Vasárnapi Könyv

Kiadja az Országos Közművelődési Tanács

1914. Első félév 12. füzet

A kerékpár

Három feltaláló. A kerékpár története

Az 1813-ik évben Draisz Károly találta fel a kerékpárt, vagy amint idegen szóval nevezik: a biciklit. Különösnek látszik, hogy a vasúti mozdonyt, amely pedig sokkal bonyolultabb szerkezetű, már előbb feltalálták, pedig a mozdonynak az alapja—a négykerekű kocsi—már megvolt, két egymás mögött álló keréken haladó közlekedési eszközt azonban az 1813-ik év előtt még nem ismertek.

Hogy két egymás mögött elhelyezett keréken is lehet utazni, arra Draisz jött rá először abból a megfigyelésből, hogy az erős lendítéssel elgurított kerék nem dűl el addig, ameddig mozog. Az első kerékpár ennek alapján készült: két fakereket olyanformán kötöttek össze, mint ahogyan a mai kerékpárnál is látjuk. Az első kereket kormányozták. Draisz ezt az egyszerű szerkezetet úgy hajtotta, hogy a lábaival felváltva a földre ért és így lendített egyet-egyet a kerékpáron. Ezen a kezdetleges módon négyszer olyan gyorsan tudott haladni, mint a gyalogos ember.

Draisz Károly 1785-ben született a németországi Karlszruhe városban. Már kora ifjúságában érdekelték a gépek, mindenféle szerkezetek és csak a családja kívánságára választotta a katonai pályát. Nem is katonáskodott sokáig, korán visszavonult és a találmányainak élt. Először húsvágógépet szerkesztett, utóbb írógép szerkesztésén törte a fejét, majd másféle találmányok jártak az eszében. Sok eleven gondolata volt, de mind között legnagyobb sikere a kerékpárnak—vagy mint akkoriban nevezték: a »futógépnek«—lett.

A kerékpár feltalálása az 1813-ik évre esik: ennek az évnek december hónapjában mutatta be Draisz Károly az orosz cárnak. Az első kerékpár szerkezete még nagyon kezdetleges volt, tehát nem is lépett vele a nyilvánosság elé. Négy esztendeig dolgozott és gondolkodott a javításán, végre 1817-ben elhatározta, hogy bemutatja az új közlekedő-eszköz gyakorlati használhatóságát. A Mannheimből Schwetzingenbe vezető négyórás utat az új találmány segítségével egy óra alatt akarta megtenni. Akik a tervről hallottak, nevetve fogadták:

—Hacsak egyfolytában nem szalad,—mondták—akkor azzal a két furcsa kerékkel a félutat sem teszi meg!

Draisz nem vitatkozott velük, hanem elindult és egy óra múlva a kitűzött céljához ért. Aki a mai kerékpárt ismeri, ezen nyilván nem csudálkozik, de arra kell gondolnunk, hogy milyen volt az a kerékpárszerkezet, amelyet Draisz Károly ezen az útján használt. Két fakerékre nyereg volt erősítve, az első keréken a kormányzószerkezet. Ezen a kerékpáron a lábaival lökdöste magát előbbre, mert még nem tudta annak a módját, hogy miképen ülhetne rajta, anélkül, hogy a földet érintenie kellene.

A második nevezetes útja az újfajta gépen Karlszruhéból a francia határon fekvő Strasszburgba vitte: ezt a nagy útat, amely gyalogszerrel tizenhat órába telt, négy óra alatt tette meg. A váratlanul nagy sikerek mellett is Draisz ugyanazokon a bajokon és vesződségeken ment keresztül, mint amelyek minden újítót és feltalálót nyomon követnek. Valóságos néptömeg kísérte, valahányszor újfajta közlekedő-eszközével Karlszruhe város utcáin megjelent. A gyerekek körülfogták és nagy zsivajjal, lármával követték.

Draisz Károly bemutatja találmányát a közönségnek

A feltaláló azt akarja igazolni, hogy a kerékpárral lépcsőkön lefelé is biztosan halad.

Draisz Károly »futógépe« a Strasszburg felé vezető úton

A feltalálót mindez nem ejtette kétségbe. Mivel két útjával a kerékpár hasznavehetőségét igazolnia sikerült, most már arra törekedett, hogy a találmányát értékesítse. Elment Franciaországba, ott ismertető előadásokat tartott róla és a kerékpáron való közlekedést Páris utcáin be is mutatta.

Igen érdekes az az árszabás, amelyet Draisz Párisban szétosztogatott ismertetéséhez csatolt. Az árszabás szerint az egyszerű gépek ára 44 pengő forint. Olyan gép, amelynek ülését magasabbra vagy alacsonyabbra lehet állítani, hogy mindenféle termetű emberek használhassák, 50 pengő forint. Kétüléses gép, amelynek ülései egymás mögött vannak és az egyik utas mindig pihenhet, míg a másik a lábával a gépet hajtja, 75 pengő forint. Ezen a gépen is szabályozható az ülések magassága. Három-és négykerekű gépeket, melyeknek egyik ülésük elől van, két kerék között, a másik ülésük pedig hátul, 100 pengő forintért kínált. Ez az árszabás mutatja, hogy Draisz Károly sok olyan újítást végzett a kerékpáron, amit még manapság is használnak.

A kerékpár elterjedése nagyon lassan haladt előre. A városok megtiltották, hogy a kerékpárosok a gyalogjárókon haladjanak. Angolország volt a legelső, amely a kerékpárt a póstai szolgálatban alkalmazni kezdte. A póstakocsit helyettesítő kerékpárok más országokban is népszerűek lettek, mindazonáltal Draisz találmánya nem hódított olyan mértékben, mint ahogyan a feltaláló remélte. Állandóan harcban állott a hatóságokkal, amelyek mindenféle akadályt gördítettek a munkája elé. A pénze elfogyott, alig volt annyija, hogy rendesen ruházkodhassék. Nélkülözés közben töltötte az élete utolsó éveit és 1851-ben meghalt anélkül, hogy nevezetes és nagyszerű találmányának diadalát megérhette volna.

A hatóság harminc forintot és negyven krajcárt érő holmit talált a feltaláló hagyatékában. Még ma is megvan az a hagyatéki jegyzék, amelyet ekkoriban a vagyonáról felvettek: ebben a jegyzékben a »futógépének« értéke 3 forinttal szerepel! Később 600 koronáért vásárolta meg ezt a kerékpárt Karlszruhe városa, amely még ma is őrzi a híres feltalálónak utolsó alkotását. Az 1893-ik évben emléket is állítottak szülővárosában a sokat hánytvetett férfiúnak, aki egész életét feláldozta a találmánya sikeréért. Draisz Károly nevét különben egy másik találmánya, a vasúti hajtókocsi (a róla elnevezett draiszine, vagyis »treszina«) mai napig is fenntartotta.

Draisz kerékpárján nem volt valami kényelmes az utazás, de érdeme, hogy az első kerékpár megalkotásával módot adott arra, hogy találmányát tökéletesítsék. Az 1826-ik évben Fischer nevű német mehanikus is készített kerékpárt, de ő sem tudott nagyobb sikert elérni. Az 1867-ik évi párisi világkiállításon a francia Michaux mutatott be magaszerkesztette kerékpárt. A Fischer készítette kerékpárok úgynevezett »magas kerékpárok« voltak: az első, nagy kerék mögött kis kerék gurult. A magas kerékpárok közül egynéhány 1860 körül Amerikába került: ezeket gúnyosan »csontrázónak« nevezték el. Utóbb Cowper amerikai mérnök a kerekeket az addig használt faalkotórészek helyett drótküllőkkel és tömör gumiabronccsal látta el. A drótküllő és gumiabroncs tette a kerékpárt hasznos közlekedő-eszközzé. Az első gumikerekű kerékpárnak két egyforma nagy kereke volt és már nem a földre lépve hajtották, hanem az első kerék tengelyére felszerelt hajtókészülékkel (pedál), a nyereg pedig a két kerék között volt. Nagyobb sebesség elérésére később ismét szerkesztettek magas kerékpárokat, amelyeknek az első kereke nagy, a hátulsó kicsi volt és a kerékpáros az első kerék felett ült. A magas kerékpár alkalmatlansága miatt hamar kiment a használatból.

Az 1885-ik év táján Dunlop angol állatorvos arra a szerencsés gondolatra jött, hogy fiának a kerékpárjára, amely már nem fából, hanem acélból készült, nem tömör gumit, hanem levegővel tölthető gumitömlőket kellene felszerelni. Ezzel a gondolattal megszületett a mai kényelmes kerékpár.

A levegővel töltött gumicsőnek, a pneumatiknak a feltalálását is a véletlennek köszönhetjük. Dunlop a kisfiának kerékpárt szerkesztett. A fiú örömmel fogadta az újfajta játékot, de hamarosan észre kellett vennie, hogy a kerékpár sokszor elakad, a kerekek csak sima úton gurulnak könnyedén. Az apa a kertben hallgatta a fiának a panaszait és tekintete az ott heverő öntözőcsőre esett. Hirtelen elhatározással felkapta a gumicsövet, megtöltötte levegővel, a két végén bedugaszolta és a kerékpár—vagy amint akkor Angliában nevezték: velocipéd —kerekeire erősítette olyan vászonkötéssel, amivel a beteg állatok lábait szokta becsavarni, A gumikerekű kerékpárral indult el most már az ifjú Dunlop Dublin város utcáin. A csudálatos szerkezetet megbámulták, de később utánzói is akadtak és ez biztosította a gumikerekű kerékpárok sikerét. Sőt akadt olyan ember is, aki széltében híresztelte, hogy erre a nagyszerű gondolatra szabadalmat kér, mert a gumicsövön futó kerékpárok világszerte el fognak terjedni. A híresztelés Dunlop fülébe jutott, aki természetesen sietett szabadalmat szerezni a levegővel töltött gumikerékre. Hamarosan gyár is alakult az új gumikerekek nagyban való készítésére és az első kerekeket is Dunlop nevéről nevezték el. És míg a kerékpár feltalálója szegényen, nyomorban halt meg, a véletlen Dunlopot mérhetetlenül nagy vagyonhoz juttatta.

Goodyeart a véletlen rávezet a kancsuk vulkanizálására

A feltalálót a kályhára dobott kaucsuk-gumidarab figyelmeztette rá, hogyan kell a kaucsukot az ipari feldolgozásra alkalmassá tenni

Dunlop sohasem gazdagodhatott volna meg a pneumatik gyártása révén, ha nincsen segítségére olyan kitűnő anyag mint a kaucsuk-gumi. A gumikereket a gumiból készült többi tárgyakkal együtt Goodyear amerikai vaskereskedőnek köszönhetjük, aki a kaucsukot ipari feldolgozásra alkalmassá tette. Goodyear egész életét ennek a célnak az elérésére szentelte.

1735-ben francia csillagászok Dél-amerikában, Peruban olyan edényeket, cipőket láttak, amelyek egy előttük ismeretlen fának a tejszerű nedvéből készültek. Ez a fa a kaucsukfa és a belőle kiszivárgó tejszerű nedv a kaucsuk vagy gumi. A kaucsukból készült tárgyak azonban nem voltak célszerűek, mert télen nagyon megkeményedtek, nyáron pedig ragadóssá váltak és erős szaguk volt. Az 1800-ik év körül egy francia kereskedő a harisnyakötőkbe gumiszálakat szövetett bele, hogy rugalmasabbak legyenek, egy amerikai kereskedő pedig vizáthatlan szövetet készített úgy, hogy két szövet közé vékony gumiréteget tett. Ugyanakkor egy másik amerikai kereskedő 500 pár gumicipőt bocsátott árúba. De ezeket a gumiárúkat, mert csakhamar megkeményedtek és kellemetlen szaguk volt, senki sem vásárolta.

Ekkor tökélte el magát Goodyear arra, hogy a kaucsukot olyanná teszi, hogy télen ne keményedjék meg, nyáron pedig ne legyen szagos és ragadós. Mindenfélével keverte a kaucsukot, hogy hasznavehetőbb anyagot kapjon. Egy ízben magnéziumot adott hozzá, látszólag jó eredménynyel. Rögtön takarókat kezdett gyártani, de alighogy a nyár megérkezett, a magnéziummal kevert kaucsuk erjedni kezdett. Nem esett kétségbe és elölről kezdte a munkát, mert meg volt győződve arról, hogy sikere esetén nemcsak ő jut jómódba, hanem sok ezer munkásnak is kenyeret ad. A kísérletei közben természetesen nem sokat keresett és nemcsak ő, hanem családja is sokszor nélkülözött.

Utóbb aztán rájött arra, hogy a választóvízzel kevert gumi ellentáll a hidegnek és melegnek. Rögtön szabadalmat vett erre a találmányára és egy gazdag emberrel szövetkezve, Newyorkban gyárat alapított. De most, amikor a sok évi küzdelem gyümölcsét élvezhette volna, olyan rossz gazdasági viszonyokat hozott az 1837-ik esztendő, hogy a gyár megbukott és üzlettársa az egész vagyonát elvesztette.

Családjával együtt újra visszaesett a nyomorba, de azért nem hagyta el az a remény, hogy végül is diadalmaskodni fog. Pedig csúfolkodtak is vele. Azt mondták, könnyű az utcán felismerni, mert kabátja, cipője, sapkája gumiból készült, sőt még a pénztárcája is, amelybe azonban nincs mit raknia. Ismerősei bolondnak tartották, aki elérhetetlen dolgokon töri a fejét és azt ajánlották neki, hogy hagyjon fel rögeszméjével és vállaljon jövedelmezőbb munkát. De ő, habár a választóvízzel kevert gumiról is kisült, hogy nem tökéletes, nem hallgatott rájuk, haladt tovább a maga útján.

Végül is a véletlen célhoz juttatta. Egyszer egy ismerősével beszélgetett odahaza a tüzes kályha mellett és véletlenül ráejtett egy darab gumit. Nagy volt a meglepetése, mikor észrevette, hogy a gumi nem olvad el, hanem elszenesedik. Rögtön hozzáfogott a kísérletezéshez és hamarosan rájött arra, hogy a kénnel kevert és bizonyos fokig felmelegített kaucsuk télen nem keményedik meg, nyáron pedig nem olvad. Ezt az eljárást nevezik vulkanizálásnak, amelynek a feltalálója Goodyear. Ma is ugyanígy csinálják a kerékpárok, gépkocsik és egyéb járóművek kerekeire alkalmazott gumi anyagát, csakhogy a gyártás módját azóta sokféleképen javították, tökéletesítették.

Azonban Goodyear, amíg idáig jutott, a sok nélkülözéstől állandóan betegeskedett és meg is öregedett. Végső erőmegfeszítéssel sikerült Newyorkban egy társaságot összehoznia a vulkanizált gumi gyártására, de a sikert már nem élvezhette, mert 1860-ban, 63 éves korában meghalt, anélkül, hogy kísérletezései közben csinált adósságait kifizethette volna. Ő is úgy járt, mint Draisz és sok más feltaláló: kitartó munkájának a gyümölcsét azok élvezték, akik nem dolgoztak érte, akiknek az érett gyümölcs ölükbe hullott.

A kerékpár történetében Draisz, Goodyear és Dunlop mellé sorakozik egy negyedik feltaláló, akinek az élete folyása azonban nem ilyen küzdelmes és szomorú, mert megérte munkájának a sikerét. Ez a férfi az angol Besszemer volt, aki megtanította az embereket arra, hogy hogyan lehet vasból acélt gyártani. Neki köszönjük a kerékpár könnyű és szilárd acélvázát.

A gyermekek ápolásáról

A gyermek, kivált amikor még egészen kicsi, nagyon kényes jószág, akivel igen sokat kell törődni és akire nagyon kell vigyázni. Sok gyermek persze egészséges marad és egészségben felnő, akármilyen rosszul bánnak vele. De azok közül, akikre nem vigyáznak eleget, mégis igen sok hal meg idönek előtte, sokkal több, mint azok közül, akikre emberségesen vigyáznak. És ahhoz, hogy a gyermeket jól tudjuk ápolni, nem elég a jóindulat és a szeretet, mert ha nem tanuljuk meg a módját, a legnagyobb szeretetből is kárt tehetünk a gyermek egészségében, még az életében is. Nemcsak szeretni kell a gyermeket, hanem okkal-móddal kell vele bánni, akkor nevelhetünk belőle egészséges embert.

A legkényesebb a gyermek egészsége és élete akkor, amikor a gyermek legkisebb. Ezt tudják az emberek, és azért a csecsemőt mindig jól bebugyolálva tartják, hogy levegő se férhessen hozzá. Ez pedig hiba, mert a gyermeket nemcsak óvni kell, hanem edzeni is; ha nagyon elkényeztetjük, mindig gyönge és beteges marad. A pólyavánkosnak nem kell túlontúl vastagnak lenni és nem is szabad a gyermeket olyan nagyon erősen belecsavarni, hogy csak az orra lássék ki. Kivált a kezét sohase szabad bekötni. Sokkal jobban fejlődik, sokkal erősebb és egészségesebb lesz, ha a kezével mozoghat, kapálódzhatik. Ez tudniillik testgyakorlás számba megy és természetes, hogy jobban megerősödik és ügyesebb is lesz az olyan kéz, amit folyvást mozgathat a gyermek, mint hogyha meg se mozdíthatja.

Ha hideg levegőre visszük a gyermeket, akkor rövid időre be lehet kötni a pólyába a kezét is, de ha nincs nagyon hideg, akkor elég a kezét a takarókendő alá tenni. Otthon azonban, a zárt szobában mindig szabadon legyen a gyermek keze. A levegőre pedig jó időben minden egészséges gyermeket ki szabad és ki is kell vinni. Télen is, ha szép napos az idő és nincs nagy szél, déltájban ki kell egy kicsit vinni a levegőre a pólyásgyermeket, legalább néhány percig hadd szíjon akkor is friss levegőt, mert ez kell az egészséghez. Ha pedig melegebb az idő,—tavasztól őszig—akkor igen sokat legyen a csecsemő gyerek is a szabad levegőn és a napon, még pedig nem nagyon erősen belekötözve a pólyába, ha pedig egy kicsit nagyobb és már ülni tud, akkor pólya nélkül.

Sok helyen szokás, hogy a pólyás gyermeket keményen belekötik a vánkosba és olyan kemény csomagot csinálnak belőle, mintha nem is élő ember volna, hanem egy darab fa. Ez nagyon egészségtelen és az ilyen gyermeknek az étvágya is rosszabb, mint hogyha egy kicsit mozoghatna a kezével-lábával. Ez a mozgás tudniillik éppen úgy kell a gyermek egészségének, mint ahogyan a felnőtt embernek is szüksége van arra, hogy mozogjon. Aki egész nap ül vagy fekszik, annak nincs olyan egészséges étvágya, mint annak, aki jár-kel és dolgozik. Igy van ez már a csecsemő gyermekkel is, csakhogy az még nem tud másképen mozogni, mint hogy kapálódzik a kezével-lábával.

Ezenkívül pedig a legfontosabb dolog, amivel a gyerek ápolásában törődni kell, a tisztaság. A születésétől kezdve mindig tisztán kell tartani az egész testét, mert sok mindenféle betegség származhatik a piszoktól, a tisztasággal pedig a legtöbb betegségtől megóvhatjuk. Csúnya és veszedelmes babona az, amit sokfelé hisznek a piszokra hajlandó emberek: hogy az ótvar nevű bőrbetegség jó a gyermeknek és a világért se szabad elmulasztani. Ez a babona már nagyon sok gyermeknek került az életébe, mert sok kapott a piszokban halálos betegséget, amit nem kapott volna, ha tisztábban tartották volna. De kivált igen nagy kínlódást szokott okozni, mert viszket és sokszor fáj is. Csúnya, visszataszító a nagyon ótvaros gyerek és a szüleire is szégyent hoz, mert arra vall, hogy a szülei nem törődnek vele eleget, nem ápolják rendesen és nem tartják tisztán.

Hogyan támad az ótvar? Úgy, hogy a gyerek bőre valamitől egy kicsit megsérül vagy kipállik, a sebes helyre piszok kerül, ettől aztán gyulladásba, gennyedésbe jön a seb, nem gyógyul meg, hanem váladék szivárog belőle, a váladék összekeveredik a bőrön levő piszokkal és odaszárad: ez az ótvar és így támad. Megsérülni pedig igen gyakran szokott a gyermek bőre, mert igen kényes is, a gyermek pedig nem nagyon vigyáz, sokszor megüti magát, megkarcolja, meghorzsolja magát valamivel, vagy a maga körmével is akárhányszor össze-vissza vakarja az arcát. Ha a körme alja piszkos, akkor a vakarás helyén mindjárt elkezdődik az ótvar. Az ótvar szomszédságában viszket a bőr, a gyermek megvakarja és ezzel ott is belekotorja a bőrébe az ótvaros fertőzést. Ha a gyermeknek van egy kis ótvaros hajlandósága, akkor ezen a módon hamarosan tele lesz az egész arca, még a fejebőre is ótvarral.

Sokszor kezdődik az ótvar kipállással is. Ha a gyermek orrát, száját nem tartják tisztán, akkor a nyál vagy az orrváladék kieszi a szájaszélét vagy az orraalját, a kipállott bőrre a gyermek kezéről vagy máshonnan piszok kerül és hamarosan elkezdődik az ótvar. Az ótvar tehát semmi más, mint bőrbetegség, még pedig olyan, hogy csak a piszoktól származik. Az a hit sem igaz tehát, hogy az ótvarral valami rossz nedvek jönnek ki a gyermek testéből, hanem az az igazság, hogy az ótvart úgy oltják be a gyermekbe, kívülről. Az egyik gyermek hajlandóbb az ótvarbetegségre, az ilyen hamarabb kapja meg, más gyermek nehezebben kap ótvart, de egyik se kapja mástól, mint a piszoktól és mindegyiknek csak kínos és ártalmas. Az ótvart tehát mindig meg kell gyógyítani. Amikor elkezdődik, még könnyű rajta segíteni, ha a környékét alaposan lemossuk szappanos vízzel, az ótvaros helyet pedig bekenjük bórkenőccsel vagy bórvazelinnel, amit hat-tíz fillérért minden patikában árulnak.

A gyermek körmét rövidre és simára kell vágni és mindig tisztán tartani a kezét. Ha a gyermek kicsi és nem lehet neki megtiltani a vakaródzást, akkor vagy az ótvaros részt kell tiszta ruhával bekötni, hogy ne nyúlhasson hozzá, vagy pedig a kezefejét kell bekötni tiszta zsebkendőbe, hogy ne karmolhassa az arcát. Igy egy pár nap alatt magától leesik a sebről a var és ha a helyére még egy pár napig vigyáznak, akkor nem is nő többet. Ha az ótvar ettől nem gyógyulna meg, akkor orvoshoz kell vinni a gyermeket. Lekaparni az ótvart sohase szabad, mert helye gyúlladásnak indul és az ótvar újra kinő.

Legjobb a gyermeket mindennap megfüröszteni. Amikor kicsi, akkor meleg vízben, amikor már két-három éves, akkor meleg időben hűvösebb vízben is. És a legjobb hamarosan hozzászoktatni a hideg vízhez is, hogy ne legyen belőle meghülős, kényes természetű ember. A fürdőben mindig szappannal is meg kell mosdatni, de a bőrét mindig töröljük le jó szárazra, nehogy kipálljon. Ha valahol—ahol a bőr ráncot vet—vörösödni találna, akkor arra a helyre a talkum vagy féderveisz néven ismeretes finom fehér port kell hinteni úgy, hogy egy kis vattát mártunk a porba és arról rázzuk oda a port, amelyet egy kicsit szét is kenhetünk a bőrön.

De a tisztaságban is szokás egy hibát csinálni: sokan tudniillik a gyermek száját ki szokták mosni, azaz vizes ruhával kitörölni. Ha pedig a kezünk vagy a vászondarab nem tiszta, akkor a fertőzéstől a gyermek könnyen szájpenészt kap. A szájpenész fehér foltokban van a gyermek nyelvén és a szájának más részein. Az orvos ezt a betegséget is hamarosan meggyógyíthatja.

A madárfészek

Fészket rakni a közönséges életben is annyit jelent, mint családot alapítani. Amikor tehát a madár fészket rak, nem annyira magának épít lakást, mint inkább a fiókáiról akar gondoskodni. Azoknak alapít otthont, azokért fárad, mikor a földön, a lombok közt, a csalitban vagy a bokrok alján fészeknek való hely után kutat. Általában el lehet mondani, hogy a madár ott telepszik meg, ahol könnyebben él meg és biztosságban érzi magát. Akár kopár sziklák mélyedéseiben, akár fák tetején, akár a földön fészkel a madár, mindig ügyesen választja meg a helyet a maga és a fiókái számára. Az építés közben pedig az egyes alkotórészek összeillesztését annyira érti, hogy a fészek fala szilárd és biztos védelmet ad a madárcsaládnak.

Csak a kakuk nem épít fészket, hanem más fészkébe rakja a tojásait. A kotlást sem maga végzi, hanem a mostohaanya, sőt a felnevelésükről is ez gondoskodik. Ha a kakuk nem talál éppen akkor üres fészket, amikor tojik, a földre rakja a tojását és a csőrébe fogva viszi az idegen fészekbe, ahonnan a már bennelévő tojásokat egyszerüen kihajigálja. Ilyenkor megesik, hogy egy-egy vékonyhéjú tojást a csőrével eltör és innen származott az a hit, hogy a kakuk megeszi más madárnak a tojásait, ami természetesen nem igaz. A kakuk tehát nem teljesíti szülői kötelességét, ami a madaraknál kivételszámba megy, mert a többi bizony nagy szeretettel és gonddal gondoskodik fiókáiról.

Az üszögös halászka fészke és tojásai

Az üszögös halászkák ritkán élnek egymagukban, többnyire sok pár alkot egy társaságot. A tojásaik színe a környezet színéhez alkalmazkodik.

Akad ugyan köztük, amely szeret ingyen, munka nélkül fészekhez jutni, a fiait azonban már maga költi ki és neveli fel. A vércse kiveri a szarkát vagy a varjút a fészkéből, a holló is szívesen bitorolja más fészkét, a kánya sem épít, ha rátalál egy-egy ragadozómadárnak elhagyott fészkére. A sólyom is szereti elfoglalni a holló fészkét. A bagoly még az állatok földalatti vackában is felüti a tanyáját. A cinege elhagyott szarka-, varjú-és mókusfészekbe is beleveszi magát, amelyet szőrökkel, tollal, gyapjúval rendkívül puhán melegre bélel. Csak ha nem kap idegen fészket, akkor keres valamilyen alkalmas faodut vagy sziklahasadékot, amelyet vékony ágakkal, száraz fűvel, gyökérszálakkal, rőzsével, mohával bélel ki. A függő cinege nem szorul a más fészkére, mert maga építi csodálatosan művészi fészkét, amely a fűzfa előrenyúló ágán csüng. A kánya néha magas fára is épít fészket, amely egy méter széles, a holló 10—20 méter magasan, sziklára vagy fára, ágakból és mohából. A holló fészekrakás közben okosságáról tesz tanuságot. Az építéshez szükséges anyagokat nagy elővigyázattal hordja és ha többször lát embereket fészke közelében, vagy ha megzavarják, mielőtt még tojásait lerakta, elhagyja tűzhelyét és újat keres vagy épít. Ha azonban békében hagyják, éveken át visszatér régi helyére.

A függő cinege fészke

A függő cinege művészien építi meg merészen alácsüngő kis házikóját a csörögefűz előrenyúló galyaira.

A seregély és a kuvik faoduban keres lakást, amelyet szalmával, szőrszálakkal és tollakkal tesz lakhatóvá. A harkály szintén faoduban fészkel, de az odut maga vájja a csőrével. Pudvás bélű fában ág helyén támadt lyukat, vagy belül korhadt ágat választ. A tojó kezdi a munkát. Először a nyílást bővíti ki annyira, hogy ki-és bejuthat rajta. Ezután az üreg belsejét kezdik csinálni nagy serénységgel és ügyességgel, ami már csak azért is nehéz munka, mert a szűk helyen nem igen tudják a csőrüket használni. Két hét is eltelik, mire elkészül, de akkor már a belseje olyan sima, hogy sehol sem találni szálkát. A fészek alját finom faforgáccsal rakják ki. Lehetőleg magas helyen vájják és még akkor is visszatérnek bele minden évben, ha költés közben megháborgatták őket, vagy ha az öregek egyikét ellőtték, mert nagy fáradságukba kerülne minden évben új fészket vájni. Hogy biztosságban lakhassanak, fészküket minden tavasszal kitatarozzák. A papagályok görbe csőrükkel szintén odut vájnak fészkül, de nem bélelik ki.

A tantalmadár fészke és tojásai

A fészek a fűben rejtőzködik és négy tojás van benne. Mivel a tojások színe a környezethez alkalmazkodik, a természetben csak nehezen lehet észrevenni.

Az erdei pacsirta fészke

boltozatos és felül részint zárt, részint nyilt. A bokrok alján, az ibolya és az erdei szamóca társaságában szerényen húzódik meg.

A fákon fészkelő madarak közül legnagyobb a sasnak a fészke. A hegyekben nagy sziklahasadékokban, megmászhatatlan sziklafalakon, erdőkben pedig a legmagasabb fák sudarán fészkel. A fán található sasfészek alapzata erős husángokból készül, amelyeket a sas a földről szedeget, vagy pedig nagy magasságból lezuhan a száraz ágakra, eltöri és a kellő pillanatban megragadja. A fészek felső részét vékonyabb ágakból készíti, lapos belsejét pedig finomabb galyakkal és mohával rakosgatja ki. Fészke sokszor két méter széles. Az évek során át használt fészek a tatarozás, javítás közben állandóan vastagszik. Nagy fészket rak a héja, keselyű, gém és a gólya is. A héja az erdő legmagasabb fáján a törzshöz közel, a keselyű magas hegyoldalak fáira jól elrejtve építi a fészkét, ágakból és vékonyabb galyakból. A gém nemcsak fára, hanem a nád tetejére is rak fészket, a gólya pedig, mivel az emberek közelében is él, szintén nemcsak fára, hanem kéményre, háztetőre, kazal tetejére, gemeskútra épít ágakból és rőzséből fészket.

Az erdőben élő kisebb madarak nagyrésze fára rakja a fészkét, amelyet vékony ágakból, gyökérszálakból épit és mohával, falevéllel, tollal, szőrrel tesz puhává, kellemessé. Egyik legügyesebb építőmester a tengelic. Fészkének a külseje finom gyökerecskékből, mohából való, amelyet fűszálakkal, itt-ott talált cérnával, pókhálóval gondosan összesző. A fára jó magasan, valami ágvillába építi és olyan jól elrejti, hogy alulról csak akkor vesszük észre, amikor a fa már lehullatta leveleit.

A varrómadár fészke

A varrómadár Ázsiában él és arról nevezetes, hogy fészkét szabó módjára levelekből varrja össze. A nagy levelet a pamutcserjéből tépett szállal összefűzi és a tölcséralakú üregben pamutból, pehelyből készít fészket.

A fecske már ősidőktől fogva a maga jószántából az emberhez szokott, palotában és kunyhóban egyaránt megépíti a fészkét, ha el nem zavarják. Csak ahol alkalmas lakások híjával van, tér vissza ősi szokásaihoz és sziklapárkányokra, meredek sziklafalakra építi otthonát, de azonnal bevonul az első házikóba, mely a vadonban felépül. Még a vándorpásztorok mozgó kunyhóiban is szállást keres. Olyan helyet választ, hogy védőtetőzet kerüljön fészke fölé, tehát eresz alá, folyosókon, gerendák, párkányok alá fészkel. A fecskék fészküket a falhoz vagy gerendához tapasztják és azt is szeretik, ha alul is valamilyen szöghöz vagy kiugráshoz támaszthatják. Építőanyagul iszapos vagy legalább is nedves földet használnak, kis csomókat szednek belőle csőrükkel, nyálkájukkal összekeverik és néhány szalmaszállal gondosan összetapasztgatják. Ha az időjárás kedvező, otthonuk sárfalát nyolc nap alatt elkészítik. Belsejét szőrökkel, tollakkal bélelik ki. Fészküket minden tavasszal újból felkeresik, kitatarozzák és újból kibélelik.

A vörösgém fészke és tojásai

A vörösgém a nádasban rakja fészkét és világoskékszínű tojásait.

A legegyszerűbb fészekalja természetesen a föld. A vadon élő tyúkok, fajdok sokszor a puszta földre rakják tojásaikat, máskor meg egy kis gödröcskét keresnek vagy kaparnak, amelyet szegényesen kibélelnek. A fogoly meg a fürj a bokor aljában, fűben, gabonában, lóherében ütik össze fűből való fészküket. A fülemüle, kékbegy és vörösbegy a földre, levágott fa fiatal hajtásai között, egy-egy fatuskó tövébe, bokorba vagy fű közé építi a fészkét, amely szintén nem valami remekmű. Az alapja egy csomó száraz levél, melyet finom gyökerecskékkel, kalászokkal, néha lószőrrel és gyapjúszerű növényi anyaggal bélel ki. A mezei pacsirta ugyanilyen egyszerű fészkét gabonában, réteken, irtásokon, mocsaras helyeken pedig zsombékokon találjuk. A bibic a rétet, ugart, a vakondoktúrás tövét választja otthonául. A vizimadarak, mint a vadlúdak, szárcsák, sirályok fészke vagy a víz partján épül, vagy pedig a nagyobb biztosság kedvéért a nád, sás között elrejtve, valamilyen zsombékon. A fészek építéséhez szükséges anyag a közelből, a nád, sás vagy más vizinövények leveleiből kerül.

Vannak olyan madarak is, amelyek a föld alá építkeznek. A halászmadár két-három hétig ássa a lakását. Ha ásás közben kövekre akad, megpróbálja kipiszkálni, ha ezt nem bírja, körülássa őket és görbe irányban építi a bejárót. De ha nagyon köves a talaj, félbehagyja a munkát és más helyen próbál szerencsét. Építkezés közben egészen harkálymódra viselkedik, csakhogy a halászmadár a földbe, a harkály pedig a pudvás fába vágja a fészkét. Zavartalan élet mellett évekig lakja egyazon lyukat, de ha a bejárót kitágítják, elköltözködik. A Déli-Oceán partjain élő pingvinek szintén mély üreget kotornak ki tojásaik számára. Társaséletet élnek, ezért a föld alatt az egyik üregből a másikba folyosót vájnak, úgy hogy meglátogathatják egymást. Mindegyik pár ismeri a maga üregét és ahhoz ragaszkodik.

A fészek számtalan sok helyen épül, de mindegyiknek a közös sajátossága, hogy védelmet ad. Mert vagy elrejtett és nem egykönnyen tűnik az ellenség szemébe, vagy ha nyíltan áll, úgy van építve, hogy ne lehessen könnyen észrevenni, vagy pedig olyan helyen van, ahová ellenség nem férkőzhetik. A fészek elkészítése igazi odaadást, nagy munkát és szorgalmat követel. A munkát lehetőleg szakadatlanul folytatják és gyorsan befejezik. Az építéshez szükséges anyagokat a csőrükkel és lábukkal törik le, a földről, vízről szedik fel, a levegőben fogják, széthasítják, hajlékonnyá teszik és csőrükben, lábukon, vagy pedig a háti tollazat közt viszik a fészekhez. Itt csőrükkel, lábukkal a megfelelő helyre rakják. A fészek belső kiépítéséhez való anyagot a fészek pereméről a fészekbe dobják és utánaugranak. Aztán lábaikkal megragadják, szétosztják, ide-oda forogva elteregetik és a mellükkel igazán csodálatos ügyes módon nyomkodják.

A tojásoknak a kiköltése majdnem kivétel nélkül az anyamadár gondja, de némelyik madárfajnál a nőstény és a hím felváltva költ. A hím segítségére rászorul ugyan a nőstény, hogy a tojások ki ne hüljenek, amíg ő táplálék után jár, de nem valami szívesen engedi át a fészkét. Bizalmatlan, sokszor visszatér, óvatosan, hogy észre ne vegye a hím és ellenőrzi, hogy hogyan végzi a kötelességét.

A nádirigó fészke

a nádszárra épül és valósággal művészi alkotás. A nád növekedésével a fészek is mindig magasabbra kerül.

A költést szeretettel végzik. A jó és a megzápult tojást nem tudják egymástól megkülönböztetni. A fészekből kigurult tojásokkal nem törődnek, mintha csak tudnák, hogy ezekre úgyis hiába fordítanák szerető figyelmüket. Ha azonban észreveszik, hogy a fészekben valamelyik tojás szabadon maradt, addig fészkelődnek, míg minden tojást be nem födtek. Hűvös időjárás alkalmával szomorúak, mert féltik fiókáikat és csak akkor vidulnak fel ismét, amikor az idő melegre fordul.

Az afrikai szövőpintyek fészke

A szövőpintyek társaságban költenek: százával egymás mellett. Leginkább a víz felett csüngő ágakra készítik művészies fészkeiket úgy, hogy csak repülő állatok férhetnek hozzájuk.

A fiókák a kikelés után rendesen nemtelenek és gyámoltalanok. Ilyenkor a fészek a bölcsőjük, az anyjuk tollazata a takarójuk. Mikor aztán a tolluk megnő, az anyamadár hamarosan megtanítja őket repülni, vadászni és alig 2—3-hetes korukban örökre elhagyják a fészket, hogy nemsokára alkalmas helyen ők is fészket rakva, családot alapítsanak.

Gonosz és rossz szívű emberek azok, akik a madarak fészkét, melyet fáradsággal és gonddal építenek családjuk részére, szétrombolják. A kisebb madarak javarésze hasznára van a gazdálkodóknak. Pusztítják az ártalmas férgeket, kukacokat, a gabona és a gyümölcsfa sok száz ellenségét. A hasznos madarak a gazda ingyenes napszámosai és nemhogy a fészküket nem szabad pusztítani, hanem deszkából való fészekodukat kell nekik állítani, hogy nyugodtan költhessék ki a fiókáikat.

Szerkeszti: ÁRKAY KÁLMÁN, az Országos Közművelődési Tanács alelnöke Kiadóhivatal: BUDAPEST, IV., FERENCIEK-TERE 3.:: Telefon 108—84 Budapest, az ATHENAEUM irodalmi és nyomdai részvénytársulat nyomása