A nemzet, melyen eddig ment, Kiküzködé magát belole, S uj czélt tüzött ki odafent, S ti visszahurczoljátok ot a Mocsárba, honnan már kiért. - Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Mit bánom én, hogy nem magad vagy, Hogy ott száz és száz van veled? Habár ott volna valamennyi, Itt kéne lenni te neked. Ha a költo is oda hagyja, Ki küzd aztán a jó ügyért? - Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Te voltál a nemzet költoje? Te irtad azt a szózatot, Mely szólt egy országnak szivéhez?... Azt most már szétszakíthatod, Mert hieroglif lett belole, A melyet senki meg nem ért. Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. Ki hitte volna? én nem hittem, Hogy neved is, e fényes név, Hazánk egén csak rövidlétü Futócsillag volt, nem egyéb. Omoljatok, szemem könyui, E lehullott szép csillagért! - Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért. (Pest.) Egész világ... Egész világ a harczmezon, Csak én nem vagyok ottan, Ki harczi vágyat annyiszor Éreztem és daloltam. S a vágy, a láng még most is ég, Még most se halt ki bennem, Rohannék és maradni kell, És nem lehet elmennem. A szégyen és a fájdalom, Kettos könyuje áztat, Szivemre szállt a fájdalom, Nem, nem az: a gyalázat. Oh gyermekem, oh gyermekem, Még meg se vagy születve, S szivemre már is kínt hozál S gyalázatot nevemre! Ha megleszesz, ha élni fogsz, Úgy fogsz-e majdan élni, Hogy nevünkrol elvész e szenny, Mely azt miattad éri? De az soká lesz, addig én Leszállhatok a sírba... Fejfámra ne legyen nevem Sötét betukkel írva! Jojön csak a tavasz! a fák Zöldelni fognak akkor, Az én hiremnek fája is Kizöldül a tavaszkor! (Debreczen.) 1849. * * Ujév napján, 1849. Megérte ezt az évet is, Megérte a magyar haza; A vészes égen beborult, De nem esett le csillaga. Meg van vagdalva, vérzik a kezünk, De azért még elbírja fegyverünk, S a merre vág Ott hagyja fájó vérnyomát. Ott hagyja fájó vérnyomát, Haramja csorda, képeden! Hogy majd az ítéletnapon E bélyeg vádolód legyen, Vádolód az isten szine elott, És gyujtsa rettento haragra ot. Te ellened, Ki ránk veszett fogad fened! De mit az ítélet nekünk? Ha lesz is az, sokára lesz! És a mi több, és a mi fo - Az isten könyöruletes. Még majd kegyelmet adna nékik o... Ne várakozzunk! E vérengezo Kutyák felett Tartsunk magunk itéletet! Tartsunk oly véritéletet, Hogy elborzadjon a világ; Majd addig szórjuk rájok a Szörnyu halálos nyavalyát, A míg hirmondónak marad csak egy, Ki majd otthonn reszketve mondja meg, Hogy jaj neki, Ki a magyart nem tiszteli! Nekünk most az isten kevés, Mert o nem eléggé kemény; Hozzád imádkozom, pokol! Az új esztendo reggelén: Öntsd szíveinkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk könyöruletet, Mig e gazok Közul a földön egy mozog! Buda várán újra német zászló!... Buda várán újra német zászló! Hova legyek lelkem haragjától? Arczunk piros, de nem zsarnok-vértül, Hanem saját szivünk szégyenétül! Egy kezünkön rajt van a láncz ismét, Várjuk-e, hogy amazt is lekössék? Hogy megint a régi nóta járja, En kinunkra, világ csúfságára. Kár azoknak a szabadság kardját Kézbe venni, kik csak azért tartják, Hogy a zsarnok a porig alázza, S száradjon rá vér helyett gyalázat. Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet, Téged isten nem arra teremtett, El onnan a csatatérrül, lódulj, Messzirol nézz csak rá a kuczkóbul! Ha urad jön, térdepelj le szépen, S csókold meg a korbácsot kezében, S várd el békén míg reád halált szól, És kirúg a nemzetek sorából! Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép, Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép? E rettento gondolatra föl kell Állanod, habár a sírban fekszel. Azt hiszem, hogy a mi most levágott, Balsorsod volt és nem gyávaságod, S ha a balsors csüggedést nem hoz rád, Elszegodik a szerencse hozzád. Uj erovel és uj bátorsággal Álljunk szembe ama haramjákkal, Szent az ügyünk, velünk van az isten, Vagy velök sincs, ha mi velünk nincsen. Dobogjatok szíveink kevélyen, Diadalmunk eloérzetében! Pirulj arczunk, pirulj zsarnok-vértül, És ne saját szívünk szégyenétül! (Debreczen.) Jött a halál. Jött a halál, hogy elsöpörjön minket A föld szinérol, jött a döghalál, Reánk lehelte rothadó lelkébol Azt sátándühhel a gonosz király. Tombolt a vész irtóztató erovel A végitélet végórájaként, És im, mi élünk még és nem halánk meg, Csak meghajoltunk, de el nem törénk! Él a magyar, még áll a hon, s hol egykor Olyan halotti volt a hosszu csend, Mino zajt üt most ott a harczoló kard! Minden csengése egy világra cseng! Oh népem, eddig önmagad se tudtad, Hogy létezel, most tudja a világ; Utósó voltál, s íme a legelsok, Most még ok is bámulva néznek rád. Melyik magyar nem szégyenlé elobb, hogy Sors átkából magyarnak született? S melyik nem büszke most reá, hogy isten Kegyelmébol e nemzet tagja lett? Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra Mint bárki más, méltóbb vagy igazán! Oh hol keressek, hol lelek virágot, Dicso fejedre illot, szent hazám! De béfejezve nincsen még a munka, A melyet néked béfejezni kell; Csak félig van még a csomó elvágva, Mit szét kell vágnod kardod élivel. Majd akkor illet a koszoru téged, Ha e munkát végkép bevégezéd, S ekkor nem én foglak megkoszorúzni, Hanem az egész nagy emberiség! Elore hát, oh nemzetem, ne állj meg! Hogy állanál meg pályád közepén? Fél útadon vagy, fölértél a hegyre, S könnyu már annak, a ki völgybe mén. Elo, elo a zászlóval kezedben! Egész Európa te utánad jo; Te vagy, hazám, most a világ vezére, Mily nagy szerep, milyen lelkesito! (Pest.) A huszár. Szegény legény vagyok, Nincs semmi vagyonom Szivem sem az enyém, Rég birja galambom. Életemet pedig, Hazám, te szent hazám, Kész áldozat gyanánt Te néked áldozám. A mi még megmaradt, Te szuz becsületem, Magammal viszlek el, Te sírba szállsz velem. (Szalonta.) Nyakravaló. Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat? Oh te szamár te, mino ostoba képzelet ez? Honszeretet, bátorság s más, mind kóficz, az a fo A katonában, hogy nyakravalója legyen. Mészáros Lázár, a kitol én ezt tanulám, s o Tudja, hogy a legfo hosben a nyakravaló, Mert hisz az o hada, mely oly hosleg megfutamúlt volt, Egytül egyig mind, mind nyakravalóba' vala. Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül... Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló! (Debreczen.) Egy goromba tábornokhoz.[7] Tábornok úr, én nem tartom magam Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, a mino ön, Levett kalappal szóljanak velem. S ön engemet gorombaságival Elhalmozott, hogy két orczám pirúlt. Igen, pirúltam, de nem magamért, Pirúltam a magyar sereg miatt, Hogy annak egy ily tábornokja van. Tábornok úr, van ellenség elég, Gorombáskodjék azzal, ott szabad, De bánjék szépen a jó honfiakkal, Különben azt hiszszük, hogy oket el Szándékszik ön kergetni a seregbol, És ez kemény vád lenne majd, kemény vád. S gorombaságit épen rajtam uzi! Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre, Hegyesb a tornél s lelkiismeretnél, S a kit megszúrok véle, fáj neki Még akkor is, ha a sír férgei Czirógatják ott lenn a föld alatt. Kiírnám önt itt név szerint, de a mit Saját kardjával tenni képtelen, Tollammal tenni én nem akarom, Nem fogom önt megörökíteni. Csak azt ajánlom, hogyha még leszen Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor Beszéljen vélem emberségesen; Mert én ugyan nem tartom magamat Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, a mino ön, Levett kalappal szóljanak velem. Jegyzetek. [Footnote 1: Hégésippe Moreau, Francziaország egyik legszebb lelku és legszerencsétlenebb költoje. Született Párizsban 1810-ben s meghalt 1838-ban sok évig tartó koldús-nyomor után egy kórházban, isten és embertol elhagyatva. Költeményeit halála elott nem rég adta ki, s dicsosége még jókor érkezett... temetésére. Nyolcz évi koplalásának dija pompás temetés volt. - Gilbert, kirol e dalának végsorai szólnak, elotte-élt franczia költo volt s szinte, mint o, nyomorban és kórházban halt meg. - És ezek Francziaországban történtek, a nagy és fényes Francziaországban!... mit mondjon, mit tegyen a magyar költo? hallgasson és, ha lehet ily szomoru vigasztalástól, vigasztalódjék. A költo mindenütt édes gyermeke az inségnek.] [Footnote 2: Sietek lefordítani e költeményt, mely megbecsülhetetlen érdeku talán nem csak én reám, hanem minden olvasóra nézve, mert a dicso Béranger irta és irta a februáriusi forradalom, a köztársaság kikiáltása után és irta hatvannyolcz éves korában! és végre, mert ez legszebb költeményei között talán a legszebbik. (Petofi jegyzete.)] [Footnote 3: »E verset még 1844-ben irtam; nem szükséges megmagyaráznom, miért hevert mindeddig iróasztalomban, annak is a fenekén.« Jegyzi meg Petofi 1848-ban, midon e költeményét a »Mártius tizenötödike« czímu lapban kiadta.] [Footnote 4: Ezen s a következo három költeményt Kovács Mihály túrkevei reform. tanitó küldte be a Petofi-kiadás számára. A három elsot, Petofi költeményeinek tizenhat ivre terjedo kéziratával, Fazekas Lajos volt nagykorösi tanár ajándékozta 1858-ban a beküldonek. E három költemény is azok közül való, melyeket a költo gyüjteményeibol kihagyott; a negyedik: az »Ez a világ« kezdetu, nincs az emlitett kéziratokban s csak késobb jutott, mint Petofiének vélt költemény, a közlo birtokába.] [Footnote 5: A Honderü engem legközelebb többek közt arrogantiával vádol; bizony ha csak oly parányi arrogantia volna is bennem, mint benne jóravalóság, o rája nem is hederítenék, nem hogy még megénekelném.] [Footnote 6: Én ha verset irok, nem irom a magam mulatságára, hanem irom azért, hogy kiadjam, hogy mások gyönyörködjenek benne vagy okuljanak rajta. (Elérem-e czélomat vagy nem? az nem tartozik ide.) Sokan voltak, kik e költeményem kiadását ellenezték. Nem tehetek róla. Én érzem a legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok mert én szerettem, és tiszteltem legjobban Vörösmartyt mind azok közt, kik ot valaha szerették, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem mint ot. Szivem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérezném is belé. Brutus talán sirva szúrta le jóltevojét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmartyt elitélem, nagy áldozat, melyet szivem tesz elveimért; de bár mily nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim!] [Footnote 7: E tábornok nem Mészáros Lázár volt.] BETÜRENDES TARTALOMJEGYZÉK. A. B. emlékkönyvébe 223 A bánat? Egy nagy óczeán 251 A bilincs (kép) 267 A bokor a viharhoz 408 A bokrétát, melyet 233 A borhoz 180 A borozó 123 A bujdosó 445 A csaplárné a betyárt szerette 150 A csárda romjai (kép) 238 A csavargó 170 A csillagos ég 335 A csonka torony 309 A dal 145 A Dunán 122 A faluban utczahosszat (kép) 156 A farkasok dala 286 A felhok (kép) 290 A férj haza jo betegen 255 A gólya 316 A gyáva faj, a törpe lelkek 395 A gyüldei ifjakhoz 460 A haraghoz 354 A hazáról 225 A hegyek közt 406 A hegyoldalt venyigesor takarja 453 A helység kalapácsa (4 kép) 28 A hevesi rónán 265 A hó, a holt föld téli szemfedoje (kép) 197 A hold elégiája 348 A Honderuhöz 456 A honvéd 429 A huszár 464 A hutelen barátokhoz 219 A hutelenhez 431 A jegygyüru 227 A jó aggastyán 263 A jó öreg kocsmáros 216 A jó tanitó 368 A király és a hóhér (kép) 382 A király esküje (kép) 388 A királyok ellen 451 A királyokhoz 377 A kis béres 330 A koldus sírja (kép) 345 A költészet 328 A költo s a szolovesszo (kép) 227 A kutyák dala 286 A külföld magyarjaihoz 179 A leánykákhoz 181 A ledolt szobor 383 A letarlott 234 A mágnásokhoz 461 A magyar ifjakhoz 291 A magyar nemes (kép) 222 A magyar nemzet 279 A magyar nemzet 454 A magyar nép 396 A magyar politikusokhoz 357 A magyarok istene 382 A majtényi sikon 303 A márcziusi ifjak 395 A mióta én megházasodtam 337 A mióta szerelembe 233 A munkácsi várban 323 A nap 204 A nap házas élete 175 A naphoz 174 A négy ökrös szekér (kép) 221 A nemes 145 A nemzetgyüléshez 393 A nemzethez 402 A nép 265 A nép nevében 297 A puszta, télen (kép) 366 A rab 346 A rab oroszlán 364 A régi jó Gvadányi 168 A sivatag koronája (kép) 241 A sivatag lakói 334 A sorshoz 202 A szabadsághoz 382 A szájhosök 336 A székelyek 423 A székelyekhez 405 A szél 291 A szerelem 296 A szerelem, a szerelem 141 A szerelem országa 343 A szerelmes tenger 257 A szeretom nyalka gyerek 218 A szökevények 249 A táblabiró (Töredék) 117 A tavaszhoz 386 A tél halála 373 A téli esték (kép) 362 A természet vadvirága 182 A tintás üveg 184 A Tisza (kép) 288 A XIX. század költoi 284 A toronyban delet harangoznak 200 A türelemrol 307 A vándorlegény (2 kép) 331 A varró leány 208 A vén zászlótartó (kép) 410 A világ és én 200 A világtól elvonulva 232 A virágnak megtiltani nem lehet 143 A virágok 330 A völgy s a hegy 371 A zsiványság vége 224 Ablakodból 228 Adorján Boldizsárhoz 363 Akaszszátok föl a királyokat 416 Alacsony kis ház 232 Alkony (kép) 315 Alku (kép) 223 Állj meg, feleségem (kép) 353 Álltam sirhalma mellett 194 Álmaim 242 Álmaimban gyakran 231 Álmodom-e? 154 Álmodtam szépet, gyönyörüt 273 Álmos vagyok és még sem alhatom 452 Álom 435 Ambrus gazda (kép) 165 Amott a távol kék ködében 250 Amott az a hegy 317 Amott fönn egy csillag ragyog 192 Annyit sem ér az élet 250 Anyám, anyám 198 Anyám tyúkja 372 Apám mestersége s az enyém 190 Arany Jánoshoz 287 Arany Jánosnál 350 Arany Laczinak 308 Arczképemmel 235 Árvalyányhaj a süvegem bokrétája 150 Átok és áldás 257 Augusztus 5-én 326 Ausztria 386 Avvagy én már soha 236 Az alföld (kép) 167 Az álom 256 Az apostol (4 kép) 77 Az árva lyány 301 Az éj 354 Az elhagyott zászló 322 Az elso dal 446 Az ember 335 Az ember ugyan hova lesz 254 Az én képzeletem nem 270 Az én mátkám 127 Az én pegazusom 328 Az én szerelmem 179 Az én szívem 254 Az én torkom álló malom 162 Az erdei lak (kép) 207 Az erdélyi hadsereg 423 Az erdonek madara van 296 Az év végén 420 Az idohöz 312 Az itélet 312 Az országgyüléshez 372 Az öreg úr 184 Az orágyhoz 437 Az orult 246 Az özvegy 256 Az utánzókhoz 172 Az utósó alamizsna 138 Az utósó ember 217 Az utósó virágok 339 Az volt a nagy, nagy munka 340 Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz 206 Azokon a szép kék hegyeken túl 336 Azt hivém, hogy 236 Bánk bán 384 Bányában 306 Barátaim megölelének 255 Barátim, csak vigasztalással 194 Barátim vagytok 253 Barátimhoz 132 Barna menyecskének 260 Batthyány és Károlyi grófnék 451 Be szomorú az élet én nekem 195 Beaurepaire 373 Befordultam a konyhára (kép) 140 Béranger legujabb dala 408 Beszél a fákkal a bús oszi szél 337 Betegségemben 152 Biró, biró, hivatalod 348 Birom végre Juliskámat 310 Bizony mondom, hogy gyoz most a magyar 423 Boldog éjjel 182 Boldog pestiek 166 Boldogtalan voltam 155 Bolond Istók (kép) 62 Bordal 380 Borús, ködös oszi ido (kép) 269 Boszú 435 Bölcselkedés és bölcseség 347 Bucsú 412 Bucsú 434 Bucsú a notlenségtol 336 Bucsú a szinészettol 166 Bucsú 1844-tol 188 Bucsú Kún-Szent-Miklóstól 214 Bucsú-pohár 311 Buda várán újra német zászló 463 Búm és örömem 219 Busúlnak a virágok 277 Carmen lugubre 161 Czakó temetésén 358 Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe 187 Csak úgy omlanak most hozzám 334 Csal 435 Csalogányok és pacsirták 266 Csatában 427 Csatadal 414 Csendes élet 339 Csendes tenger rónaságán 353 Csokonai (kép) 177 Csuklyában jár a barát 286 Daczos leány 252 Dalaim 281 Dalforrás 438 Dáridó után 178 De már nem tudom, mit csináljak 162 De mért is gondolok rá 298 Deákpályám 159 Dicsérsz, kedves 350 Dinomdánom 131 Disznótorban 126 Dobzse László 396 Drága orvos úr 229 E gazdag úr 256 E. R. kisasszony emlékkönyvébe 278 E szobában küzködött 196 Ebéd után 153 Édes öröm, ittalak már 297 Eger mellett 147 Egész világ 462 Egressy Etelke 285 Egressy Gáborhoz 171 Egri hangok 147 Egy apához 355 Egy asszonyi állathoz 220 Egy barátom az ifjuság 281 Egy bölcs hajdan 252 Egy emlék a kórházban 370 Egy estém otthon 152 Egy fiatal iróhoz 209 Egy gondolat bánt engemet 280 Egy goromba tábornokhoz 464 Egy hajfürthöz 212 Egy könyvárus emlékkönyvébe 368 Egy kritikushoz 455 Egy pár rövid nap 274 Egy szép hölgy emléke 204 Egy telem Debreczenben 171 Egykor és most 339 Éj van 228 Éjjel 154 Éjszakáim 172 El innét, el e városból 342 Elégia 434 Elégia egy várrom fölött 444 Elértem a mit ember érhet el 338 Élet, halál 172 Élet, halál: nekem már mindegy 179 Élet vagy halál 411 Életem most 234 Elfojtott könyek 200 Elhagytam én a várost 258 Elmém ezen sokat gondolkodik 253 Elmondanám 144 Elmondom, mit eddig 190 Elnémult a fergeteg 235 Élo halott 136 Elpusztuló kert ott a vár alatt (kép) 415 Elso esküm 292 Elso szerelmem 168 Elso szerepem 125 Elválás 435 Elváltam a lyánykától 250 Elvándorol a madár 248 Elvennélek én csak adnának 158 Emlékezet 250 Emlékversek T. M. kisasszonynak 457 Én 133 Én és a nap 219 Én vagyok itt 192 Epigrammok 437 Erdélyben 275 Erdo szélén 432 Erdoben 259 Erdod, május 17. 1847. 460 Ereszkedik le a felho 270 Érik a gabona 127 Esik, esik, esik 183 Est (kép) 169 Etelkéhez 186 Európa csendes, ujra csendes 422 Ez a világ a milyen nagy 164 Ez a világ egy nagy kocsma 453 Ez már aztán az élet 342 1848. 413 Ezrivel terem a fán a megy 163 F. A. emlékkönyvébe 303 F. L. kisasszony emlékkönyvébe 260 Fa leszek, ha 233 Falu végén kurta kocsma (kép) 327 Falun (kép) 213 Farkaskaland (kép) 130 Fejemben éj van 257 Fekete kenyér 211 Fekete-piros dal 390 Feleségek felesége 371 Feleségem és kardom 390 Feleségem nevenapján 360 Felho és csillag 219 Felköszöntés 125 Félre mostan 228 Félre mostan 237 Felsülés 220 Fényes csillag 182 Fiam születésére 419 Forrás és folyam 224 Forradalom 401 Föl! 387 Föl a szent háborúra 425 Földét a földmives 253 Fölösleges aggalom 460 Fölszedtem sátorfám 300 Föltámadott a tenger (kép) 379 Fönséges éj 255 Fövényszem, harmatcsepp 257 Fresco-ritornel 211 Furcsa történet (kép) 124 Furfangos borivó 173 Futó folyam hullámai 253 Függ már a lant 199 Fürdik a holdvilág 148 Fürge méh 438 Füstbe ment terv 155 Fütty 145 Galgapartihoz 434 Gazdálkodási nézeteim 160 Gyalázatos világ 212 Gyere lovam 181 Gyermekkori barátnémhoz 220 Gyermekkori emlékek 259 Gyertyám homályosan 252 Gyors a madár, gyors a szélvész (kép) 203 Gyönge vagyok 156 Ha 174 Ha az isten 235 Ha a sírban 252 Ha ébren meg nem látogatsz 191 Ha én kedvesemrol gondolkodom 305 Ha életében 196 Ha férfi vagy, légy férfi 283 Ha jone oly nagy fergeteg 251 Ha szavaid megfontolom 271 Háború volt 298 Háborúval álmodám 234 Hajamnak egy fürtjét levágom 250 Halálom 175 Halálvágy 129 Halhatlan a lélek 278 Hallod-e szív, szívem 405 Halvány katona 147 Hány csepp van 253 Hány hét a világ 402 Három fiú 287 Három madár 401 Három szív története 215 Hatalmas orvos az ido 195 Hattyudalféle 161 Haza tértem 458 Hazámban 122 Hazatérés 435 Hazugság, a mit 194 Hegyen ülök 224 Hejh Büngözsdi Bandi 163 Hejh nekem hát vigasztalást 143 Hideg ellen a tél 254 Hideg, hideg van ott kinn 369 Hideg ido, hus oszi éj 406 Hijába várlak hát 198 Hintón és gyalog 341 Hires szépség 313 Hirös város az aafodön Kecskemét 162 Hogy van, hogy azt a sok gazembert 240 Hogy volna kedvem 409 Hol a leány, ki lelkem röpülését 306 Hol vagy te, régi kedvem 193 Hol van oly nagy pusztaság 229 Holdvilágos éj 210 Homér és Oszián 329 Honfidal 144 Honvágy 357 Hortobágyi kocsmárosné 125 Hová lesz a kaczaj 253 Hová levél 190 Hozzá 176 Hozzám jösz-e 294 Hull a levél a virágról 189 Ide, kis lyány 285 Ideál 441 Ideál és való 445 Ifju a pataknál 439 Ifjuság 217 Igazság! alszol? 256 Így is jó 199 Így ni 449 Igyunk 175 Ilyen asszony való nékem 384 Ilyen óriást mint 340 Imádságom 218 Irtóztató csalódás 449 Ismerjetek meg 218 Ismét könny 323 Ismét magyar lett a magyar 395 Isten csodája 246 István öcsémhez 160 Itt a nyilam! mibe lojjem? 416 Itt állok a rónaközépen (kép) 251 Itt alszik a költo 413 Itt benn vagyok a férfikor nyarában 403 Itt van az osz, itt van ujra 414 Ivás közben 154 Jaj, be bús ez a harangszó! 191 János gazda 184 János vitéz (7 kép) 5 Járnak, kelnek sokan 126 Játszik öreg földünk 196 Javulási szándék 148 Jó ideje lement a nap 322 Jó költonek tartanak 326 Jókai Mórhoz 239 Joj el végre valahára 408 Joj tavasz, joj! 194 Jött a halál 463 Jövendölés (kép) 129 Juliához 457 K... Vilmos barátomhoz 122 K. J. kisasszony emlékkönyvébe 278 Karácsonkor 277 Kard és láncz (kép) 321 Katona barátomhoz 164 Katona vagyok én 180 Katonaélet (kép) 295 Kazinczy Gáborhoz 344 Kedves vendégek 164 Kéket mutatnak még 196 Kellemetlen oszi reggel 277 Kemény szél fúj 377 Képzelt utazás 264 Képzetem 214 Kérdezd, szeretlek-e? 311 Kerényi Frigyeshez 158 Kereszt 256 Keresztuton állok 141 Keseru élet, édes szerelem 289 Készülj, hazám! 379 Két ország ölelkezése 392 Két sohaj (kép) 293 Két testvér 189 Két vándor 123 Ki a szabadba! 208 Ki fogja vajon megfejteni 254 Ki gondolná, ki mondaná 425 Ki vagyok én, nem mondom meg 139 Kicsapott a folyó 202 Kik a föld alacsony porából 254 Kinn a kertben voltunk 270 Kinn a ménes, kinn a pusztán (kép) 359 Kis fiú halálára 384 Kis furulyám szomorúfuz ága (kép) 142 Kis-Kúnság 392 Kis menyecske, szép kis menyecske 163 Kit feledni vágytam 294 Kivágom én 257 Kolmár József emlékkönyvébe 441 Kont és társai 417 Koronázás 314 Kovács Jánosné emlékkönyvébe 457 Költo lenni vagy nem lenni 201 Költoi ábránd volt, mit eddig érzék 272 Könnyeim 447 Kördal 136 Kún László krónikája 397 Kuruttyó 433 Kutyakaparó 282 L......né 132 Lánggal égo teremtette! 141 Lant és kard (kép) 187 Látom kelet leggazdagabb virányit 318 Láttam két hosszú nap 193 Le az égrol hull a csillag 193 Legenda 455 Legszebb versem 457 Lehel 452 Lehel 445 Lehel vezér. Töredék (kép) 110 Lenke sírján 432 Lenkei százada (kép) 399 Lennék én folyóviz 310 Levél Arany Jánoshoz 324 Levél egy szinész barátomhoz 183 Liliom Peti 211 Lopott ló (kép) 137 Lyányka, mikor 232 M. E. kisasszony emlékkönyvébe 223 Ma egy éve 400 Magány 154 Magyarország 212 Magyar vagyok 289 Már, galambom, engedj meg 322 Már mi nékünk ellenségünk 384 Már sokszor énekeltem 255 Matildhoz 131 Meddig alszol még, hazám 351 Még alig volt reggel 358 Meg ne itélj 230 Megbántott a rózsám 326 Megfagy a szív, ha nem szeret 265 Megint beszélünk s csak beszélünk 374 Megpendítem 237 Megteremtéd lelkem új világát 228 Megunt rabság 134 Megvallom, hogy 231 Megy a juhász szamáron (2 kép) 149 Meleg dél van 319 Mely'k a legvígabb temeto 252 Menny és föld 344 Meredek a pinczegádor 163 Merengés 139 Mért nem születtem ezer év elott 180 Mért vagyok én még a világon 248 Messze estem 236 Messze vándoroltam 199 Mi a dicsoség 252 Mi a szerelem 341 Mi buvös-bájos hang 196 Mi foly ott a mezon 156 Mi haszna, hogy a csoroszlya 126 Mi kék az ég 204 Mi lárma ez megént 305 Mi lelt 175 Mi nagyobb a nagy S.-Gellért-hegynél 156 Mi szebb mint 250 Mi vagy, keblem 271 Mi van innen távol 276 Mi volna különös azon 194 Mi volt nekem a szerelem 296 Midon a földön 256 Midon nagyon bánt 198 Miért hogy láthatatlanok 255 Miért kisérsz 391 Miért tekintesz be szobámba 193 Miért zárjátok el az útamat 394 Mihelyest megláttalak 232 Mikor a láncz lehull 277 Mily szép a világ 302 Milyen furcsa álmam 236 Milyen lárma, milyen vígadalom 409 Minden virágnak 247 Minek nevezzelek 367 Mint felhok a nyári égen 259 Mint lót-fut a boldogság 256 Mint megfogamzott átok 458 Mintha a nagy, nehéz 251 Mit csinálsz, mit varrogatsz ott 365 Mit daloltok még, ti jámbor költok 405 Mit ettél, föld 252 Mit nem beszél az a német 391 Mit nem tettem volna érted 190 Mit szól a bölcs 185 Mivé lesz a föld 254 Mondom, ne ingerkedjetek velem 162 Mondják, hogy mindenikünk 252 Mosolygjatok rám 253 Mosolyogj rám 356 Most kezdem én csak még ismerni 263 Mögöttem a múlt 248 Mulandóság 255 Mulatság közben 201 Múzsám és menyasszonyom 307 Nagy Károlyban 266 Nála voltam 228 Ne bántson az meg 328 Ne feledd a tért 371 Négy nap dörgött az ágyu 427 Nehéz, nehéz a szívem 268 Nem csak mi vénülünk 253 Nem csoda, ha ujra élek 274 Nem ért engem a világ 278 Nem háborítom-é nyugalmad 192 Nem megyek én innen sehova! 143 Nem nézek én, minek néznék? az égre 158 Nem sírok én 247 Nem sülyed az emberiség 253 Nem tesz föl a lyány magában egyebet 170 Nem ver meg engem az isten 159 Nemzeti dal (kép) 374 Népdalok 447 Nézek, nézek kifelé 349 Nincs jogom, hogy 230 No szerelmem 229 Nyakravaló 464 O. B. kisasszonyhoz 333 Oda járok, hova 459 Oda nézzetek! 254 Oh, lyány! szemed 251 Oh, mi szép 455 Oh ne bántsd a költot 348 Oh szerelem 255 Okatootáia 355 Olaszország 367 Orbán 204 O, a kedves drága kis leány 194 Örök bú 436 Örök ölelkezés 225 V. Ferdinándhoz 450 Osz elején 334 Oszi éj 351 Oszi reggel járok 234 P...y Vilma kisasszonyhoz 206 Pacsirtaszót hallok megint 421 Pál mester 185 Pálnapkor 131 Palota és kunyhó 284 Panaszkodám hát? 195 Panyó Panni 317 Paripámnak az o szine fakó 208 Pató Pál úr 349 Pest 202 Péter bátya 421 Pinty úrfi 173 Piroslik a kecskerágó 202 Piroslik már a fákon a levél (kép) 210 Poharamhoz 159 Pórnak esti dala 432 Puszta föld ez, a hol most járok 311 Pusztai találkozás (kép) 243 Pusztán születtem 156 Rabhazának fia 186 Rabság (Töredék) 264 Rákóczi 376 Rég elhuzták az esteli harangot (kép) 262 Rég veri már a magyart a teremto 211 Remény 240 Respublica 398 Részegség a hazáért 186 Reszket a bokor, mert 279 Rongyos vitézek 306 Rosz verseimrol 204 Rózsabokor a domboldalon 351 Rózsavölgyi halálára 370 Röpül az úti por 305 Rövidre fogtam a kantárszárat 276 S. K. emlékkönyvébe 224 S. Zs. kisasszony emlékkönyvébe 223 Salgó (kép) 50 Sári néni (kép) 304 September végén 338 Sikos a hó, szalad a szán 141 Sírba tették 221 Sírom 159 Soha sem volt az szerelmes 233 Sok embert ismerek 252 Sors, nyiss nekem tért 260 Sorshuzás elott 454 Sovány osz 176 Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe 268 Száll a felho 261 Szállnak reményink 250 Számuztem magamat 457 Száz alakba 231 Szeberényi Lajos emlékkönyvébe 431 Szécsi Mária 72 Szeget szeggel 133 Szemek, mindenható szemek! 179 Szemere Pálhoz 244 Szemfájásomkor 174 Szemrehányás 136 Szent sír 286 Szép kedvesem 255 Szép napkeletnek 347 Szép vidéknek szépséges leánya 227 Széphalmon 319 Szerelem átka 44 Szerelem és bor 186 Szerelem- és pipadal 152 Szerelem, szerelem 184 Szerelem vándorai 175 Szerelemnek lobogója 231 Szerelemnek rózsafája 369 Szerelemnek rózsákkal 268 Szerelemvágy 201 Szerelmem zúgó tenger 178 Szerelmes vagyok én 268 Szerelmes vagyok én 268 Szeretek én 264 Szeretlek én, szeretlek téged 365 Szeretlek, kedvesem! 428 Szeretném itt hagyni 250 Szeretoje-e vajon 254 Szeretsz tehát 275 Szilaj Pista (kép) 57 Szilveszter éje 1847-ben 361 Szin és való 440 Szinbirálat 159 Szinészdal 449 Szinházban 448 Szívem, te árva rabmadár 180 Szivem 340 Szobámban 170 Szomjas ember tünodése (kép) 146 Szomorú éj 283 Szoke asszony, szoke asszony 299 Szörnyu ido 426 Szüleim halálára 429 Szüloföldemen 391 Szüloimhez 181 T. M. kisasszonyhoz 346 Takarékosság 174 Tarka élet 329 Távolból 127 Távozol hát ifjuságom 453 Te a tavaszt szereted 270 Te az enyim, én a tied 302 Te ifjuság 254 Te szivemnek szép gyönyörusége 162 Te vagy, te vagy, barna kis lyány 271 Te voltál egyetlen virágom 192 Tedd le, bojtár, a subádat 281 Tél végén 144 Téli éj 244 Téli világ (kép) 205 Temetésre szól az ének 141 Temetoben (kép) 135 Természet! még te is gúnyolódol? 192 Ti ákáczfák e kertben 411 Tiszteljétek a közkatonákat! 413 Tizenkettot ütött az óra 198 15-ik márczius 1848 376 Tiz pár csókot egyvégbül 340 Tolvaj huszár (2 kép) 442 Tompa Mihályhoz 172 Tompa Mihálynál 318 Tudod, midon eloször ültünk (kép) 407 Tündérálom (kép) 46 Tünodés 439 Tuz 303 Újév napján 1849. 462 Ujonnan visszajött a régi baj 292 Ujság 436 Utazás az alföldön (kép) 309 Uton vagyok, s nem vagy velem 387 V. S.-né emlékkönyvébe 188 Vachott Sándorhoz 199 Vadonban 125 Vadon erdo a világ 230 Vajda-Hunyadon (kép) 424 Vajda Péter halálára 248 Vajon mi ér? 255 Valahogy 333 Válasz kedvesem egy levelére 313 Változás 240 Változás 436 Változó ízlés 439 Van a nagy alföldön csárda sok (kép) 209 Van-e egy marok föld 364 Van-e mostan olyan legény 379 Vándorélet (kép) 151 Vándordalok 436 Várady Antalhoz 459 Vasárnap volt 229 Vasuton 360 Védegyleti dal 453 Végszó ***-hez 145 Vendég 435 Véres napokról álmodom 276 Vérmezo 404 Verseim 176 Vesztett csaták, csúfos futások! 419 Világgyulölet 263 Világos-kék a csillagos éjszaka 278 Világosságot! 298 Virágos kert a költo szive 224 Virít a kikirics 450 Visegrád táján 456 Viseld egyformán 250 Viz és bor 448 Vizen 155 Vizet iszom 160 Volnék bár 178 Volt egy szegény fiú 273 Voltak barátim 249 Voltak fejedelmek 256 Voltak sokkal jelesebbek 230 Vörösmartyhoz 461 Zárjátok be már azt a koporsót 191 Zivatar 438 Zöld leveles, fehér (kép) 261 Zöld Marczi 301 Zsuzsikához 154 Zsuzsikához 450 A RAJZOK JEGYZÉKE. A költo arczképe 2 _Barabás Miklóstól:_ Vándorélet 151 _Benczúr Gyalától:_ A vén zászlótartó 410 Lenkei százada 399 _Böhm Páltól:_ A helység kalapácsa 29, 35, 37, 42 Szomjas ember tünodése 146 Téli világ 205 _Greguss Jánostól:_ A csárda romjai 238 A hó, a holt föld téli szemfedoje 197 A puszta, télen 366 A vándorlegény 331, 332 Befordultam a konyhára 140 Csokonai 177 Elpusztuló kert ott a vár alatt 415 Est 169 Falu végén kurta kocsma 327 Gyors a madár, gyors a szélvész 203 Kinn a ménes, kinn a pusztán 359 Rég elhuzták az esteli harangot 262 Tudod, midon eloször ültünk 407 Utazás az alföldön 309 _Jankó Jánostól:_ A bilincs 267 A magyar nemes 222 A négy ökrös szekér 221 A téli esték 362 Alku 223 Ambrus gazda 165 Itt állok a rónaközépen 251 János vitéz 6, 9, 13, 15, 19, 23, 27 Katonaélet 295 Két sohaj 293 Megy a juhász szamáron 149, 150 Sári néni 304 Van a nagy alföldön csárda sok 209 Zöld leveles, fehér 261 _Keleti Gusztávtól:_ A felhok 290 A sivatag koronája 241 A Tisza 288 Az alföld 167 Az erdei lak 207 Falun 213 Temetoben 135 _Liezenmayer Sándortól:_ Piroslik már a fákon a levél 210 _Lotz Károlytól:_ A faluban utcza hosszat 157 Kard és láncz 320 Szilaj Pista 59 _Mészöly Gézától:_ Alkony 315 _Rauscher Lajostól:_ Kis furulyán; szomorúfuz ága 142 Lant és kard 187 _Székely Bertalantól:_ A király esküje 388 Állj meg, feleségem 352 Az apostol 96, 100, 104, 106 Bolond Istók 70 Lehel vezér 110 Salgó 50 Tündérálom 48 _Wagner Sándortól:_ Lopott ló 137 Pusztai találkozás 243 Tolvaj huszár 442, 443 _Weber Ferencztol:_ A koldus sírja 345 Furcsa történet 124 Vajda-Hunyadon 424 _Zichy Mihálytól:_ A király és a hóhér 381 A költo s a szolovesszo 226 Borús, ködös oszi ido 269 Farkaskaland 130 Föltámadott a tenger 378 Jövendölés 128 Nemzeti dal 375 * * * * * Transcriber's note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 10 Küldök és örökös éjszakát reátok. Küldök én örökös éjszakát reátok. 10 Nem mulatni megyünk, megyünk öldögölni. Nem mulatni megyünk, megyünk öldökölni. 13 S Kukoricza Jancsit czélozza vasával S Kukoricza Jancsit czélozza vasával. 14 Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz. Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz: 15 S végre ily szavakkal törte meg a csendet S végre ily szavakkal törte meg a csendet: 16 Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem« Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.« 17 Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája. 17 Hogy haza tart kincscsel bovelkedo mátkád Hogy haza tart kincscsel bovelkedo mátkád? 23 János vitéz s annak irányán sietett János vitéz s annak irányán sietett. 23 Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat. 31 Hanem itten nincs... s ma alig lesz« Hanem itten nincs... s ma alig lesz.« 34 Eletölo fájdalmát: Életölo fájdalmát: 34 Annakutána a lángszivü kántor Annakutána a lágyszivü kántor 34 Nyem nyerek egy makulányi szerelmet, - Nem nyerek egy makulányi szerelmet, - 36 De a széles tenyeru Fejenagy. De a széles tenyeru Fejenagy, 40 Elo oszlopain, Élo oszlopain, 44 És a levirítóbb rózsákat letépte. És a legvirítóbb rózsákat letépte. 64 Nagy csetepátéval küldte Nagy csetepatéval küldte 64 Hisz Bolond Istóknák híták. Hisz Bolond Istóknak híták. 65 Mind, mind, mind a fejemben van Mind, mind, mind a fejemben van. 69 El nem távozott El nem távozott. 80 Es visszaszállott a nagy égbol És visszaszállott a nagy égbol 80 Min születél? ponyván vagy bársonyon Min születél? ponyván vagy bársonyon? 81 Elo alak... vagy kísértet talán? Élo alak... vagy kísértet talán? 82 Jó estet, kis öcsém Jó estét, kis öcsém 83 Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már! 83 De itten egy kisse hüvös van, De itten egy kissé hüvös van, 97 Es ott ülök, mig megreped szivem. És ott ülök, mig megreped szivem. 97 Nagy ember ön, mert ez dicso, remek mu Nagy ember ön, mert ez dicso, remek mu, 101 Mert a kis isten legszebb adományát Mert a ki isten legszebb adományát 101 És a mégrémült nép utána mondá: És a megrémült nép utána mondá: 102 Megcsördütt rajta a nehéz bilincs. Megcsördült rajta a nehéz bilincs. 105 Es sírt a rab, sírt, sírdogált. És sírt a rab, sírt, sírdogált. 129 Az ég... vagy álmunk is hazud?... Az ég... vagy álmunk is hazud?...' 133 Koszorúm szerény világit Koszorúm szerény virágit 135 Es rengetegekbe nem egy uta téved. És rengetegekbe nem egy uta téved. 137 Hevényen?' Hevenyén?' 137 Lopta el. - Lopta el.' 138 Es lantja! lantja hová lon? És lantja! lantja hová lon? 148 Régen összeroskadt... s áll az akasztófa. Régen összeroskadt... s áll az akasztófa.« 174 Ha a czizmámnak talpa, sarka Ha a csizmámnak talpa, sarka 175 Hogy fellegekhe öltözzék a láthatár, Hogy fellegekbe öltözzék a láthatár, 178 Atokvert kósza lélek, Átokvert kósza lélek, 186 A nap tikkasztóan süt az égen: A nap tikkasztón süt az égen: 189 Tábláin a tél délvirága no. - Tábláin a tél dérvirága no. - 189 S elkemnek oly széles jó kedve van S lelkemnek oly széles jó kedve van 195 Be szomoru az élet én nekem... Be szomorú az élet én nekem... 198 Legjobb s legboldogtalanabb anyám! Legjobb s legboldogtalanabb anya! 201 Légy átkozott, de átkos pillanat, Légy átkozott, te átkos pillanat, 212 Le nem vette volna a Le nem vetette volna a 218 Irmerjetek meg! Ismerjetek meg! 219 Mikor isten a felhot teremté, Mikor isten a férfit teremté, 220 Boldogság napja volt szived. Boldogság napja volt égo szived. 235 Vagyem észre, ha mellettem ül. Vegyem észre, ha mellettem ül. 237 Csapjunk egy hátalmas ünnepet, Csapjunk egy hatalmas ünnepet, 239 Sötétül háthatárom; Sötétül láthatárom; 242 Ejének egy-egy holdvilága volt. Éjének egy-egy holdvilága volt. 244 Ki irhatná le györelmeidet? Ki irhatná le gyötrelmeidet? 247 És vett beléje halálmagot? És vet beléje halálmagot? 258 Es a tenger meghallotta azt, És a tenger meghallotta azt, 260 Ambár a dajka elenyésze rég. Ámbár a dajka elenyésze rég. 264 Eltessük, ifjak, végszerelmemet. Éltessük, ifjak, végszerelmemet. 265 Mikent akkor zokogtam. Miként akkor zokogtam. 266 En nem irígylem koszorútokat: Én nem irígylem koszorútokat: 268 Nem törodnék aztán életökkel, Nem törodnek aztán életökkel, 278 Hüvös szárnya legyintgetl orczámat. Hüvös szárnya legyintgeti orczámat. 283 Tünik föl, hogyha távol nézheted Tünik föl, hogyha távol nézheted. 289 Pobarába, édes szerelem! Poharába, édes szerelem! 289 Lyánka, toled egy tekintetet, Lyányka, toled egy tekintetet, 292 Erom fut, mint a gyáva hadsreg, Erom fut, mint a gyáva hadsereg, 292 S rab voltam, míg a színésztarsaság S rab voltam, míg a színésztársaság 294 En leszek világod, Én leszek világod, 298 De miért is gondolok rá?... De mért is gondolok rá?... 299 És dalától reszkedett És dalától reszketett 303 Ez olajos-korsó az élet képe; Ez olajos-korsó az élet kéje; 305 Miért jár a nap keletrol nyugatra? Mért jár a nap keletrol nyugatra? 308 Vagy a szomszéd falu tarnyát? Vagy a szomszéd falu tornyát? 311 Kedv s bor bennök meg nem férve már Kedv s bor bennök meg nem férve már. 313 Röpütt, a merre más elméje járt Röpült, a merre más elméje járt 316 Es elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran 317 A czigánvok temetnek el A czigányok temetnek el 329 Tisztítottam más czizmáját, Tisztítottam más csizmáját, 333 Ad az isten egy kis muhelyt, Ád az isten egy kis muhelyt, 334 Csak ugy képzelemtalán. Csak ugy képzelem talán. 337 Ki feleségem mélyen, csendesen. (3. sz.) Kis feleségem mélyen, csendesen. 343 Igy maradj meg, szép Kolosvár, Igy maradj meg, szép Kolozsvár, 347 Teremtve van-e a világ, »Teremtve van-e a világ, 355 Orökre elhagyj' azt az ég. Örökre elhagyj' azt az ég. 357 Oh de hát én, én meg mindezeknél Oh de hát én, én még mindezeknél 363 Mint a gyémánt a vérzos eb felett. Mint a gyémánt a vérzos seb felett. 374 A magyar istenére (4. sz.) A magyarok istenére 379 Röpül elottünk a magas Röpülj elottünk a magas 380 Egyik kezemben fegyverem, Egyik kezemben a fegyverem, 382 Félre, kislelkuek, a ki mostan is még Félre, kislelkuek, a kik mostan is még 382 Szól a király: mind elhagyott! Szól a király: »mind elhagyott! 396 Es a világ, a nagy világ, És a világ, a nagy világ, 402 Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! 418 »Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll! »Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!« 425 Szólt vissza a vár: »En azzal törodjem, Szólt vissza a vár: »Én azzal törodjem, 434 Grécz, május 1.) (Grécz, május 1.) 435 Ejjelét üzé szét. Éjjelét üzé szét. 444 Es a fáradt földmives halad És a fáradt földmives halad 447 En is kakas vagyok talán; Én is kakas vagyok talán; 448 S jegyet vettem rajta..: még sincs, S jegyet vettem rajta... még sincs, 458 En szeretlek, és szerelmem, Én szeretlek, és szerelmem, 468 Farkaskaland (kép) 390 Farkaskaland (kép) 130 470 Ne bántson az meg 326 Ne bántson az meg 328] *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK PETŐFI SÁNDOR ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI *** Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed. Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution. START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license. Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works 1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. 1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below. 1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others. 1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States. 1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: 1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed: This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. 1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work. 1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™. 1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License. 1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. 1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that: • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.” • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works. • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work. • You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works. 1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. 1.F. 1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment. 1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE. 1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem. 1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. 1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions. 1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause. Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life. Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws. The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS. The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate. While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate. International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate. Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support. Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition. Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org. This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.