Vasárnapi Könyv

Kiadja az Országos Közművelődési Tanács

1914. Első félév 9. füzet

Az ipar és kereskedés kezdetei

Amíg a mai ipar és kereskedelem kialakult, sok ezer évi fejlődésen kellett átmennie. Ennek a hosszú fejlődésnek első korszaka az az ősrégi idő volt, amikor az ember minden szükséges holmiját otthon, maga vagy családtagjai segítségével állította elő. Alacsony műveltségi fokon ez mindenütt így volt és ma is így van azokon a vidékeken, ahol még ismeretlen a művelődés. Nem is kell régmult időkbe, vagy messzi vad népek közé kalandoznunk, hogy ezt a családi gazdaságot, legalább félig-meddig, magunk előtt lássuk. A magyar földön is vannak még sokan, akik a maguk vagy a szülőik házában is láttak ilyesfélét. Nem egy vidéken a szántóvető ember egymaga, családja segítségével építi a házát. Maga zsindelyezi. Csinál asztalt is, ha kell,—szóval építőmester, zsindelyező, asztalos egy személyben és ellátja, megteremti egymaga az egyéb házi szükségletek jórészét is. De vannak sokan olyanok is, akik jól emlékszenek még rá, hogy a vásznat otthon szőtték, a szerszámokat otthon készítették és bizony nagyon ritka dolog volt, ha valamit vásárolni kellett.

Igy volt ez hajdanán mindenütt, de még sokkal nagyobb mértékben, már azért is, mert akkor bizony még sokkal kevesebb fajta dolog kellett az embereknek, mint ma, ha még olyan eldugott hegyi falvakban laknak is. Meg aztán akkor nem vásároltak, ha kellett valami, amit nem tudtak maguk megcsinálni, hanem cseréltek. Csere útján pedig nehezebb volt egyhez-máshoz hozzájutni, mint pénzzel vásárolni, mert a pénz csak később kezdett szerepelni az emberek között.

Amint kifejlődött a közlekedés, egymástól messze lakó emberek és népek is összejöttek egymással. Ha megismerték egymás dolgait és ha jóknak találták azokat, akkor rajta voltak, hogy maguknak is legyen olyan holmijuk.

Hogy lehetett azonban ezt elérni? Attól az időtől még messze voltak, amikor a mesterember elkészít valamit azért, hogy eladja. Aki amit készített, azt saját magának készítette. A gazdag emberek pedig rabszolgákat vásároltak és azokkal dolgoztattak. Igy tehát, ha valakinek az volt a kívánsága, hogy bizonyos fajtájú munka a rendelkezésére álljon, olyan rabszolgát vásárolt, aki értett ahhoz a munkához, vagy rákényszerítette, hogy a kívánt munkát—úgy ahogy—előállítsa. Igy történt, hogy a régi Rómában ezerszámra voltak rabszolgák, akiknek iparcikkek készitése volt a feladatuk. Magyarországon viszont—a letelepedés első idejében—egy sereg jobbágy feladata az volt, hogy zsindelyeket készitsen, másik csoport jobbágy szövéssel, famunkával vagy fegyverkovácsolással foglalkozott. Az ilyen jobbágy eltartásáról azután természetesen a gazdája gondoskodott, úgy hogy teljesen a mesterségének élhetett.

A műveletlen népek kézimunkája mutatja, milyen eszközökkel dolgoztak az emberek az ősi időkben. Az ausztráliai szigetlakók még ma is a nyiluk segítségével fúrják, lyukasztják a deszkalapot.

A kunyhóborításra való faháncs hasítása a mai félvad népeknél.

A háncs elválasztása a fatörzstől

A lehántott fakéreg puhitása

Nyilvánvaló azonban, hogy nagyon kevés olyan cikk volt, amiből állandóan és annyi kellett volna, amennyit a rabszolga vagy jobbágy mindennapi munkájával folytonosan előállított. A rabszolga vagy a jobbágy munkája így hiábavalóvá lett volna, ha a gazdája nem segített volna ezen úgy, hogy a rabszolgát olyan gazdának adta bérbe, akinek a rabszolga munkájára éppen szüksége volt. A gazda tehát bérbeadta rabszolgáját az illetőknek, hogy dolgoztassanak azok vele. Megtörténhetett és megtörtént azonban az is, hogy az ilyen rabszolga valahogy egy kis tőkét kuporgatott össze magának és azt felajánlotta gazdájának azzal, hogy szabadítsa fel őt. Vagyis: nyilatkoztassa ki, hogy lemond rabszolgája felett való hatalmáról és így ezentúl szabad embernek kell tekinteni. Az ókor nagy városaiban nagyon sok rabszolga cselekedett így, akik azután mesterségüket mint szabad emberek űzték. Igy keletkezett ezeken a helyeken az iparosság, ami azután később külföldi bevándorlókkal mindinkább elszaporodott.

Föniciai kereskedők szövetet, állatprémet, elefántcsontot árusítanak
Harmadfélezer évvel ezelőtt a föniciaiak hajóikon ázsiai hazájukból messze földekre eljártak: terményeket és árúkat adtak-vettek. Ők voltak az óvilág rabszolgakereskedői, de viszont Egyiptom és Babilónia műveltségét is ők hozták Európába.

A római birodalom helyén későbbi időkben különálló országok keletkeztek. Mindezek az országok földmívelőkkel népesedtek be, kifejlődött bennök lassanként a földesuraság és a jobbágyság. És ahogyan azelőtt a különleges árúkat elkészítő rabszolgát bérbeadta a gazdája másoknak, akiknek szintén szükségük volt erre vagy arra a cikkre, ugyanolyan formán történt néha ezidőben a jobbágyokkal. A földesurak természetesen inkább a kész munkát adták át, mint magát a jobbágyot.

Kikötő a régi Egyiptomban
Fém, fa, illatszer és fűszer kevés volt Egyiptomban. Ezeket az anyagokat a föniciaiaktól, araboktól, görögöktől vették és hajókon szállították haza.

Mint egykor az iparűző rabszolgák, úgy a kézműves jobbágyok is azon igyekeztek, hogy egy kis tőkét kuporgassanak össze maguknak. Ezzel a pénzzel megválthatták magukat gazdájuk hatalma alól és azontúl a faluban csak saját maguk hasznára dolgoztak. Ha valahol szükség volt a munkájukra: elmentek oda, elvégezték és azalatt kaptak—bér fejében—ellátást és esetleg pénzt, vagy inkább búzát, vagy egyebet.

Az ilyen kézműves természetesen nemcsak a saját falujában ment el dolgozni, hanem elment a szomszédba is, bebarangolta néha az egész országot. A családja azonban otthon volt és ugyanott volt egy kis földje is, visszatért hát mindig a maga régi falujába. Így tett az apa, így tett a fiú is, aki kitanulta apja mesterségét.

Közben azonban haladt az idő. Az emberek művelődtek, újabb és újabb ismereteket szereztek. Szebb és jobb dolgokat szerettek meg. Hogy jutottak mindehhez? Külföldi kereskedők jöttek, külföldi portékákkal. Vagy külföldi mesteremberek telepedtek le valamelyik közeli városban. A vándorló csizmadia unokájának, ha azt akarta, hogy tessék a munkája: már ezektől kellett mestersége tökéletesítését eltanulnia. Bőrt se használhatott már akármilyet: jobb fajtát, szebbet, jól kikészítettet pedig csak a városban kapott. Minthogy pedig, az akkori közlekedési viszonyok között, a városba menni aránylag kis távolságról is nagy dolog volt (ami ma egy-két óra a vonaton, az akkor napokig tartott, ha ugyan jó volt az út, azonkívül sok volt a rabló), sokkal egyszerűbbé vált az iparosra nézve, ha a városba költözködött.

Ezek a városok—Európa mai nagy városai—jórészt még a rómaiak idejéből maradtak vissza. A római hadsereg annak idején, folytonos előrenyomulása közben, azokon a helyeken, amelyek hadi szempontból fontosak voltak (utak kereszteződésénél, folyók gázlóinál, termékeny vidékekhez vezető hágóknál vagy völgyeknél, stb.), állandó jellegű, erős katonai tábort ütött, ahol állandó helyőrség maradt vissza. A hadseregek nyomán mindig ott jártak az iparosok és kereskedők, és mert ezeknek is kellett valahol tanyát ütniök: rendesen ezek körül a táborok körül, annak közvetlen közelében helyezkedtek el. A benszülött lakosság azután természetesen mind nagyobb tömegekben kereste fel ezeket a helyeket. Részben hogy vegyen, részben hogy eladjon. A jó vásár hírére rómaiak is mind többen jöttek ezekre a helyekre. Lassanként a sátorok helyett faházak, a faházak helyett kőházak épültek, az egészet falakkal vették körül, hogy váratlan támadás ne érhesse a lakósokat. Igy születtek a római városok. Ilyen volt többek között a mai Mainz, Köln, Páris és a mai Wien (Bécs) is, amelynek eredeti neve Vindobona volt. Ilyen volt Akvinkum is a mai Óbuda határában, azonkívül sok más város.

Pénzváltó bolt Németországban, 1539-ben
A 400 év előtt való időkben arany és ezüst volt a pénzek anyaga. Sokléle pénz volt forgalomban: azért nyiltak meg a pénzváltó boltok, amelyeket az asztalaik német nevéről »bank« néven ismertek.

Ezek a városok voltak azok, amelyeket azután a népvándorlás viharai javarészt tönkretettek és az enyészet szélére juttattak. Mégsem pusztultak azonban el teljesen és tökéletesen. Mint hamu alatt a tűz, úgy pislákolt bennük az élet. És mert a városok, többnyire még a római időkből, püspöki székhelyek voltak, vagy legalább is volt kőből épített templomuk és mert voltak még ép házaik is és főleg, mert volt fal-kerítésük, ha esetleg rossz állapotban is: amint egy kicsit rendeződtek a viszonyok, éledezni kezdtek. A lakosság maga ugyan még teljesen földmívelő volt és nem jött a városokba. De az egyes birodalmak, országok, fejedelemségek, hercegségek, grófságok urai, az érsekek, püspökök, apátok: egy-egy ily városban ütötték fel udvartartásukat. Itt fogadták a hozzájuk fordulókat, itt intézkedtek az állami és vallási ügyekben, itt tartották seregeik javát személyes rendelkezésükre.

Vásározó németországi földmívesek
Ez a régi kép (—az 1512-ik évben rajzolta a nagyhírű Dűrer Albert—) azokat a földmíveseket mutatja, akik a terményeik fölöslegét piacra vitték, hogy az árából iparcikkeket vehessenek. Lassanként kifejlődött az a szokás, hogy az aratási idő után bizonyos városokban egy-két napra összegyűltek az iparosok és kereskedők, akik a vásárló földmivesek számára kirakták árúikat. Ezek a napok később állandósultak és ezeken tartották évenként a nagy vásárokat.

Utcára nyíló régi francia bolt

Igy már saját környezetük is nem csekély számú volt, de ez, mint a mágnes a vasat, mind több és több embert vont a városba.

A fejedelmi udvarokhoz nemcsak ügyes-bajos alattvalók fordultak igazságot keresni, jöttek szerencselovagok is, akik boldogulásukat remélték, jöttek vitézek is, akik kardjukat ajánlották fel, jöttek apácák és szerzetesek, akik a gyermekek oktatására vállalkoztak. Ebből a tarka, forrongó és pezsdülni kezdő életből már nem hiányozhatott a kereskedő, aki messzi külföldről hozta árúját és nem hiányozhatott az iparos, aki ott készítette az egyszerűbb és közönségesebb cikkeket.

Igy indultak ismét fejlődésnek a régi városok, és mint egykoron ezek a római táborhelyekből, úgy alakult sok új város az alkalmas helyeken fekvő vár körül. Innét a magyar »város« szó is: olyan hely, amelyet vár védelmez.

A városok iparos és kereskedő lakósai hamarosan jó módba jutottak, tehetősek lettek. Az uralkodók, fejedelmek látták ezt és mivel azt remélhették, hogy az iparos és kereskedő népesség bőségesen fog adózni: rajta voltak, hogy az ipart és a kereskedelmet minél jobban előmozdítsák és hogy iparosok és kereskedők minél nagyobb számban legyenek városaikban.

Kopány vára alatt pihenő török kereskedők
A törökvilág idején (a 16-ik és 17-ik században) sok török kereskedő élt hazánkban. A maguk árúit és terményeit nemcsak magyar földre hozták el, hanem Ausztriát és a mai Németországot is bejárták. A külső országokban szerzett pénzen árúkat vettek és elárasztották velük hazánkat.

Igyekeztek tehát minél több iparost és kereskedőt a külföldről országaikba, városaikba behívni és azokat ott letelepíteni. Minthogy azonban ebben a korban sehol sincs annyi iparos, hogy a másiktól ne tudott volna megélni: mindenféle nagy előnyöket adtak nekik, annál is inkább, mert a bevándorlók mindig csoportosan jöttek, vagy legalább is a már régebben bevándorolt saját fajtájukhoz csatlakoztak. Teljes szabadságot biztosítottak nekik az uralkodók és így alakult ki a nemes és a jobbágy mellett a szabad polgárok rendje, akik közvetlenül a király vagy a fejedelem alá tartoztak, csak annak fizettek adót és semmi közük sem volt a földesúrhoz. Megengedték nekik, hogy régi törvényeik legyenek érvényesek közöttük, vagyis, ha Olaszországból jöttek: az olasz, ha Franciaországból jöttek: a francia törvény, vagyis aki milyen országból jött, az ott érvényben állott törvény alá tartozott, mert ez biztosította a számukra üzletkötéseiknél azt a megszokott biztosságot, amiben otthon is részük volt. Minthogy azonban a törvényeiket csak ők ismerték: tehát maguk közül választottak vezetőt, aki az ő ügyes-bajos dolgaikat intézte,—ebből lett a polgármester. Maguk közül választottak tanácsot, amely ítélkezett a különféle pörökben,—ebből alakult ki az esküdtszék. Mindezekben a dolgaikban pedig, ha az elöljárók ítéletével nem voltak megelégedve, akkor az uralkodóhoz és pedig csakis ahhoz, vagy helyetteséhez fellebbezhettek.

Igy tehát a városok teljesen a maguk urai lettek, mentesek a földesúri beavatkozástól, közvetlenül és egyedül az uralkodók alá tartoztak.

Az ország nagy eseményei közé tartoztak az egyes városokban tartott vásárok és rövidesen arról győződtek meg, hogy a vásáron több és jobb szerezhető békességgel, mint amennyi a harcok gyilkos veszedelmei között szerezhető, de elveszhető is volt. Az évszázados fejlődés után ipar és kereskedelem lassanként nyugodt, általános forgalmat biztosító szükséggé válik, intézménnyé lesz és termelő, értékesíthető munkára szorítja a művelődő emberiséget.

A meleg források

A meleg források ezreit találni együtt az északamerikai Nemzeti Parkban, amely akkora, mint két középszerű magyar vármegye együttvéve. Az Egyesült-Államoknak ez a büszkesége a Sziklás-hegységben fekszik, 2500 méter magasan a tenger színe felett. Nem szabad ott építkezni, letelepülni és csak belépődíjért lehet belejutni. A parkot katonák őrzik, akik szigorúan ügyelnek arra, hogy a látogatók a természeti szépségekben semmiféle kárt ne tegyenek. Akit rajtakapnak, arra a törvény súlyos pénzbüntetést ró. A Nemzeti Parkban két hegylánc között nagy fensík van, amely úgy keletkezett, hogy a hegyláncok között levő széles medencét egy tűzhányóhegy valamikor lávával töltötte ki. A láva felülete ma már teljesen kihűlt, fenyveserdő lepi el, de a föld belseje még mindig forró alatta, a vulkánosság még nem szűnt meg, amit a rengeteg meleg forrás bizonyít.

A lávafensíkon nagy süppedések, medencék vannak, amelyeknek fenekéről előtör a forró talajvíz. Az előbuggyanó meleg források száma körülbelül hétezer. Van köztük olyan is, amelyből csak bizonyos időközönként tör sisteregve a magasba egy-egy gőzbe burkolt vízoszlop, ezeknek a neve gejzir. A gejzirek medencéje olyan, mint a szita, tele van lyukakkal és minden lyukon zúgva tör elő a forróvíz, gőz és majd itt, majd amott szökkenik fel egy-egy gejzir. Az egyik sokáig hallgat, de aztán annál nagyobb erővel süvít 70—80 méter magasba a forró víz és 300 méter magasba a gőz, a másik alig pihen valamit, sűrűbben dolgozik. Nem is lehet számontartani a forrásokat, mert napról-napra változnak és a gomolygó gőzfelhőktől alig lehet egy-egy medencén áttekinteni. A gejzirek vize forró vizű patakokban folyik el. Megtörténik, hogy a patak valamilyen okból a fenyőerdőbe téved és kipusztítja. A gejzirek környékén nem ritka látvány az ilyen kihalt erdő.

A meleg forrás kitörése
A forró víz ritkán tör ki szökőkutak módjára: többnyire olyan gőzfelhőbe burkolódzik, hogy csak egy-egy pillanatra lehet látni a felszökkenő vizet is.

Európában Izland szigetén (az északi Jeges-tenger szélén) van a legnagyobb szökő meleg forrás: ennek a neve »Gejzir« és innen kapták a meleg szökőforrások a gejzir nevet. Valamikor a tihanyi félszigeten is több mint száz gejzir működött. A gejzir kitöréseit a forrás mélyében képződő gőz okozza. Amikor már annyi gőz képződött, hogy nem fér el, nagy feszítő erejével kilöki, kiszorítja a vizet.

Meleg forrás kúpja az észak-amerikai Yellowstone-tó szélén

Magasra szökő meleg forrás

A föld mélyéből előtörő meleg forrás sok ásványi anyagot, különösen meszet hoz magával, sokkal többet, mint a hideg forrás, mert a forró víz sokkal több anyagot tud feloldani, mint a hideg. Amikor azonban a meleg víz a levegőre jut, lehűl és nem tudja többé oldva tartani a meszet, amely kiválik belőle és lerakódik a forrás nyílása körül. Nem halmozódik fel akárhogyan, hanem a lejtőn, ahol a meleg víz lefolyik, párkányok képződnek. A párkányok lassankint nőnek és mögöttük mint valami víztartóban megáll a kristálytiszta víz. Nem egyforma nagyok, attól függ, mióta építi őket a forrás és hogy mennyi oldott anyagot hoz magával. Van köztük olyan is, amely a magával hozott mészből egész hegyet halmozott fel. A legszebb ilyen képződés a Csendes Óceánban, az ausztráliai Új-Zéland szigetén volt, de a Taravera-vulkán egyetlen kitörése 1886-ban úgy elpusztította a föld szinéről, hogy nyoma sem maradt.

A legszebbek azok a gejzirek, amelyek szabályos időközökben törnek ki. A Nemzeti Parkban a legszabályosabb gejzir pontosan minden hetven percben kitör és tiz percig löki fel a vizet a magasba. Kitörése alkalmával nem hasonlít egészen a közönséges szökőkúthoz, mert az előtörő vízoszlopot gőzfelhő takarja el és csak egy-egy pillanatra lehet látni a felszökkenő vízoszlopot is.

A meleg források a föld gyomrából nemcsak meszet hoznak feloldva magukkal, hanem feloldott más anyagokat is: vasat, ként, különböző sókat. Az ilyen meleg források vizét sokféle betegségek gyógyítására használják fel. Részben isszák, részben pedig fürödnek benne. Ha nincs is semmiféle gyógyító hatása, akkor is felhasználják, közönséges (nem gyógyító) fürdőt építenek melléje, mert megtakarítják a vízforralást. A meleg forrásnak gyógyító célra való felhasználása olyan régi, mint maga az ember. A Krisztus születése előtt élő görögökről és rómaiakról tudjuk, hogy meleg források fölé gyógyító-fürdőket építettek és mindegyiket más betegség ellen használták. A rómaiak olyan forrásokat is ismertek és használtak, amelyeknél a mai ember is sikerrel keresi az egészségét.

A meleg forrásnak a hőmérséklete mindig akkora, mint azé a földrétegé, ahonnan előtör. A forrásból előtörő viznek a mennyisége is különböző. A meleg forrás hőmérséklete állandó ugyan, de például egy földrengés nemcsak a hőmérsékletét változtathatja meg, hanem azoknak az ásványi anyagoknak a mennyiségét is, amelyet a víz a föld gyomrából magával hoz. Ha a földbe 33 méter mélyre leásunk, azt fogjuk tapasztalni, hogy ott a hőmérséklet egy fokkal, 66 méter mélységben két fokkal és így tovább minden 33 méternél egy fokkal magasabb lesz. Már most nem nehéz kiszámítani azt, hogy olyan forrásnak a hőmérséklete, amely ezer méternyi mélységből fakad, 33 fok lesz.

A meleg forrás nyílasa körül lerakódott mészrétegek

A forrásnak a vize a föld gyomrába úgy kerül, hogy hóolvadás vagy eső alkalmával a víz leszivárog. Ha a talaj például agyagos, azon a víz nem tud keresztülhatolni, a víz tehát aránylag kis mélységben gyűlik össze és hideg forrás lesz belőle. De ha a talaj laza, a víz a nagy mélységbe is lehúzódik és meleg forrás lesz belőle. A meleg források közül azonban csak némelyik keletkezik így. A másik fajta meleg forrásokból olyan víz tör elő, amely nem esővíz volt valamikor, hanem először lát napvilágot. A Föld legbelső magja ugyanis izzó és benne gőz alakjában bizonyos mennyiségű víz is van. A Föld izzó magvának a felülete lassan, de állandóan kihül, a benne levő gőz lecsapódik, forróvíz lesz belőle, amely összegyül és amelyet a föld belsejéből felszabaduló gőzök szorítanak a Föld felszínére.

A meleg forrás tölcsére
Némelyik tölcsérből rendetlen időközökben tör elő a forró víz, némelyik pedig állandóan tiszta vízzel van töltve.

Széchenyi István

(3) Ébred az ország. A „Hitel" sikere

Széchenyi nagylelkű kezdésére a tudóstársaság csakhamar megalakult. Ugyanekkor megteremtette Széchenyi a nemzeti kaszinót és ezek fölé röppent az a gondolata, hogy mindkét új szervezet a fővárossá emelendő Pestbudán működjék.

A nemzetnek, hogy szétzüllött és legyengült állapotából kiépülhessen, természetes középpontra és vezérlő életszervekre volt szüksége. Amazt megjelölte Széchenyi Budapestben, emezeket létrehozta a szellemileg kiválók intézetében: az Akadémiában (akkor magyar tudóstársaságnak nevezték) és a társadalmi előkelőség gyűlőhelyén: a kaszinóban. Az egyiket a nemzeti műveltség fejlesztésére, a másikat a nemzeti erkölcs és a társas érintkezés nemesítésére szánta.

Következtek volna a többi feladatok, amikhez Széchenyi már ezektől a szervektől kaphatott segítséget. De neki a nemzet millióinak érdekeltségére is szüksége volt.

Már látta azt az eszközt is, mellyel a sokaság lelkéhez hozzáférhet, azt felrázhatja a tespedtségből, életvágyakat gerjesztve benne. Az országgyűlésen történtek nem hagyták kétségben: a nemzeti nyelvért buzdult fel az országgyűlés és a közvélemény. Széchenyi tehát a tollhoz nyúlt, hogy a milliókat serkentse, irányozza, kergesse a nehéz úton, mely a nemzet jövő nagyságához elvezet.

Első irata 1828-ban, mint kísérlet, csak kisebb körnek volt szánva. A lovakról szólt; a lóverseny-egyesület mágnástagjainak fejtette ki a lónemesítéssel elérhető gazdasági előnyöket és ezekből a magyar lótenyésztésre váró világsikert.

Figyelmet keltett vele. De nyilvános titok volt, hogy Széchenyi egy új, nagy munkán dolgozik, melyben le fogja rakni politikai programjához a vezérlő gondolatokat. Feszült várakozással nézett a dolgozat elé minden párt, osztály és felekezet, fenn a kormány, legfelül az udvar is. Melyikükhöz fog Széchenyi szítani vagy csatlakozni, melyiküknek izen hadat, vagy kínál békét és mily feltételek mellett: erre voltak mind kíváncsiak.

Egy esztendőn át dolgozott rajta, 1828 decembertől 1829 végéig. Végre 1830 őszén megjelenhetett alapvető műve: a Hitel.

Minden várakozást felülmúlt, noha mindenki csalódott benne, mert nem azt kapták, amit vártak tőle. Nem volt tudományos könyv, sem politikai irat. De magában foglalta mindazt, ami közviszonyainkról elmondható volt.

A nemzet egyeteméhez írta, azért ajánlotta »honunk szebb lelkű asszonyainak«, mert könyve minden családhoz, minden háztartásnak szólt.

A nemzeti kaszinó épülete Széchenyi korában

Ferenc király élete utolsó éveiben

Lefesti az országot, mely a hitel áldásai nélkül tengődni kénytelen és hogy megáldassák vele, ahhoz érdemben szűkölködő. Szól a birtokosról, kinek dúsan terem a föld, mégis koldus, mert javait nem válthatja pénzzé. Szól az uraságról, kire ősei milliókig felbecsülhető értékeket hagytak, de becse még sincs, mert a pénzforgalom erei elkerülik és ha segítni akar magán, uzsorásra szorul. Szól gazdaságunkról, mely elavult és tunya.

Hitelképességünk hiányáért erkölcsi fogyatkozásunkat okozza. Nemcsak a rend és takarékosság hiányzik belőlünk, hanem a mérséklet és a fegyelem is, mely mulató és préda hajlamainkat megfékezhetné. Pedig azzal az erővel, ami könnyedén rámegy a világbaélésre, sokkal szebb világot teremthetnénk magunknak, amelyben érdemesebb is volna élnünk. De minket ilyenné tett a közszokás, a környezet példája, a család, melyben élünk, és az a másik, melyet alapítani fogunk. Elhanyagoljuk kötelességeinket, fölszínes a képzettségünk, igéretünk be nem válik, tartozást fizetni nem szeretünk és a bajból kimászván, nem javulunk. Innen származik elmaradtságunk, az országnyomor, a nemzet elernyedése, jövőnk veszedelme.

Aztán az orvosláshoz lát és ellenszer gyanánt megjelöli a hitelt és hitelképességet. Szól a módról is, ahogy ez a gyógyszer közéletünk reformjával mindenki számára megszerezhető. Odapillant a »maradiakhoz«, akik azt mondják, hogy az ország így is megél, sőt tán boldogabb más országoknál. Szemébe néz az »elégületleneknek«, kik minden bajért a bécsi kormányt okozzák és azt feleli nekik, hogy a nemzeti munkát magunknak kell elvégeznünk, más azt el nem végzi helyettünk. »A kisded makkból—írja—magas tölgyfa lesz, míg a tök soha nem emelheti fel magát a földről.«

A Hitel első kiadásának címlapja

Új feladatok egész sorozatára irányozza az érdeklődést. Anglia felé mutat, mely nem pénzbőséggel kezdte, hanem munkával. Széchenyi erőteljesebb munkát sürget az egész vonalon. Termeljünk sokkal többet és belső fogyasztásunk is legyen sokkal kiadósabb. Sürgősnek vallja forgalmi utaink kiépítését, a közigazgatás egyszerűsítését és intézkedéseket kíván a kereskedelem fennakadásai ellen, a határvámok körül, jutalmakat a több és jobb termelésre és a kivitelre, nemzeti bankot vagy legalább földhitel-intézetet a hitelszükség fedezésére és hiteltörvényeket (a váltójog szabályozásával) a tartozások biztosítására.

Dessewffy József gróf,
aki a maradiak nevében tiltakozott Széchenyi újító gondolatai ellen.

A dolgozaton átsugárzó szellemet mutatja a könyv első és záró mondata. »Nem fogok én—így kezdi—hazám dicsérője lenni, mert arra nem szorult, és mert oly szoros kapcsolatban látom magam vele, mintha rokonomat vagy önszemélyemet dicsérném. Csak a gyönge dicséri önmagát; az erős nemzeteket hordoz szívében.« Szállóigévé lett végszavai pedig ezek: »Sokan azt gondolják, Magyarország volt; én inkább azt szeretném hinni: lesz!«

Széchenyi István gróf ifjúkori aláírása

Ezek a szavak forradalmilag hatottak a közönségre. Általán az egész mű fölért egy nagyszerű cselekedettel. Mint irodalmi siker szinte példátlan volt. Több kiadást ért és napirenden volt évekig. Foglalkoztak vele Bécsben a császári udvarban, Budán a nádori udvarnál, az összes kancelláriákon, minden kastélyban, a legtöbb nemesi kúrián, a főiskolákon és a külföldi ujságokban.

El lehet mondani, hogy közvéleményt csinált. Tanításait a nádor és Metternich főkancellár helybenhagyták, a vármegyei nemesség tapssal fogadta. Széchenyi a nemzet vezéréből a helyzet urává lett, mert győztek az eszméi.

Fenn állt a pártok fölött és erről a semleges helyről irányozhatta a nemzeti újjászervezés munkáját.

Bécsben úgy gondolták: hadd kísérletezzen, sokkal kisebb eredményre jut, semhogy az ő terveiket zavarhassa. De Széchenyi érezte, hogy csöndes fejlesztő politikájával végső célokban nagy és független Magyarországot nevel!

A Hitel fölött csak egy bíráló ítélt kárhoztatóan elleniratában. Ez Dessewffy József gróf híres Taglalat-a. A régi rendhez ragaszkodó uraknak, a maradiak pártjának vezére volt Dessewffy. Ő vállalkozott Széchenyi könyvének szétbontására, taglalására: azért adta az iratának is a »Taglalat« címet. Ebben az iratban a régi Magyarország ódon szelleme szólalt meg az agg hazafi ódon tollával. Az ő rajongó hite a hagyományokhoz és vak hitetlensége minden újítás iránt, állta Széchenyi útját, megfeddi őt vakmerőségeért, hogy tapasztalat nélkül támadott az ősi hagyományok ellen és idegen mintáktól elkápráztatottan, hiú elméleteknek feláldozza a kegyeletet, amivel nyolcszáz éves fejlődésnek tartoznék. A régi szellem hamvadó tüze lobbant fel így—utólszor.

(Folytatjuk)

Szerkeszti: ÁRKAY KÁLMÁN, az Országos Közművelődési Tanács alelnöke Kiadóhivatal: BUDAPEST, IV., FERENCIEK-TERE 3.:: Telefon 108—84 Budapest, az ATHENAEUM irodalmi és nyomdai részvénytársulat nyomása